Agare sivataga

Lassacskán látszott csak alábbhagyni az északi leány lelkében tanyát vert, immáron csalóka, csendes vihar.

Nyugalma váratott ugyan magára, azonban a gyógyító nem nyúlt a lábbelije mellé korábban lehelyezett táskáért, hogy megfelelő ellenszert leljék benne; ha a Jégszemű ifjú nem lehetett jelen, hogy karjával magához vonja őt, s egymás illatának, lélegzésének megfoghatatlan védőburkában álomra találjanak. Mert azt tették, mindig, ha együtt voltak, s a kiképzőmester leánya csupán remélni tudta, Valturaan tartja magát a megbeszéltekhez, s ha jót akar, már rég Laryss ágyában, vagy saját - az ikrek csínytevéseitől visszafoglalt - vackában tartózkodik. Egyetlen esetben nézte volna el számára, ha nem hallgat szavára, s nem pihen: akkor, ha édesanyja van vele, ki megpróbálná végre teljesen rendbe hozni, mit még menteni lehet - mert hiszen nem csak az Ibolyaszemű véleménye szerint akadt bőven azokból a menthető dolgokból... Nem, valóban nem. És Artanis tanítványa bízott Kilime ígéretében. Tudta, ily dolgokban egészen biztosan nem hazudna neki a sárkányasszony, még ha másban meg is tette már. Tudta, ám tudnia sem kellett volna ahhoz, hogy egyelőre elengedhesse a kis fehér iránti aggodalmait: emlékezett a nőstény holdvilágot idéző, fényes, tiszta tekintetére, midőn eltávozásához adta meg az engedélyt, s arra is emlékezett, hogyan nézett rá, hogyan merült el a hószínű szemekben, és mit lelt bennük, mélyen elrejtve; ám előtte, a Csupaszbőrű előtt, ki utódjához kötötte magát, mégis leplezetlenül hagyván. Féltést. Megbánást. Fájdalmat. Szeretetet...

Akaratot, s erőt a változtatásra.

Végre.

Meg kellett hát nyugodnia. Bíznia kellett Jégkarom-csúcs új nagyasszonyában, ahogyan már bízott abban, ki fedelet, védelmet, élelmet adott neki, tisztelettel illette, próbára tette felelősségét, s nem utolsó sorban: a leányának nevezte őt. Bíznia kellett, úgy, ahogyan Shuga Melfyomer-ben is megtanult a Fehér Város rejtett falai között. Bíznia kellett, s hinnie a változásban, a szív, a lélek erejében - hisz' ezek nem voltak csodák. Megannyiszor változtak már az övéi is, s lettek erősebbekké egyesekkel, míg gyengédebbekké másokkal szemben. Elfogadóbbá. Nyitottabbá. Mindinkább készen állván arra, hogy szeretetét, gondoskodását, együttérzését, támogatását megoszthassa azzal, aki kiérdemelte, s azzal is, akinek csupán szüksége van rájuk. Békét kellett lelnie hát magában is, hogy pihenhessen, erőt gyűjthessen másnapra, amikor is két hibáját is ki fogja javítani - bocsánatot fog kérni a démonmágustól, kinek végtelenül hálás megannyi áldozatáért, s fel fogja keresni az elmúlt idők csodáinak fennmaradt töredékét, az egykori grifflovas-tehetségét, Nienna nan E'Leinor-Syllen-t is, kinek legalább ugyanannyival tartozott. Igen... várta, hogy megtehesse, azonban türelemmel kellett maga felé fordulnia, s távol tevékenykedő szövetségesek, elveszett barátok helyett elsőként az éjszaka csendjét, nyugalmát ölelnie.

Nem, nem nyúlt csomagjáért, hogy elővegye a gyönyörűséges származását meghazudtolóan borzasztó kinézetű, szárított őrleményt, amellyel párnáját, s kezeit bedörzsölvén, kellemes higgadtságra tett volna szert. A rozsdabarnává színeződött, finom por, melyet a könnyű zsákocska rejtett Laryss többi holmija között, olyasféle növényből származott, mint az a melegséget termelő, szőrös szárú faj, amellyel az ifjút lepte meg visszatérésekor a hegyekbe, csaknem egy évvel ezelőtt - olyasféléből, elvégre megfelelő környezetben képes volt túlélni a zord körülményeket, s ha alkalmazták, a barátságosabb tájakon található levenduláéhoz hasonló hatást lehetett elérni vele. Kemény szára volt, ezért sokáig tartott megőrölni, s szedése sem volt épp veszélytelen, mélyre nyúló, fennsíkokat kedvelő gyökérzete miatt. Virága nem osztozott ugyan lilás testvére szépségében, elvégre apró volt, szabálytalan, és zöldes-vörös; mégsem lehetett volna rútnak nevezni a pihés szőrzettel borított, hosszúkás levelű növénykét. Egészen biztosan jó szolgálatot tesz majd odabent, a valódi sivatagban, hol, ha Laryss érzékei nem csaltak, nagyobb szükség is lesz majd reá - a barnaköpenyest, s gondolkodásának, tervének egyes részleteit ismervén. Hagyta hát, ott, ahol volt, s közelebb húzta magához az ifjú fagysárkány átlényegülésében használt, sötét, kissé megviselt köpenyét, majd pedig, egészen óvatosan, lassan helyezkedett kényelmesebb pozícióba, ágyneműje használata nélkül. Hiába szállt volna le a hidegebb éj, s hiába fog leszállni ezután is, még hidegebben - észak gyermekének csupán további megnyugvást hozott, még akkor is, ha odalent újabb hangoskodás ütötte volna fel fejét. Még zavaros volt a dolgozó elme, mozgalmas és elfoglalt, ám sebessége sokkal kevésbé szédítő, s tartalma is kedvesebb a szívnek. Az Ibolyaszemű végleg kitörni látszott láthatatlan átkából, mely ezidáig gúzsba kötötte őt és tagjait, s hagyta, hogy kóbor, magányos tekintete a szoba sötétjébe merüljék, akár egy tó mélyére lassacskán, ide-oda imbolyogva süllyedő kődarab. E félig elveszett, világosság nélkül is valamelyest látó, tájékozódni képes szempár volt az, mely érkezésekor a fényből teremtett madarat fogadta. A varázslat, melyben a leány előbb egykori tanítóját, majd pedig magát a feladót - az Égboltszeműt - ismerte fel; lágyan világított az éjben, s akárcsak egy valóságos madár, maga is repült a levegőben, hogy megjelenése után, aprócska fonalakból szőtt teste a gyógyítóhoz lebbenjen, ki ekkorra már felkapta fejét. Ám ijedelme rövidnek, felszínesnek ígérkezett, s csaknem azonnal újjá is született bensőjében, valami egészen mássá: melengető érzéssé, mely hasonlatos volt ahhoz, mi a kismadár magához vonásakor terjedt szét egészen az ujjai hegyéig. Békével, megkönnyebbüléssel, egészen elérzékenyülvén tartotta két tenyere közt Artanis hagyatékát, s nem eresztette volna egy pillanatra sem. Addig fogta, simította, közel magához, gyengédséggel, óvással; míg Nie igéje meg nem semmisült; ám addigra a lázadó fióka választottjának fekvő, pihenő alakjára mélységes nyugalom szállt, s ő hamarosan megadta magát fáradtságának. Békésen szuszogott, Valturaan köpenye alatt, s magához ölelte a Reményt.

Amikor a csodálatos jelenés elhalványult, eltűnt; a hófehér kezek lassan leereszkedtek a ritmusosan emelkedő-eső mellkas mellett, s Laryss immár erejét gyűjtötte csupán, elméjét, lelkét pihentette a reá váró feladatok előtt. Nem küldött választ Orod Opelë másik szülöttjének: nem adhatott volna szebbet, s jobbat annál, amit kapott. Nem - hiába próbálkozott volna. Hiába növesztette volna kereső mágiával egybekötött legszebb jégvirágát a tábor közepén... S ezután már tétova, utolsó éber gondolatait is elhitte - azokat, amelyek szerint eljövendő érkezésénél, leendő szavainál szebb, s jobb ajándék nem létezik Nie számára.

Pihent hát a fehér elf leány.

Ibolyaszín szeme nem nyílt fel újra, és ő nem riadt meg semmitől. Nem riadt, mintha biztonságban volna, ismert helyen, olyanok között, akik képesek védeni álmát, s életét. Nem rezzent, nem mozdult, mintha a fényből szőtt madárkára is úgy akarna vigyázni, ahogyan évekkel ezelőtt tette ezt az aprócska sárkányfiókával, Kilime ötödik gyermekével, kinek anyjához hasonló megnyugvást jelentett a gyógyító közelségében aludni. Nem szorította túlságosan a szívét, mellkasát, bensőjét - mindenét - melengető ajándékot, s ezért történhetett hát, hogy midőn elhagyta a felszínes álmok határmezsgyéit; és az égboltszemű varázslata is lassacskán elenyészett, a halovány, áttetsző bőrrel fedett kezek lassan leereszkedtek, s az alvó leány úgy érezte, mintha ágyneműje, s az ifjú köpenye helyett tejszerű, zavaros, ködös folyamokba nyúlt volna velük.

Maga sem tudta, miért teszi, csak tette, amit tett, s nem nézte, mit keres, keres-e egyáltalán a kusza, emlékekkel összefonódó, valóság nélküli képsorok, látomások közepette; avagy csupán sorra veszi őket, mintha feladata volna leltárazni, mindegyikük megvan-e. Pedig nem lehetett oly' könnyedén szétválasztani őket egymástól, hiszen ők maguk is össze-összemosódtak, akárcsak a ködös folyamok, a csordogáló, fodrozódó pászmák, melyek halovány, égbolt nélküli felhőkhöz voltak hasonlatosak. Látta őket, megfogni mégsem foghatta egyiküket sem, a lebegő folyásokon kívül, amelyeket - és így a bennük utazó furcsa képzeteket is - lassacskán távolodva tőlük, nem ért el többé, végül pedig, akárcsak a kitisztult, déli égbolt, éppoly világossággal cseppent bele igazi álmaiba.

Kellemes napsütés szűrődött be a télikert üvegén át, ahogyan a karfás, párnázott széken ültek egymás ölében - ő és az édesanyja. Bejuthatott a fény, hisz' megbűvölték a kúpos tetőt, hogy magáról lepergesse a gyakorta hulló havat,  ne tartsa meg, ne okozzék sötétet, árnyékot odabent. Ezt hálásan, és némán, köszönték meg a cserepekben, ládákban lakók. Némán, a szavak értelmében, ámbár hiba lett volna azt mondani, hogy egyáltalán nem beszéltek gondviselőjükhöz semmilyen formában: elvégre levelük színe, hajtásaik épsége, virágaik szépsége olyasféle, igazi köszönetnek számított a növények nyelvén, amelynél többet, jobbat Eilidh Vennala kívánni sem szeretett volna. Legalábbis, ezt érezte rajta reá feltekintő aprócska leánya, ahogyan azt szemlélte, miként tartja a míves cserepet, s hogyan tapintja meg a csaknem áttetsző, épphogy-zöld, széles, kerekített levelet, majd pedig a parányi bimbó-kezdeményt, melyen még aligha látszódott volna a szirom színe. Hallgatta a gyermek, hogyan szól a lovas az élet szépségéről, értékéről, megóvandóságáról; s hogyan magyarázza, mennyire törékeny is, mennyi minden megronthatja azt... Kíváncsian ült hát anyja ölében, s engedte, hogy a kiképzőmester felesége lassan, óvatosan az ő kis lábacskáira helyezze a különös, azonosíthatatlan, homályos mintájú cserepet, hogy közelebbről is megszemlélhesse az egyes levelek átláthatóságát. Az üvegen megtört fény is keresztülhatolt rajta, s ha jó irányban mozdult meg, akkor elérhette, hogy az erezett, sima felszín megcsillanjon. A tenyérnyi, bokros növény hűvös volt, nyirkos, mégis gyönyörű, s Laryss alig várta, hogy megpillanthassa a virágot, amit majd hozni fog. Izgatottságát korántsem leplezte, azonban édesanyja mindig is azt vallotta, a természet dolgait nem szabad siettetni, ha csak egy mód van rá. Nem szabad azért mágiát használni, hogy fejlessze a sebezhető, picinyke bimbót, hiszen minden megtörténik majd, a maga idejében, akkor, amikor az eljő. Mert eljő, s ebben bízhatott a leány. Bízott a derekát ölelő tünde nő szavaiban, s bízott mérhetetlen szeretetről árulkodó tekintetében is, mellyel úgy látott a dolgok mögé, ahogyan senki más; oly' titkokat, értékeket, veszélyeket felfedezvén másokban, melyek alaposan rejtve voltak jellemek, cselekedetek mögött.

Talán ezért gondolta, hogy a növényekben is olvas. Talán... talán ezért reménykedett benne, hogy látja, mi következik, látja a sorsokat - noha maga sem tudta volna elárulni, miért érezte ezt. Miért vált hirtelen nyugtalanná e zárt, rejtett édenkertben, hol minden, de minden tökéletes? Hol nem létezik félelem, nincs sötétség, csupán egy édesanya melengető ölelése, s a lényéből áradó csodálatos jóság? Miért volt meggyőződve róla: valami történni fog? Valami rossz. Valami szörnyű. Eilidh nem látta, nem érezte ezt. Továbbra is folytatta, tovább beszélt, megannyi kellemes, szívnek kedves, érdekes dologról, s nem adta jelét annak, hogy érzékelné - bármi volt is az. Nem adta, akkor sem, midőn az ibolya szemek már látták a romlást, mely az áttetsző levelű növényt kebelezi be apránként. Akkor sem, mikor a meg sem született virág bölcsője sérülten, ármánnyal vörösre festvén, hullott az éltető földre, s ő hiába emelte aprócska kezeit, hogy megpróbálja meggyógyítani...

Hiába emelte?

De hiszen Clea tintaszínű tollvégei között nem rejtőzött több egy vékony, pirosló vágásnál, melyet éppen-csak-hozzáérő karom okozott, minden bizonnyal gyakorlatozás közben, véletlenül - s erre az is utalt, hogy egyikük sem vette észre egészen ezidáig. Nem, egyikük sem. Amyas szövetségesét nem olyan fából faragták, hogy holmi karcolások kedvét, bátorságát, kitartását szegjék; s ezúttal is biztosan azért böködte őt fehéres tollazattal borított fejével, hogy abbahagyja, amire készül. Mert hiszen értelmes állat volt, megtanulta a varázslás jeleit felfedezni a két-lábbal-járókon-akik-nem-repülnek, ennélfogva pedig arról igyekezte tájékoztatni ezúton lovasa gyermekét, hogy semmi szükség arra, amit tenni szeretne. Nem, semmi szükség - ő úgy is kedveli azt a cseperedő gyógyító-növendéket, ha nem gyakorol, hanem csak egyszerűen vele van, belsőséget hoz neki, avagy leheveredik mellé, amíg a mester is pihen, s földi feladatait ellátja.

Az említett azonban ekkor nem hagyta magukra őket. Laryss érezte magán a hűvös, gondolkodó, ezüstös kék tekintetet, mivel azonban apja nem neki szólt; pontosabban pedig nem is szólt, hanem csupán egy rövid hangjelzéssel utasította Clea-t arra, hogy hagyja cselekedni a gyermeket; folytatta, amit elkezdett - fény gyúlt hófehér ujjvégeinél, megvilágítván a körömágyát, a fekete végű tollakat, a metszően éles ragadozó-szemet, és a jelentéktelen sérülést is, amelyet Artanis tanítványa eltüntetni szándékozott. S Amyas engedélyezte ezt. Megtette, mert ellenkező szava nem állhatta volna az ispotály gyógyító-mesteréét, és mert egy egészen másikkal még csak ellenkezni sem óhajtott. Túl drága volt neki. Túlságosan fontos. Pótolhatatlan. És elveszett.

Az Ibolyaszemű érezte terhét, melyet akkor, ott még nem tudhatott volna. Nem szabadott volna, most mégis pontosan ismerte apja összes gondolatát, mintha nyitott könyvet tartottak volna eléje lelke rejtelmes, rideg falak mögé zárkózott működéséről. Érezte, mégis szótlanul dolgozott, mígnem a fény, az a kellemesen melengető, kihunyt, s őt, könnyű alakját immáron a hószínű állat hátán lelte, hová apja helyezte őt, hogy taníthassa, figyelmét eddze, fejét töltse azon dolgokkal, melyeket egy leendő lovasnak ismernie kell... De Laryss boldogsága elmúlt, eltűnt, és ő nem akart többé griffháton maradni, nem. Nem. Nem akart, mert egyszeriben helytelennek érezte.

Helytelennek?

Tiszteletlenségnek. Hatalmas hibának.

A barlangban találta magát, a magasba küldött, apró fénygömböcske meleg, lágy sugarainál. Azon a helyen, mely az Ő tisztásukhoz közel feküdt, fenyvessel elrejtvén bejáratát, s a távoli vonulatok formáit követvén, akár egy rejtőzködő kém, egy tolvaj, egy menekülő. Hát ők is ide menekültek, megannyiszor, megannyi éven át, a világ elől, mely be nem fogadta volna őket sohasem egészen. A sötétségben kerestek vigaszt maguknak, az árnyékok között, mintha tilosban járnának. S bár nem volt mit rejtegetniük, mégis ott voltak, ezúttal is - és ő nem bánta ezt. Nem. Szeretett emlékek kötötték e helyhez, s mindannyiszor felelevenedtek, ahányszor kedvesét tarthatta karjaiban a holdvilágnál. Ahányszor igaz valóját érinthette napnyugtakor, s elalvás előtt. Menedék volt az, hol nem zargatták többé elméjének súlyos terhei - legalábbis, eddig nem tették meg.

Nem tudta, hová is gondolt. Nem akarta megsérteni az ifjút. Sajnálattal simított végig két oldalán a szárnytövek mentén, majd amikor végzett, óvatosan lekapaszkodott a csendes, nyugodt fióka hátáról, kinek még máskor maró jégszínű tekintete is békésen hullámzott ezúttal. Ez nem vallott rá, akkor sem, ha sejtette, hogy a kis fehér nem szólna rá, ha ott kívánna heverészni. Nem, ha haragját semmi sem táplálta, ritkaságszámba ment azon esetek gyakorisága, amikor felemelte ellene hangját, s rendre utasította őt. Rendre utasította? Inkább dac mögé rejtette kérését, és ő tudta, mivel dacolt. Most azonban úgy festett, semmivel sem fog - ő pedig nyugalmasan indult meg a hosszúkás, sörénnyel borított fej felé, csak hogy félúton, anyákat megszégyenítő óvatossággal vegyék fel, s nyomják gyengéden a dús, puha szőrbe a sárkány mellkasánál, mely a hatalmas, dobogó szívet rejtette. Elmerült a simogató fehérségben, hová nem érhetett el rontás, nem érhetett meggondolatlanság, nem érhetett semmi, mi megzavarhatta volna. Körbeölelte őt a hajhoz hasonlatos sörény, csak hogy hószín ujjai alatt megelevenedjék a nem mindennapi ölelésben, a következő pillanatban pedig ugyanazzá a hullámzó, felhőszerű, ködös folyammá váljék, mely pihenése kezdetén jótékonyan magába fogadta őt.

Minden elcsendesedett. Minden nyugalomra lelt. És ő nem álmodott tovább. Csak aludt... mélyen, mintha érezte volna a barnaköpenyes közelségét, s tudta volna: nem neheztel. Mintha a fényből szőtt madár képes lett volna elhozni számára a másik leány érzéseit. Mintha biztonságban volna. S talán úgy is volt.

Ha a folyosó nem lett volna ezen órán is éppoly sötét, mint maga az éjjel, talán fény áramolhatott volna be azon a szálkás, éles szélű lyukon, amelyet a démonszerzet karmai faragtak ki az öreg, száraz faajtóból; midőn úgy döntött, kopogás, s bármi egyéb nélkül teszi tiszteletét az ifjú fehér jégsárkány egy egész évtizede eljegyzett nőstényénél, ki talán még mindig álmai között igyekezte meglelni nem-remélt erejét, hogy kijavíthassa a múlt hibáit. Nem-remélt, hiszen magát az esélyt sem képzelte lehetségesnek, amely a démonszerzet intézkedései nyomán megadatott neki. Nem  azóta, hogy Orod Opelë elpusztult, és ő még hatalmasabb, még mélyrehatóbb titkok gyűrűjébe csöppent, honnan már végképp nem lelte bátorságát kilépni, s felkutatni az Égboltszemű leányt. Talán ha Valturaan elmondta volna, mi történt aznap, s a rákövetkező kettőn... talán ha nem csupán a másik fehér elf üzenetét adta volna át, hanem mindazt, mi kettejükkel megesett; Amyas gyermeke nem habozott volna, nem hallgatott volna az asztalnál, amelyre a Madaras Gyűrűt helyezték. Nem játszotta volna el esélyét, melynek halovány el-nem-vesztettségéről egyedül a fényből szőtt, apró madáralak árulkodott, mit zavaros gondolatai közepette önzőn megtartott magának, önnön szavaival egyetemben. Önzőn? De hiszen Laryss nem volt az. Bátor volt. Bátrabb, mint megannyi Kétlábú, megannyi más élőlény, mit e világ hordozott magán. Érezte a súlyt, mi a szemtől szemben megoldott bajokat, kiejtett mondanivalókat jellemezte, s ezt a súlyt - a mélységes örömet, a mindent felülmúló megbánást, a részletek, s az egész visszavonhatatlan megértését - bizony nem lehetett volna máshogy átadni, csak akkor, ha Nie elé áll. Akkor is, ha nehéz, ha félelmetes... ha rideg pillantással utasítják majd el. Vannak dolgok, amelyekkel nem szabad máshogy bánnunk. Mindig is így gondolta, s bármily nehéz helyzetbe is került, sohasem tagadta meg a jelenlétével, s őszinte szavaival kifejezett tiszteletét másoktól.

Ezért lehetett hát, hogy a barnaköpenyes a kivett szobában repkedve lelt a vissza nem küldött, lágyan fénylő, tollas üzenővarázslatra, s az Ibolyaszemű leányra, ki nem rezzent meg az ajtó ellen elkövetett erőszakra, sem pedig arra, amikor némi nyikorgás közepette, a rongálás elkövetője helyet foglalt a helyiség egyetlen székében. Csupán sóhajtott egyet, mintha egyenesen számított volna mozgolódásra - mert hiszen évekig segített egy izgága fióka nevelésében, s egy-két évig az sem volt ritka, ha osztoznia kellett elrejtőivel a búvóhelyen. Azelőtt sem volt éppen egyedül, és bár ezúttal kénytelen volt társaság nélkül, idegen helyen tölteni az éjszakát; ahogyan az apró kavics az oldalára pattant, s a kísérő szavak felhangzottak, ő mégis úgy hitte, még mindig úton van. úgy hitte, a sötétség az est közeledtéből ered, s Tuldryd az, ki sürgetésével álmát megszakítani igyekszik. Ugyan nem volt képes megérteni, miért így teszi, hiszen nem vallott rá; mégsem ült fel, hogy kivizsgálhassa a szokatlan történést. Nem, nem tette, csupán halovány, mályvás-ibolya szín szemét nyitotta fel egy kissé, s tekintete akkor sem vált éberebbé, amikor a tárva nyílt ajtó, s Kilime egykori hímjének sziluettje sejlett fel előtte. Talán semmit sem fogott fel egészen, s az álomba is visszasüppedt volna, ha hagyják neki. A nappali hőség, s az éjjeli hűvös ellen befedett ablakon nem hatolt be szemernyi világosság sem, így csupán tünde-létének köszönhette, hogy valamicskét látni vélt. Az a valamicske azonban úgy tűnt, cseppet sem elég, hogy nyugalmából kiűzhesse őt. Nem, nem volt. De hogyan is lett volna, ha mindössze néhány éjjel telt el azóta, hogy ő és az ifjú félretették vitáikat, s végre pihenhettek? Együtt? Aggodalmak nélkül? Nos, talán az utolsó nem volt igaz - mindketten próbára tették idegeiket, csupán más és más dolgok okán, Laryss elméjére pedig különös módon éppen az az elküldött üzenet hozott békét - amely talán Nie-n is segített volna kissé, ha a gyógyító átlátta volna a történéseket. Talán... ha érezte, s tudta volna az érzés mibenlétét, amely most tovább tartotta volna az álmok mezején, s melegséggel töltötte volna el lelkét; nem várakoztatja meg régi barátnéját, nem okoz csalódást neki, s nem hagyja kételyek közt vergődni, a legrosszabbtól tartván. De talán, ha majd feleszmél, ezt is megtanulja a kis fehér sárkány leendő felesége. Ezt is felismeri majd, s arra törekszik, hogy többé ne vétsen.

Hosszasan pislogott, s nyújtózása közepette érte csak el lassacskán, mi zajlik körülötte. Hallotta, s látta a mágus-teremtmény lépteit, mozdulatait, melyekkel táskáját, lábbelijét kapja fel, s elsőként teljességgel külön kezelte a szétszabdalt ajtó látképétől, melyet mindössze furcsa álomnak vélt. Azután látta csak meg valós voltát, akkor, amikor Shuga fényes, örvénylő kaput nyitott az ágya mellett, s betessékelte rajta az izgága, repdeső küldöttet. Akkor tudatosult benne igazán, hogyan is hatoltak be hálótermébe, mi is volt az az aprócska ütés, amit érzett, s még a picinyke, kisujj-körömnyi kavicsot is meglelte a mellkasa előtt, a lebegni készülő szöveten. Mi tagadás, meglepettségét, kitörni készülő felháborodását, ha akarta, sem rejthette volna el a betolakodó elől, hiszen az érzékenyebbnek mutatkozott a lélek legapróbb rezdüléseire is bármely másik lénynél, kit ismert. Orcája is kivörösödött, ahogy belebegett az átjáróba, azután pedig ki a másik oldalán, ahol olyasféle látvány fogadta, melytől azonnal összezárta halovány, rózsás ajkait, miket azért távolított el egymástól, hogy némi rendreutasításban részesítse Kilime szövetségesét. Bizony, a karaván táborhelyére hozta, úgy, ahogy rátalált, mezítláb, kilazított ingben, az ágyán ülvén, kissé zilált hajjal keretezett, vészjóslóan piros orcával, s éles, éber szemekkel, melyek az ajkakkal ellentétben nem hallgattak el semmit. Látta a megannyi ide-oda siető, avagy étkező ismeretlent, a szekereket, a reggeli elő- és egyes esetekben utó-készületeit. Látta, hová vinné a démonlény varázslata, ám úgy döntött, nem kér belőle. Úgy döntött, lefejti magáról az otthon hagyott ifjú sötét köpenyét, s leugrik a sivatagi homokba, így hát a fogadóból eltulajdonított, újdonsült ágyneműje, s a holmijai is nélküle távoztak a sosem látott szekér belsejébe, amely az éjjel is Nie hálóhelyéül szolgált. Csak a fénymadár maradt vele, s keringőzött immáron a leány feje felett, midőn az arra készült, hogy okításban részesítse Shuga-t az iménti tetteiért... Készült. Meg nem tette volna azt, hiába keletkezett némi méreg mellkasában - nem, nem tette volna, hisz' ő nem volt Valturaan, hogy bármely aprócska szikra belobbanthatná haragja tüzét. Nem volt olyan elkeseredett, olyannyira feszült sem, hogy ezt Melfyomer szelleme, a démon és az ember elérhette volna. Az is hamarost eszébe jutott, mit is tervezett felkelés után... hogyan is határozta el magát, a mágus lesz az első, kit bocsánatkérésében, megbánásában fürdet, noha e tettei tükrében aligha kaphatta volna meg most azonnal. Mégiscsak több volt ez a soknál, az Ibolyaszemű mellkasát pedig néhány pillanattal később Nie alakjának felismerése is összerántotta. Hát ő is itt volt. Ha nem lett volna, bizonyosan az expedíció vezéregyénisége után igyekszik, hogy leteremtse, azután elnézését kérje; így azonban pillanatnyi felháborodásának helyét végérvényesen átvette a félelem, a bizonytalanság, az este, éjjel megszületett terv sürgetése. És a gyógyító többé nem akart megfutamodni.

Hiába volt a hiányos öltözet, a különös érkezés, s a megannyi, minden kétséget kizáróan reá tapadó zavarodott tekintet. Hiába lett volna minden egyéb is. Laryss Orowennë megszilárdította vonásait, s hűvösen nyugalmas hangját küldte csupán a barnaköpenyes után saját léptei helyett.

- Shuga Melfyomer. - ütött meg egy afféle, már-már fegyelmező hangsúlyt, igyekezvén megőrizni rendezettségét, mintha az ikrekhez, a kedveséhez, vagy bárki máshoz szólna, ki ismeretlen - szemmel láthatólag cseppet sem érdekelte, hány évszázaddal is idősebb nála az egykori vörös - Most menekülhetsz, de ezt nem úszod meg. Jelentkezni fogsz nálam, amikor megáll a karavánod.

Azzal eleresztette őt, hadd siessen, hadd higgye azt, hogy fejmosást lesz csupán, mit részére szán, s nem több, nem bocsánatkérés. Nem köszönet, nem hála. Pedig kapni fog mindből, a leány már tudta ezt. Tudta, ahogyan azzal is mélységesen tisztába került az évek során: szereti őt, akármilyen bolond, bármily felelőtlen, szertelen, ideghúr-pengető mókamester. És eme érzések mindegyike ott fénylett abban a szigorú tekintetben is. Valamennyit a kapkodva távozó is felfedezhetett menekültében, miközben talán éppen azon morfondírozott, hogyan hagyhatott nyomot Kilime nevelése azon a tündén ilyen hamar. Ugyanis a hófehér teremtés még félelmetesebb, még határozottabb, még lendületesebb és kötelességtudóbb volt, mint ahogyan a Fehér Városban ismerhették, s talán ez lehetett az, mi e napon elsőként feltűnt a másik északinak. A második felfedezés sem váratott azonban magára: ott függött hiszen az ezüstlánc az Ibolyaszemű nyakában, amelyen kétségkívül nem a kardmedált hordozta, hanem egy alaposan megmunkált, különös kinézetű, kanyargós mintákkal, növényeket idéző motívumokkal ellátott jegygyűrű, mi mégis valahol a fehér elfek hagyományai előtt tisztelgett. A hátulján megvésett (egyesek szerint megrongált), "V"-vel ellátott emlék talán most is az ifjú mellkasán pihent, hová az indulás hajnalán került.

Laryss-nak nem hagytak időt tisztálkodni, s a szokásos reggeli teendőket elvégezni, de most még annyira sem volt hajlandó, hogy bemásszon a szekérbe, s magára öltse lábbelijét, hogy a lassacskán felmelegedő homok nem hatoljék be az ujjai közé. Nem. A különös ébresztő végeredményeként megpillantott Égboltszemű messze eltávolította tőle bármely kényelemre, jól-létre való törekvését, s még az ismeretleneket, az új környezetet is üresen nézte csupán. A tekintetbe, Shuga elbúcsúztatása után akkor költözött újra élet, s értelem, amikor az ismételten Adan és Artanis leányán állapodott meg. Nem érdekelte most semmi és senki más, hisz' nem volt szabad. Csak az esélyt látta, amely furcsa mód kínálkozott, s amelyet nem volt rest láthatatlanul megragadni sem. Minden egyes lépésével a távolság csökkentését kísérelte meg, s azt, hogy messzire űzze, el onnan, el tőlük, el közülük, onnan, ahová sohasem volt való. Bárhogyan is került ide, mozgása még mindig, ennyi év után is tekintélyt, tiszteletet sugárzott, amely különös határozottságba foglalt törődéssel társult mindenkor. Nem rejtette el az élők, a számára fontosak iránti szeretetét, s aggodalmait. Ezúttal sem rejtette el - és leghőbb vágyát sem. Megbánó maradt, s alázatos. Megfontoltan, lassan közelített, mintha fittyet hányna a démonszerzet siettetésére; s ha a másik nem fogta menekülőre, ha nem fordult el tőle, s hagyta faképnél, akkor nem hallgatott. Ezúttal nem.

- Nie. - kezdte, s lágyan hullámzó hangjában szorongás ködös felhője fodrozódott - Magyarázattal és bocsánatkéréssel tartozom, amivel már nagyon elkéstem. Tegnap este olyasmitől próbáltalak védeni, amitől nem lett volna szabad, és ezzel tönkretettem az esélyt, amit adtál nekem. De... - de önző vagyok; ezt gondolta - szeretném, ha most meghallgatnál. Mindennél jobban.

Ez volt hát az üzenet, amelyet nem hozhatott el a fejük fölött köröző apró madárka. Ez volt az ajándék, a jel, amellyel nem érhetett fel egyetlen jégből formált, áttetsző virág sem - és amelyet nem szégyellt volna egy egész város... egész Lanuria előtt sem kimondani. Ahogyan a mágusnak szánt szavakat sem. 

Azok azonban még várhatnak.

Maga sem tudta, miért, de erősen hunyorognia kellett.

A lemenőfélben lévő Nap lustán terpeszkedett viola, s bíborszínű pamlagán, s elégedetten ontotta magából száraz forróságának legutolsó foszlányait, akárcsak egy semmittevése végeztével fészkében henyélő büszke házimacska, mely csupán önmaga által elismert tekintélyével árasztja el közvetlen környezetét. Kétségkívül az utóbbi jelentett volna kevesebb problémát az ifjú fehér sárkány számára. Egy olyan kis szőrgombóc, a karmosnak csúfolt lábacskáival, még azelőtt elinalt volna útjából, hogy az egykori nemeskisasszony gyermeke egyáltalán elgondolkodhatott volna rajta, megkísérelje-e megsimogatni; na de a Nap… azt csupán az éj lett volna képes elkergetni azokról a furcsa, hullámzó, csupasz dombokról a ködben, hogy Valturaan végre békére, nyugalomra lelhessen aznapi kiképzése végeztével. Hogy végre lehűthesse pikkelyeit, s túlmelegedett szárnyait a kellemesen fagyos Lanur-hegységi hóban és szélben, melyhez saját szállásához vezető útja során lett volna szerencséje. Ámde a kínzó, gyötrő, égető, száraz érzés szerte szálas, izmosodó-fejlődő testén csak nem akart tovatűnni; hova tovább, egyenesen mintha csak fokozódott, erősödött volna, ahogyan a másodpercek peregtek az Idő Istenének tenyeréből. Mintha egyáltalán nem is használt volna az a hegyi levegő, s mintha maga a hó lett volna, mi fájdalmának forrásául tehető meg. Kétségkívül különös… Igen, az lett volna, ha a sárkány fia nincs megáldva bajkeverő féltestvérekkel, akik közül legalább egy hasonlóan idegesítő apjukra ütött, s akik történetesen mást sem élveznek jobban, mint folyton-folyvást öccsük orra alá borsot törni. Nem, nem, a kis Panu-ért mindenki rajongott, ami talán a negyedszülött Jégszeműről már nem volt oly’ biztossággal elmondható, tehát semmiképpen sem az ifjabbik öccsüket, “mindenki kedvencét”, a kis “ártatlan szeretetgombócot” választották volna tréfáik célpontjaként, akit valóban mindenki kedvelt, s aki, minden kétséget kizáróan, csakugyan képes lett volna még a legfagyosabb szíveket is megolvasztani - beleértve az övéket is. Szeleburdi, energikus húgocskájuk távollétében pedig - na nem mintha feltételezett ottléte esetén a rajta való szórakozás tűnt volna élvezetesebbnek - egyedül egyetlen megfelelően reagáló alanyuk maradt: Valturaan. Valturaan, a hirtelen haragú. Valturaan, az indulatos kamasz fióka. Valturaan, aki minden apróságot képes lenne személyes sértésként értelmezni, s alaposan rámérni sem rest véleményét az elkövetőre, amely, noha leginkább szavakban csomagolva érkezett; bizony nem volt ritkaság, hogy az ifjú a tettek mezejére lépve támadást kezdeményezett ellenségének vélt családtagjai, mentorai, támogatói ellen. Mindenesetre ez utóbbi is éppoly nevetségesnek tetszett Melfyomer Ikersárkányainak szemében, akárcsak a méltóságán esett csorbát jelző Jégszemű, kit olykor fióka-hangon ugató kistestű kutyákhoz, avagy területüket védő csipogó madarakhoz hasonlítottak, többnyire inkább azért, hogy egymást, és persze önmagukat, megnevettessék. Természetesen az sem volt elhanyagolható részlet, hogy rendszerint ezek a szófordulataik csupán még több indokkal szolgáltattak arra, hogy a kis fehér felháborodása eső után a felszínre tört gomba módjára növekedjék. Egyszóval, eme célra tökéletesebb testvérük nem is létezhetett volna, s Zaeya és Zandros, nemzőik minden figyelmeztetése ellenére, szabad és önálló felnőttekként, sajnos nem mindig azt tették, amit más felnőttek szerint tenniük kellett volna.

Ezért hihette hát azt az ifjú, hogy ismét játszanak vele. Ezért gondolhatta, hogy a ködszerű, szilvalekvár színű felhőknek álcázott homokbuckák valójában homokbuckáknak álcázott hegyvonulatok voltak, s mindaz, amit látott és érzékelt, nem volt több puszta illúziónál. Megtévesztésnél, mely elméjet veszi rá arra, hogy kiforduljék önmagából, s forró, ily közelségből még sosem tapasztalt sivatagi tájat mutasson neki Jégkarom-csúcs tornyai, s az azokat körülölelő mágikus rejtőburok helyett, melyet Frvaia, Kilime s később Shuga Melfyomer tökéletesített. 

– Nagyon vicces… Jól van, most már abbahagyhatjátok. Ostoba lennék rátok pocsékolni a drága időmet, ha Laryss-szal is lehetek ahelyett, hogy kötelességtudatos fiókacsőszként tovább hagyom, hogy a gyerekes, éretlen szórakozásotok eszközévé tegyetek. Nőjetek fel végre. - morogta. 

Válasz azonban nem érkezett.

S ahogyan a halovány, fényes, vörhenyes sugarakkal megfestett lélektükrök tüzetesebben szemügyre vették környezetük mibenlétét; ahogyan tulajdonosuk lassacskán ráébredt, hogy azok a vonulatok valahogyan túlságosan élethűnek látszottak, s a bíbor baljós árnyaiban aranyló homokszemek is túlságosan valódinak tetszettek, tömegük pedig borzasztó rémálmok legbórzasztóbbikának kezdeteként terült el körülötte, s égette talpát, bőrét még a karmai alatt is; ahogyan a kísérteties, mindent beburkoló némaságban telő percek könyörtelenül múltak el dús, kócos, edzéstől csapzott sörényes feje felett, anélkül, hogy a legcsekélyebb változást is tapasztalta volna bármiben az ereszkedését folytató Napon kívül; Valturaan izmos, hószínű mellkasa mögött nyugtalanító érzés kezdett fészket vetni magának éjszakára.

Valami nem volt rendben.

Bizony nem volt.

Hiszen az ifjú jól ismerte már az Ikreket, s ennek okán magatartásuk azon nem éppen csekélyke részletére is felfigyelt, mely szerint igencsak véges türelemmel bírtak bármely más teremtmény felé önmagukon, s a másik felükön kívül. Egyes Csúcs-lakók úgy tartották, talán ezért nem is kerestek maguknak párt, s barátokat, szövetségeseket, azonban Valturaan nem gondolta, hogy valóban így volna. A párkeresés, hiszen tekintsük csak a saját példáját, egyszerűen megtörténik, még akkor is, ha a szóban forgó személy nem keres a szó szoros értelmében semmit és senkit e világon. Nem úgy tetszett még Kilime rendkívül makacs és önfejű fiának sem tehát, hogy bárki is nemet mondhatott volna, ha a Szerelem Istene úgy döntött, eljött számára az idő, következésképpen az sem vihette sikerre céljait, ki ideje korán kívánt megállapodni, avagy kalandokat keresni. Na persze kalandok bárhol, s bárkinek akadtak, ha igazán kereste őket; a különbség mindössze abban testesült meg, hogy rendszerint nem maradtak tartósak, s rendszerint egy idő után több keserűséget hoztak, semmint boldogságot és elégedettséget. Feltételezhetően, ha valaki többre vágyott holmi alkalmi fészekmelegítőknél. Vegyük csak rögtön a mágusdémonszerzetet. Az északi gyermeke többször is hallotta őket beszélni az anyjával, s maga Laryss is alátámasztotta azon sejtéseit, melyek szerint Kilime igencsak nehezményezte a különös teremtmény életmódját, meg akkor is, ha nagyon jól tudta, hogy a férfi teste nem csupán egykoron élt párjának adott átmeneti szálláshelyet. S ha Valturaan jobban belegondolt, maga Shuga sem látszott nyugodtnak. Egyfolytában csak azért cselekedett, hogy visszaszerezze elrabolt testét, s szétválassza az aprócska Csupaszbőrűben rekedt lelkeket. Egyes nevén nem nevezett, mindent látó, pletykás személyek még azt is rebesgették, a mágus annyi eltelt évszázad után sem adta fel a báró, s a báróné leányával folytatott tiltott kapcsolatát, s maga a kisasszony sem vetette el egészen az ötletet. Na persze a nevén nem nevezett reménykedő spekulációit az ifjú igyekezte inkább nem meghallani. Valamiért merőben kellemetlenül érintette ez a téma, pedig talán, ha Melfyomer-t Kilime újra-meghódítása foglalta volna le leginkább, kevesebb ideje és energiája maradt volna a kis fehér nyakában lihegni minden második ébren töltött pillanatában. Nos, az talán nem is lett volna annyira elviselhetetlen… 

Talán.

Abban azonban csaknem bizonyos volt, hogy Zaeya és Zandros akkor is olyan borzasztómód idegesítőek maradtak volna, ha mostanra kettéosztották volna saját körülhatárolt területüket a családjaiknak, s azon fáradoznának, hogy fiókáikat tanítsák a létezésükhöz tartozó mágia megfelelő használatára, s a tőlük elvárt viselkedésre, a sárkányok népének tagjaiként. Noha személyes bevallásuk szerint ezen veszély nem fenyegette őket, mert egyáltalán nem találtak volna egyetlen lelket sem vonzónak szerte a világon; az ifjú Valturaan nem hagyott fel reménykedéseivel, melyek szerint a két elmevész egy napon megunja a rajta való szórakozást, s más áldozatot keres magának.

Most azonban nagyon úgy tűnt, hogy legújabb tréfájuk működésben tartása nagyobb figyelmet igényelt tőlük, semmint megengedte volna számukra, hogy elérhetetlen, nem létező távlatokból szemléljék művük öccsükre gyakorolt hatását, s addig nevessenek, ameddig még levegőhöz jutnak. Az volt ugyanis a legelső dolog, mely mindig megbontotta igéjük hibátlan belső vázát, s végső soron pusztulásra ítélte azt: az elméjük, gondolataik feletti uralom elvesztése, koncentrációjuk lankadása; s erre mi sem adott volna tökéletesebb alkalmat, mint az érzéseik? Hiszen mindennemű mágia művelése azért volt nehézkes halandók számára, mert nem tudták uralni szívüket, lelküket. Mert az izmos szerv dobbanásának ritmusát csupán gyakorlott mágusok módosíthatták, s mert önmagának is csak ideig-óráig hazudhatott valaki. Következésképpen tehát, Melfyomer Ikersárkányainak csínytevései előbb-utóbb úgyis meghiúsultak volna, ha Valturaan maga nem is mond semmit, s ha nem tesz semmit. Elvégre, ha valaki azért tett valamit, mert saját magától találta kedvére valónak, más azon érzéseit soha el nem tudta volna venni tőle, mígnem ő maga úgy nem dönt, hogy javát többé nem szolgálja, mitől eleddig arra számított.

S mivelhogy ettől egyelőre nem kellett félteni Kilime és Melfyomer elsőszülöttjeit; Valturaan felettébb gyanúsnak találta a csendet. A tengernyi homok mindent betöltő pergését-zizegését az alkonyi gyenge szélben. Még csak fák sem nőttek ki sehol a földből - ha volt egyáltalán az alatt a sok szem alatt -, hogy az a bizonyos, szélnek talán mégsem nevezhető nevetséges fuvallat fütyülhessék közöttük. Volt benne valami egészen hátborzongató... Valami súlyos, láthatatlan, árnyak közt megbúvó, lomhán kavargó-folyó-alakuló massza, mely egészen csontjaiig hatolt, ügyet sem vetve a fehér pikkelyekre, miken át kellett törnie, hogy ezt elérhesse. Valami, ami arra késztette az ifjú ragadozót, hogy elvesse a legvalószínűbbnek tűnt eshetőséget, mi eszébe jutott; méghozzá azért, mert talán, nagy ritkán Zaeya-t leszámítva, egyikük sem pazarolt volna időt és energiát arra, hogy kitörölje az emlékeit mindenről, mi nem a kék sárkányokkal való edzése végének tényét képezte...

No persze nem ténylegesen mindenről.

Mert hiszen az eroniai fia pontosan tisztában volt önnön magával ahhoz, hogy tudja, ki is ő, s kik nemzették e világra. Hogy tudja, miféle érzések fűzik saját szelleméhez, s az említett szülőkhöz, és testvéreihez, akik közül az ugyancsak ifjúnak tekinthető Niveria jobban megérdemelte volna a nevelő kifejezést. S ha már a nevelőknél tartott, akkor bizony meg kellett tisztelnie a démonmágust is egy említés erejéig, ki a jégszemű akarata és saját tagadása ellenére úgy volt apja helyett apja, hogy Valturaan kételkedett volna benne, ha valaki azt állítaná, e feladatot maradéktalanabbul, több hibát mellőzvén, s jobban az ifjú igényeihez igazodva képes elvégezni. 

Ha pedig azon teremtményeket vette sorra, akiket kedvelt, igazán nagy gondatlanság, s merőben nem a fehér sárkányra valló lett volna, ha nem ellenőrzi annak a rengeteg-rengeteg évnyi, olykor fájdalmas, olykor pedig elragadóan gyönyörű, ámulatba ejtő, minden egyebet elfeledtető, mellkas-melengető emléknek a meglétét, amelyek az Ibolyaszeműhöz tartoztak. Amelyek között voltak, amelyek csak reá és a ragadozóra tartoztak, s amelyeket megosztottak másokkal is. Hogyan is ne győződhetett volna meg róla, hogy érintetlenül hagyták azt a tengernyi darabot önmagából, amely nélkül tovább létezni sem volt hajlandó? Amely nélkül nem létezett volna létezés számára egyáltalán. 

Csoda volt hát, hogy az ifjú ellenőrzött? Csoda volt, hogy elméje tompaságában is azt kereste, ki ezt tette vele, hogy megtorolhassa azt, s az illető értésére adja, hogy nem ajánlatos ilyesfélékkel próbálkoznia? Csoda volt, hogy éktelen haragra gerjedt, s jeges lángú tekintete perzselőbbnek hatott a nappali fény által felforrósodott homoknál, s a légnél, mely küzdelem árán telíti csak meg a tüdőt?

Nem, nem volt az.

Därur fia Valturaan, noha indulatból, s nem higgadtság és logika útján, de azt tette, amit talán mindenki megtett volna e helyzetben. Felmérte a károkat. Feszegette a reája bocsátott, ismeretlen varázslat határait, hogy talán jobban megérthesse az elméjére parancsolt tejfelszínű, sűrű köd természetét. Hogy talán többet is megtudhasson a történtekről annál, mint gyakorlatai végének ideje, s helye, mire legutolsóként vissza bírt tekinteni. S noha valóban nem megfelelő tudatállapotban végezte mindezt, aggodalmai ekkor még nem nem hágtak oly magaslatokba, hogy befolyásolják, elhallgattassák merő józan eszét, s ezáltal meggátolják, hogy meglássa: annyira bizony nem is lehetett bonyolult az az ige, amelyre a rejtélyes illetőnek, illetőknek választása esett. 

Nem, nem. 

Persze mindez csupán viszonyítás kérdését képezte. Ha arra gondolt, hogy akár egész személyazonosságától megfoszthatták volna; bármi hatása alatt állott is, bizonyára nem kellett akkora erő és tapasztalat annak működésbe helyezéséhez. Nem is lett volna elegendő hozzá annyi, amennyivel ő rendelkezett, ezt valóban meg kellett hagynia, azonban e helyzetben nem pontosan e gondolat dühítette. Volt egy másik, habár az előzőhöz merőben hasonló, s így szólt: Ahhoz sem elég, hogy szembeszálljon a varázslattal, s végső soron megtörje azt. Ez volt hát az egyik legnagyobb gondja kerek-e-világon, az éppen telő percekké nyúló pillanatok közepette. Volt, s ez tehát nem hazugság, ugyanis a kis fehér hamarost sokkalta rejtélyesebb és rémisztőbb felfedezéseket volt kénytelen tenni, melyeknek tükrében inkább hálát adott volna az általa oly kevéssé tisztelt isteneknek azért, hogy gyenge még, s repült, majd pedig elteleportált volna egy hozzávetőlegesen közeli településről - feltéve, ha talált volna ilyet. Azonban azt sem tudta, hol lehet egyáltalán. Leszámítva persze, hogy csak egy sivatag lett volna képes így kinézni. Csak egy sivatag lehetett ily forró az est küszöbén. Csak egy sivatag lehetett oly sivár és kihalt, hogy a Lanur-hegység hozzá képest Csupaszbőrűektől hemzsegő, forgalmas nagyvárosnak tűnt. És legfőképpen: csak egy sivatag terpeszkedhetett el alföldeket megszégyenítő módon az egykori hódítóról elnevezett kontinensen, méghozzá úgy, hogy az oda tévedő, ha elég messzire hatolt a veszélyes vidéken, a legapróbb jelét sem lelhette kiútnak. 

Talán ezért, valójában nem is volt valódi az a városnak tetsző, igencsak messzi, elmosódott és forróság láthatatlan függönyén át táncoló látkép, mely arra késztette az ifjút, hogy elvesse mindennemű "előbb repülni, azután átlényegülni"-tervét. Hisz' nem akarta, hogy felfedezzék, s megrémüljenek. Nem akarta, hogy ne lássák el iránymutatással - melyet bizonyosan pontosabban végeztek volna, mint ő maga a még csaknem makulátlan, éppen csak sötétbe borulni készülő égbolt alapján. Nem, nem akart semmiféle felfordulást: igyekeznie kellett haza, Laryss-hoz, s ez így is volt rendjén tőle, annak tekintetében, hogy veszélyt érzékelt... Csakhogy a veszély jelenlegi mibenlétét alaposan félreismerte, s erről egyszeriben maga is kezdett megbizonyosodni.

Nem tudott elf alakot ölteni.

Ez csak valami tévedés lehet. 

Igen,ezt gondolta. Valturaan, a lázadó, makacs fehér sárkányfióka inkább amellett döntött, hogy saját magát  hibáztatja, korholja; ahelyett, hogy legalább csak elkezdte volna megemészteni azon helyzet súlyosságát, amelybe - így vagy úgy, de egészen biztosan - belekeveredett. Inkább takarózott önnön tökéletlenségével, semmint belátta volna: minden bizonnyal veszélybe került, pontosan úgy, ahogyan talán a Csúcson tartózkodó összes többi teremtmény is…

Vagy… talán nem is a Csúcsról hozták ide? Talán máshol járt, egy városban, vagy esetleg Nie-t látogatták meg? S egyáltalán hozták, avagy csak küldték? Talán… talán saját maga jött volna ide, s itt lelhetett reá valaki, akinek útjában volt?

Mert hiszen arra emlékezett az ifjú, hogy nem eresztették Laryss, s a démonmáguslény oldalán Agare elátkozott sivatagába. Nem eresztették, amikor holmi kétlábú felfogadott alkalmazottak állítólagosan ott jártak, s a legtöbbjük élve vissza is tért onnan - még ha nem is teljesen épen. Kilime gyermekét rettentőmód felhergelte eme tény, ahogyan annak mindössze puszta emléke is, midőn a tárgyalás-tanácskozáson ült kettejük sorsát illetően. Midőn mindannyian ellenezték, hogy ő részt vehessen az expedíción, s oly állításokkal indokolták, amelyekkel az ifjú ragadozó cseppet sem tudott egyetérteni. Olyanokkal, melyek az ő elméje járásának megfelelően sohasem lehettek volna helytállóak s igazak őróla. Őróla, aki mindent túlélt, s minden bajból kivágta-kikarmolta magát. Őróla, aki mérgekkel szembeni ellenállásra tett szert, annyiszor próbálták már megölni, s őróla, ki négy teljes évig megfosztatva valódi formájától rejtőzött egy tünde városban. 

Nem, Valturaan számára egyszerűen képtelenségnek tűnt volna féltésként, óvásként tekinteni anyja s csapatának őt érintő döntéseire. Egyszerűen nem bírta volna elképzelni - sőt, még csak fel sem merült benne -, hogy annyi múltjához kapcsolódó személy valóban törődni kíván vele, s nem csupán elvétve. Nem csak akkor, amikor épp kedvük tartja. Nem akkor, amikor az lenne nyereséges számukra, ha Valturaan azt hinné, az iránta érzett szeretetükből cselekedtek. Mert az ifjú, bár már nem volt a maga mögött hagyott évtizedekre jellemző rabságban, s nem úgy bántak vele, ahogyan megszokta; képtelennek találta magát arra, hogy ezt az új, más, és bizony olykor merőben jobb, módot értékelje, s az ezentúli “természetesként” könyvelje el. Ezért hát minden, mit őérte igyekeztek tenni, büntetésnek, csupán esdig nem tapasztalt kínzásnak, az élete feletti irányítás-vágyuk karommal fogható bizonyítékának tetszett. Minden, mellyel tanítani, óvni, képességeit s elméjét fejleszteni kívánták, átokként szerepelt az ifjú elméjének lapjain, s nem aprócska, vékony, cirkalmas betűkkel. De nem ám. Hatalmas, éjfekete tintával festett, félelmetesen nyilvánvaló rontások voltak, amelyektől Valturaan, ahogyan csak tehette, szabadulni kívánt. Ezért szökött Telar-ba, ezért csalta el Nie-t a bálba, s végső soron ezért IS szúrt oda mind a mai napig különös családja tagjainak azért, mert megfosztották őt Agare hagyatékától, míg a többiekre nem mértek ki ilyesfajta ítéletet - sőt, egyenesen támogatták Laryss részvételét, noha a leány, Valturaan érzéseit a sajátjai elé helyezni kívánván, igyekezett volna minél távolabb maradni a sivatagtól. 

A szörnyűsegtől, amely most Valturaan életét veheti el, ha nem lesz elég óvatos.

Hiszen a jégsárkányokat nem forróság-tűrésre teremtették. Nem szárazság, kiszáradás ellen vértezte fel őket alkotójuk - helyette fagy, hó, s zord, maróan hideg szelek preferenciáját ajándékozta nekik, mely erősebbnek bizonyult még a fehér elfek toleranciájánál is. Vándorlásai során már maga az ifjú is megtapasztalhatta, milyen hatással is volt testére, ha túlmelegedett. Sörénye kihullott, légzése egyre nehézkesebbé vált, de még a látása is elhomályosult egy idő után, főképpen, ha Csupaszbőrű-területen tartózkodott, ahol módja sem adatott rá, hogy megpróbáljon megfelelő mennyiségű vizet és élelmet magához venni. Következésképpen akkor is igyekezett volna kijutni a homokdűnék közül, ha nem érezte volna veszélyben szeretteit; így azonban két nyomós oka is volt arra, hogy tovább próbálkozzék az átlényegüléssel - azonban sikertelenül zárult minden kísérlete. A leges-legutolsó is. Így nem mehetett településeket keresni, s nem tudhatta meg azt sem, miféle távolságra lehet a sivatag egyes végeitől. Na persze nem mintha az előzményekből kifolyólag teleportálással kívánt volna élni... Noha jóllehet, cseppet sem érezte úgy, hogy felhasználható mágiájának utolsó cseppjeit is kisajtolták belőle. Hisz' tudta, hogy az milyen érzés; jól tudta; jobban talán megannyi felnőttnél, megannyi ezernél is több évet látott harcosnál. És az az érzés nem ilyen volt. AKKOR nem volt ereje gondolkodni, mérlegelni és aggódni. Nem volt ereje mozdulni, lélegezni, nyelni. Nem volt ahhoz sem, hogy akkor, s annyiszor nyissa ki szemét, amikor és ahányszor szeretné. Nem volt éles a hallása, és cserbenhagyta a szaglása is. Nem volt ereje igazán még érezni sem.

Hát hogyan használhatta volna el minden erejét MOST?

Válaszra, megerősítésre nem volt szüksége.

Valturaan-nak nem kellett segítség. Hisz’ élete nagy részében magára volt utalva - hogyan is számíthatott, hagyatkozhatott volna arra, hogy mások majd igazgatják-egyengetik útját, elősegítvén a mihamarabbi és biztonságosabb célba érkezést? Hogyan juthatott volna eszébe, hogy másokra támaszkodjék, s úgy veselkedjék neki mindannak, mit a Sors istensége az útjába helyez? Hát sehogyan. Jégkarom-csúcs fehér sárkányai nem éppen akképp bántak vele, hogy ezt képzelhette volna; noha azóta másféle kapcsolatokat is megtapasztalt. Megtapasztalta, milyen is, ha valaki feltétel avagy kötelesség nélkül törődik vele. Megtapasztalta, milyen, ha gúnyolódás nélkül tanítják, s késztetik magasabb lépcsőfokokra lépni, pusztán azért, mert szeretnék, ha fejlődne. Megtapasztalta, hogy az anyai figyelem nem mindig és nem is feltétlenül borzalmas, habár különösebben nem volt oda Kilime gondolataiért, tetteiért és parancsaiért. Laryss azonban merőben más nézőpontot képviselt. Talán ezért is sérelmezte Valturaan oly-nagyon azon pillanatokat, midőn a kiképzőmester leánya közös nevezőre lelt az eroniaival - főképpen, ha róla, az ifjúról esett szó.

Jobb volt hát, ha nem számít másokra. 

Amely gondolat éppenséggel nem hangzott túlságosan helyeselhetőnek; most - s más helyzetekben is olykor-olykor - azonban azt is jelentette, hogy a kamaszodó ragadozó kifejezetten önállóan hozott döntéseket, s magától is meg tudott állapítani oly dolgokat, meg tudott cáfolni avagy erősíteni egyes állításokat, amelyeket talán más korabéliek nem lettek volna képesek hasonlóképpen kezelni. Igen, önfejű volt, de legalább bátor és törekvő. Igen, makacs volt, de legalább mert cselekedni, s nem akadt el útközben, ha valamit egyszer már a fejébe vett. Kérdés sem férhetett hozzá: addig nem fog nyugodni, míg ki nem keveredik Agare sivatagából, s épségben nem látja az Ibolyaszeműt.

És az édesanyját - a parancsolót, a felette állót, a korlátozót.

És a testvéreit - a fenyegetőket, a gondoskodókat, a ragaszkodókat, az idegesítőeket. 

És a démonmágust - a magát apjának képzelőt.

És az Égboltszeműt - a jelen állás szerinti egyetlen Csupaszbőrűt, ki esélyes lehetett elnyerni az ifjú igaz barátságát, hűségét.

Tehát befolyásolták az erejét. 

Ez volt az egyetlen logikus magyarázat, azt követően, hogy az ifjú felmérte: maradt ereje repülni, járni, s ennek tudatában bizonyosan sikerülnie kellett volna az átváltozó varázslatnak is. Ez volt az egyetlen eszébe ötlő ok, amely ennélfogva nem engedélyezte számára, hogy tünde alakot öltsék. Mintha valaki nem akarta volna, hogy ezt megtegye. 

Nem mintha nem lett volna fáradt - igenis kimerítette a gyakorlatozás, bármikor is végeztek vele ezen a napon. Érezte ezt az izmaiban, s érezte azt is, hogy hamarosan éhségével is számolnia kell majd. Ami azonban leginkább nyugtalanította, az a szomjúsága volt. Forróságban sokkal súlyosabb következményekkel kellett számolnia, ha nem csillapította megfelelő időn belül, s megfelelő mértékben, most pedig igencsak komoly probléma elé állította a törzsére erősített, mágiával ellátott víztároló bőrzsák, édesanyja egy - szerinte furcsa és egyszerre borzalmasan értelmetlen - találmánya. Mi szükségét érezte ennek, ha bármikor tudtak volna vízforrást találni avagy nedvességet varázsolni valahonnan? Megértette, hogy az éltető folyadékot valamiben, valamely módon tárolni nem feltétlenül ostoba dolog, de azzal már nem értett ily könnyen egyet, miért pont Laryss, s az emberek módszerei ihlették meg ennyire. Bizonyosan sárkányokhoz illőbb - méltóbb - módot is találhatott volna ennek megoldására - nem igaz? 

Egyáltalán hogy került az a vizestömlő a nyakába?

Arra mérget mert volna venni, hogy nem ő döntött úgy, hogy él a lehetőséggel - most viszont ott lógott az oldalán, s jól érezhetően, jól láthatóan megtöltött állapotban. A kérdés már csak az volt tehát, vajon megihatja-e? Vajon tud-e majd még többet előhívni a földből, s a levegőből? Vajon… mérgezett-e?

Sorban kellett haladnia. Először is azt kellett megtudnia, egyáltalán van-e mágiája, amelyet használhatna. Tanakodott némi ideig, mire végül meglelte a próbálkozás legmegfelelőbb, legbiztosabb módját, azonban amikor végre meglelte, rögvest fel is emelte mellső mancsát az égető homokszemek alkotta földről, hogy a másikkal apró, ám elegendően mély karmolást ejthessen a csuklóján egy kimért, gyors, céltudatos mozdulattal. Az ifjú felszisszent, s midőn a dűnék visszahódították a birodalmukra jellemző kísérteties csendet, a hószín pikkelyek, s a köztük lévő éppen-csak-látható vastag bőrfelületek keskeny, bíbor, nyugalmas patak árterévé változtak. Különös érzés volt oly forróságban vérezni. Émelyítő, elme-ködösítő, mozdulat-tompító. Rettenetesen kellemetlen. Valturaan mégis tudta, a mágia, még ha meg is csalták rendeltetését, s meglopták forrását; nem lehetett képes csupán látszólag meggyógyítani egy sérülést - hacsak nem pontosan azt parancsolták neki. Következésképpen pedig, gondosan megválasztott parancs segítségével, de még anélkül is, képesnek kellett lennie újra éppé tenni végtagját, s ezzel igazolni erejének kétely nélküli meglétét.

Azután pedig jöhet majd a víz.

Úgy gondolta, jobb lesz, ha biztosra megy a mágiahasználatnak e terén, ám néhány pillanat múlva gondolatainak megálljt parancsolva megszakította a teljes erejét-próbára-tevő folyamatot. A bíborszínű élet-folyam cseppjei tompán, sisteregve kopogtak a napnyugta által rozsdavörösre festett homokszemeken, majd pedig addig terjedtek szét köztük sötét foltokat alkotván, amíg el nem párologtak. Vagy talán inkább… odasültek? Az égett-vér-szag nagyon is erre utalt, noha Valturaan nem volt tudós, hogy megfejtse a jelenség lényegét és annak hátterét; s nem is különösebben izgatta fel a történés. De hiszen most legkisebb gondja is nagyobbnak tetszett annál, mégis mennyire volt forró a sivatag. Egyébiránt sem gondolta az ifjú, hogy bármely módon is célravezető volna azzal foglalatoskodnia, vajon milyen hamar fog kiszáradni, s idekint veszni. Effélékkel terhelni elméjét, s haszontalanul félelmeket ébreszteni mellkasában bizonyára csak akadályozta volna abban, hogy időben hazajussék - azt pedig mindenképpen el kellett kerülnie. Az akadályokat.
Az ifjú légzése nehézkessé vált, mintha láthatatlan súly nehezedett volna a hátára, vagy valaki a mellkasánál szorongatta volna. A minden volt az. Valószínűleg ellene irányította azt a hatalmas teret, amelyet már eddig is birtokolt, s mohón azt kívánta megszerezni, amelyet ő töltött ki. Azt a jelentéktelen, porszemnyi részét az univerzumnak, amely Valturaan, Kilime fiának lényegét volt kénytelen tárolni.
“Ostoba gátló tényezők.”
A ragadozó megacélozta tekintetét, s dacosan felmordult. Holmi érzések akarták őt megállítani? Oly érzések, melyek a gyávákat, s a gyermekeket jellemezték? Az istenek bizonyára alábecsülték őt. Igen, így lehetett. Azt gondolták, az aprócska, hányattatott sorsú fehér fióka nem lesz képes túlélni a sivatagot. S ha mindenki más is azt gondolta? Akkor mindenki más is tévedett. Soha… SOHA nem lett volna szabad félvállról felmérni a köteléket, melyet az egykori grifflovas kiképzőmester leányával, Laryss Orowennë-el hoztak letre. SOHA nem ajánlotta volna senkinek, hogy megkérdőjelezze, tiszteletlenül becsmérelje, vitassa okát s rendeltetését, amennyiben kedvesnek tartotta életét, épségét. SOHA nem javasolta volna senkinek, hogy bezárja, hogy elrabolja, hogy gátakat húzzon fel közé, s a leány közé. Az eroniai fia ugyanis mindet áttörte volna. Áttörte? Milliónyi aprócska darabra zúzta volna.
Kimutatta fogát a szélnek, s a dűnéknek. Megfeszítette testének minden izmát, s nagy levegőt véve koncentrált. Koncentrált előbb a csepegésre, majd a vér folyására, végül pedig a fájdalomra; hogy azután saját légzésének ritmusára figyelhessen. Emlékezett a démonmágus leckéire. Emlékezett, amikor tanította, s azt mondta neki, a varázslat népe számára olyan, mint a lélegzés. Természetes. Létezik, végbemegy anélkül, hogy gondolkodnia kellene rajta, az elfekkel ellentétben, noha még ők is közelebb álltak e tekintetben a sárkányokhoz, mint az emberek. Nie jutott eszébe, s mindaz, amit Shuga és Lar meséltek róla. Amit ő maga is tudott róla. És maga a gyógyító. Ők könnyedén varázsoltak, bár szavakkal tették, s elméjük feletti átható uralmukkal.
Neki ennél is egyszerűbb dolga kell, legyen.
Legvételeinek ritmusa lassacskán szívééhez idomult, ahogyan elsimította elméje örvényeit, s csillapította hullámzását. Dühének minden tajtékát igyekezte tagjaiba száműzni, tüdejébe és ereibe. Tegye magát hasznossá az az energia másutt. Alakuljék mágiává, s gyógyítsa meg a sebzett végtagot.
Belégzés.
Csepp!
Kilégzés.
Csepp!
Szívdobbanás.
Csepp!
Belégzés.
Csepp!
Kilégzés.
Szívdobbanás.
Belégzés.
Kilégzés…
Maga sem tudta, miért esett ennyire nehezére olyasvalami, amit fajának más tagjai ösztönszerűen birtokoltak. Ha például öccsére gondolt - akiről Melfyomer már évek óta azt hajtogatta, hogy hamarosan, ideje korán, fog alakot váltani -, végképp nem fért a fejébe, miért pont “neki” kellett efféle szégyenteljes problémákkal szembenéznie. De Valturaan küzdött, háromszor is jobban kortársainál, s háromszor is jobban bármely más családtagjánál. Nem adhatta fel, s nem is kívánta. Nem létezett számára “kudarc” nevű lehetőség, kitartásának forrása pedig immáron több forrásból táplálkozott.
Az ifjú leporolta-ledörzsölte magáról a megszáradt vért, s újult elszántsággal vetette bele magát a távol kémlelésébe. Ha nem változhatott át, hát majd másképpen lel kiútra. Ehhez azonban szomjának oltására volt szüksége, s mivelhogy kísérlete sikerrel zárult, nyugtalanság jele nélkül fogyasztotta el a rendelkezésére álló vizet - persze csak miután beleszagolt, nehogy mérgezett legyen. Úgy ítélte meg, a bőrtömlőnél jobb gyűjtőhelyet nem találhatna, így hát arra igyekezett fókuszálni, azonban valamilyen oknál fogva egyetlen csepp folyadékot sem sikerült fakasztania a légből. Nem, valóban nem volt tudós, azon tényt azonban ismerte, mely szerint lélegzésével akaratlanul is párát juttatott maga köré. S mivel már alkalma nyílt megfigyelni önnön vérét, azt is tudta hát, hogy igéjének - a Väärentää nevezetű, különleges parancsnak - működnie kellett volna. Valaki tehát a gyanítottnál is jobban keresztülszőtte mágiájának rendezett fonalait. 
Valaki szándékosan elvágta őt túlélésének legnagyobb esélyétől.

Valaki azért küldte oda, hogy meghaljon.
Hogy meghaljon és ezt kínzó lassúsággal tegye. Hogy a lehető legtöbb és legkíméletlenebb szenvedést átélve hagyja itt ezt a kontinenst. S Valturaan, midőn erre ráeszmélt, két megállapítást is tenni tudott.
Az első szerint, az a bizonyos valaki a “semmiért” nem bajlódott volna annyit az ifjúval. Úgy, hogy ne nézze végig, s ne élvezkedjék gyötrődésén, nem ment volna keresztül oly sok vesződségen egyedül miatta. Egyedül azért, hogy ily módon biztosítsa pusztulását - hiszen ha nem származott volna nyeresége a saját terveiből, akkor nem viszi véghez őket. Minden bizonnyal tehát e percben is figyelték őt, s figyelni is fogják, egészen legutolsó légvételéig. Vagyis bármivel is próbálkozzék, annak sikeressége kivégzője kezében avagy karmaiban nyugodott.
De az eroniai gyermeke nem rémült meg e felfedezés nyomán. Nem érezte reménytelennek helyzetét, s nem készült feladni a harcot önnön életéért, elfogadván sorsát, s úgy döntvén, inkább nem súlyosbít helyzetén, nem növeli az időt, amelyet kínok között kell töltenie. A megivott vizet sem sajnálta, ó, nem. Összehajtott szárnyainak, s hátának íve nem rogyott meg félelme súlya alatt. Karma nem hántott barázdákat az égető homokba tehetetlenségében, s torka sem hallatott lét-búcsúztató kiáltást. A jégszínű szemek nem üresedtek ki, nem szűntek meg energiától pulzálni, s tekintetükkel karóba húzni a kárörvendők, a rosszakarók, az ellenségesek lelkét.
Nem.
A hófehér ifjú minden porcikájából áradt valami. Valami megmagyarázhatatlan, vibráló, elsöprő, letaglózó, tiszteletet parancsoló, már-már egyenesen ijesztő, mely elfoglalta, meghódította magának a perzselő lég azon szegletét, mi körülölelte a nyúlánk, izmos testet. S talán éppen azért hatott oly rettentőnek, mert a szemlélő arra számított volna, hogy a gyermek, némi vergődés és küzdelem után, de végül feladja majd. Talán éppen azért hathatott oly rémületesnek a serdülő, szárnyas alak, mert reményvesztettség és fájdalom helyett elszántság ült ki minden vonására. Mert orcáját sem elvesztett csatákkal festették szürkére, s élettelenre. Mert üresség helyett félelmetes erő keringett a hószín pikkelyek körül. S akkor az ifjú elégedett, fölényes vigyorra húzta ajkait. A ragadozófogak aranyos-bíboran csillantak a perzselő naplementében.
A második észrevétel.
Ez volt az oka.
– Heh. - lehelte az eroniai fia, meglehetősen provokáló hangon.
A lehető legprovokálóbban és leggúnyosabban, ahhoz képest, hogy tulajdonképpen semmit sem mondott ténylegesen.

Még.
– Akárki is vagy, most nagy csalódás fog érni, “gyalázatos, gyáva alak, aki nem mer szemtől szemben megküzdeni velem”. - folytatta a kis fehér ( a közös nyelven, hogy passzív támadója, bármely néphez is tartozzon, megérthesse őt), s minden légvétellel, minden apró rezdüléssel még kihívóbbnak, s még büszkébbnek tetszett, mintha oly ritka, mérgező virág volna, melyet e gyötrő forróság sem képes elhervasztani.
– Rájött, hogy figyeljük? - érkezett a halk, már-már elsuttogott, meglepett és kissé tán aggodalmas kérdés, valahonnan messziről, a félhomályból, mi a két alakot rejtette magában.
Azt nem lehetett volna megmondani, miért avagy kiért aggódott annyira, avagy hogy egyáltalán aggódott-e, s nem más érzések okozták oly-buzgó készenlétét. Mintha lesben állott volna, hogy azonnal eltűnhessen, ha a helyzet rosszra fordulna.
– Annyira nem ostoba a “korcskölyök”. - morogta a másik, jól érezhető ingerültséggel - Várható volt. De ez nem magyarázza azt a fene nagy jókedvét.
– Talán csak azt hiszi, így ijesztőbb.
– Nem. - sziszegte ismét a másik, s újfent belemélyedt a füstösen örvénylő mágikus ablak szemléletébe - Tudja, mit csinál.
S ennek haragosabbik elhurcolója a legkevésbé sem örült.
– Most biztosan azt hiszed, nagyon agyafúrt voltál. A legborzasztóbb véget találtad ki nekem, és erőm sem lesz ellenkezni. Szépen lassan kiszáradok és meghalok, és ezt kellemes hűvösből nézheted végig. De tévedsz! - üvöltötte a serdülő ragadozó, egyrészről valóban fenyegetően, torokból; másrészről azonban reménytől, visszavágástól duzzadóan - Szégyenletesen elszámítottad magad! Saját magamat nem sajnálom, te ostoba! De ha bántani merészeled a szeretteimet, megkereslek és apró darabokra szaggatlak! - ordította - Ezt megígérhetem!
Nem is szándékozott tovább a homokon maradni, földhöz ragadva. Haladni akart, előre, gyorsan, sebesen, megállíthatatlanul. Feladata volt, fontosabb mindennél. Fontosabb a víznél, a lélegzésnél. Önnön épségénél.
Laryss Orowennë védelmezése.