A Remény tengere

// Mese: A régiíúj világ //

*Mindent megteszek, hogy a kapitány kisegítsem, de ezek a kékségek nem nagyon hagyják, hogy a közelébe kerülhessek. Most ketten szemeltek ki engem ellenfélnek az egyik egy fokossal támad felé a másik pedig egy keresztrúddal kezd el tolni hátra felé. Biztos a korlát felé akar tolni, ezért gyorsan hátra lépek néhányat, majd oldalra ugrók egy kissé elkezdek felé rohanni. Mire eldobná a rudat addigra lecsapok a buzogányommal és szétlocsantom a fejét az ütés erejével. De ekkor kapok egy ütést a fokos használó kékségtől a jobb vállamba, érzem hogy megsebzi a vállamat, de páncélom felfogta annyira, hogy a fokos ne tudjon túl mélyen belevágni a vállamba. Megpróbálom a kardommal levágni az ellenfelemet, de ő csak el ugrik a csapásom elől és kihúzza a vállamból a fegyverét is, ami nem volt túl kellemes érzés, de hang nélkül tűrtem. ~Gyorsan végeznem kell vele mielőtt újabbak támadnak rám.~ Gondoltam magamban, közben az ellenfelem támadásba lendül, gyorsan kellet reagálnom épp sikerült kikerülnöm az első támadását, majd a fegyvereimmel kezdtem védeni a következő támadásait. Egy ideig még védekezek, majd mielőtt újra támadna a kardommal lefogom a fegyverét, majd a buzogányommal egy fejre mért csapással megölöm. Veszek néhány gyors lélegzetet, mielőtt folytatom a harcot, de ahogy látom nincs túl jó helyzetben a hajónk az ellenség túl erőben van még mindig. Kezdek egy kissé aggódni a harc kimenetele miatt nem úgy néz ki, hogy győzelemre állnánk.*

// Mese: A régi-új világ//

A vadalan támadásának hevessége meglepett elsőre, de a sérülés hamar visszarántott a valóságba. Az első támadásai elől csak kitértem, a kis helyen nem volt helyem és időm kardot rántani. Amit tehettem, azt viszont megtettem, a hátrálás közben az idegen harcost egy olyan helyre csaltam, ahol a földön mindenfelé elszórt fegyverek, páncélok, hordók, ládák törött darabjai hevertek. Vártam az alkalmat, hogy hibázzon, ami be is következett, megbotlott egy hordó abroncsában miközben előrelépett a szúráshoz. Ezt a pillanatot vártam, előre lendültem, befordultam mellé és megragadtam a fegyvert, amit a kezében tartott. Az volt a tervem, hogy becsatlakozva a szúrásba azt eltérítve a hátába vezetem, mielőtt még a másik ellenfelem ideérne. Ekkor hallottam viszont a barbár ordítását és láttam, hogy többen támadják egyszerre.
~ Lehet, hogy elbírna velük, de meg fog sérülni és ha a sérülései lelassítják, akkor le fogják gyűrni. Segítségre van szüksége.~
A hatalmas fickó egy olyan valaki volt aki jól bírja az ütéseket és fel tudja tartani az ellenséget, nem engedhettük meg, hogy kiessen a harcból. Bal könyökömmel megcéloztam az ellenfelem tarkóját, hogy a pillanatnyi megtorpanását kihasználva kitéphessem a kezéből a kardot és már rohantam is a barbár felé, elkerülve a közelítő harcost, aki szintén engem nézett ki magának. Ha sikerült elvennem a kardot, akkor azt elhajítottam az egyik támadója felé, majd futás közben előhúztam a saját kardomat. Meglepetést kellett okoznom, arra pedig nem volt elegendő egy sima vágás, viszont mivel nem voltam páncélozva könnyen mozogtam. Egy kis mágiát is segítségül hívtam, amivel lecsökkentettem a súlyomat, felugrottam, megcélozva a barbár vállát, amin egy kis további lendületet véve felülről tudtam a másik támadóra vágni, a fejét célozva, ha minden jól megy mögötte landolva, egy gurulással befejezve az ugrást, messzebb kerülve tőle, hogy ne tudjon rögtön visszatámadni, ha túl is élte volna a vágást. Ekkor látom csak, hogy az egyikükből már nyílvessző áll ki, valaki más is észrevette a barbár szorongatott helyzetét.

//Mese: régi-új világ//

*Kezd már egy kissé unalmas lenni, hogy én vagyok most az egyik fő célpont ezeknek a kékségeknek. Újabb kettő ellenfelem akad nem sokkal az előzöek legyőzése után és kardott tarto kezem se funkcionál a legjobban. Egyszerre ront nekem a két kékség, először csak az érhozzám akinek csak egy kardja van már vágásra emeli a fegyverét és megis indítja, de én a buzogánnyol gyorsan el ütöm a kardját magam elől és a karomat megerőltetve kardommal gyorsan átszúrom a mellkasán, majd gyorsan kihúzom belőle a kardott és a másik ellenfelem felé fordulók. Még időben kitudom kerülni a támadását, majd ellen támadásba lendülők és elkezdek a kardal és buzogánnyal csapni felé, de az ellenfelem is kikerüli támadásaimat. Taktikát váltok, megemelem a kardomat, hogy lesújtsak rá ekkor az ellenfeleim védelemre emeli a kardját ekkor csapok le az oldalár a buzogányommal. Az ellenfelem megtántorodik így könny célpontott nyújt és lesújtok újra rá a buzogánnyal. Holtan terül el a fedélzeten, közben Flock kapitány és emberei is támadásba lendültek, végre úgy látszik fordul a kocka az ellenfeleinknél.*

//Mese: régi-új világ//

*Ezt már tényleg kezdem unni, mikor fog már az ellenség morálja megtörni így is már sok embert vesztettek, de még mindig célpont vagyok. Újabb két kékség támad nekem, de nem tudtam ellég gyorsan reagálni a támadásukra, így az egyik a törjével megszúr, de szerencsére lecsúszott a páncélomról, mert nem volt túl pontos a szúrás, de már emeli a buzogányát, hogy lecsapjon rám közben a másik is jön a fokosával. Nehezen, de sikeresen el úgrók a buzogányos támadása elől, de ő nem volt ilyen szerencsés. mert a lendülettől a helyemre kerül és így a társa véletlenül őt ölte meg. Ez az úgrás nem tett jót a vállamnak, de még bírom a fájdalmat, az össze zavarodott másik ellenfelemre gyorsan rácsapok a fejére buzogányommal, már csak éllettelen teste hult a fedélzet padlójára. Mikor körben nézek láttom, hogy a kapítány és az emberei vissza szorítják a kékségeket, még a barbár is csatlakozott és már két ellenséget el is intézett. De én inkább hátrálok már nagyon kifáradtam és most már a váll sérülésem is kezd nagyon zavarni, ezért messzebb akarok kerülni harcolt, de még figyelek arra nehogy letámadjanak miközben hátrálok. ~Most már biztos, hogy győzünk. Ha ennek vége kell keresnem egy orvost a hajón.~ Gondolom magamban magabiztosan, de közben figyelem az eseményeket.*

Mintha nem is lettem volna ott, a harc szinte nélkülem folyt. Valamennyire ugyan mozogtam, talán próbáltam is kitérni, de nem ismertem magamra, a mozdulataim fásultak voltak, lassúak, hamarosan pedig egy belém mélyedő tőr biztosít róla, hogy ez bizony itt kevés lesz. A csata viszont úgy tűnik, hogy végül jól alakul, az egyik támadómat a túlerőben lévő legénység gyűri le, mire a másik menekülni kezd. Egy pillanatra feltámad bennem a düh, hogy megakadályozzam a menekülését, a sérülésért cserébe, amit okozott nekem, de végül futni hagyom. Ugyan megtámadott, de nem okozott komoly sérülést, ezért pedig a saját hajóján kialakult helyzet is bőven meg fogja büntetni, nincs okom elvenni az életét. A nem messze harcoló páncélba öltözött lovag és barbár vonják magukra a tekintetem, úgy tűnik, a barbár jobban megúszta a harcot, mint én, de a lovag megsérült. Lehetőleg az ő sebét is minél előbb el kellene látni, de magammal is foglalkoznom kell, a vállamban álló tőr által okozott fájdalmat egyre erősebben érzem. Egy hordóra ülök le, hogy eltávolítsam a fegyvert a sebből és bekötözzem magam, szükség esetén diszkréten egy kis varázslatot is bevetve, de nem túl látványosan. Ha magammal végeztem a lovagot próbálom megkeresni, hogy szükség esetén segíthessek neki.

//Mese: régi-új világ//

*Ahogy tovább figyelem a harcott látom, hogy az ellenségeink morálja megtörik a kapitány és az emberei támasdása miatt és menekülni kezdenek vissza a hajójukra vagy a tengerbe ugranak. Végre vége van ennek a harcnak, bár egy kicsit sajnálom,hogy a végső rohamban nem vettem részt de a vállam miatt inkább kimardtam bellőle. Egy ideig még hallani lehetett a fekete zászlós hajón a harcokat, de egy idő után minden elcsendesült és a fekete zászlót is leeresztik. Úgy látszik azok győztek akiknek segítettünk. Ekkor már elrakom a fegyvereimet, közben a másik hajóról egy küldöttség érkezink hozzánk, de ezzel inkább én nem foglalkozok, hanem inkább a sebbemmel kéne foglalkoznom. De mielőtt még elindulnák észre veszem, hogy valaki közelít felém, akinek fekete haja és fekete szeme van. ~Vajon mit akarhat tőlem?~ Kérdeztem magamban, közben várom, hogy ide érjen.*

//Mese: régi-új világ//

*Most már teljesen megkönnyebbültem, hogy már biztosan vége a harcnak. Látom és hallom, hogy a kapitány beszélget a másik kapitánnyal, ahogy kiveszem a beszélgetést nem hallatszik ellenségnek, de inkább most nem velük foglalkozok, mert a sebem egyre elviselhetetlenebb, szerencsére nem kellet sokká várom mire jön a felcser. - Vedd le a vértet, hogy hozzáférhessünk a sebedhez! Mondta nekem a felcser. -Rendben.-
Válaszoltam neki gyorsan elkezdtem leszedni a vértett, közben a felcser oda megy másik sérültekhez. ~Ezzel a sérüléssel nem olyan könnyű leszedni ezt a vértett és megint meg kell javítani a páncélt.~ Gondolom magamban miközben leszedem a vértett, mire végre nehezen a leszedem a vértett, addigra végre vissza ér a felcser. Megvárom amíg ellátja a sebemet ami nem egy túl kellemes érzés, de kibírom. Amikor végez vissza veszem vértett közben meghallom, hogy Arnn kapitány a két hajóval befogja vinni a hajónkat és még fel is ajánlja, hogy valaki velük menjen az ő hajójukra is. Én inkább itt maradok amíg nem kötünk ki a kikötőben amiről Arnn beszélt. ~Most már nem történhet semmi gond ezen az utazáson,~ Gondoltam magamban pozítivan és annak is örültem, hogy a seb se fájt annyira mint korábban.*

Épp amikor a lovaghoz érek, akkor jön meg a felcser is, aki arra kéri, hogy vegye le a páncélját. A sérült páncélt láthatóan nem könnyű levenni, főleg nem úgy, hogy a sebesülés is nehezíti a lovag mozdulatait, úgyhogy odalépek hozzá és segítek neki levenni a páncélt. Néhány perc után végre lekerülnek a vasdarabok, azonban a harcoson látszik, hogy megviselte a dolog, hogy volt amikor úgy kellett lefejteni az eldeformált vasdarabokat. Leakasztom az övemről a komolyabb sebek fertőtlenítésére tartogatott szeszt és átnyújtom neki, hogy egy kicsit csillapíthassa a fájdalmát. Amíg a lovag iszik megmozgatom a karjaim, próbálgatva, hogy az én sérülésem mennyire súlyos. Fáj és nehezebben mozgok, mint szoktam, de talán komolyabb baj nem lesz belőle. Miközben segítek az idegennek levenni a páncélt hallgatom, hogy a kapitány mit beszél az idegenekkel. Ha mindkét karom rendben lenne, akkor felajánlanám, hogy segítek merni a vizet a hajótestből, amíg a kikötőbe érünk, de most nem akarom megterhelni a sebet. Viszont amikor felmerül, hogy valakinek a másik hajóra kéne mennie, hogy segítse az út megszervezését a kapitányhoz lépek.
- Uram, ha szüksége van rám, én vállalom, hogy átmenjek a másik hajóra.
Amennyiben engem választanak még távozáskor a lovaghoz lépek, hogy megnézzem minden rendben van-e vele és ha úgy tűnik, hogy a felcser innentől már el tudja látni, akkor követem a másik hajó kapitányát.

Eddig is kellően érthetetlen volt a helyzet, de most csak még zavarosabb lett. Darthysként mutatkoztam be a kapitánynak, A vadalanok még nem ismerhettek, nem kellett félnem, hogy lelepleződnék, egyébként is kevesen voltak, akik ezt a nevet ismerhették, vagy összeköthették volna velem. Amikor visszaértünk a hajójukra láttam, hogy ők is jelentős veszteségeket szenvedtek, de már nem tudtam rajtuk segíteni. A hajózáshoz nem értettem, nem tudtam ellátni a halottak feladatát sem, így vártam, hogy szükség legyen a segítségemre a vontatás megszervezésében. Végül úgy tűnt, hogy csak biztosítéknak vagyok itt, nem kellett a segítségem, inkább csak figyeltem, ahogy a hajón lévő tengerészek dolgoztak. A munkát egy rövid lázadás zavarja meg, de a legénység hamar leveri, utána pedig folytatják a dolgukat, mintha mi se történt volna. Nem ismerem ezeket a népeket, de ez több, mint furcsa, nem gondoltam volna, hogy ennyire nem hatja meg őket egy kitört lázadás. Azonban ha ők nem foglalkoznak vele én sem teszem, türelmesen várom, hogy megérkezzünk úti célunkhoz. A kikötő közelében hajók érkeznek a fogadásunkra, hamarosan pedig elláthatom a feladatomat, mint a lanuriaiak képviselője. Az idegen kapitány bemutatkozás nélkül szegezi nekem a kérdést, ami meglep, hiszen eddig kellőképp udvariasat voltak a vadalanok, de igyekszek nem hagyni, hogy megzavarjon.
- Üdvözlöm uram, Darthys vagyok. Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, hogy a legjobb tudomásuk hibás volt, nem a tengerből nőttünk ki. Nem szándékosan vetődtünk erre, egy vihar térített minket el az utunktól. Lanuriából jöttünk, de nem tudom megmondani, hogy merre van a hazánk, nem vagyok hajós, aki tájékozódni tud a nyílt vizen, viszont arra szavamat adhatom, hogy nem érkeztünk rossz szándékkal.

//Mese: régi-új világ//

*Beletellett egy kis időbe, hogy vissza vegyem a vértemet, de most, hogy nem fáj annyira a sebem már nem lesz gond. Arnn kapitánnyal megy az aki segített leszedni a vértemet, mint követ a kékségek hajójára. Eközben Flock kapitány minden meg maradt emberét munkára fogja, hogy a hajóból kimerjék a vizet, meg más egyéb munkát végeztet velük. De én nem csatlakozok a dolgozók én ép eleget segítettem a harcban nekik azzal, hogy öltem az ellent meg én le is sérültem így inkább csak figyelem a többieket. Soha többet nem szállok fel hajóra, hogy lerövidítsem az utamat.
Közben a másik két hajóról köteleket dobnak át a mi hajónkra és hamarosan el is kezdődik a vontatás. ~Remélem hamar kikötünk mert már nincs nagy kedvem ezen a hajón lenni.~ Gondoltam magamban és nagyon reménykedek is ebben. Néhány óra múlva már látom a partot, de azt is látom, hogy a kikötő felől néhány hajó közelít felénk körbe is veszi mind a három hajót. Hamarosan két hajó áll meg a a mi hajónk mellett és teljesen fel van fegyverezve a személyzetük. Már megint elkezdek aggódni, azon hogy megint támadás éri majd a hajót, de ebben még nem vagyok biztos ebben. De úrrá leszek az aggodalmamon, hiszen segítettünk Arnn kapitányon ő biztos elmondja, hogy mi történt.*

//Mese: régi-új világ//

*Egy kissé nyugtalanító a helyzet a másik két hajó miatt amik a mi hajónk mellett vannak. De még nyugodt tudok maradni, mert remélem, hogy nem lesz semmi gond. Közben a kapítány engem és barbárt magához hivat és köszönetett mond. - Azt hiszem, köszönettel tartozom a harcban mutatott hősiességetekért, s egyúttal az utána nyújtott segítségért is. Remélem, a sebeiteket ellátták rendesen. -Köszönöm kapitány!- Mondtam gyorsan a kapítánynak és hagyom, hogy folytassa.
Talán ha a kikötőbe érünk, lesz lehetőség rendesen letakarítani és kijavítani a hajót. S utána gondolkodhatunk rajta, hogyan is jussunk vissza. Fejezibe a kapitány, de hamarosan megszólal a kékség és azt mondja, hogy valami Vadalan létezik, közben Flock elmondja hogy honnan jöttünk. Én is megszólalok. -Nem csak ez a Vandalan létezik én Evolyranból jöttem Lanuriába szóval sokkal több hely létezik, mint ahogy ti hiszitek- Fejezembe a mondandóm és oda fordulok a barbárhoz és hozzá szólok. -Úgy látom te is lesérültél a harcban, de nagyon jól helyt álltál.-*

Ahogy beszédbe elegyedünk a fogadásunkra érkezett vadalanokkal egyre nyugodtabb vagyok. Az ismeretlen mindig bizonytalansággal tölti el az embert, de úgy tűnt, hogy a vadalanok nem csak, hogy nem fogadtak minket agresszíven, minden segítséget megadnak, hogy minél hamarabb haza juthassunk. Az is csak a hasonlóságot bizonyítja, hogy nem is térnek el annyira tőlünk, ahogyan a kapitány a templom lerombolására reagál. Nem lep meg a reakció, valószínűleg a Lanuriaiak is legalább ilyen hevesen reagálnának, ha meghallanák, hogy Lanur tornya elpusztult. A hasonló, fehér bőrű idegenekre én is felkapom a fejem, épp eléggé furcsa, ami velünk történt, nem gondoltam volna, hogy mások is Vadalan kontinensére kerülnek, ráadásul a szárazföld közepére. Lehet, hogy ez valamilyen rosszul sikerült térmágia volt? Elképzelhető, hogy a vihart csak az elszabadult varázserő okozta, de ki lehetett az oka?
- Természetesen, parancsnok. Amit tudunk megteszünk, hogy segítsünk a többi lanuriaival kapcsolatban, ha valóban ők voltak a templom pusztulásának okozói személyes kötelességemnek érzem, hogy elnyerjék méltó büntetésüket.
Amikor felajánlják, hogy visszatérhetek a saját hajónkra elfogadom a lehetőséget, ugyan úgy tűnik, hogy barátságosak a vadalanok, jobban érzem magam a sajátjaim között. Amikor visszaérek a hajóra felállok hogy ládára, hogy jobban lássanak és magamra vonjam a figyelmet, majd elmesélem, amit hallottam. A beszámoló végeztével hozzáteszem:
- Nem mi vagyunk az egyetlen lanuriaiak, akik a kontinensre érkeztek. Ez az egyetlen esélyünk, hogy kiderítsük, hogy hogyan kerültünk ide, meg kell keresnünk a Savantiba érkezett lanuriaiakat. A vadalanok biztosítani fogják, hogy szabadon utazhassunk, aki velem tart, az keressen meg, amikor kikötöttünk.

A hajó utasai felfigyelnek a szavaimra, de túl nagy érdeklődést nem tanúsítanak. A kapitány és a fehér mágus csatlakoznak néhány másik emberrel együtt, de a többség nem reagál a felhívásra. Ennél azért nagyobb sikerre számítottam, de több mint a semmi. Ahogy leszállunk meghallom, hogy a vadalanok a kikötőben repkedő madarakra hívják fel a figyelmet, ami most már nekem is feltűnik, és hasonlóan a vadalanokhoz én sem tudom mire vélni. Valószínűleg a vihar és a különös események okozták, de nem lehetünk biztosak benne. Amikor kiérünk a szárazföldre kilépek a csónakból és szemügyre veszem a kikötőt. Keresem azokat a különbségeket, amik megkülönböztetnek egy vadalan hajót és lanuriai hajótól, megfigyelem, hogy milyen más szokásaik lehetnek, igyekszek kicsit megismerni az embereket, hogy tudjam, mire hogyan reagálnak és nekem hogyan kell viselkednem, hogy elfogadjanak. Megfigyelem mik a köszönéseik, mi számít náluk udvariasságnak, miben különböznek tőlünk. Miközben figyelem őket várom, hogy a többiek is partra szálljanak és felkészüljenek az útra.