Főnix templom - A templom belseje

Laryss minden erejéből koncentrált, mely a rémséges éjszaka után még testében kóborolt. Ezúttal nem gondolkodott azon, vajon kinek lenne még szüksége az ő segítségére: a Napnál is világosabbá vált, hogy az idegen asszony, akárki is legyen, s akármilyen szándékokkal, életveszélyes állapotba került, amelyen itt és most egyedül ő lehetett képes javítani valamelyest. Hiszen a mellettük elhaladókat nem szólíthatta le, sőt, ha továbbra is felajánlották volna segítségüket, úgy hát elutasította volna; ráadásul úgy érezte, felelőssé tehető a kialakult helyzetért, elvégre odafent ő volt az, ki nem figyelt eléggé, s kinek gondot okozott az idegen igék rejtvénye. Ő volt, ki úgy vélte, betege szállítható, s ezért hát ő lesz az, kinek lelkén szárad majd, ha a menekült nem bír lábra állni vagy egyéb maradandó károsodással kell tovább élnie. Tehát nem volt ideje a leánynak arra, hogy újabb varázslatokat próbáljon ki rajta, melyek kevésbé átfogóbban hatottak volna - muszáj volt ugyanazzal élnie, hogy biztosan minden sérülést ellásson, s immár megkönnyebbülve konstatálta, hogy működött. Hogy erejét szipolyozni kezdte a parancs, oly mértékben, mely nem sokkal később émelygést idézett elő a kifáradt gyógyítóban, ő azonban mégsem függesztette fel mágiájának áramlását. Nem tétovázhatott, s nem is nyílt több alkalma támogatásért körbepillantani, ugyanis a menekültek és kísérőik kezdtek nagy mértékben megfogyatkozni. Kitartott, türelmesen várt, s lassan, pillanatról pillanatra küzdötte át magát az akadályokon, amelyeket a múló percek jelentettek. Csendes maradt, s azt remélte, az asszony eléggé rendbe jöhet majd ahhoz, hogy kivigyék az alagutakból - bárkivel is hajtja ezt végre majd. Hiszen Jeremy Talbot talán még most is a sabatti után kajtatott valahol odébb, Decar-t pedig már régóta elvesztette szem elől.

Talán nem is szemlélte már az elhaladókat, csupán lépteiket hallgatta maga előtt, s figyelte, hogyan lesznek mind kevesebben. Megnyugtatta lelkét, hogy elfogynak majd, hogy biztonságba érhetnek, mielőtt még rájuk törhetnének a templom irányából, ugyanakkor bánatot is hordozott magában az a felfedezés. Bánatot, mert ami az egyik pillanatban még soknak tűnt, az a másikban már szívszorítóan csekélynek. Hiszen Telar népes városnak számított, s Laryss Orowennë tudta, hogy a lakosságnak csak egy része hagyta őt maga mögött a kristályok fehér fényénél. Oly része, mely fájdalomtól, veszteségtől, rémséges dolgok tapasztalásától szennyezvén és roskadozván lép majd ki a járatból, hogy e súlyok kísérjék őket új életük felé. Erre gondolt az ibolyaszemű leány, s arra is, hogy ő ismerte már ezt a súlyt. Ismerte azt, s az idegenekre váró kínok tudása nem tette számára könnyebbé a haladásuk nyomon követését. Hogy abbahagyta-e? Talán így volt. Talán már olyannyira elcsigázottá vált, hogy egyedül csak a gyógyításra figyelhetett, s egyedül a koncentrálásra maradt elég ereje és akarata. Hát összpontosított, hogy minél több érjen célba a benne lakozó mágiából, s bármeddig is kellett kitartania, egyedül akkor révedt fel önmagából, midőn az előtte lecövekelt alak megszólalt, s ő ráeszmélt, hogy a rövid kérdés egyedül neki szólhatott csupán.

Felnézett hát, s a félhomályos vonásokban is felismerte Goran-t, a templom egyik mágusát, ki a félelfnek segédkezett kézre keríteni a behatolót. Felismerte azt is, hogy a férfi segítségét ajánlotta fel neki, ám a bukott Fehér Város gyógyítója ezúttal nem tervezte elutasítani azt. Nem... szüksége volt rá, jobban, mint a legutóbbi kérdező esetében, s bizony, jobban még annál is, mint ő maga gondolta volna. Jobban, mert hiszen még a megingathatatlan tartással rendelkező szellemének is megvoltak a határai, s nem volt több alkalma arra sem, hogy Jeremy helyére valaki mást találjon - lévén, hogy a menekültek már előrébb tartottak -; megvárni pedig nem akarta őt. Bizonyára beletelik némi időbe, hogy elkapja az üldözöttet, s az is megeshet, hogy küzdeniük kell egymással, s ő megsebesül közben. Bár nem akart ebbe belegondolni... mégsem tekinthetett egyszerűen úgy egy sabattira, mintha bármely "közönséges" behatolóhoz lett volna hasonlatos. Ó, nem... Shuga Melfyomer-nek, s a könyveknek hála, melyeket hosszú rejtőzködésük alatt olvasott, tudott egyet s mást a rejtélyes fajról, s féltette a félelfet. Azt kívánta, bár egy karcolás sem esne rajta, ám tisztában volt a veszély mértékével, mellyel szembe kellett néznie. Nem várhatta hát el tőle, hogy visszasiessen hozzá, s talán jobb volt, ha az ifjú tolvaj nem is gondolkodott ilyesmin. Magára kellett elsősorban vigyáznia, ráadásul a tettre kész Goran épp időben érkezett.

- Igen. - felelte, miközben fáradtságtól kiüresedett és megfakult ibolya szemeivel a férfi tekintetét kereste, mintha attól remélné, hogy mondandójának folytatása elegendő indoklást kaphat.

A - meglehetősen rövid - beszéd mellett már nem tudta tovább fenntartani a mágia-áramlást, így aztán felhagyott vele, s remélte, hogy erőfeszítései elegendő eredménnyel szolgáltak. Csak most, és így nyílt alkalma arra, hogy valóban lássa is az asszonyt, s nem csupán nézze őt, ezért azonnal észre is vette bőrének élettel teliségét - legalábbis ahhoz képest, amilyen ezelőtt volt. Ez némi reménnyel töltötte el őt, ahogyan közelebb kúszott hozzá, hogy ellenőrizze az állapotát - ezúttal azonban biztosra ment, s amennyiben a mágus nem csatlakozott hozzá vagy nem tett fel semmilyen kérdést, akkor ekképpen folytatta, mialatt az asszony alatt szétterülő pokróc két sarkáért igyekezett:

Mindeközben, valahol, a járatban kígyózó menet másik végéhez közelebb, a kócos fiúgyermek elvarázsoltan, magába mélyedve figyelte a déli ébenbőrű nő, Fela minden mozdulatát. Ha egy-egy lépésnél fájt is a lába, akkor hát gyorsan elfeledte, midőn valami újabbat és lenyűgözőbbet láthatott, vagy amikor egy-egy porrá őrölt, szárított növény aromája elért az orráig. Az összesnek meg akarta nézni a színét, s oda-odahajolt, amikor a gyógyfüves vagy gondos segítője, Haku, kiadagolták azokat a sérülteknek. S bizony, nem tágított, sőt, szinte némán ugyan, de eltántoríthatatlanul kérte, hadd segíthessen, s ha a két elfoglalt felnőtt talált oly módot, melyben kiaknázhatták a gyermek lelkesedéséből eredő munkaerőt, akkor hát nem maradtak anélkül, hogy a kezük alá dolgoztak volna. Rábízhattak egyszerűbb tevékenységeket, hozathattak vele fiolákat, s arra is rávehették, hogy tartsa az üveget, míg tinktúrát kell készíteniük. És a fiúcska nem tágított mellőlük. Főként a nő társaságában lelt menedéket magának, s onnan, Fela árnyékából leste a sok elhaladó idegent időnként. Legalábbis addig, míg közöttük meg nem látta azt a mágustanítványt, aki azt képzelte magáról, hogy csak úgy fogja magát és rávarázsolhat, de hatalmasat tévedett. Tévedett, és a gyermek szerin meg is érdemelte azt. Hisz mégis miben különbözött volna a másiktól, aki ígérgetett és elrohant vele az alagútba, azután pedig ott hagyta, egyedül? Való igaz, hogy egy rosszul festő, idős férfihez igyekezett, s a gyermek szemén át nem is ezzel volt a baj. Látta, hogy az ismeretlennek fáj, bármi is érte őt, s nem akarta, hogy ő vagy bárki más fájdalmat érezzen. Látta, hogy a tanítvány rajta próbált segíteni több másikkal egyetemben, ám azután... már nem látta őt többé. Meglepő lett volna, ha némi fenntartással viseltetik ezek után a többi jellegzetesen öltözött alakkal szemben?

Nos, nem.

Kétségkívül nem. Ha valaki képes lett volna gyermekfejjel gondolkodni, a történtek ismeretében többnyire megértette volna a kócos fiúcska ellenkezésének okát, az ostrom keltette riadalom mellett, természetesen. Ez utóbbira gyanakodott a Decar mellett igyekvő sötét szemű Ina is, ki, látván, hogy a gyermek, ki felé társa irányította, egyre inkább Fela mögé húzódik; úgy döntött, felhagy a sietséggel, s inkább visszahúzta-lelassította a mogyoróhajút is. A tanonc, ki az éj során Laryss-nak is segédkezett, kérdő pillantást vetett a két nőre, s a másik férfire, mintha tőlük remélte volna a választ egy ki nem mondott kérdésre. Egy kérdésre, amely - szavak nélkül -, ahányszor újra elismétlődött az elméjében, úgy juttatta őt mind közelebb és közelebb ahhoz, hogy saját maga szolgáltasson válaszokat - mindannyiuk számára. Miután szótlan pillantásával segédkezést kért a többi felnőttől, megpróbált lehajolni a gyermek fejével egy vonalba, s úgy kezdett neki, hogy megmagyarázza a helyzetet.

- Nos, nem találtam meg a mágust, aki segíteni próbált rajtad, de Ina-t igen. - intett maga mögé óvatosan - Ne aggódj, ő nagyon jó barátom, és tehetséges. Pillanatok alatt készen leszünk.

A kócos fiút azonban cseppet sem nyűgözte le a próbálkozás. Még Fela öltözékébe is belekapaszkodott, s maga elé húzta azt, miközben abban reménykedett, hogy a gyógyfüves majd megvédi őt ezektől a hirtelenkedő és fura, láthatatlan dolgokkal játszadozó alakoktól. Igaz, hogy a láthatatlan dolgaikkal meg tudták javítani vagy el tudták rontani a láthatóakat és tapinthatóakat, de ha csak úgy eltűntek, és folyton magára hagyták, ki tudja mi okból, akkor jobb volt, ha megtartják maguknak a fura beszédüket. S Ina, mintha csak értette volna - meg is tartotta magának, jóllehet, egyelőre csak egyszerű, közös nyelven elmondani készült szavait nem foglalta hangok formájába. Az idősebb tanítvány szemfülesebb volt Decar-nál, s visszahúzta őt, teret engedve Fela-nak, akit a gyermek nyilvánvalóan biztonsága apró szigetének nevezett ki a félhomályos nyüzsgésben, feje felett a borzasztó hangokkal. Azt remélte, a nő támogatásával sikerre vihetik feladatukat.

Az ibolyaszemű leány talán máshogyan viselkedett volna, ha nem lett volna olyannyira elcsigázott, lassú, kimerült és szomjas. Talán udvariasan megkérdezte volna az érkezett mágustól, hogy miben szeretett volna segíteni, s ha nem a cipelésben, akkor hát nekilátott volna valaki mást keresni a helyére, valahol előrébb. Nem, nem talán, hanem bizonyosan. Hiszen a gyógyító valóban tanult némi irányítást Kilime szárnyai alatt, azonban nem óhajtott örökké élni vele - sőt, ami azt illeti, inkább ritkán, mint gyakrabban -, így pedig azt sem szerette volna, ha bárki is azt hinné, a ma éjjel kialakult váratlanok összessége által megteremtett különös rendszer nyújtotta lehetőségekkel igyekszik visszaélni, melyben Kalaran mester tanítványai belé helyezték bizalmukat, meghallgatták szavát, s ők, így együtt felgyorsíthatták a menekültek ellátását. Még a behatoló sötételf ügyében is figyeltek rá, pedig az egykori kiképzőmester leánya sohasem járt még közöttük, s oly iskolát sem végzett, hogy ekképpen felnézhettek volna rá a mágusnövendékek. De megtették, s ennek hála, ki tudja, mitől óvták meg a templomhoz elért elariakat és saját magukat? Ki tudja, miben részesült azóta az egyetlen, kit az idegen, puha-bőrbe bújt sárkány elorzott, s kiszakított közülük?

Az északi tünde szívét váratlan gyorsasággal szorította össze a félelem és féltés, miközben megragadta az asszony alatt szétterülő pokróc hozzá közel eső sarkait. Nem azért történt azonban hirtelen, mert egyetlen percre is elfeledhette volna a sivatagban újra meglelt, elveszettnek hitt fogadott nővért, s messzeségbe, sötétségbe vesző sorsát, melynek meglelésére Valturaan-t küldte a gyógyító, saját választottját, hogy legalább szemmel tarthassa az elrablót, ha úgy érzi, nem tehetne semmit. Ha úgy érzi, ostobaság volna bármit is tennie... Ám Laryss korántsem lehetett oly biztos benne, hogy az ifjú fehér sárkányon nem vett erőt időközben valami, ami meggondolatlanságok és veszélyek felé sodorhatta. Nem tudhatta, vajon megtámadta-e a másikat, s nem hever-e valahol odakint, a csata többi sebesültjéhez hasonlóan, kik nem jutottak el a Főnix-templomig. Nem tudhatta azt sem, ártott-e a testvéreként szeretett másik leánynak Jégkarom-csúcs cseperedő égi ragadozója, s a mód, ahogyan viselkedni volt képes, midőn a számára fontosak veszélybe kerültek. Mert ahhoz kétsége sem férhetett, hogy Nie azon kevesek közé tartozott, kiket Val a szívébe fogadott... azok után nem. Ezért hát, aggodalmainak ködfelhői e nap hajnalára igencsak sűrűn megszaporodtak, amelyek, elcsigázottságához társulván, meggátolták abban, hogy megfelelően bánhasson a segítőkész mágussal.

Fel sem nézett azonnal, hogy megtudja, követi-e cselekvésének példáját a másik, hisz' meg kellett próbálnia palástolni mindazt, mi foglalkoztatta őt, s nem csupán Goran, hanem a fekvő asszony érdekében is, akibe lassacskán talán visszakúszni látszott az élet. Hallotta azonban, hogy Jeremy korábbi társasága a pokróchoz lépdel, s ruházatának neszezése azt is elárulta számára, lehajolni készül. Nem kellett hát felállnia, sem pedig egészen felnéznie ahhoz, hogy meglássa a tenyeret, mely nem fogásra idomult, s melynek újdonsült jelenléte az ibolya szemek látómezejében látszólag valóban nem is azon célt szolgálta, melyet a sápadtabb ujjak. Laryss Orowennë csendesen és mozdulatlanul hallgatta végig az igét, s figyelte hatását, melyet ártalmatlannak vélt, még azelőtt, hogy megláthatta volna, milyen okkal született meg Goran maradék erejéből. Nem gyanakodott Kalaran mágusára, s nem azért döntött megbízhatósága mellett, mert túl fáradt volt gondolkodni, s az lett volna harcolni is - azért határozott így, mert megfigyelte őt - is -, s egyszer sem fordult meg a fejében, hogy kételkednie kellene szándékaiban. Hát várta, hogy a kelme, melyen a meggyógyított asszony feküdt, megmerevedjen, s hálás volt a varázslónak, hogy megtehette és meg is tette azt, amire ő már nem volt képes. Nem. Amire képes lett volna, de nem merte, éppen úgy, ahogyan más dolgokat sem tett meg, melyeket másképpen, kevesebb ellátni való ember, elf, törp és surranó mellett azonnal elrendelt volna mindenki részéről. Hiszen gyógyítónak tanították! S tanítani sem kellett mindazt a szeretetet, együttérzést és törődést, amire Amyas leánya kezdetektől fogva erős hajlamot mutatott.

- Köszönöm, Goran. - mondta a leány halkan, mialatt, ha a mágus sem tétlenkedett, együtt felemelhették a sérültet a földről - Igazad van.

Ekkor még nem arra válaszolt, mit a férfi nem sokkal később hozzátett mondandójához, s nem is úgy, ahogyan máskor tette volna. De talán nem is kellett volna megtennie. Remélte, hogy a másik nem tartja teljességgel alkalmatlannak, s nem gondolja azt sem, hogy hibásan cselekedett, noha ő maga úgy vélte, többször és több vétket követett el, mint azt megengedhette volna magának. Mint azt Artanis E'Leinor megengedhette volna neki. És a lelkiismerete. De ez a mágus mégis jött, s hozzá intézte a kérdést, azután pedig... háláját és dicséretét fejezte ki az irányában? Az Ibolyaszemű sejtette, miért teszi, ennélfogva azt is sejtette, hogy mindössze részben volna szabad elfogadnia. Ugyanakkor egyáltalán nem akarta. Eszébe sem jutott volna, hogy arra feleljen köszönettel, amelyet nem érdemelt sem meg, sem pedig ki. Csúfosan leszerepelt ma, s ennek első bizonyítéka ott lengett szilárdan kettejük között: az elvarázsolt kelme, és az ő gondatlansága, melynek okán az késve született meg, idegen mágiából.

A sápadt orca, s a kiszáradt ajkak nem árulkodtak sem megkönnyebbülésről, sem pedig rejteni kívánt mosolyról. Laryss nem lelt magában boldogságot az elismerést ízlelgetvén, s ahhoz is mérhetetlen erőre volt szüksége, hogy korábbi gondolatai után felemelje fejét, s a mágus tekintetét keresse. Mégsem hagyhatta válasz nélkül őt.

- Nem tehettem annyit, amennyit kellett volna, és amennyit akartam. - válaszolta neki, miközben - amennyiben a másik is úgy akarta - elindultak a többiek után, a fehér kristályokkal megvilágított járatban - De nem voltam egyedül, és ezért hálás vagyok. Mind kitettetek magatokért. Együtt vettük elejét a "nagy bajoknak". Ha nem dolgoztok össze, mindegy lett volna, hogy mit mondok vagy mit teszek.

Nem jutott volna előbbre panaszkodással, siránkozással, önmaga szidalmazásával, s csalódottsága iránti dühének kinyilatkoztatásával. Jobbnak látta inkább máshogyan, s mást közölni a varázslóval; valamit, ami nem üres válaszként tetszelgett kettejük között, a hordággyá szilárdított takarón cipelt asszony felett, hanem fontos dolgokról tájékoztatta a hallgatóságot. Oly dolgokról, melyek igazak voltak, s melyeket Laryss maga is mondani szeretett volna. Egy másik helyzetben, valamikor máskor.

S egy másik helyzetben, valamikor máskor a kócos fiú bizony, nem hagyta volna, hogy a gyógyfüves megérintse őt. Sőt, a közelébe sem merészkedett volna védelem reményében. Most azonban nem máskor volt és nem másik helyzet, hanem EZ. Ez, amelyben két varázsló-tanítvány tért hozzá vissza egyetlen egy helyett, és ha választania kellett, akkor hát háromszor is azt kérte volna az ismeretlen délitől, hogy védje meg őt. Nem szakította ki magát az ében ujjak közül, sőt, úgy érezte, a gondatlan, kelekótya és érthetetlen alakok méltó büntetésben részesülnek majd, amennyiben meg merészelik őt érinteni. Egészen haloványan sem nyűgözték le Decar szavai, s nem is volt hajlandó előjönni holmi alaptalan állítások miatt. Hiszen honnan tudhatta volna, hogy az Ina-nak nevezett, sötét hajú nő nem lesz-e olyan ügyetlen és elveszett, mint rövid életű elődje? Az, aki csak a hitegetéshez értett - mert hiszen korántsem abban "egyeztek meg", hogy az Ina nevezetűt hozza ide, hanem abban, hogy előkeríti a társát, amelyik az idős ember segítségére sietett, és a kimondott szavakat csak úgy nem lehetett megváltoztatni. Akkor sem, ha Decar maga szólt volna róla, hogy máshogyan döntött! A felnőttek végtére is azért voltak felnőttek, mert be tudták tartani, amit ígértek, és csak azt ígérték meg, amit be tudtak tartani... Következésképpen pedig a gyermek jobban viselte volna az újbóli találkozást, ha "Decar, aki sokat tanult Kalaran-tól", egyáltalán nem is szólal meg többet.

Az idősebb tanítvány ugyan nem érthette, mire gondolt, s miért viselkedett úgy a gyermek valójában, ám képes volt elképzelni, hogyan érezte volna magát ő a helyében, egyedül, Telar ostromának éjjelén, egy sötét alagútban, miután a segítségére siető ismeretlen köddé vált, hátrahagyva befejezetlen munkáját, s egy rémült fiút. Ina gondolt rá, hogy a harmadik tanítványnak bizonyára jó oka volt így cselekedni, ám nem tette szóvá a dolgot - hisz' cseppet sem számított most, megkeresni és kikérdezni pedig hetekkel, hónapokkal később is lesz majd idejük. Feltéve, ha még mindannyian élni fognak... Mélyen hallgatott, s megfelelő távolságban tartotta Decar-t a gyógyfüvestől és a gyermektől, akit ölébe emelve nyugtatott, mintha a sajátja volna. A látottak és hallottak megérintették Ina szívét, és ő türelmesen várt. Kész volt arra, hogy addig álljon ott, néhány lépésre a leereszkedett déli nőtől, ameddig szükséges, s várakozása közben megtöltötte mellkasát a szívmelengető érzéssel, mi lassacskán körbelengte mindannyiukat, s megtöltötte fekete szemét a hűvös, fehér pászmákban fürdőző, napsárga kelmével, melybe a gyógyító öltözött. Úgy festett, akár egy reménysugár, mit az istenek küldtek közéjük, és a gyermek is lassacskán eltelt e reménységgel. Engedte, hogy Fela azt tegyen vele, amit kíván, hiszen nem tört meg bizalma, mit beléje vetett, s azt is felfogta már, ha nem engedi, hogy valaki megoldja a problémát, örökkön örökké fájni fog a lába. Bármi is lesz addig, míg az örökkön örökké eljő, s nem mintha jelen helyzetben túl sok lélekjelenléte maradt volna arra, hogy ezt mind végiggondolja. Egyszerűen csak túl akart lenni rajta végre, hogy azután a lehető legmesszebb tudhassa magát az egyenruhásoktól és a fura szavaiktól.

Ina mindaddig csendes és mozdulatlan maradt, amíg a gyermek szeme Fela-n nyugodott, s nem őrajtuk. Csak akkor hajolt le ő is, úgy, ahogyan a gyógyfű-ismerő és Decar, hogy óvatosan és lassan megpróbálja felhúzni a szövetet a fiú lábán. A kócos fej, s az apró vállak tiltakozó mozdulatot tettek, s akkor a türelmes tanítvány megállt.

- Ne érj hozzám! - érkezett a figyelmeztetés, amelyre bizony, számítottak.

Decar már a homlokát masszírozta. Nem maradt ereje neki sem ahhoz, hogy végtelennek tűnő percekig vívódjanak és küzdjenek egy rémült, elérhetetlen gyermekkel, miközben a kijárat felé kellett volna igyekezniük, hogy a Hajnal partjánál felállítsák a rögtönzött ispotályt, és ő megkezdje toborozni az önkéntes hozzáértőket a gyógyfüvek keresésére és gyűjtésére. Tanulótársa összpontosításra és csendre intette őt, azután Fela felé fordult, hogy időt és teret adhasson számára és a fiú számára is. Nem tett egyetlen mozdulatot sem, amíg a gyermek nem eszmélt rá, hogy Fela nem tágított tőle, s ölelésében körbevonta őt a biztonság, úgy, ahogyan azelőtt is, hogy a mágusnő megközelítette volna. Nem folytatta, amit elkezdett, amíg a déli nő nem nyugtatta meg tettekkel vagy szavakkal, noha a kicsiny, kerek arc még azután sem kedvesen tekintett a tanoncra, sőt! Egyenesen haragos volt, ahogyan bátorságot és rendíthetetlenséget igyekezett kipréselni magából, s a tűként szurkáló pillantásokból Decar részére is bőven jutott. A mogyorószín hajú férfi ekkorra már használhatatlannak ítélte magát, jelenlétét pedig teljességgel feleslegesnek, ugyanakkor nem távozott onnan. Ina-nak igaza volt vele kapcsolatban, s ő most megragadta az alkalmat, hogy végignézze, hogyan jár el az idősebb. Hogy tanulhasson tőle, s határozottságot merítsen intézkedéseiből, amelyek néhány egyszerű tapintással kezdődtek, ugyan, ám nem álltak meg annyiban. Ha a fiú engedte, akkor még feljebb húzta a nadrágját, hogy a térdét is megvizsgálja, s csak akkor kezdett el igét mondani, amikor meggyőződött róla, hogy a sérülése a lábszárát érinti. Nem gondolkodott kapkodva és rendezetlenül. A legegyszerűbb esettel kezdett, miszerint csak egy hátramaradó csontrepedés lehetett a baj forrása, s azt kísérelte meg kijavítani Kalaran tanításai alapján.

Az ibolyaszemű leány, bár kénytelen volt figyelni minden egyes lépését és mozdulatát, talált magának alkalmat, s időt arra, hogy a megkeményedett pokrócon fekvő asszonyra pillanthasson, kit Goran segítségével megkezdtek elszállítani a Főnix-templom oltára mögött, a föld alatt húzódó alagútban. Remény pislákolt a gyógyító szívének mélyén, s az apró, sebezhető lángocska nagyobbra növekedett, amint az életben tartója ráeszmélt, kezeltje talán a felépülés útjára lépett, s nem arra, mely Dremer elé vezeti őt. Hogy talán eleget tudott érte tenni... s nem csupán érte, hanem mindazokért, akik megsérültek, vagy elvesztek az ostrom szörnyűségei közepette, neki pedig tennie kellett értük valamit. Reménykedett hát, hogy jókor és jót mondott, helyesen cselekedett, mind lélekben, mind pedig egykori, megboldogult mestere, Artanis E'Leinor tanai alapján. Reménykedett, azonban nem azért, mert hízelgő és üres megszólalásnak titulálta volna Goran korábbi szavait, melyekben nem lett volna szabad hinnie - ó, dehogy. Egyszerűen csak tudta, erősnek kell lennie, s önkritikusnak, azt pedig kíméletlenül. Való igaz, hogy az élők vétkeztek, s azért teremtettek halandóknak, mert vétkezhettek, azonban egy gyógyítónak, ki életekkel játszott, folyvást törekednie kellett a tökéletességre, a pontosságra, és a körültekintő cselekvésre. Az ispotályok néma, elrejtett hősei voltak ők, kik közé Laryss Orowennë tartozni vágyott, amióta az eszét tudta - hadvezérek, ha úgy tetszik, akiknek parancsaira katonák menekülhettek meg és eshettek el. Élet és halál porszemnyi, esendő irányítói, akik kezében az istenek akarata forrott össze, melyet nekik maguknak is el kellett fogadniuk olykor.

Elfogadni?

De hiszen nem tehette ezt, kinek szemernyi is megmaradt szívéből, érzéseiből. Nem tehette, ki szánta a fájdalommal küszködőt, s ki kevesellte az életet, mi az ifjú elhunytnak adatott. Megérteni e leíratlan, irányíthatatlan dolgokat, nem volt lehetséges, ennélfogva pedig elfogadásukat beletörődésnek kellett volna nevezni - egyfajta túlélési stratégiának, mely mindenkinek sajátja, s akinek nem, azt felemészti az értetlenkedés, a bánat, míg semmi sem marad belőle. Semmi, éppen úgy, ahogyan Telar pusztulása is folytatódott, mi időről időre megmutatta magát a rettenetes, leszivárgó hangok és morajlások formájában, s mi eme eszközök által képes volt arra, hogy az elcsigázott, aggodalmas leány mellkasát szorongassa. A leányét, ki el sem tudta már hinni, hogy abba a láthatatlan, ám mégis kézzel tapintható őrületbe küldte Valturaan-t; az ifjút, hogy az Ő HIBÁJÁT hozza helyre. Hogy HELYETTE induljon megmenteni a fogadott nővért, kit nem volt képes elválasztani a holdsarló-arcú, könnyed-szavú behatolótól. Mégis hogy tehetett ilyet? Ezt kérdezte magától, így vonta felelősségre önnön ítélkezését - elkésve és hiába.

Hiába volt. Pontosan annyira hiába, mint hat évvel ezelőtt, a Fehér Város végzetes ostromának napján, amikor arra kényszerült, hogy szerettei közül kiemelje azt, kinek oldalán lenni kíván, a többit pedig hátrahagyja Ritalea-nak és az isteneknek, hogy azután napokig, s hetekig ne lengje körbe áldás pihenését, s ne fogadja gyomra örömmel az ételt, mely testét táplálná. Döntése nem volt egyértelmű, sem pedig könnyű, azonban úgy vélte, a fehér ifjú túléléséhez egyedül ő a kulcs - ezért hát meg sem próbálta megkeresni édesapját és Nie-t, a grifflovas-növendék szüleit vagy másokat, akiket ismert és kedvelt. A sárkány mellett kellett maradnia, kit annyi év távlatából visszatekintve valahogyan mégis távolabb érzett a csata veszélyeitől, mint ezen az éjjelen, Telar-ban. A MOST borzalmassága erőt vett rajta, ugyanakkor nem feledte Kilime gyermekének akkori, válságos állapotát, nem feledte a perceket, melyekben azt hitte, Val utoljára vesz levegőt. Nem feledte a bénító félelmet, mely társa volt, midőn elváltak egymástól az erdőben, s nem feledte azt sem, amit népe, s családja iránt érzett. A cserbenhagyást, a bűntudatot, a szégyent. Semmit sem feledett, s a régi tünde város pusztulásával minden, mit valaha is gondolt és lelkében rejtegetett, újra annak felszínére sodródott.

Nem akart tehetetlen lenni, soha többé.

Nem akart hibákat elkövetni, s még inkább nem akart választani a segítségére szorulók közül. Ekként történhetett hát, hogy midőn a templomhoz, s Kalaran mesterhez tartozó mágus mentesíteni próbálta őt feladatai, s kötelességei alól, az ibolyaszínű tekintetben beszédes fény csillant a fehér kristályok pászmái között. Oly fény, mely némán, kimondatlanul utasította el azt. Amely abban reménykedett, hogy a varázstudó majd megköszöni a korábban elhangzottakat, s együttműködésükben meggyőződve haladhatnak tovább az alagútban. Amely azonban nem tagadta, hogy a férfi gesztusát kedvesnek tartja, éppen olyan kedvesnek, mint bármely addig próbálkozóét, ki a leány elé járult - aki nem futamodhatott, s nem törhetett meg; nem engedhette át magát a megkönnyebbülésnek, különben elragadja majd a fáradtság, s odakint, a Hajnal partján, attól tartott, nem lesz képes annyit sem megtenni a menekültekért, mint most, e pillanatban.

- Miért járna nekem felszabadulás, ha nektek nem? - felelte Laryss, halkan, ugyanakkor különös erővel megtöltvén hangját.

Mintha saját kitartásából próbált volna önteni a mágusba.

A kócos hajú gyermek minden tartását levetkőzve simult immáron a gyógyfüvek ismerőjének ölébe, s hagyta, hogy a számára idegen, mégis kétségkívül ártalmatlannak és kedvesnek tartott nő beléje öntse biztatását és bátorítását. Hagyta, még akkor is, midőn az oroszlánok említésekor már fogalma sem volt arról, mit is gondoljon a hallottak kapcsán. Nem született nemesnek, hogy taníttassák, s családjának tagjai sem juthattak oly tudásokhoz gyakran, melyek távoli tájak rejtelmeit tárták fel előttük; így aztán jobb híján kénytelen volt megelégedni azon információk kiszűrésével, hogy a tikkasztó hőségben sétálgató lények valószínűleg veszélyt jelentettek Fela otthonára, a támadásokról pedig akaratlanul is az odafent tomboló hatalmas, óriási repülő gyíkok jutottak az eszébe. Újfent elnémult hát, s ez a tiltakozásban is igencsak meggátolta őt, tekintve, hogy az egyenruhás-szóval-dobálózók nem akarták békén hagyni, és ráadásul a biztonságát megtestesítő, éjszakából-kilépett-nő is egyre csak sulykolta a korábban megkezdett kezelés folytatását. Az események alakulása nem nyerte el a gyermek tetszését, sőt, hallani sem akart semmilyen ruhafogdosásról, amivel az Ő közelében akarták tartani azokat a kiszámíthatatlan, különös cselekvéseket létrehozó alakokat - bizony, hallani sem, azonban nem úgy festett, mintha volna választása. Nem úgy festet, mintha a köréje gyűlt felnőttek oly könnyedén békén hagynák... és akkor megértett valamit. Előbb Decar pillantását kereste, majd pedig a fekete hajú lányét, kit magával hozott. Valóban nem úgy néztek ki, mint akik bármelyik pillanatban elrohanhatnának. Az újonnan érkezett még önkét feléjük is nyújtotta öltözékének ujját valami mosolyféle kíséretében.

Nem... Azok ketten tényleg nem akarták magára hagyni, s ugyanez elmondható volt a gyógyfüvesről is, aki a különös illatú szárított növényi részekből készült őrleményeket mutatta neki a másik férfival egyetemben. Ezt támasztotta alá Ina következő cselekedete is, amely szerint noszogatóan tekintett barátja felé, aki minden bizonnyal értette a célzását, s maga is a ruhája ujját nyújtotta a gyermek felé - jóllehet, egy kissé kétkedőbben, mint idősebb tanulótársa; de valóban megtette végül. És a kócos fiúcska arra is ráébredt mindeközben, hogy ellenkezésével saját szabadulását késlelteti, ennélfogva pedig bólintott mindhármuk számára, s megragadta a két ruhaujjat, amelyet árulkodó tekintete a biccentést követően Fela-tól is elvárt. Ekkor pedig, amennyiben minden készen állott, Ina a korábban kigondoltak szerint járt el, óvatosan, s figyelve apró betege minden rezdülésére. "Elveszített" karját Decar másika pótolta a vizsgálatoknál, amennyiben szükségesnek mutatkozott, s a fekete íriszek tulajdonosának bizony, különb oka is volt rá, hogy az ifjabb közelről lássa, érezze, megértse, ahogyan eljár. Ajánlotta is neki, hogy megértse és megtanulja - s talán ezen okból kifolyólag szándékosan lassított le olykor-olykor; majd pedig munkája végeztével türelmesen megvárta, míg a gyermek és a gyógyító is elengedik őket. Ha sikerrel járt, s a fiú orcáján megkönnyebbülés jeleit vélték felfedezni, úgy Ina újabb mosollyal jutalmazta őt, s mielőtt köszönetet mondott volna a déli nőnek, jobbnak látta némiképpen elmélyíteni a gyermekben a cseppet-sem-borzalmas-élmény jelentette tapasztalatokat.

- Nem is volt olyan rossz, igaz? - kérdezte, noha inkább kijelentette.

Azután a fiúhoz korábban leereszkedett gyógyfüvesre pillantott. Ha a másik nő időközben elengedte a gyermeket, azt konstatálhatták, hogy ő rögvest Haku felé igyekezett ahelyett, hogy az alagútból sietett volna kifelé, ez pedig kellő alkalomnak ígérkezett a többi kimondatlan szó szárnyra kelésének - még akkor is, ha a frissen gyógyult fiút nem eresztették.

- Kedves volt tőled, köszönjük. Az adósaid lettünk - ha mi is segíthetünk nektek, itt maradunk. - mondta hát, s a nyilvánvalóan remélt válaszra is türelemmel várakozott, Decar társaságában, aki néhány lélegzetvételnyire a válla mögött igyekezte megemészteni a kétségkívül számára prezentált szigorú leckét.

A varázserő nem minden.

Ha valaki rendelkezik vele, előnyt kovácsolhat belőle, segíthet saját magán avagy másokon - azonban ehhez szükségeltetik bizonyos elme- és lelki állapot, mely helyes irányba képes terelni a hatalmat, anélkül, hogy birtoklója eltévelyedne, s magába fogadhatná a sötétség és a rosszindulatú gondolatok áthatolhatatlan, ködös erdősége. A képesség mit sem ér igaz szív és jóakarat nélkül, valahogy úgy, ahogyan annak hiánya sem feltétlenül hiány. Nem jelent kevesebbet, alkalmatlanabbat; nem jelent próba nélküli bukást, sem pedig értéktelenséget.

Az elnémult gyermek mozdulatlanul tűrte Ina ténykedéseit, s a gyógyfüvek ismerőjének kedves, biztató szavaiba, valamint a Főnix-templom mágusmestere által kiművelt tanítványok ruhaujjába kapaszkodván, várta, s remélte, hogy a lába hamarosan rendbe jön, azután pedig végre békén hagyják a különös szavak ismerői. Az idősebb, sötét hajú nő előbb óvatosan megtapogatta a sérültnek vélt területet, melyet Fela segítségével már megfosztottak a fájdalomtól; s alaposan végiggondolta, miféle baj érhette a gyermeket, és különösképpen: miként kezelték azt. Pontról pontra, lépésről lépésre azt követte, amit Kalaran a fejükbe vert annak idején, s igyekezett hamar végezni - legalábbis addig, amíg a fiúcska nyugton ült a déli nő ölében. Decar, aki mellette ragadt, hogy tanulhasson, árgus szemekkel követte az ujjak mozgását, s hallgatta a szavakat, amelyek valóban gyorsan követték egymást, s mielőtt még bármelyikük is észbe kaphatott volna, a kócos kis alakon egyetlen karcolás sem éktelenkedett többé. A gyermek Haku után vetette magát, mihelyst úgy vélte, eleresztheti a két egyenruhát, s maga mögött hagyta a hármast; ám korántsem azért, mert ne becsülte volna Fela segítségét. Éppen ellenkezőleg történt, bár Ina-ét ezzel szemben igencsak emésztenie kellett, lehetőleg távol azoktól az alakoktól. Távol, és mégsem, hiszen biztonságérzetének jelenlegi zálogától nem volt hajlandó elszakadni, ezért hát senkit sem követett a felszín felé; hanem helyette a déli gyógyfüveshez megítélése szerinti legközelebb álló illetővel akarta kivárni, amíg az ében-bőrű teremtés újfent egyedül marad - úgy, mint varázslótanoncok nélkül.

Így történt hát, hogy a hátramaradtak felemelkedhettek a földről, s szóváltásba fogtak feladatuk elvégeztével. Így történt, hogy a mogyorószín-hajú tanítvány, ki a látottakon gondolkodott el, ráeszmélhetett, hogy a menekültek sora rövidülni látszott; hogy egyre kevesebben haladtak el mellettük, mígnem alig hallhatott lépteket a hátuk mögül. Ezáltal erősebben eljutott hozzájuk a felszín távoli zaja, noha Decar elnyomta magában a belőlük származó rossz érzéseket, s igyekezte meglátni a közvetlen közelükben honoló csend valódi, értékes jelentését: Telar túlélőinek megmenekülését. Jól tudta, korábbi szavaihoz híven, melyeket a gyógyfüveshez intézett, előre kellett volna mennie, hogy megalakítsa a növény-gyűjtő hadtestet, s útjukra kísérje őket a Hajnal-menti fák és bokrok között, azonban a két nő szóváltása egyelőre lekötötte minden figyelmét - s nem is akármiért.

- A mágia nem mindenható. Egyetlen személynek véges a tudása, amit - pillantott ekkor egyik tanítvány a másik felé jelentőségteljesen - fejlesztenie kell. - majd pedig vissza - Közülünk senki sem ért igazán a füvekhez - úgy, mint te, nem. Együtt többre jutunk, mint egyedül.

Ina maga is érezte saját szavainak igazságát, s e végzetes éjjelen érezte azt is, hogy a mester tanainak valóban alapos értelme kellett, legyen. Ifjoncként tán még nem érthetett mindent, amit a fejébe kellett töltenie a tekercsekből és könyvekből, sem pedig az elhangzottak miértjeit, mostanra azonban sok mindenből okult, s a város ostroma sem látszott kilógni ebből a sorból. Ráadásul, amellett, hogy igazat beszélt, úgy érezte, ráfért a biztatás az elcsigázott gyógyítóra, ki talán e percekben is következő betegeit kereste maguk körül. A legközelebbi megszólalása azonban mintha nem a fekete hajú nő gondolatait vetítette volna vissza - ugyanis nagyon úgy hangzott, mintha számukra talált volna újabb feladatot a nem sokkal azután észrevett közeledők személyében. Mondani sem érdemes, hogy Decar, ki Goran mellett Laryss-t is felismerte, azonnal faképnél hagyta a két nőt, amint világossá vált számára az északi leány kimerültsége. Késlekedés nélkül rohant hozzá, hogy átvegye tőle terhét, ám nem számolt vele, hogy az Ibolyaszemű még közeledtében megállítja őt.

- Nem, hagyd csak. - mondta a messze járó ifjú jegyese két légvétel között - Elbírom.

A tanítvány azonban nem tágított. Látta az alacsony leány gyengeségét, s nem is kellett sok erőt fektetnie mozdulataiba, szorításába, melyek során a két apró kezet távolította el óvatosan a megszilárdított pokróc feléje eső sarkaitól, úgy, hogy eközben az övéi megtarthassák azokat. Nem, nem kellett, Laryss pedig pillanatok alatt közte, s a cipelt asszony között találta magát, tehermentesítve, s egyúttal saját fáradtságának terhével lesújtván. Goran-ra nézett, akárcsak a mogyoró-hajú, mielőtt az könyökével kitessékelte a tündét a "körből", azt remélvén, hogy varázsló-társa neki fog igazat szolgáltatni. Ebben olyannyira bizonyos volt, hogy még a csendesen - és kissé értetlenül - bámuló Ina-nak is odaszólt, hiszen még ekkor sem feledkezett meg feladatairól.

- Látod, ez jó gondolat. - válaszolt neki a másik tanítvány, mielőtt távozott volna - Többet használd a fejed.

Felfogta a helyzet súlyosságát, és nem kívánt késlekedni feleslegesnek ítélt szavak, sem pedig várakozás miatt - mert nem szívesen hagyta hátra sem a férfit, sem pedig a többieket, hiszen az alagút akár még be is omolhatott a támadások robaja alatt, ráadásul ki tudja, mire számíthattak még az ellenséges erőktől azok után, amiket megtapasztaltak? Még több kémre? Arra, hogy felfedezik az oltár mögötti járatot, vagy esetleg meglelik a másik végét a folyóparton? Látott már elesett barátot e napon, látta fehér lepellel letakart testét, s látta, hogy egyesekből még csak test sem maradt, melyet tisztességgel eltemethetnének, amennyiben a város az emberek kezén marad. Látott, s a szíve belefájdult, ám nem adhatta át magát az érzéseknek akkor és most sem. Nem adhatta át magát nekik, ahogyan mások sem tehették. Nem tehette Goran, Decar, Fela... nem tehette senki - még az a rémült és magára hagyott gyermek sem, akit nemrégiben meggyógyítottak.

Az ibolyaszemű leány tehetetlenül nézte, ahogyan a két tanítvány viszi tovább a behatolók áldozatául esett asszonyt. Azt is csalódottsággal hallgatta, miféle feladatra küldi Decar a sötét hajú nőt, hiszen ő, akárhogyan is igyekezett, a havas vidékeken kívül honos növények közül keveset ismert eléggé, s még kevesebbet ahhoz, hogy elnehezült elméje megítélésében bízhasson azokat keresvén. Hiába jelentkezett volna hát segítségül, s ugyancsak elvetette korábbi pozíciójának erővel történő visszaszerzését a mogyoró-hajútól. Egyetlen választása maradt csupán, az pedig a hála volt - a hála, és a mód meglelése, amelyen még hasznára válhat a menekülteknek, s az őket ellátóknak, míg nem pihen, s míg ereje vissza nem tér.

- Köszönöm nektek. - intézte halk, lágy szavait a két férfi felé, mielőtt némi fejhajtás kíséretben magukra hagyta őket, hogy Fela-hoz siessen; a gyógyfüvek ismerőjéhez, akivel korábban együtt dolgozni igyekezett.

Messziről lerítt róla, mennyire odavan már, s a leány arra is emlékezett, hogyan festett az ében-bőrű nő, miután visszatért odakintről, a saját otthonából, ahonnan a szárított utánpótlást hozták magukkal a Rubins és Valturaan által cipelt bőrtáskákban. Igyekezett mellé lépdelni hát, s azt figyelni, vajon akad-e számára valami tennivaló. Hogy vajon enyhíthetne-e bármivel is a súlyokon, amelyeket a szépséges déli nőnek cipelnie kellett. Laryss rettenetesen sajnálta őt, s azért is restelkedett, hogy hiányos ismeretei nyomán képtelen volt mellette tevékenykedni. Így aztán nem is feltétlenül fizikai tettekre célzott, amikor tekintetét kereste, s megszólalt - ez pedig orcáján és szavaiban is felfedezhető volt.

A kócos gyermeknek már nem kísérték lépteit kellemetlen érzések, ahogyan a gyógyfüvek ismerőjének segítségéhez, az idegen férfihez sietett. Folytatni szerette volna a szemlélődést, és amennyiben alkalma nyílt rá, úgy a cselekvést is, valamint szívesen megvizsgálta volna mindeközben a különféle készítmények és növények illatát. Egyes textúrák is kiváltképp érdekelték, ám annál belátóbb volt, semmint olyasféléhez érjen, amivel bajt hozhatott volna a saját fejére, így jobbára csak ahhoz nyúlt, s azt végezte el, amit Haku alkalmasnak tartott a fiúra bízni - ha létezett olyasmi. Fela, kinek társaságából már elszólította a tanítványokat a kötelességük, így lelhetett rájuk, s így csatlakozhatott hozzájuk, hogy összepakolják a gyógyító-felszerelést a járatból való távozás előtt. A gyermek, bár kellő elfoglaltságban vállalhatott részt, nem hagyta figyelmen kívül a gyanús mágia-használók mozdulatait: csaknem végignézte, ahogyan Decar az ibolyaszemű leány segítségére siet, és azt is, ahogyan a magasabb, sötét hajú nő, Ina megkapja feladatát, melynek teljesítése érdekében magukra hagyja őket. Megnyugtató volt számára, hogy immáron nem az ő közelségében tartózkodtak, az pedig még inkább kitartást és bátorságot öntött belé, hogy Fela, az ében-bőrű, szépséges déli nő nem hagyta el őket. Kedvességet, törődést, ártalmatlanságot és bizalmat érzett felőle, amelyekre egy kisfiúnak szörnyűséges, rémisztő ostromokon kívül is nagy szüksége lehetett... S volt ott még valami. Valami igazán nem elhanyagolható, amiről azonban egyetlen menekülő vagy azokat segítő sem tudhatott, és ami mégis megmagyarázta volna, miért éppen Fela jóságos nővérhez hasonló alakja jelentette számára a megtestesült biztonságot. 

Sajátját vesztette el a gyermek a pusztításban. 

Elvették életét, melyet öccse épségéért áldozott fel, arra azonban nem gondolt, mivé lesz a fiú nélküle - egyedül. Nem gondolhatott, így most a gyermeknek kellett ezt megtennie, noha sérüléséből kifolyólag ezidáig semmiféle eredményt nem ért el ezzel kapcsolatban. Talán még az is megeshetett, hogy fel sem fogta, mennyire magára maradt a világban, abban azonban biztos volt, hogy senkinek semmit nem kíván mondani arról, ami ezen az éjszakán történt. Még saját magában sem állt készen arra, hogy elkezdhetné feldolgozni a rémségeket, ezért aztán a jelennek szentelte minden figyelmét: Haku tényedésének, s a csatlakozó Fela-nak.

Ami Laryss Orowennë-t illette, nem lelt magában erőt ahhoz, hogy Decar-ral vagy netalán Goran-nel ellenkezzen. Egyébként is váratlanul érte a tanítvány feladat-eltulajdonítása, ráadásul mindkettejüknek igazat kellett volna adnia abban, hogy kimerülten nem lett volna biztonságosnak nevezhető az általa végrehajtott sérült-szállítás. Hagyta hát őket, hadd tegyék, amit tenniük kell, s hálásan pillantott rájuk, mielőtt még a gyógyfüvek ismerőjéhez indult volna, hogy segédkezzen, ha bármit is tehet érte - értük. Nem feledte a déli nő zaklatottságát, amellyel a városból visszatért, s nem gondolta, hogy - a tanítványokat és az önkénteseket is beleértve - bármelyikük is kevesebbet dolgozott az éj leforgása alatt a másiknál, ráadásul cseppet sem kívánkozott egyedül maradni aggasztó gondolataival fogadott nővéréről, s a megmentésére - avagy inkább követésére - indult fehér sárkányról, akiket semmiképpen sem akart többé a Főnix-templom közelében tudni, mégis úgy hitte, csak oda igyekezhetnek vissza, amennyiben Valturaan-nak sikerült visszaszereznie a leányt fajtársától, s a fióka akkor is ott kereste volna őt, ha elveszti a nyomot - akkor pedig attól is félnie kellett, vajon mit tesznek Nie-vel, s kik teszik majd. Hol teszik, miért, és vajon Shuga, rendkívüli tehetséggel bíró kémeket megszégyenítő képességeivel idejében reá találhat-e még. Támaszul szegezte hát ibolya lélektükreit a déli gyógyítóra, azt sugározván felé: mellette fog állni, számíthat rá, bármi is gyötri őt. Saját aggályait sem rejtette el arcáról, hadd lássa a templom szállítója őszinteségét, s hogy megérthesse: az északi leány igyekezne minél elviselhetőbbé tenni kettejük terheit. Ennek szemléltetésére még a második bőrtáskát is felkapta volna - amennyiben Haku nem előzte meg -, miután bólintással juttatta Fela tudomására, hogy javaslatával mélységesen egyet kell értenie. A sebesültek valóban rájuk vártak, s nem volt értelme tovább a fehér kristályok pászmái között rejtőzniük. A borzalmas zajok ellenére azt sem lehetett volna őszintén megjegyezni, hogy a leány nem volt kíváncsi a csata alakulására, ezért hát, rettegve attól, amit látni fog, s attól, hogy leendő feladataiban kudarcot vall; a feléje nyújtott végtagba karolt, s megvárta, míg a gyermek is ugyanígy tesz, kihez azonban jobbnak látta, ha nem szól semmit, ugyanis zavartnak és kétkedőnek tűnt. A világért sem szerette volna megijeszteni őt, így csupán apró mosollyal jutalmazta, s hagyta őt, hadd tartson velük, hisz' lerítt róla, hogy mozdulni sem lett volna hajlandó a déli gyógyfüves mellől.

- Gondolod, hogy sokan maradtak az ellátásra várók közül? - kérdezte, a déli gyógyító iménti megszólalására reflektálva.

Halkan beszélt, s mindent bevetett, hogy megfékezze baljós, sötétlő érzéseit, amelyekből, úgy vélte, sajnálatos módon a másik nőnek is éppen elég adatott; ugyanakkor nem kívánta titkolni előtte, mitől is tartott. Egyszerű, halandó teremtményeknek születtek, erejük véges volt, s testüknek, elméjüknek is kellett a pihenés, amelyre itt bizonyára semmiféle mód nem kínálkozott, ráadásul a leány úgy hitte, egyikük lelke sem hagyná számukra, hogy feltöltődjenek, míg lépésekre tőlük akár egyetlen ember, surranó vagy más nép tagja szorult segítségükre.