Városhatár

* Olyan környékre terelte őket, ami ismerős számára s tudja jól, néha ott megfordulnak orkok. Megérkezve a városhatárhoz elbújik egy épületben, onnan néz vissza, üldözői vajon mikor érik utol, mikor jönnek hogy felkoncolják testét. Nem kell sok, Freodur vezetésével megérkeznek.*
- Keressétek meg! Itt kell hogy legyen! * Szól hangosan, összesen hatan maradtak. Felosztja a csoportokat és elküldi őket, Freodur meg a másik felé veszik az irányt. Gyorsan kell cselekednie, ki is ugrik a helyéről elkezd még inkább beljebb haladni, ügyelni próbál arra, ne lépjen csapdába. Mögötte dobó lépteket hall, amikor megszólal egy nagy fájdalmas kiáltás.*
~ Itt az első csapdába lépő! ~ Fut át agyán, tovább koncentrál, egyik falnál pedig eltűnik. Még két üvöltést hall, kissé megnyugszik, hogy üldözői ilyen figyelmetlenül követik, vagy nem ismerik jól a helyet. Kevesebb lábdobogást hall közeledni, így tovább fut. Az egész olyan fogócskának tűnik, vagy talán macska egér játéknak, elsuhan egy épület mellett, közelben ork hangokat vél felfedezni. Három felderítő ork az.*
~ Már csak ez hiányzott! ~ Újabb terve, a két csoportot egymásnak ugrasztani. Így az orkok elé siet, akik meglátva őt, nyomban el szeretnék kapni.*
- Egy zöldelf! Kapjátok el! * Visszafelé kénytelen futni ahol már Feodur meg a két ember jön. Mindkét csapat látja őt, mikor az egyik pillanatban még látják, másikban pedig gyorsan eltűnik egy kis lyukban. A két csapat végül összecsap egymással, amit ő személyesen nézhet végig búvóhelyéről.*

* Sérülések árán de végül a bandavezér marad meg, de komolyan lesérülve. Nem is akar itt maradni, nem is foglalkozik az embereivel, csak el akar menni erről a helyről. Nincs kedve további orkokkal találkozni, elhagyja a helyszínt. A csapdás embereket leöli visszafelé menet, használhatatlannak ítéli őket. Elég csak a saját sebeivel foglalkoznia. Mikor minden veszély elhárult, akkor bújik elő rejtekéből, ő is távozni készül. Kicsit sétál még, utána teljesen más úti céllal indul neki az ismeretlen felé.*
~ Ez a nap igen csak bajos volt. ~ vonja le a következtetést, visszagondolva, most már megérti a madarak hirtelen elhallgatását. Kiérve a városhatárból, kis sétálás után egy különös erdőbe téved. Azt nem tudja kié lehet vagy mié lehet, csak számára új. Kissé félelmetesek a fák, ezzel most nem foglalkozik sokkal inkább pihenésen töri a fejét, ahol álomra hajtja a fejét. Meglepetésére viszont a borzalmas fák után, egy városba kerül ahol valakik és valamik élnek, a városhatáron megáll.*
~ Itt az idő, hogy szétnézzek! ~ A város csodája és szépsége az ami vonzza, ami hívogatja kalandozó lelkét, félresöpörve kis fáradtságot, kis veszélyt. A vándor élet már csak ilyen, ha talál az ember valami érdekességet azt nem szabad kihagyni, néha ráfarag kissé az ember, néha pedig kellemesen jól jár.*

*Lothár figyeli az eseményeket, látja, hogy a lány fejbe dobja az orkot amelyik éppen a mágusra készült lecsapni. Az ork ordítva a fejéhez kap, ezután hátrálni kezd majd elesik valamin, ezen Lothár elmosolyodik, majd látja, hogy elmenekül. Ezután a mágust nézi aki éppen lecsapni készült egy földön fekvő orkra.*
*Lothár meglepetten vette észre amikor a lánya mágus eléveti magát. ~Mi baja ennek a nőnek!~ Mondta magában mikor figyelte. De a mágus még meg állította a csapását, majd hamarosan megfogta a lányt és egyszerűen elhajítja. Mikor a lány földre ért, Lothár elindul felé és amikor oda ér megszólítja. -Jól vagy, nincs semmi bajod?- Kérdezte a lánytól majd a kézét nyújtja, hogy fel segítse a lányt.*

*- Köszönöm, azt hiszem, egyben vagyok. Mondta lány miközben Lothár felsegíti a földről. Hamarosan megérkezik a mágus és megszólítja a lányt. - Mi az ott nálad? Lothár hallotta a hangjából, hogy nincs jó kedvében, és ezután hátrált egy kicsit és figyelte a eseményeket. Ezután a lány oda lépett a mágus elé majd előre nyújtotta az egyik kezét amiben valamit szorongatott.Már majd nem át adott valamit a mágus mikor hirtelen összezárta az újait a lány. Ezután elkezd valamilyen címerről amiről azt mondja, hogy nem ő vette el hanem véletlenül került hozzá. Lothár figyelte a beszélgetést, de nem értette miről van szó, de egy kicsit aggódott a mágustól. Lány ránézett Lothár-ra majd oda hajolt a mágushoz és valamit mondott neki, de Lothár nem hallotta, hogy mit mondott. Ezután Lothár a mágust figyeli és várja, hogy mi lesz.*

*- Hordd el magad! Mondta a mágus Lothárnak. Lothár egy kis ideig nem tesz semmit, majd megszólal. -Rendben elmegyek! Mondta, majd elindult kifelé a városból. Még indulás előtt a lány rá nézett és látta róla, hogy hátra hagyhatja a lányt, majd ezután indult. Menet közben még egyszer hátra nézett és hallotta, hogy a lány mond valamit a mágus, de nem érdekelte, hogy miről van szó. ~Eszt szerencsére megúsztam ép bőrrel!~ Mondta magában menet közben.*
*Egy kis ideig bolyongott a városban Lothár mire talált egy kijáratott a romos városból. ~Remélem nem lesz semmi baja a lánynak!~ Mondta magában, majd elment jó messzire ettől a várostól.*

//Köszönöm a játékot//

Saját énekét búgja ez a halott város. Könnyen és hamar megszoktam a lenge szellőre is nyikorduló, szenes gerendák hangját, a falak porladását, ahogy kibont egy keveset és kisvártatva egy nagyobb darab hull alá, ütve a földön, tompa csattanással port keverve fel. Ott vannak még a billegők is, középpontjukat nem találva, nyikkanva ingnak meg előre-hátra, le és fel. Elszórakoztat, megragadja figyelmem, hogy a következő percbe el is altassa minden gyanakvásom. Igen, ez a halott város maga a két élű fegyver! Biztonságot ígér a merészebbeknek, de megragadva a halálos csapda képét is, hogy bármelyik pillanatba cserélhesse le halotti maszkját, a bosszúszomjas démonéra.
Helyezkedem, igazítva köpenyegemen, mi most fekhelyemül szolgál, bágyadt pillantással nézek a tábortűzre, mi már rég kialud…hatott volna, ha egy cseppnyi késztetést is éreztem volna arra, hogy szikrát dobjak az egymásnak támasztott hasábok közé. Nem kell most a lobbanó aranyfény, kellemesen simul el a tájon a Hold ezüstje, megfakítva a színeket, mintha egy fekete-fehér világot tárna fel, ahol a holtak kedvükre járhatnak, ülhetik elmúlásuk napjának ünnepét. Lehunyom szemem, a fáradság még csak nem is kerülget, volt időm bőséggel kipihenni eddigi fáradalmaimat, de még is jól esne egy kevés szendergés. Mély levegőt veszek, ahogy kezdeti szendergésemből nyivákoló hang rángat ki, kellemetlen éles tónusa már most idegeimet borzolja, de nem szólal többet az éjjeli vad. Feltehetőleg az, a városban bóklászó szél azonban csak a kövek és a por érdes szagát sodorja felém, belekeverve ama kevés növény zsenge illatát, mi megfogant ezen a talajon.
Ezzel kezdődött el a játék, a türelmem próbája. Arcomat hiába temettem a puha anyagba, éles fülem ugyan úgy belesajdult a hosszúra húzott vonyításba, hogy mást is hallhattam, ami nem tartozik e vidék hangjaihoz. Szárnyak nehéz suhanása, megragadta figyelmemet és tekintetem vágyni látta tulajdonosát, az égen még sem tűnt fele egyetlen hatalmas sziluett sem, megrázva fejem, így süllyed mélyre eme felismerés. Hiába lélegzem mélyet, ízlelgetve a szélben úszó esszenciákat, azok nem hoznak semmi újat. Egy pillanat, gyorsan múló erejéig meg van a késztetés, hogy felkeljek és körbejárjak, még is összébb gömbölyödöm az égen terpeszkedő sebhelyes arcú Holdat nézve. Nem! Semmi kedvem újabb és újabb csapdákat felfedezni! Annak ellenére sem, hogy a bejutás kifejezetten érdekes volt, hosszú idő után végre valami elszórakoztatott, megmozgatta fantáziám és megfakuló mozdulataimat. Talán még is menni kéne! Gondolataim azonban nincsenek összhangban a tetteimmel, hasra fordulva újra az alvásra koncentrálok inkább és tessék, az ég, vagy a vadak összeesküdtek szándékaim ellen. A bundás jószág újra hosszú visításba kezdett, hangjának éle változott, élesebb és riadtabb lett, hát, van is mitől tartania. Ujjaimmal a földbe marok és az ropogva törik meg, de követ nem lelek, ezért tovább nyúlok tapogatózva, mire beleakadok egy negyed tégladarabba és kevés célzással azt állítom repülő pályára. Pattan és darabokra törik, ennél nincs bosszantóbb, illetve, ha a célpont újra hallatja hangját.
- Most van elegem! – Dünnyögöm magam elé, könnyeden lépve elő szélvédett és még stabilan álló, éjjeli szállásom falai közül. Hiába hallgatott el a kis nyavajás, sok jót nem ígérő pillantásom a faltól nem messzi kőrakásra vetül. Ujjaim között, aprócska, fekete gyöngy terem, amit dobás helyet, inkább elpöckölök és ahogy eltalálja a bundás jószágot, felvillan. Villámok tucatjai öntik el a kis testet, örökre elnémítva, de ez már koránt sem volt lényeges, a fény kirajzolt egy alakot a fal árnyékában rejtőzködve. Ajkaim önkéntelenül fordultak mosolyra, talán a felismerés, talán a hálás csend visszaköltözése, talán más miatt. Megszokott mozdulattal fogva össze tincseim többségét, húzva a vállam elé, eljátszva bohókásan a végére maradt hosszú szálakkal, megfontoltan lépve előrébb, ezzel is közelebb a rejtélyes sötét alakhoz. Mozdulatom, de testem minden rezdülése könnyen követhető, hiszen a vérvörösére festett vékony kelme az éjjeli kényelmet hivatott megadni és nem többet. Szemernyit bánom csak, hogy a vékony fonal, mi csípőmhöz fogja az anyagot, nem elég erős ahhoz, hogy az összhangot nem rontva megtartson egy tűt, fegyvereim közül. Ahogy a vállaimon pihenők sem.
- Nem számítottam rá, hogy eme éjjelen még valaki elvetődik ebbe a kietlen városba. – Valószínűleg nem is először. Vagy nagyon nagy szerencséje volt, hogy egyetlen csapdába sem botlott bele, de inkább az a kézenfekvőbb, tudta merre kell jönnie.

Éppen csak megemelem fejem, hátam mögé rejtve mindkét kezem, összefűzve ujjaimat. Nyugodt hely? Tán pihenni vágyik? Sötét, de fényes szemeit fürkészem, finoman kutakodom bennük, vajon mit árulnak el tulajdonosukról? Megfáradt, talán, óhajtja a csendet és a békét, talán fakó arcába a vér is visszaszökne, ha megugrasztanám, mert betegség bűzét nem érzem rajta és nem is jellemzője fajtánknak. Pillantásom lassan siklik alá, nyílt érdeklődést mutatva felé, árulóként súgta a mozdulat jellemét, küzdő és megadó, de vajon most melyik hangulatban van. Kardjáról emelem fel tekintetem, ahogy újra szól, nemes gesztusként osztva fel kettőnk között a várost és én bólintok, mintha megfelelő ajánlatnak tartanám a halottakat. Minden más helyzetben annak is tartanám, de ez is egyenlőre egy vissza nem térő alkalom.
- Nagy, ez igaz .. bár talán a magunkfajtának elég szűkös. – Hangomban a törés kétélűvé tette a mondatot, egy rész téve megjegyzést a hely alkalmatlanságára egy sárkány tekintetében és egy rész adva meg a kételyt számára, hogy nem vágyom osztozni, nem kívánatos számomra a jelenléte. Tekintettemmel azonban igyekszem egyiket sem alátámasztani, továbbra is a távoli szemlélő tekintetével nézem rá, miközben megindulok. Nincs hirtelenség benne, a megtett első előre hajló mozdulat már mutatta, nem hátat igyekszem mutatni neki és távozom és nem is rohanvást igyekszem leteríteni. Lassú, annak lehet nevezni minden lépésemet, szórakozottan még hátam mögé is vetek egy pillantást, szemügyre véve ily módon a puha, por lepte földön hagyott kicsiny lábnyomomat, hogy utána újra figyelmem középpontjába helyezzem a sápatag idegent. Milyen éles kontrasztot képez, de ehhez a szürke színekben úszó városba tökéletesen beleolvad, kevéssé érdekel, inkább az izgat vázán milyen pikkelypáncél feszül.
- Járhatunk külön úton, de megvallva túlságosan régen volt alkalmam már népen tagjával akárcsak szót váltani. – Közelebb és közelebb érni hozzá, ez a szándékom, ugyan kérdéses, mennyire engedi meg, de jó három lépés távolságot hagyok kettőnk között. Az eddig egyenes út, azonban görbül, oldalára, aztán mögé vezetve, miközben hagyom, had érezze, hogy zavartalan nézem meg magamnak, feljegyezve illatát a temérdek új közé. S hogy pillantásom elsötétül, annak a csekély árnyalatnak köszönhető, mit ily közelről az őt körülvevő levegő hintett orrom elé, valami ismerős, olyan, ami lecsupaszítja és átformálja emberi vázát, masszív ragadozóvá formálná Nap sárga, aranyként csillogó gúnyába burkolva.
Merészen lépek a sötétbe, ha nem törte meg körüljáró utamat, innét bújt elő és most én használom fel, használhatnám fel, de terv kell, olyan, amivel marasztalhatom és szóra is bírhatom. Nem törve meg lendületem bukkanok elő, mit sem változtatva az íven és a gyorsaságon, csak mikor elé érek állok meg, félig fordítva neki hátat. Bizalmam, bár nem teljes bizalmamat adva ezzel neki, hiszen nincs azaz épeszű sárkány, aki egy másik idegennek a hátát fordítaná, kivéve, ha akar valamit. Én akarok! Köntörfalazás nélkül ezt most a tudtára is adtam, remélve, hogy megérti szándékom.
- Megosztom hajlékom és csemegével is szolgálhatok. – Emelem rá a tekintetem újfent, de sem a romos ház, sem pedig az elejtett vad irányába nem teszek utaló mozdulatot. Várok. Türelmem határtalan, illetve csak annak tűnik, mert ezt a hímet bizony, nem fogom hagyni csak úgy kereket oldani, kérdezni fogok és ő válaszolni, ám ennek a módját ő fogja kiválasztani.

Csak játszva pillantott a szemébe, elidőzve, éjfekete bogarait kutatva, de mintha üres könyv lenne, vagy életének lapjai túl unalmasan vernének tükörképet íriszein, tovasiklik pillantásom. Nem menekülés, csupán a kíváncsiság, az érdeklődés pillanatnyi hiánya vezérel máshová. A megfeszülő inak a ruha rejtekében, eszes jószág, nem bízza magát a női és egyben a sárkányszeszély alakulására. Ezzel fúrja az oldalam, hogy csak azért is iramodjak meg, hogy lássam miként reagálni, meddig menne el, hogy nyugalmát meglelje hívatlanoktól mentesen. Felé eső karom megmozdul, még van a késztetés, hogy egy újabb kis fekete gömbvillámot dobjak lábai elé, megtáncoltatva talán, pírt csalva az arcára. Végül még is megpihen csavart szálaim egészén kezem, finoman fonva körül ujjaimmal az így képzett hengert. S hogy megállapodok elvész a lehetőség egy része, de cserébe megmosolyoghatom szavait, lehunyva egy pillanatra szemem, hogy utána újra felkeressem sötét tükreit. Mást várt? Vagy mást keresett e tokban, tán még most is keresi azt a valakit? A miértek el nem veszejthető kérdése már az én elmémben is buzgón tolong, de ritkán engedem az ilyen fontoskodó dolgokat csak úgy kicsusszanni a számon. Inkább mosolygom, aprón ingatva meg a fejem.
- Élc, szőrszálhasogatás nem több volt részemről. – Vonom meg éppen csak vállamat, mintha csak mentegetőznék, pedig élvezem apró győzelmem. Szóvá tette! Pedig figyelmen kívül hagyhatta volna, annak ellenére is, hogy ellentmondást szültek szavaim és hangjaim, most mosolyom játékszerem. Finom íve közömbössé teszi elhangzott szavaimat, de mélyül valamivel létezőbbé téve az örömöt, hogy valóban egy hasonpikkelyessel hozott össze eme holdfényes éjszaka. – De meg kell vallani, ha mindketten úgy állnánk itt, ahogy a világra jöttünk, kellemetlenül töltene el ez a sok kis, szűk utcácska, ahol minden derékszögben törik meg. – Egy elmondó sóhaj is befutott a bővére engedett mondat végére, érezze csak számomra mennyire kellemetlen ez a parányi test, talán számára is. És ki tudja, talán kipiszkálhatom ebből a kétlábú borzalomból. Ha már sárkány és ha már sárkány mellet van, nem kell szép szövésű sötétben settenkedő álruha, ahogy saját kis emberforma porhüvelyem.
- Mh. – Gondolkodásról tanúbizonyságot adó hümmögés volt ez részemről, eddig hajamat átfogó kezem most ajkaimra vet lakatot, bár mindössze egyetlen egy ujjammal. – Mit számít távoli vagy közeli? – Teszem fel villanó tekintettel a kérdést, könnyed hangot előcsalva, tompítva gorombáskodó pillantásom. Kivételesen érdekel a válasz, mert az erre megadott szó, talán további darabot int el az egyik már felmerült miért megválaszolására. Közelebb lépek, kevéssé törődve az óvatossággal, az előbb szinte velem fordult, de hiába, ha meg akartam volna támadni, megtettem volna akkor, sőt, talán ha nem csal elő azaz éjjeli vad és észreveszem. Csupán türelemmel kellet volna lennem a tökéletes pillanatra várva, hogy elmetszhessem torkát, vagy egyetlen döféssel mérget lökjek véráramába és elrejtőzve várni, míg legyengül annyira, hogy egy gyermek is könnyen a túlvilágra segíti. Lépéseimnek csak akkor van vége, ha ellép, vagy már csak egy fél lépés választ el tőle.
- A prédámból nem is kínálnálak, nem vagy a fiókám és mást aligha etetnék. – Csak igazság cseng most hangomban, kivételesen tisztán, minden mástól mentesen. – Ha úgy döntesz, belépsz választott hajlékomba, nem futhatsz el a szavak elöl. Kérdezni foglak, választ várva, de éppúgy meghagyom neked is ezt az elvárást. Ha kérdezel, válaszolok, ám, hogy ezt valami félig sült hús ropogtatása közben tesszük…- Éppen csak széttárom karomat, mielőtt ismét összefűzném ujjaimat a hátam mögött. Egykoron, mindenki epedt ezért a mozdulatért és a hozzá fűzött mosolyért, mert meg volt a maga ártatlan kislányos alakja, mára azonban már nővé értem és több benne az erő, a kihívás és valami más is. Figyelmeztetés, igen az, mert nem akarok többet tőle, csak információt. Nem bódított el a romantikus Holdfény, a lágy szellő szárnyán érkező bársonyos illatok és a tiszta, csillaghölgyektől pettyes, repülésre csábító ég sem.

Finoman ingatom meg a fejem, durván hozzá vágni még sem lenne a legillendőbb, hogy fikarcnyit sem érdekelnek az itteniek szokásai. Hazámban vendégként mélyen megsértették a mi szokásainak, így úgy vélem, jogos, ha magam sem tartom az itteniekhez magam. Ámbár, a jó ízlés és siker érdekében hajlom a kompromisszumra, ez forrasztja el az indulatos szavaimat is, még nem tudom, mennyi hasznom származik belőle, még nem teljesen ártatlan a tekintetben, hogy köze van az imposztorokhoz. Igazából, megvan az a parányi rosszakarat, hogy csak azért is rákényszerítsem ezt a szerepet, de sosem voltam annyira vak és ostoba, hogy csak egy célt látok és szemellenzőt kötve csak a felé török, mindenkin átgázolva.
Újabb mozdulat, ám ez már nem cáfolni, ellenkezőleg helyeselni hivatott az elhangzottakra. Kereső vagyok, ahogy fogalmazta és egyenlőre valóban csak én tudom, hogy mit, de természetesebbé váló,- mármint sárkányhoz és nem emberhez mérve- mosolyom sejteti már, hogy ez nem sokáig marad így. És végül egy pille létű, alig kis nevetés is felcsendül torkomban. Mert messze nem érdekel, hogy ő mit szeretne vagy sem, amíg a legkisebb hajlandóságot is látom benne, hogy velem járja ezt a karmok és kardok nélküli keringőt.
Nem fűzök megjegyzést a hallottakhoz, cáfoltam és igazat adtam parányi, de nem elenyésző gesztusokkal, elég éles látó ahhoz, hogy kiolvashasson ezekből annyit, amennyit elégnek érez. És mikor ajánlatom elfogadja, nincs meg a diadalmas érzés, megfogtam! Nem iszom előre a sárkány pikkelyére, inkább lássuk, mire jutunk és amúgy is, nevének hallatán tekintettem az égre vándorol. Egy szó nélkül fordítok neki hátat és meg is teszem az első lépéseket, de holdkórosként még mindig a fehér golyóbist figyelem, szürkületbe süppedő hegeit szemem már nem látják. Emlék kertben járok, a völgyben, mit dúsan növik a zöldek, hálásan az alázuhanó víz, szertehintet párájának, százféle színes vízi virág és van egy, amely nem a puha humusz, hanem a kemény sziklafalat kedveli. A sötétszürkében, mintha vér és arany keveredne.
- Kahin. – Máskép ejtem, mint ahogy hallottam, mert így egyezik meg annak a virágnak nevével. – Vajon te is mérges tüskéket nevelsz leveleid alatt? – Félig sem fordulok felé, nem várva el, hogy értse. Honnét is tudhatná, hogy éppen egy gyönyörű, de veszélyes virághoz hasonlítom, amely szirmaival gyógyít és tüskéivel az örök álmot hozza el. Elmosolyodom és tovább lépek, talán láthattam valamit és bár hiányzik az udvariasságom egy eleme, de nem feledkeztem meg róla, csupán csak helyét keresem az alkalomnak, hogy magam is bemutatkozzam. Az ajtóul kinevezett nyílásnál állok csak meg, ha korábban meg nem akaszt utamban, odabent kellemes félhomály uralkodik, hiszen a tető már csak negyedét takarja a hajdan volt helységnek. Bevárom és könnyed mozdulattal invitálom be, engedve, hogy elsőként lépje át a küszöböt, de mielőtt ezt megtehetné.
- Yz’Aires. – Hajtom meg fejem felé. – Kaneas egyik Cameja üdvözöl alkalmi hajlékában. – Finom váltást alkalmaztam hangomban, az előzőekben könnyed, kicsit kutakodó, kicsit szabadjára engedett tónusok, most szabályzás alá estek és hivatalos udvariasság köntösébe bújtak. De csak erre a néhány szavas mondatra. – Ha feszélyez, hogy a hátad mögé kerülök, bevezetlek? – Felé nyújtom kezem, mint anya a sötéttől félő gyermeke felé, csak az önzetlenül adott kedvesség hiányzik, hiszen nem is abból kifolyólag tettem ezt a gesztust. Kis tüskének szántam, ami szúrhatja az oldalát, újabb puhatolódzás milyen is Kain valójában.

Képzeletben, megtartom markomban azt a pillanatot és azt a pillantást, hagyva, hogy köré gyűrűzzenek a kérdések. Mit rejtegetsz? Mégis mi riaszt a felismerésemben? Mi ez a megannyi kételyt szülő rebbenés a sötét szálakkal sűrűn szőtt ékkőben? És sok-sok kérdés még, amik szépen rakódnak le egymásra, hogyha idő és helyzet engedi finoman hántsam le a rétegeket, feltéve egyet-egyet neki, várva a megfelelő választ. Vagy a kézenfekvőbbet, elhintett szavak nyomán olvasni mozdulataiból, abból az ásító sötétségből, mely lehetne elég mély, de minden tónak megvan a feneke és ha kellően felkavarjuk nyugvó vizét, sok mindent a partra sodorhat. Veszélyesebb út ez, meg van benne az esély, hogy galád módon fordul, szinte észrevétlen ellenem. Meglátjuk!
Ajkam görbéje erőssé válik, aztán megszűnik létezni, arcom meghatározó szegletei még is megőrzik a mosolyt. Kinyújtott kezemet sem tartom ott hiába, közelebb lépek és befelé intek vele. Nincs zavar, vagy megbántottság, hogy komisz gesztusomat visszautasították, hiszen új lehetőséget kínáltak fel és ennek elfogadásának jeléül állok mellé, egészen közel. A mozdulatot is befejezem, minek nyomán kezem visszatér vállam előtt pihenő „fonathoz” és laza mozdulattal megmarkolva dobom hátra, a még ragaszkodó szálakat finomabb mozdulattal igazítva ez úttal vállam mögé.
- Akkor hát lépjünk be így. – Ezzel zárom le eme dolgot, de nem várok, szinte azonnal lépek is előre, meghajtva magam, mert még nekem is alacsonyan találta meg új helyét az egykoron tetőt tartó gerenda. Nem hívom fel figyelmét rá, sejtheti mozdulatomból, hogy ha nem akar púpot a kobakjára behúzza a nyakát. Átlépek a bedőlt fal darabjain, ami mögött ott vár köpenyegem, mellette igényesen félre téve minden levetett holmim és még ez sem hoz zavarba, hiszen minden cafat darab ruha, tompán fénylő ékszer csak az emberi álca tartozéka. Nem érzem úgy magam nélkülük, mint érezném magam gyémánt kemény pikkelyeim nélkül. Nem mutatok irányt számára, ama tekintetben melyik kupac rom mellett, vagy éppen azon foglalhat helyet, nem úri szoba ez, hogy illendőség dukálja a helyet, választ a szabad akarata jogán. Én magam köpenyegemen foglalok helyet, mint bármelyik festményen ábrázolt csábító szűz. Pedig csak így kényelmes, negyedig kinyújtott lábakkal, egy kézzel könnyeden megtámaszkodva. Az éteri fény sámánok delíriumos álmait megélő sátrára emlékeztet, csak a felcsapó vörös-arany lángnyelvek hiányoznak, ez a vágy vezényli pillantásom az összekészített kicsiny máglyára és ajkaim már formálják is a szavakat, csendesen, alig érthetően. De élénksárga szikra pattan a gallyak között és még egy-két pillanat és lángok élednek mohón harapva bele a száraz fába, ezüstből aranyba öntve formánkat, saját bőröm színét elmélyítve és élővé téve Kainét.
- Azt hiszem köntörfalazhatnék, sőt, homályosabbnál homályosabb utalásokat is feltehetnék, de valami azt súgja, ha egyenes úton járok, sok mindent hallhatok tőled. – Szólalok meg, mikor elfoglalta kiszemelt helyét, rá emelve tekintetem, nem adva jelét annak, hogy bár meg van ez a sugallat, nem feltétlen akarok száz százalékig megfelelni annak. – Hallhattad honnét érkeztem és tudod, hogy kutatok és most már tudni fogod kik után. Olyanok, akik itt születtek, de jártak hazámban, hallottál e róluk? – Hogy mit tettek? Talán megfordul gondolatai között, de talán ha kérdi, sem adom meg rá a választ, meglátom, de jobb, számomra kellemesebb meghagyni a lehetőségek végtelen tárházát. Hiszen a női szív oly sok száz, millió indokból képes a világnak nekiindulni, vállalni a temérdek veszélyesebbnél veszélyesebb kockázatokat.

Megbillen fejem, ahogy helyeslem szavait, amik nem visznek közelebb célomhoz, csak újabb darabkát adnak meg a hatalmas kirakóshoz. Ölemben pihenő kezem útra kél, egy tincsért, mit vállam elé húzok, hogy felcsavarjam, míg szakadatlan figyelemmel kísérem mind szavait, mind pedig mozdulatait. Nyugodtság és feszültség, érdekes ahogy képes e két érzés megülepedni a testen, amitől puszta létük függ és szeretem, hogy el tudom magam engedni, nem adva élő bizonyítékát tartok e ettől a sárkánytól vagy sem. Ezzel érdemelve ki az elme hatalmát, ha félek és meggyőzöm magam, hogy legyőz, minden esélyem elvész arra, hogy még is sikerrel felé kerekedhessem. Ezért nem tartok tőle, ezért várok csupán, türelmesen.
- Nagy vihar .. – Ismétlem meg az utolsóként elhangzó szavakat. Elengedem gyűrűbe kényszerített tincsem, mi megint csak eszköz, pusztán csak női praktika, hogy figyelme egyaránt kövesse azt, ami mozog és szemlélje továbbra is, mi nyugton, szinte hűvösen mártózik meg pillantásában. – Egykoron, mikor még magam is fióka voltam, jegyezték fel egy látogató nevét. Ám .. – Lesütöm szemeim, emlékszem a terembelépő három alakra, ahogy nyomukban felvillan minden általuk okozott rossz, a rombolás, mi annyi mindent elpusztított és ott ül a gondolatok közepén, sötét, ismeretlen homályba burkolózva az aranyszínű tolvaj és segítői. - ..nem ő volt az utolsó, de akik követték baljósabb szándékkal érkeztek, mint a kíváncsiság. Könnyen simuló kígyók módjára szerezték meg azt, amire szükségük volt, elérve, hogy lassan, de tökéletes lehetőségük legyen. – Újra Kainra emelem tekintetem, ami mit sem változott, ugyan a távolságtartó, dermedt pillantás, mint a legelső és a többi utána következő. Pedig megvetem a tolvajokat, újra és újra hátat fordítok anyám útódának, kinek szolgálatára éppen ugyanúgy felesküdtem, mint jelenlegi vezetőnkére. De tengernyi mérföld szakít most el tőle, közelebb és közelebb lépve ezzel a célom felé, ez éppen elég, hogy elégedettséggel töltsön meg, oszlatva valamelyest a lázadni készülő indulatokon. Se éjjeli vendégemnek, sem pedig nekem nem válik hasznomra egy váratlan roham, habár, a városban már nem tehetnék nagyobb kárt.
- Megszentségteleníteni azt, ami számunkra szent és sérthetetlen. – Lélegzetvételnyi idő kellet csak, hogy befejezzem mondandómat, reszelősen méllyé váló hangomon, mi kifejezi mind azt, az utálatot, amit a bűnösök iránt érzek, mint egy helyettesként merevvé válom arcom helyett. Újból ujjaim közé veszem, sodorva a néhány percig nyugton hagyott tincset, elnézve a volt szoba tűz ellenére is sötétbe vesző sarkába. Ha nem szorítana az idő, ha nem fenyegetne az a veszély, hogy hazám előbb érzi meg a természeti elemek pusztító hatását, mint ez itt. Hagynám, egyszerűen lomha módjára várnám a percet, mikor az ősi pecsét felreped és elzárt ősünk itt tombolja ki magát, felélesztve Lanur földjének viharos lelkét.
- De kezük ragadó is volt. – Arcom végre megélénkül, ahogy mezei mosoly gyanánt, elvicsorodom. – Magukkal hozták a kilenc Vihar Isten egyikét, de cserébe ott marad a tolvaj egy pikkelye, ami vezet. Őszintén szólva, - Lágyan engedem támasztó kezem csúszni köpenyem durva anyagán, egészen a széléig, ahol már körmeim finoman koccannak a homok alá rejtett tűfegyveremen. A teljes igazság mellet döntöttem, most először tárva fel a teljes igazságot, hogy végre bizonyosságot nyerjek személyét illetően. - a téged körülvevő esszenciák részben hasonlítanak hozzá. – Most lenne remek az alkalom egyszerűen felé hajítani a mágiával átitatott talizmánt, de jobban tetszik a gondolat, hogy kicsalogassam valódi lényét ebből az emberszabású tokból. De előbb hallani akarom érdemes e vállalni az ennél is nagyobb kockázatot, ez a meghitt, végtelenül nyugodt idő nem nekem kedvez.

Nem éles és most már fel annyira sem kutakodó a pillantás, amivel követem lépésről lépésre haladva, egyre közelebb hozzám. Oly természetességgel fogadom közeledését, mint egy becsületet és bizalmat nyert harcost, miközben más indulat veti görcsösen ökleit a ketrec falának, amibe bezártam. Folyton változó, folyton kavargó fellegek az óceán felett, ez lelkem valódi formája és most is űz, hogy eltiporjam ezt az a szinte alázatosnak tűnő óvatosságot. Mennyire figyelmes, megmosolygom. Lesütött szemekkel engedem egész közel, csak a neszekből, ruházatának suttogásából engedve elmémnek a következtetéseket. Lehajol, talán térdel is és most először megérint, keze langymelege forrónak hat természetes hideg kézfejemen, megmozdítom olyan óvatossággal, ahogy Kain érintet meg, éppen csak hogy ujjaim közé foghassam fegyverem. Nem kíván harcolni és én még nem tudom kívánok e, vagy megfelel így is. A tű elfekszik engedelmesen tenyeremben és eztán fordítom kezem, mintha csak ujjaim akarnám összekulcsolni az övével, így fogva közre kettőnk tenyerében a talizmánt. Őrült tettnek hathat, hogy félig, vagy reflexeitől függően egészen kiszolgáltatom számára legközelebbi lehetőségem, hogy ártsak neki.
- A Sárkányok Völgye. – Pillantok végre rá. Hallottam a helyről, tudom kik élnek ott és ezzel vált utam egyik céljává. Kezdetben erősen, majd gyengébbé váló szorítással fogok kezére, ha már önként adta, már az én tisztem eldönteni, hogy azt vissza is adom e neki, vagy megtartom míg kedvem úgy tartja és csak egy villanás ahogy szűkebbre vonom tekintetem, amivel jelzem: jobb ha ebben nem erősködik. Feltérdelek, nem nehezedve fogvatartott kezére, a megannyi tánc, amit e formába öntött testben tanultam, megedzette az izmokat és kellően feszessé, de egyben rugalmassá téve az inakat. Egy ilyen könnyed mozdulatsorhoz, nem kell segítség és még kellően gyors is, mind a mellet, hogy ügyesen megkomponálva szemrevalóvá is teszi. Mennyi ostobaság, mennyi fölös kacat csak hogy kiaknázhassuk kettős „énünk” mivoltát.
- Több mint egy esztendeje keltem útra és ez két évvel indulásom előtt történt, - Adom meg végül első kérdésére a választ, elsőként a tolvajlás idejét saccolva meg és aztán az alja népség érkezését. - és még jó kilenc esztendőt lehet visszaszámlálni érkezésük napjáig. – Én közel vagyok hozzá és ő is közel van hozzám, ezért fogom hangom egészen halkra, de mély tónusának köszönhetően minden szavam tiszta. És mint sejtettem az ő tekintete is az, ártatlan hát és ha csak nyugalom iránti vágyába nem kötök bele, más miatt aligha lenne okom. Savanyú a szőlő, amit most kénytelen vagyok kóstolás helyet, fürtjével egészben fogyasztani el, talán meg is látszik a leheletnyi csalódottság rajtam.
- És hogy kik ők? – A lobogó lángokra pillantok, még a kezét is elengedem, de nem hagyva lehetőséget, hogy a hideg fémet megkaparinthassa. Mondhatnám, hogy nem törődőm mozdulattal hajítom el, de a lehetőséget leső tombolni akarás élt ezzel, erő és düh, amivel a gyengének tetsző kovács portéka a falba mélyed, egészen elsötétülő lila díszéig, apró, gyorsan elhaló íveke vetve magából. – Nem téged kérdeznélek, ha tudnám. .. Egyikükkel találkoztam csupán, ám csak emberi alakját ismerem, kötelességem határaink védelmére szólított abban az időben. – Odébb húzódom, de mint eddig, most sem kínálom hellyel. Rossz szokás, mert ha önszántából helyet foglal, ha úgy tartja kedvem, gorombán odébb küldhetem, de az előbbi közjáték csitított belső feszültségemen, ám ennek valószínűségét még mindig nem nullára tenném. Változom, lassan vagy hirtelen, pont olyan kiszámíthatatlansággal, mint az időjárás.
- Az idegenek fekete sárkányokat emlegettek és velük fenyegetőztek, ideérve viszont találkoztam olyannal is, ki azt sem tudja eszik e vagy isszák a sárkányokat. Mi lenne ezzel kapcsolatban a pontos igazság? – Kitűntetett figyelmet élvező lángokról a talán még mindig a közelemben lévőre emelem tekintetem, érdekel, mondhatjuk, hogy tudni akarom! Életem nem féltem, de nem áldoznám botor módon, ha van lehetőség vér nélkül megbeszélni a dolgot, mert és sajnos ezt még a nagy bölcsek sem vették figyelembe, meglehet, hogy a sárkányok nem is innét származnak. Annyi földrész foglal magának helyet a hatalmas óceánban elhintve, hogy lehetetlenség pontosat mondani, de minden lehetőségnek utána kell járnom és ez, Lanuria első állomásom, amire illik aleírás.