Főnix templom - A templom belseje

Mi tagadás, az Ibolyaszemű korábbi törekvései nem éppen váltak e pillanatokban előnyükre.
Nem, ugyanis a főként emberekből álló kétlábú-csoportok átrendeződni látszottak, ahogyan azt Laryss nem sokkal ezelőtt kérte tőlük; ráadásul egyre inkább arra haladtak, amerről ők igyekeztek volna távozni. Nienna megtalálása tehát igencsak nehéz feladatnak bizonyult, s maga az ifjú is érezte, nem ő lesz az, kit elsőként keresniük kell. Nem ő, hiszen, ha a gyógyfüvekkel foglalkozó déli nő hozzávalói fogyatkoztak meg, úgy rá volna legnagyobb szükségük az eltervezett, ám még be nem következett apró tanácskozás során. Rá, elvégre ki más tudhatná, mire van szüksége, honnan, mennyi, és hogyan. Azonban, mire e gondolatok helyet találtak maguknak lassacskán elcsendesedő, ámde korántsem feszültség- és düh-mentes elméjében; a Fehér Város gyermeke már jóval előtte járt - fejben. Mert oldalát semmiképp el nem hagyta volna, s ezt az ifjú sárkány még az érzékeit alaposan megdolgoztató Csupaszbőrű-rengetegben is észrevette rajta. Látta, hogyan torpan meg a leány, s hogyan tekint reá sietve, hogy mondandóját megossza vele, ahogyan módjában áll.
- Jobb lesz őt vinni Nie-hez, és nem fordítva. - mondotta - Keressük meg.
Keressék meg?
Igen. Valóban azt kellett volna tennie. Megkeresni a bensőjét vasmarokban tartó érzés forrását, avagy egyszer s mindenkorra eldönteni, az átkozott feketék okozták-e a fajtárs-jelenlét nyomasztóan felszínes észlelését is, nemcsak azt a kellemetlen, lesújtóan nehéz másikat, mely lelkének szabadságát is gúzsba kötné, ha hagyta volna magát. Azonban nem jutott előbbre annál, minthogy Telar-szerte bármikor okozhatnak számára efféle érzést, hiszen nincs egyedül, amióta csak a maradás mellett foglaltak állást. Nincs egyedül, s talán azelőtt sem volt. A falakkal körülvett Hártyabőrű-fészkek érthetetlenül rendezett és egymáshoz túlságosan is közeli halmazai egyik látogatása alkalmával sem keltettek benne túl sok jónak mondható gondolatot, hogy a Főnix-templomot már ne is említsük. Azt hitte - s meglehetősen naivan tette ezt -, hogy nem jöhet már rosszabb, ám amikor hosszú, vékony, mégis erős lábai a térre, azután pedig a Kalaran mester tanítványai által kinyitott ajtón belülre értek; elméjét, s érzékeit először rohanta meg a feszültséggel terhes, bizonytalanság forrásának habjai közt tobzódó, bármely Kétlábú-tömeget felülmúló összevisszasága, s eddig a percig sem sikerült eldöntenie: a hely, a mágiája, vagy valami egészen más volt a felelős ezért. Ne beszélt a tündének, nem látta értelmét felzaklatni, megrémíteni őt, ha magától nem érezte; s aggasztó esetleges felfedezéséről sem számolt be neki - nem tudott. Mintha még mindig kereste volna, mi, s ki törhet életére, másokéra; haragtól elvakultan, megállíthatatlansággal eltelt tagokkal, elmével; egyúttal pedig azt próbálta tudomásul venni, Laryss épségben maradt, életben van, és ő tovább vigyázhat rá, ahogyan eddig is óvta-védte őt mindattól, amitől tehette. Maga sem tudta hát, mit keres, hol kutatja; mindeközben pedig a fehér elf szavaira, szándékaira, mozdulataira is figyelni próbált, mialatt nyugtalanságát igyekezte volna leplezni előtte. Így történhetett, hogy szörnyűséges helyzetükből kifolyólag teljesen lényegtelen megfigyelésének adott hangot.
Annak, hogy a gyógyító már másodszorra igyekezett körülírni, kiről is beszél, ahelyett, hogy...
- Mi a neve? - kérdezte, miközben átlépett egy nem túl rózsás kedvű, idősödő, borostás férfi emelkedő-lépő lába felett, akinek legalább annyira elege volt a tülekedésből, mint magának a fiatal sárkánynak.
Borzalmas nézéssel is illette őt, ám szólni mégsem szólt - nem tudott, ugyanis sajátját egy még sötétebb jégkék pillantás fogadta, amely, minden bizonnyal a maga után húzott elf leány védelmét volt hivatott elősegíteni. Úgy festett, kellőképpen megelőzte vele a férfiember nyelve hegyéről a terembe kitörni készülő szavakat, s tette csupán azért maradhatott észrevétlen a hegyesfülű előtt, mert amazt váratlanul érte a kérdés. De hogyne érte volna, ha ilyesfajta viselkedést, efféle gondolatmenetet még egyáltalán nem tapasztalt a ezét fogó kedvestől?
- Nem tudom. - felelte, miközben utánasietett, s próbálta átvenni tőle a vezetés szerepét - Nem kérdeztem.
Talán maga is észrevehette kissé szokatlan tetteit, talán szó sem volt erről - mégis átengedte helyét Laryss-nak, aki nem eresztette őt, s erősebben kutatott a korábban Valturaan által is látott, ében bőrű nőalak után. Ahogyan az egy képzett gyógyító-növendéktől elvárható volt, az Ibolyaszemű nem késlekedett, s nem hagyta elméjét elkanászodni, hiába aggasztotta rendkívül a kis fehér viselkedése. Addig állott szótlanul az egyik középtájt lévő oszlop mellett, amíg meg nem pillanthatta a déli nő vonásait, különleges színű ruháját. A másik északi - eddig sikertelen - felkutatása egyelőre még várhatott.
- Arra. - szólt ekkor a háta mögött álló, csendes, gondterheltnek látszó ifjúhoz - Gyere.
De még lépni sem tudtak. Egyetlen egyet sem. Az épület ugyanis alapjaiban remegett meg az ismételten fentről jövő robaj erejétől, s az elf leány szívében újjáéledt a félelem. Arra a nem sokkal ezelőtti hasonló eseményre emlékeztette őt, amikor csaknem elindult, hogy annak végére járjon, egyes-egyedül, kötelességét hátrahagyván. Csaknem... és most is éppen ugyanabba a problémába süppedt, teljes valójával - s a jégkarom-csúcsi sárkány mellkasába, ki megtartani próbálta őt, midőn az oszloppal ellenkező irányba dőlvén, elvesztette egyensúlyát. Ő sem állt szilárdan a lábán, csak azután, hogy a falak, az alattuk lévő kő rengése alábbhagyott; s ekkor a reá irányuló, fényes, ibolya tekintettel találta szembe magát, mely azt kérdezte tőle: mit is tegyenek most?
Az ifjú is gondolt rá. Ugyanarra, amire a gyógyító: hogy talán valami vagy valaki bejuthatott, s velük együtt a veszély is a falak mögé férkőzött; ha eddig még nem is tette volna meg. Menni akart, rohanni, hogy megnézze, hogy leszámoljon a behatolóval, azonban rá kellett ébrednie: jelenlegi helyükön, a Kétlábúak között sem találta biztonságukat - többé már nem, s ez immáron nem változik. Nem számított hát, megy-e vagy marad; nem ebből a szempontból, azonban egy másikból igen. A sok menekültéből, kiknek ellátásához szükség volt a gyógyfüveshez jutniuk, s azután távozni a templomból. Távozni... Laryss nélkül. Rettenetes, gyűlölt gondolat volt ez, melytől nem szabadulhatott, akárhogyan próbálta volna. Hiába húzta az Ibolyaszemű, hiába sietett ő is vele, az ellen-irányban vonulók áramlásai közepette. Hiába gondolt volna másra, akkor is csapdát lelt magának - félelmet, féltést, haragot, feszültségtől készenlétben álló izmokat; mintha mit sem ért volna a leány iménti ölelése. De hogyan is ért volna, ha érezte az övét fogó kézen át is: a tünde fél? 
- Azt ígérted, maradsz és őrzöd a templomot. - közölte vele Laryss a következő lépésükkor, zaklatottan, s ezt nem leplezte... ahogyan azt sem: nem érdekli, ki hallja az elkövetkező beszélgetést, s mit gondol majd - Miért mentél ki? Mondd el, mi volt!
Nem.
Erre nem akart válaszolni, s maga a leány is kitalálhatta, miért nem tette, amit kért tőle. Gondolhatott rá: okkal tűnt el őrhelyéről, s gondolta is, hogy a kúthoz sietett, ahogyan arról később meg is bizonyosodott - és arról is, hogy nem egyedül indult útnak. Ez azonban cseppet sem találtatott számára kielégítő magyarázatnak, most, hogy a robaj - máshogyan, ámde - megismételte önmagát. Mintha az lett volna az utolsó csepp a pohárban, amelynek tartalma azután egyszeriben kicsordult, s a makulátlan, nyugalmasságot hozó vízzel ellentétben dühvel ruházta fel a leányt, s annak félelmét. Ez nem tetszett a sárkánynak - azonnal elindult volna, hogy megszüntesse Laryss kínjainak okát; elindult volna, hogy addig ordítson, addig karmoljon, harapjon, rúgjon és leheljen, amíg minden hoburút el nem töröl az ostoba felnőttek kontinenséről. Elindult volna, ha nem érezte volna: éppen e korábbi tette járult hozzá az Ibolyaszemű szenvedéséhez. Márpedig érezte ezt. Hisz' ismerte már. Érezte, s indulatainak önnön zavartsága szabott gátat, mely még most sem látszott szűnni, ó, nem.
- Az egész város... - kezdte - olyan.
Olyan.
Nem mondott többet róla, nem magyarázta meg, mert úgy érezte, nem szükséges. Úgy érezte, az elf leány pontosan tudja, miről beszél, s miért kíméli meg felesleges részletektől. Kíméli? Hiszen éppen el kellett volna mondania, hogy csaknem ugyanazt látta odakint, mit emlékeiből felidézni képes. Csaknem UGYANAZT. Pusztítást és őrületet. Erről már nem hallgathatott - hiszen nem akarta magára hagyni, hátrahagyni a gyógyítót. Nem akarta, ennélfogva pedig el kellett mondania, mi várja odakint... El kellett, akkor is, ha szívének minden egyes dobbanása tiltakozott ellene. Elkezdte hát.
- Filnoren vára alatt van egy fekete felhő, ami szárnyas, arctalan lényeket köpköd mindenfelé. Testetlenek, nem fog rajtuk szinte semmi, és megdermesztenek a jöttükkel... - folytatta, ámbár kissé habozott a következő kijelentés előtt - Kínokat adnak neked, aztán megölnek, amíg nem mozdulsz... Fent grifflovasok, sárkányfattyak ütköznek meg, és már itt vannak ők is.
Élettelenül beszélt, az ujjai körül tapasztalt szorítás mégis egyszer csak erősödött, mialatt Laryss lelkében is csupán gyarapodott az iszonyat a hallottak hatására. Nem szólt közbe, nem fordult meg, hogy feltartóztassa haladásukat - uralkodott magán, ámbár alaposan meg kellett küzdenie ezért, s minden félelmét, minden megmaradt indulatát egyetlen kérdésbe sűrítette. Abba, amely teljességgel felesleges volt, s mégis megdöbbentő, még nagyobb rémületet okozó választ kapott reá.
- Ők?
- Eronia. - felelte Valturaan üresen, még mindig leterhelt, semmire sem használható érzékeit élezvén, s nem torpant meg akkor sem, amikor a tünde leányban szemmel láthatólag is megállt az ütő - Lent romok vannak, amerre látsz; tűz, halottak, vér, és kövek. Voltak betegnek tűnő katonák is, amilyeneket itt láttam az előbb. És egy fekete. 
- Egy fekete?!
Laryss rémült, sóhajszerű kérdése egyszerre szólt arról, amit mondott, s arról, amit előtte az ifjú adott tudomására a fehérekről. Azokról, kik eddig tartózkodtak a harcoktól, s nem értette, mi okból gondolhatták meg magukat hirtelen. Azokról, kik előttük, fehér elfek előtt is rejtelmesek maradtak, s kik között minden bizonnyal meglelte volna az ifjú édesapját, s nevelőjévé előlépett, majd önmaga által le is fokoztatott nővérét, Niveria-t. Hogy eljöttek-e vért ontani? Nem volt fontos. Bármelyik négylábú lelje meg ugyanis azt, akinek hószínű kezét most is, előre-törése közepette is szorította; tudta: Valturaan sorsa a legkevésbé sem fog különbözni - attól sem, mi itt várna rá, ha álcája lehull; a Csupaszbőrűek között, kiknek nem fogadott hűséget, s akkor sem tenné, ha az élete múlna rajta.
- Számít ez? - kérdezte az ifjú, azonban nem várt választ, s ez zaklatott, már-már szigorú hanghordozásában is érződött, amely azután hirtelen változott meg, s lett belőle éppoly üresség, mint ahogyan előtte - A víz iható - ha bízhatunk a tetőn hadakozó, őrültnek tűnő mágusban, aki megbámult; és abban, amit adott.
A leány nem tudta, mikor, s hogyan adhatta nekik az ellenszerként sejtett valamit. Nem tudta, mi, s hogyan történt, hiába kérte az imént a fiókát. Fél-válaszokat adott. Mégsem volt képes tovább haragudni rá. Nem volt, hiszen a baj nagyobbnak látszott, mint sejteni merte volna - s nem volt, nem lehetett, mert érezte, valami egészen mást kell most az ifjúnak adnia helyette. Tovább mentek hát, s ő úgy felelt neki, rettegéssel, aggodalommal, mégis különös lágysággal és fegyelmezettséggel.
- Bízhatunk benne. - mondotta - Nem. Bíznunk kell benne, és másokban is. Ebben a helyzetben nem tehetünk mást. És nem bámult meg. Csak nem értette, miért beszélt hozzád Nie az emberek nyelvén.
A tanítás célba ért - hiszen a sárkány csendben maradt; noha nem lehetett volna megállapítani, azért-e, mert bízni próbált, avagy azért, mert a mágusmester viselkedésére szolgáló magyarázat túlságosan is helytállónak mutatkozott, utólagos belegondolással. Egészen addig nem lehetett, amíg meg nem szólalt; s Laryss akkor sem tudta, vajon kellőképpen felfogta-e amaz, miféle súlya van lelke dolgainak e harcban.
- Azt én sem.
Hát nem volt nyilvánvaló, hogy érti a nyelvet, ha négy teljes évig Orod Opelë falai mögött bujkált? Hiszen még említette is annak idején, abban a bizonyos nyiladékban, a Hatalmas Fáktól nem messze. Nie-nek tudnia kellett volna. És Kalaran mesternek pedig nem őt nézni ezért, hanem az Égboltszeműt...
De nem állott meg. Kevés volt ez ahhoz, hogy lendületét szegje, immáron néhány lépéssel a cél előtt - ha lehetőségük nyílt egyáltalán meglátni a déli nőt, s lassacskán elérni hozzá a rögtönzött ispotály káoszában. Ha pedig sikerre vitték e vállalkozásukat, bármivel is foglalatoskodott az általuk keresett; bizony nem átallottak megzavarni benne. Ha háttal volt nekik, Laryss még a vállát is megérintette, hogy figyelmét felkeltse. Ő beszélt, a kis fehér pedig hallgatott. Mintha előre megegyeztek volna.
- Mondd, mi fogyott a legjobban? Mire van szükséged, és mennyire? - kérdezett, nem törődve felesleges szavakkal ezúttal sem, noha határozott, bársonyos hangjából kiveszett a korábbi zaklatottság, melyet úgy vélte, nem mutathat senki előtt e helyen - Hová kell menned... az erdőbe? Nem biztonságos odakint, bármennyien is lesztek, bárhová mentek.
LeszNEK, tehát ő nem megy velük - konstatálta a sárkány, s ez a legkevésbé sem tetszett neki. Látta, hogy ereje fogytán, látta, hogy pihennie kell, azt pedig jobban megtehette volna itt, a templom falai között - ha Ő biztonságosnak nyilvánította volna. De merthogy nem tette, nem tehette ezt, és ha tehette volna, sem vált volna meg többé a leány kezétől; fokozott figyelemmel hallgatta, mit beszélnek. Nézte az ében bőrű nőt, mintha azt próbálná eldönteni, vele vagy nélküle akarja-e tudni Laryss-t. A fehér elf leány korábbi szavai ellenére még mindig minden apró mozgásban ellenséget keresett magának, s bár ez talán nem látszott rajta; kavargó, nyugtalan gondolataira alaposan rányomta a bélyeget. Mégis hallgatott, s azt is hagyta, hogy Laryss nekilásson a folytatásnak, mígnem... rögvest a második szónál úgy érezte, ennek bizony véget kell vetnie. Maga sem tudta, miért. Ha ő lett volna, kitől az a szúró, homályos észlelés származott, ily' közelről biztosan érezte volna azt. Mégis jobbnak látta megszilárdítani, mit meg kellett.
- A barátom-
- A jegyese. - szólt közbe, azonban minden kételye, minden félelme ellenére szavai cseppet sem hatottak mélyre.
Éppoly' üresek voltak, mint ahogyan eddig is. Ezért történt hát, hogy az Ibolyaszemű rosszalló pillantás kíséretében annyiban hagyta a dolgot, noha kijavítani őt cseppet sem félt. Nem félt, hiszen nem volt szabad, s azt sem engedhette, hogy a gyógyfüvekhez értő nő ne bízzék meg a fehér elfnek tűnő ifjúban.
- ... Drest elkísér, de egyedül nem tud megvédeni. Kérlek, mondd el, mit akarsz tenni, és hogyan; és annyi embert hozok neked, amennyi kell. Sok sors múlik ezen.
Ha nem űzte volna zavarodottsága e pillanatban is, Valturaan egészen biztosan vitába szállt volna az első mondattal - már csak azért is, mert Nie már használta a valódi nevét az itteniek előtt; hogy az utóbbiakat már ne is említsük. De a neve, és a védelmi képességei szempontjából is elkésett már, így már csak figyelni tudott, s tovább gondolkodott, hogyan döntsön, hagyja-e magára a leányt, hogy azután újra AZOK az érzések gyötörjék. Hogy újabb esélyt tegyen lehetővé arra, hogy baja essen. Hogy újra elveszítse őt, mint AKKOR...

Laryss hallgatott, amíg az ében szépség beszélt. Hallgatott, ahogyan a mellette magasodó, különös testalkatú fehér elf is azt tette, noha kettejük csendessége merőben máshol gyökerezett. A leány a válaszra volt kíváncsi, amelyet a gyógyfüvekhez értő nőtől remélt, hogy meggyorsíthassa az események folyását, segíthessen elkészülniük, sebesen távozniuk; hiszen még mindig szentül hitte, sok múlik azon, amit tenni igyekeznek. Életek... nem épületek, házak, szekerek, falak, csarnokok. Azok újjáépíthetők, itt vagy akár másutt, azonban ha a nedvesen csillogó szemekből egyszer kihunynak a fények, azok soha többé nem kerülhetnek vissza oda.

- Igen. - helyeselt csendesen, s határozottan - És az ispotály gyógyítóitól sem vesszük el a készleteik egy részét. Oda biztosan többeket kísértek. - vélekedett.

Ami az ifjút illette, ő nem hagyta magát becsapni annak az egyetlen igének a formáján. Jól tudta: az Ibolyaszemű nem tart velük, s ha már eldöntötte ezt, az ő akarata, aggodalma, dühe is merőben kevés volna megváltoztatni azt. Mégsem festett úgy, mintha belenyugodott volna, és bár felfüggesztette a hasztalan, alaptalan gyanakodást, a veszélyre való felkészültsége, érzékeinek kihegyezettsége megmaradt, s ő a belátható teret kémlelte minduntalan, mialatt hallgatózni próbált a kétlábú-léptek, a szék-csusszanások, a kerevetek reccsenései, a jajgatások, sírás és beszéd közepette. Hiába volt minden; hiába látta, s értette, miért kell a gyógyfű. Hiába látta a menekülteket, s hiába táncoltak a templom fényeinél az árnyékok a kifeszített ponyvákon is, amelyek mögött a súlyosabb esetek ellátása történt meg. Hiába nem akarta veszni hagyni az élőket, még akkor sem, ha féltek volna tőle, ha megvádolták, megtámadták volna. Hiába akart segíteni az ostobákon, ha közben minden egyes légvételével egyre biztosabbá vált benne: egyenesen a veszteség felé rohannak, önként, tárt karokkal fogadván a jövő veszedelmeit. Nem érzett már biztonságosnak semmit, s bensőjét, elméjét tépte, szúrta megannyi szörnyű gondolat - mintha úgy hinné, csupán ő az, ki aggódik, megfeszül. Hogy csak ő fél... És félt az ifjú sárkány, bizony rettenetesen félt. Rettegte Laryss eltűnését... rettegte az újabb ki-tudja-mily-hosszú-időt, míg megleli - HA megleli. Nem vette volna jó néven azt sem, ha valaki a Honvágy-gyógyító testi épségében tett volna kárt, míg ő odavan. Nem... a templom már az ő területe, a szaga rajta van; s mindazokra egy ujjat sem emelhet senki élő-fia, aki e falak között rekedt. Hogy egymásra emeltek volna-e? Hiszen ostoba háborúzók is lehettek közöttük... Azt nem mondhatta meg a fióka, azt azonban igen, hogy a felnőttek - legyenek bármely faj tagjai - hibás tettei hamarosan végérvényesen eszét veszik e kavargó, zajos, nyüzsgő, hihetetlen erőszakkal, gonoszsággal átszőtt káoszban.

De tévedett.

Nemcsak az ő lelkét nyomták terhek százai, s érezhette is ezt a körülötte állókon. Érezhette az Ibolyaszemű fehér elfen is, kinek temérdek erőt sugárzó hangja habozva elakadt, ahogyan a szörnyűséges, ámde valóssá is válható eshetőségre terelte a szót.

- Ha... az otthonod már nem áll, akkor viszont oda kell mennetek. Ha ez fog történni, és tudnának nélkülözni néhány gyógyítót, az jó lenne... - tette hozzá, talán azért is, hogy gyorsan maguk mögött hagyhassák a pillanatnyi időre lefestett képet.

Egyúttal pedig azért világított rá sajnálatos helyzetükre, mert érezte ereje végét, tudása végét; s azzal is pontosan tisztában volt, hiába a tanoncok tudománya, s azon ismeretek halmaza, amelyet ő átadhat nekik maradásának hála - mert határaik számukra is korlátokat szabtak, s egyáltalán nem is kérhette mindüktől, hogy segítsenek sebeket ellátni, sérülteket vezetni. Ők jelentették a templom védelmének legnagyobb részét, s még ennél is égetőbb szükség lehet majd rájuk, ha a különös rengések folytatódnak, vagy ellenségük másféle behatolási taktikához folyamodik.

- Gyertek vissza, ha az sem áll már, máshová ne menjetek... - tette még hozzá, ám a legkevésbé sem parancsoló hangnemben.

A hegyes fülű, hófehér, északi leány csendesen kérlelte őket. Nem úgy viselkedett, mint ahogyan saját népétől megszokhatták, ám Valturaan számára semmiféle szokatlant nem jelentett az elfojtott aggodalom, az ismeretlenek iránti mélységes törődés - azután pedig főképp nem, amiken a mester lányának az elmúlt évek során keresztül kellett mennie. Amiken ők ketten mentek keresztül, hogy kedvelni, szeretni tudják egymást. Laryss féltette a ki nem mondott nevű gyógyfüves életét, ahogyan az ifjúét is, ki azonban ezt már nem volt képes meglátni növekvő dühétől. Tekintete fagyosan szikrázó tajtékot szórt, ahogyan az idegenről jegyesére emelte azt, mivel azonban attól tartott, mellkasa gomolygó terhei egyenesen reá zúdulnának, különös módon, s még különösebb erővel fogta vissza magát, ahogyan - jobb híján, mindössze csak - keresztbe fonta karjait.

- Nem hagylak itt. - morogta figyelmeztetően, azonban úgy festett, tiltakozása Laryss-t cseppet sem érte váratlanul.

Nem kért elnézést társaságuktól - remélte, hogy némiképpen érti a probléma mibenlétét, valamint azt sem hagyhatta, hogy a ragadozónak ideje akadjék valami más ellene bevethetőt is kitalálni. Valamit amivel szemben már nem képes így megőrizni hidegvérét.

- Ez egy vészhelyzet. - igyekezte benne tudatosítani, s a legcsekélyebb félelem, a legapróbb bizonytalanság nélkül ragadta meg a karokat, hogy szétfeszíthesse őket - Nem viselkedhetsz így. De arra sincs időnk, hogy ezt megbeszéljem veled. - mondotta, s szigorú, mégis szívszorítóan fájdalmas, fénylő pillantásában részesítette őt.

Mi tagadás, Mogyoró-hajú a világon létező lehető legszerencsétlenebb pillanatot választotta arra, hogy - üres kézzel, a gyógynövény-hiány félreérthetetlen jeleként - felbukkanjon mellettük, s szólásra nyissa a száját. Hangot azonban már nem adhatott benn rekedt gondolatainak, ugyanis a rémülettől és haragtól elködösült elméjű ifjú megragadta a mellkasát borító kelméket, s azon fáradozott, hogy közelebb emelje őt... szemmagasságba, ha úgy tetszik. Orcája fenyegetést árasztott magából, a fehér elf leány azonban mégsem tartotta szükségesnek, hogy közbelépjen. Kézfejével intett segítőjének a kétlábú-alak válla felett: hagyja annyiban, s fejét ingatta: sajnálja. És azt is sajnálta, hogy a megesett történteket mások is nyomon követhették.

S lám, neki lett igaza. Ismerte már Kilime gyermekét, tudta, hogy meggondolja magát, bármit is tervezett, s visszaereszti az ártatlant a templom kövezetére, amint elmondta, amit akart. Az ártatlant, kinek már nem volt kedve beszélni - noha egészen tűrhetően adták tudtára leendő feladatát, ahhoz képest, ahogyan Valturaan máskor intézte ügyeit -, s megrovón tekintett az imént őt érintőre. Nem értette, mi baja lehet, ám meglehet, ezek után már nem is akarta. Hagyta, hadd lépjen el tőle, s hadd folytassa - egyelőre nem látta értelmét megtámadni őt, bármily' erőszakos volt is. Segített nekik. A baját ellátni később is ráérnek majd.

- Erről egyedül nem dönthetsz. - állította meg a leány szigorúan, s ekkor ő volt soron, hogy szegény Mogyoró-hajú felé tekintsen - Kérlek, ne haragudj, és keresd meg Nie-t, ha teheted.

Talán nem lepődött meg senki a tanítvány némaságáért. Egyébként sem tartozott azok közé, akikben túlteng az önbizalom, most pedig még azt sem tudta, mifélét is érezzen: felháborodást avagy félelmet? Csak bólintott, s szúrós tekintettel jutalmazta a Jégszeműt, mielőtt sietve eltávozott - akkor azonban már újra Laryss beszélt. Felemésztette némi erejét, hogy megőrizze összeszedettségét, s ne teremtse le az ifjút, ám sejtette: semmi jó nem származna belőle, sem maguknak, sem pedig a helyzetnek.

- Én kerítek valamit, amibe a növényeket pakolhatjátok. - folytatta megdöbbentő határozottsággal, ám hangszíne megváltozott, amikor a déli nő felé fordult - nyilvánvalóan azért, mert a szigor nem neki szólt - Ezek szerint itteni vagy. Talán ismersz itt másokat. Mire visszaérek, kereshetsz olyanokat, akikben megbíznál odakint, ha úgy gondolod, hogy Drest és a - modora; akarta volna mondani - mágiája nem elég. Te pedig - fordította felsőtestét ismét a párja felé - jobb, ha lehiggadsz. Attól, hogy haragszol a háborúra, és féltesz, még nem oldasz meg semmit. Úgy főleg nem, ha ezzel megrémítesz másokat. Jövök hamarosan. Addig megpróbálhattok eljutni a nagykapuhoz.

Nem, Laryss Orowennë egyáltalán nem volt nyugodt. Nem volt eltelve szeretettel sem, miközben visszaemlékezett a keze alá dolgozó, tanulni akaró ifjú ember értetlen, kissé ijedt arcára, miközben Valturaan a levegőbe emelte őt. Hiába telt el megannyi év, néha még mindig hatalmukba kerítették azon pillanatok, amelyekben megkérdőjelezte elméje épségét, annak okán, ahogyan sorsát alakította, s akikkel egybeforrasztotta azt. Persze megváltoztatni egyetlen egyszer sem akarta volna az események folyását. Ezért lehetett hát, hogy haladásában, lépésről lépésre melengető, féltéssel terhes bizalom növekedett bensőjében. Bizalom abban, hogy a kimenni kényszerülők épségben visszaérnek majd. Ment hát, hogy saját táskáikból ürítsen mindent a templom kövére, az oszlop mellett, hátul, az asztaloknál, ahol hagyta azokat. Ment, sietett, hogy eljuttathassa azokat a két hátrahagyottnak, mialatt az elküldött tanonc talán tényleg Nie után kutatott a hatalmas teremben. Ment, s távolléte alatt Fela úgy dönthetett, és arról, ahogyan és amiről akart. Az ifjú nem szólt hozzá, ha nem kérdezett. Mélységesen elhallgatott a "megrémítés" szó hatására, amelynek kiejtésétől fogva különös, bűntudattal szennyezett sötétség foglalta el minden vonását, ahogyan maga elé tekintett; amely akkor sem tűnt el, amikor Laryss visszatért - bárhol lelte is őket: ott, ahol elvált tőlük, avagy a bejáratnál. Ha pedig nem ütköztek semmilyen akadályba, a leány átadta a bőrtáskákat, hogy ők ketten - ha a csokoládé-bőrű nő nem ódzkodott kijelölt mágus-kíséretétől - s azok, akiket esetleg még megnyertek maguknak - minden további nélkül elindulhassanak elsődleges céljuk felé.

Ment, távolodott a szegény megszorongatott. Hogyan is maradhatott volna, ha egyszer már eldöntötte magában, a kirovandó büntetés egyelőre elodázásra kényszerül? Mert hiszen hiába volt a fürge, szorgos, tisztelendő munkát végző gyógyító fehér elf bajtársa borzasztó modortalan, s már-már egyenesen közveszélyes; az ő tetteiért nem volt szabad megtagadnia Laryss kérését. Nem, nem lett volna szabad, hisz' a másik északi nő sem tett mást, csak segített ott, ahol tudott. Mivel tehát nem az elmeháborodott fajtársuk bízta meg valamivel, úgy festett, talán megteszi a szívességet - legalábbis, megpróbálja; a zsúfolttá vált, s mozgó tömegeknek otthont adó templom falai között ugyanis könnyedén órákra is elveszhetett volna valaki. Még akkor is, ha oly' hófehér, akár a tiszta fényű telihold.

Nem csoda hát, ha keresése addigra sem vezetett eredmények felé, mire Amyas Orowennë egyetlen leánya végzett a bőrtáskák kipakolásával, s visszaindult, arrafelé, amerre a hátrahagyottakat sejtette. Beszerző-útjára nem vitte magával a hallgatag ifjút, meghagyta őt a gyógyfüves mellett, hadd elmélkedjék a számára mondottakon, hadd gondolkozzék, mit is vétett el, s hogyan kell viselnie magát, ha azt akarja, hogy jelenléte, mozdulata ne szítson félelmet a körülötte tartózkodókban. Hogy gesztusai, gondolatainak durva, csiszolatlan, ezáltal pedig meg nem értett kivetülései ne szülhessenek kételyt, ne foganhassanak ellenségeskedést. Mert a kis fióka, Valturaan szándékait egyáltalán nem fertőzte romlás és gonoszság; nem, dehogy. Rettegés volt, mi tanyát lelt magának bennük, a régmúlt visszamaradt, csökevényes árnyéka, amely álmában is fáradhatatlanul lesi szerencsétlen áldozatát. Azt, ki karba tett kézzel hallgatott mélységesen, s fel sem nézett, amikor az ismeretlen szóba elegyedett a déli nővel. Csak akkor emelte fel jeges tekintetét reá, amikor végre elért az ő füléhez is: a másikkal tart. Tehát vele is. Akkor már megnézte magának, meg kellett néznie, ki lehet az az alak, s vajon miből gondolja magáról, hogy bármeddig is életben maradhat odakint. Szemlátomást cseppet sem különbözött a Kalaran mesterként megnevezett furcsa, öreg varázsló tanítványaitól, s tekintvén, hogy amaz is képes volt olyan bolondságokra, mint fekete sárkányokkal viaskodni egy templom tetején... eme fejleménynek valójában meglepőnek sem kellett volna számítania. Az ifjúnak nem állott szándékában azt latolgatni, vajon elmondja-e az érkezettnek, miféle csúfos véget ért a kolóniája vezetője. Egyértelmű nem-mel határozott e kérdéskörről, még akkor is, ha hallgatásával minden bizonnyal csak újabb Kétlábút szerez magának, akire majd vigyáznia kell... E percekben különösképp bosszantotta a Csupaszok hátráltatósága, puhasága és elpusztíthatósága (nyilvánvalóan teljességében megfeledkezvén arról, hogy ő maga micsoda elsőosztályú játékszert jelentene akár egyetlen eroniainak is); olyannyira, hogy legszívesebben megvárta volna, amíg Laryss visszatér, hogy azután együtt Nie nyomára bukkanjanak, és ő elvihesse őket ebből a mozgalmas, feldühített méhkasként nyüzsgő pokolból.

Talán nem is figyelt a magyarázó Fela szavaira. Tekintete nem látott tovább annál a pillanatnál, amikor a nőstényember szíve dobbanásai között eltelő idő kissé hosszabbá vált a másik hártyás bőrű kerekfülű csatlakozása hallatán. Talán... maga sem döbbent rá, hogy egyszerre találta sértőnek, szánalmasnak, egyúttal pedig fájóan, borzalmasan ismerősnek. Vagy talán... végig tisztában volt vele. Semmit sem szólt, amíg a párja vissza nem tért, s feléje nem nyújtotta az egyik bőrtáskát, hogy a másikkal éppen akkor a nemrég érkezett felé mutasson, s azt mondja:

- Akkor így mentek, hárman. Rendben. Nem vagytok egyedül és nagy feltűnést sem keltetek. Vigyétek csak el ezt is. - intézte az utolsó mondatot a nem ismert Rubins felé, majd pedig megvárta, amíg amaz elveszi tőle könnyű, üres terhét.

Ekkor fordult csak az ében-bőrű nő felé, aki számára nem volt mit adnia, azonban nem is nyílhatott volna alkalma tovább ezen gondolkodni, s újabb szütyő, táska keresésére indulni, ugyanis ekkor felismerte a hatalmas kapu lezárásának folyamatát, s nem is kellett ellátnia odáig, hogy tudja: bizony elvesztették az odakinti harcot, s immáron minden támadó erő a bejáratot döngetheti. Ő maga is érezte a falakat körbeölelő mágia-szövevényt, mely felzavart hangyabolyként, gomolygó, megannyi folyamból álló ködként fodrozódott körülöttük, s kétség sem fért hozzá: az életüket mentette meg, immáron sokadjára. Laryss szívét azonban egyúttal aggodalommal is megtöltötte, hiszen ha bejutni sem tudott senki, vajon hogyan fognak majd kijutni azok, akik biztonságukat kockára téve gyógynövényekért igyekeznek? Bajtól eltorzult, halovány orcája mérhetetlen félelmet támasztott fel az ifjúban is, ki azonnal véget vetett gondolatai által vezérelt fogságának, s az elf leány mellé lépvén, megfordult, hogy maga is szembesülhessék a lezárt templomkapuval. Ámde őt egyáltalán nem rettentette meg a látvány, amely egyféle jelentést hordozott csupán számára. A jégszín szemeken át nem veszedelem lapult az ajtó mögött, hanem egyenesen... mintha nem is lett volna semmiféle mögött; csak az érdekelte őt, hogy talán nem kell hátrahagynia a gyógyítót. Talán ha semmit sem tehet, a múlt sem ismételheti meg magát, s nem következnek veszteséggel, rettegéssel teli évek. Nem... nem szabadott következniük. Már nem bírta volna tovább.

- Most mi lesz? - kérdezte az Ibolyaszemű, minden gyötrelmét tanácstalanságába rejteni próbálván, társasága tagjait szemlélvén - Ismertek olyan varázslatot, amivel kijuthattok innen? Vagy olyan helyet, ahonnan kiteleportálhattok?

Ha láthatta is az oldalsó bejáratot, talán nem is vette észre azt - elvégre gondosan minél kevésbé észrevehetetlenné tették, mind kívülről, mind pedig belülről. Csupán a bejáratot szemlélte, amelyen ők is érkeztek, s esze ágában sem állott kiengedni a nőt, a férfit, és a sárkányt a harcba, hogy menten halálukat leljék. Nem. Sem a bejáratnál, sem pedig a toronyban nem szívesen tudta volna őket, s legnagyobb meglepetésére nem is tapasztalta azt, amitől leginkább tartott. Valturaan ugyanis nem rohant előre, hogy haraggal eltelvén, utat törjön maguknak. Még csak nem is fontolgatta azt. Mozdulatlan volt, és bár a leány nem láthatott bele az elméjébe; minden jelenlévő ugyanazt érezhette rajta: nem akart távozni innen. Nem akarta újra átélni azt a borzalmat. Nem akarta látni fajtársai röptét, a házak összeomlását, a szétkarmolt, széttépett, elharapott, feketére égetett testeket. Nem akarta kivívni egyetlen faj támadását sem, mégis úgy érezte... úgy érezte, minden karom, minden csőr, kés, kard, s varázslat az ő torkának szegeztetik. Úgy érezte, a leány, akit még megérinthetne, máris elveszett, nincs többé, s ő sem tér vissza majd, hogy karja közé fogja, amíg ő megmenekültükben, sietve lelt menedékük sötét mélyén könnyeiből folyót fakaszt, s azon úsztatja tova Telar bukásának rémséges emlékeit.

Nem. Ő sem akart késlekedni.

Nm csupán állott és várt tehát - várta a három távolodó alak szem-elől-tévesztésének pillanatát, mintha attól tartana, különös magánya rettenetes terhet fektet majd vállaira -, hanem ezzel egyetemben némán, csendesen haladt ő maga is célja, a főbejárat felé, hogy mindeközben gondolatait is rendezze egy időre. Először is, alaposan elraktározta elméjében az oltár mögé rejtett járat tudását a Hajnal partjához, s mialatt arrafelé igyekezett, amerre Valturaan utoljára látta az Égboltszeműt, azon töprengett, vajon tudja-e más is rajta kívül e tömegeket is megmenteni képes titkot? Vajon szólnia kellene-e róla, s ha igen, mégis kinek?

Nem lelte a helyén a Bukott Lovast, a másik Fészkevesztettet, s válaszokat sem lelt önmagában egyelőre. Úgy vélte, Kalaran mester, s a hozzá közel állók bizonyára tudatában vannak a menekülőútnak, s egyikük minden bizonnyal magához ragadja majd az irányítást, amennyiben az szükségessé válik. Azonban, a templomszolga szavait tekintvén, melyekkel reábízta a titkot, némi felelősséget érzett az idáig elűzött telariak életéért. Oly' felelősséget, amely kissé túlmutatott bőven fejleszteni szükséges gyógyító képességein. Ezért hát, miután az elöl tartózkodó tanoncok közül megkérdezett néhányat a másik fehér elf nő hollétéről, egyiküket-másikukat lehetséges menekülő-útvonalról is faggatni kezdte, arra az esetre, ha baj történne a templomban. Ha tudták rá a választ, úgy még szorosabb együttműködést formálhatna velük, hogy a bármikor esedékes vészhelyzet minél kevesebb áldozatot követeljék magának. Mert, bármennyire is keserű gondolatok voltak ezek, a gyógyítónak bizony végig kellett járnia őket, egytől egyig; ha rendesen akarta végezni a munkáját, s ha önnön lelkének is némi megnyugvást kívánt szerezni, most, hogy egyedül maradt.

Nie és Valturaan nélkül.

A válaszoktól függetlenül teljes egészében körbe akarta járni az oszlopok közé feszített vásznakkal háromfelé osztott teret, hogy tudásával, tanácsaival, gyakorlatiasságával előremozdíthassa azok munkáját, akik még nem voltak erejük híján, akárcsak ő maga. Eközben igyekezte volna meglelni a mogyoró-hajút, hogy válthasson vele néhány szót arról, ami közte, s jegyese között megesett - melynek talán nem itt lett volna a legmegfelelőbb helye és ideje; ám ő mégis úgy hitte, az együttműködésen, a bizalmon oly' csorba esett, amelyet muszáj kijavítani, máskülönben hamarvást az egész élen elhatalmasodik...  Ami pedig a kapott válaszokat illette, hát arra ment felkutatni Nie nyomát, amerre mondták - ha mondták -, s úgy járt el a vészhelyzeti tervek kapcsán, ahogyan azt a legmegfelelőbbnek gondolta e helyzetben. Amennyiben bármelyik tanonc vagy a templomban dolgozó olyasféle megoldással szolgált, amely egyezett Rubins utasításaival, úgy Laryss késlekedés nélkül kezdeményezte a különválasztott terek felügyelését, s baj esetén történő vezénylését illető megbeszéléseket. Akkor is így tett, ha nem vázoltak fel számára semmiféle megoldást, hiszen abban az esetben ő maga adhatta tovább a férfi tudását, hogy minél több életet megmenthessenek.

A kapu ostromát nem indult fékezni egyedül.

Pedig megragadhatta volna kardját, hogy kikérje magát azon a bizonyos rejtett oldalajtón. Megragadhatta volna, noha sötételf mágusok ellen aligha ért volna el valamit is, nem is beszélve a fattyakkal való küzdelem veszélyességéről. Nem, Laryss nem csupán félelmei miatt maradt távol - gondolkodott, s igyekezte megtalálni, hol lehet igazán hasznára a rögtönzött ispotálynak. Ettől eltekintve azonban a kaput őrzőkhöz is odalépett, s az odakinti helyzetről kérdezte őket, az esetleges menekülési tervvel egyetemben. Kellett hát egy gyors és működő információ-hálózat, s az Ibolyaszemű nem volt rest, hogy létre is hozza azt.

Türelemmel hallgatott a leány, noha cseppet sem érezte magát oly' nyugodtnak és összeszedettnek, hogy ekképpen tegyen. De hogyan is érezhette volna, ha nem sokkal ezelőtt engedte útjára a jégszemű ifjút, a felnőtt döntéseket hozni kényszerülő gyermeket, kit inkább védelmeznie kellett volna az efféle tapasztalásoktól, nem pedig egyenesen belerángatni őt egybe? Mert Laryss sejtette, hogy hibát követett el, még ha nem is egészen lehetett volna tetteit e szóval jellemezni. Sejtette; maradásukkal elképzelhetetlen helyzetbe sodorta Valturaan-t, s talán oly' érzéseket, gondolatokat keltett benne e különös közvetettséggel, amelyeknek visszamaradó terheit hetekig nyögik majd odahaza, Jégkarom-csúcson. Vagy bárhol máshol, ahová e falak közül kijutva kerülhetnek...

Hallgatott hát, amíg a Főnix-templom bejáratánál állomásozó tanítványok beszéltek hozzá. Alaposan figyelt minden szavukra, s kellő tett-ötletek is lapultak már tarsolyában, amelyeket megoszthatott velük, midőn ők elcsendesedtek. S hogy miért szólt, miért nem nyugodott bele a válaszokba, amelyeket kapott? Mert nem ismerte a templomot védelmező Kalaran mester hatalmának korlátait, s úgy vélte, ők pedig azt nem ismerhetik, amit a kis fehér odakint látott.

- Nie és Val nemrég jöttek vissza a kúttól; azt mondták, a mesteretek egy feketével küzd... - kezdte, s most igazán jól meggondolta, miféle névvel illeti a sárkánygyermeket.

Ráébredt ugyanis, hogy a déli nő, a számára ismeretlen nevű Fela esetében a másikat használta, míg korábban, érkezésükkor jól emlékezett, hogy az Égboltszemű a valódi, ősi Taikohoää nyelven csengő név rövidítését említette, következésképpen tehát bármelyik előtte álló tanítvány hallhatta azt, lett légyen idősebb, fiatalabb, férfi avagy nő. Maga sem tudta, mi üthetett belé - talán a megszokás űzött vele gonosz tréfát, amikor a gyógyfüvesnek felelt. Csupán abban reménykedett, hogy a melléjük szegődött templomszolga, Rubins, nem értesült a másikról, s így nem kelt majd gyanút benne. Éppen elégnek tartotta a bánásmódot, amiben az ifjú a szerencsétlen mogyorószín hajú tanoncot részesítette; elég gondnak arra, hogy feltétel nélküli, szükségben fogant bizalmuk meginogjék a kétlábú-bőrben tetszelgő sárkány felé; s ha ez megtörténik... ha megtörtént, akkor nem fognak kellőképpen támaszkodni reé odakint sem.

- De nem csak ez a baj. Egész Eronia itt lehet a fejünk felett, a repülő várral együtt. - folytatta - Nagyon fontos, hogy mindenkit időben kimenekítsünk, ha már nem tudjátok tartani az ajtót. Aki tud a rejtett átjáróról, kérlek, küldjétek a templom különböző szegleteibe, hogy vészhelyzet esetén azonnal elkezdhessenek mindenkit a megfelelő irányba terelni. A rendszeresen közlekedőkkel bárkinek üzenhettek, és akár ők is egymás között. Így a bejárat védelméről is értesülünk. Ha ezt a kaput áttörik, attól tartok, mindenkit el fognak pusztítani.

Azt már nem tette hozzá, nem; nem jelentette ki, hogy "ha Kalaran elbukik". Nem mondhatott ilyet, főképp ezekben a percekben nem, amikor eddigi szavai is pontosan érzékeltethették a helyzet súlyosságát, a rengeteg halált, fájdalmat és szenvedést, amelyet az okozhat. A különös mesterük erejének vége, az ellenséges számfölény... Az eshetőség mérhetetlenül elborzasztotta, mégsem állhatott meg kétségbeesni és keseregni. Nem. Nem állhatott, s csak remélhette, hogy megértették, jól fogadták szavait, érezték aggályait. Csak remélhette, hogy látják, miért javasolta az iméntieket, s egyetértésben engedik majd útjára őt. Ha pedig így tettek, s nem tartották vissza, akkor a leány aprót és gyorsan bólintott.

- Köszönöm. - ejtette ki sietve, s a maga dolgai után nézett.

Bízott az együttműködésben, s érezte annak eddigi meglétét is. Sőt, tudta. Máskülönben hogyan is mondhatták volna meg neki, hol keresse a másik fehér elfet, ha a bejárat előtt nem lelte meg, de még csak olyan illetőt sem talált, aki egy kintről hozott emberlányt gyógyított volna, a templom növendékeinek öltözetében? Sehogyan. Az információ-hálózat valamelyest már létezett, s ha mondandóját nem találták sértőnek, akár még az is elképzelhető volt, hogy éppen besegített. Legalább ott, ha ereje már fogytán volt... Mert fogytán volt az, így pedig minden útjába kerülőnek, kit kérdezni, szólni látott, többnyire szavakkal felelt, nem pedig tettekkel. Nem mágiával. Azt a néhány igényit, amely még megmaradt benne, súlyos esetekre tartogatta, és különben is; a tanoncok meglepően gyorsan megtalálták a helyüket e rendhagyó helyzetben. Laryss úgy vélte, ismereteik elégnek bizonyulnak majd ahhoz, hogy nélküle is helyt álljanak, aki pedig keveset tud, az kérdezheti őt is, a társait is; és az északi tündének úgy tetszett, pontosan ezt is teszik. Hát egyetlen dolgot mondott el csupán léptei nyomán, ott, ahol kellett: azt, hogy a gyógyfüvek fogytán, az utánpótlás pedig úton van. Mert úton kellett lennie. Arra haladt, amerre irányították, noha tekintetével minduntalan a mogyoró-hajú fiatal férfi vonásait is kereste, mintha nem tudná, melyiküket is válassza előbb.

A Jégszemű különös jegyese mit sem sejthetett a templom ajtaját ért felettébb szokatlan sárkánytámadásról. Messze járt még, így annak minden bejutó neszét elnyomta az ispotállyá vált épület minden visszhangja, lépte, suhogása, bútor-tolása, beszéde. Bizony, messze járt még akkor a beékelt deszkát őriző tanítványoktól, s nem értesülhetett semmiről, mi az odakint történtekhez volt köthető. Pedig meg kellett volna, tudja. Nem... meg kellett volna, hallja, hogy feléledjék benne a gyanú - az árulás gyanúja; s ő megpróbálhassa meggyőzni a Kalaran mester keze alatt okuló nőket és férfiakat, hogy eresszék ki a forgatagba. Eresszék, mert ha igaza van, rendkívül értékes szövetséges élete veszhet oda hitetlenségük miatt.

Azonban Laryss Orowennë nem hallott semmit.

Csak ment, háta mögött korábbi hallgatósága támogatásával, s tekintetével hol a másik északit, hol pedig a megsértett-megszorongatott Mogyoró-hajút kereste. Továbbra is készen állott, ha valakinek szüksége volt ismereteire, azonban nem adta fel a keresést, s hűen követte az irányvonalat, amelyre az elhagyott templom-őrzők terelték. Követte azt, ám amit rajta lelt magának, arra egyikük sem tudta volna felkészíteni. Nem az oszlopok között haladt, hiszen onnan érkezett - az oldalszárnyon vonult volna végig, ha valahol félúton meg nem pillantja azt, melyről néhány másodpercig szentül hitte, hogy csupán elméje játéka, egy féltés és félelem szülte álnok képzet, mely gúzsba köti lelkét, s gondolatait; és megfojtja a valóság érvényességét, hogy az utolsó légvételével se legyék képes meggyőzni őt az igazságról. Igen... jobb lett volna képzelni csupán a magas, ismeretlen alakot, s a karjaiban lógó egykori grifflovast, az elsőt, ki kívülállóként elfogadta új életét, szíve választottját. Az elsőt, kit közel engedett magához, megannyi évvel ezelőtt. S az az Első most nevetséges árnyéka volt csupán önmagának; egy fakó látszat, egy szemfényvesztés. Élet-híján is szárnyra kélő hazugság.

Betegnek, sebesültnek tűnt a másik leány, Artanis leánya. Mi több... egyenesen halottnak, s eme eshetőség összerándította az Ibolyaszemű mellkasát. Rettenetes rémület fogant kalapáló szíve alatt, ahogyan felmérte a Nie-t cipelő, idegen férfiút. Fogalma sem lehetett róla, mégis ki volt, honnan került ide, hogyan, s miért tartotta úgy az Égboltszeműt, mintha vinné valahová... el innen. Mintha inkább igyekezne vele a kijárat felé, ahelyett, hogy a körülöttük segédkezni kívánó tanítványokra bízza magukat. Mintha inkább vitte volna biztonságba, melyet nem a Főnix-templomban vélt meglelni... Mintha... mintha egyenesen fontos lett volna számára az öntudatlan nőalak.

Merthogy nem volt halott. Nem lehetett. Nem. Képtelennek érezte volna magát arra, hogy e napon bármelyiküket - őt vagy az ifjút - is elveszítse maga mellől. Képtelennek, s belegondolni sem óhajtott. Őrült erővel kapaszkodott a ténybe, miszerint a körülöttük lévők tenni akarnak valamit, ellátni, megvizsgálni a leányt, Adan és Artanis egyetlen gyermekét; s épp ugyanez az őrült erő hajtotta előre szilárdan egymást követő lépteit is, melyekkel minden útjába kerülő széket, kerevetet, embert, törpét, surranót kikerült. Most nem volt érdekes, ki az idegen, s miért nem beszélt róla Nie, ha találkozott valakivel. Nem, s ha valakinek, hát neki egyáltalán nem lett volna joga megmondani, mikor s kinek tartozik elszámolással efféle magánügyeiről... Nem, ó, nem. Egyedül azt szánta-sajnálta, hogy Heledir Nín nem érezte úgy: bármit, s bármikor a tudtára adhat, hisz' nem ütközik majd rosszalló véleménybe, kedve, lelkesedése elfojtására emelt falakba. Csupán őszinteséget, támogatást kaphat, s azt mindkét tenyeréből, teljes szívéből adná minduntalan; még akkor is, ha a másik leány nem értette volna meg őt és a fehér sárkányt. Még akkor is, ha a reá vigyázó, különös alak egy Gwaith Dúr vidékeiről szakasztott sötételfre emlékezteti őt.

Hát nem kellett sok idő, s máris ott volt közöttük, komolyan fénylő, vizes tekintetével pásztázván a jelenlévőket, s az aléltnak látszó Nie orcáját. Mit sem sejthetett arról, hogy gondosan eltitkolt ismeretségeinek szagnyomát van, ki elemezze, ha úgy kívánja; ahogyan mit sem sejthetett a kérdések legfőbb címzettjével kapcsolatban sem.

Halovány, s élesen csillanó ibolya tekintete fürkészően volt aggodalmas, s úgy tapadt az idegen sosem látott vonásaira, mintha az azok mögé rejtőző szándékot keresné - mintha az dönthetne a következő mondanivalója sorsa felől. Mégis, a gyógyító némi tartózkodást mutatott, s inkább sietség volt, mi jellemezhette volna mozdulatait, ahogyan régi barátnéja alakjáért, a két karcsú, hófehér lábfejért nyúlt, hogy segíthessen lefektetni őt. Csak akkor folytatta, ha együttműködést tapasztalt, s akkor sem bánt épp bőkezűen a szavakkal. Értetlenségét, tudni akarását menten megzabolázta a gyógyító-kiképzésen tanultak, s a nem várt, vészhelyzetnek tűnő látvány hatása. Nem kapkodott, nem esett kétségek közé, hogy azután fel sem keljék a mélységből. Határozottan, s tettre készen lengte be jelenléte a körülötte lévőket; olyan volt, akár egy formás, mívesen díszített, mégis egyszerű támoszlop.

- Hová akartad vinni? - kérdezte hát.

Hangja cseppet sem volt gyanakvó - még nem látta értelmét valami borzasztót feltételezni. Nem, s nem is fogja addig, amíg biztossá nem válik benne, hogy az a valami-borzasztó nagyon is valós. Figyelte hát, hogyan cselekszik a rejtélyes idegen, s ha az ő és a tanítványok segítségével sikerült a fehér elfet biztonságban, kényelmesen lefektetni, úgy hát azonnal nekilátott, hogy megvizsgálja őt, s kideríthesse, mi érte, s mit tehetnek azért, hogy javítsanak állapotán. És amennyiben az ismeretlen nem engedelmeskedett? Nos... Laryss tettei az övéitől függtek.