Agare sivataga

A sötét elf büszkén kihúzta magát annak hallatára, hogy a zöld tünde már hallott a családjáról. Csak remélni tudta, hogy csupa jót. Viszont a hangulatán ez nem sokat változtatott, hiszen Lys -hasonlóan az eddigi ismerőseivel- nem volt hajlandó elárulnia a poént. De most volt jobb dolga, mint ezzel foglalkozni.
~Abban én is biztos vagyok, hogy nem történt semmi közöttünk, mert kizárt dolognak tartom, hogy valaha is lefeküdnénk. Tudom, hogy a legtöbb pasi rajongana a szép külsődért, te lány! De egész másmilyen nő lesz az, akit én majd ötszáz évesen keresni fogok. Magasabbak, erősebbek és... sokkal vörösebbek. Én meg jóval gazdagabb leszek, készen egy új életre.
Nem sokat törődött ezekkel, hiszen az egyik homokdomb mögött egy holtestet vettek észre. Gyorsan odarohant, hogy megvizsgálja. Még futás közben válaszolt a nő utolsó kérdésre.
-Arra emlékszem, hogy ez a nő ott volt. Azt hiszem egy falusi ünnepségen vettem részt. Ittam a boromat és ő még élt. Engem figyelt.

A magát mágia nélküli elfnek tartó megdöbbent azon, amit hallott. A halott nő összeköti mind a kettejük életét abban a pillanatban, amikor a filmszakadás megtörtént...
~Ez megnyugtató abból az egy szempontból, hogy a bűnös ezek szerint már halott. Az összes többi szempont szerint az aggasztó igen udvarias kifejezés az érzésekre.
*Nem volt sok idejük merengeni a múlton, össze kell szedni mindent, amivel kikerülhetnek a homok sivatagból és utána ki kell találniuk, hogy merre fognak menni. Mert a céltalan botorkálásnak nem sok értelme van, teljesen mindegy, hány dűnét másznak meg, ha csak körbe-körbe járnak.
A hulla átkutatása épp az volt, amit ő a lehetőségek összeszedésének fogalmazott meg magában. Így elég gyorsan bele is túrt a zsebébe, ahol egy térkép volt.
-Érdekes. Ezt már láttam valahol. -leült gondolkodni és erősen törte a fejét. Valakirij és Raman ugrott be, de elég gyorsan meggyőzte magát, hogy ez nem a Nyugati-szegletet és Sendelt ábrázoló rajz.- Várj! Volt egy ilyesmi... Egy térkép volt a táncverseny fődíja a faluban. Le akartam másolni, de valami miatt nem emlékszem, hogy megtettem volna... -zavartan a fehér hajú elfre nézett- Vagyis a legvalószínűbb, hogy a gazdáját meg szerettem volna kérni, hogy lemásolhassam... Csak nem tudom, mi lett a vége... Sosem másolnám le engedély nélkül. -mondta mosolyogva.

A Beebebroxban megerősödött a gyanú, hogy az elf társával túl különös egybeesések folytán kerültek ugyan abba a különös helyzetbe. Gondolkodott azon, mi lehet a célja ennek az egész tervnek, mert ha meg akarta volna valaki ölni, akkor azt méreggel, halálos átokkal és jó pár egyéb módon megtehette volna úgy, hogy akár soha ki nem derül a személye. Ha meg csak tréfának szánta valaki, akkor sokkal „tréfásabb” lett volna kicserélni a lelküket és a jóval gyöngébb női testben törte volna be az orrát annak, aki kitalálta ezt...
De most a szervezője meghalt, szerencsére, már csak rá kell jönnie, hogy miféle tervet buktatott meg a korai halállal.
- Nos! A kérdés az, hogy merre tovább? Kéne keresni valami jelet, ami megmutatja merre kell mennünk. lehet valami dimenziós körbe léptünk be. Nem lehet tudni. Van ötleted?
-Te! Elsga nevét említette már Stefi néni. Ő régen tudta is, hogy hol van... De a mesében nem mondta el pontosan az oda vezető utat. Elég gyakran emlegetett név... te nem tudod véletlenül, hogy juthatunk el oda? -így is hosszan és részletesen mondta el, amit tudott. Vogon nem érzett külön késztetést arra, hogy olyan részletekkel húzza el a felfedezését, hogy Stefi néni régen az Elsgaból elmenekült Lumel ház tagja volt, meg olyanokkal sem, hogy a mese alatt a többi gyerek mellett ő is kérdezgette a helyet, de a jó öreg Stefán bácsi felesége sosem akarta elhúzni a mesét hosszan az ilyen apró részletekkel- Azt írja, hogy tőle északra lesz ez a karóra tűzött állati koponya. Nyugatra tőle valami kút vagy annak emléke... Nem tudom elsőre megmondani, milyen távol van a kihalt várostól, de ennek a háromszög közepén van valahol egy X. -felnézett a térképolvasásból- Szerinted mi lehet az X helyén? Volt erről valami legenda?
*Ekkor vette észre, hogy a nő nem is figyel rá, hanem valamit matat a homokban. Egy fénylő valamit dobott oda neki, ami nem volt a legszimpatikusabb, mert hát fénylett.
- Nézd! Ezt találtam. Valószínűleg a nő eldobhatta halála előtt, mert láttam csúszás nyomot a kőnél. Érdekes. vajon mi célt szolgál? Nem tetszik ez nekem. Lehet, hogy volt botja a nőnek? Emlékszel? Mert te akkor jobban szemügyre tudtad venni. Olyan, mintha egy varázstudó botjából esett volna ki.
*Alaposan szemügyre vette a furcsa tárgyat és úgy döntött, jobb minél hamarabb utána járni a dolognak. Beletúrt a hulla zsebeibe ott, ahol még nem végzett az átkutatással. Hamarosan egy kulacs víz került elő a meleg ellenére rajta lévő hosszú bőrkabát alól, három pénzérme, ami biztosan soha nem volt hivatalos a kontinensen, talán valami más világ üthette...
-Meg is van. Van egy botja. -oda dobta a többi talált tárggyal a térkép kivételével Lysnek- Ha össze tudod rakni, akkor szerintem nálad hasznosabb lesz. Én a kardomban bízom. A nagyapám egyszer úgy hívta az ilyet, hogy Bone. Nem tudom, miért van értelme elnevezni. Nekem egy varázspálca attól varázspálca, hogy mágikus. Ami meg nem az, az meg nem varázspálca. Kár tovább bonyolítani.
*Remélte, hogy össze tudja rakni, mert bár az ő varázstalanságán nem segít semmi, viszont komolyan segítheti őt még a mágikus tudásával a tünde társa...
Most nagyon jól jönne egy komoly segítség.

Lys nagyon ügyesen rakta össze a bot darabkáit, viszont Vogont meglepte, hogy kell egy növény neki... A barna köpenyesek nem finomkodnak, mindent izomból oldanak meg. Nem kombinálják, hogy honnan jöjjön a víz, egyszerűen csak a földből, légyen az bármilyen anyagú!
Viszont ő sem tartotta bölcs döntésnek, hogy minden víz elfogyott a társánál. Az övét nem adta oda, így is nagy szívességet tett azzal, hogy a talált kincseket nem sajátította ki. Ha úgy vesszük, legalább a víz fele őt illette volna meg, de a lány tényleg ki lehetett száradva.
Levette a kabátot is a hulláról és a többi ruháját is kezdte leszedni róla. Nem biztos, hogy ebben a forróságban nagy haszna lesz a hosszú, barna bőrruhának, de akkor is magával akarta vinni. És nem fogja megosztani a még élő elf lánnyal. Ez is csak uszadék számára, ahogy a többi gazdátlan holmi. Ahogy a pamutot is bújtatta ki a karjából egy különös dolgot vett észre hirtelen. A halott nő meztelen hátát szürke szőr borította. Meglepte a tündét, hiszen az arca napbarnított volt, de jele sem látszott, hogy sötét elf lenne. Hirtelen eszébe jutott valami gyerekkorából.
-Te, Lys! Nincs neked lázad? -csak most foglalkozott komolyabban a nő panaszával a szomjúságról. A hulla világos zöld szemei azt sugallták neki, hogy lombtünde lehet, még ha erősen kevert is a vére első ránézésre. Most, hogy rájött, mitől vegyülnek az alfajok jegyei ennyire, meg kellett győződnie, hogy nem az van-e mögötte, amit hirtelen sejteni vélt. Oda sétált a zöld elfhez és a homlokára tette a tenyerét.
-Istenek! Hiszen olyan hideg vagy, mint a jég! Ez nem természetes szomjúság. -leült vele szembe és elővette azt a könyvet, amit anyja házából hozott el még a 100. szülinapja után. Ritkán veszi hasznát, de most talán mind a kettejük életét megmenti- Itt ni, van egy leírás. Ez egy lény megidézése varázslat, de van egy rész benne, ahol szó szerint azt kell mondani, mint a szomjúság átok és utána annak a megtörése. Nem kell az árnyékból megidézned a lényt, szerintem te is ki tudod mondani ezt a törő igét. -az egyik oldalon megállt a lapozással és két pontra tette rá a jobb, illetve a bal mutatóujját- E között a két pont között te hogyan olvasnád ki? -kérdezte kérdő tekintettel.
*A könyvben ezekben a sorokban a következő állt: „Esse oportet ut vivas, non vivere ut edas.” Nem tudni, hogy sikerült-e. Ha nem, Lys megpróbálhatja a teljes varázslatot átolvasni és végig mondani, ami egy árnyékot látható, de anyagtalan alakká növeszt, aki képes lesz többek között a rajta lévő rontást is megtörni. Ha sikerül csak a fenti egy mondattal, akkor sem múlik el teljesen a szomjúsága, jelentős víz mennyiséget veszített. Viszont a bűbáj már nem okoz több gondot, kibírja egy ideig.
Ezzel elindultak abba az irányba, amit Esgalnak véltek. Több óra gyaloglást követően, ahol Vogon szemébe repült egy hatalmas bogár, amit olyan balszerencsés módon csapott le és kent szét, hogy alig tudta kitisztítani a látását, rendszeres botladozásait végül az zárta le, hogy egyik ilyen alkalommal beszakadt alatta a homok talaj és fájó marás tudatta vele, hogy egy sivatagi kígyó fészkére lépett épp rá.
-Áááá... Az élőlényed már megvan, épp annak örülök. -mondta komoly tekintettel, majd elővette a tőrét az övéből és levágta a hüllő fejét.- Tessék, ihatsz előttem egy kicsit a véréből. El kell látnom a sebemet. -Megpróbálta kiszívni a sebből a mérget, amennyire csak tudta. A hullától elvett egyik pamut ruhadarabot szétszaggatta és szorító kötést kötött a lábára.
-Azt hiszem itt kell hagynod. Ha minden igaz, balszerencse átkot is küldött ránk az a ringyó. Most már talán ki jutsz élve, de én csak visszatartanálak. -mondta mélyen a szemeibe nézve. Meggyőződésévé vált, hogy nem Ritalea keze miatt történt sorozatban ilyen szörnyűség vele, de még csak nem is Eclair felett hatalmasodott el az átok. Ezt annál is jobban hitte, mert ahogy a kígyó belemart, eszébe jutott az, hogy ki ölhette meg a csajt. De ezt nem árulta el még Lysanornak, mert számára is hihetetlennek tűnt, hogy képes lenne varázsolni.

/"Esse oportet ut vivas, non vivere ut edas." -latin közmondás
Azért eszünk, hogy éljünk, nem azért élünk, hogy együnk./

//2. küldetés – Sivatagi rejtély//

Fekszem, de miért? Fekszem és a szemem is csukva van, a kérdés még mindig ugyan az, miért? Fekszem, a szemem csukva, a testem viszonylag sértetlennek érzem, noha egyelőre nem nyitnám ki a szemem. És a kérdés is foglalkoztat miért? Kényelmesen fekszem, még mindig behunyt szemmel, a kérdés is tök ugyan az, viszont most már csatolok hozzá egy újabb megválaszolandó kérdést a miért mellé a hogyan-t és a mikor-t (tudom ez két kérdés, de legalább gondolkodni még tudok).
Elhatározásra jutottam, ideje befejezni a fekvést, és a csukott szemezést, egyrészt mert halvány sejtelmem sincs, hol vagyok.
Kezdetnek felállok, szemem még mindig csukva, kezem alatt homok folyik át, ami arra utal, hogy a sivatagban vagyok. Nagyszerű ideje kinyitni a szemem, de valahogy túlforró a fény, ami az arcom éri így már tutira veszem a sivatagot, de a kérdés még áll.
- MIÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉRT - Üvöltöm bele a napsütötte sivatagba immár nyitott szemmel és nulla lelkesedéssel a válaszra várva, na persze de kitől várok én választ, max magamtól, de én nem vagyok, jó társalgási partner pláne mivel a bőrtömlőm már csak félig van, ami sokkal égetőbb kérdést tesz a miért elé. Ellenőrzöm a felszerelésem és nagyon úgy tűnik minden meg van, ergo nem raboltak ki.
- Ne légy hülye, ha kiraboltak volna vagy hulla, vagy rabszolga lennél valami elcseszett városban.
- Befognád? Na meg mintha te hagynád. – Teszem fel a kérdést magamnak immár ingerültebben, remek már hallucinálok is, veszem észre.
- Még a végén itt halok meg.
- Miért halnál meg? Korábban mintha mást mondtál volna. Esetleg hazudtál a dologról?
Szögezem neki a kérdést, amire bősz kuss a válasz. Én korán örömködtem azon, hogy befogta végre. Hát nem tette.
- Még valakit meg kéne találnod nem? - Lépek magam mellé, pontosabban a hallucinációm lép elém.
- Az önsajnálat nem egészséges lépj, túl rajta a kereskedő fia még mindig egyedül van és rád vár.
- Had várjon, először magamat kell megmentenem, aztán jöhet mindenki más, szóval fogd be
- Hű de kemények lettünk hirtelen, te nyomoronc légy tisztában vele hogy én te vagyok, szóval pontosan tudom mikor és mire gondolsz, és amíg én itt vagyok legalább nem unatkozol
Néha nagyon meg tudnám verni magam, de igaza van, nem sirathatom a nem létező méltóságomat. Ideje előkaparni a kereskedő fiát. Előveszem az előző este készített tájolót, ami megmutatja merre is van. Pofátlanabbik felem, naná, belehajol a tájolóba és megjegyzi.
- No ez nincs is olyan messze ha jól látom arra a sivatag széle van szóval csak oda juss el te hős
- Befognád végre, ha kérhetem? Mivel elém hajolsz, így nem látom, szóval húzd, arrébb a hallucinációd seggét mielőtt megöllek.
Mintha meg is tudnám ölni a fene a pofáját. Iszom újra a tömlőből, és elindulok a gyerek felé. Pár óra séta után elértem végre az szélét addig sajnos kénytelen voltam hallgatni ezt botfülű alig bárdot, de amint oda értem, egyszer csak eltűnt, és hangokat hallottam.
- Ha estig nem adja, át a pénzt az a kufár eladjuk a fattyát rabszolgának és megsarcoljuk ő uraságát!
Nevetett fel és egy mellette levő zsákba rúgott. Csendesen előhúztam a kardomat majd megszámoltam hány rablóval is kell számolnom, egyelőre két embert látok, de nem kizárt, hogy rejtőzik még valahol egy két társuk, a fa alatt három kikötött lovat látok így esélyes a harmadik jelenléte is.. Oda lopakodtam a közelükbe, a nap erősen tűzött, de itt már fütyültem rá csak arra koncentráltam, hogy a rablók megkapják, amit érdemelnek. Hangosan nevetve beszélgetek és italoztak, elég valószínűtlenre vették, hogy bárki megtalálhatja őket, pechjük van. A nekem háttal ülő rabló azt se tudta mi történik vele, amikor lesújtottam rá, abban a pillanatban holtan dőlt el, kezéből a vizes tömlő a földre csurgott és jól mutatta, hogy víz helyett bor volt a tömlőbe, de a talaj gyorsan felszívta a vérével egyetemben. A másik felugrott és fegyvert rántott
- Meghalsz kutya!
Kiáltással nekem rontott az első két támadását védenem kellet és hátrálásra kényszerített. A következő csapására nem került sor, mert megakasztottam a támadását, és a lábammal kihúztam az ö elől levő lábát, ezzel megakasztva a rohamát. Elesett, ugyan de sikerült kitérnie támadásom elől. Majd tört rántott, és így már két fegyverrel harcolt ellenem, ami érdekes azt hitte előnyben van velem szemben, de sajnos esélyese volt támadni. Kardomat két kézre fogtam és egy erős csapással lecsaptam rá. Ezt egy kereszthárítással védte, ugyan de a kardja pengéje megadta magát. A pillanatnyi zavart kihasználva könyökkel arcon ütöttem, de ő is kihasználta a helyzetet és a tőrt igyekezett belém állítani. Az ütésem földre kényszerítette és a tőrét bennem hagyta, immár fegyvertelenül nézett rám, vajon mit láthatott a szememben, mert tiszta rémület ült ki az arcára. Szemem elnehezedett egy pillanatra és mire magamhoz tértem a rabló holtan feküdt előttem. A túlélő társa buzgó imádságba fogott Ritalea-hoz és remélte, hogy nem veszem őt észre. Mellettem én álltam nem kevésbé kaján vigyorral az arcán, és koránt sem tetszett, amit láttam, mert a piszok rám kacsintott és beleszállt a frissen feltámadt homokviharba az oázis szélén. A rabló bőszen imádkozott és valami sivatagi szellemet, démont, dzsinnt? Emlegetett, arcán rémület ült ki, amikor megpöccintettem a kardal, ami értéke volt mindent kipakolt csak ne öljem meg könyörgött, bármit beismer, csak hagyjam életbe. Jobb ötletem nem lévén megkötöztem és lefegyvereztem és behúztam a fák közé, hogy ne tépje darabokra a homokvihar. A fiút kihúztam a zsákból, megitattam és enni is adtam neki. Estére a homokvihar is elülő félben volt, de furán vidám hangok hallatszottak a viharból, ami az ifjút és el rablóját buzgó imádkozásra késztette, én csípőre tett kézzel küldtem el vidám hallucinációm a pokolba. Aki egy pillanatra kilépett a viharból meghajolt felém, no persze semmi tiszteletteljesség csak az én gunyoros stílusom köszönt vissza. Na, ez se kellett szegény rabló már mögöttem sírt, hogy meg fogunk halni a sivatag démona elemészt minket. Igaz lehetett valami a dologban, mert a két holtest eltűnt, no de semmi vész meghajoltam én is felé, mire beleveszett végre a viharba és az el is ült mintha csak ő tartotta volna fent a vihart. Utunk eseménytelenül zajlott hazafelé.

//Januári 2. küldetés - Sivatagi rejtély//

Hangos szűkölés... egy kissé nedves orr bökdös... pokoli fejzúgás... magamnál vagyok, és a hátamon fekszem.
Ahogy kinyitottam...volna a szemem, éles fény csapott le rám, így arcom elé kapom bal kezem, hogy ne vakítson meg percekre a fény. S ha még az lett volna a legnagyobb bajom. Ahogy az agyam szép sorjában minden érzékszervem használhatóvá tettem, éreztem, hogy forrósodik alattam a helyzet. És ezt tessék szó szerint érteni. Jobbom forró homokba túrt ahogy talpra álltam, s szemem is hozzá szokott végre a vakító tájhoz. Fernir idegesen járt fel-alá körülöttem, amit meg is értettem, hiszen érzékeny mancsait égette a foró homok és bundája sem erre a környezetre van kitalálva.
Gyors felmérést tartottam felszerelésemközt. Mindenem rendben találtam, a tőr, a kard, még az íjam is meg volt. Tárcám rendben, tömlőmben is van még folyadék, de ha sokáig egy helyben ácsorgok az nem tesz jót egyikünknek sem.
-Remélem ez nem valami ízetlen tréfa! - dohogok - Mert ha igen, a kitalálója megnézheti majd magát, van jobb dolgom is annál, hogy ilyen helyekről való kijutással töltsem az időm. - morogtam tovább, s közben elindulok, utiköpenyem csukjáját fejembe húzva. Jó, meglehet fohoztam ezzel a hőguta esélyeim, ám napszúrást már nem kapok. Fernir szaporázott mellettem, sűrűn lihegve, hogy ne hevüljön túl a szervezete.
Sivatagból nem bővelkedünk a kontinensen, ám mivel nyugatnak tartottam és a Kietlen pusztát rég elhagytam, nincs más, mint hogy Agare sivatagba csöppentem, ám ez volt az egyetlen hely, ahová semmi pénzért nem tettem volna be a lábam.
Már pedig két fő okból. Egy: itt, minden ép elméjű teremtmény tudja, semmi nem él meg azóta, hogy fel lett égetve a terület. Kettő: az előbb említett okokból kifolyólag még egy sárkány sem marad itt meg, nemhogy a fivérem, ergo az itt folytatott keresgélésem hiábavaló volna.
-Csak fogjam a kezem közém azt, aki... - a mondat másik felét már nem tudtam befejezni, mert eltűnt a lábam alól a bucka amelyen épp felbaktattam s hangos puffanással értem földet az aljában, jelentős mennyiségű homokkal a hajamban, felső és alsó ruházatom első védvonalában, csizmámban, de még az alkarvédőim alatt is.
-Ragyogó. - húzom el a szám mialatt farkasom mellém csúszkál.  Kevés az árnyék a bucka aljában is, így kirázom magamból a lehető legtöbb port és homokot és tovább indulunk.

//Januári 2. küldetés - Sivatagi rejtély//

Több órányi gyaloglás után megálltunk egy kis pihenőre és Fernirnek adtam egy kis vizet; jómagam úgy határoztam még bírom folyadék nélkül.
A szél feltámadt, de vajmi keveset, sőt, semmit nem segített rajtunk, mert száraz és forró volt. Kezdeti dühöm elpárolgott már, így ahogy elnéztem a látóhatár felett és néztem a hőhullámok verte táncokat, s jelenéseket, amelyek alig tartottak néhány pillanatig, eszembe jutott valami.
-Hogy ez nem jutott előbb eszembe! - kiáltottam fel ujjongva, miközben farkasom arckifejezéséből azt kellett levonjam, hogy szerinte beleőrültem ebbe a hőségbe. Ám most mit sem törődve ezzel, felpattantam, és kerestem egy vízszintes területet, ami nem volt nehéz, mert a szél elhordott körülünk minden buckát az imént.
Ahogy megállok egyhelyben, azonnal ömleni kezd rólam a veríték, de éppen nem törődöm vele, majd, amikor kiérünk innen, kitisztítom.
-Könyörgöm, ne éppen most delelj! - eresztettem el egy gyors fohászt a Nap felé, ahogy lepillantottam a homokra. És úgy néz ki, valamelyik istenség épp jó kedvében van, mert nem pontosan magam alatt áll az árnyékom. Mivel rengeteg időt gyalogoltam, az árnyékom mutatja a keleti irányt, hisz a Nap mindenbizonnyal lenyugvóban van.
Tehát innentől nincs más dolgom, csak az árnyékom követni és a Napot pontosan a hátam mögött tudni.
Ragyogó arccal pillantok Fernirre, aki, azt hittem tűkön ülve vár, ám épp elfoglalta magát, egy idő közben felszínre került csontváz közelebbi vizsgálatával... brrr...
-Azt hagyd! Indulunk. - mire egy enyhe farok libbentés volt a reakciója, s utánam eredt.

//Januári 2. küldetés - Sivatagi rejtély//

Pechemre sötétedéskor is még a homokot róttuk kettesben. A levegő hőmérséklete folyamatos hűlésbe kezdett, amit annyira nem vett egyikünk sem rossz néven, ám tudom nagyon jól, hogy ez a lehűlés fog még fokozódni, amit talán kibírunk, ha összebújunk.
-Mondjuk annak jobban örülnék, ha valaki olyanba ütköznénk, aki ismeri a járást. - jegyzem meg fennhangon, bár tisztában vagyok azzal, hogy válaszra nem igazán számíthatok.
Miközben megmászunk egy buckát, Fernir egyszerre csak izgatott lett, felrohant a tetejére és minden idegszálával megfeszülve egy irányba nézett. MIre felérek mellé, már én is látom, amit ő megérzett.
Kis tábortűz mellett egy alakot pillantottam meg, a szél a füstöt felénk fújta. Mivel egyedüli alak volt, hát odamentünk hozzá. Fekete köpenybe burkolódzott, ráncos öreg anyó látványa fogadott bennünket, ahogy odaértünk.
-Benneteket, mi szél sodort ide? - tekint fel ránk, s a tűz, ahogy megvilágítja arcát, méginkább öregnek hat, már-már évezredesnek.
-Őszintén megvallom, fogalmam sincs, hogyan kerültünk a sivatagba. Itt tértem magamhoz, egész álló nap a kiutat kerestük. - adok választ kérdésére röviden ám tömören - Ön mit csinál itt egyedül? - teszem fel én is kérdésem.
-Hosszú utat tettetek meg, - érkezik az anyó felől a válasz - pihennetek kell. Harapjatok valamit. - s ruhája alól szárított húst és friss gyümölcsöket húz elő, ám választ a kérdésemre nem kapok, s szemei is furcsán titokzatosan fénylenek.

//Januári 2. küldetés - Sivatagi rejtély//

Mégis mikor nyomott el az álom? Meddig lehettem ébren? Fogalmam sem volt, ám amikor pirkadni kezdett az anyónak hűlt helyét találom. De még a tűz hamvai is szőröstül-bőröstül eltűntek.
-Na szépen vagyunk. Ki gondolta volna, hogy estefelé tréfál meg minket a délibáb. - vakarom a fejem értetlenül, mert a gyomrom viszont egyáltalán nem korog és Fernir is elégedettnek tűnik.
Ám menni kell tovább, hisz a Nap kelőben, most szembe kell menjünk vele, ha tartani akarjuk az irányt. Ezúttal szaporábban haladunk, ám igyekszünk a legkevesebb fölösleges energiát pazarolni.
Delelőn járt a nap, amikor megálltunk inni. Sajnos nem csak a mi fogyasztásunk csappantotta meg a tömlő tartalmát, hanem arra a szomorú tényállásra jutottam, hogy a dugó nem zár jól, minek következtében párolog a hőség hatására a folyadékunk. Sietnem kell, ha mindkettőnket ki akarom innen élve juttatni.
Ekkor hozott hangokat a szél. Humán hangok voltak, viszont mivel szemből érkeztek és legalább egy homok bucka volt közöttünk, ismételten megmászhattuk az előttünk tornyosuló óriást. Fent igencsak ki kellett meresszem a szemem, hogy észre vehessem a három dűnével odébb civakodó alakokat. Hányan lehetnek, azt képtelen vagyok ebből a távból meghatározni a hőhullámok játéka miatt. Egyelőre az óvatos megközelítést helyeztem előtérbe.
Ahogy a hozzájuk legközelebbi bucka aljához értem, lassítok a tempón, s jelzek Fernirnek is, hogy így tegyen, hisz már erősödnek a civakodók hanjgai.
Három férfi. És egy nő, aki sír. Különös lehetne...Ám nincs béke idő és a hely sem különösen nyugtató.
Ahogy kitekintek a bucka mögül, két magas, tagbaszakadt és egy nyurgább, ám erős fizikumú ember férfit látok, illetve a homokban a vékony, fáradt ember nőt. Bár közelebb van még a leányhoz korban, mint a nőhöz.
-Enyim lesz, én viszem! - lóbálja ütött, kopott buzogányát az egyik magas. Eddig azt gondoltam, minden emberben van igény az ápoltságra. Ahogy erre a két magasra nézek, sajnos ki kell ábránduljak.
-Szemed, kezed levedd róla! Enyim lösz! Nem kő' elanni'! - Ripakodik rá a másik, nála nem látok fegyvert. És újabb információval szolgáltak nekem: rabszolgának, vagy örömlánynak hozták valahonnan a leányt.
-Elég legyen üresfejű banda! - dobbant a nyurga, aki mindenbizonnyal a bandácska vezetője - Az üzlet még az elrablása előtt megköttetett. Amelyikteknek továbbra is kifogása van ellene az megnézheti közelről a kardom hegyét!
Mi tagadás, csakugyan látok nála egy rövid kardot. Fernir türelmetlen. A lányon sem látszik, hogy valami földműves családból való.
A nyílvesszőt a helyére teszem, s már repül is és a fegyvertelen magas koponyájának hátsó része állítja már csak meg. A meglepetéstől kiguvadtak ugyan szemei, de mást már nemigen tudott tenni, csupán összeroskadt. Fernirt a lányhoz irányítom, mivel a nyurgának volna annyi esze, hogy vele kényszerítsen megadásra.
Én pedig kezelésbe vehetem a másik kettőt. A sebet gyorsan vágom bal kézfejemen, és török is előre, jobbomban rövid kardommal.

//Januári 2. küldetés - Sivatagi rejtély//

-"Segítő alakod öltsd fel, ártó pengéket tarts fel!" - mormolom futtomban, érzem a jól ismert bizsergést, ahogy vérem ismét formát ölt, s mire a férfiak elé érek, egy csinos véremből készült kispajzs áll a bal kezem rendelkezésére.
Ami el is kél, mert a még életben maradt tagbaszakadt alak, artikulálatlan üvöltéssel ugrik felém buzogányával. Ám az mit sem ért a varázspajzs ellen. Gondolom ő azt hitte, hogy össze fogja törni, hisz valami szilárd anyaggal van dolga, viszont sajnos nem így történt. Az erő, amivel ütött, valóban hatalmas volt, ám a vérem egyáltalán nem kristályosodott ki, inkább egy rugalmas anyaggá vált, amely felfogta az ütés jelentős részét.
Egy kissé ugyan beleremegett a csontom, de nem rettentett meg, s amíg ő bugyuta, értetlen arckifejezéssel szemléli buzogányát pajzsomon, addig én egy gyors és szabályos, alulról felfelé indított vágással megfosztom látásától. Óbégatva kapott az arcához.
-'Em látok! 'Em látok! Megvakított a nőszemély! - sopánkodott - Hun vagy?! Fejed veszem! - lóbálja a buzogányt a semmibe.
-Maradj már, te szerencsétlen! - rivall rá a nyurga - Majd én végzek vele.
Gyorsabban mozgott, mint amire számítottam tőle. Az első három csapását felfogtam a pajzzsal, a negyediket is sikerült felfogni, ám most nem vártam meg, amíg ő emeli a kardot, hanem azonnal el is lököm, s egy egyenes szúrást kap a bal vállába. Egyszerű vászoningje úgy hasadt, mintha arra teremtették volna. Tajtékozva feszül ismét nekem, most nem vág, hanem ő is szúr, hátha azzal megadja magát a pajzsom, ám csalódnia kellett ismét. Nem csak a támadását hatástalanítottam, hanem végig is vágom mélyen a jobb karját, melyben a kardot tartja, egész a mellkasa közepéig.
Most már csak hörögve bámul rám, szorítja magához vérző végtagját.
Ezekkel nincs már több gond.
-"Bevégeztük, elég legyen, használatod megszűntetem." - oldom fel a varázslatot, mire a vérem egy csapásra visszaáramlik a testembe. Ennek láttán a nyurgán pánik uralkodik el és kúszva távolodik közelemből.
A veszély elmúltával...vagy inkább távoztával lenne helyesebb a kifejezés, a leányhoz lépkedek, aki halálraváltan személi a fölé tornyosuló farkast.
-Megsebesültél? - kérdezem tőle.
-Nem, jól vagyok. - kapom a választ.
-Tudsz járni? Honnan kerülsz ide? - folytatom a forróságban a faggatását.
-Azt hiszem igen. Apámék karavánjával utaztam a sivatag peremén, amikor ezek nem messze ide, elraboltak.
-Emlékszel, merre jöttetek? Mert mi úgy eltévedtünk, hogy annál jobban nem is lehetne, s örömmel venném, ha kikalauzolnál innen bennünket. - kérdeztem tőle, mert már erőteljesen zavart az álandó forróság körülöttem és biztos voltam benne, hogy Fernir is ugyan így van vele.
-Persze, ezer örömmel! Azok után, hogy megmentetted az életem és a jövőmet, ez a legkevesebb, amit tehetek érted... - a farkasra pillantott - vagyis értetek.
Nem sokáig talpaltunk már, mire feltűntek az első zöld foltok, s vele a jajveszékelő karaván is. Jóllehet az első pillanatokban nem igazán nézték jó szemmel Fernir jelenlétét, ám az elveszett kisasszony megkerülte hamar helyre hozta mindenki kedvét. Kaptunk egy hátizsáknyi elemózsiát, Fernir pedig fellefetyelt négy nagy vödör vizet.
Csak hosszas hálálkodások után tudtunk ismét úrta kelni, ám szigorúan csak távolodni voltam hajlandó a sivatagtól.

//Kincskeresés avagy a pokoljárás//
//Mesélő//

Az utolsó kapu után már sivatagosabb, kövesebb növényektől egyre jobban megszabaduló táj vette át az uralmat. A távolból már látszik az utolsó esély a készletek feltöltésére, és utána már csak a sivatag, a helyi rablók, és a nagy büdös semmi vár rájuk napokig. A mágus eddigi mosolygós arca kicsit megfakult már, a tekintete is komolyabbra vált. Vélhetően a kimerültség miatt, hisz a terhelés javát ő vállalta fel, noha a másik két mágus és Nie sem érzi magát fényesen. Alamaise és Jeremy viszonylag könnyebben vették az utazást. A vezető viszont felélénkül, és már írja is össze kinek mi kellhet. Így ha bárkinek igénye kérése netalán vágyai netovábbja van csak tárja a férfi elé. A barnaköpenyes drasztikusabb változáson esik át, csuklyát ránt és elfedi az arcát, mintha nem szeretne feltűnést gerjeszteni az utolsó állomáson.

//Én most kimaradok jöhet az új kör//

//Kincskeresés avagy a pokoljárás//

Természetesen elengedtem a fülem mellett a mogorva zsoldosnő, mert arra már korábban rájöttem, hogy a köpeny és csuklya asszonyszemélyt takar, méghozzá, valamilyen mágiával megáldottat, bár, hogy az milyen jellegű, nem állapíthattam meg, ahhoz persze kevés volt az erőm. Azon nem csodálkoztam, hogy Shuga olyanokat alkalmazott főleg, akik értettek a harchoz és a mágiához is, mivel az út, amire készültünk, nem kis kihívást tartogatott azoknak, akik részt vettek benne és ezzel az én bőröm is sokkal jobban védett volt.
- Pedig hidd el, egy kis beszélgetéstől még nem lesz semmi bajod, sőt talán még sokkal szórakoztatónak is fogod találni az utat velem, mint ha mást osztanak be melléd. – vigyorogtam rá továbbra is.
Nem hagytam magam eltántorítani, mert nem akartam egyelőre Nienna közelében lenni, a végén még képes valami békává változtatni, mielőtt még megkedveltetem vele magam, a hordárokhoz pedig még úgy sem akartam csatlakozni, mert a végén még munkára fognak. Ha úgy látszik, hogy én is kiveszem a részem a szekér vezetéséből, lehet békén hagynak.
- Neked is kell egyéb iránt néha pihenni és ahogy elnézem Shuga-t, neki elég sietős, sokat nem fogunk ácsorogni, ha rajta múlik.

Aztán persze, bár először csak a zsoldos meggyőzése miatt mondtam, igazam lett, teleportáltunk, ettünk, aludtunk és mentünk tovább, végletekig kimerítve mindenkit. A varázshasználókat a kapuk nyitása, a varázstalanokat azok használata, ami mintha tőlük is energiákat szívott volna el. Engem, aki képességeimmel érzékelni tudtam a mágiát, talán jobban megviselt a többieknél, mert mintha minden egyes teleport kapu magába szippantott volna, ahogy a mágusok beleadták az energiájukat. Zsibbadtan, szédülten kuporogtam a bakon a nő mellett, aki remélhetőleg azért a nevét legalább elárulta, ha később már nem is volt erőm tovább szórakoztatni.
Az volt a tervem, hogy valamikor az út közben megpróbálok a jégelf „kegyeibe” visszaférkőzni, hiszen nem árt, ha minél többen védik a hátsóm, ha az én szerepemre kerül sor, amitől, ahogy egyre közelebb értünk, a gyomrom liftezni kezdett. Élénken kezdtem emlékezni az eltemetett városban töltött időre és annak „lakóira”.
Felmerült bennem, mikor a sivatag szélét elértük, hogy megkörnyékezem Shugát, hátha valamit elárul a terveiről, de meglátva elgyötört, komor fizimiskáját, inkább letettem róla.
Hulla fáradt voltam, de tudtam, hogy ez az utolsó megálló lakott településen, ezért kicaplattam a piacra, hogy pár védőtalizmánt beszerezzek, meg valami serkentőszert, ha rosszra fordulna a helyzet. Kivételesen fizetni is szándékoztam érte, legfeljebb majd visszafelé visszaszerzem, most nem volt kedvem kergetőzéshez.

// Kincskeresés vagy a pokoljárás //

Az út kezdete nehezebb volt mint gondoltam, a két mágussal már dolgoztam együtt. Viszont Nie ereje meglepett. Ha nem vigyázok magamra könnyen kiterít a sivatagban, noha én lennék előnyben, nem szívesen húznám ki a gyufát nála. Szerencsémre nem sűrűn dolgozhatott össze más mágusokkal, így nem tűnhetett fel neki hogy négy fő helyett öten dolgoztunk a kapun. Ha csak az emberi felem csinálta volna ahogy a terv is szólt, most mind hárman hullák lennénk. A tény hogy olyan technikát használtunk, amit a sárkányok esetében könnyebb sokat dobott a dolgon. Viszont az egyre halványuló humán kezd problémákat halmozni, igaz ahogy a trió két tagja olvad belém úgy veszem át a helyet én, és végre lassan a végére érünk a folyamatnak. Az út vége már jobb érzéssel tölt el, amikor a vezető pár szót váltva velem a karavánnal elindul. Jeremy kérdéssel fordulna hozzám, amre a szemeimet árnyékba rejtem, aligha békülne ki a ténnyel, hogy egy hüllő szempár néz vissza rá. A szerencsém az, hogy totál kimerült ez a test és nincs kedvem vigyorogni, így a félelf később teszi fel a kérdéseit már ha vannak neki. Az új zsoldos arca is több dolgot elárult az utazás folyamán, azt is hogy képzett mágiahasználó lehet, hisz a kapura meg se rezzent, sőt arra sem hogy. több mágus dolgozik össze. Ezt is megjegyeztem bár most vele van a legkisebb gondom. Az utolsó városban, hogy úgy mondjam a barnaköpenyes, és a homokdémon eléggé hírhedté vált. Nincs kedvem a helyi városőrséggel, és a kocsmárosával összebalhézni. Így a csuklyám felhúzom, és árnyékot szövök alá, így nehezebben ismernek fel arcról, és a szemem miatt se kezdenek rohangászni, mint a mérgezett egerek. A kardom lecsatolom a hátamról, és az első kocsira rakom, nem egy elit darab így az esetleges elvesztése nem okozna zűrt. Ellenben a botomé igen. Amint mindenki besétált a városba magamra öltöttem Shuga vidámságát, és megindulok a kocsma felé.

// Kincskeresés vagy a pokoljárás //

Ha elhatározom valamit, akkor elég nehéz elvenni a kedvem, főleg, ha egy makacs és titokzatos zsoldos szekírozásával kapcsolhatom össze, aki végül megtörik kitartó ostromaim alatt és néha egy-egy kerek mondatot is sikerült nyernem tőle jutalmamul. A nevét is megtudtam: Ashanis, ami egy darabig elfoglalt, hogy rájöjjek vajon milyen területről származik, de persze ezzel csak magamat szórakoztattam. Valahogy a személyes kérdésekre nem jól reagált, így azokat nem is erőltettem egyelőre.

A sivatagi út szélén lévő település piaca elég sok népségnek adott elfoglaltságot és munkát, ahogy ott egyelőre céltalanul nézelődve kóborolta, egyszer mintha Nienna ruhájának villanását is láttam volna, ám olyan gyorsan eltűnt, hogy nem volt kedvem utána sietni, még az sem volt biztos, hogy őt láttam.
Meg-megálltam egy-egy árusnál, vagy egy mutatós tőrt, vagy egy furcsa tárgyat megnézni, de egy óra után is csak egy hosszú sállal lettem gazdagabb, amit az egyik helyi megmutatott, hogy kell a fejem, nyakam és a szám elé tekerni a Nap és a szélhordta homok ellen védekezve.
Aztán egy élénk színű sátornál megpillantottam egy pár engem érdeklő talizmánt, ami odavonzott, de még jóformán körül sem néztem máris a nyakamba kaptam a vén kofát, aki láthatóan már megszépítette magának a mai napot egy kis itókával.
Hagytam magam közelebb húzni, hiszen szándékomban állt vásárolni, ha tud valami jót mutatni.
- Hagyjuk a bóvlikat apó, nekem olyat mutasson, ami tényleg hatásos a sivatagban vagy vadállatok, varázslatok ellen, olyasmit, amit a pult alatt tart és a komoly vásárlóknak tartogat. – nevettem rá, tudatva velem, hogy nem tudatlan kalandor vagyok.

// Kincskeresés avagy a pokoljárás //

Ahogy belépek a fogadóba ismerős alak üdvözöl és vélhetően nagyon boldog valamiért. Pedig az utolsó tréfáim egyike őt is érintette, hisz az egyik falat alaposan megrongáltam. Na meg hogy jobban teljen az idő, némi állati vér, és bor keverékével elég halálos fenyegetést hagytam mind neki, mind az ostoba helyieknek, aztán el is vesztettem az uralmam ezen test felett és visszadobott a börtönömbe. Még az emléke is fáj a dolognak. De a fickó csak fecseg és fecseg, amikor a másikam le gazemberezi, kicsit ökölbe szorul a kezem, de még nem ütöm meg a fogadóst.
- És miért volt olyan nagy gazember az a barna köpenyes mágus?
Teszem fel a kérdést a férfinak. Az egyetlen mázlim még talán az hogy sokkal nagyobb vagyok mint akkoriban. Így talán nem is véletlen hogy nem ismer fel. De már folytatja is a storyt éljen. Amúgy bárhogy töröm a fejem egy barna köpenyest sem öltem meg, noha volt aki nem bírta a terhet amit okoztam és belehalt, de ezért csak nem lehet kárhoztatni. Ami meg a bányában történt az meg úgysem publikus. Miközben a mesélő kocsmárost hallgatom, ismerős szag csapja meg az orrom. Nem volt elég hogy az úton végig úgy bámult ránk,ez esetben a ránk a félelfre és ránk értendő, mintha ki akart volna nyírni minket. Amint a mesemondó tulaj végez, Nie felé, pontosabban a pulthoz viszi az útja. Mivel a hölgy sem süket, legnagyobb bánatomra rákérdez a démonra.
- Mondja, miféle démonról beszélt az előbb annak az alaknak? És miért mondta, hogy egy olyan, mint ő, áldozatul esett neki?
Ezt tuti felhozza ha ideér, és megint átmegy agresszívba, és én nem nyírhatom ki, hisz tényleg fontos. Na meg leszoktam az oktalan emberölésről már elég régen. Viszont ahogy elnézem az elf zavarban van engem illetően, de mutass még egy közel két és fél méteres barna köpenyes mágust a környéken, sőt a kontinensen. A szöszi nem számít és ő amúgy is vörös köpenyben tolja és csenevész a testalkata hozzám képest. Én és a másik kettő énem szeretünk jókat enni. Miközben Nie faggatja a kocsmárost némi ételt is rendelek, és hogy cukkoljam a jövendőbeli talán fehérmágust a saját hangomon teszem. Nem mintha eddig nem így beszéltem volna most még rá is dobok egy jókora lapáttal. Remélem a fogadós hallása továbbra sem a legjobb, ma még inni terveztek, méghozzá sokat ha már ingyen van.

Nem azt mondom, hogy sosem szoktam vásárolni, mert természetesen nem csak lopásból élek. Legtöbbször megbízásokat teljesítek, mikor elcsenek valamit, nem a maga szórakozására teszem, hiszen ha minden úton útfélen ezt tenném, akkor már rége megszabadítottak volna a törvény őrei a kezemtől. Lehet a kés élén táncolni, de állandóan azt tenni fárasztó és a hibák is megsokszorozódnak, ami az én szakmámban nem túl egészséges.
Mivel ez a sivatag előtt az utolsó település, ahol megpihenhet és felfrissülhet a vándor, nem lenne célszerű magamra haragítani a kereskedőit, ezért állok most az öregember előtt és nem éjjel lopózok a sátrába.
Természetesen a tudomására hozom, hogy nem vagyok az a fajta, akit könnyű megtéveszteni, de a válaszára egyáltalán nem számítok és meglepődve, egyúttal gyanakodva nézek rá.
Ki az, aki három, vagyis négy kérdés ellenében ingyen ad valami értékes amulettet?
Na jó, persze ehhez elvárása a helyes válasz, de hát elég világjárta vagyok és elég ravasznak tartom magam, hogy ez ne legyen gond.
És, ha mégis elbuknék az a két kupica ital semmiség!
- Halljuk azokat a kérdéseket apó! – nevetek fel lelkesen, ami azonnal abbamarad, ahogy meghallom a szavait.
Arcom elgondolkodóvá válik és újra és újra elismétlem magamban a rejtvényt, próbálva ráhangolódni dallamára és figyelni első megérzéseimre.
- Hmm…..gondolom a víz kizárt, más kell, hogy elnyeljen……..arany…..ezüst, talán ezek a Napra és a Holdra utalnak,….jéghideg…tűzforró, ez időjárásra………Mire is jellemzők ezek….? – nézek el a távolba, majd vigyorogva a kofára. – Ez nem lehet más csak a ……sivatag! Eltaláltam?