Agare sivataga

Nem.

Laryss Orowennë nem akarta látni azt a tárgyat, mely súlyos, nehéz magányában az asztalon hevert. Egyedül, a másik leány védelmező kezei nélkül, melyek magára hagyták azt - csak hogy a gyógyító ne tarthassa távol magától tovább mindazt, mit az az egészen aprócska holmi hordozott. Egyetlen gyűrű... hogyan is férhetett volna hát bele minden, mely most hömpölygő viharként szántotta végig az Ibolyaszemű elméjét, mintha közönséges eke volna? Közönséges? Hiszen csillogott. Fel-felfénylett az Elhordott Dűne esti fényeiben megfürödvén, ám nem lelt magának megtisztulást. Nem vedlette le, mit idő, s két emlékezet hozzáláncolt, akkor sem, ha azon madaraknak szárnya volt, mely repülni képes: elemelkedni a keserves múlttól. Az ékszer, célja, Amyas leánya előtt ismeretlenül maradt okból történő ottléte, odaszegezte azt a megmunkált fához, addig, amíg a távozó érte nem nyúlt, miután méreggel átitatott, kihegyezett dárdákként döfte át szavait Valturaan kedvesének mellkasán. Egy sem vétett, nem tévesztette támadása helyét, csak szúrt, sebet ejtett. Felszakított. Áttört. Megtört. Összetört. S bár nem folyt vér - hisz' nem volt a hang-dárdáknak teste, valója -, Laryss úgy érezte, viselete reménye kiontott, s elszivárgó éltető nedvétől lett terhes. Folyt a láthatatlan, ömlött, mintha sose volna vége, s áradása erőszakkal tolta a fehér elf elé mindazon napokat, éveket, melyek éppoly várakozással, reménnyel, s félelemmel teltek meg, mint az utazása előtti időszakasz. Az, melyben ahelyett, hogy minden felépült volna benne, inkább jobban és jobban összedőlt, repedezett, omladozott - ezúttal pedig immáron semmi nem maradt belőle. Írmagja sem. A remény meghalt. Lágyan, haloványan pislákoló, sötétséggel fertőzött lángja kioltatott a jéghideg semmiségben, s Artanis, Adan felidézett alakjának tekintetét ezúttal vádlón érezte reávetülni. Vádlón, haraggal, megvetéssel, azután mintha elfordultak volna. Mintha lemondtak volna róla, midőn a hószínű ujjak újfent a gyűrű köré fonódtak - lemondtak, s velük, fájdalmas emlékükkel együtt gyermekük is ezt tette volna. Azért távozott. Nem. Amiatt távozott, mert a gyógyító-tanonc már oly' sok ideje választott magának, s akkor, akkor nem őket választotta. Mert ő volt az, ki elsőként hátat fordított nekik, s eltaszította magától bizalmukat. Ő volt, s úgy festett, új életében hiába tartott fenn megbecsült, hőn-dédelgetett, folyvást őrzött helyet annak, melyet már nem érdemelt meg többé. Melyet már megtagadtak tőle, s joggal tették. Okkal tették. És most már látta ezt a leány.

Úgy hitte, menten az asztalra csap. Igen. Pillanatokkal ezelőtt még úgy hitte volna, megteszi, s jobb, ha a fán tölti ki mérgét, mintsem a démonszerzeten, kinek megannyi, megszámlálhatatlan dolgot köszönhetett már, s most mégis, ezt az egyetlent, az egyik legfontosabbat számára az egész világon, mégis ezt kellett elrontania. Ám Laryss-nak nem maradt ereje haragra gerjedni, s meglévő dühe is lassacskán szállott tova, miután Nie távozott, hátrahagyván a mellkasát átütő szó-dárdákat, mint sietve varázsolt, tökéletlen, mégis fájdalmasan éles, kiábrándítóan hűvös jégcsapokat, melyeket a gyógyító szándékosan nem húzott ki lelkéből. Nem. Nem tett semmit, csak nézte, ahogyan Shuga Melfyomer a fejét veri a deszkákba, mintha attól remélte volna a még pislákoló parázs elhamvadását... mintha nem látta volna, hogy indulatait már kioltotta a szivárgó-folyó lélek-vér. Mintha nem látta volna, mennyire kevéske erő is pislákolt bennük a kezdetektől, eredendően, s kegyetlenül pusztulásra ítélvén azokat. Éppoly' kegyetlenül, ahogyan ezidáig aggodalmai pusztították a gyógyító leányt, végzetesen, belülről kifelé haladván emésztve őt fel, alattomosan, láthatatlanul. Láthatatlanul? Hiszen körülötte mindenki látni vélte. S most, e percekben sem volt képes véka alá rejteni. Shuga is tanúja lehetett, ha felemelte fejét az idegenek érkezésére, kik feléjük közelítettek. Tanúja lehetett, hogyan éri utol a menekülő nőstényelfet mindazon keserűség, bánat, hamis remény, fájdalom, s kín, mit magában rejtegetett, abba kapaszkodván, hogy e napon majd elengedheti őket végre. Szabadon, olyan helyen, ahol már nem zavarhatják őt. Messze tőle, s új életétől. Messze attól, melyben ismét helye lesz a másik leánynak is. Ám ő nem kérte azt a helyet, s e tettével nem hagyott mást hátra, mint gyötrelmet. Végtelen szomorúságot, mely az Ibolyaszemű vonásaira telepedett, kit még csak az egykori burok helyére betoluló, borzasztó zaj sem mozdíthatott ki elkeseredéséből. Minden erejével azon volt, hogy legalább emlékei nagy részének felszínre törését késleltethesse, így hát hangja sem volt már oly' élettel teli, mint amelyre társasága számíthatott. Halk volt, s különösen, hátborzongatóan kiüresedett.

- Igen, elszúrtad. - mondotta, miközben felkelt székéből, s magához vette leterített köpenyét is, mielőtt még a közeledő léptek tulajdonosai odaértek volna - És ne örülj, mert holnap már vissza is megyek. 

Csupán egyetlen, futó pillantásra méltatta a zsoldosokat. Nem érzett magában semmit, mellyel szembe nézhetett volna velük. Velük? Inkább az ajtóval, melyen bejöttek, s melyet, utánuk, Nienna nan E'Leinor-Syllen csukott be, mintha ítéletet mondana felette, s azzal a közönséges nyílászáróval börtönözné be őt gondolatai, s alaposan elnyomott emlékeinek vadul tomboló tengerébe. És Laryss Orowennë nem tiltakozott. Nem volt képes többé arra sem, hogy Kilime parancsainak megfelelvén, szemmel tartsa az önveszélyes barnaköpenyest. Nem volt már ereje semmire, igazán semmire, így hát hagyta, hogy Shuga Melfyomer intézze, mit intéznie kell, ő pedig a Jégszemű ifjú köpenyével a kezében, lassacskán elindult, hogy a fogadóssal esedékes csekélyke szóváltás után végre elfoglalhassa azt az egyetlen ismert, s legközelebbi menedéket, melyet fájdalmas volta sem változtathatott volna kevésbé vágyottá számára. Hiszen a gyógyító leány eltántoríthatatlanul úgy gondolta, az az utolsó dolog, mely egy régen látott, kedves személytől származik, s melyen keresztül még egyszer, utoljára, beléje kapaszkodhat egy kissé - csak hogy kibírhassa az előtte álló, végtelenül hosszúnak tetsző, mélységesen sötét, s rideg éjszakát, amelyen el kell őt engednie.

***

Sietett a leány.

Sietett volna, ha hagyják. Menekült volna szorult helyzetéből - a kalitkából, melynek e fogadó termét érezte, s melybe oly zár börtönözte, minek nyitja már akkor sem volt övé, amikor belépett ide. Nienna. Ő hordozta magában a kulcsot, rég-volt, gondosan megőrzött, s az évek során egyre fájdalmasabbá, s fájdalmasabbá váló közös emlékeik feloldozását a hallgatások, hazugságok terhe alól, amik sűrű földrétegként temették be azokat, még sűrűbb és szövevényesebb hórengeteg-fedte hamis fedezékükben. S az a hó nem bizonyult jótékonynak, nem takarta óvón a napokat, s órákat, melyek együtt töltettek, míg tartott az Éj - az a végeláthatatlan sötétség, hová Laryss Orowennë került, midőn ráébredt: életét még a korábbinál is sokkalta jobban képesek megfertőzni, átjárni a háború hegyes karmai. Azon karmok, melyek édesanyját, Eilidh-t ragadták el tőle ideje korán, s hagyták magára gyermekként, félárván, mindösszesen két évtizeddel a háta mögött. Elragadták a grifflovast, Amyas hibájából, noha igazán kevesek tartották mindössze a mester felelősségének, mi megesett azon a végzetes napon... olyan kevesek, hogy még csak az Ibolyaszemű sem bővítette kurta soraikat, döbbenetes fiatalsága ellenére sem. Dühöt? Azt érzett, nem is keveset, ám nem édesapja ellen, ki egyre inkább magába fordult, s nehezen viselhető modora még ridegebb, gondolatai pedig még kimértebbek lettek. Még jobban törekedett az elérhetetlenre, megállíthatatlanul küzdötte feléje magát, mintha nem tudná, nem fogadhatná el, hogy nem létezik hiba-nélküliség, nem létezik tökéletes e kontinensen. Nem létezhet, hiszen ellentmond az alkotás törvényeinek, a világ mozgató erőinek, s még maguknak az isteneknek is. Nem, a gyógyító-tanonc nem gyűlölte apját; csupán szánta azt, amivé vált, s formálatlan, gyermek-elméjével minél erősebben megérteni igyekezett, hogy az elmúlt idők már nem térhetnek vissza. Nem élhetjük újra őket - ami azt jelentette, még egyszer biztosan nem vesztheti el édesanyját sem. Ami... ami azt jelentette, hogy a karmok második támadása már más hozadékot követelt magának, s a hátborzongatóan villanó éleket sem ugyanazzal a szubsztanciával kenték át. Hiszen nem kenhették. Nem létezhetett két ugyanolyan azokból sem, s csakhamar rádöbbent erre a fehér elf leány is, sőt, mi több: valóságos ellenméreggel találta szembe magát. S bár a bejuttatás, a hegyek szúrása ismételten fájt, az ártó-hideglelés, és a kiábrándító, szúró, fellélegzésnek indult sóhaj sem követte azt, ahogyan a tünde gyermek számította volna. Nem, a hatás merőben másnak mutatkozott - kegyesebbnek tetszett a fájdalom, mi vele járt, s nem egészen keserűnek, bármily nagy is legyen. Hiszen ellenméreg volt... erős, és törtető, élet-mentő... élet-átforgató. És akkor az Eilidh keserű, átláthatatlanul sötét, sűrűn gomolygó, hatalmas terheket hordozó sorsát, s végzetét tartalmazó fiola mellé egyetlen leányának szívében egy másik is faállványra került. Egy másik, melyet szintúgy rajta próbáltak, s azon név szerepelt a vékony, törékeny, képzeletbeli üvegcse falán, amely temérdek munka árán ugyan, de képes volt átlátszatlan, igazság-festék-pettyeket hagyni maga után ott, hol hirtelen, véletlenül elfolyni hagyták - és amelynek használata mégis borzasztó árat követelt. Mert bár hosszan, s lassan fejtette ki hatását, fokozatosan elvette az ellenértéket, s vontatottan, lépésről lépésre rabolta ki a fehér elfet, hogy azután újra megtölthesse őt, ismeretlen, szokatlan dolgokkal, melyeknek derengésében Laryss remény-gyertyák szelíden ringó lángjainál tett rendet, s keresett helyet közöttük korábbi, merőben különböző létéből megőrzött magoknak. Magoknak, hisz csírázásukat remélte - ám Amyas Orowennë-nek, úgy festett, végérvényesen nyoma veszett, a maghéj pedig feltöretlen maradt; egészen úgy, ahogyan most Nie-é sem moccant, s a melegség, a megnyugtató, kellemes pára, s a föld egyszerre hűlt ki, mintha nem kívánná már védeni a sosem-volt-életet.

És az Ibolyaszemű nem akarta elfogadni ezt.

Harcolt lelkének elkerülhetetlen kiáradásával, s e küzdelmét átható tekintetében látni is lehetett. Látta hát Shuga Melfyomer is, ám nem tehetett volna semmit, mivel visszatarthatta volna az éjszín köpenyt cipelő, apró, szürke-fehér alakot. Nem tehetett volna, sem szóval, sem pedig mozdulattal - még a néhányszor lendülő tenyér látványával sem -; mert az irányában kélt harag, s a leány küzdelme vadul táncolván, összefonódott felettük, s mintha csupán arra volna hivatott, hogy utat mutasson, akár egy egyszerű varázslat; a fehér elf számára minden más megszűnt létezni e percekben. A tudatmódosító szer említése, a talán még e pillanatokban is rajtuk mulató vendégek neszei - egyszerűen minden. Hallotta, s értette az eltűnt lelkek ügyét, ám olybá tűnt, az szívét meg nem indíthatná, egyetlen pillanatra sem, pedig Laryss Orowennë, önmaga - s ízig-vérig gyógyító - lévén, figyelte mások sorsának alakulását, s nem fordított volna hátat, ha azt kérik, nyújtsa oda jobbját, hogy beléje karolhassanak. Nem feledhette azt sem, hogyan próbálta meg biztonságát megőrizni a barnaköpenyes, s talán mintha, egészen pillanatnyi időre csupán, de megtört volna a láthatatlan, különös béklyó, mi fogva tartotta, s az ibolya szemek felcsillantak a gesztus láttán-hallatán... Azonban csak talán. Joggal, s okkal tűnődhetett tehát csendességén, s különös viselkedésén a démonszerzet; ki okosan tette volna, ha megfontolja, foglalkozik-e a kétlábú-gyermek dühével, s fájdalmával e fontos, nagy súlyú percekben. Okosan tette volna, ha belegondol, mi is érhette őt az elmúlt események hozadékaként, s mit jelenthetett ez zavaros, száguldó-szédítő elméjében, mely alig bírta magában tartani, mit hordoznia kellett. Azonban a barnaköpenyes teremtmény sem tudhatott róla mindent, s ha mégis így lett volna - ha pontosan értette volna a gyógyító leány által érzékelt veszteség ólmos súlyát, s annak minden függésében-lengésében keletkezett zöngéjét -, talán még akkor sem találtatott volna képesnek arra, hogy minden alkalommal kifogástalanul olvashassék az Ibolyaszemű indítékaiban. Neheztelhetett is talán, tehát; haragudhatott, s mutathatta sértettségét is, ha akadt erre alkalma, ideje, s energiája, tekintvén, hogy egyenest három életért is felelnie kellett, és minden bizonnyal nem itt, az Elhordott Dűnében, ha egyszer eltűntek. De amaz nem mutatta, inkább védte volna a nőstényelfet, ki szótlan maradt, ismeretlen, lélek-átok-sújtotta-állapotban. S ha Shuga Melfyomer-nek mennie kellett, hát hamarosan elnyelte a föld a fehér elf leányt is, ki karján hordozta a lágyan lengő, sötét köpenyt, akár az éjszaka utolsó, szétterítendő szeletét.

Ennyi maradt belőle a helyiségben, s nem több. Halk, szokatlanul nyers, és mégis borzasztóan gyenge, sebesen tovaszálló hangjának emléke, mely még csak nem is a kulcsot átadó személynek szólt - hiszen az nem is volt hajlandó tárgyalni a gyermekkel, s arra sem méltatta, hogy neki adja át azt -, csak a démon-varázslónak; mintha figyelmeztetni próbálná. Mintha annak minden gondoskodása, figyelme ellenére, igyekezett volna nem-elfeledtetni vele, hogy másnap reggel útra kél, kísérő híján egymaga, gyalogszerrel, s teleportálással, ha úgy látja jónak - bár egyelőre úgy hitte, nem létezik oly' hosszú vándorlás, mely elég időt szolgáltatott volna számára, hogy maga mögött hagyhassa fájdalmát, s múltjának azon megbecsült, s visszakapni kívánt szeletét, mely ezidáig minduntalan reményt öntött belé, s élettel-telivé izzította hűvösen, nyugalmasan. Nem... Laryss önmagát meghazudtolván, nem mondott semmi egyebet, s azonnal elmerült azt esti fogadó falai között meghúzódó félhomályban, midőn szobája, s egyetlen menedékhelye kulcsa keze ügyébe került. Mintha még az sem érdekelte volna, hogy a fogadós megrémült, tartott tőle. Hogy ő, csaknem az egyetlen a minden bizonnyal jól szórakozó vendégek között, sokkal inkább megrettent egy aprócska, északi-növésű fegyverforgató-gyógyítótól, mint egy hatalmas termetű, különös alaktól, még különösebb tekintettel, szóhasználattal, és kisugárzással. Ha egy másik napon esett volna meg, talán a leány még el is neveti magát, s minden bizonnyal marad, hogy végignézze a Shuga által kiosztott büntetést, azután pedig segítséget, támogatást nyújthassék a mágusnak eltűnt bajtársai ügyében. Marad, mert aggódik az elveszettekért, s nem bújik el gyáván a kattanó kilincs, a kinyíló, kapkodva betett ajtó lapja mögött, mintha megváltást remélne az aprócska, lélegezni-is-kevés teremtől, hová oly' dolgok elől menekült, melyeket nem hagyhatott odakint, nem szakíthatott el magától, ennélfogva pedig éppen e sietős mozdulatokkal ítélte fogságra elméjét, lelkét velük együtt, összezárván - egészen reggelig. És a fehér elf kínzóan hosszúnak vélte ezt az időt, felismerését pedig ösztönszerű tett követte, mely hiába kapkodott védelem után a szorongatni kezdett sötét köpenyben elmerülvén. Hiába kereste az Ibolyaszemű, nem lelte a feloldozást, megnyugvást, s végül álmot hozó ölelést. Nem lelhette, hisz' csak a kelme volt, mit érintett, mit magával vitt az ágyig, melyre mégis idegenkedvén, nem-oda-tartozással tekintett, midőn ereje elhagyta őt, s lassacskán leereszkedett a szélére, hogy lábbelijét levethesse. Nem lelte az ifjút, ki társául szegődhetett volna e nehéz teher hordozásában, s tanúja lehetett volna könnyeinek, mint oly' sokszor azelőtt, mikor Orod Opelë falai között rejtőztek, s lapultak meg, akár anyjukra váró, védtelen, csaknem újszülött rókakölykök az odúban. Nem találta őt, csak kölcsönvett köpenyét, az ujjatlan kesztyűket, melyeknek éppen úgy nem találta itt helyét, akárcsak önmagának - Nienna szobájában. Mert az övé volt, az övé lett volna, s Laryss úgy érezte, itt-léte megingathatatlanul támasztotta alá, micsoda károkat is okozott az Égboltszemű életében, még most, annyi év után is. Annyi titok, és elhidegülés után, még mindig nem volt elég, még mindig tudott mit lerombolni egy másik életben, mit ideje korán fosztott meg az anyai figyelemtől, noha pontosan tudta, milyen érzés is, ha ez bekövetkezik. Mert megfosztotta őt Artanis idejének nagy részétől, s Adan egymagában nem tehetett volna semmit a grifflovas-kiképzőmester fokozódó szigora, s egyre inkább elnyúlni látszó gyakorlatai ellen. Nem tehetett volna, mert nem félte őt a mester, nem rettent volna meg a madaras gyűrű csillanásától a táborban. Nem rettent volna, mert tudta, hogy nem Artanis hordja, a tünde asszonynak pedig éppúgy feladatott a lecke Laryss művelésével, ahogyan ő is erejét, figyelmét áldozta ígéretes növendékére, s szintén ígéretes társára, Aladelus-ra, kinek éppúgy kijárt az oldhatatlan szigorból az éj-tollvégű Clea jóvoltából, mint vakmerő lovasának - annak a lovasnak, kinek kicsapongásait, úgy hitte a mester, könnyűszerrel megakadályozhatja.

Tévesen hitte. S tévesen hitte maga Laryss is, hogy visszatarthatja e fájó emlékeket, s elválaszthatja a csodálatosaktól: az átbeszélt éjszakáktól, a lassú, nyugalmas sétáktól, melyeken lelkük is megpihenni tudott; s az érzéstől, mely, mint életének egy nélkülözhetetlen, nagy gonddal faragtatott támpilléreként, tartatta számon vele Nie-t. Egy élő-lélegző támpillérként, melynek gondolatai voltak, s nem csupán egyetlen szóból állott, mint a gyógyítás. Valódi támaszték, mely kinyithatta ajkait, s újrafesthette a leány napjait hangok színeivel, melyek elfedték a sebesültek, betegek nyögését, halovány pihegését, s eltakarták a holtak merev, halovány, lét-nélküli orcáját, világtalan, fénytelen szemét, s a megannyi terhet, a bűntudatot... Mert mégsem csupán támpillér volt az a leány. Szilárdságában hullámzott, simult-idomult őhozzá, ahogyan maga is ugyanezt tette, midőn egymásra leltek - és egymás gondjaira is, melyeket nem kellett rejtegetniük, nem kellett sűrű-szövésű, rezzenéstelen álarc mögé gyűrniük. Nem. Nem a másikuk előtt, és nem saját maguk előtt. Elég volt, ha Laryss-nak odakint kellett megtennie, a láthatatlan, kerekded védőburkon kívül, melynek az Égboltszemű grifflovassal töltött ideje tetszett. És bár korántsem árult el mindent az idősebbik leánynak, messze ő volt a szívéhez legközelebb férkőzött egyén, édesapja, s a fehér-elf hagyományok minden szégyenére. Hiszen szégyen volt, amit művelt, és nem Nie mindennél fontosabbnak talált okítása volt szégyen, hanem a tettek - a nem-tettek -, amelyekkel önnön gyermekét illette, kit félárvaságában magára hagyott, s nem részesített büszkeségében, elismerésében, bármit is ért el verítékes munka, hosszú kitartás árán, legyen szó fegyverek nevének, forgatási stílusának - eleinte többnyire szóbeli - ismeretétől, avagy az ispotályban, Artanis mellett nyújtott kitűnő teljesítményéről. Hiszen szorgalmasan gyakorolt, tanult, művelte magát az Ibolyaszemű; hajszolta szenvedélyét, álmát, mely akkor ébredt benne, amikor megtapasztalta e világ rideg kegyetlenségét, és az élet törékenységét. Annak óvásának mérhetetlen fontosságát, s a gyengédséget, melyet fogantatásának első perceitől kezdve érdemelt. Hajszolta azt a gyógyító-tanonc, s úgy érezte, helyet talált magának a Fehér Városban, a többi gyógyfű-keverő, s mágia-használó között, kiket népének tagjai éppúgy elismertek, akár bármely más munkát végzőket: városőröket, grifflovasokat, gyalogos harcosokat, élelmi növény-termesztőket, s a vadászokat, kik hússal térhettek vissza a rejtett falak mögé, azok számára, kik fogyasztani kívánták. Úgy érezte a gyermek-leány, tartozik valahová, valamihez; valami egészhez, egyetlen aprócska darabként, ám mégis - tartozik. És e tartozás örömmel, lendülettel, megnyugvással töltötte el őt, akkor is, ha magányra tért haza otthonába, melyre már hosszú-hosszú évekkel azelőtt súlyos, nyirkos és ragacsos csend telepedett, ami nem óhajt távozni, nem akar továbbállni. Sőt: egyre többet kíván maradni, egyre többet tartani távol onnan Amyas Orowennë-t, még annál is jobban, amennyire Nienna iránti érdekeltsége előtt volt kívül azon falakon, melyekről jól tudta már, nem hordoznak számára semmit. Eilidh Vennala kesernyés emlékét csupán, kinek élete kioltatott, kinek erényei már csak tudatokban, emlékezetekben élnek tovább, s kinek egyetlen leánya, úgy festett, teljességgel elfordult attól az úttól, amelyet együtt terveztek neki. Együtt? De hiszen a tünde nő sohasem kényszerítette volna semmire oly vigyázva kihordott magzatát, hogy akkoriban még csak Iremmalath hátára is ritkán kapaszkodott fel. Ritkán, de mégis megtette, mert nem hanyagolta volna kötelességét, sem pedig szövetségesét, ki, bár nem volt képes beszédre, mégis igazán bámulatos dolgokat értett a világból, s pontosan tudta, lovasa mit miért - kiért - tesz avagy nem tesz. A kiképzőmester másik fele, ki egésszé tette őt, nem zára volna béklyók közé leánya szárnyaló gondolatait, bimbózó érdeklődését, tehetségét, s engedte is, hogy Laryss a saját útját járja, távol őrjáratoktól, avlanioni utaktól, s távol apjának hamis, légbe vesző elvárásaitól is, melyek megronthatták volna lelkét. Hagyta, hadd vegye szárnyai alá a másik gyermek édesanyja, hadd tanuljon arról, amihez szíve húzza őt, hogy azután eldönthesse: valóban akarja-e azt. És Laryss akarta: egyszer sem rettent meg, s fordult volna vissza; nem adta volna fel választását, mert hitte, hogy jó, igaz, és eme igazságát a kitartásából nyeri. Hitte, hogy nem létezett rossz döntés, csupán kevés akarat, melyet belé plántáltak - hitte, mert hinni akarta, és úgy festett, Artanis is hitt a leányban, ha nem eresztette figyelméből egykönnyen. De vajon, meddig hihetett boldogan, s vakon? Meddig gondolhatta az Ibolyaszemű, hogy törtetése, kitartása csupán apja elvárásait tapossa semmivé, ámde másban kárt nem tehet? Meddig tarthatott, míg ráébredt, hogy fájdalma, Amyas elutasítása, tőle való elfordulása éppen testvérévé fogadta azt, mi Nienna osztályrészéül jutott? Mikor tárulhatott fel előtte a keserű valóság, s hogy több is rejtezett e falakon belül, mi bűntudatot ébreszthetett a lelkében? Sokkal több. Nem csak az életek vigyázásának terhétől félt hát gyermekléte küszöbén - tartott bizony attól is, miféle bántalmat hozhatott Nienna-ra, amíg vakon kergette álmait, melyekben menedéket vélt lelni megmaradt szülője szívdobbanás-maró érdektelensége elől. Tartott tőle, mert jól ismerte a felmenők csalódásának ízét, jól tudta, milyen, ha gyermekük fájának rossz irányba növő gyökereikbe törik míves-kecses tünde-bicskájuk éle; s érezte; érezte, hogy Artanis sem elégedett - nem vele, hanem Amyas leányával, kit a mesterhez hasonló módon ő maga is terveinek, vágyainak értelmetlen, s hibás betöltésére használt. Csoda hát, ha hanyagul-feltöltött, félig-mély repedések éktelenkedtek lelkükön, melyek fölé hidat kellett volna, emeljenek, hogy önnön vérüket elfogadják, segítsék? Csoda hát, ha a két leány - ha az Égboltszemű grifflovas is megszenvedte tévedéseik hozadékát?

S csoda hát, ha Laryss Orowennë, kétkedések, értetlenség, s elhagyatottság gyűrűjében kavarogván, önmagát okolta a másik leány bánatáért?

Csoda hát, ha megannyi év múltán is, ha mélységesen mély, keserves elzárkózása után is, olykor előtörtek belőle e kínzó érzések, s patakokban folyó könnyekként, elnyújtott, érthetetlen szavak formájában tudatták a Jégszemű ifjú sárkánynak a nőstényelf mérhetetlen fájdalmát? Nem, nem volt csoda - ahogyan azért sem lehetett volna felelősségre vonni a vétkes szülőket, mert vétkesek voltak, s ártottak utódaiknak, ahelyett, hogy segítették volna őket. Ártottak, mindketten, mindkettejüknek, s a fehér elf leány végül nem bírta tovább: eltávolodott az Égboltszeműtől, bezárta szíve ajtaját előtte, még akkor, amikor meg sem ismerte az ifjút; azóta azonban már azt sem tudta volna, hol, s hogyan kezdje újra, hogyan próbálja helyrehozni, mit elrontott... És Valturaan lelke, az a senkinek-sem-mutatott, bizony belefájdult ebbe. Fájlalta létét, s vágyait, melyek egy nem várt irányban is Laryss útjába kerültek, lehetetlenné tévén azt, hogy a leány kijavítsa tévedését. Mert nem akart volna titkolózni többé, ha bátorkodik felkeresni a másikat - nem akart volna, ám a fióka érdekében meg kellett volna tennie, s e teher nyugtalanította volna bensőjét, még csupán gondolata is elfogadhatatlanná nőtte ki magát; így pedig az Ibolyaszemű meghagyta távolságát. Kénytelen volt meghagyni azt, s megkímélni Nie-t mindattól, mit új élete hordozott magában. Megkímélni saját szívét is - elutasítástól, eltaszítástól, elárulástól. El-nem-fogadástól. És Valturaan sem volt képes elfogadni, mégis hogyan hagyhatták magukra amazt, ha csupán egymásra számíthattak? Hogyan nyugodhatott bele Nienna oly' könnyedén az ifjabbik hallgatásába? Hogyan árulhatta el, ha egyszer számára sem maradt ismeretlen, min mindketten keresztülmentek? De Laryss egyetlen percig sem osztozott a sárkány dühében, s menten le is csillapította azt, midőn hamvaiból kihajtott. Ő nem neheztelt a másik leányra, sem addig, sem pedig akkor, és tudta, hogy a grifflovas-növendék sem teszi. Tudta, bízott ebben, még akkor is, amikor napok, hetek, hónapok... évek szótlansága telepedett makacsul közéjük.

Tudta tehát azt is jól, mit okozhatott számára a kiderülő igazság - még akkor is, ha eltávolodásának nem Valturaan felbukkanása volt az eredendő oka. Tudta, nem a fehér sárkánynak kellett volna felfednie, mit akkor, Olassië erdeje mellett elárult, s nem úgy, ahogyan megtette. Nem, bele kellett volna gondolnia, mennyire megrendítő, mennyire világ-összetörő, mit eléje tárt - s hogy mennyire kegyetlen módon is tette azt Nienna szemein át. Laryss el sem tudta képzelni, mégis hogyan érinthette az a temérdek tény, felfedett titok, és kiváltott érzelem a történések befogadóját. Nem, nem tudta, és a jégszemű ifjú sem óhajtott bőbeszédű beszámolóba fogni azt a három napot illetően. S ha hallgatott, annak mindösszesen két oka lehetett.

Ezek egyike - amelyet a gyógyító Valturaan korábbi haragjának léte miatt hinni vélt -, hogy talán valamivel megijesztette, összeszólalkozott vele, vagy akár még meg is sebesíthette, legrosszabb esetben pedig rátámadt - olyan helyen, s úgy, hogy Olassië vezérének a démonszerzet által is emlegetett kémei nem láthatták, s nem akadályozhatták meg azt. Ettől rettegett hát az alkalmi kardforgató, s félelmeinek kiváló alappal szolgált a hangulat, amelyben Shuga Melfyomer-t, s Nie-t meglelte. Ugyanis az a hangszigetelő-varázs egyfajta fészeknek tetszett szemében. Egy csupán általa látható buroknak, amely összegyűjtötte a kettejük közötti feszültséget, amíg ő megérkezett, s ki tudja, mi lehetett az, mitől így felszaporodott? Ki tudja, miről beszélhetett neki a barnaköpenyes, s vajon mennyire rémíthette meg? mennyire keseríthette el? Vajon másodjára is összedöntötték a földönfutóvá lett egykori ég-lovas világát - életét? Másodjára, s azért is, közvetve, Ő felelt? Elméje megtelt e valósan festő képzettel, s hagyta, hadd gyűrűzzön tovább a gondolat; hadd hajtson még szúrósabb, még fájdalmasabb indákat magából, melyek lassacskán egész mellkasát is körbefonták, belülről, s apránként látván neki a feladatnak. Sorsától nem menthette meg az illattalan köpeny ölelése sem, hiába szorongatta, hiába húzta egyre összébb magát a sötétbe burkolózott szöveteken, s a párnán, amely eleinte ugyan kénytelenné vált felitatni az ibolya szemekből távozó könnyeket; egy idő után már nem kényszerült semmire azon kívül, hogy megtartsa a holdszínű, sápadt, gondterhelt fejet. Laryss nem tudott sírni tovább. Maga sem volt képes megmondani, mennyi idő telhetett el, mindössze csak elhallgatott. Egyszerűen elhallgatott. Már nem siratta félelmét, veszteségét, bánatát, s nem siratta Nienna mérhetetlennek tetsző terheit sem: elfogadta választását, elfogadta elutasítását, s elfogadta azt is, mit a máguslény tett, bár haraggal illette érte. Illanó haraggal, amelyet elnyomott a szörnyű valóság, a rideg semmiség, melyben Laryss most nem lelte helyét. Nem fogadta magába nyugtató álom, nem, nem... Nem vált könnyebbé sem lelke, sem pedig teste, hiába nézett szembe hibáival, s hiába igyekezett elengedni azt, mi sohasem volt övé. Hiába. Mintha nem tehetné meg. Mintha még nem tehetné. Mert ami egész, az csupán színjáték, s maga is egy darab, mely azóta is párját keresi, hogy a leány rálelt odalent, a fogadó köztermében. Azon párját, mely elveszett mégsem lehetett, s csak meg kellett volna látnia azt. Meg kellett volna látnia, hogy Nienna mégsem rémült meg úgy, ahogyan várta volna tőle. Nem rettegett kiejteni annak nevét sem, ki összezúzta korábbi szemléletét, s felfedte előtte, mivé is lett Laryss Orowennë, mitán elváltak útjaik. Kivel fonódott egybe élete - s mivel. Nem rendült meg hát az ikersárkányok említésétől sem, nem rendült meg mindattól, mit Shuga kimondott - nem attól, mit a leány látni vélt. Nem attól... Hiszen ha még egyszer, utoljára felidézte a fehérbe öltözött alak távozását, gyászt, s dühöt vélt benne felfedezni. Gyászt, olyasfélét, melyet akarata ellenére hánytorgattak fel - talán éppen azzal a gyűrűvel. Talán most kapta meg, most szembesült múltjának egy másik hatalmas részével, amely szörnyűség elég erős volt ugyan, hogy képes legyen elnyomni félelmét, azt azonban mégsem mondathatta ki vele - nem, nem kötelezhették eme érzések a legkevésbé sem, hogy Valturaan biztonsága felől érdeklődjék. Mintha szívén viselné sorsát. Mintha nem töltené el bénító iszonyat a gondolattól, hogy létezik, s ő, a kiképzőmester leánya megosztja vele életének minden aprócska szegletét is. Nem tántorította el ennek tudata akkor sem, mikor üzent neki, mikor hírül vitette a hósárkánnyal, hogy hiányolja a régi ismerőst. Nem... Nienna nem félt. Nem félt Valturaan-tól, s nem mondatott szívében ítélet Laryss fölött azért, kire választása esett. Nem. Nem azért mondatott ítélet.

A maga módján ugyan, ámde szeretettel emlegette őt az ifjú, miután megtértek Jégkarom-csúcsra, s állapota eleget javult ahhoz, hogy gondolatait szavakba is önthesse. És ős beszélt Nie-ről, beszélt, és mondandójában nyoma sem volt haragnak vagy megvetésnek. Neheztelésnek. Reménnyel telt meg, s már-már izgatottsággal, temérdek elszántsággal, hogy egyszer egymás elé állíthassa őket, s visszaadhassa a lehetőséget, melyet nem várt érkezésével elvett tőlük annak idején, a Fehér Városban. Igen, így van. Talán nem ekképpen közölhette terveit, Laryss mégis értette őt, értette igyekezetének okát, s értette a szavai mögött meghúzódó köteléket, mellyel az Égboltszeműhöz kapcsolódott. Immáron ő is. Csak azt nem érthette, miben rejlett e különös viszonyulás természete. Hisz' jól ismerte az ifjút, s az nem kedvelt senkit sem ostoba okokból. Nem kedvelte volna Nie-t sem, hogy azzal az Ibolyaszemű kedvére tegyék, ó, dehogy. Igazán megfontolta még azt is, kit kíván egyáltalán a közelébe engedni, hová ereszti el nyugodtan, s milyen kísérettel... nemhogy szorgalmazott volna bármiféle találkozást is! Ezt az egyet azonban minduntalan megemlegette, jóllehet, nagyon vigyázva, óvatosan, körültekintően tette, mert hiszen tisztában volt vele, hogy Laryss faggatni fogja, mi történt, és ő nem akarta vele megosztani válaszait. Ha pedig nem azért hallgatta el a történtek jó részét, mert ártalmat hozott volna az Égboltszemű fejére - márpedig amaz még a nevét is ki merte ejteni, s egy asztalnál maradt azzal is, ki legközelebb állhatott hozzá -, akkor hát egyetlen, képtelen, balgaságnak, s lehetetlenségnek tűnő megfejtés marad hát egyes-egyedül, amelyet az Orowennë-leány egészen ezidáig elméje leghátsóbb bugyraiba száműzött, s korholta magát még a gondolatért is, hogy ilyesmi bármikor is eszébe ötlött. De eszébe ötlött - olykor. Eszébe ötlött, mert az ifjú dühe teljességben megszűnt létezni Nienna iránt, helyét pedig kíváncsiság, könnyedség, s talán némi tisztelet is elfoglalta. Fontossá vált. Közelebbivé a sárkány számára, s nem erővel töltött érzés volt ez. Nem ő próbálta megnyugtatni, avagy átverni vele. Nem azt próbálta meg eltitkolni előle, hogy bántotta volna Nienna-t, hanem éppen ellenkezőleg. Egyetlen más dolgot ismert széles-e-világon, melyet életével is védett volna a ragadozó, bárkitől, kinek füle nem alkalmas annak meghallására. Bárkitől, ki előtt nem kívánta felfedni tekintélyének, becsületének megrongálódását - az pedig, bizony, akkor, és csak akkor mehetett végbe, ha valami egészen váratlan történt. Valami... valami megindító. Valami olyasmi, melynek még csupán emlékét is szégyellheti, az elmúlt időszakban azonban egyenesen felcsattant, ha kelleténél tovább faggatta őt; következésképpen tehát, ha nem borzasztó és kegyetlen dolog volt, melyet meg kellett volna bánnia, s nem mert volna vallani róla a leány előtt, akkor bizony valami egészen hihetetlen. 

Valami kedves, és szép.

S akkor hát, felrémlett előtte a különös altató is. Az övé nyelvén csengő, rövidke dal, amelyet oly' sokszor énekelt neki halkan, s elrejtvén a világ elől; hogy megnyugtassa őt, s véget vessen könnyei folyásának, a testét, elméjét uraló átkos gondoknak. Eszébe jutott, hogy azelőtt sohasem hallotta a sárkánytól - hova tovább, énekelni is meglehetősen ritkán láthatta -, AZÓTA azonban, hogy visszatért, megannyiszor megtette, s mindig akkor, ha úgy vélte, a fehér elf leány türelme, lelki ereje végére jutott, s azzal kívánta enyhíteni bánatát. Egészen ezidáig gyakran töprengett rajta, mégis honnan tanulhatta, hol, és mikor, ha azelőtt egyszer sem vette rá magát, hogy efféle hatalmas horderejű ajándékkal illesse őt. Pedig megtette volna, ha módjában áll, ebben bizonyos volt a gyógyító. Nem gondolt bele túlságosan sokat: azt hitte, vándorlásai során hallotta meg valahol, s igencsak megtetszett neki, csakhogy... Csakhogy. Csakhogy, ha újonnan, s immáron új szemléletével, ismét megvizsgálta az eseményeket, félreértelmezhetetlenül, nem-véletlennek-tűnően sokszor fordult elő az utóbbi időszakban, hogy a két esemény: a Nienna iránti aggodalmai, és a dal eléneklése egyszerre voltak jelen, egyazon éjjelen, egyazon nappalon, s bizony-bizony, egymást követvén. Nem egyéb gondokat. Mindig azokat, melyekhez az egykor volt grifflovas fűződhetett. S ekkor valami, még a korábbi, második eshetőségnél is hatalmasabb őrültség vette be magát a gyógyító-tanonc kusza, tompa elméjébe. Mi van akkor, ha az a kedves és szép dolog, mely kettejük között történt, akkor, amikor mindenről lehullt a lepel, éppen ez volt? Mi van akkor, ha Valturaan törekvései, Nie hozzá eljuttatott hiányolása, s ez a különös altatódal mind-mind kötődnek egymáshoz? Mi van akkor, ha az a regneteg aggodalom, és félelem, melyet az ifjú is sokszor feleslegesnek nevezett, valóban felesleges volt, s nem kellett volna a másik leány haragjától tartania? Mi van akkor, ha a fehér sárkány tudta ezt, s szokásához híven, mivel nem mondhatta ki az igazat, úgy hát más módon: a dallal próbálta értésére adni? 

S ha ez mind igaz, és helyes, akkor hát meggondolatlanságból próbálta óvni az Égboltszeműt saját életétől, s annak zegzugos darabkáitól, melyeket Shuga Melfyomer mintegy csalétekként meglengetett előtte. Teljességgel feleslegesen törekedett arra, hogy megkímélje egy újabb olyan élménytől, ha egyszer elfogadta már azok létezését, s szemmel láthatólag is érdekelték a kihagyott, még-sosem-hallott részletek; még annak ellenére is, hogy egy efféle helyen kellett érdeklődnie irántuk, telis-tele vizslató, jól szórakozó tekintetekkel, mik őket méregették. Az asztal felett pedig lesújtó tömegként fénylett fel olykor-olykor a madaras gyűrű azon felülete, mely előbukkant a hószín kezek szorításából. Ha nem is most került tulajdonába, egészen biztosan azóta is emlékeztette őt veszteségére, mely sokkalta nagyobb volt annál, mit a leány nem sokkal ezelőtt érzett, s még azt sem lehetett ott könnyűszerrel elviselni, nemhogy valami egészen mást, mely mélyebbre hatol a legerősebb fenyő legrégebbi gyökerénél is. És mégsem úgy távozott a fehérbe öltözött, ahogyan Laryss elképzelte volna. Mégsem hűvös-elnézést kért, hogy távozhasson, s egyéb dolgai után nézhessen - most már sokkal inkább úgy tetszett, mintha jéggé fagyott szemrehányást kapott volna osztályrészéül, nem pedig elutasítást. Nem eltaszítást, nem róla való lemondást, hanem csalódást, dühöt és bánatot, ridegségbe, s tartásba csomagolván. Mintha... mintha azért távozott volna, mert ő védeni akarta, mert hallgatott viselt dolgairól, s az emlegetett családról, és rébuszokban beszélt, nehogy megrémítse őt. És ha így volt... ha hihetett a bűntudata, félelme, és a dallal való vigasztalások egybeesésének; ha elhihette, mit e látni-nem-akart egész-darabka párja mutatott meg számára, úgy Nienna haragja, csalódása nagyon is jogosnak bizonyult. Mert ő, az Égboltszemű, remélte az újra-találkozást, s hajlandó lett volna megadni az esélyt, hogy helyreállíthassák, mit elvesztettek. Hogy Laryss kimagyarázhassa végre magát, mindent eláruljon, hogy végre ne maradhasson közöttük több mérgező titok és köntörfalazás. Ő kész volt lerombolni azokat, kész volt áthidalni az években mérhető, ám sokkalta súlyosabb távolságot, és Laryss Orowennë újra elárulta őt. Újra hallgatott előtte, ahogyan AKKOR tette. Akkor, amikor nem beszélt vele többé, s elzárkózott előle. Ugyanazt ismételte meg, mintha nem értékelte volna az egykori grifflovas igyekezetét, s erejét, mi az elvesztegetett alkalmat lehetővé tette számukra. Most, az Ibolyaszemű leány, másodjára követte el életének egyik legfájdalmasabb, legkiábrándítóbb hibáját, és bár megannyit kesergett már az első alkalmon, mégsem ismerte fel azt idejében. Mégsem látta be döntésének a másik leány szemén át látható értelmét, s hamisan azzal vádolta őt, hogy valójában már nincs is rá szüksége, ennélfogva pedig reménykedése sem igaz beszéd volt. De hogyan is távozhatott volna elutasítással, ha egészen ezidáig ő maga is reménykedett, ahogyan a gyógyító? Hiszen nem Nie taszította el őt magtól ezúttal sem, hanem éppen fordítva... Ami pedig Shuga-t illette, az iránta táplált haragja sem lehetett jogos tehát. A mágus-teremtmény, zavaros, tompán pendülő, mégis újra és újra megerőltetett, újra és újra nekifutó elmével, immáron más színben tűnt fel, ahogyan cselekedete is, mivel, talán Laryss elől kívánta megkezdeni elgörgetni az akadályt. Talán az ő feladatát próbálta segíteni azzal, hogy beszélt, a maga módján támogatván őt. És haraggal jutalmazta ezért. Őt haraggal, Nie-t pedig hallgatással, noha mindkettejük számított reá. Mindkettejük hajlandó volt megadni a kezdő lendületet, és ő mégis eltiporta a segítséget.

Rettenetesen érezte magát.

Most még arra sem érezte volna méltónak magát, ha a köpenyben találja maga mellett az ifjút, ki vigasztalni igyekezne őt kínjai közepette. Nem, nem érezte volna. Szégyellte magát, s a puszta bűntudat szava sem lehetett elég erős és körülíró ahhoz, hogy lefesse, valójában mivel is telt meg bensője e vészterhes, és mégis megkönnyebbülést hozó percekben. Hiszen már tudta, hogy nem mehet el, ha a reggel eljő. Nem is akart. Nem akart elmenekülni hibái elől; most nem. Ezúttal nem. Az a múlt nem érdemelte meg, hogy másodjára is eldobják, ahogyan Nienna nan E'Leinor-Syllen sem. Nem. Nem érdemelte meg. Joggal lehetett volna dühös, joggal zárkózhatott volna el előle, és ha meg akarja tenni, úgy majd megteszi, ha másnap eléáll. De eléje fog járulni, nem fogja itt hagyni, nem fogja magára hagyni, azok után, amire őérte hajlandó volt... és nem fogja eldobni azt sem, mit egyszer régen még magukénak tudhattak. Nem fogja, ha mindketten - és még annál többen is - annak újjáéledésében reménykedtek, és nem fogja azért sem, mert amíg neki megadatott az, mit később otthonnak nevezhetett, és megadatott a védelem, a biztonság, és mindazon segítség, mit Valturaan új kolóniájától kapott, addig, - Shuga szavai nyomán - úgy sejtette, Nienna mindvégig magára maradt - akkor, amikor a legkevésbé kellett volna megtörténnie.

Eljött hát az ideje, hogy ez megváltozzék.

***

Laryss nem érezte igazán az idő múlását. Nem érezte jól, hogy pontosak legyünk, hiszen nem volt mivel éreznie - minden idegszála, minden egyes lélegzete, lelkének minden aprócska szelete arra fókuszált, hogy magába olvassza mindazt, mit a leány gondolkodása nyomán megtudott; amit kicsiny, ám annál kevésbé jelentéktelen darabkákból egésszé formált. Oly egésszé, amely immáron számára is érthető, eme értelem pedig kedves neki. Hiszen az volt... csakis az lehetett, ha zubogó-sodródó bensője zsibbadó megnyugvást talált. Olyasféle megnyugvást, amely tettrekészséggel párosult, s mégis, a megoldás meglelése, az erőfeszítések, aggodalom, félelem sikeressége, ellazították tagjait, s megbénították azokat, jótékonyan. Mintha a gyógyító egész lénye, mi kilencvennyolc éve önnön testében lakozott, azt akarta volna, hogy végleg, s tényleg nyugalomra leljék az ifjú köpenyének ölelésében, melynek szívmelengető illatát sajnos elvette a kolónia leplező-varázslata, azonban a kis fehérhez tartozó, vér-áramlás-gyorsító, s mégis hőn szeretett, békességet hozó aroma élénken élt az Ibolyaszemű emlékezetében, s jobb híján, odaképzelte azt, ahogyan az oldalán feküdt, az Elhordott Dűne falai között, a bérelt szobában, amelyre rejtelmes, csendes sötétség borult, s csak az alulról fel-feltörő, egyre halkuló-ritkuló zajok árulkodtak arról: létezik az a hely, s létezik maga a leány is, benne. A világban, amely haladt előre a maga útján, s amely magába foglalta őt is, még ha kényelmesen zavarosnak tetsző mozdulatlanságában nem is érezte ezt igazán. Nem érezte, ám sürgető, szapora gondolatai alatt mélyen lapult meg ennek tudata: saját létezéséé, s a teendőkéi is, amelyek ezen egyszerű ténnyel jártak, s amelyek, mint nimfák varázsa nyomán élere kelő, víztől, s természet-mágiától duzzadó apró növény-csermelyek, fonták körbe a fehér elf elméjét betöltő rendezett zűrzavart. Összefogták a részeket, egésszé, s egyúttal szét is választották azokat, hogy a leány útra lelhessen közöttük, eligazodhassék, s megláthassa, mit kell legelőbb tennie. Mit tehet meg legelőbb. Mit tehetett hát meg? Mivel kezdhette volna, ha a tagjait betöltő mozdíthatatlan, s mégis jótékony erőtlenség egyszeriben elpárolgott volna?

Nem érezte igazán, mióta is fekhetett az ágyon, amelyen most éppen Nie-nek kellett volna fáradalmait pihennie. Nem volt róla fogalma sem. Nem tudhatta, hogy a másik északi, s a tolvaj akkor botlottak egymásba, amikor ő menedékéért vívott csaknem néma csatát a mágussal, azután pedig a fogadóssal is, nem is beszélve az odalent szemlélődőkről, kik jól szórakoztak a hármas viselt, ámde hallani nem hallható dolgain. Nem tudhatta, hogy távozása után, midőn a démonlény is feladata, kötelessége üldözésére adta fejét, azok ketten is összefutottak - ő és a vörös hajú félelf. Nem tudhatott még csak az események létéről sem, nem ismerhette a félvért, ki Telar-ban Valturaan élelmének ült neki a barnaköpenyes oldalán, pedig ha mindez elért volna hozzá, még mielőtt csatlakozik, egészen biztosan megnézi magának az illetőt. Egészen biztosan szidalmazásban részesíti mindkettejüket, csakhogy arról az incidensről maga az ifjú is mélyen hallgatott előtte, tekintvén az óriási megaláztatást, amellyel zsákmánya elvesztése járt azon a napon, 715-ben. Így hát, még ha a leány birtokában is lett volna egy afféle névsor, az utazókról, kik másnaptól társaiul lesznek, hát akkor sem tulajdonított volna semmiféle érzelmi reakciót Jeremy Talbot nevének, vagy bármelyik másiknak. Nem, s azért sem, ami nem sokkal ezelőtt történt; amit, akárcsak egy hatalmas fonal-gombolyagot, előbb ki kellett bogoznia, hogy megkeresse annak elejét, s végét. Ki kellett, s most kellett, ha eddig nem tehette, most kellett, ha eddig nem ébredt rá mindarra, mi egészen végig előtte hevert kiterítve, akár egy térkép, melyen még a követendő útvonalat is bejelölték. Hát tette is a leány, tette, míg mindent el nem végzett, míg minden emlék- és információ-köteget helyére nem emelt elméje irattárában, hogy azután magába fogadja a kellemes, s mégis buzdító tehetetlenség, mozdulatlanság, mintha csak tagjait sújtaná a láthatatlan, ólmos fáradtság. Mert a fehér elf ellágyult, immáron szelíden örvénylő elméje éber maradt, tele cselekedetekkel, melyeket neki kellett elvégeznie, és ő ekkor - talán akkor, amikor az Égboltszemű, s a magát gondosan elrejtő kék nőstény sárkány találkoztak - már tudta, hogy nem most - hogy nem lehet most.

Hiszen Shuga már bizonyára messze járt, s ő azt sem tudta volna, merre keresse; hiába húzta a fekhelye felé a súly, amellyel leendő, a mágus irányába intézendő bocsánatkérése nehezedett reá, akár egy árny-személy az éjszakában. Egy hangtalan, nesztelen betolakodó, ki meglopja nem létező álmainak nyugalmát, így pedig nem vihet el semmit innen. S az nem is akart. Nem bántotta Laryss-t az az érzés, ó, nem. Sürgette, ám nem kínozta vadul, nem húzta görcsbe mellkasát, csupán ott volt, akár egy felkiáltás, egy jel, melyet nem szabad elfelejteni. Melyet nem lehet elfelejteni, hisz' borzasztóan fontos kötelességhez kapcsolódott. Kötelessége volt rendbe hozni a Kilime egykori párjából újjászületett démonszerzethez fűződő ismeretségét, s a bizalmat, amelyet mindketten egymásba plántáltak, már oly' sok éven át. S amely ismeretség bizony nem abban a szörnyűséges évben kezdődött meg, hanem jóval előtte, Orod Opelë ép és álló falai között, amelyeken belül a gyógyító nem fordulhatott volna máshoz Valturaan-t illetően. Ott és akkor Shuga Melfyomer jelentette az ifjú sárkány túlélésének egyetlen esélyét, s Laryss vakon megragadta azt, hogy azután fontos, ám sokáig meg nem értett szövetségesre leljék a Nagy Mágustanács egyik tagjában. Abban, kinek most az ő segítségére lett volna szüksége, hiszen három embere veszett el, és Laryss saját magába süppedvén, képtelen volt a karját nyújtani az ügyért. Tudta, érezte, hogy utána kellene rohannia, azonban üresnek, s mégis egészen elteltnek érezte magát. Valami nehéz töltötte meg, s nyomta a kissé áporodott szagú szövet-anyagok közé, mintegy odaszegezvén őt, elzárva a megoldást - a feloldást előle. S eme elzárás nem kegyetlennek tetszett - nem, nem volt az, csupán nyomasztó, lelkiismeret-hullámokat felkorbácsoló, s az Ibolyaszemű nem értette, miért korbácsolt, ha nem hagyta végül cselekedni. Nem értette, miért nem engedte tenni, mozdulni, felkelni, ha egyszer bensője is oly' nagyon vágyta már a békét, s a pihenést. Nem értette, nem látta még, hogy a reá boruló nehezék maga az üresség volt, amely terhei nyomán keletkezett benne, s nem értette tehát azt sem, hogy előbb meg kellene töltenie valamivel. Valami kevésbé szörnyűségessel, mint az aggodalom és a félelem. Valami jóságossal, előbbre mozdítóval. Hogy azután tényleg, igazán cselekedhessék, s önnön békéje után helyreállíthassa azt a másikat is, minek szükségét maga, s a számára fontos teremtmények körül érezte.

Azután...

Nem, nem értette.

Most, ezúttal nem. Nem jött rá a leány az örök - s arany - szabályra, amelyet már oly sokszor megtanult, oly sokszor alkalmazott. Nem látta át helyzetét, csak tehetetlensége, végtagjainak megmozdíthatatlansága súlyán töprengett; amelyet mégis üresnek érzett, mégis csalókának, akár egy kősziklát, amelynek csupán kérge van, s az igen erős, igen kemény - azonban ha csákánnyal, igével feltörik, hát nem lelnek benne semmit. Mintha levegő volna, mely köré kiülepedett az általa szállított por, és az összeállt, szilárddá sűrűsödött, hogy nem létező kincsét védelmezhesse. Hát nem volt kincs Laryss kellemes dermedtsége sem, noha be kellett volna látnia, elméje, lelke miért nem ösztökéli testét. Be kellett volna látnia: míg önmagán nem segít, míg saját átkát fel nem oldja, addig másoknak sem tud adni jóságából, békéjéből, megbánásából. Meg kellett előbb találnia valamit, egészen mélyen mellkasába temetve - valami olyat, ami azt hirdeti, hibázni az élők dolga, s nincs benne semmi különleges a világon. Megesik az bárkivel, bárhol és bármikor, s most már egyedül csak az számít, hogy a gyógyító felismerte vétkeit, ezúttal fel. S az is még, amit belőle tanult. Mert újra megtanulta, hogy Shuga Melfyomer csak jót akar; hogy csak egy szórakozott mediátor, s ártó szándéka kevesebb, mint azt elsőre gondolnánk. Megtanulta, hogy ítélkezése még mindig elhamarkodott, ha kihozzák sodrából; ha - nehezen, ámde - megborítják lelke egyensúlyát, és ezen bizony majd változtatnia kell. Változtatnia kell, márt bár kiegyensúlyozott, céltudatos, felnőttes voltával egykori, bukott városi környezete is tisztában volt; ha egyszer valami összeomlott bensőjében, a káosz önmagát is gerjesztette, amíg... nos, amíg valami olyasmi történt, mint nem sokkal ezelőtt is. Mint például Shuga meggyanúsítása, segítségének semmibevétele, szabotálása, és végül az egész általa megrendezett találka anyafölddel való egyenlővé tétele. Mert hiszen Nienna szándékaiban sem olvasott elég jól. Azt látta csupán, mit ő elgondolt, hála az elmúlt hónapok hosszú-hosszú várakozásának, s az ifjú fehér sárkányt illető aggodalmainak, melyek csak tetézni voltak képesek zaklatottságát. Ijedelmét, félelmét egy olyan dolog kusza szőttesének irányában, amelynek sarkai úgy feszültek közte, s az Égboltszemű között, akárha leplet kellett volna teríteniük az őket elválasztó világra. Mintha azzal akarná közelebb hozni őket egymáshoz a démonszerzet. Laryss azonban mindössze a lepel egyik oldalát látta, s nem volt képes olvasni az őket odafentről szemlélő Valturaan ködös tetteiben, furcsa viselkedésében - nem tulajdonított jelentőséget az érme másik oldalának, s annak, amit rejthetett; ezért pedig nagyobb bajt okozott, mint amekkora eddig fenyegette régi barátnéjához fűződő elhanyagolt kapcsolatát. Nagyobb bajt, amelyről először is le kellett fejtenie a tévképzetei alkotta kérget, hogy megláthassa igaz valóját, s önnön vétkét, mi a baj magját képezte. Annak lényegét, természetét, és végső soron: az esélyt, hogy meglelje magában a megoldást. Meg is tette hát a leány, megtette nem sokkal ezelőtt, s így jutott e sorsra; így feküdt az ágyon, mely nem is az övé, így nyugtatta orcáját az ifjú sötét köpenyén, s így próbálta elhajtani magától az alattomos támadóként settenkedő tétlenséget. Így, ekképp gondolkodván, súlyosan tompán, s mégis meglepően könnyeden; érte őt néhány emlék. Mert emlékezett arra, amit a Jégszeműnek tanított, midőn túlzottan belelovalta magát tanulmányaiba, s akkor is, amikor meggondolatlan, hirtelen cselekedetei nyomán valamiféle hibát vétett, lett légyen a kiképzőmester gyermekének megsebzése, avagy egy vita kirobbantása, amely után - természetesen, mivel csak Laryss-hoz lehetett köze mindennek - különös, merevséggel, tehetetlenséggel teli bűntudat telepedett rá, s a gyógyítónak meg kellett értetnie vele, mit annak idején édesanyja is megtanított számára: azt, hogy cselekedeteink bekövetkeztéhez bizony előbb önmagunkat kell rendbe tennünk. Ha hibáztunk, el kell azt fogadnunk, megemésztenünk, s noha nem űzhetjük el a bűntudatot, azt felhasználhatjuk tervek kovácsolására, megoldások keresésére, mások előbbre juttatására; azonban csak akkor, ha erre magunknak elegendő időt hagyunk. Ha hirtelen, azonnal cselekszünk, az ritkán vezet jóra. Ha a fájdalom, vagy harag vezérel, vakon látjuk majd az eredményt is, ha egyáltalán elérjük azt.

Ezt kellett hát megtalálnia Laryss-nak. Erre kellett emlékeznie, s arra is, mi okból fontos ez. Látnia kellett, hogy létezése, lénye készen áll anyja tanításának gyakorlatba ültetésére; ezúttal is, most is; mintha újra meghallgatta volna a régen mondott szavakat. Azokat a szavakat, amelyek már megfakultak, akárcsak az arc, amelykez tartoztak. És mégis, e pillanatokban is kisegítették őt a bajból. Ekkor is utat mutattak neki, s képesek voltak elűzni a nyomást, elűzni az üres kősziklaként tetszelgő érzék-jelenést, hogy azután ellazuljanak az izmok; s bár az Ibolyaszemű mellkasában még munkált a bűntudat, a lélek is némi megnyugvásra leljen.