Agare sivataga

Tárgy: Re: Agare sivataga 2021-01-26, 10:16 pm

//Kincskeresés vagy a pokoljárás//

* A kísérő nyelve megeredt, amint közéjük telepedtem. Az ételt szívesen fogadtam, és jóízűen falatoztam velük a kellemesen pattogó tűz mellett. Figyelmesen hallgattam a sivatagról szőtt baljós intelmeit, de nem állt szándékomban félbeszakítani és előadni, hogy pontosan tudom, miről beszél. Sok mindent láttam már, igaz a sivatagban nem sokszor álltam meg amikor átutazóban voltam. Nem mintha tartottam volna az ilyen mendemondáktól, pusztán nem sok dolgom akadt erre.
- Nem ismerek én itt senkit, és nem is azért jöttem, hogy új ismeretségeket kössek. Munkát teljesítek, akárcsak ti. Amint megkapom a jussomat itt sem vagyok - válaszoltam neki kissé mogorván. Bár nem terveztem pokróc lenni, akaratom ellenére lehet, hogy sikerült. Nem igazán szerettem a személyemre irányuló kérdéseket. Beszélgetésünket azonban apró tolvajok zavarták meg.
Ahogy a mellettem ülő férfi felkiáltott, én magam is felfigyeltem a néhány fős aprónépre, akik a csomagokat dézsmálták. Az egyiknek sikerült is elemelnie egy zsákot, amivel sebesen szedte a lábait az épületek irányába. Gyorsan felegyenesedtem és elé teleportáltam. Ha minden igaz, kellőképpen meglepődött és sikerült nyakon csípnem a kellemetlenkedőt.
Ha nem, hát onnan eredek futva utána, és a grabancát igyekszem elcsípni.
Ha sikerült megfognom, ruhájánál fogvást felemelem a levegőbe és kikapom a kezéből a zsákot.
- Rossz karaván körül legyeskedsz, kölyök - mondtam neki, lebiggyesztett ajakkal. Bár ő a kendő miatt csak fenyegető szemeimet, és a mogorván összefutó szemöldökeimet láthatta. *

Tárgy: Re: Agare sivataga 2021-01-27, 3:31 am

//Kincskeresés avagy a pokoljárás//

A fogadós csak úgy fossa a szót Niének, akinek az arcán elég sok érzelem fut át, ebből egy minimum az hogy kinyír engem. Lehet próbálkozni, de a fogadós szavai valamelyest sértőek rám nézve. Mert nem hasonló, hanem tök ugyanaz a melák. Igaz az emberinek nevezhető felem kómázik, de ez apró részletkülönbség. A fickó amúgy nagy hantás, mert az eredeti storyt kihagyta, hisz nem a barnaköpenyesek mentették meg a várost hanem szerény személyem használta kicsinyes bosszúra őket, amint kiderült hogy pocsék hordozók lennének. De legalább Shuga pozitívan jön ki belőle. Na de egy három méteresre nőt apróság közeledik felém elég határozott és komoly arccal. Érdeklődve nézek a lányra aki belehajol az aurámba és halkra veszi a mondandóját.
- Mondja, maga tudott arról a démonról az elejétől fogva, ugye?
Az első kérdésre akár hazudhatnék is, de minek úgy se hiszi majd el egy büdös szavamat se. Így bólintok a felvetésre.
- Tudtam, és akkor mi van?
- De persze előlünk elhallgatott mindent.
- Nem hallgattam el, csupán nem került szóba a téma.
- Ki vele! Mit tud róla? És ne próbáljon meg becsapni! Megölte? Vagy csak bezárta valahová? Vagy alkut kötött vele?
- Mi van ma? Azt hiszi megfélemlíthet? Üljön le végre mert még jobban sassol mindenki, mintha férjé és feleség lennénk. –Ejtem az utolsó mondatot kicsit hangosabban. Amint Nie esetleg leül folytatom is csevegésünket, illetve előtte egy apró csendvarázst húzok körénk. És megfontolom, mit mondok el Shuga úgymond nem létező hőstettéről. Immár megfelelő hangerővel.
- Szóval az van hogy kábé mindent tudok ami kell a küldetésünkhöz, és ezen információt átadtam minden létező vezetőnek, a démont kihagytam mivel minket nem érint egy kicsit sem. Ami a démont vagy lidércet esetleg kísértetet illeti olyan 340-350 éve halt meg egy piti összecsapásban. Az utána következő pár évre nem igazán tudnék válaszolni, mivel ő sem tudja mi történt. A lényeg hogy az elmúlt évszázadokat elzárva töltötte, csak a tudata szabadult ki néha néha hogy szórakozzon kicsit, és a haragját kiélje a hálátlan és rövidéletű embereken. A sors iróniája hogy csak olyan mágusokat tudott megszállni, akik az övéhez hasonló mágiákat használtak főképp. Körülbelül mostanáig tolta a bevált műsorát, aztán valamiért eltűnt. Azt hogy hova fogalmam sincs, de mivel nincs hír a tombolásáról, jó eséllyel bevette magát valami hűvösebb helyre. Így válaszoltam két kérdésére is, azaz nem öltem meg, és nem kötöttem vele paktumot hisz nem is láttam őt. Noha utána kerestem, hisz engem is felhasznált, és pár emlékfoszlánya megragadt bennem.
~Mázli hogy nem hazudok neki, hisz tényleg nem láttam magam elég sokáig, és még csak paktumot se kötöttem magammal, milyen hülye dolog lett volna. Inkább hülyécske emberi énemet vertem át mert nem volt kedvem évekig rizsázni neki. Ami meg a kinyírásomat illeti, azt már más megtette köszi neki~
Szóval egyenesen nézek a szemébe mondhatni pislogás nélkül, bár ez tuti nem fog sikerülni.
- De nem hiszem hogy a Démon olyan sok zűrt okozna nekünk, tekintve hogy megszabadulhatott az élete bűnétől, és Dremer tovább vihette. ~Meg a nagy büdös francokat, az a gonosz arctalan csontpofa a frászt hozza rám bárhol is van megérzem a körülötte lévő hideg aurát, mintha tűzbe nyúlnék de égés helyett megfagy a kezem.~ Szóval az a dolog nem fog a munkánkba avatkozni semmilyen téren. Így a kósza helyi pletykákat, holmi gyilkosságokról és tombolásról, ne vegye figyelembe.

Tárgy: Re: Agare sivataga 2021-01-27, 2:01 pm

//Kincskeresés avagy a pokoljárás//
//Mesélő//

*Jeremy válaszára egy pillanatra elborul a vén kufár tekintete, azonban mivel nem a tolvaj az első, aki ezt a feladványt képes volt megoldani, így még nem aggódik túlzottan azon, hogy ma este szomjan marad. De mert nem szeretné, hogy az ifjú félelf túlzottan elbízza magát, így másodikként már egy kevésbé egyszerű rejtvénnyel teszi próbára Jerry csavaros eszét.*

- Ó, úgy látom, az ifiúr nincs híján a sütnivalónak! Még a végén meglep és meg kell válnom az egyik legbecsesebb kincsemtől! – próbálja meg elbizakodottá tenni ellenfelét. – Hát lássuk, ezzel is boldogul-e?

„Megragadnád?
Már nincs sehol!
Sosem volt és sosem lesz!
Nézd, tovaszáll!
Keresd bárhol,
ugyanolyat nem is lelsz!”

*A versike elhangzik, és ha Jerry rájön a megfejtésre, már félig a zsebében érezheti a nyereményét, bár arról halvány fogalma sincs, hogy vajon mi is lehet az az eddig elrejtett mágikus holmi.

Eközben a város szélén, a szekértábor közelében Alamaise a menekülő utcagyerekek után ered, s végül sikerül is elcsípnie azt az egyet, aki a zsákot emelte el az egyik kocsiról. Fenyegető tekintete és főképpen figyelmeztető szavai miatt a fiú menekülőre fogná a dolgot. Erre esélye nyílik, amikor a zsoldos kikapja a kezéből a csomagot. De a fiú villámgyorsan bújik ki a koszos és rongyos inge fölött viselt mellényből, amelyet szorosan tart a lány marka, hogy aztán iszkoljon is el az általa jól ismert útvonalon a házak között. Ha Alamaise nem indul utána, akkor a kétes tisztaságú ruhadarab és az elemelt holmi a „jutalma” a gyorsaságának. Ez utóbbi viszont túl könnyűnek tűnik ahhoz, hogy étel legyen benne, vagy bármi olyan dolog, amit eladva néhány darnához juthatnának. Vajon ez a felismerés miféle tettre sarkallja a lányt?

Nie természetesen nem hagyja figyelmen kívül a mágus meséjében rejlő és az expedíciót - a lány szerint – veszélyeztető körülményt. S mert a feladat a kezdetektől fogva ellenére volt, most jó okot találhat arra, hogy megszabaduljon a kelletlen kötelezettségtől. Így ha marad és végighallgatja Shugát, talán meg is találhatja a legjobb indokot a távozásra.*

***

//Nie//

- Üljön le végre mert még jobban sassol mindenki, mintha férj és feleség lennénk.

*A megjegyzés arra a napra emlékezteti a lányt, amikor Shuga Melfyomer egyértelművé tette a számára, hogy az utolsó feladata ehhez a tébolyult vállalkozáshoz köti, és amikor ő maga élt hasonló felvetéssel Valian egyik utcájában. Ezért persze az előtte ülőt csak egy lesajnáló pillantással „jutalmazza”, mielőtt helyet foglalna az asztalnál, természetesen a legtávolabb az idegesítő alaktól.*

- Férj és feleség? Szerencsére nem én vagyok az a szánandó hitves, akinek magát el kell viselnie. Mint ahogy erről már volt szíves korábban tájékoztatni. – veti oda.

*De aztán, ahogy a barnaköpenyes kizárja a kéretlen hallgatóságot és elkezdi a magyarázkodást, már feszülten hallgatja az elé tárt „bizonyítékokat”. Ahogy hallgatja a férfit, egyre több kérdés fogalmazódik meg benne, de nem szól, hagyja, hogy végigmondja a meséjét Shuga és csak akkor, amikor befejezte, akkor szegezi neki a kérdéseit. A kérdéseket, amelyek azt bizonyítják, hogy Nie cseppet sem elégedett a kapott válaszokkal.*

- Mondja maga! – reagál a mágus utolsó mondatára, mielőtt belekezdene annak felsorolásába, vajon miért nem egyezik a véleménye az igazát meggyőzően bizonygatni kész alakéval. – Azt mondja, ne vegyem figyelembe, hogy odakint élt, de vélhetően most is él valami démon, lidérc vagy kísértet, aki halandók vesztét okozza, ezzel „fizetve” holmi hálátlanságért? Ne érdekeljen, hogy mágusokat száll meg, jobb esetben ideiglenesen birtokba véve a testüket, hogy még nagyobb bajt keverjen? – a lány egyre jobban belemelegszik, s ha Shuga nem lett volna olyan előrelátó, hogy „megfelelő körülményeket” biztosítson a beszélgetéshez, a fogadó közönsége már feszülten fülelne, hogy egyetlen szót se mulasszon el az érdekesnek ígérkező párbeszédből. – Mindezekkel együtt azt mondja, hogy magát is felhasználta az a valami, s most ön birtokolja az emlékeit, de ez se izgasson senkit egy cseppet sem! És végül! NEM HISZI, HOGY OLYAN SOK ZŰRT OKOZNA! Mondja, magának teljesen elment az esze?

*A lány nyilvánvalóan nem vár választ a kérdésére, s ezt a tiltakozásként felemelt kezei is nyilvánvalóvá teszik.*

- Nem! Ne is válaszoljon! A magáé ugyanis biztosan elment, de az enyém nem! És ezért engem elfelejthet, s ha erről értesítem a többieket is, akik hozzám hasonlóan nyilván nem fognak lelkesedni azért, hogy egy … fertelem költözzön a testükbe, szerintem őket is. Ha kell, meggyőzöm Jeremy-t is arról, hogy kész öngyilkosság magával menni a sivatagba. De tudja mit? Nagylelkű leszek, és segítek visszajutni a fővárosba. – fejezi be végül a felháborodástól teli monológot Nie, hogy aztán felálljon az asztaltól, befejezettnek tekintve a beszélgetést.

Tárgy: Re: Agare sivataga 2021-01-27, 6:25 pm

//Kincskeresés avagy a pokoljárás//

A vigyorom csak szélesedik, ahogy az árus elkedvetlenedő tekintetét meglátom, mert már mondania sem kell, hogy jól válaszoltam meg a kérdést. Egy már meg van a négyből, de vajon mit tartogat még nekem? Felmerül bennem a gondolat, hogy mi lehet az a tárgy, amiért ilyen csekély a fizetség és még ha el is bukom az egyiket, akkor is csak csekély árat kéne adnom érte…….
De – bár elismeri a képességeimet, - máris felteszi az újabb feladványt, ami kicsit elveszi a kedvem, mert első hallásra elképzelésem sincs mit takarhat. Még másodikra és harmadikra sincs, kezdek elkeseredni, hogy talán még sem vagyok olyan eszes, mint gondoltam volna……
Aztán megragadja valami a figyelmem a szavak között……”sosem volt és sosem lesz”……..Mi lehet az, ami nem volt és nem lesz? Abban biztos voltam, hogy nem egy konkrét tárgyra kell gondolnom és olyat is hallottam, hogy kétszer ugyanabban a folyóba nem tudsz belépni, mert már nem az a víz nyalogatja a lábamat majd………Ez szöget üt a fejemben! Tehát valami hasonló lehet, ami csak most létezik, ebben a…….pillanatban! Igen! Hirtelen minden a helyére került!
- Ez nem más, mint a PILLANAT! – kiáltok fel boldogan. – A pillanat!

Tárgy: Re: Agare sivataga 2021-01-28, 8:43 pm

//Kincskeresés vagy a pokoljárás//

* Amint elemeltem tőle a lopott holmit, a taknyos rongyaiból kibújva meglépett. Valójában nem nagyon érdekelt, így nem is mentem utána, a lényeg úgyis megkerült. Ha elfutott volna a zsákmányával együtt az sem különösebben zaklatott volna fel, de hát végtére is felfogadott zsoldos vagyok, illene megvédenem a karavánt az idegenektől, ezért kapom a fizetségemet. Legalábbis őszintén remélem.
Ledobtam hát a földre a koszos ruhadarabot és jobban szemügyre vettem a zsákot.
~ Furcsa... nem rémlik, hogy találkoztam volna vele pakolás közben. Meg aztán miért nincs egy ilyen apró csomag egy nagyobb ládában? Így bárki elemelhetné... ~ futott át agyamon a gondolat. Nem tudván parancsolni a kíváncsiságomnak belelestem az egyszerű vászonzsákba, még mielőtt a kísérők odaértek volna. *

Tárgy: Re: Agare sivataga 2021-01-30, 10:11 pm

//Kincskeresés avagy a pokoljárás//

Nie végig csendben van, de a szeme és az agya tuti dolgozik. Az is látszik rajta hogy kicsit sem ért velem egyet, és ezt rögtön a képembe is vágja. Hát így legyek kedves egy elfel.
- Már nincs a sivatagban. ~még~ Amin a mágusokat illeti csak föld mágiát használókat, jég és futóbolond mágiákkal nem tud mit kezdeni. Így ezt a veszélyt is kilőhetjük. Na meg már nem kever akkora zűröket. Arról a könyvtár tuti tudna. ~Na meg a fehér köpenyesek a gereznámat kiszögeznék valami jeges tájra, ha hülyeséget csinálnék.~ Nem nem ment az sehova , jó helyen van nálam. Van pár adat ami nem publikus pláne egy renden kívüli személy részére. De amúgy Jeremy az életét köszönheti neki, hisz a háborúban megmentette a seggét. És mint már mondtam, a démon nem fog a mi terveink ellen tenni semmit. Ami meg a többieket illeti, a pénzt a rendem adja és én döntök, arról merre megyünk. A démon a fehérköpenyesek felügyelete alatt lófrál szóval mint mondtam nem fog zűrt okozni, pontosabban kevesebbet mint ön tervez épp némi hibás logikai döntés miatt. A szörny továbbra sincs Agare sivatagában, így nem hiszem hogy aggódnunk kellene miatta, hisz szerződést kötött a fehérekkel , amennyiben segít nekik, talán vissza kapja a testét és megszabadul a már túl kombinált démon jelzőtől.
A fejemben gonosz ötlet fogan meg. Amit tettekre is váltok.
- De legyen, nyugodtan rémisztd, meg akit akarsz a mesével, holmi itt sem lévő lényről. Nem mellesleg a városban lesz bőven problémánk más lényekkel, amik sokkal problémásak egy bolond entitásnál. A zsoldosok erre lettek felbérelve, szóval el is küldhetem a rendnek és a Könyvtárnak, hogy a kedves kutatásvezető hölgy pánikja miatt kidobhatunk több ezer darna értékű felszerelést, mert útban vagyunk haza. Nagyon fogják méltányolni.
Dőlők előre a széken rátámaszkodva az asztalra.

Tárgy: Re: Agare sivataga 2021-01-31, 11:46 am

//Kincskeresés avagy a pokoljárás//
//Mesélő//

*A tolvaj válaszát hallva most először gondol a vénség arra, hogy emberére akadt a kérdések és feladványok terén. De mert a felelet helyes volt, nem tehet semmit, csak azt, hogy a következőversike még nehezebb munkád ad Jeremy agytekervényeinek. De előtte még megpróbál egy kicsit ráijeszteni a fiúra.*

- Hmmm... Jól van, nagyon jól! Látom, nem szabad lebecsülnöm a fiatalurat. És mert az a holmi olyan kedves számomra, így a következő rejtvénynél már nem nézem ifjú korát. Olyan feladványt kap, ami eddig majdnem mindenkin kifogott. Akkor hallja hát!

"Tiéd vagyok, de mégsem teljesen az. Nem biztos, hogy egyetlen vagyok,
de számodra igen. Találkozol velem, de mások mégis többször. Elkísérlek, amíg csak élsz, bár
olykor hűtlen vagyok hozzád, s olykor te vagy hűtlen hozzám. Kedveskedhetsz nekem, de a halálodat
is okozhatom. S ha így lesz, azon túl is elkísérlek."

*S ha befejezte, az öreg kíváncsian, és persze bizakodva figyeli Jeremy-t. Abban bízik, ezzel megfogja a furfangos legényt, s indulhatnak is az ivóba.

Alamaise nem bír parancsolni jogos kíváncsiságának, hiszen a csomagnak semmi keresnivalója nem lett volna ott, ahonnan elemelte a fürge, s nem is túl koros alak. Talán csak az ijedtség volt az oka, talán ezt a holmit találta olyannak, amivel még el tud inalni az őket üldözők elől. De amit a lány odabent talál, mindenképpen meglepi őt. Mert a csomagban néhány rajz, üres papírlapok és rajzeszközök lapulnak, s egy jegyzetfüzet. Belepillant a füzetbe, de mert a karcsú tünde betűk olvasása talán nem a legegyszerűbb a számára, az utóbbit egyelőre félre is teszi. Talán azért, mert a legfelső lap ismerős alakot mutat. Hiszen az első kép, amit meglát, Shugát ábrázolja. Ahogy tovább nézegeti a hófehér íveket, megtalálja Jeremy portréját, s talál néhány olyan rajzot is, amelyen egy-egy városra, vagy helyre ismert rá, ahol az utóbbi napokban jártak. S legvégül talál egy megkezdett vázlatot, s ha jobban megnézi, rá kell jönnie, hogy a kép őt ábrázolja. Alakja felismerhető, de a kendő eltakarja az arcát, csak a szemei látszanak tisztán. S egy kérdőjel a lap egyik sarkában. ~ Csak nem jött rá máris valaki a titkára? ~ Vajon tesz valamit, hogy ezt kiderítse, vagy annyiban hagyja a dolgot?

Nie eközben haragosan indulna, hogy vacsoráját hátrahagyva értesítse az expedíció tagjait a most kiderült veszélyről, de megállítják Shuga szavai.Mert a mágusnak igaza van. Mert az, hogy erre pénzt és embereket áldoztak a vezetők és a Könyvtár támogatását is megnyerték, csak azt jelentheti, hogy feletteseiket nem igazán izgatják a rájuk leselkedő veszélyek. S éppen ezért hiábavalóság lenne meggyőzni őket az ellenkezőjéről. Pontosan ugyanúgy, ahogy eddig is az volt. Hát ha sikerül elfogadnia ezt a tényt, akkor akár le is tehet a tervéről, vagy az észérvek ellenére megpróbálkozhat a társai meggyőzésével is.

***

//Nie//

*Már indulna, elszántan, hogy most végre megakaszthatja ennek az őrült küldetésnek a szekerét, amikor utolérik Shuga szavai. És nem tetszik neki, amit hall. Mert azt kell látnia, rajta kívül mindenki pontosan tisztában volt azzal, hogy kivel, vagy még inkább mivel van dolguk. Hogy a háttérben olyan szálakat mozgatnak, amelyeket ő sosem láthat meg és sosem érthet meg. És azok ellen, akik ezeket kézben tartják, sosem nyerhet. Dühösen és elkeseredetten fordul vissza, hogy meglássa a barnaköpenyes elégedett arcát. És ez arra készteti, hogy ő is az asztalhoz lépjen, és mert a megtermett alak most nem magasodik fölé, mint általában, ő is hasonlóan tesz. Próbál higgadtságot erőltetni magára, bár legszívesebben nyomban kifakadna.*

- Tudnom kellett volna, amikor azokat az átkozott leveleket átadta, hogy felesleges minden próbálkozás, mert maga már mindent elrendezett. Felesleges minden, mert meggyőzött mindenkit arról, hogy ezen a küldetésen mindenki csak nyerhet. Most már csak azt árulj el, ki vette rá arra, hogy engem is hozzon magával? És az sem ártana, ha végre elmondaná, hogy mit is vár tőlem? Miféle kutatásról beszél?

*Nem hiszi, hogy a mágus egyenes válaszokat ad majd, de mert nem számíthat mástól válaszokra, így csak őt kérdezheti. Így elszánja magát arra, hogy ebben a dologban most nem fog engedni.*

Tárgy: Re: Agare sivataga 2021-01-31, 9:53 pm

//Kincskeresés avagy a pokoljárás//

Hahaha, mert eddig gyereknek nézett az öreg, mi? Én sem most másztam le a fáról, hogy elhigyjem, nem eleve arra játszott, hogy elbukjam a próbát. Viszont nagyon remélem, hogy tényleg van valami értékes amulett a birtokában és nem csak azért izzadok itt a napon és gyötröm az elmémet, mert megszomjazott és kell egy balek, akit ezzel a humbuggal rávesz, fizessen neki egy italt.
Persze ezt sosem tudom meg, ha elbukom az utolsó kérdést, mert máshol jár az eszem, vagy mert valami lehetetlen feladványt talál ki. De, ha ilyet tesz, megesküszöm a Tolvajok és Besurranók Istenére, hogy éjjel visszajövök és megszabadítom az össze amulettjétől.
- Ha eddig lebecsült, az a maga baja, de én sem fogom nézni a hajlott korát, ha be akarna csapni. – füzök én is pár szót az övéhez, hogy tudja mit gondolok.
A feladványt meghalva egy pár percig azt érzem, hogy nem fogom tudni kitalálni. Túl sok az információ, ami talán mókásnak tűnik, de néha nem segít.
Egyenként próbálom értelmezni, de ez sem segít……Egy valami jár folyamatosan az eszemben, ami minden ötletemet hamvába halasztja….
~ Mi fene lehet az, ami még a síron túl is elkísér, amiből sok van, de számomra az egyetlen……? ~
Egészen beleizzadok, mert nem akarom megadni az öregnek az örömöt, hogy kifog rajtam és nem is vádolhatom meg, hogy megfejthetetlen, hiszen tudom, hogy meg tudom fejteni, már-már beugrik, de aztán elillan……
~ Jeremy! Nem lehetsz ennyire ostoba!!! ~ korholom magam, de ekkor bevillan és én elkapom.
- JEREMY! Ó én balga! A NÉV, a nevem….igen….igen! A név az, ami elkísér és számomra az egyetlen! – nevetek fel megkönnyebbülve. – Készítsd azt az amulettet, öreg!

Tárgy: Re: Agare sivataga 2021-02-13, 10:55 pm

// Kincskeresés vagy a pokoljárás //

* A kölyköknek hűlt nyoma volt, a többi kísérő pedig még csak éppen hogy utolért. De előtte visszapottyantottam a különös füzetet a zsákba. Arcom az eddigieknél is komorabbá vált - már amennyire ez látszódott a homokszín fejkendő alól. Úgy tűnt valaki szereti megörökíteni az emlékeit és a kételyeit.
Az elf írás árulkodó volt. Kétlem, hogy a kísérők közül bárki is konyított volna hozzá. Jeremy félvérnek tűnt, de ő végig mellettem utazott, így láttam volna, ha rajzolgat vagy jegyzetel. Így biztosan a fehér hajú jégelf firkálmánya lehet. Bár nem volt időm beleolvasni, hogy milyen dialektusban íródott a szöveg. Érdekes azonban, hogy nem vettem észre, hogy bárki is nagyon fürkészne. De lehet, hogy csak elkerülte ez a részlet a figyelmemet.
- Ne fáradjatok, már megvan a csomag - mondtam a későn érkezőknek, majd fordultam is, hogy visszamenjek a táborhoz. Ennél nagyobb magyarázatra részemről nem szorult ez a kis incidens.
Amikor visszaérkeztem, a kis csomagot felraktam ugyanarra a kocsira, amelyikről hiányzott. Persze nem ugyanoda, nehogy a kölykök megint elcsenjék. Bár őszintén reméltem, hogy tanultak a leckéből.
Ezentúl óvatosabbnak kell lennem, nem engedhetem meg magamnak, hogy a jégelf felismerjen. Elég kellemetlenül venné ki magát. Kétlem, hogy a kis találkozásunk után feltétel nélkül megbízna bennem, vagy bármelyik fajtársamban. No, meg aztán ha a többiek megtudják... Áh, jobb bele se gondolni abba, hogy egész idáig esetleg ingyen dolgoztam. *

Tárgy: Re: Agare sivataga 2021-02-14, 11:54 pm

//Kincskeresés avagy a pokoljárás//

A csevegés kihozza a legrosszabbat a lányból, de megtudom érteni. A másikam is nagy bajkeverő, hisz ugyan az hajtja mint engem. Barátokat szerezni és megvédeni őket. Ez néha sikerül, és van hogy nem.
- Ez volt a terveim legkönnyebb része, mármint mindenkit rávenni arra hogy segítsenek. A te eseted némileg komplikáltabb volt.
Válaszolom, amikor felteszi azt a kérdést, amire soha nem akartam válaszolni neki.
- Most már csak azt árulj el, ki vette rá arra, hogy engem is hozzon magával?
Erre a kérdésre elkomorodok, hisz nem igazán van kedvem válaszolni neki. De azt sem tagadhatom, hogy joga van tudni. Az erszényeim egyikét leakasztom az övemről, a súlyos tartalmát simogatva rakom ki az asztalra és Nie felé tolom.
-Beriathon le heledír nín. – Ejtem ki Adan és Artanis talán utolsó szavait kik haláluk előtt is a lányukra gondoltak.
- Adan adta nekem a térképet, és ő kért meg hogy vigyelek magammal, hogy ne savanyodj be az Orodi életbe, hisz oly fiatal voltál. Ifjú és büszke. De főleg makacs. Artanis szerint épp olyan nyughatatlan voltál mint apád fiatalon. És nem tudok nem egyetérteni vele, hisz ő az első találkozásunkkor ki akart nyírni, –mosolyodok el a régi emléken – apád akkor olyan 200-250 éves lehetett, és bizonyítás vágy feszítette. Na mindegy az a mese ráér, de a lényeg, hogy rengeteg térképet vittem neki hogy fejtse meg őket nekem, akkoriban még nem vettem a fáradságot hogy az emberek nyelvét is megtanuljam. De rávett hogy mégis csak bővítsem a tudásom és tanuljak tőle, édesanyádtól, és még sok régi baráttól. Ezt a szívességet kérte tőlem, Orod pusztulása előtt kb 7 évvel. Pontosabban megzsarolt az az álszent hegyes fülű jégvirágzabáló griff-lovas nyomoronc. De sokáig nem került rá sor, és az általad ismert első találkozásunk épp Telarban volt. Pedig Orodban is sokat láttalak,igaz csak jöttél és mentél nem igazán szúrtál ki amikor Adannal és Artanisal beszélgettem. Nem volt nehéz az életedet nyomon követni, nagyon hasonlítasz édesanyádra. Mindkettejüknél elkéstem, nem tudtam megmenteni őket. - vér serken az ökölbe szorított kezemből a harag és a veszteség miatt figyelmetlenül a saját tenyerembe martam az egy pillanatra kivillanó karmaimmal - Mindegy beszéljünk másról. Hamarosan érkezik egy másik Orodi túlélő, ha minden igaz. Ő is velünk jön, mert nem bízik abban hogy nem hajtom túl magam ebben a munkában. Eléggé bosszantó teremtés, de talán ismered is őt. Amays lánya Larys, tudod a lány akit az a kerge elf keresett Telarban.

Tárgy: Re: Agare sivataga 2021-02-15, 10:00 am

//Kincskeresés vagy a pokoljárás - A kalandoroknak, akik nem tudták, hogy valójában eggyel többen lesznek //

719 évvel az éj-hasadéki csata után

Az éj-hasadéki csatától számított 718. év utolsó harmada meghökkentő változásokat hozott el, s egyáltalán nem az időjárási viszonyokra kellett gondolni ezalatt. De hogyan is lehetett volna, ha a rövidke, egészen láthatatlan nyári - azaz csupán kissé kevésbé halálra fagyasztó - évszaktól eltekintvén egyáltalán semmi sem jelezte az esztendő végének közeledtét? Hiszen a Lanur-hegységben folyvást hideg volt. Ha nem is szakadatlan hullott a lábnyomokat, csapásokat, rejtekeket, s hol, hol nem, városokat betakaró, vakító fehérséggel megáldott hó; hát volt belőle éppen elég minden egyes hónapban, így pedig csaknem semmiben sem különbözött az új időszak a régitől, melynek eljövetelét ezért kizárólag annak számon tartásával lehetett megállapítani.

A jég és fagyos, dermesztő szelek birodalmában kapott helyet a pontosan 9634 évvel ezelőtt megalapított hósárkány-menedék, Jégkarom-csúcs is; a Lanur-hegység közép-északnyugati szegletében - mely terület, jelenlegi lakóit leszámítván, otthont adott e bizonyos változásoknak is. A vastag, sűrű, áthatolhatatlan felhőrétegek felett, hol a tűhegyes fokok körkörös, szabálytalan tengerében további csúcsok meredeztek, noha sokkalta tompább, féloldalasabb, avagy éppen csapott felsőrésszel tették azt meg. Közülük emelkedett ki az az öt, melyeket, mintha hatalmas kezek törték volna le tetejüket; Kilime kolóniája is sajátos, kijelölt feladatokra használt. Az összes többi korábban, négy évvel ezelőttig, arra szolgált, hogy az oda bebörtönöztetettek lakják őket, egymástól való zavartalanságban, s mégis egyfajta egész részeként, hogy emlékeztesse őket: a Csúcs célja közös. Közös volt az most is, ámbár egészen megmásult már a hó-tekintetű nőstény munkája nyomán; s nemcsak az változott meg - a zord, kietlen, sziklából-kőből álló életlen, s éles végű, állított karókként meredező vonulat-tetőkkel teletűzdelt menedékhely külseje is átalakult lassacskán. Előbb a központi tornyot érte messziről látható változás: Kilime nem tűrte többé a komor, lesújtó sötétséget a rejtett alagútrendszerekben, ezért korábbi fogdáját a kőfalakban, s az erre-arra néző, megmunkálatlan tetőrészekben jég-ablakokkal tűzdeltette telis-tele. A fehér sárkányok egyik ősi mágiaága, az ott éltek által régen kedvelt Taikohoää képezte a hely szilárd alapjait, noha Kilime csakhamar - közel négyszáz éve - felfedezte, mennyire jótékonyan formálható, s mennyire lágyan simulnak bele más varázstudományok igéi. Az erős, mágikus ablakok így hát elkészülhettek, megmaradtak, s a hűvös fény beáramolhatott rajtuk keresztül ott, ahol kívánták. Így vált átláthatóbbá az évezredes nőstény barlangrendszere is, melyben némi ideje már szabadon, háborítatlanul nevelhette ötödik gyermekét, kinek fióka-éveit igyekezett a lehető legjobban kormányozni, már csupán abból a felindulásból is, hogy ő volt az egyetlen, kivel ezt még egyáltalán megtehette.

Legalábbis, szerette volna ezt hinni; Laryss Orowennë, a fehér elf gyógyító, és Shuga Melfyomer, a három lélekkel bíró mágusdémonlény pedig rendkívül szerették volna, ha a sárkányasszony nem gondolja így. Való igaz, az „átkozott Sziklarágó” ikergyermekeit illetően már jócskán - évszázadokat - elkésett; áttetsző-átsejlő szárnyú, karcsú leányának, Niveria-nak pedig ugyan kijutott neveléséből, ám a legalkalmasabb körülmények között… veszve azonban mégsem lehetett minden. A jégszemű, ifjú Valturaan mindössze huszonegy éves volt, amikor a tünde leányba botlott, s akkoriban még azt sem tudta, mi fán terem az a Csupaszbőrű-szag, vagy egyáltalán annak tulajdonosa. Csaknem reá is taposott élete első egyedére (igen, a fertelmes aroma ellenére is), s jól tette hogy abban a pillanatban észrevette magát, hiszen képlékeny gyermek-elméjét pontosan az a Kétlábú formálta meg. Az a Kétlábú volt, ki megtanította őt az élet tiszteletére, mindegy, mitől, kitől ered, s mihez, kihez tartozik. Ő volt, ki pusztítás-vágyát, majd pedig viszonzott kíváncsiságát vele együtt cserélte törődésre, együttérzésre, s bizony, szeretetre is. Ő volt, ki a Bukott Fehér Városba, s időközben szívébe is beeresztette a sárkányfiókát; és beeresztette otthonába is, midőn a szükség úgy hozta. Ő volt, ki éveken át életben tartotta, s további évek teltek el, amíg türelemmel várt reá - amíg ismét karjaiba zárhatta őt -; mert a nőstény ragadozó fájdalma nagy volt, szégyene pedig még hatalmasabb. De nem gyógyíthatatlan. Nem, nem volt az… csak az ifjú kellett volna a nyugtalan anya-léleknek, s az, hogy fennmaradó gyermekéveit Kilime karmai között töltse, az ő oltalmában, biztonságban; s mindkettejüknek megadván az újrakezdés lehetőségét.

Ez volt hát az első változás.

S rohamosan követte azt megannyi másik, miután Valturaan visszatért. Merthogy visszatért… visszatért az ibolyaszemű leánnyal, kit a barnaköpenyes Olassië erdejébe vitt, hogy megbizonyosodjék apja, a Bukott Város egykori grifflovas-kiképzőmesterének sorsa felől. Visszatért vele, mert hatott reá a nőstényelf, s hatott reá a démonmágus. Visszatért, mert belátta azt is: az új otthon védelme megfelelő volt, hogy addig épségben megőrizze a gyógyítót magában, így hát azután is képesnek kellett lennie reá. S ha az ifjú vele kívánt lenni eztán - mely szándékát ezúttal nem a tündék másik városában tervezte megvalósítani -, úgy nem volt más választási lehetősége. Nem volt, nem maradt, hiszen Lanuria színültig telítve volt veszéllyel, ármánnyal, csalással, álcákkal, varázslattal, vérrel, és ellenségeskedéssel. Egymaga nem lett volna képes megvédeni őt, s Valturaan felismerte ezt - tudomásában volt, hogy képtelen ellátni e célt; tudomásában volt, mert megtapasztalta, meglátta, s megértette mindazon keresztül, melyet számkivetettségében át kellett élnie. Tudta hát, ha soha többé nem hajlandó elválni a meglelt, szeretett kedvestől, úgy esélyt kell adnia az újjászületett Jégkarom-csúcsnak, vele együtt pedig anyjának is, kiről úgy hitte, elárulta, eltaszította őt magától. Kivel egészen odáig egyetlen árva szót sem beszélt, s kinek valódi indítékait, kockázatos, talán olykor ostobán vakmerő tetteit végül el kellett hinnie, és el kellett fogadnia. El kellett, ahogyan azt is, hogy megannyi megpróbáltatás: hosszú, kínkeserves szenvedés, eltérő okból, s eltérő lelkek általi sérülések, fogság, éhezés, valódi alakjának elvesztése, temérdek bánat, keserűség és aggodalom kísérte végig rövidke életét; melyben már oly régen elfáradt, s oly régen meghajlott a reá nehezedő terhek alatt, hogy azt sem értette, miért is lélegzik még. Miért dobog a hatalmas szív, miért áramlik dübörögve bármely fa lombjánál is sokkalta elágazóbb ereiben a vér, mely előre hajtja, bármi történjék. S vajon meddig még…

Valturaan elfáradt. Nem csupán elfáradt - egyszerűen elhalványult. Megfakult, áttetszővé vált, mintha semmivé foszlás veszélyével fenyegetően hullámzó létezését mindannak ellenére, mit apjától tanult, kikezdte volna a világ. Mert kikezdte már rég, s Kilime tudta ezt. Ezért helyezte félre az eroniai nőstény minden terhét, mely bensője szegleteiben gomolygott, mintha messzire dobta volna őket; oly’ messzire, hogy véletlenül sem érjék el kitaszítottságában, s magányában elfogyott fiát. Nem értette, honnan merít még erőt, hogy ellenkezzék, harcoljék, viaskodjék mások parancsával, akaratával; nem értette, hová lesz benne a szörnyűséges súly, mit cipelt, s nem értette, miért büszke reá ilyen eget verő ostobaságért. De az volt. Büszke volt az ifjú kitartására, s csodálta őt, csodálta lelkének erejét, ám nem feledte: véges az, s a vég már igazán közel jár. Először hagyta az elf leánynak, hadd legyen vele a gyermek, hadd vigyázzon rá ő, ahogyan eddig Panu-val tette; azonban Valturaan támadott, s küzdött ellenük, küzdött a gyógyító akaratával is, ha kellett - s mindig úgy érezte, hogy kellett. Mindig többet és többet kívánt mutatni magából, mintha lépten-nyomon csak lebecsüléssel illették volna őt féltve óvás helyett… mintha bizonygatnia kellett volna, mi mindenre képes, mennyire, és hogyan, ám folyvást súlyos árat fizetett érte, s eleddig is kilátástalannak tetsző helyzetének szándékos megrontását maga Laryss Orowennë sem akadályozhatta meg. Túlságosan zaklatott volt az ifjú; túlhajszolt és sarokba szorított - sarokba szorította önnön felelőtlensége, s a bánásmód, melyben sorsa részesítette őt -; e veszélyérzetét pedig a nőstény semmilyen áron nem óhajtotta növelni. Ha a kis elf, s a maga szigora eddig nem vált be, úgy hát ezután sem fog, ekképpen pedig másik megoldás kellett - igazi megoldás -; mely nem tűnik árulásnak, nem tűnik önző, zsarnok döntésnek, s ami a legfontosabb: oly láthatatlan, hogy egyáltalán semminek sem tűnik, mert Valturaan-nak nem volt szabad észrevennie.

Így történt hát, hogy Kilime végül auramágiához folyamodott. Ahelyett, hogy parancsokat osztogatott volna hadakozó fiának, inkább nyugalmat erőltetett magára, s e nyugalmát minden létező és valaha létezett, gondolatai, emlékei nyomán életre kelt iránta táplált szeretetével összekevervén; kieresztette maga köré a légbe, körbevonta vele magukat, s várta, hogyan változik az ifjú. Nézte, ahogyan vonásai megenyhülnek, megpuhulnak, s nézte, ahogyan az ifjú szavai felett lassacskán átveszi uralmát a fiatal sárkány igaz valója - a legyőzött, megtört, holtfáradt, s halálra rémült fióka, kiben annyi élet sem pislákolt már, hogy elég ereje volna elhagyni anyja lakókörletét. A vitából csendes szóváltás lett, majd elnyúló némaság, Valturaan pedig hagyta, hogy édesanyja maga mellé fektesse őt, s többé nem emlékezett semmire. Napokig aludt, mélyen, aléltságot okozó varázslat nélkül… nem úgy, mint Orod Opelë falai között. Azt Kilime mindenképp el akarta kerülni, így hát, attól tartván, hogy távozásával a nyugtató lég megszűnne, gyengülne - hisz’ kimondatlan igéje alapját képező érzései is messze volnának -, a jégszemű ifjú mellett maradt, s tapodtat sem mozdult meg. Nemcsak mágiája halványulásától féltette gyermekét, hanem attól is rettegett, hogy talán történik vele valami, ha magára hagyja. Ha megfosztja őt nemzőjének óvó pillantásától, esélyt adván ezzel a romlás, a bánat, és a keserűség felbukkanására.

Beletelt némi időbe, míg a hazaérkezett magához tért. Egészen addig sem szó, sem érintés nem ért el hozzá, amíg ő magától fel nem nyitotta szemét, s akkor is kótyagos, zavart maradt, amikor lerohanta a sürgető éhség, és a még annál is sokkalta kínzóbb szomjúság. Valturaan, szükségletei csillapításával még sokszor és sokáig visszamerült az álomba, míg teljesen ki nem pihente magát; s azután is szörnyen tompa és fáradékony maradt. Nem sokat pihent, míg Laryss-t kereste, s már azelőtt sem volt képes félretenni aggodalmait; előbb azért, vajon sikerül-e szúrós, borzasztó szagú növényekkel elfednie a Csupasz leány rajta hagyott nyomait, s megőriznie létezésének titkát, majd pedig azért, mert egyre inkább kudarcot vallott ebben; egyre kevésbé volt maradása az övéi között, kik vallatták, kínozták őt. Kínozta őt a gyűlölt választás elkerülhetetlensége is: marad saját népével, kiktől már tudja, mire számítson, tudja, mifélét várjon; avagy frissen megélezett késként hasítja ketté a csaknem-ismeretlent, hogy veszteségek árán szívének egyetlen megmaradt vágyát talán még megmenthesse. Akkor is nehéz terheknek bizonyultak volna e sűrű gondok, ha a nőstény féltett gyermeke idősebben éli meg őket, ekképpen azonban - s a jeges tekintetű borzasztó makacsságával párosulván - egészen odáig űzték, kergették őt, hol a puszta lét foghatatlan eltűrése is éget. Átégeti a vastag, faggyal óvott pikkelyes bőrt is, s kirabolja, mit rejtekében lel.

Kilime mindaddig nem mozdult mellőle, amíg hosszú időn át eltaszított fia nem volt képes éberségét legalább egészen kis időre megőrizni - noha eme állapotban sem ereje, sem pedig elég öntudata nem maradt még csak arra sem, hogy tiltakozzék anyja furcsállott, idegen közelsége ellen, melynek hátborzongatónak kellett volna lennie, s ridegnek; azonban az ifjú fehér egyáltalán nem érzett mást, csupán anyja bőrét, mely az övéhez nyomódott, a nagyobb, keményebb, kétféle lélegzés eltérő ritmusára, aprócskává zsugorodott testén súrlódó pikkelyeket, s a hatalmas szárnyat, mely különös lepel módjára takarta el őt, mintha a világ elől bújtatná. Nem állott módjában vitatni azt sem, ha frissen megismert testvéröccse keresett helyet közelében, mellette, s olykor még félig-meddig rajta is - ahogyan akkor sem tudott megszólalni, amikor Laryss látogatta meg. A fehér elf ismerte az ifjú sorsának egy szeletét: ő maga is találkozott elcsigázottságával, reményvesztettségével, mely felbolygatta életét, s megkeserítette annak ízét is. A gyógyító terhei nem állottak ugyanabból, mégis úgy hitte, egy napon ő is jegyes sorsára jutott volna - sőt, talán addig sem bírja, hisz’ kétlábú -, és idővel talán bele is hal. De volt, ki megmentse. Volt, ki figyeljen reá, s volt, ki feladattal, kötelességgel lássa el, mely új ritmust, új lüktetést adott mindennapjainak, így pedig lassacskán minden, de minden a helyére rázódott. Ezt remélte Laryss a szenvedő ragadozó esetében is, s gyakorta múlatta rendelkezésre álló idejét közelségében.

Hamar elérkezett az idő azonban, amikor a fehér nőstény kockázatos választás elé került. Valturaan javulása nem volt oly mértékű, mint remélték, s úgy hitték, valamennyiük helyes választ talált reá. A teher, mely az ifjú sárkány vállaira nehezedett, nem csupán visszamaradott, erőtlen, s parányi testében szaporodott el, de lelkét, elméjét is lefelé húzta; az eroniai által fenntartott biztonság-felhőben pedig semmiféle aggodalmat, bántalmat nem érzékelt, melynek következtében ugyan önként megmutatta a lényét régóta fertőző sors-kórságot; magát a fióka elevenségét gátolta meg ezzel, ki még csak meg sem szólalt - az elf leány látványának hatására sem. Nem volt mit tenni, s nem volt hová várniuk… Kilime oly sok idő után - melynek hosszát addigra már a barnaköpenyes, s mások is igencsak gyakran megszólták - engedett az aura-varázsból, csak hogy féltve óvott gyermeke lassan feleszmélvén, menten vissza is rántsa magára levetett gátjait, s az Ibolyaszemű lakrészébe bevévén magát, megtagadott minden segítséget, s minden beszélgetést, melyet felajánlottak neki. A fehér elfnek olykor sikerült őt megnyugtatnia, azonban az ifjú bénítóan szapora időközönként esett túlzásokba gyakorlatok, edzések, s mágia-tanulás terén, mígnem felépülőben lévő, sebezhető lénye összerogyott a hirtelen terhelés alatt, s attól kezdve súlyos, fullasztó légoszlopként föléjük magasodó lázálmok gyötörték. A kiképzőmester egyetlen leánya hagyta, hogy bensője féltéssel, s haraggal teljék el, azt felhasználván pedig erőebben akarta saját fejlődését, neredekebb magaslatokba tört, még szorgalmasabbá vált, mint azelőtt; ami azonban a sárkányasszonyt illette, Kilime ismételten elzárkózott ellenséges, lázadozó, el-eleső fia elől, s egyetlen lélek dühe, szemrehányása sem lett volna képes utat törni hozzá… vagy az ifjúhoz.

Vége szakadt az évnek, s elkezdődött az új is, mire alábbhagytak a lázálmok, s megritkultak a visszaesések. Fegyelemre kötelezték az ifjú sárkányt, s az elmaradó aura-terápiát többfelől áradó szigorral pótolták, hogy megszabják napjainak folyását, ekképpen pedig megelőzzék, hogy a vakmerő, megállíthatatlan késői-fióka felzaklassa, túlhajszolja magát. Legalábbis, azt gondolták, megelőzik, mivel jót tettek számára a feladatok, s a tanulni való, noha a dorgálást, a rendre utasítást kevésbé fogadta kitörő lelkesedéssel; ennek némely feladójától pedig egyenesen tartott is talán. Ámde egy szó, mint száz… az eredmény, noha váratott magára, végtére is nem maradt el olyan nagyon: Valturaan, egy éti csiga haladási sebességével ugyan, de úgy festett, kezd meglehetősen jobban lenni, bár időközönként még szüksége volt néhány nap elrendelt pihenőre. Erőnlétével a kitartó, folyamatos táplálás és tanítás következtében egyre kevesebb gondja adódott, ám mindezt nem lehetett volna lelki világa, bensője állapotáról elmondani - nem úgy a fehér elf leányéról; ki, amint akár a leges-legapróbb javulás-csírát is felfedezte az ifjú sárkánnyal kapcsolatban, úgy változott egyre nyugodtabbá, s nyugodtabbá, ahogyan Nibelon komótosan forgatta idejük kerekét.

Mindez így történt, egészen addig, amíg közeledni nem kezdett „az a bizonyos nap”, s el nem érkezett az úgynevezett tárgyalóterem használatának ideje, melyben akkor, s azok foglaltak helyet, amikor, és akik teljesítendő feladatot kaptak avagy vállaltak Jégkarom-csúcs közös ügyeiért, netalán saját, önnön indíttatásból, megfelelőként elfogadott magyarázattal. Nem, Kilime egyáltalán nem volt hataloméhes, s eme összeülésekkel sem az volt betett szándéka, hogy lojálisainak minden egyes mozdulatát megfigyelje - éppen ellenkezőleg, hiszen egymást kellett megfigyelniük, s egymástól tanulniuk az együttélés rögös, olykor íratlan szabályait, melyekhez hozzátartoztak még az egyéni vágyak is. Ezért nyitották ki a míves, jég-üvegű ajtókat, s ezért foglaltak helyet a sötét fenyőből készült, párnázott székekben, a nyújtott kör alakú jókora asztal körül akkor is, amikor Laryss Orowennë tanítójának, Uldrildának jelentést kellett tennie a leány kardforgatásban tett előrehaladásáról. Mágia-tanairól az összes pikkelyes bőrűnek tudomása volt, így aztán több sem kellett nekik, mindannyian habozás nélkül mondották rá igeneiket a feltett kérdésre, mely szerint alkalmas volt-e az Ibolyaszemű arra, hogy szerencsét próbáljon Agare sivatagában, ahová a szörnyszülött mágusnak valami csoda folytán a gyógyító régi, elvesztett barátnéját, az egykori grifflovas Nienna-t is sikerült elédesgetnie. Az egyetlen illetőt az egész világon, aki egy bizonyos, nevén nem nevezett, lepcsesszájú ragadozó jóvoltából igazán tetemes mennyiségű titkot megtudott Amyas leányáról, s viselt dolgairól az említett bizonyos ragadozóval. Ha mást nem kívánt volna, hát ezért is egészen biztosan eltávozást kér, azonban Valturaan hibájának kijavítási kísérletén kívül a puhabőrű egy egészen másféle szándékkal is viseltetett az ügy iránt: látni akarta Nie-t, látni akarta, hogy amaz szemtől szemben is megmondhassa neki, mit számára üzent.

Hiányzik.

Ezt az egyetlen szót hozta el neki tőle az ifjú, s bár a sárkány hiányos beszámolója alapján is nyilvánvalóvá vált számára, hogy nem ellenségesen váltak el egymástól, s a gyógyító általa érzett hiánya sem gunyoros volt; Laryss úgy érezte, nem nyugodhat, amíg meg nem fejti magának, miért üzent pontosan a kiképzőmester régi kegyeltje. Mi húzódott meg amögött az egyetlen szó mögött… s vajon mégis mennyit tudhatott meg, ha nem zárkózott el előle? Mert hiszen fehér elfek voltak mind a ketten, s arrafelé, közöttük egy efféle, nyíltan kifejezett dolog igazán nagy jelentőségűnek számított.

- Nem. - hallatszott egy éles, mogorván, szigorúan kiejtett szó a megannyi apró hozzáfűzni való között, melyek jobbára az elf leány varázslati harcmodorát voltak hivatottak kritikákkal illetni - azt a területet, melyen saját véleménye szerint a leggyengébben teljesített mind közül.

Erre aztán elcsendesedett a két jelenlévő mágiaszakértő - Kilime és Tuldryd -, s a fonott frizurájú, összekulcsolt karú törpe asszonnyal egyetemben egyszeriben mindannyian a felszólalás tulajdonosa felé fordultak. Valturaan azonban nem tágított, még a leány csalódott, haragos tekintetének hatására sem.

- Ezt csak azért mondod, kölyök - intézte hozzá szavait a szegecses fémkalapács büszke forgatója -, mert téged legutóbb sem engedtünk el vele, és Nol-lal.

- És most sem fogunk. - tette hozzá az ellentmondást nem tűrő kék sárkány, azon a tiszteletet parancsoló hangon, mellyel mostanában illette a bajkeverő ifjút.

Kilime hallgatott. Tudta, hogy a leány és az ő gyermeke egy ideje már folyvást összeszólalkoztak. Onnan tudta, hogy hevességükben hagyták, hogy szegény kis Panu váljék az egyik ilyen esemény szem- és fültanújává, azóta pedig még csak eszébe sem ötlött, hogy bármelyikük hálókörletét is meglátogassa - merthogy már külön is aludtak, s azt ezeddig sosem tették, bármi történt is közöttük. A baj akkor kezdődött, amikor Valturaan meghallotta, hogy Laryss részt akar venni a démonlény „ostoba kirándulásán”, s nem sikeredett lebeszélnie róla, így aztán amellett döntött, hogy vele tart… csakhogy, mint oly sokszor azelőtt, az ifjú most is egészen biztos volt benne: neki mindenképpen maradnia kell. Nos, a rajta nyugvó szemek ezúttal is nemleges válasszal kecsegtettek, így hát a sértett fióka még csak fel sem tette kérdését rendesen - főképpen azért, mert Tuldryd már kimondta véleményét, s tudta, anyjáé sem fog különbözni tőle... Sértett? Nem csupán sértett volt, hanem egyenesen dühös! Dühös volt, hogy támogatják Laryss veszélybe sodrását, ahelyett, hogy megparancsolták volna a barnaköpenyesnek, egyik hegyesfülű leányt se vigye magával, s inkább békésebb körülmények között helyezze őket közös fedél alá, hogy ügyeiket rendezhessék. Dühös volt, mert úgy érezte, Laryss semmibe veszi aggodalmait, s fejjel előre bele készül rohanni a bajba, melytől ezúttal senki sem védheti majd meg, hiszen közülük senki nem tart majd vele. És mégis, mintha Valturaan feszültségtől robbanásig telített mellkasának kellemetlensége egyiküket sem befolyásolta volna. Ezúttal sem.

Hiába emelte fel hangját még egyszer, utoljára. A csendesen figyelő Kilime alaposan helyben hagyta őt és érzékeny, hevesen dobogó szívét, s félelemkeltésével cseppet sem javított pattanásig feszült kedélyállapotán; melynek köszönhetően az ifjú sárkány fogta magát, hátratolta székét, s egyetlen további szó nélkül elhagyta a termet. Nem válaszolt anyjának, s nem válaszolt az ellene felkelő Laryss-nak sem - túlságosan kimerült az aggodalomtól, s attól is tartani kezdett már egy ideje, hogy egymás kerülgetésével nemcsak elkövetkezendő napjaik sorsát pecsételték meg, hanem attól valami sokkalta fontosabbat… Valturaan még soha, de soha nem vitázott egyszerre ennyit a leánnyal, s nem is ilyen hevesen, ez pedig a másik fél elméjében is felmerült. A gyógyító is aggódott, rettenetesen odavolt, amióta távolságot tartottak; s rettenetesen hiányzott neki a két-alakban-létező is - hiányzott, hogy kora reggel a békésen szuszogó hím-elf ölelésében ébredjék fel, hiányzott, hogy délutánonként segítsenek megregulázni az egyre elevenebbé és elevenebbé váló más-szemű gyermeket, és hiányzott az is, hogy szabad estéiken beszélgetéssel múlassák idejüket, s ő kezelésbe vehesse a hosszú, fényes, kócos hajat, majd pedig eltűrje kedveskedésének kevésbé hatékony viszonzását. De hát nem arra teremtették a keménybőrűeket, hogy holmi leányok frizuráját fonogassák…

S nem arra teremtették Laryss Orowennë idegszálait sem, hogy az ifjú ily’ durván próbáljon meg játszani rajtuk. Végtére is, számára tetszett nehezebbnek az elmúlt időszak, hiszen maga is észrevette az ifjú állapotának csekély romlását, s egyre inkább attól rettegett: ha elmegy, s magára hagyja őt, azzal egyenesen halálra ítéli. Amikor pedig e gondolatsor végére ért, mindig mélyen beszívta Jégkarom-csúcs dermesztő levegőjét, s azzal nyugtatta magát, hogy a legnagyobb veszélyt már régen maguk mögött hagyták. A jégszemű gyermeknek már volt ereje feleselni, volt ereje szócsatákat vívni, volt ereje aggodalom, s düh útvesztőjébe gabalyodván virrasztani… a fehér elf leánynak pedig nem volt ereje elmenni a megbeszélt napon, nem volt ereje hátat fordítani az elérhetetlenül előtte tetszelgő helyzetnek, nem számított, ki, s hogyan győzködi őt. A gyógyító maradt, mindig egy- egy nappal többet, abban reménykedvén, hogy hamarosan fordulnak a dolgok, s ismételten lágyan, szelíden szólanak majd egymáshoz. Ám az a nap nem érkezett el, a tünde leányra lesújtó nyomás pedig csak nőttön nőtt, s ő egyszeriben azon kapta magát, hogy az eroniai Kilime izmos lábú, hosszúkás arcú, kecses Csupaszbőrű alakja előtt állott a saját szobája felé vezető folyosón, s úgy érezte, bármilyen okból is keresse őt a nőstény, immáron nem hagyhatja szó nélkül aggályait.

- Hozzád indultam, Laryss. - kezdte a nőstény halkan, s kevésbé tekintélyesen, látván, mennyire odavan a másik.

- Itt vagyok. - közölte vele a nyilvánvalót a gyógyító, s elcsigázott orcáját társaságáéval egyvonalban tartotta - Meghallgatlak.

Kilime érezte az Ibolyaszemű ijedségét, érezte, s hallotta dobogó szívét, ám nem sejthette, mitől retteg; nem tudhatta, mire gondol - miért keresheti. Ha találgatnia kellett volna, egészen biztosan azt feleli, Laryss azt gondolta, újabb fejmosásban részesíti a legutóbbi összeszólalkozás miatt; azonban ő ezúttal a legkevésbé sem erre készült. Továbbra is vigyázva beszélt, nehogy még jobban megijessze a bánatos teremtést.

- Elengedtelek a Sziklarágóval. - folytatta - Vele kellett volna menned, ahogyan már mondtuk. De te itt maradtál, mert félted a fiamat. Félsz, hogy ismét elhagyja magát, de nem kell félned. Eleget hallottam már a viselt dolgaitokról, és jól tudod: nem tetszik. De ha azzal büntetlek, hogy itt maradsz, a lelkedbe zárom a befejezetlen ügyeidet.

- Valturaan is a befejezetlen ügyem… - nyögte az elf leány erőtlenül, s hagyta, hogy a sárkányasszony közelebb lépjen hozzá.

Hagyta, hogy Kilime végigsimítson orcáján, az ibolyaszín tekintet alatt. Hagyta, hadd tartózkodjék közel hozzá - már-már kényelmetlen közelségben -, ám emlékeztetnie kellett magát, mennyit voltak együtt, hányszor hált a fészkében fekvő ifjú mellett… s hányszor nevezte már leányának az eroniai.

- Igen. De úgy hiszem, már nem sokáig. Tudja, hogy holnap reggel elküldelek, és meglátod, jönni fog.

A gyógyító fáradt, megviselt arcára döbbenet költözött, melyet szempillantás alatt megkönnyebbülés váltott fel.

- Holnap reggel? - kérdezte szinte azonnal, ám mire a hangok elhaltak, a fehér elf szívébe kétely, bizonytalanság, s félelem költözött.

Félt attól, hogy Kilime-nek nem lesz igaza, s az ifjú feléje sem fordítja majd fejét - és ha úgy lesz, ő nem lesz képes elhagyni a Csúcsot. Ha úgy lesz, egy lépéshez sem lesz elég elreje, nemhogy egy egész úthoz… Félt, hogy az eroniai téved, s Valturaan aggályai megalapozottak, neki pedig baja esik majd a sivatagban, miközben a csakugyan vakmerő és makacs mágusszerzetre igyekszik felügyelni… és Nienna nan E’Leinor-Syllen-től is félt. Laryss Vennala-Orowennë félt tőle, félte a nevét, félte a róla szóló gondolatait, ekkor pedig azt kívánta, bár a jégszemű ifjú karjaiba fészkelhetné magát némi védelemért. Azonban az őrszellem szövetségesével állott szemben, nem a gyermekével.

- Igen. - erősítette meg csendesen a nőstény, s nem habozott a gyógyító vállára fektetni hosszúkás tenyerét sem - Csomagolj, Laryss. Tuldryd elvisz téged.

S ugyan kis idő múlva eleresztették, hogy útjára indulhasson, a gyógyítótanonc mégsem fordított hátat Jégkarom-csúcs vezetőjének, a Törvények megalkotójának. Nem, nem tehette meg - addig nem, amíg egyetlen utolsó dologról bizonyosságot nem nyer. Követte a formás törzs mellé ereszkedő kart az ibolya tekintet, azután pedig felemelkedett, hogy még egyszer, egy időre utoljára megvizsgálhassa a kétlábúforma nőstény sárkány arcát, válaszok reményében.

- Ne engedd, hogy baja essen. - kérte, s szavai mögött érződött a viselkedéséért lelkében lakozó bűntudat - Kilime…

A nőstényt megillette nevének használata. Mindig megillette, ha Laryss ejtette ki rózsás ajkain. Megillette, MERT Laryss ejtette ki. Az a személy, ki élete legnagyobb leckéjét tanította meg neki, ítélkezésről, elfogadásról, megértésről, elkötelezettségről. Úgy szerette a fiát, ahogyan még nem látott teremtményt szeretni, s úgy gondoskodott róla, mintha tudta volna, mennyire gyermek még, s tudta volna, hogy múlandó, hogy hamarost érettebbé válik ő is, szakadékaik pedig betemettetnek majd, idővel.

- Jobb bőrben lesz, mint ahogyan itt hagyod nekünk.

Ennyit mondott. Nem ígért, nem szabadkozott, hanem egyenesen kijelentette azt, amire vállalkozott, jelezvén: elérni is el fogja, hisz’ olyan jégtömbből faragták, mely a legforróbb Naptól sem olvad. Temérdek dolga volt még önmagával is, ha a leánynak kimondott szavait meg akarta tartani, azonban nem halaszthatta tovább, mit egyszer már elkezdett - nem hagyhatta félbe vérének visszaszerzését, akkor sem, ha az foggal-körömmel őellene küzdött tévhitében.

***

Megkopott már a bőrtáska, melybe vinni kívánt dolgait helyezte sorjában.

Mégsem vett, nem csináltatott másikat, s nem is választott másikat holmijai közül. Amikor az összes rendelkezésére álló gyógyító kencét, oldatot, s cseppet elrakta, melyeknek készítésében olykor a mágus is segédkezett, sőt, tanított is neki egyet s mást; fellépegetett a négy kőlépcsőn, s a széles, szőrmével letakart ágyra kiterített ruhadarabokat vizsgálgatta. Nem akart feleslegesen cipekedni, így aztán csak némi fehérneműt, s egy váltásnyi ruházatot válogatott össze magának, amelyek még kényelmesen belefértek volna a válltáskába. Hajtogatott, közben pedig kencékre terelődött gondolatait próbálta megzabolázni, melyek egyenest 718-ba repítették vissza őt, arra a napra, amikor négy hosszú év után először pillantotta meg a jégszemű kedvest, s a hegység egyik eldugott, nem messze onnan megbúvó barlangjában ő, és az éppen felügyelni készült démonmágus az ifjú izmait ápolták a barnaköpenyes által elhozott krémmel. Hiányolta már Valturaan-t, nélküle minden csendes, és szürke volt, unalmasnak tetszett a legizgalmasabb varázskönyv is, s hűvösnek érezte meleg ágyát is. Emlékezett Kilime szavaira, s várta a tékozló fiú érkeztét; várta türelemmel - s felkészülten tette azt. Felkészült valamire, melyet a nemsoká nyitódó, kissé nyikorgó ajtón belépő még csak nem is sejthetett.

A kétlábú-alak betette maga után az ajtót, s közben reá sem nézett. Csupán Laryss vizslatta őt némán, s szembesült az ifjú máskor büszke, azonban most mélyen leszegett fejével. Csendes maradt a leány, s kissé megkeményítette szívét, a legrosszabbtól tartván: attól, hogy a hófehér tincsekkel keretezett fej egyszeriben csak felemelkedik, s ő újból egy vita kellős közepén fogja találni magát. Ám nem lett igaza.

- Félek, Laryss. - hallatszott a lépcső aljáról, s a leány csak nézte, ahogyan a hold fénye reávetül a mennyezet ablakán át.

Valturaan hangja megtört volt, testtartása éppoly kimerültségről árulkodott, mint ahogyan az elf leányé, s Laryss sajnálta őt. Még mindig csendben maradt, s úgy kelt fel az ágyáról, hogy lassan, vigyázó mozdulatokkal közelítse meg a sárkányt, kit napok óta nem látott már lakrészében, s főképpen nem elalvás előtt. Megszánta párját, s leereszkedett hozzá a fokokon; szótlan, s nyugodtságról árulkodó színjátéka azonban ott és akkor megadta magát a pillanatok alatt fájón fellángoló közelség előtt. A gyógyító felemelte az előtte álló egyik kézfejét, s köréje fonta tenyereit, mintha melegíteni próbálná… észak szülöttét, kinek már a hegység lábánál is melege van. S mégis megszorította a kezet, azután mintha mondani akarna valamit, eltávolította egymástól rózsaszínű ajkait, noha szándéka végére sosem érhetett el; ugyanis abban a percben fullasztóan erős, forró ölelés záródott köréje, s orcájánál már érezte az ifjú szapora szívdobbanásait az izmos, erős mellkas mögött. Ő is ölelt hát, mígnem békés viszontlátásuk gyengéd, szelíd, megbántott, s megbánásról árulkodó csók bölcsőjévé változott, majd pedig a két arc egymást fürkészte tovább a lámpások, s a holdfény okozta arany-fehér félhomályban.

Laryss hagyta, hogy öleljék, sokáig nézte az ifjút, mire újfent megmozdult, ám akkor nem a másikhoz ért - saját nadrágzsebében kutatott szótlanul, majd pedig, amikor biztos fogást talált azon, amit keresett, markába rejtette a valamit, s visszaemelte ibolya tekintetét a jégszín szempárra.

- Nem így akartam. De most nagyobb szükségünk van rá… - mondotta, s amikor a zavarodott ragadozó megérezte, hogy az elf leány szíve majd’ kiesik az imént ölelt mellkasból, ő maga is sokkalta idegesebb lett.

A gyógyító aprót sóhajtott, azután oly szavakat ejtett ki a száján, amelyek ott szegezték földhöz az ifjú fehér Csupaszbőrű-alakját, ahol abban a minutumban állott. Ott, a zárt markú kedves előtt, kinek nedvessé váló tekintete, s remegő ajka, őt magát is kibillentette lelke egyensúlyából. Akkor még nem is tudta igazán, mégis mennyire.

- Valturaan, Kilime és Därur fia. - kezdte, s miközben beszélt, széttárta kecses, fegyverforgatáshoz idomult ujjait, s a tenyerén fekvő két kicsiny tárgy közül az egyiket megfogván, a jégszemű jobbjának negyedik ujjáért nyúlt - Újítsuk meg eskünket 721-ben, harmadjára, pontosan azon a napon, amikor tíz évvel ezelőtt átlépted a házam küszöbét, és én magamhoz kötöttelek.

Nem menekülhetett a tétova fióka. Nem szaladhatott messze megilletődése, félelme, szégyene elől, mellyel azt volt hivatott jelezni társasága felé, hogy: „már megint te csinálod”. Igen. Már megint ő, pedig fordítva kellene, s egészen máshogyan, tekintvén a szigorú elf hagyományokat… megint a legkilátástalanabb, legváratlanabb helyzetben, s neki megint nincs a birtokában semmi, mely érdemben felérne az Ibolyaszemű tettéhez. Megint alulmaradt, megint - másodjára - kellett megsemmisülnie „előtte”, s azt sem tudta, mihez kezdjék magával. Azt sem tudta, hová nézzen, mit mondjon, csak értetlenül, vörösre vált arccal tekintett a Pengeélű Jégvirágra, ki engedelmesen, türelemmel tartotta előtte a második gyűrűt.

- Laryss Vennala-Orowennë. - válaszolt, mialatt kiemelte a leány kezéből az ezüstös csillogású, fehér elfekre jellemző, s talán valami egészen más mintázatot is magán hordozó tárgyat, s ő maga is megkísérelte azt, mit az imént a gyógyítónak hagyott - Harmadjára már én foglak megesketni téged, azon a napon, amikor tíz évvel ezelőtt átléptem a házad küszöbét, és én magamhoz kötöttelek.

A leány nem volt zavart. Nem volt tanácstalan. Szeme fénylett, orcája kipirult, s amikor megtörtént, aminek meg kellett történnie, ezúttal ő kezdeményezte a ringató, gyógyító ölelést, s csak nagyon sokára eresztette a hártyabőrű-alakot. Olyan sokára, hogy a kimondott szavak már régen tovaszállottak az éjszaka csendjében, s Az, Aki Mindent Lát, már hírül is vitte a különös esemény bekövetkeztét. Azután, jóval azután mozdultak csupán, s akkor is némán, vigyázva, mintha egy alvót próbálnának lépteik zajától is megóvni. Éppoly némán folytatták együtt a leány csomagjának összekészítését is, melyet azután az asztal mellett állomásozó székre helyeztek, s ekkor az Ibolyaszemű a négy lépcsőfok teteje felé húzta az ifjút. Tudta, mire vágyik, s azt is, a másiknak is ugyanaz kell - azt szomjazza lelke, amit az övé, s így bátorkodott szavak nélkül alvóhelyéhez vezetni a fehér sárkányt. Hosszú napok óta először, s hosszú ideig utoljára húzódtak egymáshoz a szőrmék alatt, hogy egymás karjai között keressék az elveszett idő fájdalmát enyhítő perceket. És Valturaan addig simított végig az elf leány háta közepén, amíg az mélységesen mély, álomtalan álomba merült, s lassú, nyugalmas lélegzése az ifjú sárkány lelkének is enyhülést hozott.

***

Egyedül sétált az ifjú egyik sötét köpenyébe burkolózván, s nem mutatta senkinek hófehér haját, ibolya szemeit. A sivatag szélén fekvő város, Elemont ugyan túlzottan forró volt számára, mégsem vált meg a bokájáig érő nadrágtól, s a bőr lábbelitől, mely kívül tartotta a homokot, belül pedig az ujjait - tisztán, s hamarost: verítékesen. Egyszerű tunikát viselt, övvel a derekán, melyben megszokott tünde kardja lógott az oldalán, a másikon pedig a kencét, a ruhákat, s némi élelmet tartalmazó, megkopott bőrtáska. Nem nézelődött a piacon, s az utcákon sem azért szemlélt meg egy-két táblát, s kiírást, hogy szórakozzék: Az Elhordott Dűne nevű fogadót kereste, mely utolsó megállóhelyül szolgált a mágusnak, s csapatának a kietlen pusztaság veszedelmei előtt. Kilime, azután pedig Tuldryd is, ki idáig elhozta, meghagyták neki, ott várakozzék reájuk, bízván abban, hogy nem kerülték el egymást. És Laryss-nak bíznia kellett, hogy megvárja a démonszerzet. Bíznia kellett, s minden erejét arra koncentrálni, nem pedig aggodalmait etetvén vele, melyek egyre csak nőttek, ahogyan minden éjjel közelebb repítették őt e helyhez, hol már egyedül kellett megtalálnia élete útját. Egyedül, napokkal ezelőtt hátrahagyván az ágyában alvó kedvest a megbeszélt hajnalon… egyedül. De meddig?

Tárgy: Re: Agare sivataga 2021-02-15, 9:15 pm

//Kincskeresés vagy a pokoljárás - Az eggyel nagyobb létszámú csapatnak //

//Mesélő//

*A vén kufár örömmel és megelégedéssel figyeli, hogy változik meg a félelf arckifejezése. Ahogy a kezdeti magabiztosság lassan tanácstalanságot szül. De az öreg bosszússágára Jerry nem adja fel még. Látszik rajta, hogy "rágja át" újra és újra a szavakat, és látszik az igyekezet is, amellyel kitalálni próbálja a feladványt, s amely izzadságcseppeket csal a homlokára. Pontosan ez az oka annak, hogy a vénség tekintete már nem tapad türelmetlenül az ifjú arcára. Hiszen az az erőfeszítés, amelynek tanúja, őt bizakodásra készteti. Már az orrában érzi a testes vörösbor fűszeres illatát és azt, ahogyan a hűs, mégis tüzes ital lassan lecsorog a torkán. Talán már látja azt is, ahogyan az öblös kancsóból a rubinszínű ital a poharába ömlik és hallja...

Nem, végül nem a fogadó vendégeinek vidám beszélgetését, hanem a tolvaj hangját hallja meg, amely megzavarja ábrándozásában.*

- JEREMY! Ó én balga! A NÉV, a nevem….igen….igen! A név az, ami elkísér és számomra az egyetlen! Készítsd azt az amulettet, öreg!

Ami a két alak egyikének örömteli lelkendezés, az a másiknak csak bosszúság. Akkora bosszúság, hogy az öreg nem is rejti véka alá a keserűségét.

- Hogy a sivatagi nap szívja fehérre a csontjaidat, te furfangos gazfickó! Hogy az ördögbe találtad ki azt, ami eddig senkinek sem sikerült? Mit is ígértem neked?

*S ha Jeremy megfelel neki, úgy a pult mögé lép, s az asztalt borító homokszín posztó alól egy ládikát húz elő. S ha Jerry eddig azt gondolta, könnyen elemelhetné a vénség értékesebb holmiját, hát most - mintha a másik olvasott volna a gondolatai között - figyelmeztetést is kap az eszes tolvaj.*

- Csak lassan, ifjú barátom! Eszedbe ne jusson ellopni tőlem egyetlen darabot sem! Mert ha elcsórod bármelyiket is, sosem veszed hasznát! El kell nyerned tőlem! - s ahogy a ládikó fölé hajol és elsuttogja a varázsszavakat, az ifjú már gyönyörködhet is a feltáruló ékszerek látványában. - Nos, mire is kellene neked valami szép darab? Mit is mondtál?

*Míg Jerry a piacon időzik és már szinte a kezében érzi a jutalmat, addig Alamaise a csomaggal együtt tér vissza a táborba. Mivel kár nem esett, a holmit sikerült visszaszereznie, így kivívta a többiek elismerését, akik - miután a rejtőző két-alakban-létező visszarakta a megmentett értékeket a szekérre, örömmel invitálják ismét maguk közé. Még egyszer nem szeretnének hasonló meglepetést, így most a kocsik között is őrszemek járkálnak, hogy fáklyákkal rakják körbe a tábort, hogy a lassan közeledő estében esélyt sem adjanak a fosztogatóknak, legyenek azok fiatalok, vagy idősek. S ha a nő elfogadja az invitálást, úgy a szekértábor közepén rakott tűz mellé telepedve a többiekkel együtt hallgathatja a rémségesnél rémségesebb történeteket a sivatagi szörnyekről, lidércekről és rémekről. Bár a történetek jó része csak a katonák fantáziáját dicséri, mindannyian jól szórakoznak, hazugsággal és persze nagyotmondással vádolva az éppen történetet mesélőt. Egymás után jutnak szóhoz a tűz körül ülők, míg végül a lányra kerül a sor, így ahogy a mellette ülő fiú befejezi a mondandóját, jelentőségteljesen rápillant, s szavaival is egyértelművé is teszi, hogy most Alamaise-n van az elbeszélés sora.*

- Most te jössz! - biztatja a legény, reménykedve egy újabb borzongató mesében. - Mondd csak, miféle szörnyeteggel találkoztál már életedben!

*S ha Alamaise hajlandó mesélni, úgy minden szem kíváncsian szegeződik rá.

Míg a sárkány a figyelem középpontjába kerül, addig Laryss - a városlakók és vándorok számára - szinte láthatatlanul igyekszik a Dűne felé, bár táblák és útjelzők nem igazán segítik ebben. Mert a város egyetlen fogadóját mindenki ismeri, s aki nem, azt bármelyik helyi szívesen útbaigazítja, sőt el is kíséri, ha kéri.

De persze érdemes óvatosnak lenni azt önként ajánlkozókkal, mert az idegen, aki egy ittenire bízza magát, esetleg arra eszmélhet, hogy egy városszéli sikátorba "kalauzolták", ahol villámgyorsan megszabadítják értékeitől. Bár arról nem szólnak a városi pletykák, hogy bárki is az életével fizetett volna egy ilyen "kirándulásért". De a pénz, a messzi földről származó holmik mindig vonzzák a zsebtolvajokat és imposztorokat, és mert a lány méretes táskát cipel, amelyben a haramiák esetleg nagyobb értéket is sejthetnek, Laryss-nak óvatosnak kell lennie.

De persze sokkal nagyobb az esélye annak, hogy egy tisztességes városlakóba botlik az, aki a Dűnét próbálja megtalálni és tisztességes lesz az ajánlat is, amellyel megállítják az utcán tévelygőket. Így valószínű, hogy az a kötényt viselő fiatal fiú sem akar semmi rosszat, aki megáll az egyik utcasarkon táblákat olvasgató lány mellett, s a táskára mutatva invitálja az egyik közeli ház felé.*

- Ó, kisasszony, ne keresgéljen tovább! Itt a fogadónk a szomszéd utcában, s ha siet, akad még egy szoba. Egy tál ínycsiklandó étel is kerül hozzá 3 darnáért. Nem sok az, higgye el! És minálunk még a sivatagi bolhák miatt sem kell aggódnia!

*Ha Laryss enged az invitálásnak, úgy hamar a fogadó előtt találhatja magát, belépve az ajtón, éppen hallhatja, amint Shuga "bejelenti" az érkezését. De nem csak a mágust veheti észre, hanem egy ismerős, hófehérbe öltözött alakot is, aki éppen háttal áll a bejáratnak, így a barnaköpenyes lehet az első, aki megpillantja az érkezőt.*

***

//Nie//

*Nie hallgatja a magyarázatot, de a pillantása már az asztalon fekvő holmin nyugszik. Nem nyúl hozzá, nem érinti meg, nem szól és egyetlen jel adja csak a mágus tudtára, hogy a lány pontosan tisztában van azzal, mit is adott neki most át Shuga. Csak az elakadó lélegzet az, ami tudatja az asztal túloldalán állóval, hogy pontosan tudja, mi az, ami előkerült abból az erszényből.

Mert sokszor látta és sokszor fogta a kezében az ezüst színű ékszert. Sokszor érezte a fémbe faragott madarak erejét, amelyek apjára emlékeztették. Ahogy sokszor látta a jelet is, Adan nevének kezdőbetűit a mélykék kő belsejében, amelyet anyja mágiája zárt örökre a kristályba.

És amelyről azt hitte, sosem látja többé, hogy örökre elveszett VELÜK együtt. De most mégis itt van, egy szörnyű alak jóvoltából, aki olyan múltról beszél, amiről ő semmit sem tud. Csak azt tudja, hogy valami, amit örökre elveszettnek hitt, most utolérte, de nem örömet és boldogságot hozott, hanem mérhetetlen fájdalmat. Nem nyúl az ékszerhez, nem teszi, mert azt hiszi, akkor talán eltűnik, és elviszi magával a borzalmas emlékeket is.*

- Beriathon le, heledír nín... elkéstem, nem tudtam megmenteni őket...

*Hallja a szavakat, a kedves és a borzalmas szavakat is, amelyek most végérvényesen a tudtára adják mindazt, amit eddig is sejtett, de amit sosem akart elfogadni. Most először érzi "tiszta fejjel" annak a napnak az iszonyatát. Hol a gyűrűt nézi, hol Shugát, mint aki képtelen elhinni azt, amit lát és azt, amit hall. S amikor már azt gondolja, ennél borzalmasabb nem lehet semmi, a mágus Laryss-t említi és Amyas-t, s Nie képtelen tovább uralkodni magán. Bár ígéretet tett a fehér sárkánynak, hogy sosem árulja el őt, most mégis megteszi, akaratlanul és önkéntelenül.*

- Nem, nem lehet igaz, amit mondd! Az a gyűrű nem lehet magánál! Nem mondhatja ki AZOKAT a szavakat és nem mondhatja azt sem, hogy Laryss itt van, hiszen Val... - s rádöbbenve saját hitszegésére, Shuga ellen fordul minden keserűsége és haragja. - Gyűlölöm magát!

Tárgy: Re: Agare sivataga 2021-02-16, 5:07 pm

//Kincskeresés vagy a pokoljárás //

Az öreg egyre elégedettebbé váló tekintete még több kitartásra sarkall. Nem hagyhatom, hogy legyőzzön egy kis falu kufárja és kicsalja a nehezen összelopott darnáimat, mert nem tudom kifacsarni magamból a legjobbat és nem tudom kitalálni a feladványát.
Persze nem mondhatom, hogy könnyű lenne. A Birodalmat járva nagyon sok fejtörőt, különös rejtvényt hallottam már. Ezért is mentem bele oly könnyedén ebbe a fogadásba, nem hittem, hogy kifoghat rajtam egy fogatlan vénség.
Viszont azt sem gondoltam, hogy ténylegesen birtokában lenne, valami varázslatos tárgyaknak, igazából csak a kíváncsiság és az unaloműzés bírt rá arra, hogy megálljak az asztalánál.
De mikor végre feltörtem a megoldást takaró zárat, már csak vidáman kacagtam, egyrészt azért mert az eszem nem hagyott cserben, másrészt azon, hogy milyen fancsali képet vágott a kufár és milyen ízesen káromkodott a veszteségén.
- Egy amulettet, apó! Egy mágikus amulettet! – vigyorogtam tovább, hogy vajon most mivel áll elő.
Nyugodtan néztem az előhúzott ládikóra, de aztán egyre döbbentebben néztem, amikor rájöttem, hogy igazat mondott, hiszen megéreztem azt a különös, csiklandozós érzést, amit a mágia jelenlétét jelezte számomra.
És örültem, hogy nem kellett éjszaka visszatérnem, mert talán valami sivatagi gyík bőrébe varázsolt volna az enyves kezek ellen védő mágia.
Láttam a ládikóban karkötőket, gyűrűket, nyakban hordható ékszereket, melyek közül akármelyiket elfogadtam volna, de egyikről sem tudtam, melyik mire való.
- Van olyan, ami a rejtett csapdákat jelezheti?

Tárgy: Re: Agare sivataga 2021-02-19, 1:19 pm

// Kincskeresés vagy a pokoljárás //

* A tűztől kissé távolabb a homokban leheveredve élvezettel hallgattam a kísérők rémmeséit - bár túl sokat éltem már ahhoz, hogy ezeket el is higgyem. Ám mesének nem voltak rosszak, és remekül elterelték a gondolataimat az imént talált irományról, és az egyéb, engem nyomasztó gondolatokról.
Ahogy a Nap egyre inkább eltakarta perzselő arcát a horizont végeláthatatlan takarójával, úgy hozott a szél is egyre csípősebb hideget, s úgy táncolt mindinkább a tűz pattogó fénye is az azt körbeülő kétlábúakon.
- Mesét akartok hallani? Ám legyen. Megmondom én nektek, mit rejt ez az átkozott sivatag. - Felültem, és kissé közelebb húzódtam, hogy jól hallják szavaimat.
Agare sivatagának meséjét még Kálem mester regélte el nekem, de hiába az eltelt sok-sok év, a történet nem kopott meg az elmémben. Bár lehet, hogy kitalált az egész, hisz azokra az időkre kevés sárkány emlékszik, de tény, hogy a sivatag többszörösen elátkozott hely, valódi borzalmak otthona, amit bárki megérezhet, aki csak a közelébe vetődik.

- Mint az ismeretes, e vidék régen több volt puszta homoknál, forróság és fagy állandó változásánál. Maga volt a földi paradicsom, az élet bölcsője. De sárkányok már az időtájt is léteztek, s akkor sem voltak barátságban sem emberrel, sem elffel. Lanuria ezen szegletét elffek lakták, s birodalmuk virágzott. Látta ezt Agare is, a hatalmas fekete sárkány, és egyáltalán nem tetszett neki az elfek pöffeszkedése.
Volt neki egy kiváló kémje: Olagash, egy igazán szépreményű vörös sárkány, s meghagyta neki, hogy fedje fel előtte Elsga titkait. Mivel a sárkányok hosszú életű lények, ezért Olagashnak volt ideje, hogy kifürkéssze ezeket a titkokat. Olagashnak mindemellett volt egy vele született tehetsége: képes volt szellem alakban kivetülni szinte bárhová, így bejárhatta a vidéket anélkül, hogy oda kellett volna utaznia.

A történet ezen részét Kalmut máshogy mesélte nekem, de nem mondhattam el, hogy Olagash valójában kétlábú alakban épült be az elfek közé. Bár a szóbeszéd szerint valóban volt ilyen különös képessége.

- Hosszú évek alatt Olagash remekül kiismerte az elfek városát, ám nemcsak azt. Gilgedron lányát, Jëlowat is szemmel tartotta, aki elfeket meghazudtolva tüzes volt, és élettel teli akár a delelő Nap, ami virágba borítja a zöldellő réteket. Szépségének híre bejárta egész Lanuriát, és úgy értett a férfi szívek megbabonázásához, mint abban az időben senki más. S hát Olagasht is sárkány léte mellett hím szíve is hajtotta, s nem volt közömbös Gilgedron lánya iránt. Ahogy Jëlowa cseperedett, megérezte a szellemszemek fürkészését, ám Olagash hiába tartott a lebukástól, képtelen volt távolt maradni tőle.

Jëlowa egy nap egyenesen a mások számára láthatatlan szellem szemekbe nézett, ám nem rémült meg tőlük. Bár igaz, nem is tudta, hogy azok egy sárkányhoz tartoznak. Szóba elegyedett a kísértettel, s Olagash ettől csak még inkább csodálta. Ám a vörös sárkányt sürgette az idő: már nem tudta túl sokáig lebeszélni Agarét a támadás elhalasztásáról azonban tudta, hogyha kiderül árulása akkor szörnyű kínok várnak rá.
Így hát amikor ismét szóba elegyedett Jëlowaval, elmondta neki az igazat - amire a lány már hosszú évek óta várt -, hogy mi is ő valójában. Ám segítségét nem adta volna ingyen. Számított az elfek jóindulatára, hogy ha segít nekik megmenekülni, akkor köztük élhet majd tovább - Jëlowaval az oldalán.

Gilgedron látszólag beleegyezett, csak hogy elkerülje a teljes pusztulást. S ahogy Olagash előre megjósolta, Agare nem várt tovább, s kietlen pusztasággá perzselte az elfek földi paradicsomát, amibe maga Gilgedron is belepusztult. Ám akarata ellenére maradtak túlélők, s ezért nem mást okolt, mint Olagasht, aki nem tudott elmenekülni az elfekkel, mert azok ígéretük ellenére nem árulták el hova menekülnek. Agare okos volt tudta, hogy a vörös sárkány szövetkezett az elfekkel, ezért tudtak olyan sokan elmenekülni, s még mielőtt az istenek bezárták volna letépte Olagash szárnyait testéről, megégette ellenállhatatlan tüzével, s a sivataghoz láncolta.
Így hát a vörös sárkány ott hevert a még évekig izzó homokon becsapva és megalázva. A fekete átka nem engedte éhen és szomjan veszni. Szellemteste pedig hiába kereste az őt eláruló elfeket és Jëlowat, sokáig nem találta. Dühe így lett évről-évre egyre lángolóbb, akár a nemrég született sivatag maga, s képessége is egyre erősebb.

Ám egy napon rálelt a bujkáló Jëlowara, aki sejtette, hogy így lesz, és előre rettegett ettől a viszontlátástól. Az alaktalan szellemtest immár látható alakot tudott ölteni, s a belőle áradó tekintet mélységes gyűlöletet árasztott, hiába az elf nő esdeklése, hogy nem ő tehet Olagash szenvedéseiről. A vörös sárkány hajthatatlan maradt, és csak azzal elégedett meg, ha fejét veszi Agare sivatagában, amit a menekülők sokáig nem vettek komolyan. A vörös sárkány szellemtestét az elf varázslók könnyen el tudták űzni, ám az egyhamar ismét megjelent, s nem telt bele sok idő, homokvihar dúlta Lanuria azon vidékét is, ami távol esett a sivatagtól. Eztán jöttek a tűzvészek, amik sok menekült halálát okozták. Végül pedig a sivatag irányából megperzselt elf és sárkány testek, elátkozott kísértetek keltek útnak, hogy vérét vegyék a még életben maradottaknak. Hiába küldtek varázslókat és harcosokat, hogy Olagasht elpusztítsák, egy sem tért haza élve. Megcsonkított testüket maga Olagash küldte haza Jëlowa ágya köré, aki kezdett belebolondulni az üldöztetésbe.

Ekkor már az elfek sem tehettek semmit. Élni akartak, s ezt csak úgy tehették meg, ha megszüntetik az átkot és Jëlowat elviszik Olagashhoz, aki eleinte ellenkezett, végül beletörődött sorsába. A karaván akadálytalanul jutott át a sivatag határain, s mentek egészen addig, amíg magába Olagashba nem botlottak.
A vörös sárkány ott állt a felkelő Nap előtt, jobb pofáját, nyakát és oldalát csúnyán eltorzították Agare lángjai, csak bal szemére látott. Sovány volt, szemei beestek, vörös pikkelyei megfakultak, égett sebeit rég beszáradt fekélyek borították. Úgy festett, mint akit egy hajszál választ el a Dremerrel való találkozástól. Hangja is úgy zengett, mintha egy másik világból beszélne. Jëlowa és a többi elf mind halálra rémült tőle.

Ahogyan Olagash megpillantotta az elf hercegnőt, mélységes megelégedés töltötte el.
„Együtt megyünk a halálisten színe elé” - mondta neki, majd kinyúlt felé csontsovány mancsával, s markában olyan erősen szorította, hogy Jëlowa sikolyai ellenére halálra préselte őt.
Azonban Agare átka ekkor sem szűnt meg, hiába várta Olagash a megváltó halált. Az elf varázslók sem tudták megölni – hiszen egy fekete átka tartotta még életben. A vörös sárkány erre dühében a kísérettel is végzett.

A legenda szerint ekkor akkora homokvihar tört ki, hogy a sivatag határain túlra is homokot sodort a szél, s Olagash még ma is ott él a sivatagban, elátkozva a homokdűnék közt elhalálozott kalandorok és utazók lelkét és testét, akiknek minden vágya az oda merészkedőket magukkal rántani.

Hirtelen csak ez a történet jutott eszembe a sivatagról, nézzétek el, hogy nem rólam szólt – mondtam nekik egy enyhe vállrándítással, majd tekintettel arra, hogy eléggé elszaladt az idő, kénytelen voltam lefekvéshez készülődni. Holnap nagy utazás várt ránk, így némi pihenés azért nekem sem ártott volna. *

Tárgy: Re: Agare sivataga 2021-02-19, 2:45 pm

//Kincskeresés avagy a pokoljárás//

Ahogy a mondandóm végére érek, és a lány úgy fogja az ékszert, mintha tűz égetné az újait. Mégsem ereszti el, hisz felismerte azt, így nem eresztheti el. Még ha fájdalmas emlékei is vannak róla. A kifakadása rövid, dühös és rengeteg fájdalommal teli. Amit meg is érdemlek, hisz most csak felszakítottam egy régi sebét.
- Nem hiszem hogy sokat javít a helyzetemen, és azon hogy ne érezz gyűlöletet irányomba. De a testvéreddel egyetemben temettem el őket. Pár elf igemondóval, akik mondjuk úgy hogy egy utolsó szívességet tettek nekem mielőtt ott hagytuk a jégvárost. Most ők hárman együtt egy közös sírban fekszenek, az idők végezetéig. És mondhatom őket, hisz ők hívtak téged így.
Amikor Valturaanra és Laryssra terelődik a tagadása, újabb falba rohanok bele.
- Ami azt a párost illeti Larysst én loptam el azon a szörnyű napon, ahogy a szüleiddel is ezt terveztem. Hisz fontosak voltak a számomra. De egy ostoba baleset megakadályozott, hogy időben elérjem őket. Valturaant amúgy én raboltam el az apjától, némi segítséggel, és én loptam be Olod falai közé ahol a két jómadár összeismerkedett. Valturaan pechjére a kamaszkorában ami kicsit zűrössé tette a dolgokat.
Mélázok el az akkori eseményeken.
- És pont miatta zsarolt meg, mondhatni apád engem. Hisz Valturaan mégis csak egy sárkány.
Ejtem ki a szavakat a számon, merem hisz még mindig csak Nie halja őket.
- Valturaan anyja egy kicsit idegesítő természettel van megáldva. De még mindig fontos a számomra, így vigyáztam a gyerekeire is. De Kilime rettegett, illetve még most is retteg attól hogy a fia nem szereti amiért gyenge volt és egyedül menekült el. Am meg Larysst illeti. – nézek a nyíló ajtó felé – Ott jön
Intek az ajtón belépő nő felé, hogy hova is jöjjön.

Tárgy: Re: Agare sivataga 2021-02-19, 11:18 pm

//Kincskeresés vagy a pokoljárás - Alamaise, Jeremy, Nie, Shuga//

719 évvel az éj-hasadéki csata után

Léptetett a házak, épületek árnyékának sötétjében a köpeny alá rejtezett fehér elf leány; mintha tudná, merre kell haladnia, ám valójában fogalma sem lehetett volna róla - hiszen még sosem járt erre, s nem volt kísérete, ki felügyelje őt, s megoldja gondjait. Ezúttal nem volt. Nem tartott vele tovább senki különös családjából, mert ő nem akarta... s gondot okozni sem akart ettől jobban. Nem, nem akart, semmilyen oknál fogva nem akart, s e pillanatban is azt kívánta, bár időben volna még, s magával vihetné a mágusszerzet: Shuga Melfyomer, ki e képtelen ötlettel elsőként előállott, még 718-ban, ennek ellenére mégsem vált lehetségessé, hogy csaknem egy év múlván készen álljék a leány. Ó, az útra készen állott ő, amennyire meg tudta ítélni magát - mindösszesen arra nem készítette fel senki és semmi, amit az elmúlt évben, s azután látott. Arra... arra akkor sem lehetett volna eléggé felkészülve, ha legalább egy ezredév állana mögötte, s réges-régen kitanulta volna már a kardforgatás minden bejáratlan útját, a gyógyítás művészetének, s szenvedélyének szentelt írások minden eldugott szegletét. S nem is feledtethette vele szép emlék avagy kedves szó, törődés és figyelem, melyen keresztül kellett esnie. Nem, nem tudta. Sem az, hogy szabad kezet kapott a Csúcs minden olyan ügyét illetően, amely Csupaszbőrűek igényeit, indítékait érintette; sem pedig az, hogy időközben Kilime legifjabb vére addig erőltette fejletlen, bimbózó gyermek-elméjét, amíg valamelyest el nem sajátította az elf leány népének társalgási nyelvét - hogy legalább néhány alapvető dolgot képessé váljék saját ajkán megosztani az Ibolyaszeművel... mert még ő is, nem... sokak közül ő kísérte leginkább figyelemmel a tanítvány honvágyát, s elrejteni igyekezett gyötrődését.

Nem.

Nem segített semmi. Laryss Orowennë végletesen, velőt rázóan megrémült a világtól, mely körülvette, s magában foglalta őt, és létezését. Rettegett tőle, s nem azoktól, kik osztoztak életterén; nem azoktól, kik megannyi döntését, s az őt előre hajtó erőket vizsgálták... mindattól félt a leány, mely csaknem kirabolta őt. Attól, amely rejtve maradván, s mégis oly' borzasztó nyilvánvaló módon cserkészte be őt, akár a prédára vadászó ragadozók, s akkor, amikor a legvédtelenebbnek tetszett; amikor a legkevésbé számított valamely elképzelhetetlen szörnyűség bekövetkeztére; akkor hát megkörnyékezte, s lerohanta őt az éles karmok, szaggató fogak meglepetésszerű ereje, s a kiképzőmester gyermeke úgy érezte, kapkodva, ingó alapokon nyugvó, félig-felépített fellegvára menten összedől, hatalmas robajjal, s odalent, a mélységben még azon darabjai is megszámlálhatatlan szilánkra, s porrá zúzódnak, melyek túlélték a megrökönyödést keltő, kiábrándító zuhanást. Mert az volt... egy végeláthatatlan zuhanás, mely mélyebbre sodorta a Pengeléű Jégvirágot, mint ahová Orod Opelë falai között jutott. Mélyebbre, s gyorsabban; erre pedig azért lehetett képes, mert ezúttal sokáig mindenhatónak, azután pedig rendkívül-sok-mindenre-képesnek tartott teremtmények is zuhantak vele együtt, mintha maguk sem tudnák, hogyan állítsák meg a kényszeredett szabadesést. Mintha maguk sem tudták volna, hogyan tartsák tovább Valturaan-ban az életet... mert sokáig küzdött érte a fiú, Kilime fia. Nagyon-nagyon sokáig, s szörnyűségesebb csatában, mint bármikor azelőtt. Mert hazatérésekor minden utolérte őt, s Laryss emlékezetében élénken táncoltak, vadul suhantak az emlékek, melyektől olykor pihenni is képtelen volt. Akkor sem mondhatott búcsút számukra, amikor a rettegett veszély tovatűnt, hiszen ő tovább rettegett, s ezúttal azért, hogy majd visszatér... azért, hogy újra támad majd az átkozott fenevad, ha örömre készteti szívét, s enged a nyugalom tárt karjainak.

Ezért késett hát a leány oly' sokat - mert féltette Dremer-től a jégszín tekintet birtokosát. Ezért vonakodott magára hagyni, szem elől téveszteni "Bundást, a Védelmezőt", kinek meghagyta, hogy távoztában védelmezheti helyette a gyógyító alvóhelyét, lakókörletét; s bármennyire is könnyednek kellett volna éreznie mellkasát, a fehér elf nem érezte annak; s még legóvottabb kincsét, a míves kardot formázó ezüstszínű medált is az ifjú kezébe adta.

Őrizze meg, s adja át neki, amikor hazatér.

Egy ki nem mondott ígéret volt, csaképp olyan fontos, mint különös, hagyományokat könyörtelenül felrúgó, s talán egyesek számára megbotránkoztató jegyességük megújítása; ám az Ibolyaszeműt régóta nem érdekelték már az esetleges furcsálló tekintetek, s az ellenkező vélemények. Ha dolgaira, elveire tapostak velük, úgy ő feljebb húzta csizmáját, s reájuk ugrott, ügyet sem vetvén tovább arra, mely hovatartozásának meghatározó eleme kellett volna, legyék: csendben maradni, összeszűkült szemhéjak mögül, bírálón nézni a nagyvilágot, s megmaradni saját, gondosan elrejtett életénél, melyről még fajtársai sem tudhattak szinte semmit sem. Ha Laryss valaha is ilyeténképpen viselkedett, nos, az távolabb nem is állhatott volna a jelenlegi valóságtól. Segítséget is szívesen kért volna az emlékeiből felidézett fogadó megtalálásához, azonban Elemont utcái idegen, sáros léptekkel gázoltak be lelke ajtaján, s a hűvös hold-arcra némi félelem vetült. Hosszú idő óta először volt igazán egyedül, s noha nem sokáig kellett volna, tartson, a fakó ujjak tétován görnyedtek vissza a két tenyérhez az éjszínű köpeny jótékony takarásában. Akkor is ekképp szorult ökölbe a magányos, sötétlő alak keze, amikor ismételten megállott a következő sarkon, hogy azokat az útbigazodással kecsegtető segédleteket is megtekintse - ismételten eredménytelenül, persze, és a nőstényelf nem értette az okát. Kifinomult hallása volt, amennyire egy hozzá hasonlónak az lehetett, s a Nap fénye nélkül is jobban látott kissé, mint a többi kétlábú teremtmény, így aztán sehogyan sem kerülhette volna el figyelmét a léptek közeledte. Ismeretlen lépteké, egy ismeretlen városban. És ő még mindig egyedül volt.

- Ó, kisasszony, ne keresgéljen tovább! - hallott meg egy hangot maga mellett, s ugyan egészen ezidáig reánézni sem akart a feléje igyekezőre, most odafordult hozzá.

Odafordult hozzá, mert gyermekhangja volt - az egyetlen részlete e nyomasztó légkörnek, mely nem késztette borzongásra a leány egész testét. Pedig Laryss már korántsem volt gyáva... sőt, még azelőtt sem volt gyáva, hogy megismerte volna, kit örök időkre szívébe zárt, ezért aztán nem kellett volna ennyire megrendülnie egy kis magányos sétától, s talán valójában nem is rendült; mindösszesen elszokott tőle. Önként jelentkező segítőjének - hiszen úgy tűnt, az volt - pedig nem is kellett volna fital legénykének lennie, hogy ne rettenjék meg tőle oly' nagyon. Csendesen figyelte hát az idegent, s nézte, merre mutat, követte tekintetével az irányt, noha kissé mintha kutatón-fürkészőn kereste volna a táskáját ért megkülönböztetést.

- Itt a fogadónk a szomszéd utcában, s ha siet, akad még egy szoba. Egy tál ínycsiklandó étel is kerül hozzá 3 darnáért. Nem sok az, higgye el! És minálunk még a sivatagi bolhák miatt sem kell aggódnia!

Azt sem tudta, hogy egyáltalán léteztek sivatagi bolhák, nemhogy aggódott volna miattuk! De talán most már megtette, hiszen így fogalma sem lehetett róla, vajon melyik szárított növénynek melyik részével lehetne elriasztani őket, ha megtámadják. Esetleg vízzel vagy fénnyel? Eltértek-e a közönséges bolháktól, avagy csupán megtévesztő ijesztgetés gyanánt kaptak ily' behatároló nevet? A gyógyító leányt felettébb érdekelte volna, hogyan befolyásolná tanulmányait a velük való találkozás, ám ezúttal inkább elkerülte volna e leckét. Másra sem vágyott, mit megérkezni, s végre-valahára eloszlatni a gyomrát apró, kínzó csomóba rántó érzést, mely csak nőtt, s növekedett, amióta elméjébe fészkelte magát, hogy Nienna nan E'Leinor-Syllen is ott lesz. A leány a régmúlt hóval, faggyal, s köddel borított éveiből. A leány, kinek édesanyja sajátjaként bánt vele, s keze alatt olyasféle ismereteket szerzett, melyet Kilime és a kolónia nem tudott volna megadni neki - hisz' nem ismerték előtte a kétlábú-gyógyítók dolgait... És Laryss, mindennemű ellenérzését sutba dobván, követte hát az őt vezető fiút, s kötényének próbált megfelelő magyarázatra lelni; no meg persze annak, mi másért segítene neki, ha egyszer nem abban a bizonyos fogadóban dolgozik, hanem, talán egy másikban. Vagy másutt. A gyógyító azonban abban a hitben tartotta önmagát, hogy nem téved, s út-mutatója egyenest, ráadásul fennakadások nélkül vezérli el az Elhordott Dűnéig.

Úgy is történt.

Bár talán helyesebb volna fennakadásokkal számon tartani e tettét a leánynak - ugyanis minden egyes megtett lépésével egyre nehezebbé, s nehezebbé vált a szíve; egyre hangosabban és hangosabban dobbant, mintha azért ütlegelné a fehér elf bordáit, hogy végre kieresztessék börtönéből kilencvennyolc évnyi fogsága után. És a leány nem engedte útjára menni. Nem engedte, inkább erősebben markolta meg a kilincset, s úgy tette beljebb az ajtót, éppen csak annyira, hogy ő maga beférhessen rajta. Azután kizárta a fogadóból a növekvő hűvösséget, noha szívesen megmerítkezett volna benne, hiszen otthonára emlékeztette őt, ahonnan napokkal ezelőtt elszakadt. Kizárta azt, mert nem akarta, hogy megrészegítse, s összezavarja elméjét, mely már így is józansága megtartásáért küzdött - mert az ibolya szemek meglátták az asztalnál a fehér alakot, s még ha csupán hátát szemlélhette is, akkor sem férhetett kétség hozzá, kit is pillantott meg. Nem férhetett, hisze vele szemben már intett is feléje a barnaköpenyes mágus, mire Laryss lábai önkéntelenül is elindultak az az asztaluk felé. Nem gondolkodhatott sokat cselekedetein, hiszen akkor nem marad bátorsága meglépni őket, s lelkén csüggenek majd, akár fákon a termés, virágba borulást követően. Itt azonban nem volt semmiféle virág, csak fagy... jégréteg, mely beborította a csenevész, védtelen kis bimbót a legvékonyabb, legélettelenebb ág leges-legvégén - és Laryss Orowennë megérintette azt a bimbót, amikor köpenye rejtekében az asztalhoz ért.

Érezte, midőn áthaladt a mágikus határmezsgyén - Melfyomer némító kupoláján, mely minden titkát megőrizte annak, ki berkein belül beszélt. Először úgy tetszett számára, nem lesz képes felnézni. Mégis megtette. Némán, s vontatottan, mintha temérdek fáradságába kerülne még e fejmozdulat is, megerőltető útja után. Ibolya tekintete olvadozó-csepegő, repedésekkel teletűzdelt jégdárdaként szúrt keresztül a démonlény alakján, csakhogy utána egyetlen, mindössze egyetlen egy rövidke pillanat erejéig az Égboltszeműre vetüljék. Egyetlen...

- Csak ketten vagytok? - kérdezte élettelenül, halkan, és hűvösen, miközben leeresztette figyelmét az asztalon nyugvó holmira.

Nem is akart belegondolni, tudja-e vajon, miféle, s egyáltalán mit lát. Csak beszélt, azt kimondván, ami először eszébe jutott, ám immáron keményebben, akárha maga Kilime kérte volna számon a máguslényt. És valahogy mégsem. Különbözött. Laryss különbözött megszokott valójától, s ezt talán mindketten érezhették, s mindketten más okból.

- Hol az expedíciód többi része? Kérlek, mondd, hogy nem akartál hármasban nekivágni a sivatagnak...

Hiszen Valturaan átadta neki Nienna nan E'Leinor-Syllen egyetlen szóból álló üzenetét, és Laryss Orowennë ezért bizony eljött. Eljött, hogy harmadik legyék e asztalnál, akkor is, ha egyelőre nem adatott meg neki a bátorság, hogy többet beszéljék... Eljött, hogy felvegye a földről azt a fonalat, ami csak porosodott, és fakult az idővel. Eljött, hogy megnézze: letisztíthatja-e még, avagy örökre elveszett, s elveszett vele mindaz, amely belőle köttethetett volna.

Tárgy: Re: Agare sivataga 2021-02-20, 12:48 pm

//Kincskeresés - vagy pokoljárás//

//Mesélő//

- Egy amulettet, apó! Egy mágikus amulettet! Van olyan, ami a rejtett csapdákat jelezheti?

*A vénség mogorva tekintettel túr a ládikába, félresöpörve jó néhány tetszetős ékszert, hogy aztán kiemeljen egyet, ami látványra meg sem közelíti a többi csecsebecsét.

Csak egy egyszerű, vöröses színű korong, amelynek felületét mintha a sivatag homokja csiszolta volna fényesre. Az előlapján egy körökből és négyzetekből álló furcsa ábrát láthat a tolvaj, amelyet ismeretlen jelek tesznek "látványra" is varázslatossá, hiszen ilyen jeleket Jeremy még sosem látott. A hátoldalát csak egy pillanatra láthatja Jerry, de azon néhány sor írást vél felfedezni, bár az az egyetlen szempillantás még az ő éles szemeinek sem elegendő, hogy akár csak egyetlen szót el tudjon olvasni a szövegből. A medál felső részén egy karika, amelyen a kereskedő most fűz át egy erősnek tűnő bőr szalagot, miközben látható, hogy ajkai hangtalanul mozognak. Végül megköti a nyakbavalót, csak akkor fordul az eszes ifjú felé.*

- Ahogy ígértem, a harmadik válasz után megnézheted, mit nyerhetsz el tőlem, ha a negyedik felelet is helyes lesz! - teszi le az asztalra a ládika mellé a holmit, hogy aztán visszacsukja a fedelet és a dobozkát újból elsüllyessze a pult alá. - Ha használni tudod, akkor már azt is érzed, hogy nem foglak becsapni. - néz komolyan az előtte állóra. - És azt is tudod, mi lesz, ha veszítesz... - szorítja újból a markába a becses darabot. - Készen állsz?

*A kérdés egyszerű, s ha Jeremy megfelel rá, már hallhatja is az utolsó feladványt.*

"Az enyém, de mégis a tiéd.
"Ma" adom, de te csak "holnap" kaphatod.
S ha mégsem, joggal kérdezed: Miért?
De fel mégis csak te oldhatod."

*Alamaise történetét néma csendben hallgatják végig, csak a tűz pattogása "festi alá" a rémséges mesét. És a dermedt csend akkor is megmarad, amikor a lány felcihelődik, hogy pihenhessen a hosszú nap után. Végül - mikor már majdnem magára hagyná a társaságot - egyikük utána szól, hangjában hitetlenkedéssel és főként félelemmel.*

- Te aztán rá tudsz ijeszteni az emberekre, te lány! Még a vér is megfagyott az ereimben! - fogalmazza meg azt, amire most mindenki gondol közülük, de amit a többiek bizonyára gyávaságnak tartottak volna kimondani. - De ugye nem hiszed te se, hogy igaz, amit meséltél és hogy az a szörnyeteg még mindig odakint él?

*S ha a két-alakban-létező válaszol, szavai vagy megnyugvást hoznak majd a zsoldosoknak, vagy újabb aggodalmakat a holnapi úttal kapcsolatban.

A Dűne közönsége eddig is jól szórakozott Shuga és Nie "alakításán", még akkor is, ha egy ideje már egyetlen szót sem hallottak a két idegen párbeszédéből. De látják az indulatokat a lány arcán, látják az ékszer és Nie arca kétséget sem hagy afelől, hogy mik voltak az "utolsó" szavai. S mert így csak találgatni tudnak, a vendégek már fogadásokat is kötnek, megtippelve ezzel a vita végkifejletét.*

- Én két darnát teszek arra, hogy az a nagy melák meglopta azt a haragos fehérszemélyt! Meglátjátok, jön még ide ma a városi őrség!
- Ugyan, te ostoba! Hát nem látod szegény lány arcát? Biztos valami rémséges dolgot mondott neki az az alak...

*Így találgatnak a szomszédos asztaloknál ülők, és a fogadós örömmel látja, hogy a barnaköpenyes mágus és a fehér ruhás lány ma estére kellő műsort szolgáltat a betérők részére ahhoz, hogy zárás után jó ideig számolgathassa a mai bevételt. Amikor pedig észreveszi, hogy újabb személy érkezik, és elindul az asztalok között, hogy csatlakozzon a duóhoz, elégedetted dörzsöli a tenyerét, és lelki szemei előtt csillogó pénzkupacok jelennek meg. De mert ő nem az ábrándozásból tartja fent az üzletet, nem csak álmaiban akarja látni a fényes érméket, hát harsány kiáltással indul hátra, a konyha felé, sietségre ösztönözve embereit.*

- Gyorsan, semmirekellők! Újabb kondért a tűzhelyre! Ne lazsáljatok! Ti ketten meg velem jöttök! Lassan fogytán a bor! Hozzunk fel még néhány kancsónyit!

*Így ő már nem lehet tanúja a lány "fogadtatásának". Nem láthatja, hogyan áll meg a köpenyes, karcsú alak a másik háta mögött. Nem hallhatja azt, ahogy körös-körül az érkezés újabb ötletekre és persze fogadásokra sarkallja az iszogatókat.
És persze nem tudja azt sem, vajon mi érezhetnek azok, akikre most minden tekintet irányul.*

***

//Nie//

*Nem tudja, hogyan és mikor zárulnak össze az ujjai azon a gyűrűn, csak azt tudja, hogy oly erősen szorítja, mint ha már sosem akarná elengedni. Olyan erősen, hogy a fémbe faragott madáralakok nyoma még azután is látszik tenyerének halvány vonalai között, amikor mégis megteszi. Mert megteszi, és apja ékszere így újra ott pihen előtte az asztalon. Shuga szavai azok, amelyek elveszik keze és lelke erejét. A hófehér ujjakét, amelyek képesek voltak arra, hogy érintésükkel ismerjék el a régen elveszettnek hitt holmi valódiságát, s a lélekét, amelyből előtör a gyűlölet és a harag, amelyek az imént a mágus ellen fordították - ha nem is tettekkel, de szavakkal -, és amelyek most feloldódnak valami másfajta érzésben. Vagy még inkább érzésekben...

Mert az egyre csak sorakozó mondatok megkönnyebbülést hoznak számára. És a most végre letett, hosszú időn át hurcolt terhekért Nie könnyekkel fizet. Mert már tudja, Artanis és Adan teste nem lett a rémséges fenevadak martaléka, s a borzalmas álmai, amelyek ezeket az iszonyatos képeket hozták el újra és újra elé, már soha többé nem fenyegethetik. Pontosan ezért a hálája is az előtte álló alaké. Mert ő megtette azt, amit neki kellett volna és aminek elmulasztásáért oly sok éven keresztül magát kárhoztatta. És ha egyetlen pillanatra talán felmerül benne az, hogy számon kérje rajta a "balesetet" és a "hibákat", nem teszi. Nem teheti, mert a mágus már így is többet tett, azokért, akik miatt a fájdalom emésztette és emészti a lelkét, mint amennyit ő maga saját mentségére felhozhatna.

És a barnaköpenyes szavai kétségeket és hitetlenséget is szülnek benne. Újból fellángoló kételyt, Val és Laryss említésére. Elfogadni próbált kételyt, hogy a két "ismerős" kapcsolata AZ, aminek látszik. Elfogadni, és nem ésszel, hanem szívvel "megérteni". Igen, akkor és ott, abban az aprócska házba próbálta megtenni, de aztán az élet olyan messze sodorta ettől a próbálkozástól, hogy csak nagy ritkán jutottak eszébe az akkor megfogalmazott kételyei.

Mert már nem tiltakozás volt és nem tagadás, nem hibáztatta mindenért Val-t és nem kárhoztatta ugyanezért Laryss-t. És a kétségeit csak egyetlen dolog oszlathatta volna el eddig is... Ha hallotta volna Laryss "magyarázatát".

S az érzés, ami még születik benne, talán már egy ideje meg is volt számára. Bár sokszor takarta el mással, hogy kevésbé legyenek fájdalmasak a holnapok. Azok az új napok, amelyek hírek nélkül teltek. Mert mindig reménykedett. Azóta, hogy találkozott Val-lal. Hiábavalónak és értelmetlennek tűnő reménnyel élt a szívében, mert azóta semmit sem tudott a két-alakban-létezőről. És semmit arról, vajon kitartó kutatása végül eredményt hozott-e. De most értelmet kapott az értelmetlen és célt a hiábavalóság. Egy biccentéssel és két rövidke mondattal.

Értelmet és célt adott, de az erőért és a bátorságért a saját lelkébe kellett nyúlnia. Olyan mélyre, hogy "lekésik" a pillanatról, hogy szemtől szemben fogadja az érkezőt. És még valami tartja vissza attól, hogy megforduljon. A könnyek, amelyeket hirtelen töröl le és amelyek nem illendők Nienna E'Leinor-Syllen-hez. És amelyek bánatossá tennék egy régi barát köszöntését.

De így, amikor meghallja az ismerős hangot a háta mögött már készen áll arra, hogy szembenézzen a múlttal, amelynek szellemét Shuga idézte meg.*

- Úgy tűnik, Shuga Melfyomer józan ítélőképessége mindenkiben kétségeket ébreszt - fordul Laryss felé, s látja a míves ékszeren nyugvó tekintetet, amely sokkal komorabb, mint a sajátja. - Reménykedtem, hogy újra találkozunk egyszer... AZÓTA reménykedtem...

Tárgy: Re: Agare sivataga 2021-02-20, 3:54 pm

//Kincskeresés - vagy pokoljárás//

Csillogó, kíváncsi szemekkel nézem, ahogy válogat a sok szép és minden bizonnyal értékes holmikban, amelyek nagyon is csábítanak, de eszembe idézem a szavait és igyekszem lehiggasztani enyveskezű énemet. Ha már megszerzem tőle – és már mondhatni, majdnem a kezemben van, - egy mágikus tárgyat, ami a segítségemre lehet, nem csak most, amikor elég veszélyes helyre megyünk, hanem a későbbi munkáim folyamán is, már az is nagy előrelépés lesz.
Igyekszem leplezni az arcomra ülő kisebb csalódást, ahogy a lehető legdísztelenebb tárgyat veszi ki, amely csak a dobozkában lapul és ami egy medál. Látom, ahogy belefűzi a bőrszalagot és leteszi az asztalra. Nem ismerem a rajta lévő jeleket, az írást pedig nincs érkezésem kisilabizálni, talán nem is az általam érthető nyelvek egyikén van…..
- Hát, ha ez tudja azt, amit szeretnék…..- vonom meg a vállam végül kis bizonytalansággal.
Az biztos, hogy mágikus, azt érzem, így tényleg nem hiszem, hogy be akarna csapni.
A medált nézegetve bólintok a kérdésére és felkészülök, hogy minden bizonnyal még nehezebb találós kérdést tesz fel. Hát nem csalódok! Úgy érzem tisztára üres az agyam, egy fia reménytkeltő gondolat sem jelenik meg.
Ez nem nehéz, hanem egyszerűen lehetetlen feladat. Fogalmam sincs mire gondolhat, vagyis annyi a lehetőség a kitalálásra, ahány homokszem van a sivatagban……..
- Most komolyan, apó?- nyögtem elkeseredve. – Legalább segíts kicsit és, ha kitalálom, akkor fizetek neked magamtól is egy italt. – próbálkozom nála.

Tárgy: Re: Agare sivataga 2021-02-20, 8:55 pm

// Kincskeresés vagy a pokoljárás //

* Nem kellett sok idő, hogy készülődésemet az egyik férfi megzavarja. Kérdése egy pillanatig gondolkodásra késztetett. Ám szerencséjére nem voltam ugratós hangulatomban. Még az hiányozna, hogy már a sivatag szélénél inába szálljon a kétlábúak bátorsága, és itt hagyjanak minket. Meg aztán kicsit meg is sajnáltam. A tekintetében valódi aggodalmat - vagy talán félelmet - láttam, s habár biztos voltam benne, hogy utunk nem veszélytelen, nem akartam így előre kedvüket szegni az utazástól.

- Ugyan már, barátom! - mondtam neki mosolygós szemekkel - Elsga eleste több száz éve volt. A fekete sárkányok átka erős, de nem ennyire. Azok a bestiák nem istenek.

De hogy elhiszem-e ezt a mesét? Nos, nem volt okom kételkedni Kálem szavaiban, bár ő maga nem volt jelen az eseményeknél. Azonban volt olyan vénség, hogy élhessen azokban az időkben, így akár attól is hallhatta, aki tényleg ott volt Elsga elesténél.

Miközben hozzá beszéltem, szerény utazó holmimmal babráltam. Egy rissz-rossz takarót terítettem le a tűztől nem messze a homokba, bár az is csak jelképes volt. Hiszen a sárkánytűz képes volt belülről melegíteni, melynek szikrája mindig ott égett a mellkasomban.
- Meg aztán szerencsétekre olyan alakok kísérik ezt a karavánt, akik képesek megvédeni az irhátokat. Higgyétek el. Valianból nem akárkiket küldenek ebbe a sivatagba. Meg aztán én is láttam már egyet s mást.

Ez persze nem volt teljesen igaz, mert az a nagydarab mágus eléggé találomra invitált meg engem erre a küldetésre. Ennek ellenére magamról is úgy gondoltam, hogy képes vagyok megvédeni ezeket az embereket, ha kell. Mindemellett ahogy az aggódó kétlábúhoz beszéltem, egyre inkább furdalni kezdett a kíváncsiság, hogy pontosan miért is tartunk a sivatagba. Bár abban biztos voltam, hogy ha eljön az idő megtudom - akkor is, ha nem akarom. *

Tárgy: Re: Agare sivataga 2021-02-20, 9:36 pm

//Kincskeresés avagy a pokoljárás//

Nie könnyei csak hullnak alá, mintha soha nem akarna elállni, így nem hiszem, hogy bármit is szólnom kéne, nem akarok meghalni a keze által. Amint Laryss is a közelbe ér átlép a burkon, és már kezdi is a szekálásomat, ha nem tudnék szájról olvasni annak most tudnék örülni, mert a fogadós arcát be fogom zúzni ha túlélem a két fagyos elfet. De vidáman fogadom szavait, noha máris a torkomnak ugrik mintha olyan felelőtlenek lennénk Shugával.
- Csak ketten vagytok? Hol az expedíciód többi része? Kérlek, mondd, hogy nem akartál hármasban nekivágni a sivatagnak..
És hogy ne legyen elég Nie is beböki a véleményét.
- Úgy tűnik, Shuga Melfyomer józan ítélőképessége mindenkiben kétségeket ébreszt
Majd Laryss felé fordul, és köszönti a másik agresszor jégelf nőt. De azért én se halkulok el mert ők épp üdvözölnék egymást.
- Nem vagyok annyira felelőtlen, mint gondolod, illetve gondoljátok. Van bennem azért túlélési ösztön. A többiek piacoznak és őrzik a karavánt. Ami meg a józan ítélőképességemet illeti, ti pont ezért vagytok itt, hogy képviseljétek a józan-eszet. A szörnyekkel és a többivel majd mi a plebs foglalkozunk.
Vigyorodom el, és amint kiköszöngették egymást, kérdezősködni kezdek.
- A józan észt nélkülöző család, népesebbik fele hogy van? Még mindig kerülgetik egymást? Vagy azért már szóba is állnak egymással? A két fenevad meg remélem, viselkedik, nem szeretném szétrúgni a seggüket, mert eszetlenek Vallal.

Tárgy: Re: Agare sivataga 2021-02-21, 2:33 am

//Kincskeresés vagy a pokoljárás - Alamaise, Jeremy, Nie, Shuga//

719 évvel az éj-hasadéki csata után

Hűvös volt a jégvirág-leány.

S nem akképpen, ahogyan azt megszokták tőle. Nem csupán hűvös volt, hanem egyenesen fagyos, s ridegségébe valahogyan mégis fájdalom, bánat kúszott az alig látható repedéseken át - akkor is, amikor az Ibolyaszemű erőt vett magán, hogy megkezdje a válaszolást, melyet; ha nem kívánta felhívni a kéretlen figyelmet mélysötéten gomolygó lelki folyamataira; sebesen kellett megtennie, s mindennemű késlekedés nélkül. Akkor is, ha az előtte álló feladat rémségesen, szörnyűségesen nehéznek bizonyult, hiszen felcsendült a hang... Nienna hangja. Az eltemetni kívánt múlt hangja. Azé a poré, amely, jótékonyan avagy nem, de belepte azt a bizonyos felvenni készült fonalat, melybe a gyógyító úgy hitte: tűt rejtettek.

- Shuga Melfyomer józan ítélőképessége saját magával szemben nem létezik, és erről nem nyitok vitát. - közölte diplomatikusan, s tekintélyt parancsolóan, Kilime tanításához hű módon - De talán nem is kell. Látom, tudod, hogy két okból kaptam engedélyt a távozásra.

Laryss Orowennë tekintete szigorú volt, és fásult. Figyelmeztetően villant a barnaköpenyes felé, akárcsak egy messziről jövő üzenet... s talán az is volt. Üzenet a nagyasszonytól. Afféle parancs. És még a démonlény sem kelhetett birokra az ő parancsaival. Nem, nem kelhetett; ahogyan a fehér elf sem vonatkoztathatott el annak a szónak a jelentős kihangsúlyozásától: Azóta. AZÓTA... Azóta, hogy micsoda? Azóta, hogy az egykori grifflovas szemtől szembe került a gyógyító-tanonc élő-lélegző, féltve őrzött titkával? Valóban akkor éledt volna remény lobogó lángja az Égboltszemű lelkében? AKKOR? Akkor, amikor Valturaan ki-tudja-mifélét mondott neki? Mert hiszen, sosem árulta el, mégis mi történhetett közöttük - egészen soha, hiába kérlelte, hiába utasította a leány. A sárkány hallgatott, s olykor mintha félelem kélt volna a jégszínű szemekben, mely csakugyan aggodalmat ébresztett az elf leány bensőjében is. Tudni akarta, mi folyt le akkor, tényleg, igazán tudni. De most már mindegy volt: hiszen elkésett. Elkésett a válaszok meglelésével, kifutott az időből, ráadásul azt a bizonyos tűt sem lelte a fonál sűrű szövedékébe rejtvén, akár egy csapdát. Nem, nem találta a parányi fegyvert, a láthatatlan ártalmat; mindössze árnyékát vélte felfedezni a félhomályban, figyelmeztetés gyanánt. Úgy érezte, az a tű ott van valahol, akkor is, ha nem volt képes megkeresni, s letaglózó, rejtélyes jelenléte a szörnyű gyanút szimbolizálta, mely keresztülfonta a gyógyító szívét, akár egy vészesen terjedő-növekvő hajtás, mely méregzöld indáival rontást visz mindenhová, merre elérni engedik. Úgy érezte, az elhangzott szavak valami veszélyeset rejtenek magukban, melyet reá készülnek mérni - a vihar előtti csendet látta maga körül tévesen ítélkezvén, ennélfogva pedig nem értette, miért hiányzott belőlük a megvetés, az indulat és a gyűlölködés. Nem értette, miért nem szegezték torkának az árulás, szemfényvesztés gyilkos tekintet-szigonyát, még akkor sem, amikor újra felidézte magában azt az egyetlen szót, melyet az ifjú számára Nie-től... Nie-ből... elhozott.

Nem feledte környezetét akkor sem, midőn elméje e súlyos, ragacsos teher-masszával telt meg, hiszen nem feledhette. Már nem. Megtanulta, hogy nem teheti, s megtanulta, hogy figyeljen reá, mindenkor, s mindenképp. Akkor is ezt tette, amikor nem sokkal ezelőtt a tőle védelmet nyújtó kupola mélyére menekült - fejjel előre, egy másféle veszély karjaiba -, ezért hát, mielőtt még válaszolt volna, sötétre festett bőrből készült alkarvédői felemelkedtek, s az éjszínű csuklya hátrasiklott a fényes, hófehér szálak mentén. Az ujjak azonban itt nem állottak meg - kioldották a köpenyt összetartó kapcsot is, amelyet aztán gondolkodás nélkül, némán ragadtak meg, hogy széke támlájára terítsék, mielőtt gazdájuk helyet foglal. S mielőtt helyet foglalt... a hűvös, dermesztő ibolya szemek bizony végigpásztázták a fogadót, s a benne tartózkodókat, elfordulván az asztaltól, s a két leendő útitárstól. A kiképzőmester leányának öltözete korántsem volt oly' makulátlan, mint jelenlévő fajtájabelié - már nem. A fűzővel megszorított, kikészített bőr alkarvédők nyomán öltött magára színeket, mintha a kölcsönvett köpenybe kívánna olvadni, elfeledkezvén a lámpásfényként kitűnő tincsekről, s az est közeledtével gyúlt világosságnál meg-megcsillanó ezüstláncról, melyen ezúttal nem a míves kardmedál függött, hanem egy gyűrű... Egy különösre megmunkált, mégis drágakövektől megkímélt, növényi ornamentikával díszített jegygyűrű, mely mivoltát mégsem leplezhette nyomtalanul, s felismeretlenül. Úgy simult a nőstényelf mellkasához, akárcsak egy kimondatlan, hangtalan megerősítés.

Igaz minden, mi akkor, azon az éjjelen elárultatott.

A leány nem mutatta feszültségét, midőn visszafordult hozzájuk, s csendesen letelepedett újonnan elfoglalt ülőhelyén. Nem mutatta, noha nem rejtegethette azt a démonszerzet előtt, ahogyan az sem kerülhette el figyelmét, hogy a leányt különös, zavaros mágiafelhő lengte körbe, mely megakadályozta az eszmélést, a pontos rámutatást, mit is igézhettek el rajta, s miért; ám legfőképpen: ki tehette azt. Nem érezhette hát ő sem Jégkarom-csúcs szagát, sem pedig lakóiét, melyek esetlegesen - s egyesek kevésbé úgy - a tündére ragadhattak ottléte során. Minden eltűnt, helyébe pedig az a káoszos tompaság költözött, mely megóvni volt hivatott őt a kinti világtól. Azonban attól, mi bensőjében folyt, már nem menthette a leányt.

- Azóta... - kezdte, midőn az ibolya tekintet kitartó szúróssága megenyhült, helyét pedig lágy hullámzás vette át -, hogy találkoztál vele...

Minha kételkedett volna abban, hogy jól érti a másikat, kinek karcsú, felhőszín alakján figyelme nyugodott - úgy ismételte, s pontosította Nienna nan E'Leinor-Syllen szavait. Úgy, mintha nem hinné el létezésüket, valós voltukat, s az értelmet, melyet magukban hordoztak. Azonban nem adott magának több időt arra, hogy tétlenkedjék. Nem adott több időt a hamisan képzelt tűnek, hogy szúráshoz készülődhessék.

- Azóta ő is ugyanebben reménykedett. - folytatta - És én is, amikor megkaptam az üzeneted... Gondolom, nem a titkaim hiányoztak. Miattuk hiányoztam. Mert elvettek tőled és a várostól. De én most már a titkaimmal együtt vagyok az, aki voltam. Az vagyok, és mégsem. Akit keresel, itt van bennem, Nie. Akit hiányolsz... Nem veszett el, és nem rontották meg azok a titkok - azok, amiket ismersz; bár nem tudom, mennyire és hogyan ismered őket.

Magyarázata - nem, nem magyarázat volt, sokkal inkább lelkének kétségbeesett sóhaja, mely a nyugalmas, zavartalan felszínű vizek partja felé kapaszkodott, jelezvén egyúttal a leány, s a másik felé is: véget vetne e borzasztó érzésnek, véget vetne saját félelmének, s úgy érzi, egyedül csakis így teheti meg. Csak ekképpen. Ezekkel a szavakkal.

- Nem tudom. - ismételte halkan, ám, amikor társasága talán azt hitte, befejezte, a fehér elf halovány, rózsás ajkai még egyszer eltávolodtak egymástól - Csak annyit tudok, hogy üzentél. Utána... Vele...

Laryss pihenni szeretett volna. Néhány pillanatra egyszerűen nem-létezni többé, hogy összeszedhesse magát, s rendezhesse elméje, lelke sorait. Ám a barnaköpenyes mágus, úgy festett, nem szándékozik számára egyetlen másodpercet sem meghagyni e célból. És máséból sem. Folytatta a a különös szellemteremtmény, mintha csak azt várta volna, hogy ők ketten végre egymáshoz szóljanak, ezzel pedig lezártnak is tekintette kettejük reá legkevésbé sem tartozó, rendezetlen ügyét. A gyógyító tudta, miért kérdez a varázsló, mégsem békült meg cselekedetével, döntésével, mely szerint itt és most, e pillanatban óhajtotta tőle megtudakolni e fontos, ám ezúttal a másik tündére nem tartozó dolgokat. Ibolya tekintete jeges szikrákat szórt, ahogyan lassan, válaszát fontolgatván átemelte reá az Égboltszeműről, kire akkor még csak pillantani sem mert...

- Igen. Minden változatlan. De hinnem kell benne, hogy már nem sokáig marad így. - mondotta ismételten hidegen, s ahogyan egyre előrébb és előrébb haladt a szűkre szabott beszámolóban, úgy keményedett meg egyre inkább a leány hangja is - Megkértem őt, hogy vigyázzon rá, amíg én nem tehetem. Ehhez szavak kellenek. A... két fenevad miatt pedig ne fájjon a fejed. Megint nincsenek velünk.

Az utolsó mondat hangsúlyozásában némi változás volt azonban fellelhető - olyan változás, mely rajtakapást, gyanút sejtetett a máguslénnyel. Mintha a gyógyító tudta volna, hogy az említettek édesapja valószínűleg tisztában van vele, mikor, s hová is tértek meg folyvást, ennélfogva pedig kérdése feleslegessé vált. Hiszen ismereteinek birtokában egészen biztosnak kellett volna lennie abban, hogy gyermekei e percben sem tartózkodhattak Valturaan közvetlen közelében, hogy bajt okozhassanak, s provokálják őt, próbára tegyék borzasztó ingerlékenységét, mely korának, s jellemének sajátosságát képezte. E gondolatsort azonban Laryss, úgy tűnt, megtartotta magának. Megtartotta, s hallgatott néhány légvétel erejéig, miközben vonásain mintha újfajta fájdalom vonaglott volna át. Valamiféle árny, melyet a leány úgy kergetett el magától, s társaságától, hogy arra az egyetlen, rövidke mondatra megtört hangját kemény, törhetetlen jéggé edzette a következő kezdetén.

- Ami minket illet, az már megoldódott. Másképpen most nem lehetnék itt, hogy olyan dolgokról adhassak számot neked, amik nem tartoznak másokra, és még fel is zaklathatják őket.

Laryss:

Tárgy: Re: Agare sivataga 2021-02-21, 11:59 am

//Kincskeresés vagy a pokoljárás //

//Mesélő//

*Jeremy csalódott arca és hitetlenkedése csak a kufár malmára hajtja a vizet. Mármint a tanácstalanság és ötlettelenség folyójának vizét.*

- Hát, ha ez tudja azt, amit szeretnék...

*És ha nyomban nem érkezne a beleegyezés a "játék" folytatására, az öreg talán még meg is orrolna ezért a tolvajra. De mert az igenlés neki kedves, és főként mert az este jobb folytatással kecsegteti, s így alkalma lesz egyik legnehezebb feladványával munkát adni Jerry agytekervényeinek - no meg persze egy jókora lépéssel közelebb kerülni "legalább" egy kupica jófajta itókához-, hát most nem mutatja sértettségét.*

- Most komolyan, apó? Legalább segíts kicsit és, ha kitalálom, akkor fizetek neked magamtól is egy italt.

*Mert ahogy a találós kérdés elhangzik, nem sokkal azután már egy ajánlat is érkezik az ifjútól, s ez a remény mellett örömmel tölti el az árust. No nem annyira, hogy ostoba módon megkönnyítse a tolvaj dolgát. Így a "segítsége" talán nem is lesz valódi könnyítés a másik számára.*

- Nem hiszem én azt, hogy segítségre szorulsz és az egyezségünkben sem szerepelt efféle dolog, ha jól emlékszem. De mert az Istenek tréfájából akár nyerhetsz is ellenem, legyen! Kapsz egy mondatot, ami közelebb vihet a megoldáshoz. Halld hát! A segítséget te adtad magadnak! - kuncog fel a csalafinta vénség, s hogy adjon túl sok időt a töprengésre Jeremy Talbot-nak, kaftánja zsebébe süllyeszti a medált és pakolgatni kezdi a holmiját. - Addig kapsz időt, amíg bezárok. Aztán mehetünk a Fogadóba. Mert akár kitalálod az utolsó feladványt, akár nem, egy kupicára már a vendéged vagyok.

*Alamaise szavai bár némileg megnyugtatják a többieket, de újabb feszültséget is szülnek, mert akkor döbbennek rá, hogy azok, akiket a lány említett, nincsenek sehol. Mert ugyan előfordult, hogy egyikük vagy másikuk - legfőképpen persze Nie - kicsit nagyobb kényelemre vágyva nem a karavánnal éjszakázott, vagy külön utakon járt órákig, az azonban még sosem történt meg, hogy vezetőjük és a két varázstudó, no meg a félvér ne velük töltse azt estét. Mert mindannyian már órák óta voltak távol, s az őrségért felelős férfiút most, Alamaise szavait követően fogja csak el hiányérzet. S ha elfogta, hát nem is ereszti a gondolatait. Olyannyira, hogy azonnal tettekre is sarkallja. Nem a lány és nem Jeremy miatt aggódik, és a két varázstudó sorsa sem izgatja különösebben, hiszen nem sok köze van hozzájuk, de a vezető hiánya már aggasztja.*

- Te... Meg te! - mutat két alakra, akik a tűz mellett üldögéltek mindeddig. - Menjetek és szóljatok a mágusnak, hogy azok hárman még nem tértek vissza a kereskedőtől, akihez küldte őket. Azt mondta, a Fogadóban lesz! Igyekezzetek!

*S ha a kijelöltek morogva teljesítik a parancsot, hát a pihenésre áhítozó két-alakban-létező talán felajánlja szolgálatait. De ha nem, úgy sem lesz esti pihenője zavartalan.

Shuga persze minderről még semmit sem tud és jelenleg jól szórakozik Laryss és Nie megdöbbenésén, no meg a lányok hatalmas igyekezettel fékezett indulatain. S ezek az indulatok őt megelégedéssel töltik el. Mert míg a két lány egyike értetlenül mered rá és felháborodása újra feléled azzal, hogy a barnaköpenyes utalásai ismét titkokat sejtetnek , addig a másik pontosan tudja, miről beszél az asztal túloldalán ülő, megtermett alak, s az ő jeges haragja ennek a tudásnak az eredményeképpen zúdul a bajok okozójára.*

***

//Nie//

*Figyeli a higgadt mozdulatokat, amelyeket - hiszi - úgy erőltet magára a másik. De Nie ezen nem csodálkozik, hiszen mindig is így volt. Laryss meggondolt és nyugodt volt szinte mindig, s ezen "színek" mögé rejtett mindent. Kétséget, bánatot, fájdalmat. De pontosan ezért, ha az emlékei között kutatott, mindig is úgy gondolta, hogy Amyas lánya idősebb annál, mint amennyit évei mutatnak. S ezért hiányoztak úgy az órák, a tanácsok, az érvek, amelyeket tőle kapott... És az igazság is, amelyet most tőle akart hallani.

Így most örül annak, hogy az első lépést, amely közelebb viszi majd őket ehhez, nem nekik, nem itt és nem most kell megtenniük. Ezért örül a mondatoknak, amelyek valaki másról szólnak. Arról, akivel ezek a lépések megtételre kerültek.*

- Azóta, hogy találkoztál vele... Azóta ő is ugyanebben reménykedett.

*S bár Nie gondolatait most nem Val hogyléte foglalkoztatja, hanem betölti a másik, rég látott barát jelenléte, de a hír, hogy az ifjú, ki oly váratlanul és oly végérvényesen változtatott meg mindent, amit az életről gondolt, eljutott kedveséhez, mégis megnyugvást hoz neki. Ahogy a folytatás is.

Ő csak ott áll hát, nézve az önmagával küzdő Laryss-t, és már nem érez haragot iránta. És ezért is hálás lehet Val-nak. Hiszen AKKOR azt érezte. Akkor, amikor az ég hószín szörnyetege és ő maga is halált sejtett a másikban. De az akkori haragnak most nyoma sincs, mert azokat szétzúzta valaki, aki most csak a reményeiben van jelen.

Nincs harag hát benne akkor sem, mikor a másik titkokról és a múltról beszél, mert már látja a harcot, amely minden kimondott, őszinte szóért folyik benne, amelyekről azt hiszi Val kedvese, hogy megérteni segítenek majd mindent, s amelyek magyarázatot is adnak majd a számára, hogy NE ÍTÉLJE EL ŐKET... De mire is kellenének magyarázatok? Miért is kellene ítélet ellenük? Mert arra, ami köztük történt, hiába keresne akárki érveket, hiába próbálna találni indokokat bárki is. Hiába keresnék azokat ők maguk is.

S mert Nie azt sejti, a másik e lehetetlen dolgot kísérli, hát csak vár, ahogyan képes volt türelemmel akkor ŐT is meghallgatni. Időt adva az átgondolt szavaknak és időt önmagának is, hogy megértse azokat. Így hát most sem szól.

Mert azt hiszi, ez a legjobb, amit tehet. De döntése - hallva a kellő erővel és értelemmel megválogatott szavakat - néhány pillanat múlva már mégsem tűnik helyesnek. Mert az önmagára kényszerített némaság a megfejtett titkok helyett újabbaknak enged utat, amelyek Shuga és Laryss párbeszédében kelnek életre. S az új titkok keltette sejtelmek most olyan gondolatok felé hajtják, amelyek miatt hitetlenkedve néz hol egyikükre, hol másikukra.

Mert míg azt látja, az a kettő mindenről mindent pontosan tud, ami a kimondott, álcák alá rejtett szavak mögött van, ő az egészből semmit sem ért. És ha Laryss szándéka, s szavai eddig segítő kezet nyújtottak, s reményt, hogy kilábalhat majd a bizalmatlanság és az őszintétlenség mocsarából, ezek az új rejtélyek csak még mélyebbre taszítják őt ugyanabba a ragadós kulimászba.

Így homlokráncolva lép hátra, hogy egyetlen pillantással láthassa mindkettőjüket, ahogy a kérdések is mindkettőjüknek szólnak egyszerre.*

- Mégis miről beszéltek? Miféle helyzetről és miféle fenevadakról? Milyen családról, amihez mindkettőtöknek köze van? És kikről, akik Val-t bánthatják? Mégis milyen dolgokat titkoltok, amelyek mások, BÁRKI ártalmára lehetnek? Miről nem tudok még?

Tárgy: Re: Agare sivataga 2021-02-21, 7:31 pm

//Kincskeresés - vagy pokoljárás//

Nem voltam boldog, hogy ezt a felajánlást kellett tennem az öreg kufárnak, de annak a mágikus medálnak a megszerzése, olyan elérhető közelségbe került! Már elhúzta az orrom előtt a mézesmadzagot és egyébként is erősen megdolgoztam érte.
És most, mikor már csak egy karnyújtásnyira van…….nem vagyok képes rájönni a megfejtésre.
Persze már előre tudom, hogy ez milyen elégedettséggel fogja eltölteni, de ennyit feláldozhatok azért, hogy enyém legyen az a kis „csecsebecse”.
A kereskedő meglep, mert bár tényleg nem kényszeríti semmi, mégis csak hozzátesz valamit a feladványt alkotó versikéjéhez, ám ez csak még jobban összezavar. Milyen segítséget adhatok én saját magamnak? Vagyis persze……..magamnak kell megoldanom a rejtvényt, de ez, hogyan segít a megfejtésben?
Egy fintor jelenik meg az arcomon, amikor zsebre vágja a medált és elkezd pakolászni. Tudom, hogy miattam nem fog lassabban haladni.
Megint a versikére koncentrálok és megvakarom tanácstalanul a fejem. Mit nem veszek észre? Mindig van egy kulcs szó, ami eddig rávilágított a megoldásra, de most hiába töröm a fejem.
Enyém, de mégis az övé……most az övé, de holnap már az enyém……csak én oldhatom fel? Maga a rejtvény? Azt ugyan én oldhatom fel, de mással nem stimmel…..Ajándék? Ennek az eleje illik a feladatba, de a vége nem…..Mit adtam, amit ő kaphat meg….később…..és csak én oldhatom fel?
Áááá…..talán a szavam???? Igen! Igen! Hiszen ígéretet tettem valamire!
- A szavam? Az adott szavam? – kérdeztem, de most először egyáltalán nem voltam biztos a dolgomban.

Tárgy: Re: Agare sivataga 2021-02-21, 10:37 pm

// Kincskeresés vagy a pokoljárás //

* Úgy tűnt, szavaim egy cseppet sem nyugtatták meg a kétlábút. Ez látszott az arcán, s ez mutatkozott tetteiben is, mivel társait a varázshasználók keresésére intette.
Nem értettem, hogy mire ez az aggodalom. A nagydarab, az a Shuga nevezetű biztos az ivóban múlatja az időt némi részegítő ital társaságában, a fehér elf pedig a fogadó egyik kényelmes szobájában alszik. Jeremy pedig... Nos, ő biztosan talált máshol valakit, akit bosszanthat.
Így hát a hátamon heverészve én már csak egy valamit akartam megkeresni: az álmok országát.

Idő közben a csillagok ezüstös fénye is felragyogni látszott a tiszta égbolton, s erről őseim jutottak eszembe. Mindig is úgy éreztem, hogy az éjszakai firmamentumon keresztül óvó tekintetük néz le rám. Anyám, Leah és apám, Menum és a nagybátyám, Tiko... és a többi Shivalve. Vajon a napló olyan sárkányokhoz vezet, akik ismerték őket? Akik már évszázadok óta küzdenek a békért titokban? És vajon a többi ősöm nem nézi rossz szemmel a kétlábúakkal való cimborálást? Ilhamnumot leszámítva persze, mert ő biztosan forog a sírjában.

És miért pont Vadalan...?

Olybá tűnt, hogy ez az utazás kusza kérdések tömkelegét vetette fel amúgy is háborgó elmémben. Tiko naplója, a telari csata, ez az utazás, és a kíváncsi firkász... Mi jöhet még?

Ezek a gondolatok jártak a fejemben, és már kezdtek is leragadni fáradt szemeim. Azonban sejthettem volna előre, hogy a valódi pihenés még várat magára. *

Tárgy: Re: Agare sivataga 2021-02-28, 2:29 pm

//Kincskeresés vagy a pokoljárás//

Az hogy ezek ketten könnyes és érzelmes találkozásba kezdjenek kicsit felingerelt. Jó szokásunkhoz híven hülyeségekkel bombáztam Larysst. Aki elég hidegen, mondhatni tapintható gyilkos tekintettel néz rám, mintha valami oltári nagy titkot fecsegtem volna ki. De eddig tartott az én fenyítésem, ismét Niéhez szól aki kicsit leeresztett a szöveg hallgatása közben. Talán nem is lesz olyan vészes ez. De korán örömködtem Laryss már megint kinyírna, ez jól látszik az arcán és a szemein. Vajon most éppen miért?
- Helyes, helyes tegyék csak a dolgukat. Ha nem tennék, kénytelen lennék seggbe rúgni őket. Bár a felelősék tudatuk némileg jobb, mint az enyém.
Vonok vállat, majd megdorgál, hogy Nie előtt beszélek.
- Olyan nincs a varázslatom hatótávján belül, aki ne hallhatná, idegesnek meg már eddig is ideges volt. Néz csak rá.
Bökök Nie felé aki kérdésekkel támad igaz immár kettőnk felé, de gyanítom én kapom a maflást ha felbosszantjuk.
- Odahaza van némi zűr a gyerekek körül, többek közt Laryss élete párja Valturan körül. Persze ez már csitul, ami meg a fenevadakat illeti, kedves fiatal egyedek, akik teszik amire az apjuk utasítja őket. Már ha nem szeretnék, hogy összetörje őket. Én nem titkolózóm, csak nem közlöm azt ami a feladattal nincs semmilyen kapcsolatban. Hisz ha nem érint minket két sárkány holléte akkor ugye nem kell beszélni óla. De tudod Laryst én is rég láttam így rákérdeztem pár hírre hogy mi jó és egyéb történt ott ahol él.

Tárgy: Re: Agare sivataga 2021-02-28, 11:26 pm

// Kincskeresés vagy a pokoljárás - Alamaise, Jeremy, Nie, Shuga //

719 évvel az éj-hasadéki csata után

Ült az Ibolyaszemű, csak ült az imént elfoglalt helyén, s ahogyan a másik fehér elf leány eltávolodott a közéjük - egészen ezidáig úgy hitte, már-már vízválasztóként - ékelődő asztaltól; a megfontolt, határozott, s olykor félelmet keltő gyógyító háta úgy érintette a támlára terített sötét köpenyt, mintha az égszínű szemek egyenesen nekitolták volna őt. Pedig biztosra vette, hogy Nienna nan E'Leinor-Syllen tekintetét nem harag festette oly' erősre... nem, nem gyűlölettel beszélt, s nem abból erőt merítvén követelt magának válaszokat. Olyan válaszokat, melyek őt illették, s joggal illethették, ha a balga ifjú már jócskán belerántotta őt az események folyásába. Joggal kérhette őket, s a betekintést, melyet ezzel nyerhetett volna, ám a tanoncleányt nem fogta el kellemes, bizsergető, nyugalmat hordozó jóérzés a másik kívánságának hallatán. Nem, nem foghatta, hiszen aggodalmai, borús kedélye, s félelme mind-mind, egymás után, lassan bár, de töretlen erővel hívattak életre, s léteztek tovább az elmúlt időszakban, és e pillanatokban is élénk, vad táncot jártak a nőstényelf alaposan felkavart bensőjében. Rettegett a leány, rettegett, hogy újra látja majd azt, kivel nappalokat, éjjeleket beszélgettek át, s ezáltal oly' közel férkőztek egymáshoz, hogy népük között igen kevés példa adatott volna erre. Rettegett, attól, mely hatalmába kerítheti, ha megpillantja Artanis, egykori tanítója egyetlen leányát, s Amyas, az ő édesapjának legszigorúbban edzett, legtöbb figyelmet elnyert grifflovas-tehetségét. Azt, kinek családja végleg, s örökre elveszett a vérfedte romok között, az erőszak, s iszonyat karmai által megrongált-megfertőzött nyughelyekben, s mintha maga az idő is csupán hanyagul feledni akarná, hát befedte azt hóval, csupa fehérséggel, mely mégsem jelenthetett oly' tiszta újrakezdést az Orowennë-gyermeknek sem. Nem, nem jelenthetett. Nem jelenthetett, mert nem is volt az, s mégis hogyan lehetett volna, ha Laryss szemléletén át fajtársa, régi ismerőse, s ha szabad lett volna, így neveznie: barátja mérhetetlen veszteségét, és a megelőzhetetlen, megakadályozhatatlan pusztítást - azt a szörnyűséges, riadalomkeltő, csúszós-ragadós-hideg gomolyt - még övéitől, s TŐLE való elfordulása is tetézte? Hogyan lehetett volna nyugodt, s megfontolt hát, ha úgy érezte, az égboltszínű szemek szülei, nemzői gyilkosát láthatják őbenne, s úgy kellett volna, történjék, hogy az a kérdés, melyet az előbb hallott, ne is láthasson napvilágot? Hogyan, s miért vetődhetett az az egyszerű, mégis hihetetlen kérdés az összes többi közé - aközé, melynek nyomán Nie csupán újabb rejtélyekbe, s elhallgatásokba botlott? Hogyan... hogyan lehetett képes arra, hogy érdekelje őt a hószín ifjú sárkány sorsa, s azok kiléte, kik bajt hozhatnának reá? Hogyan telepedhetett meg e különös tudni akarás a kételyek, s megrökönyödés kietlen vidékén, hová napfény sem érhet?

HOGYAN nem nyelhette hát el borzadás és düh áthatolhatatlan köde az elárvult tünde leány lelkét?

Laryss Orowennë nem értette... Nem értette, s azt sem értette, hogyan volt képes Shuga Melfyomer egy asztalnál maradni velük; mindazok után, mi elhagyta torkát. Hogyan volt képes megszegni, áthágni a tapintatosság íratlan-jelöletlen, ám mégis több, mint látható határmezsgyéit? Hogyan, s miért, ha mindösszesen azt mindenképpen elkívánó alkalmakkor tette, s őket - a Kétlábút, s a sárkányt - sem zavarta meg egyetlen percre sem, ha nem volt muszáj, s végképp szükséges. MIÉRT maradt hát most velük, ha egyszer oly' kitűnően érzékelte mellkasuk bölcsőjében gondos egymásutánban kifeszített lélek-húrjaik legkifinomultabb, leghaloványabb, szellőnyi pendülését is? Miért nem hagyta abba a helyzet súlyosbítását, s nézett önnön teendői után, amíg ő maga a soká halogatott, égető fontosságot nyert ügyek végére jár, sosem látott utakon, s vaksötétben? A kardforgató úgy érezte, minden egyes kimondott szóval mélyebbre, s mélyebbre süpped háborgó szívében, mely nem tűrte valami jól az őt is érintő életek, körülmények, s helyzetek alig-feltárását, hogy azok csupán még több, és több kételyt költöztethessenek Nienna lelkébe. Mert a fehér elf leány nem gondolta volna, hogy a barnaköpenyes ily' könnyedén felfedi ikergyermekei mivoltát, s nem értette, egyáltalán nem értette, mi végre tenne ilyet. Hát nem félti magát? Nem... ez bolond gondolatnak tűnt. Nem, magát a legkevésbé sem féltette, hisz maga az ibolyaszemű is jól tudta már, hogy amaz önveszélyes volt, meggondolatlan, s végérvényesen elmeháborodott. Mindhárom... mindhárom lélek egyszerre. Mégis, valahogyan mégis mindig többet remélt tőle: hogy az ifjúval kezdeményezett vitáiban nem övé az első, avagy az utolsó szó; hogy képes kordában tartani alaposan felnőtt gyermekeit, s nem rajta kéri számon őket; hogy - hogy ha rögvest fel is falja érzéseiket, mielőtt egyáltalán értelmezhetné őket, legalább GONDOL reá, mi zajlik le a két egymás által viszontlátott elméjében, szívében, s ennélfogva NEM beszél tovább olyasmiről, melyet a gyógyító még csak nem is az első héten akart szóba hozni, nemhogy az első percekben tette volna azt... Amikor még csak arról sem lehetett tudomása, miféle borzasztó összevisszaságot hagyhatott hátra Valturaan, s hogyan lehetett képes Nie ennek ellenére ily' könnyedén kimondani azt a nevet. Mintha erőfeszítésébe sem kerülne; mintha nem annak tartaná, ami. Mintha nem rettegne tőle, hanem inkább az épsége, jól-léte foglalkoztatná - s mindaz, amelyet még a mágusszerzet, akárcsak valami egyszerű csalétket prédája előtt; dermesztően baljós ízelítőként meglengetett előtte.

És ez rendkívül feldühítette a fehér elf gyógyítót, az eroniai fogadott leányát.

Megjelenését sűrű hálóként átszövő vészjóslósága csupán arra az időre enyhült meg, míg a másik hegyesfülű viselkedését próbálta helyére emelni elméje polcain, melyekből, s melyekbe kissé zabolázatlan módon száguldottak a hatalmas káoszt, s a végzetes feszültséget szülő raktározott tudnivalók, észrevételek, megjegyzések, s gondolatok. Nagyon, nagyon szigorú gondolatok - s azzá vált maga a Jégvirág is. Pengeélűvé. Fájdalmas vágásként meredt Shuga Melfyomer irányába, s azzal igyekezte társasága értésére adni: ő lesz az, kivel elsőként leszámol. Ő, s nem a vakmerő ifjú hátrahagyott kulimásza.

- Nos, akkor ne is közöld azt, ami nem ide tartozik! - mondotta, s olybá tűnt, mintha még puszta hangja is megfagyasztaná a levegőt körülöttük - Mert senkinek a holléte, senkinek a személyazonossága nem való most ide - még a tiéd sem. Ha nem vetted volna észre magad, közel s távol én vagyok az egyetlen, aki nem rohan életét féltő sikolyok közepette az ellenkező irányba annak a szónak a hallatán. És ha számodra Nie kínzása élvezetes, jobb, ha tudomásodra hozom, hogy Kilime minden joggal felhatalmazott az efféle kicsapongásaid orvoslására. Nem késlekedek eleget tenni a parancsainak.

Laryss Orowennë-ből mindazon csendben, s olykor kevésbé abban felhalmozott iszonyat, rettegés, aggodalom, és féltés távozott e hátborzongató formában, mely egészen ezidáig gyűlt, szaporodott bensőjében; s mely talán oly' teremtményeknek, mint a barnaköpenyes maga is, nem okozhatott akkora fejtörést. Ám könnyen meglehet, hogy amaz elszámította magát... lebecsülte a Jégszemű ifjú nőstényét, ki szilárdabban állott a magafajtákkal szemben, akár egy mélyen földbe vert, egyenes cölöp, s szeme sem rebbent támadástól tartván, amíg még beszélt. Ami pedig azt illeti, azután sem, hogy befejezte a rövidre szabott, ám velős figyelmeztetést. Rezzenéstelenül ült tovább közös asztaluknál, s még néhány pillanatnyi figyelmében fürdetvén a máguslényt, biztosította, hogy az elhangzottak ekképpen kellő nyomatékosítást is kapjanak. Csak és kizárólag ezután fordult el tőle fél testtel, s ahogyan megmozdult, szinte érezhetően, s egészen biztosan láthatóan omlottak le róla félelmetes, kikezdhetetlen tartásának falai, s mire az égboltszínű szemekhez ért, lényegén nem hagyta nyomát más, csupán zavarodottság, bánat, s feneketlennek tűnő üresség, melyet az iménti tények felfedése tágított hatalmassá benne. Mert az ifjú sárkány hőn oltalmazott kedvese most már végleg tanácstalanná vált a másik fehér elfet illetően. Vonásai meglágyultak, s holdszín orcájára lassacskán visszakúszott maga a szégyen is, ahogyan erőt gyűjtött, hogy halkan, s szelíden, fájdalommal eltelvén megszólalhassék.

- Nie... - kezdte, s sóhajtott, mielőtt folytatta volna - Az előbb azt mondtam, hogy a titkaimmal együtt tértem vissza. És azt is, hogy nem tudom, mennyit ismersz belőlük, mert... - szólott, mintha iménti fegyelmezése tartalmának ellent mondván egyenesen iszonyodna attól a névtől; valójában azonban még mindig vonakodott volna kiejteni az egykori grifflovas előtt - Val nem árulta el, mi történt köztetek. Nem értem, miért nem volt képes rá, akkor sem, ha tudom, hogy nem ártana neked, de biztosan van valami oka. És amíg nem látok tisztán... azt sem tudom, hol kezdjem, és mit kell rendbe hoznom. De azt hiszem, talán ott, hogy őt - mutatott eközben hófehér, bőrvédővel elfedett karjával a leánnyal szemben lévő felé - egyelőre figyelmen kívül hagyod. Én bármilyen kérdésedre válaszolok... Ha akarod, itt, de nem fáradság az sem, ha előtte kiveszem a szobám és gondoskodom róla, hogy senki se hallhasson. - mondotta.

Lerítt róla, hogy habozik, ám azután csendesen, s lesütött szemekkel folytatta tovább, csaknem pihenőt sem hagyván magának. Jól tudta, nem tudná már tovább szemlélni a kék tekintetet, s a hószín tincseket, melyek a sosem feledett arcot keretezték, utazás nyomait magukon viselvén ugyan, ám csalhatatlan rendezettséggel összefogva.

- Persze csak akkor, ha ezek után még beszélni szeretnél.

Tárgy: Re: Agare sivataga 2021-03-01, 5:40 pm

//Kincskeresés avagy a pokoljárás//
//Mesélő//

- Látod, ifjú barátom, ha ezt a megfejtést nem leled, akkor is megkaptam volna tőled a választ azzal a kupica itókával. Tudod, csak ez vigasztal egyedül amiatt, hogy elvesztem ezt a hasznos kis holmit – húzza elő a zsebéből a medált az öreg kufár. Az darnányi méretű korongot, amely egy hosszabb bőrdarabon lóg. – De gyere csak közelebb! Azért, hogy sose lehessen másé, hogy csak a tiéd legyen, nem szabad megválnod tőle soha. Mert ha egyszer lekerült a nyakadból, már nem tudod használni! – figyelmezteti Jerry-t, miközben a nyakába akasztja az ékszert, és ezalatt – Jeremy számára ismeretlen – szavakat mormol. – A medál most már a tiéd és addig szolgál, amíg el nem hagyod, vagy el nem lopják tőled. De ha így lesz, csak haszontalan csecsebecse lesz mindenki számára. A te számodra is, mert bármit is teszel, számodra is elvész az ereje. De addig csalhatatlanul jelzi majd neked, ha csapdától kell óvakodnod. Csak figyelj rá! Vedd a kezedbe, és ha vörös fényben ragyog fel, kétséged sem lehet afelől, hogy veszélyes akadály van a közeledben. S a medál jelei pontosan megmutatják azt is, hogy merre keresd. Sajnos ahhoz nem elég erős, hogy olyanokat is megleljen, amelyeket mágia rejt, de talán ezzel is elboldogulsz ott, ahová mész. – vet egy búcsúpillantást a fényes korongra, aztán a pultja fölé boruló sátor függönyét leeresztve zárja be a boltot aznapra. S amikor az elfre néz, új csillogás kel a szemében, miközben a Dűne felé mutat. – No, fiú, az ivó arra van. Ne légy szűkmarkú, ha már ilyen ügyesen túl jártál az eszemen! Igyunk hát az üzletre!

*S ha a tolvaj nem akadékoskodik, úgy jókedvűen indulhatnak a fogadó felé.

Alamaise körül is elcsitul minden és ő méltán hiheti azt, hogy a ma éjszaka is hasonlóan nyugalmas lesz, mint az eddigiek. Az őrség figyel, a többiek és az állatok pihennek, és holnap elkezdődik végre a „kaland”, amelyért ennyi fáradtságot vállaltak.

Azt nem tudja még, hogy a Dűnében eközben oly fordulatok várhatók, amelyek gyaníthatóan megzavarják majd a két-alakban-létező éjszakai terveit. Ugyanis Laryss-szal tovább gyarapodott a társaság, s az újabb személy újabb problémák sorát hozta magával akaratlanul. És talán nem is az a legnagyobb gond, hogy Shuga Melfyomer olyan váratlanul jelentette be Nie-nek az érkezőt, hanem az, ahogyan ezt tette. S ha a fogadó közönsége tátott szájjal – és persze a mágus varázslatának hála – egyetlen kiszivárgott szó ismerete nélkül próbálná találgatni, hogy vajon mi is zajlik a trió tagjai között, már a csapat újabb tagjait üdvözölheti lelkesen az Elhordott Dűne tulajdonosa hamarosan, reménykedve az egyre nagyobb látványosságban és persze bevételben. Reményeiben nem is kell csalatkoznia, mert a két hófehér teremtés egyre indulatosabb, s az asztaloktól felhangzó „jóslatok” is egyre kevésbé bíznak abban, hogy az eddig köpenye rejtekében megbúvó termetes alak győztesen kerülhet ki a perpatvarból. Ezért, hogy Shuga gondjai csak nőjenek, megérkeznek végre a táborból menesztett katonák is, hogy az eltűnt vezetőről és kámforrá vált kísérőiről tájékoztassák a mágust.*

***

//Nie//

*Nem, semmit sem ért és abban sem biztos, hogy mit hihet el abból, amit hallott. Mert pillanatokkal ezelőtt hiába érzett hálát a mágus tettéért, ha most a mindent elsöprő értetlenség és bizonytalanság lesz rajta úrrá. S ha botor módon azt hinné, hogy majd Laryss segít abban, hogy legyőzze ezeket az érzéseket, hát mélységesen csalódnia kell. Mert a külső szemlélő számára hozzá oly hasonló, de mégis annyira más elf leány csak ül egy ideig némán. S amikor végül beszélni kezd, elhangzó mondatainak értelme, vagyis - mert ez rejtve marad az illetéktelen fülek és a magát még illetéktelenebbnek érző Nie előtt – értelmetlensége néhány pillanat alatt zúzza ismét porrá a könyvtáros éledő boldogságát.
Mert ha eddig úgy képzelte, a gyógyító majd válaszokkal szolgál, olyanokkal, amelyeket ő is pontosan ért, hát rá kell döbbennie tévedésére. Mert őt legalább oly kevéssé érti, mint Shugát, akinek ebbéli tevékenységét már sokszor megtapasztalta, s amely már oly sokszor tette próbára türelmét. De nem csak a türelmét, hanem az önérzetét is. Mert ha a barnaköpenyes kérdései érthetetlennek tűntek, s Laryss válasza is oly rejtélyesnek, hát mostani párbeszédük csak még bántóbb lesz, ahogyan Nie ráébred arra, hogy a szavak titkok egész sorát rejtik.

S ahogy Val elveszett, de mégis megtalált kedvese folytatja, a lány arra is ráeszmél, hogy ha eddig azt gondolta volna, hogy a titkok csak őt rekesztik ki valamiből, amely mások számára oly egyszerű és nyilvánvaló, hát most világossá válik az is a számára, hogy a titkok nem csak őt késztetik óvatosságra.*

- Val nem árulta el, mi történt köztetek…

*A mondat vádló és fájdalmas, aggodalommal és bizonytalansággal teli és ő nem érti, nem tudja, mit kellene erre felelnie. ~ … mi történt köztetek… ~ És mert maga sem érti, ami történt, Laryss szavai sokkal közelebb hozzák az akkori eseményeket, mint azt Amyas lánya gondolná.
Mert zavar és értetlenség lesz rajta úrrá, bizalmatlanság és kétség. Nem érti a kérdéseket és nem tudja értelmezni a válaszokat sem. Pontosan úgy, mint ott, azon az apró tisztáson, Olassië határában. Mert ott sem érzett másképpen. A világ, amely számára mindaddig egésznek és értelmezhetőnek tűnt, apró darabjaira hullott a sárkány szavai nyomán. S ahogyan akkor, úgy most is neki kell a kettejük szavaitól széthullott valóság szilánkjait összegyűjteni és egymáshoz illeszteni ahhoz, hogy – akár egy széttört kristálytükörben, amelyet összeragasztanak, de amely már mindig torz képet fog mutatni - újra megláthassa önmagát. Azt a valakit, aki már közel sem az, aki ezelőtt volt.

S ahogy akkor, úgy a változás most is fájdalmakat hoz. Gondolatokat és érzéseket, amelyek zavaros összevisszaságban kavarognak benne megemészthetetlenül. S ahogy akkor, úgy most sem akar már többet hallani. Ahogy ott a fák árnyékában sem akarta, most sem akarja sem látni, sem hallani azt, aki a bajokat okozta. Ma nem. MOST nem.

Mert amit Val sebezhetősége és a saját félelmei sem tettek könnyebbé számára, az most, e kettő jelenlétében csak még nehezebb. S mert így van, az öröm, a harag, a fájdalom, a kétség és a bánat úgy húzódnak vissza lelke legmélyére, akár ha soha nem is léteztek volna, csak hogy odabent jeges, kemény kérget vonjon köréjük mindaddig, amíg majd nem kell kordában tartania őket. Mert ott, az erdőben megtehette azt, amit itt nem. Ott nem kellett leplezni, nem kellett TITKOLNI semmit azért, hogy ne érezze magát sebezhetőnek és ne féljen attól, hogy gyengének hiszik őt. ŐT, Adan és Artanis leányát. De most meg kell tennie, mert ahogy körbenéz, kíváncsi és kárörvendő pillantások veszik körül, amelyektől azonnal szabadulni akar.*

- Rendelkezz a szobámmal, Laryss. Ma már nincs szükségem új kérdésekre és új válaszokra sem. Pontosan elég annyi, amennyit kaptam tőletek – lép közelebb az asztalhoz, hogy ujjai ismét körbezárhassák apja gyűrűjét. – Ma a táborban alszom. Ti meg beszéljétek meg a CSALÁDI DOLGOKAT! Jó éjszakát!

*S mert az utolsó szavak csak még keserűbbé teszik, hát reméli, egyikük sem állítja meg, amikor elindul a söntés felé, hogy szűkszavúan közölje a fogadóssal a szobával kapcsolatos változást. De ezután már szólni sem képes, mert a hely fojtogatja, s elveszi lélegzetét. Így az ajtón belépő zsoldosok, akik örömmel ismerik fel benne az expedíció egyik tagját, hiába kérdezősködnek Shuga hollétéről, csak egy türelmetlen intés lesz a válasz, amellyel Nie a fogadó belseje felé irányítja a társaságot, hogy aztán néhány lépéssel, egyetlen szó nélkül hagyja faképnél őket.

De akkor sem lesz jobban, amikor odakint áll már, a hűvös, lassan kiürülő utcán. Csak az útra tud koncentrálni, csak hogy minél gyorsabban a táborba érjen, így nem figyel sem jobbra, sem balra, ahogy végigsiet a házak között. Ezért ha Jerry éppen arra jár, hát őt sem látja meg, ahogy igyekszik minél távolabb kerülni a zajos ivótól. Mert Nie csak egyedül akar lenni…*

Tárgy: Re: Agare sivataga 2021-03-02, 7:11 pm

//Kincskeresés avagy a pokoljárás//

Fülig ér a szám, amikor kiderül, hogy eltaláltam a megfejtést és az enyém lehet az a talizmán, amit most még egyelőre az öreg árus zsebe rejteget, de már elmondhatom, hogy az enyém.
- Ez csak neked lett volna nyereség, nem nekem, viszont így egyikünk sem panaszkodhat. – mondtam neki vidáman. – Te megöntözheted a torkod és elmondhatod, hogy keményen megdolgoztattál azért a kis apróságért. – néztem közben kapzsin és sokat mondóan a zsebére.
Ami aztán elő is kerül, majd nem sokára már egy bőrszíjon a nyakamban is lóg. Bölcsen és csendben végighallgattam a figyelmeztetését azzal kapcsolatban, amit a talizmán erejéről, tulajdonságáról és használatáról mondott, amit persze hittem is meg nem is, de nem volt vele vesztenivalóm, akkor miért ne hordtam volna és mivel megizzasztott a megszerzése, amit kevés munka mondhatott el magáról, ezért meg is fogom becsülni.
- Köszönöm, majd ügyelek rá, hogy itt maradjon mindig. – ütöttem rá a medálra és az ingem alá rejtettem. – Azt hiszem hasznát látom majd. – mormoltam inkább csak az orrom alá, eszembe idézve, hogy hová is tartunk.
Ezek után már a kocsma felé vesszük az irányt, hogy őszinte legyek igen csak megszomjaztam én is, így nem kellett biztatni, hogy szedjem a lábam. Már majdnem odaértünk, amikor kivágódott az ivó ajtaja és egy igen csak ismerős alakot világított meg a kiömlő fény, aki aztán egyenesen – nem nézve semerre, bár aligha láthatott valamit a fények után a sötétben, - egyenesen belém rohant.
Hogy megtartsam az egyensúlyomat erősen magamhoz öleltem és úgy hátráltam két lépést.
- Óóóó, Jéghercegnő, hová ez az esztelen rohanás? – vigyorodtam el, ahogy megálltunk a lábunkon. – Öreg, menj előre és kérd ki az italunkat, nem sokára én is megyek. – dobtam oda pár darnát a kufárnak, aztán a figyelmem az ölembe pottyant „zsákmányomra” terelődött. – Csak nem durvák voltak odabenn neked?

Tárgy: Re: Agare sivataga 2021-03-05, 12:43 pm

// Kincskeresés vagy a pokoljárás //

* Gondolataimból kusza képsorok lettek, s én egyre inkább éreztem, amint hálót fon körém az álompók. Csak néha-néha eszméltem fel némileg a körülöttem lévő zajokra: a tűz megnyugtató pattogására, az őrök beszélgetésére, a tücskök barátságos ciripelésére, és a jószágok neszére. Nem aludtam mélyen, mint ahogyan általában, ha nem éreztem magam teljes biztonságban. Bár alapvetően nem gyanakodhattam volna semmire, hiszen még őrizték is a tábort, azok mégiscsak kétlábúak voltak. Gyakran hibáztak.

Szóval fél füllel azért én is őrködtem, nehogy a kölykök visszajöjjenek. *

Tárgy: Re: Agare sivataga 2021-03-05, 5:56 pm

// Kincskeresés vagy a pokoljárás//

A ne szócska valamiért mindkettőnknél ugyanazt váltja ki, csak azért is megtesszük aminek a felejtésére kérnek minket. De azt is látom hogy Nie zavara nő, és érzem ahogy a haragja újra lángra kap felém, amit meg is érdemlek jelen esetben. A szíve tele van fájdalommal, én meg bosszantom a kicsinyes és talányos de garantáltan lebukást okozó mondataimmal. Aminek sajnos meglesz a böjtje is, Laryss sietve távozna.
- Na ezt jól elszúrtam. –Teszem le a fejem az asztalra, koránt sem vigyorgok olyan bőszen, mint pár pillanattal ezelőtt. Megszüntetem a burkot, és a fogadó zaja megtelik körülöttünk.
- Komolyan örülök, hogy el tudtál jönni, így talán nem fog kinyírni a kicsi könyvtáros. De sok problémánk lesz, amihez te is kellesz, hogy ne halmozódjon fel.
Ekkor érkezik szinte Nién keresztül a két őr, akiket a már megszokott királynői stíllel irányít hozzám. Az őrök ledarálják a problémát, én meg kicsit ütögetem a fejem az asztalba addig. Laryssra nézek.
- Látod ezt teszi velem az élet, ha csak négyen jöttünk volna most nem lenne gond, de én csoportot szerveztem mert az olyan jó.
Felállok, és a zsoldosokra nézek.
- Ti kövessétek az előbb távozott hölgyet, nem őt kell megvédenetek, hanem a városiakat tőle. Ha valamelyik beszól neki, azt most kinyírja az tuti.
Amint távoznak, a kocsmáros felé sétálok, illetve Laryssra nézve sóhajtok.
- Most jön az amikor dühös leszek, és páran meg fognak sérülni, a kocsmáros csak lelkiekben ha nem válaszol a kérdéseimre.
Ahogy a pulthoz lépek a férfi szemébe nézek, és hűvösre vált hanggal kérdezem.
- Tudsz e nekem mondani bármit a helyi idiótákról, akik banditáknak nevezik magukat. Na meg amióta kivettem némi szabadságot azt hiszik övék a sivatag. Eltűnt pár emberem, és nem szeretném, ott folytatni ahol 5 ével ezelőtt abba hagytam a mókát. Megtudnád mondani nekem merre lelem őket?
Villantom fel immár izzón az arany barna írisz nélküli szemeimet, amik rémálmot okoztak a környéken nem egy helyi lakosnak az elmúlt 400 évben.