Főnix templom - A templom belseje

Az ifjú varázslótanonc, a mogyorószín-hajú Decar úgy vélte, a fonott kosárban összeszedett kellékek cipelése elegendő ürüggyel szolgáltathatott számára, hogy a főhajó másik végébe siessen vele, ott pedig továbbadja Rubins üzenetét, s elősegítse a mágiával védett falakon belülre jutott lakosság kimenekítését. Azonban nem távozott feladata végeztével; nem tért vissza a gyógyfüves déli nőhöz, Fela-hoz, hogy keze alá dolgozzék a rejteni igyekezett misszióban - nem tette meg, noha bátorsága régen cserben hagyta már. Mestere közelében maradt, s tehetetlenségével tisztában lévén mégis hűsége, tisztelete munkált benne félelmével szemben. Riadalma lassacskán elviselhetetlenné nőtte ki magát, midőn a behatoló a valaha ismert legtermészetesebb, legapróbb légvétel kifújásának könnyedségével törölte el tanítvány-társai védőpajzsainak létezését.

Akárcsak egy lágy, alig-életű szellő.

Ő maga nem vonta fel sajátját különleges terhe miatt, s így most semmit sem veszített, nem érte semmilyen személyes meglepetés, mégis borzalmasan megrettent. Még azt is elfelejtette, mi végre maradt a helyén. Hát milyen mágusok járták e földet? Mi dolguk volt az "ő" Mesterével? Miféle árulás húzódott meg az érthetetlen események mögött? És amit a tanítvány ennek ellenére a legaggasztóbbnak talált: mi történhetett odakint - hiszen mind jól hallhatták -, hogy az ismeretlen úgy érezte, rögvest távoznia kell? Mert Decar hirtelen és halovány gondolata valami annál is sokkalta szörnyűbbet festett lelki szemei elé, mint a sors, mely reájuk, s főként Kalaran-ra várt. Tán örökre ott állott volna, kezében a kosárral, feladatát feledvén, ha nem érkezik a félelf, a vörös hajú ifjú, hogy a Főnix-templom vezérének feltett kérdésével emlékeztesse őt, mi is hozta a hatalmas, eltorlaszolt kapuhoz. Így igaz. Hiszen szólni akart! Bólintott, midőn Jeremy megkapta válaszát, s társai felé fordult, hogy serkentse őket, s maga is kövesse az idősebbeket; ott teremjen, ha egy csoportot irányítani, egy kart, lábat vagy törzset emelni kell. Ott termett, ám nem feledte a mozgolódásnak indult, halkan és riadtan igyekvő tömeg közül előbukkanó Laryss arcát. Fogalma sem volt róla, mit mondhatott a Mesternek, ám a holdszínnel keretezett, alig látható ibolya tükrök úgy festettek, mintha a gyógyító leány most vesztett volna el valakit... és a varázsló-tanítvány nem értette, miért nem tartott a távozókkal az elsők közt, hol tudománya okán lennie kellett volna.

Hiszen szükségük volt rá.

S talán Decar-nak akaratlanul is igaza volt. Laryss Orowennë valóban elvesztett valakit - valakiket -, midőn a Mester parancsba adta a bejáratok lezárását, hiszen, ha Nie és Valturaan ideje korán visszaértek volna, sem lettek volna képesek csatlakozni hozzá idebenn. Ha Kilime jégszemű fiának sikerült volna megakadályozni a fogadott nővér elrablását, hármasuk akkor sem lehetett többé újra eggyé idebenn; s talán jobb is volt így. Talán biztonságosabb. Számukra mindenképpen - így vélte a gyógyító, ám aggodalmai nem eresztették ily könnyedén; elméje, szíve nem feledte a múltat, mi rémségesen közelinek, megismételhetőnek tűnt. Vajon hogyan lelik meg egymást mindezek után? Meglelik-e egyáltalán, avagy újabb kereséssel és félelemmel eltöltött évek következnek?

A gondolatok, rossz érzések éppoly sietséggel foglalták el bensőjét, mint ahogyan a körülötte lévők kaptak dolgukhoz vagy éppen követték, akit követniük kellett. A zord, kietlen és kíméletlen sivatagban megismert félelf, Jeremy is bizonyára csatlakozni kívánt hozzájuk, s Laryss nem szégyellte előtte felvállalt hibáját, noha nem gondolta, hogy teljesen értené. Nem. Ő nem volt itt, amikor a másik ismeretlen érkezett, s elragadta, túszul ejtette az Égboltszeműt; pedig talán megmenthette volna, együtt sikerülhetett volna, és most egyikük sem kényszerült volna külön utakat járni, melyekre a másik nem léphetett. Talán most nem kellett volna oly tettekért felelnie, melyek el sem követtettek általa. Az északi tünde mégis várt, aprócska, ám annál nagyobb erőt sugárzó támoszlop gyanánt - várta ítéletét, melynek eljövetele egyszerre hozott magával szomorúságot és meglepődést. Amely nem adott mást a leánynak, csupán aggodalmat, s nem jelentett feloldozást sem - hamisan látott - tettei alól, sem pedig lelkének nem hozott megnyugvást. És Amyas gyermeke nem tudta, mi tévő legyen, hiába kapott parancsot itteni feljebbvalójától. Hiába hangzott el az utasítás, melyet indokolni sem kellett volna, hogy a leány megértse - hiszen egész életében nem volt más, csupán támasz, amerre ment; mindenki számára, kit elé sodortak az utak. Támasz volt édesapjának a felesége tragikus és korai halála után, támasz volt Artanis-nak az ispotályban; egy mentsvár, s talán néha afféle kincs is. Egy örökség, melyre éppoly szükség formáltatott a Fehér Városban, akárcsak a védelmi erő sorait gazdagító Nienna ámulatba ejtő tehetségére. Támasz volt a grifflovas leánynak is, s támasz a megkomolyodott, felcseperedett ifjú sárkánynak, Shuga Melfyomer-nek, s családjának... egy biztos pont mindannyiuk életében, mert hiszen oly erő lengte körbe jelenlétét, hogy önmagában azzal gyógyítani tudott. Összekovácsolni, átformálni, megnyugtatni. Elfogadni. Szeretni. S ha nem mestere elvesztése óta gondozatlan képességeiért, hát ezért - mert bizonyosan ő is érezte - akarta Kalaran, a templom mágusa odalent tudni őt, az alagutakban, a menekülőkkel, s a tanoncokkal. Fela-val, a gyógyfüvessel, kinek nyakába szintúgy hatalmas felelősség szakadt, egyedüliként, s egyetlenként idebent. Távol a valódi ispotálytól, melynek falai mostanra porrá lettek, akárcsak Telar többi része.

S a leány tudta, hogy mennie kell. Tudta azt először is, noha úgy érezte, ezt meg kell tennie, úgy érezte, hűnek kell maradnia önmagához, egyenességéhez, becsületességéhez. Tökéletlenségéhez és hibáihoz, mert mindenkinek voltak, ő azonban sohasem hallgatott volna róluk. Soha. És soha többé nem akarta elveszíteni azt a kettőt, kik életének legfontosabb részét képezték. A legnagyobb, legmélyebben lelkébe ágyazott támaszt. Nővérét és az ifjút.

- Laryss! Mennünk kell! - hatolt el hozzá egy ismerős hang, az idős mágusmester vállain túlról.

Decar volt az, a mogyorószín-hajú tanítvány, aki feladatát félbehagyván megpróbálta emlékeztetni őt a sajátjára, nem sejtvén, mi érhette a leányt, ám arcvonásai őszinte aggodalomról árulkodtak. Még mindig kezében tartotta a szárított füveket, s a kellékeket, melyeket az asztalról kapott fel, s amint látta, hogy tekintetük találkozott, és a gyógyító megértette üzenetét, már tovább is sietett. Nem volt szabad vesztegetnie az időt, be kellett fejeznie, amit elkezdett, és segítségére lenni a délről származó, csokoládé-bőrű nőnek is. Ő is pontosan tisztába került vele az ostrom alatt, mekkora előnyt is jelentett valaki, akinek jártassága mágikus és kevésbé olyan sérülések kezelésében túltett sajátjukon, mit e falak közt sajátítottak el. Látta, mit okozott, midőn az egyiküket elvitték, s nem akarta megismerni, mivé válik útjuk a Hajnalhoz, ha az Ibolyaszemű nem kíséri őket tovább. 

De ő akarta kísérni őket.

Laryss fejet hajtott Kalaran felé, jelezvén, megértette, mit kér tőle, és azt is igyekezett tudtára adni némaságával, hogy a felelősök kereséséről szóló beszélgetést részéről csupán elhalasztották, s nem beszüntették. Ő nem lesz árulója senkinek többé, s ha gondatlanságból megtette, úgy hát számot kell vetnie a következményekről - ha nem most, majd akkor, amikor kell. Nem lehet... A leány érezte, hogy az elkövetkezendők egyáltalán nem a lehetőségekről szólnak majd, hanem a tettekről. S tettekkel zárta hát vallomását is.

- Úgy lesz. - ígérte a leány, felemelt tekintetével megpecsételvén kiejtett szavaikat.

Nem mondott többet, csupán a beléje fektetett reményt terelte minden tagjába, hogy felülkerekedjék a féltésen, a fájdalmon, és a bűntudaton, melyek visszatarthatták. Megfordult, amennyiben nem szóltak hozzá egyebet, s egyenesen arra sietett, amerre a legutoljára megmentett asszonyt remélte megtalálni. Kételkedett benne, hogy képes lábra állni, így azt gondolta, még nem késett el, s a helyén lelheti, hogy feltehesse végre kérdéseit - akár út közben is. A kérdéseket, melyeken talán életek múltak még e percekben is.

Hallotta őt.

Hallotta a félelfet, ahogyan Jeremy Talbot is tisztában állott kimondott szavaival, noha Laryss Orowennë-t ez utóbbi aggasztotta most a legkevésbé. Fordultában is ott lobogott azonban tudata mélyén a remény halovány, éppen-csak-melengető lángja, melyet engedett lobogni a leány - engednie kellett, hogy némi erő költözzék tagjaiba, ahogyan elindult az asszony felé, kit nemrégiben próbált megmenteni sorsától. Hallott mindent, így hát tudott Eclair s Izra népének itt-létéről; és bár elképzelnie sem kellett, hogy konstatálja, sokan haltak, halnak közülük; mégis megtalálta e hír hűvös ködében a megnyugvás langymeleg cseppjeit. Ez volt hát az életet oly-nagyon tisztelő gyógyító, ki vallomása helyszínétől távoztában örömet lelt ártó szándéktól felajzott tömegek halálba küldésében. Ez volt hát a háború, s ezek voltak a gondolatok, melyeket, s még hasonlóakat is nagy számmal és sokakban ébresztett, mialatt a vészterhes lég félelemtől megfagyott, vérrel átitatott, átláthatatlan szövetét szívták, hogy  legalább maguknak életet találjanak benne.

Pillanatról pillanatra.

Egy volt a pillanat ezek közül, melyben az Ibolyaszemű rohanvást, csakugyan kavarogva sodródó elméjében felmerült a rég látott fehér elf seregek érkezte; a míves északi kardok, a faragott íjak íve. Holdsarló színével megfestett, ezüstös tollak csillogása, s olyanok, melyek inkább a fenyvesek törzsének árnyalatát örökölték. Maga sem tudta, miért hitte, hogy itt voltak, s amint erre ráébredt, azonnal el is vetette a gondolatot - hiszen hogyan is jöhettek volna Telar-ba az északi hegyekből, hol Dáin király védelmébe fogadta őket? Hogyan értesülhettek volna a kitört ostromról? Valaki azonban mégis itt volt, s ha nem Falqualion nagyúr serege, akkor hát Olassië népe kísérte Elonar nővéreit a gyilkolás és kegyetlenség ingoványos, képlékeny vidékeire - s számukra is üzennie kellett az ittenieknek valamilyen módon. De vajon hogyan tették, s hogyan harcolhattak máris közöttük? Értük? 

Nem kevésbé fájt a leány szíve a hatalmasra nőtt fenyvesek közt rejtőző testvérekért. Járt már közöttük, rögvest azután, hogy a jégszemű ifjú, Valturaan végre megtért Jégkarom-csúcsra a démon-teremtmény eskü-szegése által, melyet nem hűtlenségből - sokkal inkább szánalomból tett, és dühből. Szánta a gyermeket, ki anya, nőstény és család nélkül kellet, boldoguljék egy olyan világban, melyhez nem nőtt még fel egészen, s bizonyára dühös is volt... Kilime tartózkodására, Därur könyörtelenségére. Amyas Orowennë-re. Az ősi fekete sárkányokra. Önmagára... S ígéretek ide vagy oda, végül elvitte a gyermeket Sérülékeny-bőrű kedveséhez, akkor pedig oly érzések, s energiák szabadultak ki belőlük, hogy a felfokozott indulatok és fájdalom  gyűrűjének heves forgása majdnem a gyógyító életét követelte. Ezért keletkezett tán a tévképzet az ifjú elméjében arról, hogy Laryss majd biztonságban lesz Olassië falai között, távol sárkányoktól és veszélyes, önző nemzőktől. Távol a Csúcs rejtélyeitől, és tőle magától is, kibe nem merte már hitét helyezni többé. Törékeny, fiatal lelke megcsömörlött odakint, a világban, s nem tudta, ki volt ő, miért volt egyáltalán. Nem tudta, s talán éppen úgy nem tudta, mint Nie. Éppen úgy egyedül maradt, és bár nem annyira egyedül, mint Kain Namelyr, mégis kifordította magából a földet szennyező gonoszság és önzés. A rideg kietlenség, mely a szíveket is bekebelezte, ha hagyták.

Így került hát Artanis tanítványa az erdei elfek városába, többedmagával, hiszen a démonmágus nem hagyta soká burjánzani az indulatokat; s így kerültek saját népe testvérei valóban közel szívéhez. Azonban most értük sem aggódhatott, ahogyan az Égboltszemű és az Ifjú sorsát sem fontolgathatta - mennie kellett, mert hiszen létezhettek oly kérdések, melyekre válaszokat kaphatott... Korábban látta, hogyan próbálta visszanyerni eszméletét a tőrbe csalt asszony, s a leány úgy érezte, haladéktalanul kérdeznie kell. Kell, s főleg a könnyűvé vált behatolás miatt számított az információ, mit az elkövetkezőkben szerezhet; ráadásul szemével hiába kereste a vörös hajú, megkérdőjelezhető gyógyítási tudással rendelkező nőt, így aztán jobbnak látta, ha saját kezébe veszi az elszállítását.

Ekképpen lelhette meg a félvér a leányt: gondolataiba merülvén, és mégis céltudatos arckifejezéssel, noha bűntudata cseppet sem párolgott el vonásairól. Szavainak hallatán az Ibolyaszemű megrezzent, megtorpant, s egy pillanatig csupán tekintetét nyugtatta a fiún. Nem tudta, mit feleljen, s azt sem tudta, vajon miért foglalkozott Jeremy szükség idején olyasfélékkel, amelyeket a Mester is láthatóan elutasított, s a megtárgyalását is elnapolta. Miért szegezte neki kérdéseit? Aggódott volna? De hiszen éppen azért létezhettek e kérdések, mert oly kevéssé ismerte őt, és mégis... Lépett néhányat, s mivel a sivatagban megismert ifjú követte őt némasága ellenére is, Laryss végül erőt vett magán, s felelettel illette a melléje társulót - s noha valószínűleg nem olyasfélével, mi tetszésére vált volna, a gyógyító azt remélte, igazságtartalmával bizonyára nem száll majd vitába.

Nem hazudott vele, de féligazságot árult el csupán, s hogyan is tehetett volna másként? Hiszen akkor sem szolgálhatott volna magyarázattal a rendkívül fürge félvér gyermeknek, ha nem egy ostrom kellős közepén kérdezett volna. Még Kalaran-nak sem tehette, midőn a félhold-alakú sebhellyel elcsúfított orca, mely a Súlytalan Szavúhoz tartozott, többé nem rejtette előle mivoltát. Azt gondolta, nem teheti egyetlen léleknek sem, s e pillanatokban is kételyek gyötörték, ugyanakkor rettegett, hogy Amyas legnagyobb becsben tartott tanítványának, az ő fogadott nővérének már szörnyű baja esett, amit talán el lehetett volna kerülni, ha a gyógyító megszegi esküjét. Ha megszegte volna, talán a Fehér Város egykori ispotályvezetőjének leánya itt lenne velük, s erejét, tudását megosztva, sértetlenül segítene elérni a templom célját.

A célt, mely a telari lakosok épségben való kimenekítését foglalta magában, ezért pedig a rejtélyes eszközökkel, s még annál is rejtélyesebb varázslattal megtámadott asszony sorsát is, kit - amennyiben a Mester tanítványai el nem vitték - az Orowennë-leány éppen ott talált, ahol hagyott, s nem volt rest rögvest le is hajolni hozzá, hogy ellenőrizze az állapotát. Ha nem nyitotta fel szemhéját, úgy Laryss emelte meg azt, majd pedig a lélegzését követvén, végigtapogatta a bordákat, amelyek felett a foltokat fedezték fel nemrégiben. Felültetni nem próbálta meg, ha az ismeretlen magától nem tett ilyesmit, s ha az Ibolyaszemű a legkevesebb mértékben is eszméleténél lelte őt, a legfeljebb néhány percnyi tevékenység végeztével - az emberek nyelvén - megszólalt.

Akkor is elhatározta magát a cselekvés mellett, ha nem kapott választ, s nem lelte azt a nőt sem, ki hozzá elvonszolta a tömegen keresztül. Egészen biztos volt benne, hogy minden kritikus állapotban lévő sérülthöz még a buzgó tanítványok sem érhettek el, s elszánt tekintetéből Jeremy kétségeket felülíróan kiolvashatta, hogy az ifjú sárkány menyasszonya egy borzalmasan nehéz éjjel után sem rest kivenni részét a feladatokból.

- Kérlek, segíts az alagútba vinni. - szólt ekkor hozzá, ha még mindig mellette maradt - Az oltár mögé. A Hajnal partjához vezet. - magyarázta - A tanoncoktól tudom.

Ha pedig a forró homokszőnyeg, a tűző Nap, s a veszélyek tömkelege közepette megismert szekér-irányító valóban őt szerette volna dolgos kezekkel kisegíteni, most megtehette. Megfoghatták a kelmét, amelyre az asszonyt fektették, s együtt képesek lehettek megemelni őt, hogy elszállítsák arrafelé, amerre a főhajóban rekedtek nagy része is tartott. Mindezt csendben tette a leány; kivéve akkor, ha a behatolók áldozatává vált idegen képes volt kommunikálni - akkor ugyanis kérdezésbe fogott a gyógyító, s nem érdekelte, ha mások is hallották szavait. Azt kérdezte, tudja-e, mi történt, s látott-e, érzett-e valakit, valamit mindabból, mi érte őt, végezetül pedig azt kérte tőle, mondjon el mindent, amire emlékszik, azelőttről is, hogy baja esett. S hogy miért tett ilyet? Talán nem maradtak többé a templom védettnek hitt falai közt, Laryss mégis úgy vélte, célállomásukon is biztosítani kell a védelmet, s felkészültté kell válni mindenre, építkezvén elsősorban arra, mit az éjjel a Főnix-templomban tapasztaltak.

S amíg ők ketten a fehér kristályok keltette füst-szagú félhomály felé tartottak, a mogyorószín-hajú tanítvány, Decar már odalent volt, hogy Fela-t keresse, s ismételten felajánlja számára segítségét. Időközben már visszatért az asztalokhoz, s tovább növelte cipelt terhét, mielőtt belépett a járatba, mindezt pedig azért követte el, mert nem találta ott a gyógyfű-ismerőt. Talán már akkor odalent lehetett, midőn az Ibolyaszemű a fekvő nőhöz ért, ezért mostanra bizonyosan kellőképpen hozzászokott a szeme az alagút-béli fényviszonyokhoz. Tudta, hogy el kell juttatnia terhét a déli nőhöz, s azért tudta ezt, mert gyorsan gondolkodott. Mert tisztában volt vele, hogy menekülésük közben is ellátásra szorulhat valaki, s őket a hátrahagyott falak közt nem arra tanították, hogy önzőek és gyávák legyenek.

Laryss Orowennë aggodalmaktól zsongó elmével vitte a nemrégiben - talán - megmentett idegen asszonyt, a vörös hajú félelf társaságában, s miután kereveteket és egyéb tárgyakat, olykor pedig cipekedő, fekvő személyeket kerülgetvén eljutottak a Hajnalhoz vezető járat nyílásáig, a Főnix-templom falai közt derengő fényt felváltotta a hideg, fehér pászmák által megszakított félsötétség. S minthogy kevesebb volt, mit nézni, látni lehetett, az északi leányban is több esőfelhők színéhez hasonlatos üresség keletkezett, hogy azután megteljék a rossz érzésekkel. Voltak közöttük újak, s kevésbé azok, ám mindegyik valami szörnyűség következtében teremtődött; s ezúttal a gyógyító tudta, hogy némelyeknek közülük igenis hatalmas létjogosultság adatott.

Együttérzése, mi minden kezeltjével, s azok összes fájdalmával összekötötte lelkét, az asszony állapotának felmérésekor sem hiányzott szívéből, ennélfogva pedig nem is lehetett volna másként: az Ibolyaszemű megint egy ismeretlenért aggódott. Megint feszülten kutatott testének aprócska válaszaiban a vizsgálatokra, és megint csalódottá vált. Megint félt, egy sokadik életért, s örült, hogy fénye nem hunyt ki még. Örült, hogy az asszony lélegzett, s békét hagyott neki, hadd pihenjen - nem tudakolt meg tőle semmit. Nem kereste többé, vajon mi érhette őt, és miért, csupán gondolatokat ébresztett önmagában, melyeknek szükségességét az ostromhelyzet indokolta, el-nem-burjánzásukat pedig Laryss elhatározottsága és szűnni nem akaró tartása biztosította. Így eshetett, hogy megfordult a fejében, mit is tesznek most a félelffel, akinek hálával tartozott, s e háláját némán, tekintetével juttatta el hozzá feladatuk elvégzése közben. Megfordult... mert meg kellett fordulnia, hogy az idegenre talán nem illett az ártatlan áldozat kifejezés, ezért pedig ők ketten e pillanatokban is ellenséget szállítottak a védeni kívánt menekültek közé - oly ellenséget, mit Goran és Jeremy ártalmatlanítottak nem sokkal ezelőtt. Szövetségesét a behatolónak.

De mégsem hagyhatták sorsára odafent.

Hiszen semmi sem bizonyította e feltételezést, semmi a világon; Laryss Orowennë-t pedig nem úgy ismerték, hogy puszta gyanú okán lemondana valakiről. Hogy hátrahagyná, csak mert nem biztos afelől, hogy szándékai ártalmatlanok - ó, nem. Jégkarom-csúcs Kisasszonya meglehetősen gyakran választotta a veszélyesebb és nehezebb utat a nevelésébe foglalt, s a későbbiekben magához vett erkölcs és erények okán. Az empátia okán, mely minden élőlényben ott lakozott, csupán meglelni kellett azt, és élni vele. Éni, akkor is, ha néha fájdalmat és - ahogyan most is, - kockázatot hozott magával e döntés.

Talán hibát vétett, avagy talán megengedőleg vetett néhány pillantást a kristályokra, melyek az utat tették átláthatóvá számukra. Mintha kissé rájuk is csodálkozott volna két lépés között, s ezt a tolvaj is könnyűszerrel felfedezhette. Laryss-t a tapasztalás második otthonának bizonyos részeire emlékeztette, amely gondolattól egyszerre fogta el az aggodalom és a melegség, a hovatartozás érzése - de hiszen mindez elveszhet számukra, ha itt halnak, s ők is elvesznek az ifjú családja számára, Uldrilda számára... De a gyógyító már semmit sem tehetett, és nem is változtatta volna meg az éjszaka folyását akkor sem, ha lehetősége adódik. Vállalta döntését, és helyesnek ítélte azt; e tudat pedig mélyen beléje ivódott és segítette saját csatáját - azt, melyet ITT és MOST megvívhatott. Melyet AKKOR nem tehetett. És bár megannyi élet, megannyi lehetőség elveszett; azok mellé - nem a helyére - újakat kapott az ibolyaszín szemek tulajdonosa. Újakat, s a régiek elszalasztása, kötelességei elmulasztása megtanították arra, mit NE tegyen többé. És az északi tünde nem menekült. MOST nem.

Akkor sem, ha gomolygó-fodrozódó lelkének félelem-hullámait váratlanul korbácsolta fel a robaj, majd pedig az azt követő vérfagyasztó ordítás, mi odakintről az alagútba hatolt. A leánynak mennie kellett előre, s egyetlen hangot sem adott, mintha nem engedné, hogy rabul ejtsék őt a háború szörnyűségei - mert nem is engedte, nem engedhette. Szilárdan kellett állnia, akárcsak a Főnix-templom támoszlopai, s addig menni, amíg távol nem tudja Telar túlélőit a robajtól és az ordítástól. Legalábbis ezt tervezte, amíg egyenként, avagy csoportosan, egymás után meg nem közelítették őket Kalaran mester növendékei avagy éppen a város népei közül, hogy erejüket, segítségüket ajánlják fel a mindössze másfél méteres, aprócska alaknak, nem is sejtvén, hogy mindannyian, egytől egyig - higgadt és kedves - elutasításban részesülnek majd; akárcsak a leges-legelső, ki még odafent, a járatba lépésük előtt kísérelte meg átvenni a gyógyító terhét. Laryss azonban nem engedett. Edzett volt, s nem hitt a gyengébbik nem létezésében; nem hitt abban, hogy karcsúságából, törékenységének látszatából kifolyólag mentesülnie kellene feladata alól. Még akkor sem, ha fáradt volt - hisz' ki ne vált volna azzá e poklok kereszttüzében? Kimerült az éj folyamán, kimerítették őt a varázslatok, a gondolkodás, a szapora cselekvés, ám nem adhatta fel, ahogyan a többiek sem tették. Azok sem, kik eléjük járultak. És a gyógyító nekik is hálás volt, hálás volt a törődésükért, az összetartásukért, s nem állhatta meg többé, hogy szavakba ne öntse mindezt.

- Köszönöm, mindannyiótoknak. - válaszolta hát, s a mellette álló férfiakról ekkor Jeremy Talbot-ra is ráemelte ibolyaszín, fényes, kemény elhatározottságról árulkodó tekintetét - De erre nincs szükség itt. Olyanokat bátran keressetek viszont, akiknek jól jön az erőtök. Jeremy és én boldogulunk. - folytatta - Megállunk, ha súlyos esettel találkozom, de a menetnek haladnia kell - őszintén sajnálom, és ezt, kérlek benneteket, mondjátok el azoknak, akik nem sérültek életveszélyesen. Nem hagyjuk cserben őket. A türelmüket és a kitartásukat kérem; Kalaran mester tanítványaitól pedig azt, hogy bocsássák rendelkezésemre az erejüket, és tegyék meg, amit tudnak. Igyekeznünk kell - a harcoktól távol mindent folytatunk.

Látszott rajta, hogy még nem fejezte be, hogy van mit mondania, ám nem az eléje járultak számára; ezért hát megvárta, míg ők biztosítják kérésének megértése felől, s dolguk után néznek. Akkor fordította figyelmét a vele szemben menetelő vörös hajú félvérre, s jelentőségteljesen a tekintetébe mélyesztette az övét.

Az utolsó mondatnak talán túl sokat is szentelt abból a bizonyos jelentőségből, mintha célozni szándékozott volna valamire. Valamire, ami nem is olyan régen még veszélyeztette az ifjú vérelf-sarj életét, s ami, szemmel láthatóan nem különösebben nyerte el a leány tetszését sem. A leányét, ki Shuga Melfyomer karavánja óta pontosan tudta, micsoda bajkeverő is rejtőzött az alkonyszín fürtök alatt... A fehér elf, miután meggyőződött róla, hogy mondandójának elég nyomatékot adott, ezután az asszonyra tekintett, hangtalanul, csendesen - így próbálta aggályait a fiú tudtára adni, anélkül, hogy az esetlegesen valamelyest eszméleténél lévő idegen tudomást szerezhetett volna gyanakvásáról.

Mindeközben pedig, a menekülő-útvonal egy távolabbi pontján a mogyorószín-hajú tanítvány, Decar igenis azt akarta, hogy a gyógyfüves tudomást szerezzen arról, amit magánál cipelt, ezért hát meg sem állott, amíg meg nem lelte őt. Akkor feléje nyújtott mindent, mit elhozott, s tettre készen várta, miben lehetne a déli nő segítségére.

- Ezekkel nem sokáig húzzuk ki, de nem tehettem többet. - mondta, s látszott rajta, hogy erősen gondolkodik - Ha kijutunk innen, a hozzáértőbbek elmehetnének gyógynövényekért?

Nem rejtette véka alá bizonytalanságát. És talán nem is a készletek végességével kapcsolatban támadtak aggodalmai... Visszafelé tekintett, ahonnan jöttek, s úgy érezte, darabok szakadnak ki a lényéből - belőle. Nem akarta hátrahagyni a templomot, az otthont, amelyet megismert, és megszeretett, minden részlettel együtt, amelyet annyira nem kedvelt itteni életében. És most kérdezés nélkül, figyelmeztetés nélkül elszakították a megismert tereptől, az apró és csenevész, felszíni gyökerektől, melyeket a Mester szárnyai alatt növesztett; és Decar abban a pillanatban megértette... Megértette a háború egy újabb jelentését.

Az ibolyaszemű leány nem értette, miért járultak elé - még mindig nem értette, apró termete, s a látszat hagyták-e cserben; a fáradtság, aggodalom és kimerülés, mely rengeteg arc közt az övére is rányomta bélyegét, nem kímélvén a fakó, bársonyos bőrt. Mert hiszen vér szennyezte azt; por és a gyógyfű-tudó déli nő őrleményeiből is jutott kezeire, ruházatára, egyszóval úgy festett, mint azok, akik alaposan kivették részüket a feladatokból. S miért is ne vette volna ki Laryss Orowennë a maga adagját? Éppen ő, kinek számára az élet tisztelete, mások segítése hivatásának szerves egységét képezte? Miért ne cipelte volna Jeremy Talbot segítségével az ismeretlen asszonyt, kit még ismeretlenebb módon juttattak abba az állapotba, amelyben e pillanatokban is tartózkodott? Jóllehet, talán nehezére esett mozgatnia a szöveten egyensúlyozott tömeget, vigyázva, nehogy súlyosbítson egy észre-nem-vett sérülésen; az északi tünde mégsem adta fel, nem tett terhéért senki mást felelőssé, hisz' jól tudta: mindenkinek akadt feladat, ha eléggé odafigyelt menekülő-társaira.

És a gyógyító leány is így tett.

Látta hát a tanáccsal-útmutatással eltávozottak arcát, s látta azokét is, kik, még ha nem is szem-, de legalább fültanúi voltak szavainak - látta őket a fehér kristályok pislákoló félhomályában: Telar lakosait. Az embereket... néhány elfet... közöttük pedig itt-ott mintha helyet hagytak volna ki... mintha egyszerűen nem kívántak volna egymáshoz közel menetelni. Még az aprócska fehér teremtésnek is beletelt némi idejébe, míg ráébredt, hogy azok a távolságok, igaz, okkal léteztek, azonban korántsem abból az okból, mint amelyet az aggodalommal eltelt, kimerült elme igyekezett volna lefesteni a hűvös falak, s a szűkös hely fojtogató érzései által szőtt nyirkos vászonra. Alacsony alakok - s az arcszőrzetek, szakállak, jellegzetes női vonások minden bizonnyal nem az ide elért gyermekekre utaltak - jártak a kihagyott csapásokon, bár nem voltak túlságosan sokan, s az északi leány lassacskán felismerte bennük a mocsári törpék népét.

Látta őket.

Látta, hogy a templom, s a város lakossága még mindig beléje helyezte bizalmát, s még mindig számított rá. Őrá, a gyógyító-tanoncra, kinek még a képzése is félbeszakadt évekkel ezelőtt, azóta pedig aligha kaparhatott össze magának elegendő új tudást megannyi teendője mellett. Látta, hisz' nem tudta nem látni, s nem azért nem tudta, mert népének tekintete frissen élezett pengeként metszette át a sötétség fátylát. Látta azt is, ahogyan a félelf ábrázatán pillanatról pillanatra körvonalazódott mindinkább, miért is beszélt hozzá, s miről beszélhetett. Megértette a leányt, és ez némi megnyugvással szolgált számára, mely hatalmas kincset ért e percekben, amikor gyanakvás méregzöld, kúszó indái vették körbe, hogy megszorítsák testét, s megfosszák őt lélegzetétől. De hiszen hogyan maradhatott volna teljességgel támogató és hűséges a járatba kényszerültek felé, ha egyszer, nem, kétszer már akadt közöttük, ki nem oda való? Kinek szándéka nem tiszta, s nem a túlélés, hanem ártalom-fertőzte métely, mely belülről bomlasztja mindazt, mit eddig közös erővel megóvtak. Pusztulásból, halálból pedig oly sokat látott már az ibolyaszemű leány... Orod Opelë, a Fehér Város elesett, s Laryss azok közé a szerencsések közé tartozott, kik alig vesztettek el valakit; mégis, a tehetetlenség, a mindenképpen-fanyarú, és borzalmasan fájdalmas választás mély nyomot szántott a tünde lelkében. Talán túlságosan mélyet, melyre nem hozott feloldozást a kisdedként ölébe gömbölyödő Panu, sem a sokat kockáztató megmentők. Egyedül Nie megbocsátása enyhítette kissé fájdalmát, azonban Avlanion pusztulásán, s a megannyi látványom, mi örökre elméjébe égett, nem tudott segíteni a másik leány, és ő sem számára. Ezzel együtt kellett élniük. 

És Laryss nem akart több ilyen képet.

Nem akart emlékezni a hallomásból ismert, keserű és könyörtelen tényekre, melyeket elbeszéltek - s ha a démonszerzetről volt szó, úgy hát mutattak is - neki. Egyedül azért nyúlt lelke legmélyebb sötétjébe, hogy tapasztalatait vegye elő, s folyvást sejtse, hogy a Falvak Mészárosának seregei nem kívánnak túlélőket hagyni e városban. S talán az árulók felfedezése csak egyetlen, aprócska indokot képezett a tengernyi közül... Hiszen a gyógyító, s rajta kívül sokan mások is bizonyára tisztában álltak a sárkányok ügyintézésének mikéntjével, miszerint amennyiben fogukat kezdték fenni egy városra, abból rövid úton semmi sem maradt meg. Senki sem. És a leány mindössze annyit tehetett küzdelem gyanánt, hogy felhívta a félelf figyelmét különös tehetségének hasznosítására - még akkor is, ha talán éppoly elgyötörtté vált mostanra, mint mindenki a járatban. Laryss pedig hallgatta őt, és leleményes helyzetjelentését; hallgatta, s nem szűnt meg óvatosnak lenni sem szállított betegével, sem pedig a mellettük haladókkal szemben.

- Ez biztató. - válaszolta éppoly keveset sejtetően, ahogyan Jeremy beszélt az imént - De sajnos... sosem tudhatjuk, mi lesz később.

Nem mondott többet. Minden erejével arra koncentrált, hogy kellően jól végezze feladatát, s ő maga is kutassa szemével azt, ki segítségre szorul. Hiszen a felelősök, az irányítók nem lehettek ott mindenütt; azt pedig a Napnál is világosabban megtapasztalták, hogy az északról jött gyógyító szava és szakértelme valamiért kivívta az itteniek tiszteletét. Nem hagyhatta hát cserben őket, s nem is tette. Kémlelt a félhomályban, szüntelenül megosztotta figyelmét a cipelt asszony, Jeremy esetleges észrevételei, és azok között, kiket gondok közepette lelt. Találkozhattak olyanokkal, akiknek csupán némi útmutatás kellett. Egy kis emlékeztetés, hogy a kritikus állapotban lévőket stabil oldalfekvésben szállítsák, s a törött végtagokat alaposan rögzítsék. Amennyiben Laryss-nak cselekednie kellett valamely technika megmutatására, avagy egy-egy varázslat használatának szemléltetésére, türelmesen megkérte a tolvajfiút, hogy óvatosan tegyék le terhüket, s várjon, amíg a gyógyító végez. Így igaz - a leány még mindig töretlen kitartással igyekezett tudását és megmaradt erejét a menekültek és a mágus-tanítványok rendelkezésére bocsátani, és talán akadt is egy-két eset, amely során be kellett vetnie néhány igét. Nem állott meg azonban bonyolultabb esetekkel foglalkozni a szűkös helyen, hiszen a nagy sietségben talán ő maga is elsiklott volna a sorsdöntő részletek felett. Arra törekedett, s másokat is arra buzdított, hogy mindenkit tartsanak életben, s mindenkit hozzanak a lehető legjobb állapotba a haladáshoz, s a szállításhoz. Bízott benne, hogy odakint majd találnak oly menedéket, hol Kalaran növendékeivel karöltve folytathatja a munkálatokat.

Decar is ebben reménykedett, miközben konstatálta, hogy nem emlékezett olyan jól az idegenre, ki Fela mellett tevékenykedett.

Nem emlékezett, noha sokkal égetőbb problémákkal kellett foglalkoznia, semmint egy arcot keresni zilált elméjében, mely megpróbálta feldolgozni annak lehetőségét, hogy talán már sohasem léphet újra a Főnix-templom falai közé. Talán már sohasem lesz újabb tanóra, újabb lecke, újabb kísérletezési szeánsz a gyógynövényekkel és mérgekkel. Nem lesznek óvatos és kevésbé olyan csipkelődések, nem lesznek bátorító szavak. Nem lesz felfordulás, zsivaj. Nem lesz Kalaran mester. Ugyanúgy nem lesz, mint ahogyan azok sem voltak, kiknek holttestét vagy maradványait fehér lepellel takarva szállították az oldalbejárat elé. Ahogyan azok sem voltak velük, kiket a mester a toronyba küldött... és a varázslótanonc szíve nyugtalanul, fájdalmasan vert a mellkasában e gondolatokra.

- Nem, és nem is találtam többet. - válaszolta őszintén, köntörfalazás nélkül - De ezekkel kell kihúznod, ameddig ki nem érünk innen. Aztán majd meglátjuk, mit tehetünk. 

Azt persze nem tette hozzá, hogy nem szívesen volna azok között, kik útra kelnek. Az ifjú Decar gyávasága óriási méreteket öltött, amióta kitört az ostrom, s azelőtt sem lehetett volna éppen bátorságáról hallani. Csak esze volt, és kitartása, semmi több - mégis elég, hogy a templomban tanulhasson. Tanulhatott... S végső soron ezen tanulmányok vezettek a következő pillanatokban tett felfedezéséhez is. Egy legfeljebb derék-magasságig érő gyermek haladt előttük - és bár a tanítvány első pillantásra leánynak vélte, amikor a kócos, vállig érő hajjal keretezett fej oldalra fordult, hogy megszemlélje, amint egy bekötözött karú elfet támogatnak el mellette; az ifjú varázsló kétséget kizáróan megjegyezte magának, hogy egy fiúval van dolga. És az a fiú mindent megtett, hogy elrejthesse bicegését, melyet egy félig befejezett ige jócskán meggátolt számára. A mogyorószín hajú ifjú rögvest jelzett is a gyógyfüvesnek, s a segédjének. A gyermek felé mutatott, hogy ők maguk is észrevegyék a problémát, amelyből számukra talán csak a nehézkes, ám hősiesen elrejtett küzdelmű léptek váltak érthetővé. Decar tudta, hogy a fiú sérülése bizonyosan nem életveszélyes, azonban a gyermekek szenvedése mindig is érzékenyen érintette őt. Néma pillantásában várakozást lehetett látni, és reményt. 

Reménykedett benne, hogy Fela és Haku osztják kimondatlan véleményét, s cselekedhetnek.

A kócos, poros, szánalomra méltó megjelenést nyújtó fiúcska látszólag cseppet sem volt elragadtatva a gyógyfű-ismerő önkéntes vizsgálatától.

Decar látta mindezt, s miközben maga is lehajolt, hogy segíthessen a déli nőnek a gyermek féken tartásában, ha szüksége lenne rá; igyekezett szigorúan meredni az aprócska orca hatalmas, kékeszöld szemeibe. Talán azt remélte, hogy egy komolynak tűnő, felnőtt férfi pillantására a fiú viselkedik majd. Nos, nem így történt, s a kis ismeretlen minden erejével bizonygatta, hogy nincs semmi baja, engedjék az útjára, és hagyják békén - jóllehet, vékonyka hangját aligha lehetett érteni minden esetben, mert hiszen Fela érintései nyomán mindhármuk számára teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy a gyermeknek valóban jelentős fájdalmai voltak. Olyasfélék, melyek nem csupán a rendes haladásban, menetelésben akadályozták őt; s melyeknek tehát oka kellett, legyen, amit az ében-bőrű Fela - az övénél biztosan pontosabb és széleskörűbb - felcseri ismeretei alapján talán azonosíthatott. Kellett, hogy rendelkezzen olyannal, s az mogyorószín hajú varázslótanonc beléje vetette minden hitét, hogy meglelje azt; ugyanis annyit ő maga is láthatott, hogy a gyermek bokája, térde nem dagadt fel, s nyílt sem sem éktelenkedett a bőrén, mely belső sérülésre, törésre utalhatott volna. Ettől azonban még történhetett ilyesmi, melyet egy korábban alkalmazott ige valamelyest elfedhetett, helyrehozhatott, s melyet talán éppen az idő hiányában vagy az illető erejének fogytán lévén, hagytak félig kezeletlenül. Decar mégis remélte, hogy a gyógyfüves megleli majd a hátramaradó nyomokat.

Azonban tévednie kellett.

A Főnix-templomot gyakorta látogató nő megannyi kristály fehér fényében megcsillanó tekintete reávetült, a fejmozdulatot pedig csakhamar egy kérdés, végül pedig egy magyarázat követte, mely egyenes úton cáfolta meg a tanítvány elképzeléseit. Nem szándékozott hazug feleletet adni, ráadásul igyekeznie kellett a válaszadással, ugyanis a gyermek még mindig ágalt minden mozdulatuk ellen. Harcra kész tekintettel vizsgálta őket, a felnőtteket, s mintha gyanította volna, hogy megint varázslat közelébe kerül majd. E felfedezés nem javított magaviseletén leheletnyit sem.

- Meglátjuk. - válaszolta Kalaran növendéke röviden és tapintatosan - Tedd meg, amit tudsz. Enyhítsd a fájdalmát, ezekkel itt. - bökött könyökével a melléje helyezett kosárra, melybe a gyógyfüveket gyűjtötte a laborban, később pedig az asztalokról néhány szükséges eszközt.

Azt gondolta, ha a gyermek valóban fél a varázslatoktól, a legjobb az volna, ha a különféle, érdekes illatú, szárított és fonnyasztott növényekkel foglalná el magát. Igyekezniük kellett, s Decar-nak nem jutott eszébe egyéb megoldás azon kívül, amit hamarosan és közvetve Fela tudtára is adott, midőn újra a fiúhoz fordult.

- Mi lenne, ha elmesélnéd Fela-nak, mi történt veled?  - kérdezte.

Feladta a féken tartást, és félrehúzódott. Máshonnan igyekezte megközelíteni a problémát, arra alapozván, hogy a gyermekek - még saját tapasztalatai szerint is - kevésbé tarthattak a kedvesnek látszó női alakoktól. Volt azonban valami, ami bánatra és elkeseredésre késztette az ifjú mágust. Látott már életében surranót, s el tudta őket különíteni a gyermekektől vagy a törpéktől, ráadásul annak is tudatában volt, mennyire szertelen és vidám teremtmények is voltak. Ezért hát, mikor szeme sarkából a lassacskán menetelők közt meglátott kettőt, mélységes bánattal arcukon, hallgatagon és fakón, egyszeriben még annál is valóságosabbá vált számára Telar ostroma, mint ezidáig.

Több-tíz - avagy talán több-száz? - lépésnyire mögöttük az ibolyaszemű gyógyító éppen úgy kémlelte a mellettük, mögöttük és előttük haladókat, mint Jeremy Talbot, kinek megadatott ama rejtélyes képesség, mely megmenthette az életüket idelent, a sötét, fojtogató bezártság-érzést okozó járatban. S a leány is figyelt, hallgatva pásztázta a félhomályos alakokat, hogy egy mozdulatról, egy pillantásról ő maga is idejében felismerhesse a veszélyt, míg a tolvaj az elméjét használja látásra. Igazán kevés volt, amit tehetett volna, ám ellenérzések nélkül fektette saját és a menekülők életét is Jeremy kezébe, teljes mértékben az ifjú félelfre bízván mindent. Jól tudta, számára más felelősség osztatott ki: a sérültek és elesettek védelme, segítése, ezért hát folyvást nyitva tartotta szemét ez ügyben is. Néha, midőn az általuk szállított asszony hangot adott fájdalmának, a gyógyító szíve összeszorult bánatában - hiszen megvolt az esélye, hogy mindvégig egy bűnöst pártoltak, a leány sajnálata, együttérzése mégis jóval erősebb volt óvatosságánál, s nem kívánta az ismeretlen szállított szenvedését. A harmadik eset után Laryss hajthatatlanul eldöntötte, hogy meg fognak állni, és ő megtesz minden tőle telhetőt, hogy enyhíthessen az asszony fájdalmán; azonban mielőtt kérését egyáltalán tolmácsolhatta volna társasága felé, ő megelőzte, s oly észrevételt tett szóvá számára, mely bajt sejtetett. Jeremy ugyanis a magas, élénkvörös hajú nőre hívta fel a leány figyelmét; arra, aki majdnem borzalmasan nagy bajba sodorta őt - ezzel együtt pedig az egész templomot -; s szavaival csupán alátámasztotta a gyógyító aggodalmait. Csak azután válaszolt, miután az ibolya tekintet is az említetten nyugodott.

- Nem tudom, Jeremy. - felelte őszintén, mialatt újra számba vette helyzetüket az imént megtudott információk tekintetében.

A nő tehát nem volt mágus.

Vagyis, ha valóban hozzájárult a behatolók sikeréhez, avagy talán egy is volt közülük, könnyűszerrel elbánhattak vele, még akkor is, ha birtokolt bizonyos varázstárgyakat, melyeknek működtetéséhez nem szükségeltetett mágia. Feltéve persze, ha egyedül vette be magát az alagútba, s nem rejtőztek közöttük további bűntársak. Az északi tünde bólintva adott igazat a suttogónak, mielőtt folytatta volna.

- Tényleg furcsán viselkedett. - utalt a templom mágiával védett falai közt történtekre - Sietett, és el nem eresztett volna. De az is lehet, hogy csak lelkiismeretes, és túlbuzgó. Nem szabad meggondolatlanul cselekedned.

Az utolsó mondat bizonyára felkeltette a félelf érdeklődését, s számíthatott rá, hogy Laryss-nak támadt egy ötlete, amelyet hamarosan hallani is fog tőle. Így is történt. Az alacsony leány óvatosan lelassított, végül pedig megállt, remélvén, hogy a tolvaj sem szeretne tovább haladni, majd pedig szólásra nyitotta száját, hogy tudomására hozza gondolatait azt illetően, amit tenniük kellene.

- Tegyük le ide. - mutatott állával a lábuk alá, ahol úgy érezte, talán kissé egyenletesebb lehet a talaj - Megnézem, tehetek-e valamit, hogy jobban legyen, de neked nem kell itt várnod velem. Inkább, javasolni szeretnék valamit. Ha biztonságosnak látod, menj oda hozzá, és valahogyan derítsd ki az indítékait. Ha nem teszünk semmit, az hatalmas kockázat, amit ezekben a szűk járatokban nem vállalhatunk.

Az ibolya szemek kutatón mélyedtek a tolvaj tekintetébe, azonban elködösültek mindeközben. Megteltek aggodalommal és fájdalommal, arra gondolván, mennyi más veszély is leselkedhetett rájuk idelent. Menetelhettek úgy, hogy nem is tudták, az alagút vége nem maradt felfedezetlenül, s az ellenség csapatai arra várnak, hogy előbukkanásuk sorrendjében mészárolhassák le őket. De talán el sem juthattak odáig. Talán a járat az idők folyamán beomlott, és ők sohasem jutnak ki a felszínre ismét. S ha mégis megteszik, akkor hát miféle világgal néznek majd szembe? Vajon lesz egy talpalatnyi fű is, mi megmenekül? Hiszen borzalmas hangok hatoltak el hozzájuk odakintről... S Laryss Orowennë egyedül azért nem esett még kétségbe, mert leérkezésekor érezte a friss, füsttel telt levegőt, mely ép és használható kijáratot sejtetett. Egy utat, melynek végén újra láthatja még az élet szépségét.

Lelkének rendezettsége azonban mindösszesen addig tartott ki, amíg a félelfhez közeli sötét, pászmáktól mentes árnyékban meg nem pillantott egy különös, hidegrázás-keltő, köpenyes, kámzsás alakot - aki, bár egyszerű menekülő is lehetett, Laryss azonnal útmutatásért és támpontok reményében fordult Jeremy felé, aggodalmas ibolya tekintetével azt figyelvén, vajon hogyan viselkedik az ifjú tolvaj.

Laryss Orowennë nem kezdett azonnal az idegen asszony újbóli, alapos, ámbár sajnálatos módon kapkodó vizsgálatához. Úgy érezte, meg kell várnia, teljesíti-e kérését az ifjú félelf, így hát várakozóan nézte őt, miután letették terhüket a korábban választott talajfelületre; s arra az időre levette szemét a magas, vörös nőalakról is. Még mindig nem tudta mire vélni a Főnix-templomban tanúsított viselkedését, és azt sem igazán szerette volna, ha Jeremy egyedül intézkedik, de jobb megoldás jelen helyzetben nem jutott az eszébe. Decar, a varázslótanonc, aki korábban sokat és sokáig segédkezett neki, nem tartózkodott látóhatáron belül, másokat pedig nem szívesen zaklatott volna. Sőt, az igazat megvallva a mogyorószín hajjal megáldott fiatal férfit sem szólította volna el a sebesültek mellől - mert meggyőződése szerint bizonyára most is értük próbált meg tenni, a lehető legtöbbet, a lehető legjobban és a lehető leggyorsabban. Valaki más kellett volna, példának okáért egy egészséges, jó erőben lévő menekült. Akadt is belőlük, a leány látta őket, ahogyan kikerülték a leterített kelmén fekvő alakot, hogy ne akadályozzák meg az esetleges gyógyítási munkálatokat - noha be kellett látnia, idő hiányában hiába szólított volna le akár egyetlen egyet is közülük. Hiszen el kellett volna mondania - mondaniuk - neki, miért is tartanak szemmel vagy kérdeznek ki valakit, aki minden külsőség tekintetében hozzájuk, a Telar-ból kifelé menetelőkhöz tartozott, és azt most sehogyan sem vállalhatták. nem ébreszthettek aggodalmat azokban az otthonukat, megélhetésüket vesztett emberekben, akiknek családtagjaik, szomszédaik, ismerőseik vesztek oda; talán a szemük láttára, a fülük hallatára. Nem kelthettek pánikot semmiképpen sem, s vigyázniuk kellett erre ezután is, ahogyan eddig is tették.

Az ibolyaszemű leány bólintott a tolvaj keserű hangzatú válaszára, mely rádöbbentette őt, mennyire mérgezővé is vált a légkör. Hogy az ellen seregei mennyire mély, végeláthatatlan, sötét üregbe hajították őket, ha azt hihették, nem bízhatnak senkiben, még egymásban sem. Tényleg épp olyan elkeserítő helyzetbe kerültek, mint amilyen érzést Jeremy vállalkozása keltett benne, s a fiú nyugtalansága, mely vonásaira ült ki tisztán és leplezhetetlenül. És valóban, a gyógyító nem gondolhatott arra, hogy az az idegen nő majd önként és kényszerítés nélkül színt vall esetleges tetteiről holmi egyenes kérdezősködésre - azonban nem is gondolt. Azt remélte, ha a villámléptű félelf eléggé közel kerül hozzá, s bármiféle megjegyzést tesz a történtekkel kapcsolatban, az ismeretlen mimikájából és testbeszédéből többet is kiolvashat néhány szónál. A sárkány jegyese azonnal neki is látott volna, hogy kijavíthassa a félreértést, ám feltűnt számára, hogy a sivatagban megismert társasága valószínűleg éppen ugyanarra lett figyelmes, amire ő is. Okkal vetülhetett hát reá ismét tekintete, hogy tőle reméljen válaszokat, bármilyenek is legyenek azok. Nem volt szabad hagyniuk, hogy az események megfélemlítsék őket, ha cselekedni kellett, s az efféle önuralomban Laryss bizony nem szűkölködött... egészen addig a pillanatig, amíg észre nem vette, hogy a másik a fegyveréért nyúl csendes vizsgálódása közben. Akkor súlyosan és heves dobbanásokkal érezte torkában a szívét, s igazán komoly erőfeszítést igényelt tőle, hogy ne hagyja elhatalmasodni önmagán a rettegést, mely megbénítja a tagokat és az elmét. Elszánt tekintettel, mindenre készen hajolt közelebb a tolvajhoz, midőn amaz suttogni kezdett, ám valószínűleg semmi sem készíthette volna fel egészen arra, amit hallani fog tőle.

S nem azért, mert ne szerzett volna tudomást e veszélyes lényekről éppen a minden lében kanál démonmágus társaságát gyarapítván. Nem azért, mert ne gondolta volna rögvest végig, mit is jelentett ez a menetre nézve: valakiért küldték, azért, hogy kijelölt célpontjával végezhessen. Másként nem került volna a szűkös járatokba, a vonuló telariak közé, hol bárki felfedezheti őt, egyszerűen csak bele kell botlania egy-egy összetorlódott csoport valamely pontján... Nem azért állt meg benne az ütő tehát, mert ne értette volna, mire is céloz a félelf. Azért borult sötétségbe és vált bénulttá a sápadt orca, mert a leány elkövette az egyik legnagyobb hibát, mit ostrom idején el lehetett: nem számított a legelképzelhetetlenebb eshetőségekre is. A legmeghökkentőbb, legalattomosabb fordulatokra - elvégre miért is ne dolgozhattak volna együtt Filnoren serege, a sárkányok és az ork had olyasvalakikkel, akik pontosan és sietve is képesek voltak elvégezni munkájukat? Miért is ne dönthettek volna úgy, hogy a megmaradt nép vezéreit kézre kerítik, s elveszik tőle, hogy bátorságát, kitartását szegjék?

S erre ráadásként - miért is ne érezhette volna meg pont az az "olyasvalaki", hogy pont Jeremy Talbot tartja rajta a szemét? Az egyetlen, kit a leány ismert, s ki megítélése szerint sebességben, fürgeségben, ügyességben felért volna hozzá. Nem is volt kérdés, hogy a gyógyító hallgatni fog a vörös hajú nőt illető ügyben, s még kevésbé vált fontossá szemében a halovány, ámde aggasztó gyanú, midőn ő is szemtanúja lehetett a baljóslatú alak visszafordulás utáni menekülésének. Ő teljesen biztos volt benne, hogy mivel akadt dolguk, s remélte, hogy a tolvaj is hamarosan megbizonyosodik róla, a saját módszereivel, melyek kifinomultabban határozhatták meg a köpeny alatt rejtőző személy mivoltát, mint puszta nézelődés, gondolkodás, sejtés és találgatás. De az északi tünde mindösszesen ennyit tehetett magukért, s a menekülőkért. Ennyit, mert erejének nagy részét elapasztották az éjszakai kötelességei, s ennyit azért is, mert bérgyilkosok ellen főként nem képezték ki őt. Ismételten bólintott egyet, magabiztosan és helyeslőn, Jeremy felé, hogy bátorítsa őt, s igyekezett nem mutatni félelmeit, melyeket a félvér ifjú épségével kapcsolatban táplált. Fájt volna lelkének, ha baja esik, akárhogyan is beszélt róla Shuga, s akármit is tapasztalt vele kapcsolatban a tikkasztó hőségben, Elsga felé menet.

- Menj. Én is megyek, megteszem. - ígérte, noha nem szívesen hagyta volna őrizetlenül a fekvő, magatehetetlen, öntudatlan asszonyt - Te pedig vigyázz magadra!

S ha a vörös üstökű elsietett, ő újra körülnézett. Tudni akarta, ezúttal rálel-e Decar-ra, kire üzenetét bízhatta, ám az ibolya szemek ekkor sem találták meg őt. Hát tovább keresett a fehér elf, s mivel valóban nem kívánt ellépni a segítségre szorulótól - kinek ellátásában sem késlekedett volna többet, hiszen borzalmasan aggódott érte és szánta őt, még akkor is, ha behatoló is lehetett - hát megvárta, míg a legközelebbi, mögöttük haladó tanítvány ruháját beragyogják a kristályok fehér fényei, s akkor magához intette őt, akárki is volt. Remélte, hogy a tanítvány nem utasítja majd el őt, s nem kételkedik szavában, nem gondolja őrültnek, sem pedig képzelődőnek. Szükség volt arra, hogy az információ megfelelő fülekbe jusson.

- Kérlek! Bármit is tennél, hagyd félbe. Ez nem várhat. - utalt arra, ha esetleg beteget kísérne - Az egyik bajtársam éppen most azonosított egy - suttogva folytatta, miután közelebb hajolt hozzá, nehogy megrémítse a menekülteket, kik mellettük, s a közelükben elhaladtak - sabattit. Utána ment, de lehet, hogy segítségre van szüksége, és azt sem tudjuk, ki lehet a célpontja. Értesítened kell valamelyik felettesed. Ugye megteszed?

Decar egyelőre nem gondolt a Főnix-templomra, sem pedig az ostromra, hála a gyermeknek... akit valahogyan rá kellett bírniuk, hogy elláthassák. És noha nem kívánta volna emiatt jó szívvel a fiú ismeretlen sérülését, azért valóban hálás lehetett, hogy az elméjét legalább néhány percig nem ostromolták sem félelem, sem pedig veszteség árnyai. Hogy legalább egy egészen kis időre megszűnt egynek lenni a Telar-t és lakóit bekebelezett tébollyal, ez pedig tán gyávaságnak, tán gyengeségnek tűnhetett, azonban mégsem volt az egészen. Mégsem nevezhette volna annak senki, aki rendezni akarta saját gondolatait, és zilált elméjét, hogy cselekedhessen. Hogy a menekülést és a menekítést is elősegítse magának, s másoknak egyaránt.

A menekítés...!

Igen, ez lehetett az oka, hogy a fiút nem volt idejük egészen meggyógyítani, vagyis jobban fogalmazva, hogy megtagadták tőle a varázserő áramlását. Nem lapult hát ismeretlen sérülés sehol - aki kezelni kezdte, pontosan tudta, mi baja a gyermeknek, s azon fáradt, hogy meg is oldja a problémát; csakhogy akkor jött az a nő. Az a fura mágusnő, aki úgy robbantotta szét a tanítványtársak pajzsait, mintha egyszerű szappanbuborékok volnának, és azért jött, mert akart valamit Kalaran mestertől, amit fenyegetőzéssel igyekezett elérni. A mogyorószín-hajú férfi nem értett belőle sokat, azt azonban sejtette, hogy a felfordulás, amit az idegen varázsló védelem-áttörése és megjelenése okozott, könnyedén eredményezhette, hogy ellátó és ellátott különváltak egymástól. S ahelyett, hogy ők ketten itt, - szó szerint - a sötétben tapogatózva megpróbálják kihúzni egy riadt gyermekből, valószínűleg ezen az éjjelen másodjára, hogy mi történt, hát meg kellett volna keresniük az eredeti, ugyancsak ismeretlen ige elmondóját. Ennél biztonságosabb - és bonyolultabban megvalósítható - tervet ki sem találhatott volna, amíg a szelíden magyarázó gyógyfüves, Fela, enyhítette a fiú fájdalmát. A fiúét, akitől bizonyára teljesen feleslegesen kérdezte volna meg, hogy nézett ki, aki korábban segített rajta.

A szerteszét álló tincsek mögött rejtőző aprócska arc egy kissé barátságosabbá változott a kezelés hatására, noha még mindig egyetlen szót sem szólt, azon a halkan elsuttogott köszönöm-félén kívül, amivel a szépséges déli nőt illette segítségéért, de legalább már nem küzdött a két felnőtt ellen, kik ott hajoltak felette. Nem, nem küzdött - cseppnyi erő sem maradt már azokban a szemekben. Könnyel teltek meg, midőn felnéztek a tanoncra, s amikor Decar erre ráeszmélt, inkább nem kérte meg még egyszer semmire - hisz nyilvánvalóvá vált, hogy többről volt itt szó, mint egy fizikai sérülésről. Helyette feltápászkodott mellőlük, s figyelni kezdte, mely társai haladnak el a közelükben. 

- Nem, jobb, ha nem én csinálom. Mindig az a legbiztonságosabb, ha az fejezi be, aki elkezdte. - magyarázta röviden, s nem tartotta vissza Fela-t, ha segíteni akart neki terve megvalósításában.

Amely a következőképpen nézett ki: az észrevett társak közül mindegyikükhöz odasietett, hogy megkérdezze, ők voltak-e, akik a fiút kezelték, vagy tudnak-e olyanról, aki nem fejezte be, amit elkezdett. Amennyiben nemmel feleltek neki, úgy tovább várakozott és kérdezgetett, sőt, néha még attól is megtudakolta, aki járni és segíteni tudó menekültként könnyűszerrel tanúja is lehetett az esetnek odabent, a templomban. A fiú hallotta őt, de inkább Fela mellett maradt mindeközben - akkor is, ha a gyógyfüves csatlakozott a kérdezősködőhöz.

A fehér kristályokkal megvilágított alagútban haladó menet másik végén a gyógyító, úgy festett, sikerre viszi feladatát, amelyre Jeremy Talbot megkérte. A félelfet hiába kereste volna szemével az emberek között, s valójában nem is lett volna ideje rá e percekben, hiába szerette volna megtenni - hátrafordulni, akár csak egyetlen egyszer, hogy megpillanthassa a sivatagban szerzett ismerőst, ki ezidáig támogatta őt a behatolók áldozatául esett asszony mellett. Laryss hálás volt, s hálás lehetett azért is, hogy Kalaran mester egyik tanítványa megtorpant, midőn észrevette őt, s meghallgatta, amit mondani akart. Igyekezett szavait úgy juttatni tudomására, hogy mások ne hallhassák, s főképpen ne a telari menekültek, kiken látszott, hogy átélték, hogy látták az "odakint" minden szörnyűségét, s hallották is azokat. Hogy a templom falai közt is szembesültek szeretteik, barátaik szenvedésével, és olykor elvesztésével is. Mégsem tapasztaltak meg mindent, s úgy festett, az idő mágus tanítványai számára is akadt kételkedni való az ostrom különös eseményei között, hol, a leány azt hitte, nem ismerszik váratlan. Azt hitte, egészen addig, míg Jeremy fel nem szólalt. Nem hibáztatta hát a tanítványt, s nem vádolta azzal sem, hogy kérdezett - hiszen csak egy jöttment fehér elf szavát kérdőjelezte meg.

- Nem tudom. - felelte óvatosan, néhány pillanatnyi késlekedés után - De hiszek Jeremy-nek. Az, vagy talán valami hasonló - nem számít, mert ugyanolyan veszélyes, ugyanúgy eltűnik az árnyékok között; láttam. És ő egyedül ment utána. - emelte ki a félvér fiú bátorságát, hogy megmutassa, kiérdemelte a segítséget, amelyet szerezni kívánt neki - Nem kérem, hogy feltétlenül tegyetek valamit, csak azt, hogy tartsátok nyitva a szemeteket és legyetek résen.

S ha az ismeretlen mágus, ki vállvetve küzdött a leánnyal a főhajóban avagy azon kívül; nem kérdezett többet, hanem útjára eredt, Laryss Orowennë aggodalmasan nézett utána. Nem szívesen kockáztatta még több ártatlan életét, azonban úgy vélekedett, nagyobb hibát követett volna el, ha értesületlenül hagyja a menetet a rejtélyes veszélyről, s az esetleges célpont(ok)ról. Szívesen vállalt volna részt ő maga is a kézre kerítésben, noha harci képességeinek gátat szabtak ellenkező irányban kiterjesztett gyakorlatai és ismeretei, ráadásul fogadott nővére nélkül senki más nem volt velük, aki oly alapossággal ásta bele magát a gyógyítás tanaiba, ahogyan e helyzetben szükségeltetett. És ahogyan visszafelé lépkedett, a szövetre lefektetett asszonyhoz, megpróbálta megállni, hogy Nie-re gondoljon, s túszul ejtőjére. Hogy azon törje a fejét, mégis mi dolguk lehetett nekik egymással, s hol, mikor került ekkora veszélybe az egykori ispotályvezető leánya. Megpróbálta, ám csúfos kudarcot vallott, s az öntudatlannak tűnő sérült mellé már nehéz mellkassal és elszorult torokkal hajolt le. 

Megvizsgálta a pulzusát, a csuklójának, nyakának tapintásával, s csak azután fogott egyéb vizsgálatokba. Újra felemelte az asszony szemhéját, s a félhomályban igyekezett megállapítani légzésének szabályosságát is - jobb híján némi segítséggel, melyet az ismeretlen arc elé helyezett tenyér jelentett. Ez mind természetesen csupán elővigyázatosságnak számított, s vajmi kevésnek bizonyult volna ahhoz, hogy a gerinc súlyos sérülését jelezze, melyet végzetessé tehet a legapróbb váratlan mozdulat is. S ennek tudatában Amyas gyermekének keze több irányban is megköttetett. Mégis bátorkodott némiképpen felemelni az asszony vállát, hogy saját maga még jobban lehajolhasson - már-már a saját térdén feküdt -, és egyik ujjnyiról a következő ujjnyi részre haladva végigtapogassa a csigolyákat, s a mellettük lévő bőrterületet. Takarékoskodnia kellett az erejével, s jól tudta azt is, hogy huzamosabb időt kívánó kezelésekbe nem kezdhetett idelent, a megtámadott város alatt.

A választott vizsgálati módszer rendkívül furcsán festhetett kívülről, azonban a leány nem törődött ilyesmivel. Sohasem izgatta a körülötte lévő világ véleményekből, ítélkezésből álló része, amikor valakinek a segítségére volt szüksége - és egyébiránt sem érdekelte, mit gondolnak róla mások. Úgy öltözködött, úgy táplálkozott, s úgy múlatta idejét, ahogyan kedvére való volt. Ez nem jelentette azt, hogy végleg elszakadt az összes fehér elfekre jellemző hagyománytól - ilyen sohasem történhetett volna, s főleg nem egy olyan apró, tudásra éhes fióka mellett, mint Panu, akit rendkívül foglalkoztatott Orod Opelë kultúrája, s a Csupaszbőrűek élete -, inkább lehetőségekkel szolgált, hogy a régibe újat vegyítsen, s magának alakítsa ki az életét, melyben mindennek és mindenkinek akadt hely, ami és aki elég fontos volt hozzá. E helyek között pedig igazán előkelő jutott az Ibolyaszemű másokon való segítési vágyának, mely gyakorta felülírta önnön szükségleteit is. 

Akárcsak ezúttal.

Fáradságot nem ismerve, óvatosan és rendkívül lassan tapogatózott. Minden egyes mozdulatra, melyet elvégzett, kitüntetett figyelemmel koncentrált, hiszen fogalma sem lehetett róla, miféle baj kínozta az asszonyt; ahogyan arról sem, odafent elsiklott felette avagy esetleg a varázslatok megszüntetési próbálkozása idézett elő egyfajta mellékhatást. Bizony, hallott már olyan rémtörténeteket, hogy egyes esetekben csapdát állítottak sérült személyek formájában, s hiába hitték, hogy sikerül majd megmenteni az életét, nemcsak őt veszítették el, hanem a körülötte lévőket is, amennyiben az elrejtett átok életre kelt. S hogy hitt-e ezeknek? Talán igen. Talán nem. Abban mégis bizonyos lehetett, hogy a nem megfelelő kezelés igenis okozhatott veszélyes testi bajokat betegeinek, és ezért újra meg újra ellenőrizte önmagát. Ám erre egy ostrom kellős közepén nem adatott minduntalan lehetősége... Ezúttal is szükséges lett volna, noha ezen már kár lett volna rágódnia, s nem is tett így - helyette tovább koncentrált, s egészen addig folytatta volna az ellenőrzést, míg meg nem leli az ismeretlen kínjainak forrását. Hiszen valóban nem ismerte őt, sohasem látta, szenvedése mégis elfogadhatatlan volt számára, akárcsak bármely másik élőé. Emberé, tündéé, állaté... növényé. Amyas Orowennë egyetlen leányát az élet szeretete és óvni akarása űzte messzebbre és messzebbre saját határaitól, ahogyan mindig is történt, amióta csak a világon volt. Édesanyja, Eilidh korán meglátta ezt benne, s jól tudta, hogy gyermeke, bár akaratával erős grifflovassá válhatna, valahol másutt egy különböző út várt reá, amelyen elindulva sokkal többet adhatott Lanuria kontinensének, mint a magasból. Egy másikból.

Nem számolta, mennyi idő telhetett el, mire kitapintotta a hát jellegzetes vonalából kitüremkedő, domború bőrfelszínt. Az keménynek mutatkozott, egyfajta duzzanatnak, s a gyógyító tudta, hogy a gerincoszlop mentén efféle elváltozások nem csak holmi zúzódásra utaltak. Talán valaki más szidni kezdte volna önmagát, amiért takarékoskodott az erejével, Laryss azonban pontosan átlátta borús és sötét helyzetüket, s nem engedett a kétségbeesésnek vagy az önmarcangolás démonainak, melyek a feje felett köröztek. Hiszen nem láthatta előre, hány emberen, törpön vagy elfen, hány surranón, hány gyermeken kell még segítenie, s hogy munkálatai meddig fognak majd tartani. A csaták, a harcok nem folytatódtak győzelem vagy megfutamodás után, azonban következményeik közé tartoztak a sebesültek és a halottak. S míg utóbbiakat méltón elbúcsúztatták, addig előbbieket vissza kellett terelni az egészség felé, amennyire lehetett, és ez hetekbe is telhetett; ráadásul, míg az összes menekültet ellenőrzik és ellátják majd, addigra újra megvirradhat. A harcosok pihenhetnek, neki azonban talpon kell majd lennie.

De előtte itt és most kellett végeznie. Laryss meg is próbálta meghatározni a duzzanat méretét, és a korábban szerzett sérülésekhez viszonyított helyét - az eredmény pedig túlságosan pontosnak bizonyult ahhoz, hogy véletlen lehessen -, ugyanakkor súlyosabb és mélyebbre ható károkkal kapcsolatos gyanakvása arra késztette, hogy minél hamarabb megvizsgálhassa és remélhetőleg kizárhassa a kitüremkedést létrehozó, elsőként eszébe jutó fizikai okokat, melyek valamelyike az ismeretlen varázslatnak lehetett köszönhető. Hiszen szivároghatott a gerincfolyadék, felléphetett a csigolyasérvnek akár több fajtája is, ráadásul azt sem hagyhatta ki, mi történhetett akkor, ha maga a gerincvelő nem volt ép.

És bár rendkívül elfoglalta magát a hibák keresésével, a gondolkodást sem vetette meg mindeközben, miután meglelte a duzzanatot - hiszen jól emlékezett rá, hogy erre az asszonyra már olvasott sérülés-felfedő igét, s azután rögtön az is megparancsolta az embernő szöveteinek, hogy változzanak éppé. Ha nem tették, az több okból is származhatott, s ezek közül egyik maga az Ibolyaszemű kimerülőben lévő varázserejében volt keresendő. Ha pedig nem ennek köszönhette a fekvő további szenvedését, akkor hát valóban egyfajta csapdát állíthattak a sérülttel. De vajon kinek? És miért?

- No bân.* - mondta, midőn felemelkedett a földön ülve, s minden erejével összpontosított, hogy a parancs ezúttal valóban sikeres legyen.

Az alagút egy távolabbi szakaszán Decar még mindig tanítvány-társait faggatta a kócos fiú sérüléséről, és bizonyos igékről - többnyire kudarccal záró próbálkozásai pedig nem vitték előre. Sőt. Egy idő után megfordult a fejében, hogy egyszerűen csak saját magának kellett volna nekigyürkőznie a feladatnak, azonban ezt elvetette. A mogyorószín-hajú tanonc híres volt baráti körében gyávaságáról, és hálás lehetett, hogy ők egyáltalán értették, mit miért tesz, hiszen mások számára lustának vagy felelőtlennek is tűnhetett volna. Vagy talán tűnt is, olykor. Pedig szó sem volt erről. Szakadatlanul kereste a legmegfelelőbb és legbiztonságosabb megoldást, amit a gyermeknek nyújthatott, elvégre egy felnőtt esetében sem szívesen vállalta volna e feladatot, akinek értésére adhatta volna, hogy kísérletei mivel járhatnak, s az a felnőtt ennek tudatában dönthet úgy, hogy él a segítségével avagy nem. Így azonban nem maradt más választása, mint varázsló-társait zaklatni, ami nem bizonyult túl kellemes feladatnak, sem pedig eredményesnek. Legalábbis, így volt egészen addig, amíg Decar meg nem pillantotta az egyik barátját, Ina-t, aki néhány évvel megelőzte őt tanulmányaikban, s ennélfogva alkalmasnak látszott rá, hogy valamiféle tanácsot adhasson. A fonott hajú, fekete szemű nő megörült, hogy épségben láthatja az ifjabbat, s megkönnyebbülése visszatükröződött fényes tekintetében is, a kristályok pászmáinak jóvoltából elég élesen ahhoz, hogy az északi gyógyító korábbi segítsége jól láthassa azt. Hát mégsem veszett el minden a templommal. Léteztek olyan dolgok, amelyek követték őt, amerre ment, s amelyek erőt adhattak neki a folytatáshoz.

- Decar. - mondta a nő, egyszerre örömmel, és kérdőn, hiszen jöttében elég ideje volt észrevenni, hogy a fiatalabb egyfolytában tanítványról tanítványra jár - Mondd, mit csinálsz itt? Összevissza mászkálsz.

- Keresem, aki azt a fiút kezelte. - válaszolta a mogyoróhajú, arrafelé mutatva, amerre a gyermeket hagyta; csak hogy a mozdulat felénél rádöbbenhessen, hogy a gyermek már nem ott volt, ahol hagyta, ráadásul Fela sem.

Ina bizonyosan rájöhetett, hogy a fiatalabb tanonc éppen most vesztette el a megoldandó probléma érintettjét, ugyanis nem szólt semmit, s további kérdő tekintetekkel siettette a férfit, hogy keresse meg azt a fiút. Decar pedig így is tett. A megannyi fej és alak között úgy döntött, talán jobb, ha elsőnek Fela-t találja meg, mivel abban reménykedett, hogy ő talán látta, vagy tudta azt, merre ment. Végül néhány futó pillantás után másik irányokba, kellemesen csalódnia kellett, ugyanis a kócos gyermek, akinek fájdalmát a gyógyfüves enyhítette, most ott álldogált mellette, és egy ismeretlen úriember társaságában segédkezett a déli nő munkájában. A gyermek érdekesnek találta az őrleményeket és tinktúrákat, s itta Fela szavait, gondosan követte mozdulatait, amelyekkel a készítményeket adagolta - s e tevékenység elfeledtette vele kissé a háború iszonyatát, hisz a ténykedések jóvoltából rabul ejtette őt az ifjakra oly-nagyon jellemző kíváncsisága.

- És képtelen voltál megoldani? - vonta kérdőre figyelmeztetően a nő, ám azután csak sóhajtott.

Meglátta Decar - számára rendkívül árulkodó - tekintetét, s egyből megértette, hogy a képtelenséget sokkal inkább nevezhette volna kevés bátorságnak. A fiatalabb mágustanonc mélyen hallgatott, bár nem kellett sokat várnia Ina-ra, aki rögvest el is kezdett közeledni a hármas felé, s maga után intette őt.

- Látnom kell, hogy tudjam, pontosan mi volt az, amit alkalmaztak. De a lehetőségeket te magad is tudod. - figyelmeztette társát a fekete szemű nő, aki mindig is próbálta rávenni Decar-t, hogy összeszedje magát végre.