Keleti szeglet, a Remény tengerének partja

Elegem van ebből az egészből. Már akkor elegem volt, amikor feltűntek az őrök a mágussal, de az őrült tudós szerepében tetszelgő ember csak rátett egy lapáttal. Ha csak annyi baja lett volna velünk, hogy kitörtünk a nyomorult kis börtönükből, akkor ezer örömmel beszélem meg vele a dolgot, még ha a végén képen is kell törölnöm, mer nincs időm mindenféle kis falusi igazságszolgáltatásra. A rasszizmusa viszont még azon a tényen is túltett, hogy tudáséhségét a mi felboncolásunkkal akarta kielégíteni. A védőkör létrejött, biztosítva, hogy a belül létrehozott varázslatok ellen védve legyen a város, azonban egyelőre nem akartam kezdeményezni. Az őrült mágus és hasonlóan forrófejű és beképzelt társam jól elszórakoztatták egymást. Én jobb szerettem kimaradni az ilyen hirtelen harcokból. Majd ha megtámad valaki megvédem magam, de addig rendezzék csak le egymás között. Ugyan előhúztam a kardom, de egy védő mágiát vontam magam köré, kiegészítettem a korábban már létrehozottat. Alattomos egy csapda, csak egyszer működik, a második ellen hatástalan, de ha megpróbál áttörni rajta a támadó és erősebbnek bizonyulok, akkor ellene fordul a saját varázslata. Tökéletes önvédelmi varázslat, mert csak akkor működik ha megtámadnak. Karddal a kezemben, ellentámadásra készen várom az események kibontakozását, de ha nem muszáj nem szeretnék beleavatkozni.

//Tessék, 10 perc, most kaptál magadnak kalandot//


A másik sárkány és a mágus jól elszórakoztatták egymást, mint két megalomán, félőrült fickó. Darthys nem kért a harcból, inkább oldalt lépett, amikor a sötét hajú sárkány oldalról támadott és a mágus háta mögött megkerülve őket az ajtóhoz lépett. Így történhetett, hogy amikor a másik azt hitte az egyensúlyát vesztő varázsló rá fog esni ő már méterekkel odébb volt és éppen az ajtót nyitotta ki. Várható volt ,hogy a mágus nem zárta be maga után. Darthys kilépett a szabadba és oldalt lépett, hogy jobban lásson. Odakint a város éppen a szokásos életét élte, semmi nem zavarta a nyugalmát.
Eközben a mágus magához tért az ütésből, ám a következő lépése több volt, mint amire az eddigi szereplése alapján bárki számíthatott volna. A nyakához kapott, majd megszorítva az ott hordott amulettet hatalmas tűzrobbanást szabadított fel, mely elől egyedül ő volt védve. Ha nincs Darthys védőköre a tűz talán letarolta volna a várost is, azonban a varázskör bent tartotta az erejét, az egyetlen hatás a kint álló sárkány homlokán gyöngyöző izzadtság volt, melynek árán fenntartotta a varázslatot. Ő már kívül állt a körön, de látta a tüzet és érezte a hőz. Bent a másik már nem biztos, hogy ilyen könnyen megúszta, ha még mindig bent van.

[Júliusi, 5. küldetés - Veszélyes tenger]

A jó idő, szikrázó napsütés és egy felhő sincs az égen, kellemes, még elviselhető meleg kicsalta a közeli falucska gyermekeit a bársonyos fövenyre. Labdáztak, egymást fröcskölték, még csak nem is sejtve, hogy a komolyabb feladatot ellátó idősebbek között egy sárkány is megbújik. Méghozzá egy olyan példány, akinek a halászatban nem akad párja, a parton oldalazva szaladó rákokkal viszont jócskán meggyűlik a baja. A többiek már büszkélkednek egy-egy igazán szép példánnyal és hát Sou, nos ő azzal az eggyel, ami még mindig nem hajlandó elengedni az ujját, pedig már vérét is kiserkentette.
- Kompromisszum. Elengedsz és én is téged. – Nevetséges látványt nyújtott –nevettek is háta mögött a szemtanúk -, ahogy szeme elé emelte a kis páncélos. Szemtől szembe folyt a tárgyalás, de nem vezetett eredményre, így kénytelen volt a finomkodást némileg feladni. – Tudod, hogy megehetnélek. ~ De semmi kedvem és mondjuk úgy, el is ment az étvágyam. Rákot egy ideig biztos nem eszem. ~ Persze-persze, ott volt a bosszú szavai, hogy „csak azért is megeszlek”, még is inkább elengedte a kis jószágot, khm, azaz a lendületet nem sajnálva tengerbe hajította. Ennyi gonoszság még az ő patyolat lelkében is vígan eléldegél. Így legalább viszont az elkövetkező rövidke időszakra meg volt a beszédtéma közte és a „korabeli” fiatalok között, a nagy okítást pedig a gondos szülők ebédre hívó szava szakította félbe. Ugyan érkezett néhány invitálás, de inkább illedelmesen visszautasította őket és szép csendben el is tűnt arról a partszakaszról. Nem volt éhes és egy ideje már kinézett magának egy kisebb és zártabb öblöcskét, de ezt még a levegőből tette és úgy könnyebb is lenne megközelíteni, de merészen vállalta, hogy az elébe magasodó sziklákon át megy. Ami önmagában nem olyan világrengető elhatározás, csak hogy sebtében összeszedett motyóval és mesztéláb, már egy egészen más kategória. Bár mondhatjuk rögtön, butaság. Csodával határos módon egyetlen egy karcolás nélkül megérkezett a rejtettnek tűnő zughoz, addigra viszont bőven elmúlt már dél. A homok, ha lehet még forróbb volt mint eddig és hiába fúrta csupasz lábát mélyebbre, attól még égetett, de nem csak a talpát érezte készre sültnek, hanem úgy mindenét. A víz, a tenger csodálatosan tiszta szikrázó vize csendes suttogásával nem ígért sem többet, sem pedig kevesebbet a hűsítő felüdülésnél és ezzel szemben mit érnek a gyerekszájból elhangzott rémtörténetek. Sellők és fókaasszonyok, bár eddig még egyikkel sem találkozott, de a dolog amúgy sem okozott számára fejtörést.
Legszívesebben berohant volna és amint térdét is ellepi a víz belevetette volna a habokba, de inkább komótosan haladt, így esélyt adva magának, hogy a talpának felmetszésére tökéletesen alkalmas meglepetéseket elkerülhesse. Régen, túlságosan régen volt ennyi víz közelében. Ez az egy elem képes elvenni teljesen teste súlyát, önmaga számára is megmagyarázhatatlan, hogy miért érez így, de nem is szorul arra. A gondolatai is szépen lassan elpárolognak, marad az ég és a lágyan hullámzó tenger, aminek most ő is lebegő lakója. Pontosan addig a percig, amíg valami tisztességes erővel meg nem kaparintotta a bokáját, ami társas fürdőzés esetén egy jópofának tartott vicc is lehetne, de egyedül …és aztán jött a szándék kinyilatkoztatása. Sou levegőt sem tudott venni, olyan váratlanul és gyorsan került a víz alá, egy negyed pillanatra felrémlett előtte egy hasonló történés emlékképei, csak ott egy áramlat tartotta fogva, most viszont.
Hiába kapálódzott, semmiben nem találhatott fogást, lefelé nem is pillantott a megannyi feltörő buborék miatt, amúgy sem látott volna sokat. A lehetetlen helyzetben még mindig volt egy lehetősége, bár nehéz volt annyira összeszednie magát, hogy varázslata akarata szerint formálódjon. A hártyás ujjak átcsusszantak bokáján, ahogy azt remélte és rögtön megindult a felszín felé. Már-már azt hitte, hogy jóval mélyebbre húzták le és élve soha többé nem kerül partra, aztán karja áttörte a vízfelszínt, felért levegő után kapva, köhögve, még néhány kesernyés-sós kortyot nyelve. Amikor megismétlődött az előbbi esett, most sem számított rá jobban, de már levegővel telt tüdővel vehette fel a harcot a vízi lény ellen. Támadásához pedig nem mást, mint a buborékokat használta fel, összeolvasztva a megannyi levegőlabdát egyetlen egy naggyá és azzal ejtve fogjuk támadóját. A meglepetés kölcsönös volt, a félig emberi és félig haltestű nő, nem tűnt vérengző, emberhúsra éhes szörnynek és valószínűleg nem gondolta, hogy prédája mágus és feltalálja magát. Kettejük közül azonban Sounak volt kevesebb levegője, így kénytelen volt felúszni, megkockáztatva ezzel azt, hogy a sellő kiszabadul kalitkájából. Csodával határos módon viszont ujjai homokba markoltak, már szinte karnyújtásnyira volt tőle a vízmentes part és a végében még nagyobb biztonságot nyújtó apró zöldeket nevelő szikla együttes. De, mert van egy de. Bokája ismét fogságba esik, karja azonban ösztönösen lendül és a mozdulat nyomában ott lohol a szél, tudva dolgát rácsapva a leányzó ujjaira, aki rögtön vissza is húzza. Aztán csak merőn nézik egyműst, végül a sellő mozdul, Sou persze ösztönösen hátrálna, de rögvest rájött, hogy ez nagy hiba. Ő is egy ragadozó és most már többé-kevésbé a saját közegében van, így inkább támadólag dőlt előre újra felemelve a kezét. A sellő megilletődve hátrált a mélyebb víz felé, most hogy Sou nem rejtette véka alá, hogy egy sárkány, valószínűleg jobbnak látta eltűnni, mint esetleg vacsorává válni. Sou addig egy tapodtat sem mozdult, míg egy sejtelemnyi foltot látott a vízben a másikból és utána is inkább szemmel tartva a vizet hátrált ki a partra, ahol jó messze a víztől terült el. ~ Inkább megmaradok a tavaknál és a Hajnal folyónál. ~

Silarona /időntúli/

A fejzúgás kissé elmúlt, ahogy Silaronával közös egyetértésben visszamentünk a fogadóba. Ott a pulthoz botorkáltam az elf lány segítségével és kértem egy pohár vizet. Először bele mártottam az ujjamat és a homlokomhoz érintettem. "Érezlek, és megértettem az üzenetedet. Holnap tovább állok." - gondoltam magamban, és reméltem hogy az ki a fejfájást előidézte nálam meghallotta ezt. Aztán megittam a vizet és következő kérdésemet a fogadóshoz intéztem.
- Elnézést Fogadós uram, de melyik város ez ahol most mi tartózkodunk?
- Norlan városának határában vagyunk itt az én kis fogadómban. - feleli, majd odébb áll egy magas borzas hajú férfihoz aki az imént foglalt helyet a pultnál. Pillantásom ráréved, végigtekintek izmos testén, kissé vásott öltözékén és a hátára erősített íjon és a nyílvesszőtartón. El is gondolkodtam, mennyire szerettem régen nyilazni, de anyám mindig óvott tőle. Inkább a gyógyító dolgokra tanított meg, de én mindig is jobban szerettem volna magamnak egy íjat, piros tollú nyilakkal. Kalandozásomból visszatérve, mivel a férfivel össze akadt a tekintetünk, gyorsan elkaptam róla a pillantásom és ismét a fogadós felé fordultam.
- Norlan?! - kérdeztem kétkedve, majd Silaronára néztem. Aztán minden világos lett. Minden bizonnyal a védelmezők miatt kezdett el lüktetni a fejem. Anyám mindig óva intett ettől a várostól. - Silarona, azt hiszem, nekem nem szabadna itt lennem. Holnap tovább kell állnom. - aztán a fogadóshoz fordultam. - Van szabad szobája Fogadós uram? Csak 1 éjszakára.
- Persze. - intett a kérdezett és visszatért hozzánk. - Ott felmegy a lépcsőn és balra. Az első szoba üres. - pottyantotta kiürült poharam mellé a szoba kulcsát a fogadós, majd a mellettem álló elf lányra nézett. - Van még üres szobánk ha meg akar szállni... - vigyorodott el. Megvártam míg Silarona válaszol majd elindultam a lépcső felé a kulccsal a kezemben. Út közben még visszapillantottam a magas borzas hajú férfira, akinek pillantását eddig a hátamon éreztem. Ismételten szembe néztem vele. Nem álltam a pillantást, nem akartam hogy úgy tűnjön szeretnék tőle valamit vagy hasonló, még ha támadt is olyan gondolatom. Lassan lépdeltem a lépcső felé, közben a vállam fölött vissza kérdeztem:
- Silarona jössz?

// Kikapcsolódás és boldogság //

* Helen kis tanítása után megegyezett vele, hogy egy ideig szüneteltetik ezt a tanár diák dolgot mert neki el kell jönnie délről. Nem mondta el, hogy miért megy el valójában, csak úgy érezte kezd kellemetlenné válni a kettejük közötti kapocs. Nem az a tanár alkat, így pihenésre és feltöltődésre van szüksége egyedül, aztán majd folytathatják a tanulást.
~ Áhh végre egyedül! ~ Érkezik meg a Remény tengerének partjához ahol máris tábort ver magának. Van egy kis ennivalója és némi friss vize reggelről még egészen két kulaccsal. Megebédel és keres némi árnyékot magának a hőség elől. Nincs annyira meleg mint délen így nem annyira izzad mint odahaza. Elterül a parton és ajkain mosollyal terül szét a homokos parton. Annyira merésszé válik, hogy egészen a felsőjét. Férfias felsőtestét éri a napsugár ami most egyáltalán nem zavarja.
~ Be kell szereznem még a környékről egy pár növényt. Utána indulhatok haza. ~ Veszi sorra teendőit a vidéken. A nyugalom, az enyhe szél és a napsütés kellemesen kikapcsolja. Lehunyva szemeit még el is alszik.*

Meglehetősen érdekes figura az idegen. Az egy dolog, hogy szereti fitogtatni az erejét, nála egyértelműen gyengébbeken, de még a vele legalább egy szinten lévőket is hajlamos lenézni és keresni a bajt. Darthyssal szerencséje volt, ő nem keresi a harcot, esze ágában sem volt számon kérni az idegenen a hangnemet, vagy a célzásait. Azonban ismert másokat, akik ezt nem tűrnék ilyen könnyen, igaz az ő viselkedésük valószínűleg jobban tetszene a sárkánynak, aki szerint attól sárkány valaki, ha nagy a pofája. Először talán még látta az idegen sárkányban a rokon lelket, főleg, hogy vele együtt a cellában raboskodott, de egyre ellenszenvesebb volt neki. Ahogy nem élmény legyeket és bogarakat gyilkolni ugyanúgy nem élmény az embereket sem legyőzni és megalázni, ha sokkal gyengébbek. Ennek semmi köze ahhoz, hogy valaki jó vagy rossz, erkölcsös vagy erkölcstelen, amiben nincs kihívás arra nem lehet büszkének lenni. Pedig az idegen pont ezt csinálta. Fitogtatta az erejét a nála gyengébbeken. Legurította a mágust a lépcsőn, pedig már rég le volt győzve, de még megalázta egyszer utoljára. Nyert vele valamit? Nem. Darthysnak már most elege volt belőle.
Figyelmen kívül hagyva a sárkány szavait elindult lefele a lépcsőn. Összevonta közben a köpenyét, elrejtette alatta a fegyvert és a fejére dobta a csuklyát. Nem húzta mélyen a szemébe, azzal csak felhívná magára a figyelmet, csak hanyagul a fejére dobta, mintha csak a nap elől védené magát. Pillanatokon belül egyszerű utazó volt, ennek megfelelően be is fordult egy sikátorba. Nem ismerte a várost, de azt látta a börtön ajtajából, hogy keletre kell tartania, a manaháló szálait érezve pedig érzékelte az égtájakat. Egy varázslónak nem kell iránytű, bár tény hogy ha zavaros a háló, akkor azért egyszerűbb a közönséges módszer. Lassan haladt, kikerülgetve a többi járókelőt, szélesebb utakra írva mélyen hajolva a jobban öltözöttek előtt. Egyszerű pór volt, semmi más, bár más talán lenézte volna a hajlongásért, de neki ez nem volt megalázó, egy álca a sok közül.

//bocs hogy nem dobok fel semmit, de Darnak nincs más célja mint feltűnés nélkül lelépni, ő nem fogja keresni a bajt, balhé meg már volt elég, egy sima városban szerintem ennél több nem nagyon lehet//

Aldo :

Lysanor érkezik a parthoz. Jó régen volt már az, hogy Daevinnel találkkoztak és elújságolta neki a nagy hírt. Bár ez a hír úgy néz ki nem volt igaz. Lysanor összeszedett valami fertőzést, ezért is hitte azt, hogy terhes. Mióta egyedül bolyongott, rájött, hogy tulajdonképpen nem is baj, hogy nincs baba, mert így is még fiatal és előtte az élet. És Daevinnel kapcsolatban sem biztos. Sőt egyre jobban hajlik arra, hogy jobb lenne elfelejteni. Örökre. Nem szeretné lekötni magát. Jobb ha haza sem megy. Talán felejteni jött ide. Persze szép volt az eddig itt eltöltött idő, de itt az ideje változni kicsit. A naivitást és romantikát kicsit félre rakni. Meg kell komolyodni. Talán nem árt tanulni is egy kicsit. Csak egy mestert kéne találni, akimaga mellé fogadja. Jelenleg nincs most senkije. Se családja, se otthona. Kicsit szomorúan ül le a homokba és elhajít egy kis kavicsot. Egyenesen a tengerbe landol.*
~ Fene vinné el az egészet. De, ha egyszer nem érzek iránta semmit már. Jobb lesz ha örökre elfelejtem. Örökre nyoma vész a végtelenben. Daevin Corerlian, már a múlté.
*Majd felállt és egy pár métert arrébb sétált. A tengerre szegezte tekintetét és csak bámulta a zúgó hullámokat. Tanulni akart. Lehet az íjászat megy neki, a füveket is tudja használni, de még mást is szeretne. Elég volt a magányból. Több hónapja a bolti eladókon kívül nem váltott szót senkivel. Nagyon hiányzott neki egy kiadós beszélgetés.*