Agare sivataga

~ Mi lehet ez? ~ Fülelt, mondhatni feszülten, mert első ugyan olybá tűnt, csak a szél motoszkál a környéken sivatagi rózsát görgetve. De volt valami mellékzöngéje, mintha ezernyi méhkas egyszerre szabadult volna el. Érezte a feltámadó szelet, amik egészen mások voltak, mint amiket megszokott. Ezek már a sivatag belsejéből támadtak fel és ha lehet jellemezni őket, akkor ezek vadak és igazán szeszélyesek voltak. Souval se igazán törődtek, volna, ha az nem bírja rá őket legalább az alapvető információk átadására. A vonakodásuk némileg morcossá tette és mire közlékennyé váltak, kacagva adva tudtára a veszély közeledtét. Addigra már ő is észrevette az egyre csak sötétülő ég alját és kiérezte a széljárta homok illatát is, minek esszenciáját a kárörvendők hagytak orra előtt. Ugyan, az alig különbözött a mancsai alatt nyugvótól, de még is, hordott magában valami félelmeteset.
A táj, lassan, a szeme előtt elevenedett meg. Futni lett volna kedve, de még inkább repülni, az utóbbi kivitelezhetetlennek tűnt még mindig sajgó szárnya miatt, az előbbi meg hasztalannak hatott, így összehúzta magát. Eligazgatva bal szárnyát, hogy a szél ne forgathassa ki, rá is dőlt egy kicsit, míg felkészült, hogy a másikkal megvédje magát. A förgeteg nem is késlekedett, ereje hihetetlen volt, ahogy pillanatok alatt tonnákat mozgatott meg. Újraformálva ennek a kopár világnak arculatát. Nehéz volt levegőt venni, de tollai közt megrekedt levegő elég volt ahhoz, hogy a felkavart port kívül tartsa és meg se fulladjon.
Nem tartott sokáig az egész, talán jó egy vagy két óráig, mikor azonban kinézett a védelme mögül már egy egészen más táj terült el a szeme előtt. Nyoma sem volt annak a dűnesornak, amin haladt. Egészen más irányba kanyarogtak a dombok. E mellet még kimásznia sem volt könnyű a köré hordott homokból, de még így is örülhetett, hogy nem lett élve eltemetve. Erre óva intő példaként, nem sokkal mellette heverő, a semmiből előkerült csontvázmaradék is szolgált.
Miután megszabadult a fölösleges homoktól, elérkezettnek látta az időt, hogy igyon. Tarisznyája megvolt, hiszen végig szorosan tartotta ajkai között és meglepően könnyedén oldotta meg a kulacs és a sárkánymancsok összehangolását. Így, még inni is tudott. ~ Mi jöhet még? Délibábok? Hallucináció? Napszúrás? ~ Igazából lelkesíteni szerette volna magát, de semmi lelkesítőt nem talált. Másra azonban lelt, méghozzá egy újabb hangra, amit élből próbált a lehetetlen számlájára írni. Mivel az ég, ha lehet még szikrázóbban ragyogott, mint a homokvihar előtt. De mivel a hang egyre érthetőbb, szóvá álló hangokat kezdett hallatni, Sou csak megmozdult.

A Nap, kegyetlen ura ennek a kietlen világnak, színarany ruháját vérvörösre cserélte már, meghozva a várva várt enyhülés egy részét is és ezzel a fagyos éjszaka ígéretét. A hiányzó darab még mindig nem került elő, s bár az ifjú sárkány már semmi másra nem vágyott, csak hogy lerogyhasson valamire, kitartott. Nem adta fel a végső szabadulást a pillanatnyi megkönnyebbülésért cserébe. Bízott a homoktól és portól egyre tompuló szaglásában, mert elhallgatta azt a tényt, hogy emberek szagát is érezte a jellegzetes meggyfa illata mellett. Ezek útja egyezett, így még is könnyebb volt követni az emberekét, időnként ellenőrizve, hogy meg van e még a keresett.
~ Emberre még sosem vadásztam és most nem is igazán érzem magam fölényben. Fáradt vagyok, egy csepp mágiát .. Nem, annyit is alig bírnék kipréselni magamból. ~ Az egész napos tűző napon való menetelés valóban jócskán kivett az erejéből és ehhez még hozzáadódott a meghúzódott szárnyának, mostanra igen kellemetlené váló sajgása is. Mindennek ellenére, amennyire csak tudott kúszva közelítette meg a helyet, amit az emberek táborának vélt. Mivel két lehetősége van, bízik a jóindulatukba és segíteni fognak, ugyan ezt kizártnak tartotta, még akkor is, ha esetleg holmi sivatagi vándorokról lenne szó. Haramiák esetén, meg fölösleges az eshetőségek boncolgatása.
Megbújt az utolsó domb teteénél és hallgatódzott, Bilt is csendre intette. Odalent bormámoros ünneplés folyt, miközben szemrevételezésre kerültek a zsákmányolt kincsek. Érmék csengését lehetett kivenni és drágakövek koccanását dajdajozásuk közepette és Sou elhatározta magát. Felszegte fejét és bármennyire is fájt, széttárta hatalmas szárnyait, hogy nagyobbnak tűnjön és kezdetnek szimplán a háromfős társaságra üvöltött. A fájdalom most a javát szolgálta, elmélyítve hangját, ugyan nyelt egyet, amikor a haramiák fegyvert ragadtak.
- Jól meggondoltátok? – Kérdezte kimérten és lejjebb ereszkedett, élve a macskaféle ragadózók vadászatkor használt, kimért kecsességével. Mintha csak a végzet ígéretét hozná, ahogy fenyegető morgás tört elő torkából végre meghátrálásra késztetve az embereket. – Csak kardotok van, ellenem! – Hangja fölényről árulkodott és szinte kinevette a hozzá képest törpe méretű lényeket, pedig magán nevetett és ezen az egész helyzeten.
- Mire vártok? Futás! – Ezzel komolyra véve a figurát, hirtelen lódult meg, gondosan előtérbe helyezve, kivillantva borotvaéles fogsorát és meglendítve karomdíszbe öltöztetett mancsát. Mint aki meggondolta magát és nem elégszik meg a megalázott ellenséggel, zsákmányol is közülük egyet, ilyen szándéka persze nem volt. És a haramiák futottak, volt olyan is, aki fegyverét hátrahagyva rohant. Ez mindjárt megkönnyebbüléssel töltötte el a fiatal sárkányt és ahogy már a léptek hangja sem hallatszódott, a szagukat is elnyelte a sivatag. Ledobva tarisznyáját, neki állt megkeresni a hiányzó darabot. Nem telt sok időbe, hogy meg is lelje az ékszerek közé gabalyodva. Persze az összeállítás kényes művelete eltartotta egy ideig, de abban sem kellet kudarcot vallania.
- Köszönet neked Sou! – Ezzel Bil, ott pompázott Sou előtt, az ismert bohókás öregember álcájában.
- Jó-jó, de most ígérd meg, hogy reggelig őrködsz. – Az emberi bőrbe bújt hangszer megígérte, legalább ennyivel tartozik. – Szörnyen elfáradtam. – Ezzel le is heveredett a banditák tüze mellé, amit Bil volt oly kedves feljebb szítani, így már nem fenyegette őt az éjszaka hidege. ~ Most még az sem érdekel, ha visszajönnek…~ Ezzel a gondolattal búcsúzott a való világtól és lépett át az álmok földjére.

2. küldetés – Sivatagi rejtély - Vége.

// 2. küldetés – Sivatagi rejtély //

*Sivatag, ahol nincs más mint homok, azonfelül ha igazán feltámad a szél, akkor homokvihar lehet belőle. A homokdűnéket állandóan rendezi a szél, tologatja őket ide-oda mint egy sakkozó a bábuit. Ha ez nem lenne elég, akkor ott a rekkenő hőség, annak testvére a szomjúság, akik sivatagos helyen együtt tűnnek fel. Kevés állat bírja a hőséget,elbújnak a homokban. Oázis ritka erre, főleg olyan neves sivatagban, mint az Agare-sivatag. Ennek a helynek a szívétől, közel a sivatag határához úgy fél napnyi járóföldnyire három alak jelenik meg. Az első magas harcos alkat, haja barna, körszakállal az arcán és cserzett bőre van. Barna szemét hunyorogva pihenteti társán, a vakító fény bántja a szemét. Ember népéből való, az öltözködése csak megerősíti a tényt. Felül egy türkiz tunikát visel, zöld nadrággal és egy fekete bakanccsal a lábán. Fegyverövén viszont két ívelt pengéjű tőr pihen a tokjában. A második alacsony zömök alkatú, magasságban pontosan a feje. Fekete haj mellé, fekete szemeket kapott és emellett fiatalos arcot. Bőre színe a másikhoz képest sokkal fehérebb, a kezén látható a bizonyíték. Nála sincs másképp a napfény, míg az első nem ad hangot, azzal ellentétben ontja a szavakat magából. Igen surranó, stílusos ruházattal rendelkezik,megegyezik társáéval, csak kisebb méretben. Ez a bandának az egyenruhája ahova tartoznak. A két míves tőr lóg szintén fegyverövéről. A harmadik személy nem mozog, kezei és lábai meg vannak kötözve, jelenleg nincs tudatánál. Lassan haladnak befelé ebben a döglesztő melegben, néha megállnak a cipeléssel mert egy szuszra úgy sem menne.*
-Figyelj csak Patkány!* Szól a surranó társához, arca kivirulva, mosolygása tele van életerővel, teljesen izgatott a fehér elf sorsa miatt, akit kipakolnak a sivatagban.*
-Fogadjunk nem fogja túlélni! Érted? Szétég a napon, akkor úgy fog ordítozni mint a fába szorult féreg. Mi meg, jót fogunk nevetni a fák hűs takarásában. De ez még semmi, azt képzeld el mikor az arcán megjelenik a meglepettség mikor felkel. Mondtam én, hogy ügyesen be lehet cserkészni! Ugye, Ugye? * Patkány unott fejjel hallgatja surranó társát, akivel e feladatot végzik. Látni rajta agyára megy neki ez a sok beszéd, mikor hirtelen elszakad nála a cérna.*
-Fogd már be Zsivány! Annyit beszélsz, mint más egy évbe sem! Az anyád biztosan kofa volt valamelyik piacon.* Zsivány ezekre a szavakra nem grimaszol, csupán újra beszélni kezd, Patkány nagy örömére.*
-De...*Nem tud belekezdeni a szövegelésébe, mert Patkány beleszól Zsivány szavába, ezzel megállítva őt, hogy újabb szóáradatot intézzen felé.*
-Csak semmi de! Haajh nem tudom a főnök mi miatt tart kedvencének? Hogy nem az eszed miatt az is biztos. Ha nem lennél a kedvence itt helyben megetetnélek homokkal sőőőtt.....Itt hagynálak ezzel az elffel. * Úgy tűnik a szavak hatottak Zsiványra, egészen egy perc erejéig, ajkai újra szóra nyílnak.*
-Te Patkány!* Kezd bele mondandójába vidám arccal, nem törték meg még túlságosan a szavak. Patkány csak ráhunyorog kisebb bajtársára, tekintete kérdőn néz rá, kifejezve ezzel milyen kíváncsi mit fog mondani ezúttal.*
-Itt jó lesz! Szerintem. Tudod ki akar még erről a homokbuckáról lemenni. Legurítjuk és úgy marad. Iszunk a vízéből és utána dobjuk.* Vigyorog szélesen, azonban Patkány mikor leteszik a földre az elfet akkor kezein levő köteleket elvágja, míg a lábain levők szorosak maradnak.*
-Ejjjh Patkány! Mindig tudtam jámbor szív lapul ebben az oroszlán testben! *Jelenti ki nagy hangosan, utána nekilát az ivásnak a kulacsból, igazán szomjas. Átadva a kulacsot Patkánynak,hogy fogyasszon a vízből.Nem mérték le, mennyi vizet hagytak az elfnek de az biztos nincs már tele. Mikor minden előkészület megvolt, akkor Zsivány akarna taszítani az elf testén, ami nehéznek bizonyul.*
-Nem segítenél te benga! Vagyis boccs, őő Patkány!* Javítja ki magát gyorsan, mire a nagy ember csak lábával taszít egyet az elfen. A homokos oldalon szépen lecsúszik,mindketten megvárják a győzedelmes pillanatot. Utána dobják a lezárt kulacsot a vízzel, még pár percig ott szobroznak a dűne tetején mikor Patkány indítványozza az indulást.*
-Rendben! Mehetünk!Majd a keselyűk széttépik. Ha nem azok, a szárazság végez vele! Ohhh érzem a délvidéki bor zamatát, ahogy lecsordogál a torkomon.* Közbeszól a másik, a monológba.*
-Álmodozz csak! Míg vissza nem értünk, addig nem iszol semmit.* Erre a Surranó kicsit besértődik, arcán megjelenik egy kisebb fintor. Magában viszont nem tudja elhinni milyen ünneprontó ez a Patkány.*
-Muszáj neked állandóan ünneprontónak lenned?* Teszi fel kérdést Zsivány, közben egyre távolodnak az elftől, egyre messzebb jutva a tett színhelyétől. Ahonnan jöttek oda távoznak, itt hagytak egy 'csomagot' főnökük kérésére. A nap az égen süti az elf testét, aki tehetetlenül fekszik kulacsával a földön. Két óra kell ahhoz, amikor végül kezd ébredezni a homokban. Nehéz az egész, az érzékei lassan ébrednek. Az első dolog amit felismer, a tarkójára mért ütést, ami nem csak akkor fájt, hanem most is.
~Ez egy elafántot kiütne.~Szóval meg magában, nyújtózkodik egy nagyot viszont lábai nem engedelmeskednek neki, ekkor érzi valami szorítja a lábát. Felfogása gyenge. Kitapogatja a kötelet a lábán, nekiáll kicsomózni az egészet, összesen két órás művelet az egész.Feláll a helyéről, leporolja magát ahogy körbenéz, a puszta sivatag látványa fogadja. Hogy került ide ha meg volt kötözve a lába? Ez a kérdés merül felmerül benne. Az alvajárósságot kizárja. Megtalálja a kulacsát, észreveszi valaki ivott belőle, nem sokat hagyva neki. Ráadásul a forró napon felmelegedett.
~Nah most merre?~Merül fel benne a kérdés, közben elindul a dűne tetejére. Felérve a tetőre, egyhangú látvány tárul szeme elé, Homok mindenhol, dűne dombok és hegyek. A nap felé néz hunyorogva,próbál tájékozódni. Nem sikerül eligazodnia a nap állásából, még azt sem jut eszébe, hány óra lehet.Merre van észak? Merre van kelet és a többi égtáj? Egyszerű a kijutás kérdése, haladnia kell keletnek, akkor kitalál ebből a rengetegből.Jelenleg gondolat hiányban szenved és nagyon kevés a vize. Ha rossz irányba halad akkor valahol a sivatagban leli halálát. Távolba réved a szeme, illúziót lát csupán, hogy a távolban emberek haladnak keresztül a sivatagon. Megragadja az esélyt, amennyire tőle telhető megsietteti lépteit, egyik homokbuckáról a másikra, közben integet mindig amikor egy bucka tetején van. Csak három buckát halad előre, kulaccsal a kezében viszont tovább már nem látja az embereket, elvesztette őket.
~Élők voltak! Vizük is volt! Az egyik ivott a vízéből!~Csalódnia kell, a saját kis illúziója becsapta szegényt. Vízhiányban szenved, a kulacsból természetesen nem akarja elfogyasztani még a vízét. Megint elnéz a messzeségbe, mikor bekattannak agyába a tegnap esti események. Egy kocsmában történt, az egész, ahol egy rakatnyi matróz és bandita ivott, összekötekedett velük. Harcolni harcolt a legtöbbel, bevert arcok, eltört karok képe villan fel számára, ám ő is jócskán kapott ebben a buliban. Valaki mögé lépett és leütötte. Utána egy sötét helyen volt bezárva, letakart fejjel később megint tarkón vágták. Azután már itt kelt fel a sivatagban. Újra víziói támadnak pontosan kelet felé, egy karaván távolodik el tőle.Ilyen állapotban nem tud gondolkozni, nem tudja megkülönböztetni illúziót és valóságtól. Megindul, hogy legyen esélye találkozni azzal a karavánnal. Porul jár újból, megint egy csalódás éri. Kulacsából mohón kiissza az utolsó csepp vizet. Kicsit lehunyja a szemét, próbál lenyugodni, hogy azután higgadtan adjon magának egy irányt. Átadja magát a pihenésnek, ide jutásának következményei bevillannak. Többször lejátszódik a fejében, két név dereng fel az agyában kristálytisztán. Itt nem hagyja abba az emlékezést, mindannyiszor lejátssza fejében annál több részlet tör fel. A verekedése minden mozzanata, az adok kapok játék, a tarkó vágás. Két személy beszélgetése miközben a sötétben üldögélt. Kikristályosodik előtte az egész története, mindent megért egyszerre közben végtelenül dühös.
~Túlélem, akkor felkeresem ezeket a személyeket. Vagyis inkább mindenképpen meglátogatom őket.~Elhatározása nagy, még élnie kell.2192 éves, sokat megélt elf így elég sok esélye van a túlélésre.Újra ránéz a Napra. Megállapítja az időt, körülbelül délután és esteledés között lehet. Dolgozik agyával, a maradék erejét ráfordítva a helyes irány beméréséhez. Tíz percébe kerül kitalálni merre kell mennie pontosan.
~Indulás!~Gondol erre, üres kulacsát magával cipelve indul a kijelölt irányban. Kételkedik magában, viszont úgy érzi megér ennyi próbálkozást. Néha megáll egy dűne tetején pihenni, olykor pedig az aljában. Lefelé ereszkedik lassan a hőmérséklet, a nap korongja szintén eltűnni készül. Szívóssága nem engedi, hogy feladja a kijutás lehetőségét, küzd a fáradtság, a homok és a meleg ellen. Feltűnően lassan halad, az idő múltával ez viszont nem állítja meg. Fel és aztán le, ismétli újra és újra, végeláthatatlannak tűnik az egész. Talán pont az ellenkező irányba ment? Az utolsó bucka előtt megáll, tudja ezt meg kell másznia, hogy tovább haladjon. Fogalma sincs valójában arról, valójában kiért a Agare-Sivatagból. Négykézláb halad felfelé, fenn új látvány terül elé. Jobban kinyitja a szemét, nem tudja ez most illúzió vagy valóság? Lefelé nem kell sokat vesződnie lépegetéssel, egyszerűen legurul a tetőről, az aljában feltápászkodik a földről. Az első növényekhez sétál, megtapogatja őket finoman, megbizonyosodva tényleg nem tévképzetei fogságában van megint. Szerencsére nem, négykézláb botorkál tovább víz felé. Nemsokára talál egy forrást amiből ihat rendesen. Szomját oltja ami csillapíthatatlan farkassá vált, ahogy megtelik pukkadásig vízzel, úgy terül el a földön pihenni. Kijutott, tervei pedig egyenesen felkeresni az elkövetőket, nem maradhat megtorlatlanul ez a tett.
~Az én köröm következik. ~ Mosolyra fakad, hűvös mosolyra. Lehűti testét a víz segítségével, felfrissül összeszedi az erejét. Teljesen este lesz mikor feltölti kulacsát és elindul, hogy megbüntesse az alakokat.*

//Sivatagi Küldetés //

A boszorkányok, és boszorkánymesterek körbe álltak. Arcuk szenvtelen volt, de lelkükből sütött a harag.
Hogy is mondhatott ilyet? Hogy vehet egy mágus a szájára oly szót, hogy a mágia hiábavalóság? És hogy egyenlőtlenné teszi a népeket a világon, pont úgy, mint a méltatlan kézbe kerülő hatalom?
Balál a mágikus kör közepén ütköző és áramló energiáktól elveszítette félig meddig már a tudatát. valamiféle transzba került. Fiatal volt még, annyira felelőtlen. Most csak ezen járt az esze, és magát hibáztatta az egészért. Ha hallgatott volna, bölcs marad, és nem kerül veszélybe, éppen a saját népe által. De ki a fene gondolta volna, hogy a dzsungelben egy boszorkányok lakta tanulófalut talál, melynek nyomát sem térképek, sem senki feljegyzései nem őriznek. Még a sajátjai sem, pedig többször járta végig ezt a környéket, igaz a növényzet oly kuszán és öntörvényűen fejlődik, hogy sosem lehet tudni, hova lukad ki az ember. Vagyis a mágus...Francba ezzel! Hogy nem tudta befogni!

//sivatagi küldi--//

...
Az meg aztán igazán elképesztő, hogy ezek így megszívták magukat, és most aztán kerülgetheti a témát, helyesbíthet, finomíthat rajta, és tettethet bármi nekik tetszőt, már késő, nem szabadulhat.
A sűrű nedves, fullasztó levegő köhögtette az egyik öreg mágusasszonyt, akinek pipája is kikandikál a csuhás köpönyege ujjából.
- Pusztulnál meg...Hogy köpnéd ki ami most a szíveden van! - vette szájára óhatatlan az ifjú Balál a mondatot. Azonnal meg is bánta. Mágikus hatalmát meg nem hazudtolva hogy hogy-nem, a vénasszony egy pillanatra elakadt a kántálásban. Fuldokló köhögés tört rá. Úgy tetszett az állkapcsa is kiakad, amikor a füstös fekete szellem sivítva előugrott belőle a száján keresztül, majd elrepült. A banya csak még jobban nekidurálta magát, és rögvest visszazökkent a társai által abba n nem hagyott varázskör általi kántálásba. Balál undorítónak, és ijesztőnek találta az egészet. Fekete mágusok. Bár sose látott volna egyet sem! Megerősödött benne a gondolat, hogy a gonoszság erői, a sötétség urait könnyűszerrel a hatalmuk alá vonva készek magukkal ragadni ezt a világot- ahogy apjától is ilyesmit hallott nem egyszer. Kisgyermekként nem értette, de mostanában, ahogy nyiladozik előtte az élet a maga kegyetlen valóságában, már kezdenek meggyőződésévé válni az intő szavak.

// Sivatagi küldi---//

A körön kívül áll egy hatalmas agg férfiú. Visszafogott, és egyáltalán nem látni, nem érezni át mi zajlik a bensőjében. Pedig szürke köpenyt visel, a többiekhez, a fekete mágushoz képest egyetlen mágia ágat nem képviselhet erősebben, mint aki egyetlent, bár ő mindhez érthet. Mégis, ő a vezetőjük. Látszik a megfontoltsága, és a magára erőltetett önuralma. Mindegyikük felett álló hatalmasság. Kimunkált ereje, és kiművelt lénye határozza meg, mit tesznek a társai. Mester, és tanítványai ezek, akiket kigúnyolt azzal, hogy közvetítette a hétköznapi tettek mindennapi erejét, melyre minden mágia nélküli népnek fel kellene figyelni. Hogy miért? Mert csak így lehet valóban távol tartani a gonoszt Lanuriától. Csak ha az összefogás valódi. Ám míg egymást marják a népek, sőt saját tagjaik egymás közt egymás farkasai, addig ez az egyensúly kényes. A béke egyensúlya. Balál ezt kiskora óta így gondolta, mintha apja nevelte volna efelé a gondolkodás felé, aki pedig maga is mágus volt emlékei szerint, mégsem látta hogy túl gyakran élt volna ebbéli hatalmával. Viszont megtanította gyermekét a semmiben is túlélni, a puszta két keze, és leleményessége, valamint kitartása által. Erre most ilyen helyzetebe hozta magát, hogy felette ülnek szinte tort a boszorkányok.

//Sivatagi Küldi----//

A szürkeköpenyes mágus így szólt:
- Neked most csupán egyetlen lehetőséget adunk: hogy rájöjj, mik az összefüggései a következő versnek!
'A vad tűz, porba fullt
minek lángjai ma is égetnek.
Az élet, porba hullt
koporsója van bölcsője felett.
Életre kelhetne,
újra pezseghetne,
megtörve az átkot
benépesülhetne.
Bölcsőjét feltárva
összefogással, mind egy felett.
Elég a példája
vadnyugatnak, s úgy mindenkinek.'
Balál fejében a rigmus kongott, miközben visszaemlékezve sosem érzett hőség, forróság és száraz levegő kínozta.

//Sivatagi küldi----//

Az utolsó emléke, hogy a boszorkánykörből veszett forgószél repítette ki, melyben kapálózva teljesen eszméletét veszítette. Port nyelt, krákogott, de nem köpött, túl nagy a forró szárazság. Ez nem a dzsungel, ahol bármikor vízhez juthat. Ez a sivatag, ahol minden cseppje kincs.
Micsoda átok! Százszor inkább a dzsungel átláthatatlan sűrűje, mint ez a végeláthatatlan sivár pusztaság! Meg ez a rejtvény. egyfelől érthető. Másfelől mit takar?
Órák óta bolyongott a folyvást változó homokdűnék között. Egy kulacsot kapott az útra. Nem tudta, hogy direkt, vagy figyelmetlenségből volt- e félig töltve. Balál a rosszakaratra szavazott. Bőrét védte a hosszú ujjú felső, a hosszú szárú nadrág, s a csizma. Igaz, hogy úgy érezte, elevenen fő benne, mégis nehezebben találtak utat a bőréhez az apró homokszemcsék. Azok előbb s még mélyebben kezdték volna ki, mint az izzadtsága. Ráadásul azonnal érezte volna a szúró fájdalmat, emigy némi időbe telt. Sajnos nem sokba.
Elképesztő, mennyi vízet vesztett máris. Pedig a napkorong még a magasból ontotta őrjítő sugarait. Ennek ellenére igyekezett kortyonként fogyasztani kevéske vízéből. Sőt, ha kibírta, akkor csak belenyalt, megnedvesítve cserepes ajkait.

//Sivatagi rejtély.//

Érezte, kiutat találnia éppoly nehéz lesz, mint megérteni a fejtörőt. A nap igen magasan járt, nem szolgált tájékozódási pontként. A táj egysíkú és a szél folyton atrendezte. Itt most lehetetlen eligazodni. Az éjszakai égboltot várni meg botorság, ismeretei szerint akkora lehet a hőmérsekletkülonbség.
Árnyéknak nyoma sincs. Tehát gyorsan fel kell porgetnie az erejét s összes intuiciojat, képességeit, ha nem akar itt elpusztulni. Ó igen, az összeset! Ha kell a mágiát is...
Hm... fel óra, s elfogy a vize...
Döntést hozott. Nehéz döntést, melyben vállalta, ha úgy van, hát megalázkodik a boszorkányok előtt. Egyben annyira bízott magában, hogy a maradék vizébe emberesen belekortyolt, és a többit tűrőképessége határán állva a fejére borította. Forró volt, mégis élvezte a nedvességet. A napsugarak azonnal felhevítették a bőrét, megsokszorozva a nap erejét.
A következő percekben koncentrált. Karjait kitárta. Az élet bölcsője megmaradt e tájon, min a halál szele leng. Mégis mi jelenti az életet? Balál számára a víz. Lám. Semmi élet nincs meg nélküle. Ez a vidék pedig halott. A rejtvény szerint viszont halálában is az elő bölcsőjén fekszik. Ami csak azt jelentheti, hogy az Agare alatt a mélyben víz található. Lehetetlen... ám ahogy belső békéjében egyensúlyt talált a tájjal, érezni kezdte. Már biztos volt benne, hogy ez az igazság. Az sárkány átka tartja a melyben a vizeket. A sivatag olyan, mint valami tároló. Mérhetetlen sok vizet őriz. A jövője az átok megtörésén, s a népek összefogásán múlik. Azon, hogy ki-ki tehetségét adja bele. Minden nép tagjai egyként.
Abban a percben Balál látta a jövőt. A nyugati zegzugos part rengeteg kereskedelmi, s katonai védelmi lehetőséget rejt. Nem egy, virágzó, nyüzsgő város, és sűrűn járt utak épülnek. A táj apránként változatos zöldbe burkolozik, erdők, legelőnek való mezők, zabolátlan folyók, tavak tarkítják.
Vad szél kerekedett. Előbb csak a mágus belsejében, aztán kinn is. Viharként kapta fel Balált, s vitte haza- ahogy az idegenben gondolt az esőerdőre.

//Januári 2. küldetés Sivatagi rejtély//
~Eltévedtem a meleg fojtogat s nem hagy nyugodni. Ruháim mind átáztak saját verejtékemtől. Meleg van....
*A sivatagi tűző nap nem hagyja nyugodni, folyton folyvást űzi a vadat mígnem ő délibábokkal találja szembe magát. Ahányszor csak a megmenekülést látja minduntalan csalfa szeme vágja át őt. Kulacsát meglötyköli már a víz is fogytán van. S nemsokára itt az este, még talán a nappali forróságnál is rosszabb jön. A vérfagyasztó hideg, fedezéket kell találnia éjszakára ha nem mást beássa magát az egyik homokdűnébe de kinn halálra fagy. Már érezni a dermedést ujjaiban, s lába már szinte cserben hagyná. A buckák egytől egyig mind egyformák nincs különbség közöttük. Ugyanaz az átkozott homok. Vörösbe festi a nap az ég alját hát eljött az idő. Szeme megpillant egy száraz tövises bokrot. Talán délibáb? Közelebb vonszolja megfáradt testét, kezével hozzá ér a tüske megböki. Ennyivel előrébb van legalább, van mivel tüzet gyújtani. S talán így az állatok sem merészkednek közelebb hozzá mint amennyire ő maga szeretné. Az éles penge mi botján van hamar levágja az ágakat s megritkítja a bozótost. Kap a tűzszerszámért s egy két szikra után füst száll fel az égbe. Közelebb hajol óvatosan ráfúj, a tűz belobban s a száraz ágak ropogni kezdenek. Talán az éjszakát kihúzza itt de reggel tovább kell indulnia. A tűz mellé kuporodik, ismét csak kulacsát lötyköli, alig van benne pár csepp. Eljött a takarékosság ideje, hát egy korty nélkül hajtja fejét álomra.
 Alig aludt s máris a nap melegét érzi bőrén, még csak most kel csupán de ereje már nőni látszik. Az idő itt van indulni kell. Ha lehet azt mondani ez a legjobb idő az indulásra. Bár kulacsa aggasztja szívét s erősen gondolkozik, hogy oldja meg ezt a kérdést. Kutat nem sűrűn ásnak itt a sivatagban, de a sivatag kútjai szorgosan nőnek erre arra. Egyik homok dűnén hatol át a másikra, nem tudja merre tart itt minden ugyan olyan. Lehet az is hogy körbe körbe jár. S a távolban megpillant valamit. Karjai megadóan az ég felé mutatnak, mintha csak imádkozna ott valaki. S ez jó jel. Ahogy bírja teste úgy ered rohanásnak. Közelebb érve csupán egy kaktuszt talál, de több a semminél. Húsába vág tőrével s kulacsát tartja alá. A növény féltve ereszti ki magából a szorgosan összeszedett nedvességet. Nawa arca kissé felvidul, hát a rossz napokon is történhet jó dolog. Habár a kaktusz leve csak félig töltötte a kulacsot s fele annyira nincs jó íze mint a víznek. Több mintha nem lenne semmije.
 A harmadik nap.
~Se élelem se víz nem bírom tovább....
*Meggyötört teste mar éppen, hogy csak vánszorog. Aligha fogja már sokáig húzni idekint. Talán egy lépést sem haladt előre s a délibábok egyre sűrűbben kínozzák elméjét. Mintha csak minden összefogott volna ellene. Majd egy domb oldalán végleg feladja a harcot s magába fogadja őt a sötétség.
 Hangokat hall, nem érti a nyelvet de tisztán hallja. Szemeit nem tudja kinyitni, de érez valami hideget a száján. Mohón nyelni kezdi, s pilláit felerőszakolja. S ahogy sikerül egy az arcát körbebugyolált ember tekint le rá. S érthetetlen nyelven kvartyog neki. Majd ismét a kulacsát dugja a szájához s lassan önti a vizet. 
~Biztos ezt mondta...
*Egy állat hátára ültetik, ketten kellenek hozzá, hogy felerőszakolják de végül sikerül. Viszik valamerre, de nem tudja hova. Végül is az a lényeg, hogy innen el. Majd ismét a sötétség....
 Szemeit kinyitja egy plafon, vastag kőből épült s szinte ontja magából a hűvös áramlatot. Bár a nap fénye ide is behatol, de még sincs elég ereje felmelegíteni a szobát. Fejét elfordítja az ajtó felé valaki belép. Egy lány, ételt rak le mellé majd homlokához ér. Arcán nem látszik, hogy mekkora a baj csupán a borogatást cseréli ki rajta.
-Ho.. hol vagyok?
-A sivatagban.
-Kicsit pontosabban?
-Egy vízlelőnél, egy vándorok számára biztonságot nyújtó helyen ne aggódj.
-Értem...
-Most aludj... két napig feküdtél odakinn mire megtalált az egyik arra járó karaván. Rettentő helyzetben voltál.
-Mióta alszok?
-Egy hete... Gondolom éhes vagy, egyél valamit.
-Köszönöm.
*A lány távozott az ajtón, ő pedig ülő helyzetet vett fel. Egy kis leves volt a tálban s mellette valami furcsa növény még ilyent nem látott. Beleharap keserű az íze akárcsak a gyógyszeré nem is vitás biztos jó hatással van rá. A levessel kezdte majd miután végzett vele befalta a növényt is. Majd várt a hűvös szobában mígnem a lány vissza tért.
-Nos? Végeztél?
*Csak bólintott egyet majd lábait letette a földre, izmai megfáradtak a sok egy helyben fekvéstől szinte már ordítani tudott volna attól mikor meg kellett mozdulnia.
-Igen. Egy kérdésem lenne.
-Mi az?
-Mikor indul a következő karaván ki a sivatagból?
-Holnap hajnalban.
-Mennyivel tartozok a szolgálatért.
-Semmivel, az életet nem lehet pénzzel megfizetni.

*Másnap reggel már a karaván készülődését lehetett hallani hangos kiabálás s szitkozódás mindenfele. Csupán ő maga volt nyugodt, hisz neki semmi oka a sietségre. Hisz itt ennek a horror mesének a vége. Ki fog jutni, s túl fogja élni. Hisz még előtte az élet a kalandok s a fekete hajú nő. Még válaszra vár tőle. Mégis, hogyan hagyhatná itt ezt a világot, míg nem fejezte be a dolgát. Az állatra pattan, majd arcát körbe tekeri a ruhával mit a lánytól kapott. S ahogy a karaván nekivág a sivatagnak ő is velük tart.

~Eljöttem ide, nem az ősi sárkány művének puszta csodálatáért. Agare számomra nem csak a múltja miatt érdekes. Sokkal inkább a jövője miatt. Vagyis az, amivé válni fog egy kis része rövid idő múlva. A homok, mely még mindig át van itatva az ősiek mágiájával nagyon nehezen megszerezhető nyersanyag, mégis elengedhetetlenül kell az egyik mágiám papírjának elkészítéséhez. Nagyon kevés kell belőle, és itt pedig oly sok van. Senkinek nem számít, ha pár marékkal több vagy kevesebb.
És még nem is beszéltünk egy másik kellemes dologról, ami eme helynek alap sajátossága. Az, hogy nem kell elrejtenünk lényünket. Itt szabadon szárnyalhatunk mind a mai napig, nem kell bújtatni testünket. Az a pár kétlábú, aki itt kószál könnyedén elkapható. Ha pedig valamelyiket nem vesszük észre, mi történik? Egy sivatagban jár, ahol igen sok a délibáb és a napsütés.
Ott is van egy. A tűz lángjai megvilágítják, hogy el se lehessen téveszteni. Nem gondoltam komolyan az imént, hogy lesz itt valaki, aki kis csemegéül szolgál.
No lássuk, mit is hoztam el az útra? Egy futóhomok tekercs, ha már itt vagyunk. Végül is legyünk elegánsak! Egy csillagszóró varázs, mellyel megidézek egy tűzgömböt, mely diónyi tűzpamacsokat idéz meg, szétszórva őket a környezetébe össze-vissza. Egy teleportálás, mely akkor is kiment bárhonnan, ha már semmi energiám nincs. Az utolsó egy kuriózum, a szóismétlés igézete.
*Gomora kicsit irányt változtatott ezen gondolatok közben, hogy sárkány alakban a fura szerzet felé repüljön, akit ezen az estén ilyen fura helyen világít meg a tűz. Nincs eszébe sem, hogy átvegye kétlábú formáját, így kedveseit is csak gondolataiban simogatta végig, miközben szárnycsapásaival egyre közeledett ma esti áldozatához.
~Kezdődjék a vadászat!

/Direkt nem írtam a tűzről sokat, te döntöd el, hogy fáklya fénye, esetleg valahogy tábortüzet raktál a sivatagban, ahogy szeretnéd./

// Gomorra //
Erősen szürkült. Balál hiába igyekezett kijutni a homoktengerből. Oly sokat teleportált, hogy egészen elfáradt, mégse m találta meg merre van a helyes irány kifelé. Pár éve ennyitől már kimerülten zuhant volna össze. Most viszont más sem járt a fejében, hogyan tovább, no és hogy miért is keres itt?!
Mivel a nap korai szakában beütötte a fejét, kevésre emlékszik. Vannak képei arról, hogy megérkezik s benyomul a sivatsgba, de miért is....?

A másik ami figva tatja elméjét az, hogy miként maradjon életben. Legjobb tudomása szerint itt a hőmérsékletkülombség a nappalok és az éjszakák közt több, mint drasztikus.
Sietett hát tüzet gyújtani, de a felé suhano felhő a sűrű homályban mintha gyorsan közeledne. Mire a közeledő mágia fanyar illatát érzi, s más érzékszervei is veszik a repülő óriást, Balál már tudja, hogy valószínűleg késő.
Mágiájával nem bír most a fáradtságtól. Karanája és kraftja segítheti szükség esetén. Ismeri a mondást is, miszerint szégyen a futás, de hasznos. Bár ha valóban akk madárról van szó, nem jutna messzire. Vajon barátságos? A nagy szárnycsapásokkal közeledő lény mintha egyenest célba venné. Felé fordulva közeledik. No ez szép lesz. A karana észrevétlen lapul a keze ügyében.

A sárkánykisasszony egyre gyorsabban szállt a sivatagi estében, ahogy szárnycsapásaival próbált felgyorsítani a tőle telhető legnagyobb sebességre. A hideg levegő süvített a szárnyai alatt. A testének minden apró szegletét betöltötte a vadászat mámorító érzése.
Balálon mint egy szélvihar söpört végig a lendülete, ahogy a feje felett öt méterrel suhant el a karcsú test, hogy egy kört téve a levegőben visszaforduljon és megállva a levegőben egy pillanatra szabadesésbe folytassa a viháncolást.
Ha sikerül, pont ott ér földet, ahol Balál ül, megpróbálva belenyomni őt Agare homokjába.
-Szia két lábú! -mondta mosolyogva- Nem hívnál meg egy vacsorára? Mondjuk a bal lábadat én eszem meg, a jobbat meghagyom neked... Mit szólsz hozzá?
~Vajon milyennek látnak engem, mikor mosolygok? A tünde alakban már tudom, láttam a tükrömben. De be kéne szerezni egy óriás tükröt a hálókamrámba, hogy megnézhessem így is.

A levegőben köröző-zuhanó lény látványa émelyítő. Ez nem madár. Sivalkodik, mintha még jobban meg akarná rémíteni, pefig ennél jobban a vadászt aligha lehet.
A hosszú, egyenes karana ügyes baljába fordul a kétkezes fogásból. Jobbjával pedig kihúzza övéből a kraftját. Ahogy a sárkány sötét alakja zuhanni kezd fölötte, látványosan felemeli mindkét kezét.Futni szeretne, de a váratlan meglepetés helyben állni kényszeríti. Szíve torkában, duzzadva pumpálja a vért ereibe. Az adrenalin íze szétárad a szájában.
Ha a sárkány(?) reászáll, vagy közvetlen mellé, akkor beleakasztja a fegyvereit.
Végül megszólal a bestiális szörnyeteg.
- Micsoda? Ahhoz előbb meg kell ölnöd! Különben én végzek veled. Micsoda arcátlan önbizalmad van! Mit képzelsz? Ingyen adom a lábam?!- Hangja dühös volt. Szemeit indulatosan forgatta.

Amikor a hölgy behúzta szárnyait és orsó alakba összegömbölyödött, az alig három embernyi magasságból alá zúduló test elől a legnagyobb meglepetésére nem is próbált elugrani vagy kitérni a préda, úgy állt ott fogpiszkálóit büszkén felmutatva, mintha hinné, hogy lehetne a vereségen kívül bármi esélye.
Egy puffanással kavarta fel a homokot, miközben felsikított fájdalmában két pikkely között utat találó penge miatt. Jól látható nyomott hagyott volna a dűne oldalában, ahol földet ért, ha nem zavarta volna össze a nyomokat az alá szoruló kétlábú lenyomata.
A női hang mellett a számszeríj hatalmas reccsenése töltötte be Agare levegőjét. Majd egy sértődött szóváltás. No meg egy szag...
~Valami furcsa bűz terjeng itt, csak nem tudok rájönni honnan. Olyan, mint a guanó. Mintha... Nem csak a szaga, de kinézetre is olyan ez a tűz, mintha szárított fekáliát raktak volna egymásra és azt meggyújtották. Eszem eldobom, hogy ezeknek mi jut eszükbe! Ennyire igénytelennek lenni, már csak a szagra is...
Ez viszont nem zavarta őt abban, hogy belemarkoljon a jobb mellső mancsával és égő darabkákat szórjon a másik alatt ott rekedt áldozatára, kíváncsi lévén, hogy milyen gyorsan kap lángra a ruha, ami rajta van.
-Úgy látom, hamar meg fogunk állapodni. Igen csábító ajánlat. -női zavart tettetve idegesen harapdálta az imént a lángokba nyúló végtagjának alsó lábszárát, ügyelve arra, hogy véletlenül se kerüljön a szájába az a rész, ami az állati ürülékhez hozzá nyúlt.- Azt hiszem, elfogadom. -Szája ismét széles mosolyra húzódott. Igyekezett felhőtlen jó kedvet tettetni, még ha bosszantotta is a karanán lassú alvadásnak kezdő vére.

Balál gyermeki módon kívánta, hogy a sárkány megforduljon, vagy kikerülje. A szemét azért nem szoította össze. Éles fájdalon tudatta vele egy nagy reccsenéssel, hogy ez nem jött be. Nyilaló fájdalom állt az oldalába, hogy sikítva felüvöltött. Az adrenalin túltengett a szervezetében, rejtett energiatartalékokat hozva felszínre benne, s kezdett észre térni, tisztán és gyorsan gondolkodni. Szellemileg csúcsra tört, míg az izgalom kitartott.
A rázuhanó óriás továbbra is tréfálkozni próbált, láthatóan neki megszokott volt a helyzet. Azonban fura erőteljes hangján vitatkozni kezdett arról, hogy a férfi íjja tört ketté. Pedig az jóval arrébb, a zsákjánál pihent. Biztosan csak feltűnő volt a tűz fényénél... Ami a reccsenést illeti az egy-két borda lehetett inkább, az sem kizárt, hogy végtag is repedt. Egyenlőre az oldajtáji fájdalom akkora, és a mellkasa úgy préselődik össze, hogy más fájdalmak alig tudatosulnak a fejében.
- Pumnoc sekiera! - Emeli kényszerűen ujját a felé szálldosó parazsakra, amik ettől kihunynak s megfagynak a levegőben.
Elég furán gondolkodik ez a fickó sárkány létére. Már, ha fickó... Ki tudja? Egy biztos, hogy éhes. Tehát ösztönből támadott reá, mint a ragadozók. Így vált hát a vadász prédává. Az álkapocs hegye összezárul az egyik felkarján, hogy fogai kihasítsanak egy darabot a húsából. Ez a fájdalom mint valami penge forró csókja, rendesen belémar.
A sárkány láthatóan jól érzi magát, rajta tenyerel. Mígnem a következő mozdulattal megroggyan.Csúszni kezd. Balál látja megsüllyedni az orrmótlan testet a homokban, méghozzá oly hirtelen, hogy a fenekével együtt a felsőteste is beledőlt a kavargó lyukba, s mire kepeszteni kezdett a szárnyaival s mellső lábaival, addigra már eséllyel lefelé lökte magát minden hiábavaló mozdulatával. Balál amint érezte a föld remegését s hallotta a zizegő homoktömeget azonnal felkészült. Ahogy a meglepetéstől elengedte a karmos láb azonnal elmászott a tölcsér közeléből a felszereléséig. Zilálva fogta a holmiját az ép kezével a zsákjába tűzve a vértől ragacsos kardot, a tőrt s a különleges íjjat. A hasához szorítva az egészet, halkan szitkozódva teleportált.
Sorsára hagyta a szörnyeteget, meg se fordult a fejében, hogy segítsen.
Amit később kitalálva a sivatagból gondolt, az azért olyasmiket is tartalmazott, amiket meg akart osztani az emberekkel. Onoria főpapnővel például. Jelentős jelnek vette, hogy a sárkány nem rejtette el a valóját. Balál tudta és képzeletében is gyakran látta, hogy a fenevadak itt járkálnak közöttük. Azonban jóstehetsége ereje mellett kiforratlan, csiszolatlan volt, mint majd minden mágiája.
Micsoda áldásra jutott, hogy kora hajnalban mervén csak megállni a teleportok közt( addig csak a hatalmas karsebét el kötni állt meg), s megszemlélve a nagy vérveszteséget, eszébe jutott Merrilien ajándéka a vérmágia. Hangosan hálát adott, míg kiszedte a sebbe tapadt ruhát. Majd kikötözte a kötést. A sötétvörös vér úgy buggyant ki az erekből, mintha akarattal csinàlná. Fémes szaga csavarta az orrát.
Ráolvasott hát, hogy legalább elálljon a vérzés. Fokozatosan csilllapodott. Rengeteg vért veszített. Be kell térnie egy faluba, elég nagy a kitépett darab is. Meg kell vizsgálnia nyugodt és tiszta körülmények között, hogy megsérültek-e fontos inak, izmok. Utána foglalkozhat a törésekkel. Érezte a vérmágiával ahogy áramlik, tekereg útján testében a meleg vér. Ahogy az izmos húsdarab összezúzott mellkasa hatalmas nyomásában mégis minden szervénél erősebben, szakadatlan dolgozik. Pumpálja a vért az ereibe. A seb körül a hús megkeményedett hamar, az erek bezáródtak lüktető fájdalommal. No, most ordíthat. Merritől tanult mágiája segítette, hogy ne veszítse el az eszméletét. Elegendő vér került az agyába egyenletesen áramolva.
Beteleportált egy faluba s egy pajtában húzta meg magát. Varjakat küldött szét üzenetekkel az eseményről, ahová úgy gondolta, hogy szükséges. Onoriát is ily módon értesítette a sárkánytámadásról. Még ha egyedülálló eset is- amit a vadász egy percig nem hitt-, a főpapnőnek akkor is tudnia kell, hogy felkészítse az embereit szükség esetére.
Ezután ájultan mély álomba merült.

A kis hölgy igen elégedett volt a helyzetével, biztosra vette a vadászat befejeződését, mikor az a mellső mancsa alá szorult. Kimondottan dühítő vadász célpont volt a vadász. Nem elég, hogy a fegyverétől sebet kapott, nem hagyta befejezni a kísérletet. A próba márpedig igen fontos volt... abban a percben Gomorának, hiszen gyermeki kíváncsisággal érdekelte, hogy más esetekben mennyire tud bevetni fegyverként parazsakat.
Ne gondolja senki ember fia, hogy ezt azon célból vizsgálgatta, hogy később a hátára kötözve egy nagy tűzálló ládát sárkányalakban tábortüzek maradványait hurcolja magával, bármikor bevetve a csatákban... Épp ellenkezőleg. Az eredeti természetes formájában nincs nála egyáltalán fegyver azon kívül, amit a természet adott. De könnyen előfordulhat az elhagyatott vidékeken, hogy a zsákmánynak kiszemelt melegedni akar éjszaka. Hát ezért akarta volna megtudni, vajon mennyire érdemes a hideg elleni saját védelmüket ő ellenük fordítani.
De ez a mágus gonosz teremtés volt. Mert érezte a mágiát benne, még ha nem is tudta megmondani, miféle pontosan. Valahogy nem az ismert aurákra emlékeztetett. Varázslata lehűtötte az ürülék izzó darabkáit és minden tudományos kíváncsiságnak annyi.
A bosszantásnak ez a két része csak a kisebbik fele. A ragadozó lány dühödten harapott bele az áldozata karjába, ahogy a friss húst a nyelvével megérezte, csillapodott egy fél percre az a különös érzése, hogy jobban is mehetnének a dolgok. De ekkor történt a bosszúság nagyobbik fele.
Ami a vacsorázás jó hangulatát elvette, nem volt más, mint a szikár tény, hogy Agare homokja nem bírja el stabilan a súlyát, ezen a helyen, ahová leszállt, egész biztosan nem. Rémisztő gyorsasággal süllyedni kezdett a nagy sárkány művébe, túl szoros kapcsolatba kerülve immáron vele. Ennyire nem rajongott az ősiért és felejthetetlen alkotásáért, hogy testileg is teljesen megmártózzon benne...
Ahogy kikászálódott az odú romjaiból, kereste szemével, hol készül lecsapni Balál. Először arra gondolt, hogy a háta mögé varázsolta magát, hiszen ez oly szokásos csel lenne. De csak azt a sivatagi rókát találta megint, akit a szeme sarkából látott az előbb is kiugrani a homok közül. Élt a gyanú perrel, hogy ha hirtelen fordul megint, akkor végre nem tud állandóan mögé bújni. Képtelenség. A buzogányos farka lóbálását oly kiszámíthatatlan szeszélyességgel igyekezett végezni, hogy még egy figyelmes lovag sem tudhatott mindig átbújni alatta. De ismét csak nem találta azt, ki oly enni valóan édes volt. Vagyis inkább enni valóan savanyú természetet lehetne mondani. Az jobban ráillik. Dühödten ugrott két mellső lábát a levegőben oldal felé kissé eltartva. Megtapasztalta már, hogy az ösztönlények hajlamosak elugrani, ha egy feléjük zúduló nagyobb test útjában találják magukat. De a legtöbben nem ugranak, ha a karmok oldalról azzal fenyegetnek, hogy alá kerülnek menekülés közben. Sokat próbálgatta kis korában, amikor még messze előre nyúlt a támadás első pillanataiban és szinte mindig az lett a vége, hogy az állatok elugrottak és ő képtelen volt a levegőben irányt váltani vagy követni. Sok kudarcból tanulta meg, hogy frontális támadás közben is csapdát kell állítani a kiszemelt célpontnak.
Ahogy a vörös bundás lény körül összezárultak a fogak egy halk nyüszítéssel adta a világ tudtára elkövetkezendő halálát. Nem első sorban az éhség miatt, bár a vörös pikkelyeken megalvadt vér bizony kis odafigyelést és táplálékot igényelt. De sokkal inkább a dühe levezetése volt az oka, amiért a vackát pont oda építette, ami fölött a szürke köpenyes tábortüzet rakott... Nem tehetett róla, hiszen jóval hamarabb letelepedett erre a helyre, mint ahogy Balál itt ütött volna tanyát. Vagy ugyan úgy kérdő tekinthetünk a most tomboló tűzokádó haragját látva, hogy ugyan mi panaszkodni valója van, mikor ő jött ide utoljára? De ezek az érvek nem nyugtatták meg az idegeit. Viszont a bűnös pusztulása annál megnyugtató tény volt.
Még egyszer körbe nézett, hátha csak az egyik domb mögé rejtőzött az, akit a szemével keresett. De nem. Nyomát sem érezte az aurájának. Valahová nagyon messzire teleportált. Átvette elf alakját és táskájából előkerült néhány üvegcse. Leguggolt és megtöltötte az egyiket homokkal. Letette a földre. Felállt. És lerúgta a cipőjét mind a két lábáról. Elképesztően zavarta az iménti mozdulatokban, hogy a tekercshez való gyűjtése közben egyre reménytelenebbül kell egyensúlyoznia ezeken a tűsarkakon. Nem látja senki, nem kell úri lánynak lennie.
Felvette a másik befőttes üveget. Letérdelt a véres homok mellé és abból is gyűjtött egy kicsit.
~Nos, ami kell ahhoz, hogy megtaláljalak, az ezennel meg is van. Számolhatsz a szerencsével, de igen sokat tégy félre belőle, ha az én kitartó üldözésemet mindig azzal akarod kivédeni!
Ezzel eltette mind a két tároló edényt és újfent körbe nézett. Nem felejtett el remélhetőleg semmit. Az épp nem rég messzire rúgott lábbeliket felszedte a földről. Ha tudta volna, hogy harcolnia kell majd, nem ilyen ruhában jön a terepre. De egy rutin nyersanyag begyűjtő túrát akart. Nem számolt azzal, hogy hosszú ideig kell kétlábú formában lennie.
Zöld szemeit a Holdra szegezte.
-Akhana! Adhatnál néha egy kis jelet, még mielőtt elindulok. Tényleg nem panaszkodni akarok, de kiszámíthatatlan vagy. Nem tudom eldönteni, mikor vegyek fel kényelmes ruhát és mikor legyek szép.
Ezzel karjait kitárta és egy kisebb ház méretű teste jelent meg a következő pillanatban. Szemei még mindig az égre szegeződtek és könnyed mozdulattal kezdte meg szárnyalását az otthona felé. A Sárkány-völgy túl türelmetlenül várta.

/időn túli játék, Lys-még a Furiás játéka előtt/

Vogon nagyon száraz dolgon ébredett. Puha volt, mert amikor megmozdult, az szinte lágyan simogatva követte a keze alakját. De szokatlanul fényes volt az ébredés. Sokkal sötétebb szokott lenni, mikor reggel felkel. Ráadásul sokkal jobban fogalma szokott lenni arról, hol hagyta abba a tegnapi napot.
Megkönnyebbülésére keze végre hozzá ért valami szilárdabb valamihez. Ahogy tapogatni kezdte rájött, hogy valakinek a testét érzi, hát úgy döntött, ideje újra kinyitni a szemét és felült.
Egy nőt talált maga mellett, ami roppant meglepő volt. A lassan kitisztuló tudata összeállított egy listát végre azokból a kérdésekből, amit meg kell kérdeznie tőle, amint felébred.
~Hol vagyunk? Mi történt tegnap? Mi vitt rá engem, hogy egy szőke elffel éjszakázzam? És miért nem a szokásos időpontban ébredtem fel?
*Szerencsére öltözködéssel egyiküknek sem lesz baja, úgy látja.

Az ifjú elf döbbenten nézett a nőre. Az A Terv nála az volt, hogy majd tőle megtudja az eddig történtek fő vázát. Nem számított arra, hogy mind a kettejüknek hasonló információi vannak. Legalábbis a mennyiséget illetően...
Lassan feltápászkodott és ő is körül nézett. A megállapítás -sajnos- nagyon helytálló volt, a legrosszabb helyre kerültek néhány kivételt leszámítva ami a túlélést illeti.
-Kezdjük akkor az első kérdéseddel. Vogon Beebebrox vagyok, a híres Beebebrox kereskedő családból. Talán vásároltál már tőlünk ezt-azt. -mondta mosolyogva- És nem tudom, hogy kerültünk ide. De ami a legrosszabb, nem tudom, hogy hol van a lovam.
*A lábnyomokat szemlélte a homokban. Igyekezett rájönni, hogy hol az eleje és hol a vége. De egy dolgot nem tudott megkerülni. Akár hogy is nézte, a lábnyomok összekeveredtek a közelükben, de két pár lábnyom tart afelé a helyszín felé, ahol most vannak és csak egy pár lábnyom elfelé. Az a kis légmozgás, ami éppen csak fel-felkapott egy-egy homokszemet, hogy kicsit odébb leejtse már nem hagyta érintetlenül a helyszínt.
-Tudod ne haragudj, hogy ezt megkérdezem, de sosem volt valami jó humorérzékem a nőket illetően. Azok a viccek, amik arról szólnak, hogy reggel egy vadidegen lány mellett ébredsz és megkérdezed „Te ki vagy?”.... Nos, az a meggyőződésem, hogy ha az elkövetkezendő három nap valamelyikében megtudom, mi volt bennük a vicc, akkor boldogabb lesz az életem. -arca egykedvű volt, nem ironizált és más érzelmet sem nagyon mutatott. Egykedvűen vette tudomásul, hogy ezen információ akár szép lezárását is jelentheti annak a történetnek, ami 112 évvel ezelőtt egy valiani kereskedőházban kezdődött. És elindult a dűnét megmászni, amelyen túlra vezettek az egyetlen elfelé mozgó lábnyomok.