Városhatár

//ehhez zene is jár : skyrim//
Ott dobban az együttérzés, az azonos szín, amelyben szülőföldünk látjuk. De benne is él a gyűlölet iránta? Az, hogy sohasem lehet szabad, mert megkötik a képek, az illatok, megannyi szárnyas és halandó személy alakja, amiktől vágyva akar szabadulni, de visszatérnek, mint a bosszúra éhes kísértet? Érzem egy járatlan és göröngyökkel teli ismeretlen út kezdetét, éppen most lépek rá, ahogy lassan visszahúzódó keze után pillantok. Kár volt elengedni? Megszerezhetem újra! Többet is elvehetek belőle, talán nem is bánná, ha ember helyet sárkányként bánnék vele, átlépve a küszöböt, amit ez a tok, törékeny kis porhüvely nyújt nekünk.
- Enion. – Suttogom, inkább csak ajkaimmal formálva újra otthonának nevét, negédes méregként, szándékkal facsarva vágyódó szívén. Viszont még fontos lehet, érhet valamit számomra, hogy több van kezemben, mint a völgynek neve, ahol a sárkányok élnek és talán élni hagynak, vagy ez nem az a történet. Nem, nem hinném. Itt nem fér meg a hatalmas a védtelennel, egymás ellen törnek, gyötörnek és elvesznek és lám, én ugyan ebbe a játékba kergetem Kaint. Nincs meghatottság bennem, nem vágyom utána, legalább is abban a mély és sok esetben holtig tartó kapocsra, de kétségtelen ad valamit, ami még jobban megingat. Egyszer elcsendesítve, teljes érdektelenségbe sodorva, máskor feltüzelve, hogy felélesszem fenevad lényünk, mert azok vagyunk és ezt ő sem titkolja, én sem. Megingatom fejem, a gondolatok meglódulnak folytonos kusza terveim között és ezzel együtt felé hajolok, szemébe nézve, mozdítva felé kezem, hogy karját érintsem. Hagyom beszélni, hangja jól eső tónusa bár csak sejteti milyen igazi hangja, amit erős szálak adnak, olyan rég hallottam már másik sárkány üvöltését. Üvölts! Olyan esendő kérés lenne, megvetem ezt a szerény vágyat, ahogyan karján lefelé húzom ujjaim óvatosan markolva kabátjába, lassan húzva el tőle, oldalra hajtom fejem, úgy nézve tovább. Nincs kérés napfényben fürdő, homokos aljú tengerszínű tükreimben, még is kérés ez, adja nekem, nem kell, de még is adja és ha enged ennek, elvéve hátrébb dobom, nem követve hol is éri újra a földet, talán köpenyemre hullik. De szabaddá váló ujjaim rögvest, először hévvel kapnak keze után, ujjai közé fűzve magukat, megtéve közben a felé közeledő mozdulatot. Mindig ilyen vagyok? Mintha hasonlóképpen férkőztem volna egy más személy közelébe, el és vissza és talán megint el. A ajkaim örömvonala, leheletnyit enyhül meg, ahogy kezünk fonatára pillantok és szabadon maradttal az ő elsőként érintett keze után nyúlok. Játékosan érintve meg ujjait, enyhe és kiszámíthatatlan kacskaringókat írva, megváltoztattam az akaratomat, akarom, hogy tudja érezze, milyen is vagyok. Egy leheletnyivel húzóm, szélkönnyű érintéssel csuklója fölé ujjaim, ha nem ellenkezik ezzel esik a csapdámba, amely messze nem lesz halálos. Csuklójára zárom ujjaim és kihasználva kézfogását, már rántom is el és igazán nem lehet panasszal, bársonyos anyagot kívánok fekhelyül, mindössze csak annyit kell lenyelnie, hogy fölébe hajolok finoman dőlve neki, nem mozdítva kezeim, de már nem is tartva erősen. Feltéve, ha sikerrel járok.
- Hiszek neked. – Suttogom, elengedve egyik kezét, hogy félrefoghassam mellkasán elterülő fehér tincseim. – De mi az, ami kiűzött a Paradicsomból? És .. ha ily hosszú idő telet el, még is mi köt még oda szeges láncaival, hogy nem vagy képes lerázni és szabaddá válni? – Nyíltan, egyenesen, szemébe nézve kérdem, de nincs erő és nyomaték a hangomban, érezheti, hogy nem akarom minden áron tudni, csak ha önként adja. Mit mondhat? Ölt. Ki nem? Sárkányt, a legnemesebb küzdelem, még ha lelkembe vésték, hogy sárkány sárkányt nem öl. Szép elmélet, amely kártyavárként omlik össze, ahogy feladatomul kapott legfőbb parancsra gondolok. Írmagjuk se maradjon! Mielőtt azonban szólhatna, ajkait ujjammal lakatolom le, élesen nézve rá, mintha a halállal szembenéző prédám lenne. Lassan indítom útnak ajkaira csendet hozó kezemet, arcár érintve, nyaka felé haladva, hogy tarkója irányába dús ében hajába fúrjam ujjaim.
- Ha nem tetszik, amit hallani fogok, mesélsz még a feketékről. – Alku, egy általam szőtt egyezség. Ami még is tökéletesen érzékeltette, nem érdekel bűn e, vagy áldozat végett vált kóborrá, ettől nem fogom kevésbé utálni, vagy éppen rokonszenvemről tanúsítani. Így is értékelheti, hogy azon kevesek közé tartozik, akik képesek elérni ezt a kitűntetett figyelmet.

Alig mozdulva helyezkedem fogásában, amelyben érezhető az erő, talán a robbanékonyság is, az a parányi lehetőség, hogy bár most én borulok fölébe, pillanatok műve lenne, hogy ő nézzen fentről engem. Megdöntve fejem, hagyva, hogy tincseim ezüstfüggönyként zárják el a lobogó lángok fényét, játszva pillantásommal, először fürkészve lesem a megfakuló fekte, aztán aranyszínben felragyogó tekintetet. Megnyugvás, mohó rianása remegteti meg pilláimat, ahogy elzárom tekintetem és megfestem alakját a fekete vásznon, ki tudja hanyadjára, de nem tartóztatom mohó kíváncsiságom, ahogy szól ismét rávetem tekintetem. Ajkaim megnyílnak, de hangot nem ejtenek, nem hajt az a vágy, kergetve bele bosszús, elfulladt dühtől rekedtes hangomon adjam meg kérdésére a válaszom. Némán, arcomon játékos mosollyal hallgatom tovább, nem kérem ereszen még csak mozdulattal sem, még fogva tartom egyik kezét és egészen lassan fogom csak szorosabbra ujjaim ujjai közt. Belenyugvó, de nem alázatos tartásom, ahogy ő is kimutatta felém, nem hunyászkodik meg. Mindig ilyen két erős akarat találkozása?
Nincs bólintás, belegyezést részemről és még is felelni fogok, de most még engedelmesen hallgatok, csak mellékesen tekintve életem sorára, megemlíthető és örök titkokra. Szóba öntsem magam, azt, aki valójában vagyok? A nevetés ott ül torkom mélyén, hangtalan, lehetőségre várva, arra a jelre amikor szabadon engedem, de most még nem, még nincs helye kettőnk közt. És mint egy varázsütés, a várva várt felfedezés, ami végre megadatott engedi szabadjára az alig hangot, amit csak azért hallhat, mert elenyésző centik választanak el tőle. Kinevetem, megmosolygom balsorsát, megmozdulva simítom arcom arcához, nem kéjenc törleszkedés ez, hiszen nincs benne a kelleténél több óvatosság, de annál több az erő. Sárkányként is így tennék, csak kristály ékeim vékony karcokat hagynának aranyló testén, talán. Egészen füle mellé hajolok, de egyik kezem sem mozdul, terhét sem érezheti, csak a határozottabb szorítást.
- Kitépném! – Súgom felelevenítve várakozásra ítélt szavaim. – Nem kellenek kötődésből kovácsolt rácsok, sem hullócsillagként tovatűnő lelkek sokasága által font selyemszalag, ami eltéphetetlennek hitt láncként mélyed húsomba és tart meg magához kötve, szabályok közé zárva, rabként egy másik testben. – Újra mozgásba lendülök, most azonban egész testem megtekeredik, karja fogásában is szinte kígyó módra fordul. Arcom ismét arcához simul, felnézek rá azzal a viharok félelmetes nyilainak visszfényét őrző, acélszürke szemekkel, oldalához simulok, lábammal fogva le az övéit. Egyre közelebb hajolva ajkaihoz halkul el hangom, mire befejezem, el is helyezkedem, illetve majdnem. Felhúzva kezem, még mindig fogva az övét, felkönyökölök és így, ennek támasztom neki fejem.
- Egy szeletet máris kaptál belőlem. Ezek bensőm igazi vágyai, a tudat nélküli lényé, ami megelégszik azzal, hogy kedve szerint szelheti az eget és szomját hűs, tiszta forrásnál csitíthatja. A tudatos lény, akivé váltam ettől jóval rosszabb. – Nem sajnálom, ez világosan látszik, érződik, ahogy a titkon rejtett vágyódás, ami nagyobb, oh de mennyivel áhítottabb, minthogy anyám nyomdokába léphessem. Felnevetek, de ezúttal már szabadjára engedve a hangomat, tetszik a helyzet és ez miért is titkoljam. Ügyelve, hogy meg ne tépjem, rendezgetve sötét tincseit húzom el kezem, gyengéden kézháttal simítva újra meg az arcát.
- Nem sajnállak, nem is érzek veled együtt, de meg sem vetlek. – Arcom minden ellazult vonása megkeményedik, komoly szavakhoz most úgy tartja kedvem, hogy komoly ábrázat is kell. Van seb lelkemen, amit árulásának ténye felszakíthatna, mert magam is az vagyok, de betörtem bestiámat és már nem üldöznek rémképei annak a napnak, mikor emberi húsba zártam, kínra ítélve azt, akinek egész lelkemmel fogadtam hűséget. Alattomos, megvethető bestia vagyok, de ezt felvállalom és békében élek vele. – A sárkányok többsége elfeledte igaz természetét, vagy nem úgy véled? Bosszú, kéjvágy, ezt mind a halandóktól tanultuk el, mert könnyű és mert élvezetét leli bennük ösztön lényünk. Vagy, te ezt nem így látod?

♪
Szavaira vedlik le gondolataim gúnyájukat, tanácstalansággal szemlélve az újakat, az egészen friss szőtteseket. Érzem, ahogy bátortalan érintik meg az anyagot, húzzák érdes bőrükre a kényes anyagot, hiszen még törékeny, még formálódhat. Igazság van abban, amit hallok, de nem fedem közben saját hitem sem, amiben egy közös van, az ember és mi, sárkányok. Egyformák és teljesen különbözőek, ugyan azokkal a hibákkal. Az ember önmagához mér és józan esze azt súghatja, a vadnak nincs joga gondolkodni, ilyen hatalmasnak lenni és az ő létét fenyegetni. És mi sárkányok. Vajon mi ugyan ezt tesszük? Semmit mondó, gondolattal összeroppantható lényeg, megfoghatatlan, gátat nem ismerő vágyaikkal, hogy merik jogukat kiterjeszteni arra, ami a miénk. Tényleg így lenne?
Csendesen húzódik hátrébb a gondolat, ahogy a szavak más irányt vetnek, amiket talán épp úgy az ösztön vezérli, mint ezt a magányos hímet. E találgatás cseppnyi, alig hullámot vet csak lelkem nyugvó felszínén, közelebb engedem, egészen közel, már túl közel. Ajkai puhák, arra emlékeztetnem mennyire gyarló is ez a test, mennyire másként követeli az érzések kifejezését. Nincs benne semmi, ami lenyűgözne, ami megmutatná érdemes kegyeimet keresni, csak azt sugallja mennyi temérdek vonás szakadt rá, ami emberi. Ajkai közé mosolygom, és vadul kapok utána, fogak helyet ajkaimmal harapva övéit, tudja csak hol a helye és meddig mehet el. Finom jelzés ez csupán, hogy a következő ilyen merész tette talán már vért serkent bőre alól, figyeljen csak miként tesz és hogy azt kivel teszi. Nem ember, vagy népek leánya vagyok és ő most még is úgy viseltet irántam, dühít, noha nem először adom csókon halandónak és csapom be, akár ágyamig csábítva, de egy sem érdemelte még ki kegyeim és eztán sem fogja. Oly elvárás súlyát, mit támasztok, lehetetlen elbírni és .. és ha valakinek felvillanna, nem is egyedül kell azt cipelnie, már rögvest esélye lenne.
- Kahin .. Kain. – Ejtem nevét változatos hangzással, levezetve kezem mellkasán, egészen csípőjéig, ahol az ing vásznának elfogyta torpantja meg ujjaimat. Nem zavar, finoman húzok az anyagon egy keveset, mintha csak azt akarnám dobja le magáról ezt a fölösleges ruhadarabot. És valóban. Tényleg ezt akarom! Csak nem az érdektelen emberi vonásokra vagyok kíváncsi, amiket most kitapinthatok, ahogy visszafelé indul kalandozó kezem, erősen, határozott akarom mozdulatokkal tapintva ki a bordák ívét, amelyekre az idő és harc hús mellé izmok kötegét rakta fel.
- Egy kézre vágysz, ami hűséggel fogja kezed? – A szavak könnyedek, a hang, amivel életre hívom őket, viszont nehéz, durva és érdes, cseppekben a megvetésnek is kirajzolódik benne a lábnyoma. Tekintetem is számon kérő, megvető éllel villanó acélszürke. Pillantását nem engedem el, de nem kutakodom benne szándékai felöl, cserébe viszont ezüsttálcán nyújtom át saját érzéseim, hogy mennyire megvetem előző tettért. Mert nem sárkányként bánt velem! Sérti büszkeségem és lelkem óceánja, e képen kavarodik fel, magasba lökve a tajtékzó hullámokat. – Vagy egy lélekre vágysz, aki együtt nyög és lélegzik fel a te lelkeddel? – Teszem fel a második lehetőséget, ami közül választhat és most már értheti, hogy pontosan mire is célzok. Egy társ kell neki, aki fogadalma, amit irányában lobbanó szívének terhe alatt tett, vagy egy olyan ki érzéseiben, egész lényében hű marad hozzá, pontosan megértve mindent, mi lényével jár. Leegyszerűsítve: ember vagy sárkány?
- Megfakultál. – Mondom ki ítéletem, nem hagyva számára válaszra időt. Lélektükreimben egy távoli vihar képe elevenedik meg, újabb szeletet mutatok magamból, lehunyom szemem, csak egy pillanat az egész. Nyögve reccsen, robban szét a fal, ahogy hatalmas testem helyet követel magának ellentmondást nem ismerve, a robaj hamar elhall, de rázúdul a tájra erős üvöltésem, ami teljes szívből és teljes torokból szól. Beleremegnek a halott város régi és új romjai, önerőből is messze jut kihívásom moraja és a szél továbbrepíti majd, talán libabőrt csalva mindazok bőrére, akik hallják. A súlyos por még nem ült el teljesen, de aláhullottak az utolsó szétszakadt, aprónyi kődarabok, a tűz még küzd, fel felcsillanva nyeli el a levegőben úszó parányi szemeket, de küzdelme hiába való, elfullad. Elhúzom fölébe emelt mancsom, hiszen nem ártani akartam, ha bármikor is vérére vágynék, azt karmaimmal serkenteném, agyaraimat mélyen húsába vájva, nem mágiával vagy mások által alkotott fegyverrel. Így kívánja a már feledésbe merült ősi tisztesség, amin a helyzet alakíthat csak.
- És most mutasd meg miként vagy sárkány. – Mordulok rá, ahogy a csend végre megnyugodna a kihalt tájon, most már tudnia kell, hol vétette irányomba a hibát. Alig hajtom meg felé fejem, a hold fényében egyszerre világos ametiszt és éjsötét szín testem mellé húzom kiterjesztett szárnyaim. Hagyok egy pillanatot számára, aztán türelmem végét mutatva sodrok el még egy romos falat csonttüskés farkammal, mélyítve hangszálaimon rezgő hangon.

//két kedvenc hangszer együtt *.*//
Szeletnyi villan fogaimból rá, ahogy morogva fogadom újabb sértését, ezzel adva kezembe a legfrissebb, szinte ropogós bizonyítékát igazamnak. Megfakult! Múltja felépíti, engem is, de engem nem temet el. Meghajtom fejem világom törvényei előtt, de szemem sosem zárom le, várok, ha kell örökké, arra az egyetlen lehetőségre, ami megfelel a törvény minden betűjének és még is az ellen tesz tettem. Emberbőrbe bújok és játszom, hogy az vagyok, de sosem, egy pillanatra sem felejtem el, én nem ehhez a néphez tartozom. Nem vágyom közébük, illik lelkemhez ez a forma, ez az erő és azok a szabályok. Nem felelek, elfordítom róla tekintetem. Gyermeknek néz? Heves ifjúnak, aki mindenért harap és nem gondolja végig tettének lehetőségeit, minden következményével együtt?
Sejtelemnyi szelet szemem sarkában csak való alakja, oldalamat érő könnyed érintése, de még mindig nem elég érdekes, hogy akár csak pillantásommal méltassam, amit lassan az éjjeli ég felé emelek, kerülve a lehetőségét annak, hogy véletlen is szemem elé kerüljön. De midőn felé hajol, szemébe nézek, nem törődöm azzal, hogy nagyobb, sosem volt mérvadó számomra termete és nem ringattam magam hiú ábrándba. Erős és masszív ember alakjában, még sem ebből ítéltem, mert az csalóka lehet, mint esetemben. Törékeny és alacsony az a női alak, de valódi lényemben ennek szöges ellentéte ölt alakot, robosztus és erős, hatalmas és hol a vége, hiszen életem végéig nem fogy el testem építő kedve.
- Akkor dobd el vágyaidat és válasz kétlábú társat. – Mordulok rá, alig érthetően morzsolva a szavakat mély reszelős hangomon, megfelelőnek találva rá az időt, hogy fegyvertáram jellegzetességét megmutassam. Számos, a szűrt fényben acélszínű fog villan felé, de a cseppet sem csekély méretű három pár agyar közöttük a legfenyegetőbb és ittak már sárkányvért is. Kegyelemdöfés és egyszerű párharc, most egyikhez sem kell használnom. De ez még nem jelenti azt, hogy bármely mozdulatát reakció nélkül hagynám, hiszen a levegőbe kap és rohanhatnék utána, rögvest nyomába szegődve, szablyaszerű karmaimat is megmutatva neki használat közben. Még is inkább adózom a pillanatnak, hogy láthassam a Hold fényében nárcisz selymes sárgályáig fakuló testét, valóban olyan, mintha olvasztott arannyal vonták volna be minden darab pikkelyét. Nem rebben pillantásom a rianások láttán, saját testem egyetlen egy összecsapásom emlékét sem őrzi, a kristály mi megtelepedett ében bőrömön, ha fel is törik, napok alatt újra kinő, színben sem formában nem különbözve sértetlen társaitól. Ez nem is lenne lényeges?
Szárnyaim egyetlen csapása újra mozgásba hozza a nemrégiben felkavart, aztán elülő port és még abban a pillanatban érek mellé, újra eleresztve a hangom, ami most kevésbé mély, éles, talán olyan mikor a villámok egymásba ölelkeznek az égen, alig szívdobbanásnyi időt hagyva az elkövetkezőknek. Felvetem fejem és a nyílt eget, magasan, nagyon magasan célzom meg, de ügyelve, hogy mikor elhaladok mellette tüskés buzogányom vészesen közel villanjon látóterébe, de esélye se legyen elkapni. Kacér kihívás, aminek eddig minden hím eleget tett és én is mindig eleget tettem, ha így invitáltak. Röpke erőfitogtatás, de a könnyed repülés elveszi ennek harci élét. Elérve a számomra megfelelő magasságot, széles, szabálytalan formájú körbe kezdek, nincs szándékaim között az indokként, bevárom. Egyszerűen jól esik kinyújtóztatni szárnyaimat és minden tagomat, még is, ahogy a közelembe ér.
- Még mindig azt mondom, megfakultál! Erős vagy, sárkány vagy, de nem egy mellet éltem, nem egy halandót kísértem születésétől a halálos ágyáig. – A búja játék közben gyűjtöttem ezeket az apró észrevételeket, amiket most aprólékos részletességgel fogtam egy egészbe. - Ott reszket benned, a görcsös vágy, az örökös félelem, mint egy partra vetett hal, aki víz nélkül is levegő után kapkod szüntelen. Engedsz rabláncaidnak, hogy kis híján megfojtsanak, de ..- Felkeresem tekintetét. – mikor már túl szoros, eltörsz egy szemet. – Túl durva, újabb sértés formálódik meg a gondolataim között, de lenyelem őket, elsüllyesztve lelkem háborgó hullámai között, amik mohón csapnak le rá és sodorják a legsötétebb mélységbe. Felszínre bukik e valaha, talán mindjárt, vagy válasza után, talán soha. Még magam sem tudom.

- Mond csak, még is mennyi idősnek gondolsz? –Mogorván bukik ki belőlem a kérdés, mert már nehéznek érzem a rám telepedő elhamarkodottság és meggondolatlanság béklyóit, egyszer már leráztam magamról ezeket a tulajdonságokat és nincs is belőlük több, mint az fajtámra jellemező. Mint olyan lény, viszont, számára valóban másnak tűnhet. – Hah, legyen igazad, de egyet már ösztönösen érezned kellene ..- Követem, méghozzá pillanatnyi késedelem nélkül, kevéssé ügyelve arra, hogy talán szárnyain összecsattanhatnak, ha túl közel kerülök. Nekem nem fog fájni, de az övé sem lehet túl érzékeny. - .. ha sértegetni akarnálak, nem csak eljátszottál volna a gondolattal, hogyan mélyíted agyaraidat és karmaidat oldalamba, vagy hogyan fogsz fogást a nyakamon. – Felé fordítom a fejem, aztán feljebb és feljebb száguldok, nincs félnivalóm attól, hogy összeroppan a testem a természet roppant nyomásától, vagy hogy aléltan zuhanok alá, ahogy egyre gyérebbé válik a sokaknak az életet jelentő édes levegő. Tüdőm kevéssel, nagyon kevéssel is megelégszik, tüzet sem kell táplálnia. Otthon harci előnye semmi, még is vágyom erre a magasságra, mert mély és érdes hangom, itt egészen másképpen szól. Letisztult, árnyalatokkal lágyabbá válik, most sem álom meg, hogy dalra ne fakadjak, oly hosszú idő után felidézve legszeretettebb dalaink egyikének a ritmusát. És tényleg! Már csak a feketébe mélyedő, könyörtelen vihart ígérő felhők után vágyik szívem, lelkem és egész testem, de ez az éjszaka túlságosan is andalító, mozdulataim könnyedek. Már nem szorgalmazom szárnyaimat sem, hogy még magasabbra röpítsenek, mehetnék, de inkább lassú, alig lefelé irányuló siklást engedek meg magamnak.
Pikkelyeim is életre kelnek, ahogy a természet alkotta finom jégréteget feltörjék, alig szikrák, kéken és lilán villanó íve távolítja el a fölösleget. Dolga végeztével a jelenség még sem szűnik meg, hozzám tartozik, mint ahogy a kellemes csillogás a nap fényében Kain testéhez, ezt lemerném fogadni. Ártalmatlan jelenség, pont addig, míg egy másik test hozzám nem ér. Kaján viccsorba fordul lelkem állhatatos szörnyetege, szikrázhatna villám az égen és nem kell hozzá több egy kósza, véletlen érintésnél. De ez is pont olyan gondolat, amivel eljátszom egy ideig, aztán elsüllyesztem, későbbre.
- Jobb lesz, ha megtartod az ajánlott távolságot. – Igen, közel, de nem túl közel érve figyelmeztetem jellegzetes jelenségem veszélyeire. Noha, véletlenül se konkretizálnám, a pontos indokot. A szikrák, kicsik, de milliószámra felcsapnak a kristályaimon táncolva egy pillanat erejéig, de van bennük annyi erő, mint bármelyik égi nyílban. Nem véletlenül lett nevünk egy a viharokéval. – Messze eltértünk, azaz eltértem eredeti szándékomtól, ha korábbi szavaim sértőnek hatottak, ezt veheted bóknak. Mesélj a Völgyről Kahin, mond meg nekem miért kesereg miatta szíved? – Magasba emelem fejem, újra a magasba indítva meg testem, de ezúttal egy kicsit közelebb hozzá, megkerülve és talán követ, együtt formálva meg egy spirál két szálát. Meg sem ütődöm hangom dallamosságán, lelkem megnyugodott, az utolsó sejtemig átitatott az ég nyugalma és bár hegynyi súlya alatt ott nyög a dühöngő vad, most képtelen elérni, hogy a sértések keserű utóízét megtorolja. Míg haladunk felé fordítom pillantásom, egy szegmensnyi időre sem tévesztve el aranyló tükreit, látszik mennyire békéssé lettem. Mozdulataimból eltűnt az erőszakos akarom, a tökéletesség vágyása, szárnyaim megtartanak és engedelmesen jutatnak kellemes átmenettel egyre feljebb és feljebb, nem számít, hogy díszes szarvkölteményem rontja könnyed haladást. A földön elvesztett türelem, most végtelen folyóként ölel körül és hogy apró morgást hallatok, csak egy újabb póráz nélküli gondolat az oka, hogy most bármely éles sértését kellemetlen megtorlás nélkül hagynám.

Felelet nélkül hagyom szavait, de megjegyzem, mennyi határozottságot csenget benne, mennyi rejtett erő, ami azt hivatott bizonyítani: ez így is van! Legyen. Néhány perccel ez előtt kapva kaptam volna a lehetőségen, hogy megbizonyodhassam vajon valóban igaz ez a kijelentés, vagy csak egy gyorsan fellobbanó, de hamar kihunyó láng. Abban a pillanatban azonban nem érdekelt, megelégedtem azzal, hogy gondolataim lassan elcsitulva megpihennek a homokos fövenyen, amiből lelkem felfutó hullámai szemezgetnek és lassan terelnek vissza célom felé. És hagyom ránk telepedni a csendet. Nem csempész feszültséget tagjaimba, még csak nem is gondolat, csak egy érzés, mi azt mondja, azt sem fogom bánni, ha nem szól, ha Kain már nem válaszol, minthogy az sem fontos követ e, vagy elmarad mögöttem, de az sem, ha elém kerül és merít előbbi határozottságából és megpróbál leckét adni.
Különös egyvelege lényemnek ez a folytonos ingadozás, kuszaság, amiben magam sem találok kiutat, bár nem is keresek. Jelenléte, Kainé egyszerre fontos és jelentéktelen, mintha csak szükséges része lenne a nagy egésznek, ami körül vesz. Elsőre valóban fület zúgni hagyó csendnek tűnik, de nem kihalt, élettelen táj felett szállunk és nem nyeli el éhes farkastorokként szárnyunk egyetlen csapásának neszét sem a lég, csak megkeveri és elvegyíti a szél gyengéd fuvallatával. Édes, virágos mezőillatú. Nincs benne a falvak rontó bűze, sem lápok áporodott levegője, tiszta, szűzi illat ez, amellyel megtöltöm tüdőmet, függőként bódulva meg tőle és egymást követik a mélyebbnél mélyebb lélegzetek. Fülemben ott cseng a lágy melódia, szél suttogó nesze, felkapott zörgő fű csengettyűkkel, édes madárhangon szóló dallal, amibe sejtelmes történeteket szövő mesemondóként huhog bele egy másik tollas szólama. Mosolygom. Miért vágyjak haza? Miért idézzem fel folyton, fojtó vágytól hajtva azokat a tájakat? Miért kínozzam magam a honvágy ezernyi tüskéjével? Az ég is más, pettyei más alakokat raknak ki, de ugyan azt a megfoghatatlan érzést adják önzetlen a közöttük barangoló tekintetnek, szabadság. Már nem figyelem az arany sziluettet, a lassan pislákoló mécsesek felé fordul tekintetem, elalvónak, hamvadónak tűnnek az Ezüst Úrnő mellet, de távolabb tőle ott a kristályszilánktól poros út. Hová vezet vajon? Legendák, elharsogott búgó szavak elevenítik fel a történetet, gyermekéveim zsákmánya, de hang, élővé válik, mélyé és tudom, hogy Kain fogta össze gondolatait, szavakba öntve végül. Nem pillantok rá, lehunyt szemmel hallgatom, mintha ott lennék, megfestve magamnak a tájat, barangolok pontosan követve az utat, amelyen vezet. Helyek és helyszínek, kedvesek, erősek, hogy méltóvá tegyék az ott sarjadó nép minden tagját?
- Hogy érezhetnék kötődést egy hely iránt, mikor tudatom e testben raboskodik és lelkem elcsitul és minden tavasszal feltámad, ahogy a vihar, melyből születtem végigjárja választott útját?- Ritkán szelídül meg ennyire a hangom, de még ez sem zavar, most még bántó szavai sem szítanak szikrát bennem. Talán a vihar előtti csend jelensége elevenedik meg személyemben? Talán. Egyáltalán nem lehetetlen. – Magad is mondtad, sok mindent átveszünk és az ember remek tanár, sokszínű lényével új dolgokat adhat egy másik lénynek, aki nem érti az érzelmeket, de megtanulva már használhatja. Így, ha nem érezem át, még tudhatom mit jelent. – Láttam már szomorúságot társam szemében ehhez hasonló szavaktól csillanni, talán tényleg szomorú, hogy érzéseim nem mélyek, hogy legyen szeretet vagy gyűlölet, megül a felszínen és aztán szinte eltűnik. Egy népnek jobban fájt Yz’Arie elvesztése, mint utódának, de cserébe hűségem, népem jóléte iránt megingathatatlan. Csak most indul tekintetem, hogy felkeresse az aranysárkányét, de most sem kutakodom gondolatai után benne, csak csendben figyelem az aranyrögként csillogó tekintetet
- Örülök, azt hiszem, tényleg örülök a veled való találkozásnak. – Közelebb irányítom magam hozzá, latba vetve minden praktikám, hogy a kis szikrák lassan eltűnjenek. Nem ereszkedem nálánál lejjebb és nem is óvatoskodom mennyire enged közel, csupán csak szarvaink ívét követem, nehogy összeakadjanak, ha közel enged és hagyja, hogy „arcom” az övéhez simuljon, így sárkánymódra nyilvánítok köszönetet. - Általad, lassan okra találok a tolvajok tettében. – Elsuttogott szavaimat nem kell értenie, melyeket követően a mélybe bukom és a föld felé veszem az irányt, de messze nem a földet érés szándékával, pedig alig néhány méter választ el a fűvel belepett földtől és hátammal fordulok az anyaföldnek. Kitátva szám üvöltöm fel, Kain felé, hívva, elhagyva az emberek és tudós sárkányelmék szülte szavakat. Táncolunk?

Alig inog meg testem, mikor Kain a közelbe ér azzal a gondos precizitással, ahogy azt tudat alatt elvártam tőle. Szótlansága mögött viszont egészen más okokat véltem felfedezni, mint amit végül a tekintetében láttam. Mosolyogtam. Mintha kezdené levetni azt a szürkeköpönyeget, ami elfedi lelke sugárzó fényét és én most csak figyelem, gyönyörködve egy idegen sárkány, tiszteletre méltó alakjában, hosszan elkísérem tekintetemmel, ahogy egyre magasabbra és magasabbra jut. Bennem most még is nehezen jut érvényre a vágy, kövesem, abba a táncba, amire én hívtam. Dörömbölő morgással rázom fel magam a melankóliából, földbe szúróm farok végi tüskéim, amik rögvest megakasztanak, ahogy a hatalmas, lomha hadihajókat is gyors megállásra, de még inkább fordulásra készteti. Én nem állok meg, a földön sem bucskázom, egyenesen török a magasba, sűrű porfelhőt kavarva magam mögött, hiába, mindig szerettem és vágytam a veszélyes dolgok után. De, talán elnézhető ez annak, aki villámok társaságában érzi magát igazán otthon.
A kezdeti dinamizmus azonban fokozatosan tűnik el mozdulataimból, az igyekvés, hogy utolérjem lassú mozdulatúvá válik, beérem azzal is, ha követhetem. Mintha, ebben hasonló módon gondolkodnánk? Kitárom szárnyaim, egészen addig nem is mozdítom meg őket, míg el nem fogy a lendület, ami magasabbra vinne és akkor is csak annyira, hogy vízszintesen haladhassak tovább. Lassan fordulok, Kaint keresve tekintetemmel és nem is nehéz felfedezni ezüstporral hintett alakját, együtt, de még is külön, kivételesen ne váljunk magányossá. Csatlakozom hozzá, ha előbb ezt ő nem teszi meg. Csupán az áramlatok adta megingással húzódom hozzá egészen közel, hogy szinte szárnyvégein összeérnek, az ötletek maguktól jönnek és engedély nélkül irányítják testem, kivételesen nincs bennük túl sok előre eltervezett szándék. Tengelyem körül fordulok meg, egyszer, aztán több tucatszor, nem lehet elég szédítő ez a mozdulat és mikor megállapodom, újra háttal a föld felé haladok. Hallatott hangom egyszerre bársonyosan mély és nőiesen lágy, tisztán adja vissza azt az érzést, amely eluralkodott rajtam tejhatalmával, szelíd és jól eső nyugalom. Most szabadon legeltethetem a szemem a megannyi karcolást magába záró pikkelypáncélon és ezek eszembe juttatják a pillanatokra elfelejtett keserű tényt, itt sárkány elveszi egy másik sárkány életét. Fogak és karmok, beszédes íve össze nem téveszthető az emberek vasfogaival és ragadozó sem igen van, mely venné bátorságát és agyarait sárkányvérben áztatná.
Halkra fogott, mély morgással nyújtom felé karmos mancsom, de visszahúzva annyira éles karmaim, amennyire azt a természet megengedte. Csak rajta múlik, megfogja e jobbom, mer e kockáztatni egy végzetes zuhanással is véget érő, csak is a bizalomról szóló tetet. Noha kettőnk között szinte nevetséges bizalomról beszélni, nem bízom benn és vélhetőleg ő sem bennem, de megelégszünk az ösztön súgta ténnyel, nem kívánjuk a másik vérét. Még is, talán ez béke jobbom, amolyan köszönet, hogy betölti a jól rejtegetett űrt, amit fajtám hiánya okozott. Ha elfogadja, szinte mint az emberek kulcsolom ujjaim ujjaira és lassan a mélybe húzom, összezárt szárnyakkal, hiszen szárnyain néhány kilóval többet elbírnak, de többel nem biztos, hogy könnyen megbirkóznak. Még sem a zuhanás egyetlen célom, hiszen nem fordulok élesen lefelé és erről lazán, alig szétnyitott szárnyaimmal teszek, lágy ívű kanyarokat írva a levegőbe, ha segít, ha rátalálunk egymás mozdulataiban az összhangra. Végezetül pedig újra a tiszta ég felé veszem az irány, de még mindig nem engedve, mert ha engedte, hogy vezessem, ugyan ezt hagyom neki is.

//nesze neked, nyugodt éjszaka (://

Csendesen használjuk ki a másik jelenlétét, egymást. Édes bűn és én néha szeretek bűnözni, ezért sem engedem el, tartom, továbbra is szorosan fogom mancsát, de átengedve az irányítást lehunyt szemmel mutatok alázatot, vagy legalább is engedelmességet. Nem kell látnom miként mozdul, hogyan osztja szárnycsapásait, hogy az elképzelt forma tökéletes legyen, hiszen érezhetem is és ez az igazi mestermű. Megtalálni azt az állapotot, amikor testünk a másik akarata szerint cselekszik, szavak, gondos figyelem híján is és jó érzéssel tölt el, mert még mindig képes vagyok olvasni egy pontig másokban. Értékes tulajdonság, aminek most csak ehhez az égi keringőhöz veszem hasznát.
A kacskaringók sora után, mikor úgy érzem eleget engedtem, lassan válik fogásom lazábbá, majd egyszer csak eltűnik szorításom és méretes alakom is a mélybe hanyatlik. A zuhanás gyors, a süvöltő szél szinte elmossa az örömüvöltést, minek a torkomból feltörő mély hangokat megrezegtető válik párjává, de tekintetem a földre esik, ami egyre és egyre közelebbinek tűnik. A lehetőség meg van, egy újabb kísérlethez, de ahhoz mérten ideje korán tárom szét, eddig egészen testem mellé húzott szárnyaimat és a magasba vetett fejjel, megtartva a zuhanás lendületét immáron újra a magasba tartok, ahol Kain fénylik. Tanítóm regét szövő hangja elevenedik meg elmémben, felidézve azt a messzi tájról származó mesét, vagy igaz történetet a Napsárkányok különös népéről, vajon ő hallott róluk, vagy csak legendáinkban feltűnő gyógyító fényük, apró sugarát őrzi csupán. ..?..
Félúton fordulok vissza, meggondoltam magam, nem is ritkán fordul elő ez velem. Egykori hálóhelyem felé veszem az irányt és odaérve erős csapásokkal keverem fel a port, éles, talán leginkább sikításszerű hangot hallatok, amit követően apró széltölcsér ölt alakot, majd még egy és addig szaporodik, míg számuk az ötöt el nem éri. Összesodorja a port, megemeli az apró törmelékeket és nem messze, egy védettebb sarokban helyezi el terhét, de holmijaimhoz, ahogy az aranyban úszó kabátjához sem ér. Elcsendesedve, alig örvényekké csitulnak már, mikor összegyűjtöm akaratom az alakváltáshoz és a földet újra, már két lábbal érintem. Csak sejtelmem lehet mennyit változott az arcom, éles vonásaim ellágyulhattak, elvesztve a mesterien felfestett hűvös bűvöletet, amivel eddig megajándékoztam, de nyugodt vagyok, még mindi, nincs egy szikra, ami megremegtetné lelkem elsimuló tengertükrét. Lehajolok és elsőként a levetett bőrkabát szövete akad az ujjaim elé, de alatta érintem köpönyegem is, mindkettőt felveszem, megrázva teregetem aztán az egyik közel eső kőhalomra, majd ruhám és ékszereimet rejtő batyu után nyúlok. Minden sértetlen maradt, állapítom meg, ahogy a kabát-köpeny puha egyvelegén foglalok helyet. És végre felpillantok, vajon visszatér ide a pihenésre vágyó vándor? Csendes, halkan, vékony kis ér vizeként csobogó az a gondolat, hogy szeretnék neki mesélni, regéink egyikét megosztva vele, talán így lesz, talán nem.
Előhúzom a viharkövet, tiszta mályva színe pontosan tükrözi lelkem nyugalmát, sehol sincs benne egy rianás, egy sötét folt. Kedvesem megsimítom a hűvös felületet, majd visszabújtatom a többi csörgő kacat mellé és ez emlékeztet, hogy valahol van egy elveszett darab, kedves fegyvereim közül. Ritkán ejtem érthetően az igéket, most sem teszem, inkább csak suttogom és kisvártatva hallom is, dühömet megélő fegyvert, ami engedelmesen fekszik el kinyújtott tenyerem, némán figyelem egy pillanatig, a bocsánatkérés és a tisztelet jele ez. Hányszor, de hányszor megesett már, pedig sokan kételkednek benne és nem hiszik, de az élettelen dolgok is életre kelhetnek, lelket szerezve és életet követelve maguknak, ha érzéseket táplálnak feléjük é s mágiával itatják át.
- Mond Kahin, akad e itt, Lanuriában olyan vihar, amely városokat tesz a földdel egyenlővé és ha mágiával állják útját, csak felfalja azt a láthatatlan erőt és még erősebbé válik? – Teszem fel a kérdést, mikor már érzem közelségét és egészen érdekes lehet, hogy hangom viselkedésemmel együtt szelídült meg, ugyan megmaradt mély és érdes tónusa, még is sokkal dallamosabb.

//hah, bocsánat, csak cunami nem jött közbe -.-//

Megforgatom ujjaim közt a hideg fémet, beszélik és voltak? Por ízű történetek egy másik korból az idősek szabad kedvére formálva, nem emelem fel pillantásom, a kört kör után leíró vékony fonalak útját nézem, azt a vékony kis fényívet, melyet maga után húz a Hold ezüst fényének köszönhetően. Megfékezték? Akkor viszont teljeséggel érthetetlen számomra ez a világ, viharoknak parancsolnak megálljt és mikor feltűnik az élet színterén a többi nép sarjadó akarat és őket óhajtják megállítani, tiltakoznak. Megingatom fejem, hogy aztán felkapjam, Kainra emelve hűvös tekintetem, de ajkaimon mosoly fodrozódik, csak egy hajszál híja annak, hogy fel nem nevettem. Megdöntöm fejem, halántékomnál támaszkodva meg, kecsesen nyújtva hagyott ujjakkal, ez a férfi túl sokat képzel a képességeimről és még is szavaiban benne rejlik az igazság is.
- Ki. – Nevetek halkan, majd egy sóhajtás után folytatom is. – De ahhoz fel kéne áldoznom a vihart mely megérlelt és a lelkemet is,.. meglehet pont ezért nem ellenségei a viharsárkányoknak mások. – Gondolataim egy negyed részét és beleszőttem szavaimba és közben lassan ölembe ejtem kezem. – Hogy értsd, nem a retteget hatalom miatt, hiszen minden létező erő legyűrhető, vagy elfojtható egy időre .. – Felemelkedem és hátat is fordítok neki, kabátját fogva ujjaim közé, hogy egy kissé oldalrébb tegyem és a nélkül húzhassam ki alóla köpönyegem, hogy leverném. Azt terítem le, közvetlen az előbb ülőhelyemül szolgáló törmelék halom, vagy falmaradvány tövébe és el is foglalok rajta egy szeletnyi helyet, széles mozdulattal kínálva fel Kainnak a még bőven rendelkezésére álló helyet. Hogy újból közel húzódik, vagy megmarad az egyik csücskénél? Kellemes és egyúttal kíváncsi gondolati kérdés, eddig is határokat keresve mert és most, hogy megértette lényem, mert úgy vélem, már tudja mire számíthat tőlem .. mer e most is.
- .. de a földnek, melynek kristályosra marták hátát a villámok és nem fogan meg benne hosszú-hosszú évezredekig az élet, értékét nézve, szinte jelentéktelen. – Csak lélegzetvételnyi az az idő, amit hallgatással töltök a részek között. – És népem egy tagja sem habozna felperzselni szülőföldjét, ha a Halál ura utolérné az utolsókat is. – Hah. Beszéltünk már a szülőföldről és mérhetetlen értékét, viszonozhatatlan szeretetét is felemlegettük és ím újra, de elárul belőlem is valamit, valamit, ami magyarázatot ad, ha csak egy parányit is. Lehet szeretni egy helyet és óvni mindhalálig és lehet szeretni úgy egy helyet, hogy az ha velünk együtt lüktetet körforgásban állva mindennel, akkor mást nem hordjon, ne táplálja zamatos gyümölcseivel, pusztuljon úgy, ahogy azok, akiket először ölébe engedett. Más a két gondolatmenet, s ez utóbbi itta be magát, minden vihar szülött lelkébe, bár sajátom ennél is hitványabb.
Nekidőlök a hűvöset ontó köveknek, jól esik még mindig zsibongó tagjaimnak, átkozott átváltozás, sosem fogom igazán megszokni. A kezemben forgatott tűt magam mellé tűzöm és batyumért nyúlok, még fel felrémlik előttem a leplezett kíváncsiság csillanása a fekete szemekben. Magam mellé téve oldom meg a szorosra húzott csomót, lassan hajtogatva ki a kendő széleit, feltárva az ékszerek széles választékát, függők, nyakékek és karkötők. Kevés közöttük melynek bármilyen mágikus tulajdonsága lenne, hacsak nem az én kezem nyomát viselik, de ez alól kivételt képez a viharkő, nem mágia, természeti erő az, kikristályosodott csoda. Szó nélkül nyújtom felé, e földön talán nem is terem, inkább már nem.
- Kivételesen erős viharokkor keletkezik ilyen kő, nagyjaink úgy tartják ezernél is több villám kell, hogy ilyenné olvassza az érceket. Még a Viharszigeten is kevés számban fellelhetők, mondanom sem kell, egy viharsárkánynak igazán becses kincs. – És nekem valamivel becsesebb. Egy csók emlékét is őrzi és a fogadalmam záloga, egy ajándék és mondhatnám, hogy csupán csak az, de kötődöm hozzá és már ő is hozzám. Ismerjük egymást,elfogadtuk a másik jelenlétét és e képen óvjuk a másikat, magunkhoz mérve. – Bár, legalább olyan értékes kincs, még ha csak emlék is, találkozni egy Napsárkánnyal.. – Meglepő lehet, ahogy a mondat vége felfelé ível, finoman görbülve meg, kérdés netalán tán kijelentés? Kíváncsi vagyok miként érti és milyen felelettel szolgál majd Kain.

- Élethozó, a Nappal kelő s a Nappal nyugvó. Nem érinti őt az idő. Fény az örök eledele, ősi, mindent tudó bölcsesség igaz ereje… - Mélység, homály mi fedi a szavakat és ezért bukkannak fel lassan, elmélkedve, de zöngéjében meghagyva azt a misztikus érzést, amit maga a lény ébreszt. - .. minden bizonnyal méltó volt e megnevezésre és talán tényleg az volt, az első vérének utóda, már ha hihetünk a legendáknak? – A kezéről, amelybe korábban gyengéden gördítettem át a viharkövet, most lassan vonom el pillantásomat, komótos iramban haladva feljebb, míg szembe nem találom magam fekete tükreivel. Most érzem csak minő változásokat hozz bennem a nyugalom, hogy minden csendes, még az örökmozgó szél is inkább csak lengedez, éppen csak porszemet gördítve odébb .. bőröm meg sem érzi a tavaszillatú kóbort.
Elmosolyodom szavaira, de nincs bólintás mi igazolná, tetézné, még nyomosabban indokolná mennyit is jelent nekem a földből vétetett kő. Melynek újabb hálás pillantással adózom, ujjheggyel simítom homlokom és hiába szélkönnyű az érintés, közelében sincs a puha ajkaknak és nem érhetik el a megkérgesedett bőr érdességét sem, amivel felfestette tisztségem címerét. Beletúrok fürtjeimbe, előre vonva, megborzolva szálait, fejem is meghajtom és nem is áll szándékomban felemelni. Macska módjára nyújtózom előre, de látható már a kényes mozdulat vége, kiflibe fordulok elfeküdve, könnyedséggel simítva végig Kain combján, olyan természetes a mozdulat, ahogy ujjaim leperegnek a langymeleg ruhadarabról és finoman marnak bele a köpeny durva anyagába. Egy keveset helyezkedem még, derékban csavarodva, hátamat illesztve a földhöz, hogy kedvem szerint csodálhassam a tintaszín eget és a kép szegletében elférjen Kain alakja is.
- Ránk így maradt a rege … - Elmélázva hunyom le szemeim. – Egy közönséges gyík, sem erőben, sem tehetségben nem különb társainál, még is másra vágyott. Szíve megdobbant valahányszor az aranykoronás Napra pillantott, a szólításnak nem állt ellen, pedig útját ezer és egy veszély kövezte ki és bármely csábítás környékezte is meg, hajthatatlan tört célja felé. Szárnyakat akart, amik felröpítik választott kedveséhez. Az istenekhez fordult segítségért, akik mulatságosnak találták az apró jószág kívánságát és megadták neki a szárnyakat. De ahogy egyre magasabbra és magasabbra ért, a lágy fény, perzselővé vált és a Nap már későn hallotta meg a kis gyík vallomását, csak a kegyes, gyors halált adhatta meg számára. Mikor azonban figyelme az alant lévő világra terelődött, gúnyos kacajokkal illeték a szívét követő lényt és ezért a következő hajnalon új életet adott neki, arany pikkelyruhába és tiszteletet parancsoló testbe öltöztetve. Hogy ő lehessen a Nap, aki fényességével utat mutat és megsegít. – Egészen kicsiként hallottam ezeket a szavakat és talán azóta csak foszlányaiban, mikor az idősebbek átadták tudásukat az ifjaknak. Egy a sok közül, amiknek a vége szomorú. Nincs Napsárkány, ha igaz a régi szó, már utódaiból is kihalt a nemes lelkület és a bölcsesség elkorcsosultan őrli elméjüket és Kain. Nem tiprom el a lehetőségét, de nem is fogadom tényként, miként a rege szavait sem hiszem egészében valósnak. Felnyitom szemeim, hogy elűzzem a többi történet képeit, mennyi és mennyi sorakozik még az alkalomra várva, mert tudatos módon kerültem el a fiókákat, ne tőlem tanulják a múltat, hogy jövőjükben éles látók lehessenek a tanulságok nyomán. Igen, kellenek az ilyen történetek, hogy a kételkedők is lássák, létezik még önzetlenség és fontos az erős akarat, ugyan akkor int is, hiszen nem lehet mindig szerencséd, nem találkozhatsz mindig jótét lelkekkel. Óvatosság …
- Érzed? – Nem szaga és mesze nem zsivaj, csak vontatott lüktetés rezzen a talajban, ahogy valami közeledik .. még inkább valakik. Nem elég ütemes és pattanó, mint a lovak és más patásoknak a hangja, s ha puhább lenne, mondanám, hogy csak egy ragadozó keresi éji prédáját. Egészen más, de nem idegen. Talán a város korábbi, vagy ideiglenes lakói settenkednek menedékükbe nem is sejtve, hogy mi itt vagyunk? Vagy ez a naiv gondolat szégyenkezve szegheti le a fejét, mert valójában tolvaj, haramia banda lehetőséget látva tiporja a kavicsokat, csendben, a figyelmet kerülve. Jobb a gondtalan vadra lecsapni, mint a felkészült kalandorok kardjával szembe nézni. Magamban nevetek, csendben vonom pillantásom Kainra, aki csak pihenni vágyot…

Éppen csak futó pillantás mellyel a kézből köpenyegemre kerülő kő útját követem, ajkaim lágy, szinte elenyésző mosolyt formálnak. De az ív, mit kovács keze alatt az izzó vas, egyenessé, penge vékonnyá válik és ezzel egy időben tekintetem is elsötétül. Tiszta tükrök csillogtak rám a végtelen űr sötét sínében pompázva, de most újra árnyékokat fest, visszfényekként adva meg a világnak a lélek rianásait. Elvész az a tiszta sárkánytekintet és újra felölti szürke köpönyegét, dühít, ahogy a nehezen elhalványított érzések újra feltűnnek.
Először éppen csak megmoccanok, a követ le tévő keze után nyúlva és még talán elérem, hogy meg is foghassam. Utána mozdulok közelebb, felemelkedve, könnyeden hajolva hozzá, nyaka hajlatához bújva, mert én még emberi testbe zárva is sárkány vagyok és ennek megfelelően cserélem szavaim egy részét érintésre. Kainnak muszáj tudnia, nem köt össze sem érzelem minket és még az sem, hogy fajtabéliként az illendőség megkívánná a másik védelmét, de legalább annyit mindenképpen, hogy bajban bajtársként viselkedjem. De nem áll szándékomban! Én mást szeretnék viszonozni, amit viszont szavakkal soha ki nem mondanék, csípős nyelvem érdes, nyomott hagyó szavai, még ha csodás ajándékot adott is, részben ok nélkül, szeszélyem végett születtek meg.
- A fáradt vándor pihenjék … - Suttogom, egészen elhaló hangon, lassan elhúzódva és valami mélyre zárt ösztöntől vezérelve, még finoman tincsei közé futtatom ujjam, elengedve kezét és hagyva, hogy az ében szálak a kettőnk közt növő távolsággal lecsordogáljanak ujjaimról. Pillantásom azonban félre siklik, arcom ellágyult vonásai újra felöltik kemény vértjeiket és az újból mosolyba forduló ajkaim, már nem tükröznek kedvességet és valahol a könyörületesség is kivész abból a lassan feltöltődő aurából, mi körbevesz. Nem pajzs, nem is mágia, mint aminek bizsergését Kain körül éreztem. Ez pusztán a nyugodt éjszaka vége. Egy rossz lépés a sorstól elég volt ahhoz, hogy felcsapjanak az elszunnyadó szikrák, szikrák, amelyeknek íves, sok ágra tördelt alakja világos repedésként mutat az egyre sötétebb színt öltő viharkövön. A tengert azonosítják a legtöbbször a nőkkel, de hazámon kívül rengeteg világ kereszteli el asszonyai után a hírhedté váló fellegeket. A viharok is pont olyanok, mint a nők.
Első mozdulatom, akárcsak a villám szökellek fel a közeli törmelék halom tetejére, se kő, se por nem moccan, talán csak csillan egy keveset a jég mely most összeköti a darabokat, hogy csend legyen, hogy elnyeljék mozdulatom neszeit. Nem időzöm soká itt, így már könnyedén érem el a félig leszakadt tetőt, melynek szélébe belemarkolok és ahogy a felhőkben egyre gazdagabb égen végre végigmorajlik az első dörgés, fellendülök. Az eget és földet megrezgető hang, elnyeli a nyekkenést, mezítelen lábaim alatt nyögő reped gerenda sivítását. Elűnik a Hold meseszép ezüst tája és ezzel a sötétség elnyeli árnyékom, mely a haramiák fölébe tornyosul és most már hiba is szőtték gondosan tervük szálait, annak itt a vége. Könnyeden ugrom elébük, tényleges helyzetüket tekintve mögéjük és máris birtokomban van a létszám, három. Egyenlőre csak három. Arcuk rezdülései, mozdulataik ezer színűek, megilletődöttség, félem, düh és kíméletlenség, mind elkeverve a kitartással. Csak most fordul gondolatom Kain felé, meghagyja engeszteléseként számomra a könnyűnek ígérkező játékot, vagy fáradsága ellenére is részesévé lesz a megleckéztetésnek.
Az eső bátor vállalkozó kardja közel villant tekintetem előtt és utánam is lendült, ahogy elhőköltem beleolvadva előremozduló tincseimbe. Könnyedén rántom oldalra fejem, arcomat egy tenyerembe temetve, mintha csak eltalált volna. Kell nekik az önbizalom, hogy elmozduljanak a ház fél fala mellől és lám, engedelmesen követnek minden lépésemet másféllel közeledve. Látom mozogni a bátrabb férfi száját, de hangját elnyeli az újabb égzengés, melyet alig lemaradva fényes villám követ, kinyújtott tenyeremet sújtva. Nem tűnik el az ég gyúrta elemi erő, mágia fogja össze, gömbé sodorva.
- Labdázzunk! Aki elkapja, az lesz a hulla. – Könnyed, de irányzék nélküli mozdulattal hajítom el a magában kékes íveket húzó gömböt és a játéknak osztatlan a sikere, ahányan annyi felé futnak. De hogy baj lesz belőle már előre sejtettem, egy botor egyenest rohant választott hajlékomba, míg az idiótább el nem eresztve kardját, lóbálva rohant. Hát senki sem mondta, hogy a fém nem életbiztosítás a villámok társaságában? A kárörvendő kérdés alig kapta meg körbe pont végű lezárását, mikor a gömbbe meghasadt és egyetlen szikrája megragadta a kardot és jól megrázta az azt tartót. A harmadik után néztem, de a hulló eső által gyöngyösre porolt földön csak lábának nyomait találtam csak, bár jobban érdekelt mit lelek az ajtó hasadékán túl … még is felszegett fejjel, az őrültek mosolyával arcomon, széttárt karokkal élveztem az egyre esrősödő esőt.

//hagytam neked is, nehogy unatkozz XD//

A por bőrömet karcolva, finomra örült szemcséivel karcolta vékony pára nyomása alatt, aztán .. aztán csak hűs cseppek loccsantak utat találva a vékonyka barázdákon, apró erek, patakok és egész folyamok fakadtak. Percek tört része alatt ázott át lenge ruhám és tapadt kellemetlenül testemre, ahogy hajam szálai is, a mozdulatom félbeszakad, mellyel lazítani igyekszem a súlyos fehér zuhatagon. Jobban vonz, hogy megpördüljek, egészen kislányként forogjak az esőben, megfeledkezve a veszélyről. Veszély? Sárga fény verekszi át magát zárt szemhéjaimon, hogy előcsalja jeges pillantásom és látom az új fejleményt. Bedőlt fal, elsuttogott nyöszörgés és .. Nocsak! Akad olyan, aki még talpon van?
A mosoly mit sem változtat alakján, ugyan olyan baljósan villan eszét vesztett íve és kezeim már lendülnek is, ha engedhetném, mondom másként, ha akarnám, most légies tánccal adnám meg a maradéknak a jutalmat oktalan kitartásáért. A mozdulat vágyam szerint meg marad gyorsnak, csak egy suhintás, melynek nyomán a vékony vonalban elnyúlnak az eső gömbölyded cseppjei és apró, vékony, de annál kegyetlenebb fegyverré válnak. A víz az életadó, de ez a hatalom magában hordozza a lehetőséget, az erőt, hogy amit megadott, azt el is vegye. Kitartó, kőszirteken rágja át magát, ha időbe telik is, szeleteket farag le minden szárazföldből meg nem álló munkája során. Nem csoda hát, hogy szívesen folyamodom hozzá, lendületet adva a kihegyezett apróságoknak. Csak víz, a seb pedig mit üt nem több aprócska pontnál, de ha az a pont jó helyen talál.
Nem állok meg. Kerengő léptekkel, szélesre vett íves hullámok vonalát követve, mint a részegek közeledem a rejtekhelyhez, változatosan, de egy meghatározott lépésszám után lágyan fordulva egyet tengelyem körül, karjaimat is a fura tánc részeként használva. Van itt még bőven mivel eltölteni az időt, három és még annyi, meg talán egynéhánnyal több … Erősen markolom meg a derékig is alig érő falat, hogy áthajolva fölötte meggyőződhessek találatom pontosságáról, nem találtam pontosan, de aki vaktában lövöldöz ne is számítson mesterlövészi eredményre. Ezért néz rám rettegő pillantással, oldalát markolva, felé nyúlok, de hátra hőköl … ám legyen!
Az előbb a tűz aranya és megigéző vöröse villant a romos falak között, most éles fehér, fakó lila és éledő lángok halovány kékje önti el ezt a pontot. Mindig izgatottsággal vegyes csodálattal néztem a természet eme roppant erejét, félnem pedig sosem kellet. Most is ott cikázik bőrömről perzselve fel a víz édes cseppjeit, pikkelyeimhez hasonló kristályokat faragva belőlük. Talán egy percnyi homok is lefolyik az idő homokórájában mire újra a városra ereszkedik a sötétség, csend helyett az eső muzsikáját meghagyva, meg-meg szólaltatva az ég rezesbandáját. Megrázom magam és már pereg is le a finom kristály, elvegyülve a sárrá váló homokkal. Megfordulok és el is lépek a szenesre marat romtól és a takarásában fekvő hullától, tekintetemmel azonban még nem az aranysárkányt keresem, a város egy másik pontján kémlelem. Ott is lecsaptak az ég nyilai, tehát valaki, vagy valakik ott is tartózkodtak, lehunyom a szemem és előrenyújtom kezeim, a balt tenyérrel felfelé, míg a másikat lefelé fordítom. Levegő és víz válik most szememmé és e kis területet gondolatnyi idő alatt térképezem fel.
- Kettesben maradtunk! – Szólalok meg hangosan, nevetve és az újabb koreográfia, amellyel haladok ezúttal Kain felé, teljesen kiszámíthatatlan. Perdülések, képzeletbeli ágakat finoman odébb simító karnyújtások, könnyed leejtő hajlongás csak hogy a ki nem sarjad virágok illatából lophassak, szertelen tánc, aminek a végén …Kain, ha engedi ha nem, megragadom két karját és magammal vonom, ki a nyílt térre, ahová nem ér el egyik ház árnyéka sem. Igyekszem tekintettel lenni rá, de akaratom erős és most kevésbé tűröm el a nem-et, de megmaradok gyengédnek, ahogy kezeire futtatom ujjaim, felemelve érintem össze őket.
- A Víznek és a Szélnek ajánllak benneteket, jussotokat szabja ki az Élet Asszonya és a Halál Ura. - Hagyják el ajkaimat saját nyelvemen a szavak, melyek nyomán a holtak vízzé és széllé lesznek. Igen, még egy ilyen alkalommal is felbukkan bennem neveltetésem egyik igen terjedelmes méretekkel rendelkező alapköve. – Habár méltatlanok, egyetlen egy holttól sem tagadhatjuk meg a végtisztességet.

Elengedem. Eddig arcát leső tekintetem az ég felé fordítom, hunyorgom, ahogy a hűvös cseppek arcomba hullnak, pillanatnyi dőre megülnek bőrömön, pilláimon, majd tovarohannak, alácseppenve, beivódva ruhám nedves szőttesébe. Nem kellemetlen és nem is zavaró, ahogy elnehezülve tapad az anyag és temérdek hófehér szál. Alig néhány perces emlék eleveníti fel arcom mohón álnok vonásait, azt az alig kis görbét, mit túlzással lehet csak mosolynak nevezni. Férfias, enged, de érezteti, hogy nem adja át magát teljesen. Kain, ő egy igazán érdekes lélek. Megtört, talán jobban is mint amennyit belőle eddig ki tudtam olvasni és ugyan akkor igazi ösztön hajtotta lény, aki parányi örömhidakat húz fel, így forrasztva össze széthulló lelkét. Ez a meglátásom, saját vélemény alkot öltő formája, de hogy mennyire helyes .. hát, nem valószín, hogy valaha is megtudom. Nem túlbuzgó, inkább lomhán kullogó a gondolatban megszőtt kérdés. Egyszerűen nem jut hanghoz, elenyészik, mert nem fűződik hozzá kíváncsiság, sem érdektelen tudásvágy.
Lép és én vele lépek, hátam mögött összefűzve ujjaimat. Nem haladok el mellette, de mögé sem maradok le, míg nem az ég újra nem telik meg dübörgő hangorkánnal. Lehunyt szemmel lélegzem mélyet, várva, mint kisgyermek a cukorkát, azt a fényáradatott, ami élesen csattanó fényárral köszönt be, nappali világosságot hozva. Újra és újra. A koromfekete sötétség minduntalan túlvilági fénnyel telik meg, üvöltve hasít az hűvös erő, ami megbabonáz és szívem versenyt fut, akárcsak az elsőrandevús leánykáké, mikor kedvesük kezüket fogják, derekukat ölelik. Vétek. Halálos bűn elbújni, nyugodalmat remélve fedet helyre zárkózni. Ennyire mások vagyunk, Te és Én! Öröm fut ívesen a gondolat mellett, ahogy én lépek Kain mellett még néhány lépést meg. Megtorpanok.
…Mindvégig tartottam ettől a döntéstől. A Magasságos Szellemek már évszázadok óta énekük közé rejtették korod ifjainak cselekedeteit, a te kötelességed, Ai. Elhozni a békét, elhozni a szabad akarat bátorságát, elhozni az erőt mely nem izmainkban lappang. Ne légy vak! Látásod lépje át a valóság alkotta korlátait, tágítsd elméd és lelked határait. Legyen tanulság utazásod! Válj méltóvá … hozzám..
Reked hang visszhangzik az élesen előtáncoló emlékben, a képe annak az általam tisztelt lénynek, ahogy háttal áll nekem, fénylő kendőjét igazítva meg vállán. Mintha bőrömön végigsimítana az illatos esti szél -ellágyítva ezervirág illatával-, amely meglengeti őszbevegyülő fekete tincseit. Ezer és egy féleképpen értelmezhetném szavaim, gondolkodásom szabad és éhes arra, hogy kedve szerint formálja az elhangzottakat, a kérdés még is meglepő. Most merül fel először. Mikor utam során először osztom meg perceim egy igazi sárkánnyal, noha ott volt Verinol városa és azaz idegen … az idegen, aki sárkány és még sem.
Zsarnok vagyok, aki messze nem rátermett a számára kijelölt tetteknek. Nem tisztem látni és még kevésbé okítani, nincs meg belső nyugalmam, de nem is keresem. Arcom változik, lelkem tükreként állandóan újabb és újabb vonással vértezve fel, vagy egy régit alakítva újszerűv, hiszen pont olyan vagyok, mint az ég fellegei. Kiszámíthatatlan. Te is érzed? Elhalt, még csak suttogás sem ez a három parányi szó, melyekkel egy időben lépek Kain háta mögé, átfűzve karjaimat karjai alatt, ölelve, mellkasán fonva össze kezeim, egészen hozzásimulva késztetve megállásra.
- Mielőtt zárkába csaljuk magunkat. Had legyek több és egyszerre kevesebb egy sárkánynál, enged, had formáljam szavaim Cameként. – Csendesen szólok, várva hogy mozdulattal, vagy szóval engedélyt adjon, mit ha megtagad elengedve és megelőzve némán lépek választott hajlékom falai közé. Ám, ha még is kívánná hallani mondanivalóm, hát tisztségem álarca finoman fedi el vad vonásaimat és továbbra is halk hangon folytatom mennydörgés és villámok árja közepette. – Nem oszlathatom el és nem is akarom, évszázadok súlyát, mi válladat nyomja. Becsületedre váljék kitartásod, de sose félj magadból adni és ne taszítsd el azt, aki osztozni kíván veled. Ismered el a félelmet, de ne hajts neki soha fejet. Mert lesz és nem csak egy, aki szívedben előkelő helyet foglal majd el és a veszély mely gyilkos kígyóként font körbe, ha fölébük is tornyosul. Fogad el és légy büszke áldozatukra, ha óvó karmaid alól még is kikerülnek. Szegd fel fejed akkor is és mosolyogj, ha a kín marcangol is. Ne légy áldozat, ne add ellenséged kezébe az örömöt és bocsáss meg neki, legyen ez felé bosszúd. – Kain a negyedik, kinek e féleképpen, bár más szavakat válogattam össze és még is annyira hasonlóak. Nincs meg a kellő pillanat, sehol sem lelem azt a nyugalmat magamban, mi megszülhette volna irányt mutatni szándékozó szavaim és semmi kézenfekvő nem szolgál azok helyességét illetően. Mintha loptam volna őket, vagy más adta volna számba ezeket a hangokat.

//nesze neked fogd meg jól, Yz az okostojás -.-//

Csak az ég morajlik még, lassan csendesedve el. Távolodik. A csalódottság még sem kap még életre a gondolat tárgyiasan felszólaló hangjában. Lélegzet suttogása, a szív rakoncátlan ritmusa az, mely magáénak mondja most figyelmem és újra egy fura megállapítás. Nem bocsátkozom találgatásokba, míg csendben várakozom, hogy Kahin megértse és meg is eméssze szavaim. Talán csak egy, az utolsó rigmus végett vagyok kénytelen egy készülő kuncogást még idejekorán elfojtani. Megbocsájtás? Az ellenségeinknek? Tényleg egy idióta vagyok, vagy eljött az ideje, hogy másnak adott tanácsomat magam is megfogadjam? Ez lehet a helyén való, de nehéz és még is úgy érzem megéri, megéri meghagyni azt a falatnyi szilánkot, amit az őszinte hang és nyílt tekintet rejt az ellen lelkének mélyére. Megbocsájtom, amit ellenem elkövettél! És tudom, kézenfekvő, hogy az kinek szemébe mondjuk e szavakat felháborodik és dühe magasabbra csap, mint a tenger legvadabb hullámai, de évszázadok, ezredek, míg létezése meg nem szakad bizony lesznek pillanatok, amikor felidéződik benne egykori áldozata és újra és újra dühös lesz. Őrlődni fog és emészteni magát, nem fogja érteni. Saját bosszúját bosszulták meg a legnemesebb és aljasabb módon, hiszen az áldozat, akár én, akár Kain, már rég békésen pihen a Halál urának kertjében, vagy lesi, ahogy az Élet asszonya új fonalat fon számára, hogy részese legyen újfent az életnek. Mindenféleképpen igyekezni fogok, hogy megbocsássak minden gyűlölt ellenfelemnek.
- Buta. – Aprócska mosoly játszik ajkaimon, ahogy elsuttogom a szócskát elvéve annak igazi nyers, bántó élét. Bevallom, nem akarok mélyebben belémarni, mint azt tettem szavaimmal az imént, hiszen fontolgatott, felidézett elmúlt arcokat és megvitatta magával, csupán csak képzeletem szülheti meg azokat a sejtéseket, amik kicsit is elárulnak a végeredményről. Mondhatjuk csalódott vagyok és szívesen rántanám vissza kezeimet, hogy aztán tisztességes erővel csapjam kupán, letorkolva, hogy figyelt ő egyáltalán és megértette a lényeget. Tanítóm hűvös hangja azonban, elmémbe égett tanítása visszhangot ver: Fény lehetsz, aki utat, utakat mutat a sötétségben bolyongónak. De eldönteni már nincs jogod semmilyen módon, hogy végül melyikre is lépjen rá. Így hát, egyik kezem húzom csak el az övé alól, hogy megfoghassam, megszorítva kissé.
- Hah, ne köszönd! – Engedem el közben és ha csak nem akadályoz meg, mindkét kezem visszahúzom és mellé lépek véve egy fél fordulatot is, hogy szemben legyek vele. – Legfeljebb, majd akkor, amikor valamelyiknek is a hasznát vetted. Hiszen addig ezek csak szépen hangzó szavak, nem többek. – Itt bújnak ki többen a tanítás aranyszabályai alól, de azt hiszem bennem túl jól él és bár gyűlölöm ha csak ilyen láncokat is aggatnak rám, belátom, amíg nincs értelme valóban csak üres szavak. S mint haszontalan rigmusok, nem érnek semmit. Bólintok, nyugtázva belső diskurzusom, hogy aztán újabb fordulatot véve, már mindenféle kitérő nélkül a romos falak közé lépjek. Egészen a leterített köpenyegemig haladok, mérgesen szemlélve a feltűrt anyagot és egy hangyányi késztetést még érzek is, hogy letorkoljam az aranypikkelyest. Ha meg akarja védeni magát, hát tegye! De ne az én köpenyemen! Gyerekes, túlzottan is az lenne, a mellett, hogy erősen hajazna egy életüket egymáshoz fűző hím és egy nőstény vitájához és ettől a gondolattól költözik leheletnyi libabőr a karomra. Ijesztő a gondolat, adnék neki rá lehetőséget! Nem! Kizárt!
Odébb lépve fogom össze ázott tincseimet, hogy kifacsarhassam belőlük a vizet. Aztán a viharkő után nyúlok, odaadó simítással kotorva le róla a port, amit korában a dulakodók hintettek rá és aztán már suttogom is a varázsigét. Minek hatására minden nappali viseletemet alkotó holmi szépen előtűnik rejtekhelyéről, mert hát nincs ellenemre a vizes öltözet, mind addig, amíg bőrömet is érik a cseppek, vagy lábamat lógathatom a vízbe. Így bezárva, inkább zavaró. Fekte és vörös színeibe öltözött selyemszerű anyagok váltják fel a lenge tejfehér hálóalkalmatosságot, gondosan, szinte rituálészerűen bújok a feszesebb feketébe és húzom rá a bővebb, díszpántos vöröset. Nem zavartatom magam és nem is kérem Kaint, hogy forduljon el, számunkra ez a test csak álca, egy maszk, ami nem a másiknak, csak is a kétlábúaknak szól. Az öv és díszének felkötése után vetek egy pillantást az arányokra, de mint általában, most is sikerült hibátlanul magamra ölteni a ruházatom. Így le is ülök a köpenyem szélére, magam mellé húzom az ékszereimet és nem elsietve az öltözethez illőeket, bizony, felveszem.

Tovatűnt a pillanat, az, amiben pusztán vállamat vontam meg szavaira. Ez az akarat, a szabad választás joga. Nem erőltetem, érdekem nem fűződik hozzá, a hála, melyet puszta jelenléte kelt bennem sem elég ahhoz, hogy már pedig azért is elérjem, akár erővel nyitva fel a szemét. Luxus, hát legyen az. Én nem fogok ítélkezni a végső percben, eme feladatot már réges-régen, még az idő kerekének elindulása előtt kiszabták, én csak követem -részben-, azt az útmutatást, amit saját életem fonalába szőttek bele.
Elenyésző a bólintás, amellyel lezárom gondolataimat, helyére igazítva az utolsó fémpántot is, gondosan kötve meg a végébe fűzött vékony selyemszálakat és a vihar kő is a helyére kerül jobbom kézfejére, ahogy közönséges mályvakristály párja is balomra. Kezeimet ölembe ejtem és az előttem lévő halmokat fürkészem, a melengető tűznek nyoma sincs, azt magam romboltam szét, ahogy a gondosan halomba rakott rőzsék kupacát is. Még is, messze áll tőlem, hogy ezért szidjam magam. Inkább szórakozottan csavarok ujjaim köré egy vastagabb tincset az egészből, csendes töprengésbe mélyedve. Kell e? Megéri e újra fellobbantani a lángokat? Én élvezném és lenne „szórakozásom” az est hátralevő részére és hogy erről mi Kainnak a véleménye? Felé fordulok, vetve alakjára egy gyorsan suhanó pillantást és egy sóhaj kíséretében felemelkedem. Nem, a leghatározottabban nem fogom megkérdezni erről.
Nem telik el, csak néhány perc, hogy a kis szálláson szerte repült fadarabokat újra egy rakássá ne alkossam és csak újabb jelentéktelen másodpercek telnek el, mire a tűz újra ropogva bele nem mélyeszti lángvörös arannyal futtatott fogát az ágakba. Sistereg és hosszan nyávog az ázott rőzse, kiérdemelve mogorva pillantásomat, de nem rombolva kedélyemen, bár nem is javítva azon helyezkedem el közvetlen közelébe. Úgy tűnhet tüntetően hallgatok, háttal neki, mintha csak a sértettség fojtaná belém a szót, mert egyszerűen nem úgy fogadták szavaim, ahogy azt elvártam. Pedig ennél sokkal, de sokkal egyszerűbb ennek az oka. Nincs mit mondanom! Persze, ha cseppnyi hajlandóság lenne bennem felhozhatnék néhány témát, de nem vagyok egy fecsegő természet és nem is tudok csak úgy locsogni, időjárásról, fegyverekről, átkokról, kivéve persze ha kell. De most nincs meg ennek kötelezettsége, így miért ne ülhetnénk, kényelmesen elhelyezkedve, csendben, egymás társaságát így élvezve? Nekem pont megfelel így és mondhatnám, Kainnak is, aki végre pihenhet.
Egy hosszabb ágat választok a még tűzre nem vettek közül, azzal igazgatom meg néha-néha az izzó halmot. Szinte gondolatok nélkül mélyedve a lángok tengerébe, a fáradság ugyan úgy elkerül, ahogy az álom is, még sem érzem úgy, hogy túlságosan is lassan telne az idő. Csak annyi változik, hogy elfogy a felhalmozott rőzse és az eddig piszkafaként használt darab is tűzre kerül és ahogy fogy a fény, szembetűnővé válik, hogy az ég sem sötét már annyira. Kelet felől már sötétszürke palástot húzott a feketére. Halkan ütöm össze tenyereimet, szavak nélküli varázslattal adva a tűznek smaragd árnyalatot és ezzel még időt, hogy tovább lobogjon, egészen addig, míg a Nap fénye el nem éri. Majd akkor, újabb varázslat nélkül alszik el. De arra a kis időre már kevésbé áll szándékomban csendben maradni, egész úton nem volt más szórakozásom, mint szenténeket, balladákat, gyermeki dalokat dúdolgatni és most is .. már egy ideje igyekszem összeszedni egy dalocska szavait, régen, túl régen hallottam. Igen, kellemes, mély, lágyan zengő hangon. Hogy is volt?
- Gura mi tirah’ta lieh .. Sate’rate masatriiri .. A’gliie nama. Mats ra’ti realahlia… - Hangzik el ajkaimról az énekszó, lassan dúdolásba fulladva, hogy utána még egyszer nekifussak teljesebbé téve a sorokat, utána újra elvesztve a szavakat, csak a ritmusnak hagyva meg a hangokat. Mert közben a zöldre festett árnyékok tánca elbűvöl. Már nem is a lángnyelveket, hanem a romokon suhanó képzeletképeket figyelem, de szemem sarkából el eltekintek a pihenő aranypikkelyes felé. Aprócska kis mosoly igyekszik életre kelteni a csendben megdermedt vonásaimat, de hamar elbukik, a mai éjszaka nem csak a játék, felszabadulás és újra rabbá váláséjszakája. Éppen ugyan úgy az emlékezésé is.
Mozdulataim hevesek, finoman cseng a megannyi egymásnak koccanó fém, felkavarja a port magasba rántott köpenyegem, egyben meg is szabadulva attól. Magamra terítem, viharos mozdulattal csatolva össze csatját, mélyen arcomba húzva csuklyáját és sietségemet csak a nyíláshoz érve fogom vissza. Megállok és visszapillantok. Csak gondolataim űznek, a sietség, a feladat súlya kevésbé sürget, de ha tenné is, a búcsú szavaira mindég lehet időt szakítani.

//^^ nem tudtam mást írni//