Mardan - A törpeváros

//Mese//

A sámán őrjöngve indítja meg következő csapását a mágus felé, egy árnyhullám által, mai sebesen ront a törpék mágusa felé. Ma valamikor, akkor most esedékes elővennie a jobbik eszét ha le akarja győzni a mágust. Miután már a törpe levágott fejével a kezében ront a védvonal mögé, már semmi sem áll az útjában ahhoz hogy elérje a kitűzött célját, azt hogy a nevét mindenki ismerje és hallatára a rettegés lángja lobbanjon hitvány kis szívükben.
A mágus rá sem hederített Mordonra, és még válaszra sem méltatta a sámánt, ami izgalmas csatával kecsegtette Mordont, akit szintúgy nem a harc közbeni fecsegése miatt ismertek el úgy mint az egyesített ork törzsek legfőbb sámánját, legalábbis nem hangoztatják előtte hogy a szája többet járna a harcban mint a buzogány, amivel olyan szorgalmasan csépeli az ellenségeit. Egy szó mint száz, biztos hogy inkább a tettekben lesznek gazdagok, mintsem szófecsérlésben.
Ennek első látható jele a két lövedék egyszerű hárítása volt, egy puszta köpeny segítségével, ami igen rosszul hatott Mordon kedvére, mivel nem épp erre számított. Ezt viszont hamarosan egy szimpla ellentámadás követte, mégpedig egy szikla képében, ami csak úgy kiemelkedett a földből és a sámán felé száguldott és kevesen múlott hogy eltalálta őt, de ezt a majdnemet sem varázserejének, hanem fürge lábainak köszönhette. Most már bizonyos volt hogy nem ganéval gurigázik a törpe, főleg hogy máris készül a következő csapásra, mait egyenesen a botjából lő Mordonra, egy tűzcsóva kíséretében. A sámánnak az az egy peche van, hogy fürge lábai most csődöt mondtak és elesett egy hullában, ami miatt ismét orra esett. Más orkok viszonylagos könnyedséggel szökdelnek a hullák tengerében, de ez nem megy a sámánnak, ő csak bukdácsolni tud bennük és orra esni rajtuk. Ennek következtében esett ismét egy hatalmasat, egyenesen beverve az orrát a kemény földbe, egyszersmind leperzseltetve a hátáról a fekete köpenye ronggyá foszló szegélyét és a testét védő fásli egy részét. Rémületében Mordon azt sem tudta mit tehetne, hisz nem épp erre számított, sokkal inkább számított további repülő kövekre és más földalatti hokusz-pókuszokra. Menekülési útvonalát épp nemrég vágta el pár élelmes törp, akik a katlanokból kieresztették az olvadt fémet az útra. Jobb megoldás hiányában Mordon rákényszerült köpenye levételere, ezzel ork asszonyok számára sem impozáns testét a nyilvánosság előtt bemutatva a törpének. Nincs menekvés, itt harcolni kell. El is jött az ideje annak, hogy Mordon komolyabban tekintsem a vele szemben állóra. Eddig csak ügyesnek, sem mint nála erősebbnek tartotta a törpöt, de a tapasztaltak hamar ráébresztették Mordont hogy ellenfele nemcsak tapasztalatban, de erőben is felette áll, szóval valami olyannal kell előhozakodnia amivel eddig még soha, de annak tekintetében hogy az árny- és fagyhullám használatával repertoárja felét bevetette, nem jósolt magának szép esélyeket, de még sem tőrére, sem pedig buzogányára nem támaszkodhatott
így maradt a Sikoly és a Dögvész, amikkel a fene sem tudja viheti-e valamira. Próbát kell tennie, ez van.
Tőrével és buzogányával a kezében a sámán rohamra indult a mágus ellen, üvöltésből a Sikoly mágiába hajló hangot kiadva magából, ellenfele felé rontva, mint valami felbőszült vadállat. Erre már a törp ismételten felemelte köpenyét, amivel védekezni szándékozott, ezzel felfedve Mordon előtt hogy bizony a mágikus erejét képes a köpenyén át védekezésre is használni, ugyanis a kísértet koponyák elporladtak mikor át akartak hatolni rajta, de a fizikai támadással ötvözött Dögvész már meghaladta a mágus tudományát, és a tőr által ejtett metszés nyomán hamarosan megfakult a bőr, megfakult a hús és kelések százai születtek a törp húson, amik gusztustalan bűzt eregettek és hasznavehetetlenné tették a kart, de Mordon tudta hogy a sebesült ellenség veszélyes mint a sérült farkas. Küzd vagy elesik, de nem adja fel. Ez a kis elterelőmanőver remek trükk és revans volt, de a folytatás még kérdéses.

//Mese//

A harc csakugyan kezd kiélesedni és ez a sámán agytekervényeiben is tudatosulni látszik, amikor a mágus a botjával sújt le rá, afféle revansként a Dögvész csapás után. A bot hatalmasat koppan a szikkadt testű sámán fején, ami miatt a fejbőre a csapás mentén felrepedt és vérezni kezdett. Ugyan nem volt ez akkora veszedelem, de a sámán megalkothatta magában azt a teóriát, miszerint ellenfele sem hétköznapi a maga fajtája között, minden bizonnyal maga is sokat tevékenykedhetett puszta erejével a tárnák mélyén. ég szerencse hogy nem harcos, különben hamar megérezhette volna a fegyveracél fagyos érintését. Ez a gondolat hamar semmissé vált, amikor a mágus egy újabb elemi varázslattal rukkolt elő. Egy dobbantására a föld morajlani kezdett a talpuk alatt. Mordon már érezte hogy ami jön, ahhoz kevés lesz pár olcsó kis varázslat. Varázslóként akkor érezte először azt hogy ereje cserben hagyta és alig tehet mást, mint hogy elrohanjon. A maga részéről olyan gyorsan szedte a lábát, ahogy csak bírta, s tán oly gyorsan még nem láttak orkot eliszkolni a veszedelem elől, mint akkor. Viszont a sámán biztos volt abban hogy ha túléli a harcot és számon kérik tettét, minden bizonnyal taktikai visszavonulásképp fogja felvázolni, mintsem gyáva megfutamodásképp. Nyílt út volt a sámán előtt, hiszen a törpök ismerték varázstudójuk hatalmát és annak legtöbb velejáróját, tehát tudták hogy érdemes visszavonulniuk, ha nem akarnak a mélységbe veszni, ami mordulva tátotta ki száját hogy bekebelezzen mindent amit elérhet. Persze ez a kis húzás túlzottan gyermeteg volt Mordon részéről ahhoz, hogy csak úgy beváljék. Előtte a hömpölygő, izzó fém folydogál, mögötte pedig a föld hasadt meg. Tudta hogy bármelyikbe is veti magát, a biztos halál vár rá. Hát ismét kockáztatnia kellett. Ha hívője lett volna valamennyi lanuriai istennek, mindnek elmormolt volna egy imát hogy csak most az egyszer kíméljék meg a hitvány kis lelkét és adjanak elég lelki erőt ahhoz amire akkor készült. Nem volt magában olyan biztos mint általában, de volt egy terve, amivel tán megúszhatja a mélységbe való zuhanást, de még az orkok vérfagyasztó üvöltése sem adott neki elég lelkierőt ahhoz hogy teljes magabiztossággal rugaszkodjon el az egyre közelebb száguldó hasadék szélétől, egyenesen az olvadt vas felé ugorva, amit a levegőben töltött pár pillanat felhasználásával fagyasztott meg egy Fagyhullám segítségével, ami Mordon előtt becsapódva, gőzölögve és sisteregve dermesztette meg pár méternyi sugarú körben az izzó folyamot, ami megszilárdulva biztonságossá vált Mordon számára, aki nagyot koppanva ért földet és szuszogva tekintett a szakadék felé, ami a műhelyek közelében megállt. Tán a Mágus nem meri az ott harcolók életét kockáztatni? Minden esetre a sámán jó diák módjára megtanulta a mai leckét, miszerint ha már felbőszített egy oroszlán erejével rendelkező bolhát, mihamarabb össze kell roppantania a kis férget, mielőtt még nagyobb gondot okozna. Az viszont még mindig kérdéses volt hogy, s mint kéne ezt megtennie, elvégre nem kenyere a közelharc és mégis effélét kell produkálnia.
Viszont az kiderült, hogy a törp mágus nem fog a kohók közvetlen közelében efféle varázslatokat használni, így érdemes lesz becsalni a műhelyek közé, és talán ezzel utat is törhet az ork csapatok előretörésének. A terv megvolt, már csak át kellett ültetni a gyakorlatba, ilyen egyszerű. Amíg a mágus egy rá rontó orkot nevelt jó modorra és oltotta ki életét, addig Mordon felkecmergett, és maga előtt szórva a fagyhullámokat és tört előre a megdermesztett fém-járdán, minden az útjába kerülőt tébolyba taszítva a Sikollyal. Had tudja a kis bolha merre is tekereg most. Mordon útját örjöngő, zokogó és bűneiket bánó törpök és más, őket segítő szerzetek voltak, akik mit sem sejtve szenvedték el a folyam addigi védelmében alig várt elméjüket kínzó lelkiismeretfurdalást hajdani tetteik elszenvedőinek hangjaik által. Ez mind egy remek előkészítése annak, hogy Mordon csapdába csalja a mágust. Miután kiszemelte a legjobb helyet az orvtámadásra, az úttörést pár méteren át folytatta egy kanyarig majd visszatért fedezékébe, ahol az ott bujkáló egyetlen törp kovácsot is hidegre tette, meghúzva magát egy sötét sarokban, ahonnan jó kilátás nyílt az útra és várt.
Türelmesen meghúzta magát, és figyelt. Látta ahogy az élelmes orkok egy része végigtrappol az úton amit teremtett és sorra lekaszabolják a nyomorultakat, míg végül aztán a gyilkosok halálhörgése veszi át a kesergők zokogását, sok idegen zsibaly kíséretében.
~Ez ő lesz.~ Gondolta Mordon, majd mikor a ki pondró feltűnt a tárva hagyott ajtó előtt, minden erejét összeszedve, árnyhullámmal sújtotta a törp mágust, majd annak találatát követően dögvésszel bűvölt buzogányával csapott felé, amennyit és ahányszor csak tudott. Ha ez egy alkalommal már bevált, ugyan miért ne válna be most is?

Az ork és törp vér tovább áztatja Mardan város földjét, amint a harcok egyre inkább elharapózni látszanak a városban. Rémült sikolyok, menekülő nők, öregek és gyermekek barsorsot sejtető hanggal húzódnak el a műhelyek melletti kis otthonaikból, ennek ricsaja pedig Mordon fülét is megüti menedékében, ahonnét orvul lapítva csap le a mágusra. Tán már nincs is olyan messze a mézédes győzelem, mint ahogyan azt sámánunk sejteni véli?
A törp nem kis meglepetésére Mordon elő volt képes rukkolni valami élelmes ötlettel amivel keresztbe tehetett neki. AZ árnyhullám megfelelő döntés volt ahhoz hogy az ellenség megbénuljon és megzavarodjon arra a rövid időre, amíg nem visz be pár határozott és erős csapást buzogányával, megismételve a dögvészes tőrcsapás fertőző erejét a nyomorulton, aki most már megtanult óvakodni az orvul támadó ork sámántól, és ugyan sok sérülést szerzett a csapások következtében, amik nem kis fájdalmat okoztak számára, mégis volt még elég lélek jelenléte ahhoz, hogy kihengereljen a lesújtó buzogány elől, és a vastag, meghűlt vasrétegen át egy védvonalat vonjon félkörben maga köré sziklákból és a vasból.
-Gyere elő féreg! Halj meg úgy ahogy ilyenkor kell!- Szólította fel ellenfelét Mordon, elvégre egy lépésre a győzelemtől, nem hajlandó meghátrálni egy ilyen próbálkozás miatt.  Persze egy ilyen kísérlet a menekvésre nem volt különösebb ok arra hogy abba hagyja a buzogánnyal való hadakozást, hogy áttörje a burkot, persze sikertelenül. Túl ügyes az ellenfele ahhoz. Bár nem is kellett sokat várakoznia annak előtörésére, hiszen gyakorlatilag a képébe robbantotta a kemény burkot, ami ököl méretű sziklákként zúdult a védtelen orkra, akit több helyen megsebesítettek az éles törmelékek, leszabatva róla a pólyát ami miatt addig a rég hallott mesék, élőholt fenevadjaira emlékeztetett. Ironikus hogy mekkorát lehet esni a győzelem hegycsúcsra épített kapujának küszöbéről ha valaki megadja a kezdő löketet. Ráadásul ellenfele messze jobb formában volt mint ő maga, amit a sérülten földön heverő sámán csak valami csodaszernek, vagy épp egy hatásos mágiának tudott be. Persze ennyire nem tervezett előre, hiszen nem is sejtette mire kéne számítania a következőkben. Most már igencsak azon kezdett gondolkodni miféle módon úszhatná komolyabb sérülések nélkül a szituációt.

// Mese: A hegymély ostroma //
Eregathus már másodjára jár a sebesült, vagy éppen haldokló törpéknél, mégsem tud semmi hasznosat ellenük. Igaz ugyan, hogy megjegyzett pár alig alig használt bejáratot ha észrevétlenül akarnának bejutni, mégsem hisz benne, hogy ezek a törpök még bárkinek is árthatnának. Viszont most nem ér rá ezzel foglalkozni. Odalép az egyik sebesült törphöz, majd amilyen észrevétlenül csak rossz tájkép a kezére. A török hangos fájdalomüvöltésben tör ki, mire ő gyorsan elsiklik onnan, hogy azt higgyék, csak újra, előjöttek fájdalmai.
-Azt hiszem, több hasznomat veszik a harcolók között.
*Jegyzi meg mellékesen. A következő pillanatban már az ajtó felé tart. Gyorsan kinyitja, és szinte átfut rajta. Miközben megy "véletlenül" felköltözött egy törököt, aki éppen sebesültek hoz, de azzal, hogy amaz utána ordít már nem törődik. Magában jót szórakozik az eseten, de ennek arcán még a leghalványabb nyomát sem lehet felfedezni. Most viszont felöltözött a nemtörődömség maszkját, így jelezve, hogy nem érdekli senki, vagy semmi sem. Út közben előveszi íjász, majd egy nyilat is. A húzta helyez egy nyilat, hogy amikor odaér csak a célzással keljen bajlódnia. Egy párszor kezét az egyenesen oda vezető útról, olyan utat keresve, amelynek járatából egyaránt lőhet orkokra, és törpékre. Igaz, hogy ezt csak akkor tudhatja meg amikor odaér, de minden erejével igyekszik. Amikor odaér rájön, hogy ez nem olyan hely amit ő keresett, de egyenlőre megteszi. Még vár egy kicsit, hogy megbizonyosodjon róla, erre senki sem jár, és amikor megbizonyosodott róla, felemeli az íjat és az egyik törpre céloz, aki éppen egy fejszével próbálja felnyitni egy ork fejét. Elengedi az inat, így engedve útjára a halálos nyilat. Elégedetten látja, hogy a nyíl célba talált, méghozzá a törp hátán, és mélyen belefúródott. A törp élettelen dől előre. Egy kicsit elmosolyodik de nincs rá sok ideje, mert ahogy az orkok egyre jobban visszaszorítják a törpöket, úgy közelednek felé is. Ennek viszont már annyira nem örül. Gyorsan előlap még egy nyilat, majd a húrra helyezi. Gyorsan becéloz még egy törpét, és elengedi az inat. Ennek a lövése az eredményét viszont már nem várja meg. Inkáb elteszi íjász, majd a harcol felé kezd rohanni. Előadja kardját. Amikor közelebb ér előre szúr, de ezúttal nem egy törpe az áldozat. Az ork erőtlenül próbálja megfogni a kardot. Sikerül is neki, de a következő pillanatban élettelenül esik a földre. Gyorsan megragadja egy törpe vállát, majd maga elé húzza, hogy hárítsa a következő támadást. Neki nagyjából a gyomrába fúródott volna a fegyver, de a törpnek a fejét találta el. Gyorsan az ork felé lökött a hullát, hogy megzavarja, majd elkezd felé szurkálni kardjával. Nagyjából három szúrásból el is intézi. Egy kicsit előrébb megy, hogy jobb helyzete legyen egy esetleges támadóval szemben. Viszont még ez sem segíthet neki túl sokat a következő elrendelése szemben: egy óriási, páncélos ork tart egyenesen felé, melynek buzogányához rengeteg vér tapad. Elborzad attól, hogy egy ilyennel kell szembenéznie. Már a látványától el lehetne ájulni. Viszont ez a habozás majdnem az életébe került. Csak az utolsó pillanatban bukik le a támadás elől.
~Ha ezt megölöm, akkor több kárt okozok, mint hasznot.
*Gondolja. Igazából abban sem biztos, hogy van esélye győzni. Abban viszont biztos, hogy nincs választása. Hirtelen elméjében villan, hogy lehet, hogy sok progit hasonlóan ez az ork is olyan, hogy félelmetes, meg erős, de iszonyatosan buta. Egy kicsit játszadozik a gondolattal. Oldalra pördül hogy egy kicsit megzavarja az orkot. Viszont így pontban belesétál egy ütéseket, melytől egyenesen a falnak röpül, és kis híján eszméletét veszti. Megpróbál feltápászkodni, de a szédülés mely kezd úrrá lenni rajta jelentősen megnehezíti ezt. Az ork viszont egyre jobban közeledik felé, így neki is sietnie kell. A következő pillanatban azt veszi észre, hogy néhány törpe az ork hátán mászik fel, és baltáikat a fejébe mélyesztik. Az ork üvöltve ejti el fegyverét, és kap mindkét kezével a törökök után. Az egyiket sikerül elkapni, majd szétlapítania csupán egyetlen mozdulattal. De ennél többet már nem képes tenni, mert élettelenül terül el,a hideg, kő padlón. Soha nem hitte, hogy egy csatában valaha is hálás lesz valakinek, főleg nem az ellenségének.
-Köszönöm.
*Dörmögi az orra alatt. Ez egy kis okot ad neki arra, hogy italokat öljön. Igaz hogy így is ölt volna, de ez most teljesen mindegy. Újra a harcolók közi veti magát egyaránt ölve törpéket, és orkokat.

//Mese//

No, ugyancsak úgy fest itt a vége Mordon kalandjainak, a nagyra vágyó orknak aki túlon-túl sokra vágyott, mint amennyivel megelégedhetett volna és most, csak arra vár hogy a nyomorult mágus, bevigye a végső csapást, ezzel egyszersmind eltörölve tán minden idők legsikeresebb és egyetlen ork sámánját és megfossza a támadókat egyik nagy erősségüktől.
A törp szemében megvetés tükröződött amikor végig mérte a sámánt, aki inkább volt már csak szálka a szemében, mint Mardan szívét veszélyeztető dárdahegy. A bot, amit a sámán feje felett megemelkedett, lehetett volna pallos is vagy egy hóhér bárdja is, de a lényegük ugyan az. Itt a vég. Nem emelik már piedesztálra Farkasbőrös Mordont, ki varázslatot adott testvérei kezébe és visszaszerezte helyét a törzsében amit oly galádan eloroztak tőle. Ki hinné hogy nem csak önzőség és vérszomj vezette őt Mardanba ha ezt szavaival nem bizonyíthatja többé? Igaz, mozgatta a hírnév utáni mohó sóvárgás, de valahol belül nem bánta volna, ha elmondhatta volna sarjainak hogy miatta áll fenn egy ork sámánkör és a fejedelem oldalán küzdött egy tisztelt és rettegett ork nemzetért. De hát most már csakugyan vége.
~Csap le! Fejezd be!~ Várta a sámán a kegyelemdöfést, hisz maga már alig tudott tenni valamit is. Ha vége kell hogy legyen, akkor ork módjára essen el, egy harcban. Ugyan Mordon sejteni vélte mi vár rá, de a sors más utat szánt neki, vagy csak úgy játszik vele mint macska az egérrel? A lehűtött fémen csattogó léptek zaja hallatszott, mintha valakik épp rohamléptekben rohannának végig az úton. Minden esetre ezen érdekes esemény szakította meg a végzet pillanata előtti gondolatmenetét a sámánban. Orkok voltak, bizony azok és pár nem volt rest ölre menni a mágussal, sőt, egy hamar rá is rontott, és próbálta a varázsbotot kitekerni a markai közül, de a nagy viaskodás alatt amiben az ormótlan ork az ügyes kezű törpe kezéből próbálta kitekerni a botot.
-Szellemek, most segítsetek.- Rimánkodott őseinek Mordon, mialatt a munkában edzett törp marokból, az ork vértől mocskos kezeivel próbálta elorozni a mágikus eszközt. Ez ugyan nem jelentett az orkoknak többet egy kiadós bunyónál, de sámánunk annál többet látott a dologban. Amint sikerült a rémület után felmérnie a helyzetet, próbált minél hamarabb eliszkolni, de nem ment, hisz a sziklák eltörték a lábát. Akkor jött rá a dologra, mikor talpra próbált állni és elesett. Egy megoldás maradt, a kúszás. Egyetlen ép lábával és csontos karjaival verekedte előre magát a kijárat felé, de így sem kerülhette el a törpe csapását. A nagy viaskodás közepette amit a harcos és a mágus vívott egymással, a varázsbot kirepült a kezeik közül és a falba csapódott, ami miatt az egész ház a nyakukba omlott. Ez lett volna az az erő, amivel a mágus végezni akart volna Mordonnal. A ház morajló hanggal vált a földdel egyenlővé az óvatlanságnak hála.
Nem telt el sok idő, addig míg végül Mordon magához tért. Tagjai továbbra is sajogtak, légcsöve száraz volt, szemeit pedig por lepte el, és az addigi viaskodás helyszíne helyett most egy szűkös kis lyukban volt, körbevéve a ház maradványaival. Életét egyetlen dolognak, a felette lejtősen elhelyezkedő mestergerendának köszönhette, ami amit bírt, megtartott a házból. A felsőbb hatalmak csakugyan szerethetik hogy ha megkegyelmeztek neki. Az viszont, hogy egy ilyen kis üregbe szorult vissza, nem terelte el figyelmét sokáig arról a tényről, hogy az általa gyülöt fajok közé, a sárkányok és elfek mellé, még a törpöket is besorolja és a mágus halálát kívánja, de nem is akárhogy, hanem a saját keze által. Dühtől elvakultan és friss levegőre áhítozva, kezdett neki kikotorni magát az üregből, amibe a sors bebörtönözte. Ilyen megerőltető munkája még korén sem volt eddigi életében. Két ujját vesztette, lenyilazták, rárontottak, fenyegették, sziklákat és tüzet szabadítottak rá, sőt még ez a nyomorult ház is, de még mindig él. Ezek után ne mondja senki se neki hogy nem nem ér többet mint a sok ezer és ezer a külvilágban. Minden darab törmelék után egyre közelebb kerül ahhoz hogy bebizonyítsa a nyomorult világnak hogy ő nem akárki, és a léte igen is számít valamit. A holt ősök a túlvilágon a létét követelik és nem fogják hagyni hogy ott, a törmelék alatt pusztuljon. Kő követ, tégla téglát követett, mire ismét fény szűrődött Mordon szemeibe és megvilágította poros pofáját, és mire sikerült elég tág nyílást törnie magának, ni is kecmergett rajta. A tiszta levegő ismét megtöltötte tüdejét és új erő sarkallta a harcra, a bosszú.
A törmelékkupac mellett heverve, hamar rátaláltak a sámánra, aki épp próbált valami kényelmesebb testhelyzetbe helyezkedni, és szerencséjére követői most sem hagyták cserben vezetőjüket. A növendékek hamar nekileselkedtek mesterük sebeinek ellátásának, és egy szépen kidolgozott kulacs is előkerült.
-Az egyik törpnél találtam ezt mester.- Nyújtotta át az egyik tanítványa egy kecsegtető mosollyal a kerek, bőrbe burkolt tárolóedényt, amit Mordon mohón kibontott és meghúzta azt. Úgy néz ki a mérleg ismét az ő oldalára kezd dőlni, hiszen a kulacs tartalma valami jóféle bor volt, aminek kortyait a sámán mohón gurította le. Amint már megelégedett a mennyiséggel, hamar kiadta az újabb utasítást.
-Hordjátok el a törmeléket és keressetek egy barna csuhás törpét, de ne öljétek meg. Magam ontom ki a belét a mocsoknak.- Morogta a sámán, mialatt a lábát sínbe tették és sebeit is ellátták.
Mialatt lassan elhordták a törmeléket, előkerült minden ami csak megmaradt a berendezésből és a két törpére rontó, ezzel Mordon életét megmentő ork is előkerült, akik szerencsére megmenekültek a végzetüktől, de a törpének se híre, sem hamva nem volt. Megmenekült az aljas, de egy s más már egész világossá vált vele kapcsolatban, többek között az, hogy erejének egy részét bizonyosan a botjából nyerhette, ami azt jelentette, hogy anélkül, vagy épp egy erősebb eszközzel korán pontot tehetne az ügy végére. Egy szó mint száz, nem venné a sámán zokon ha igaza lenne és ennél fogva képes lenne elbánni a nyomorulttal. Persze előtte gondolta, felvértezi magát ellene, de ehhez még pihennie kell.

//Mese//

A terv már megvolt, hát most jöjjön a gyakorlat. Viszont hogy mégis hogy alkothatna egy közel azonos, netántán egy nagyobb erejű botot, az bizony rejtély. Hajdani mestere semmiféle okítást nem adott az ilyesmiről, ugyan hogy is adhatott, ha oly orvul végeztek vele. Minden esetre Most aztán van ideje elmélkedni a módján. A lesántult sámánt két oldalról közre fogva kísérték, nyakukban a vezetőjük egy-egy karjával. Ezalatt a velük tartó harcosok és sámántanoncok fegyvereiket szorongatva figyelték, netán valamiféle vészt zúdítanának a nyakukba. Minden esetre Mordonban valami erősen átértékelődött az átéltek hatására. Addig sem véletlennek gondolta hogy a mágiára való fogékonysággal született, de eddig lehet hogy csak fecsérelte áldását, azzal hogy csak a maga önös érdekeire használta ahelyett hogy sajátjainak életét tette volna vele jobbá? Vajon felsőbb hatalmak rendelkeztek afelől, hogy meglegyen neki az, ami sok ezerből csak egy orknak lehet? Talán épp emiatt menekült meg annyiszor Dremer elől? Vagy tán épp ő mosolygott elhanyagolt gyermekeire, miután az elébe járuló ork lelkek bizonyságot adtak arról számára hogy nem szörnyeket alkotott, hanem harcosokat? Netán épp közvetlenül a szellemek közbenjárására alakultak a dolgok úgy ahogy? Lehet. Igen, ez biztos. Az ősök szándéka felvirágoztatni hányattatott sorsú sarjaik életét. Ó, Mordon csak most ébredt rá milyen ostoba is volt sokáig. Az hogy mestert kapott aki tanította, bejárta a földeket hogy erősebbé váljon, az hogy most maga vált mesterré, mind egy felsőbb hatalom műve, nem vitás. Ideje hát tényleg élnie azzal amit kapott és arra a célra fordítania amire rendeltetett.
Hamarosan a kísérőinek sikerül a vonal mögé vinnie mesterüket, a barikát egyik elfoglalt részéhez, ahol máris munkához lát, nem fecsérelve az idejét.
-Keressetek nekem egy botot.- Kérte máris az első összetevőt, amit gyors körbetekintés után az egyik őrködő ork felvett a földről egy bunkós végű botot, majd a sámán mellé dobta. Igen, az épp tökéletes volt. Azzal kellett beérnie amit épp a csatlósai szolgáltatni tudtak, de ez így rendjén is van. Az irányító erők majd rajtuk keresztül adják amire szüksége van, de próbálta a mágus botjáról alkotott emlékei szerint megalkotni a saját botját. Volt rajta csont és talán okkal. Tán megengedheti magának hogy hasonlóval ékesítse a sajátját, anyag pedig volt hozzá épp elég. Az ostrom előtt a saját mágikus erejével gyújtott tüzet a kísértetes barlangban és ezt most is megismétli, de most az egyik testtel, ami felé kezét nyújtva megismételte a műveletet, amire a test lángra lobban. Még ez is jobban megy hogy megvilágosodott és rájött léte céljára. Amíg a lángok csontig égetik a testet, addig Mordon farigcsál a bot fején.
-Te. Keress valami zsineget, rongyot vagy kötelet, aztán eredjetek pihenni. Amint végzek, indulunk.- Közölte a tényeket a sámán, és a megvilágosodástól vezérelt hévvel, folytatta botja elkészítését, ami ugyan olyan volt mint egy ember magasságú bunkósbot, de ennél lesz még jobb is.

//Mese//

A megvilágosodás sámánunkat egyik pillanatról a másikra érte, mondhatni igazi fordulat volt ez az életében, főleg hogy a múltban átélt történések tisztább szögből való megtekintése indította be nála ezt a megszállott állapotot. Olyan volt mintha a szeme épp az előbb nyílt volna fel, és eszmélt volna rá a világra ami körbe veszi. Eddig csak Frikkre nehezedett az a teher hogy egyesítse fajtáját, de Mordon kész megosztozni a terhen szövetségesével. Ha kell, maga áll a sereg élére és közd meg mindenkivel aki az útjába áll.
A levegőben sült hús, serceg zsír és szén szaga szállt fel a lángoló testből, mialatt a sámán a botot eszkábálta. Harcosai ezalatt gyanakvó szemekkel kémlelték a frontot, kár tagadniuk, inkább lennének az élvonalban mint mesterükkel, de félelmük és tiszteletük iránta ott tartja őket. Ezalatt a növendékek a sérültek ellátásában segédkeznek, elsősorban mesterük ápolásával, akinek egy hatalmas duzzanat éktelenkedett a fején és egy hozzáértő tán ennek tudná be Mordon kiválasztottság-elméletét de kitudja, hisz már furcsább dolgok is történtek már a világon mint ez. Mialatt az egyik sámántanonc próbálja azzal az undorító kenettel kezelni a sámán fejét, addig mestere szorgalmasan dolgozik tovább, és a bunkó vastagabbik részéből lassan két hegyes vég rajzolódik ki, amit a sámán tőrével gondosan elmunkál. Ezalatt a hosszú, unalmas procedúra alatt a tűz lassan kialszik, egy fekete, kormos csontvázat hátrahagyva maga után. a legtöbb csont még ép, de sok az izzó hú hatására már megrepedt, és mire végére ér a faragásnak, a csontok többnyire ki is hűltek.
-Te. Hozd ide az apraját.- Int az egyik csatlósának, aki tétovázva közelít a maradványokhoz, mintha félne. Tán a test hajdani birtokosától retteg. Valószínűleg épp a számára érthetetlen hatalmak miatt állt a sámán szolgálatába. Babonás félelmei és a sámántól valő rettegés dilemmája hamar elmúlik, és az egyik közeli tetemről leszaggatja a ruháját és óvakodva abba fogja a csontokat, mintha félne tőle, majd összefogva a rongyot és a sámán mellé tette és sietve elszelelt. Ezután a mester nyugodtan válogathatott a szilánkok és a kisebb csontok között. Hamarosan el is vette az első pár szilánkot, és elkezdte felerősíteni a botra a kapott zsineg segítségével.

//Mese, ahol Mordon lekever egy hatalmasat a törpének//

A bot kezdi az elképzelt alakot felölteni, ahogy Mordon egyre több, és egyre változatosabb méretben kezdi el feltekerni a zsineget a botra, rögzítve a kiszemelt pontokon a csontszilánkokat. A végeredmény még ork szemmel is jónak mondható egy egyszerű botoz képest. Minden esetre érdekes külseje lesz az biztos, mondhatni tükrözi tulajdonosa jellemét. Nagy és veszedelmes mindenkire ki nem áll félre az orkok útjából vagy nem hódol be nekik. Már csupán az utolsó simítások vannak hátra, amikkel a bot tökéletes lesz. Ugyan nem tudni hogy a kis eszköz beváltja-e a hozzá fűzött reményeket, de akárhogy is legyen, hasznos lesz a harcban.
A zsinegen Mordon még feszít egy utolsót, megnézi hogy a szilánkok megfelelően rögzítve vannak-e. Mint a katonák a harctéren, rendíthetetlen sorban álltak ki a tüskék a botból, amit Mordon amatőr kézimunka szakértelme rögzített a helyére. Ha egy ork eszköz a pusztítást szolgálja, akkor ez bizony azt fogja. Mordon végigtombolja vele a harcot, segítve a népét végig a dicsőséges győzelemig.
Mikor már úgy érzi végzett, a botra támaszkodva felkecmereg a földről, és bicegve elindul a harctér irányába.
-Itt az idő! Indulunk.- Hívta maga után növendékeit és harcosait, majd a csatatér felé vonult velük. Bárhogy is lesz, a sámán szemei felnyíltak és látja miféle dologra rendeltetett létezése és ezt büszkén be is végzi azt a feladatot mit rábíztak a szellemek, főleg hogy az nem akadályozza másik tervét, a törzsfői szék visszaszerzését. Innentől minden tett amit a fajtájáért tesz, a legjobb tudása szerint teszi majd hogy mikor a szellemekhez csatlakozik, gyermekei és tanítványai egy olyan birodalomban élhessenek ami elnyomók nélküli és azt tehetik amik amit erejükben és tudásuk megenged. Minden ork egyként harcol a maga barbári módján, és a sámán még sántán sem akar ebből kimaradni. Minden erejével a harcosokat akarja támogatni. Ha pedig netán elesne a harcban még kísértetként is mindent megtenne azért hogy ez a harc az ő oldalukra dőljön.

Bot:

//Mese//

A sámán bicegve halad követői követői előtt, szemlélve az előre rontó orkok százait. Ugyan a harc ár elnyújtózni látszik, de ez csak kecsegtette Mordont abban hogy Mardanon még Ork jelképek fognak lobogni és törp hús fognak vacsorázni. A sebesült vad adja magát meg a legkésőbb magát a sorsának, és ez igaz a sámánokra is.
-Ha megtalálom a törpöt, maradjatok távol. Én végzek vele.- Mordon szemei ekkor már tovább méregették a láthatárt, keresve a prédát amit annyira áhít már egy ideje, de helyette csak egyre több orkot talál, akik nem bírnak a fronton lévő ellennel. Nincs mese, be kell vetnie akit tud. Mordon hatalmas levegőt vesz és ismét felzeng a csatakiáltásból mágikus sikolyba hajló hangja és a lelket meggyötrő koponyák ismét feltörnek belőle, egyenesen a törpöket célozva, akiket ha egy is eltalált, hamar menekülni kényszerülnének, ha előttük lévő társaik nem tolnák még mind előre őket, így végül mind kardélre hányva végzik. Úgy fest sámánunk az előretörés új módját találta meg magának és él is a felfedezett lehetőséggel és haragos üvöltését a törpökre zúdítja, így törve utat közöttük a harcosoknak.
-Kaszaboljátok le mind! Egy se élje meg az ostrom végét!- Buzdítja a vad hadat akik élve a sámán kínálta lehetőséggel, sorra írtják a védőket. Nincs már messze a cél és ez biztató volt, de messze nem volt elég hatásos a dolog mint vélte.
-Te! Szerezz erősítést! íjjászokat akarok!- Küldte el egyik őrét az orkok által bevett területekre. Most van igazán szükség íjjászokra hogy áttörjék az ellenállást, hisz a Sikoly egy nyílzáporral együtt remek kombináció lenne az előretörés alkalmával.
-Te meg eredj és keríts olyan robbanó köveket! Ha nem találsz, akkor kérj a Vezértől, hátha van nála még pár!- Indította el másik emberét annak reményében hogy legalább egy fél zsák követ hoz magával, amiket bevethet. Most viszont növendékeihez fordult.
-Farkasbőrösök! Itt a remek alkalom hogy csiszoljatok tudásotokon! Használjátok a haldokló ellenségeinket erőtök fellobbantásához! Fosszátok meg őket maradék erejüktől! Mutatom.- Tartott a sámán egy rögtönzött bemutatót, az egyik közeli törpön, aki a földön fekve hörögve figyelte mi történik vele. A sámán nagynehezen letérdelt mellé és rátette a kezét.
-Az erőtök az akaratotok megtestesülése. Ha erősen akarjátok, úgy tesz ahogy akarjátok.- Vázolta fel az ork sámán mágiája alapját, majd ezzel a gyakorlattal magához vette a törpe maradék életerejét. ugyan ez nem volt elég hogy törött lába helyre jöjjön, de valamennyivel mégis pótolta elhasznált tartalékait.
-Gyakoroljatok.- Hagyta ott őket nemes egyszerűséggel, majd a maroknyi növendéke hátrébb húzódva kereste a megfelelő áldozatokat. Voltak többé-kevésbé sikeres kísérletek, de azok akikről a robbanó kövek túl töltésénél kiderült hogy "selejtesek" csak simán fujtogatni kezdték a haldoklókat, mondhatni passzióból.

//Mese//

A sámán bicegve tört előre az erejét kihasználó harcosokkal egységben. A Sikoly égzengő és lélektépő fájdalma megdermesztette a harcos ellenfelek ösztöneit és lelkükbe keserűséget és fájdalmat plántált a felrémlő emlékek által, utat engedve a sámán hatalmas kíséretének. Szerencsére méterről méterre sikerült egyre beljebb küzdeniük magukat és visszaszorítaniuk a törpöket és bajtársaikat. Ha így haladnak, bizonyosra vette a sámán hogy dicsőség lesz osztályrészük a harc után. Ami pedig a sámán részéről biztos volt, hogy ha megéli a győzelmet, akkor szentélyt emel a szellemeknek amik a harctérre kísérték az orkokat.
Az előretörés ugyan elfogadható volt, és mindig akadt valaki akinek az erejéből pótolhatja a varázslat okozta hiányokat, de fizikai sérüléseire aligha nyújtanak bármiféle gyógyírt a haldoklók utolsó lélegzetei. Szerencsére a küldöncei hamar megérkeznek az erősítéssel, ráadásul minden amire szüksége volt, megérkezett. Ez több mint kiváló. Viszont mielőtt még hátra vonulna, elereszt egy utolsó sikolyt, hogy fedezze visszavonulását a sorok mögé, ahol ellátja a feladattal a csatlósokat.
-Kössetek köveket a nyílvesszőkre és lőjetek a soraik közé és ha kell, mögéjük is! Azt akarom hogy a koncaik borítsák a csatateret!- Szólította fel az íjászokat, akik között a csomagok kibontásra és felosztásra kerültek, hogy azok nyilakra rögzített veszedelmes töltetükkel roncsolják a törpe sorokat. Persze a sámán egyet azért magához vett, és azzal felszerelve készült az ijjászokkal való közös támadásra.
Rövidesen a veszedelmes kis robbanószeres vesszők készen álltak. A gyalogság állta a sarat és kihasználta Mordon mágikus támogatását is, így íjászonként három-öt vesszővel könnyedén nekiállhat felőrölni az ellen sorait. Törzsfői származékként tisztában volt a legtöbb kézjellel amit adnia kellett az ijjszászoknak a támadásra, így mikor minden készen állt, előrebicegett velük, felemelte a hatalmasat legyintet, jelezve, hogy az égi poklot szabadon ráengedhetik a mélynövésű férgekre. A lövedékek sebesen szelték az eget, összezavarva a frontvonalat, ezalatt a sámán amennyit csak tudod, a frontvonal arcába küldte a jól bevált mágiát, hogy teljesen felőröljék az ellenállásukat.

//Mese//

Az égből aláhulló robbanószeres nyílvesszők és a frontálisan érkező sikítva lelket marcangoló koponyák és az orvul támadó harcosok, akik kihasználták a hirtelen jött káoszt, mind rohamra indulva kezdték felőrölni a nyomorult kis pondrókat, akiket a robbanások vagy az elméjükben tomboló bánat és keserűség tett harcképtelenné, könnyű prédává téve őket az ork sereg támadásának, ezzel jelentősen megcsappantva az épkézláb harcosok számát. Botorság volt ilyenkor erőltetni a harcot, és aki tudott, kereket oldott, annak reményében, hogy máskor tán jobb esélyekkel szállhatna harcba. Már ha lesz még miért és az orkok nem érik utol és koncolják fel őket.
-Előre férgek! Az ősök szelleme vezeti pengéiteket és hasítsa ketté a törp koponyákat!- Hirdette az igét Mordon az előre törő ork seregnek, akik kíméletet nem ismerve rontottak előre, nyomukban a sámánnal és a mögötte haladó íjászokkal, akik csak a következő jelre vártak hogy a következő porció halálos felleget is az égbe küldhessék és elsöpörjék, kik az utukba állnak. Az viszont hamar kiderült, hogy az ellen sem teljesen ostoba, és saját íjászaikat előrevezényelve nyitottak tüzet az ork íjászokra és Mordonra, aki hamarosan egy újabb nyílvesszővel gazdagodott, amit teste egy fájdalmas üvöltéssel fogadott be. A vessző hegye belefúródott a sámán húsába, de nem döfte át azt. Ez viszont nem tántorította meg teljesen szellemét, csupán teste szenvedte meg ezt a folyamatos próbára tételt, a fájdalom ugyanis legyűrte őt. A lövedék ugyanis olyan erővel tiporta le, hogy törött lábával sem tudta megtartani.
Ma nem! Ma nem fog meghalni. Túl sokáig tartott mire rájött ereje titkára és most nem fog csak úgy visszahátrálni. Addig küzd. Szerencsére új szerzeményem ég mindig vele volt, és annak végét a földnek vetve kitolhatta magát amennyire csak tudta. Erősen rámarkolt és elkezdte feltolni magát.

//Mese//

Úgy fest A helyzet ismét nem túl rózsás a Mordon által irányított vonalon, mivel kidőlését követően csakhamar ellőtték az íjászok az összes robbanó nyilat és az ostobák alig segédkeztek átok sújtotta és csapdába esett társaikon. Mindennek tetejében még a sámán sem volt képes talpra állni segítség nélkül. Úgy kellett magához intenie egy orkot, akiben megkapaszkodhat és felhúzhatja magát általa és ha az az ork sem lett volna, tán még egy nyílvesszőt kaphatott volna, egyenest a fejébe, ami ahelyett szerencséjére a földbe fúródott. Persze a Farkasbőröst sem ejtették fejére sokszor hogy ne tudja hogy a nyíl állása elárulja az íjász helyzetét, aki könnyű célpontnak vélte a sámán. A kohók és a műhelyek még mindig közel voltak és a vessző tollazata épp abban az irányban állt. Ebben a helyzetben a sámán túlzottan könnyű célpont volt és ezt tudta. Sérülten, sántán és fáradtan aligha vezethetné orkjait csatába, így más megoldást nem ismervén visszább vonult, a tanítványai mellé, akik megfelelő távolságban a fronttól és a műhelyek védőitől végezték tanulmányaikat a haldoklókon. A sámán a maga bőrén tapasztalta, hogy az éles helyzet a legjobb iskola és a tapasztalat a legjobb mentor akit valaki kívánhat az alapok megismeréséhez, ezért is hagyta őket hátra. Visszavonulását pár orkja is támogatta, hogy semmi bántódása ne essék, mert vagy a harcban esnek el pár vezetői tanács nélkül, vagy Frikk veszi fejüket egyetlen megbízható varázshasználója elvesztéséért. A pár fős védelmező gyűrűben a sámán biztonságban visszavonulhatott.
A frontvonal mögött, tanítványai körében a sámán igénybe vette gyógyítói szolgálataikat. Úgy fest csak rá volt szüksége Frikknek hogy pár szerencsétlen ork fajzatból hatásos gyógyítókat és sámánokat faragjon. Mialatt az általa képzett gyógyítók kezelésbe vették és eltávolították a nyilat, ami nem kis fájdalommal járt, addig figyelemmel követte varázstudó tanítványait, akik nem kis meglepetésére hamar elsajátították az életerő megcsapolásának képességét. Még a legügyetlenebb is képes volt kifacsarni egy haldokló életerejét. Ha ez így megy tovább, hamarosan minden törzsre jut egy képzett sámán, aki elvégezheti az apró-cseprő mágikus dolgokat, viszont még van mit csiszolni a tudományukon, ez biztos. Amíg pedig sebeit ellátják, időt is szentel erre és kiokítja a kezdőket, hogy egy profi hogy végzi a dolgát.

//Mese//

A mester visszavonulása után tanoncaival töltve idejét, hogy a ráérősebbek ellássák a sebeit, azonban a harc nélküle ismételten igencsak lelassult, de az orkok még kitartanak. Mordon nem sejtette hogy ilyen erős ellenállásba fog ütközni, de ezt már csak megússzák valahogy már ha az ősi szellemek is úgy akarják.
A sámán fejét egy élelmesebb gyógyító elkezdi betekerni gy fáslival, mivel a mestere fején lévő duzzanat erős gyanakvást ébresztett benne. Bár sejtette hogy Mordon hirtelen nézetek béli változása és megszelídült hangvétele a fejét ért ütéstől lehet, nem vette volna a lelkére amit Frikktől kap ha az egyetlen épkézláb sámánja Dremerhez térne. Ennek a gondos fáslizásnak hála Mordon lassan inkább hasonlított egy múmiához, mintsem egy egészséges orkhoz. Ennek ellenére a fején lévő duzzanat igényelte az ápolást.
A földön ülve remek lehetősége volt elemezni a jelenlegi helyzetet a csatatéren és feltűnt neki hogy remek előnyük lenne ha a közeli háztetőket megszállnák és az íjászok onnan lőnék az ellenséget. Nem is igazán késlekedett a terv megvalósításával és magához intette az egyik gyógyítót.
-Eredj és küldj a nevemben harcosokat és íjászokat akik megszállják a háztetőket és onnan lövik a pondrólat.- Eresztette útjára a csatlósát, aki hamarjában mozgósította is a csapatokat, akik a parancsnak megfelelően nekiálltak megszállni a kijelölt házak tetejét. Kezdetnek az első háztetőket az íjászok támadták meg, élve a meglepetés erejével, majd mikor már felkeltették a figyelmet a többi ellenfélnek is, a közelharci csapatok is részt vettek a harcban és felmászva a háztetőkre lecsapták az ellenségeiket, lassanként elfoglalva a stratégiai pontoknak számító magaslatokat, ahonnan bátran tüzelhettek az ellenségre a kémények fedezékéből, sőt a merészebb és ostobább orkok még a magasról levetve magukat is küzdeni kezdtek az ellenséggel.

//Mese//

Úgy állnak a dolgok hogy az orkok lassan beveszik a háztetőket és már az első nyílvesszők sebesen szálltak az ellen irányába , kicsit megszellőztetve néhányuk agyát, léket vágva a fedetlen törpe fejeken. Persze Mordon tudja hogy ez kevés az elégséges hadmozdulathoz és hogy több kell pár háztetőnél és pár nyílnál. Ráadásul a csapatok átcsoportosítása erősen meggyengítette az arcvonalat. Persze sámánunk nem lenne az aki ha épp nem próbálna valamivel előrukkolni. Ork létéből kifolyólag rengeteg problémát okoz neki az elfogadható ötletek kitalálása és megvalósítása, pláne ha még az idő is sürgeti. Ennek ellenére egy kis jóindulattal bátran kijelenthetjük róla hogy okosabb mint a sokévi átlag és ennek tudatában kicsit veszélyesebb is.
A nagy elmélkedése úgy fest kezd valamiféle értékelhető tervet felvázolni abban az erősen bevert fejében. Mi lenne ha az ellenféllel megetetné a saját főztjét, névlegesen forróvá tenné a lábuk alatt a talajt? Nos, az bizonyosan hatalmas előny lenne az előretörés végett.
Hamarjában felállt, és ellökte magától a gyógyítókat. Igen, megvolt az a bizonyos szikra ami lángra lobbantotta az agyát és teret engedett az elme hatalmának. Ötlete szinte magától értetődött, de túl ostoba volt hamarabb belegondolni.
-Irány a kohók! Utánam!- Hívta legényeit Mordon, aki bicegve sietett a műhelyek közé. Célja egyszerű volt mint sz egyszer egy. Forró vízzel kényszeríti meghátrálásra a törpöket. Ugyan nem értett a kovácsmesterséghez, de tudta hogy ha valaki tüzet használ, akkor mindenképp van víz is, amivel kompenzálhatja annak hevességét. És mivel ez mind a rendelkezésére állt a műhelyekben, miért ne használná a törpök ellen? Az összes útjába eső műhelyt személyesen nézi meg a sámán, végigbicegve a megszilárdult fémmel borított utakon. szerencséjére van egy pár hatalmas olvasztóüst az egyik közeli műhelyben csupán egy fal választja el a harcolóktól. Hamarosan jönnek is a következő utasítások, amiket a sámán nem rest mihamarabb kiosztani, hisz sürgeti az idő.
-Ti eredjetek és hozzatok vizet! Ti meg minden éghetőt ami csak van, azonnal szedjetek össze és fűtsétek fel ezt a teknőt! Te meg üss lyukat a falon! Ma törppörköltet főzünk és belakmározunk a főtt húsukból!- Indítja el a vele tartókat Mordon mindenfelé, egy céllal, a víz felforralásával. Ez alatt a sámán maga leül a földre és első imáját kezdi intézni a szellemi sík lényeihez, kik segítik az orkokat, remélve hogy lesznek kegyesek segíteni őt és tervét.
-Szellemek! Ősei minden Mardanért küzdő orknak! Segítsetek hogy pengéink úgy szeljék a húst és repesszék a csontot mint eddig soha! Hősi halált halt harcosok! Adjátok át erőtöket a most harcolóknak és bosszút álljanak és minden csepp ork vérért száz mardani haljon halál halálával! Ó szellemek a túlvilági létben! Adjátok hogy tervem sikerrel járjon és az üstben fortyogó víz megfőzze ellenségeinket a szükség órájában!- Esedezett a sámán az üst előtt ülve és torka szakadtából imádkozva ereje kétes létezésű forrásához, reménykedve annak sikerességében. Az azonban bizonyos, hogy a sámán mágia alapjai most sem hagyták cserben a mestert. A lángokat könnyű szerrel begyújtották és a víz is szépen lassan gyülemlett az olvasztóban, ahogy annak lennie kell és a lángok sem igényelték a komolyabb törődést, mintha a forró vízért szóló ima meghallgatásra talált volna.