Hyarmenya dzsungel

Az ork kicsit olyan, mint egy kíváncsi kölyökkutya. Na jó, kinézetben elég messze van bármiféle kutyától, esetleg ahhoz hasonlítana, amelyik nemrégiben találkozott hatalmas sebességgel egy várfallal, de akkor is, a kiváncsisága és a különös felfogása eléggé állatias. Ráadásul a szaglasát használja, nem a szemét, igaz, most ez utóbbinak nagyobb hasznát veszi, mivel jó pár napig az orra elég véres lesz hozzá, hogy bármit is kiszagoljon. Szerencse, különben egy idő után feltűnne neki, hogy szinte mindenféle növény illata érezhető rajtam, és eléggé elkülöníthetetlenül méghozzá...
- Tudod, nem szép dolog lányokat verni... - teszek egy megjegyzést alá, amiből biztosan le fogja szűrni, hogy ha kiderülne, hogy nekem mert támadni, máris nem érezné magát ilyen jól. Pedig kifejezetten pocsék a helyzete, de apám mellett még nyomorultabb lenne, így jobban jár, ha hajlandó egyszerűen elfogadni a válaszaimat, és nem túl kegyetlenül kérdezgetni. Választ úgysem fog kapni, akkor meg nem érdemes magát tökéletesen feleslegesen strapálnia ilyen gondolatokkal.
- Hát azt nem csodálom, én ugyanis eléggé ritka fajta vagyok. Sok sikert, ha nem baj, én már megyek... - vetem még oda neki, mintha meg sem hallottam volna az utalását a kutyákra, meg persze a vadászat istennőjére. Nyilván nem tudja, hogy az én munkaköri leírásomban nincs benne a megfelelő préda megtalálása, azt neki kell megtenni, csak annyiban tudnék segíteni, hogy elejthesse. Inkább megfordulok, és elindulok a sűrűbe, de persze nem az ösvényt követve. Két perc elég nekem, hogy úgy eltűnjek, mintha soha nem is jártam volna errefelé. Az egyetlen emléke annak, hogy az ork nem képzelődött, ott virít az arcán és még jó darabig fogja akadályozni. Csúnyán elbántam vele, elismerem, de nem tehetek róla, hogy nem tudja, hol van a határ...

//Köszi a játékot//

// 5. küldetés – Ítéletidő //

* Már kellő távolságból sikerül kiszúrnom a Hyarmenya dzsungelt, jelentő favonulatot.
Igen pontosan oda tartok, a Hyarmenya dzsungelbe. Hallottam hírét és véletlenségből pont a közelbe vezetett az utam. A közelmúlt eseményei következtében úgy határoztam, ideje egy kis magánynak, távol az embertömegektől, és miért nem ejteném ezt meg, ebben a dzsungelben, ha már erre járok. Gyermekkorom óta szerettem volna ide betenni a lábam. Pontosan azért, amiért mások el akarják kerülni ezt a helyet. A történetek, melyeket hallani lehet erről a helyről, miszerint olyan élőlények találhatók erre, amelyek sehol máshol Lanuria területén, illetve egy-egy elvétve hallott történet, mely ebben a dzsungelben játszódik, bőven elég nekem arra, hogy önszántamból ismerkedjek meg Lanuria ezen vidékével.
Rövidesen a fasor közvetlen előttem helyezkedik el, mikor megállok. Majd egy nagyobb kövön helyet is foglalok.
Holmiaim közül előkeresek egy fém tároló hengert, melyből hamarosan kezem ügyébe kerül tartalma, egy térkép. Óvatosan kihajtom, majd hamarosan be is azonosítom jelenlegi tartózkodási helyemet rajta.*
~ Itt lennék!

*Jelentem ki magamnak, miközben újamat ráhelyezem a térképre. Nem volt egy nehéz feladat. Igen alapos és jó munka gyümölcse pihent a kezeim között. Azonban a jelenlegi helyzetem mellett csak egy vonallal körbehatárolt terület lelhető fel a térképen, azzal a felirattal, Hyarmenya dzsungel. A térkép többi részével ellentétben melyek tele voltak a tájékozódást megkönnyítő jelzésekkel, Hyarmenyanál semmi ilyen nem volt fellelhető. Talán a térkép készítője nem merészkedett be a dzsungelbe, illetve nem tudott beszerezni olyan forrást, amelyet használhatott volna. A térkép ezen hibáját már akkor észrevettem, mikor még csak elterveztem, hogy ide fogok jönni. Most nem is azért kerestem elő, hogy a dzsungelben segítségemre legyen, illetve nem úgy, ahogy az esetek többségében szokott. Most sokkal inkább azt vésem az emlékezetembe, mit és merre találhatok majd, ha egyik illetve másik végén jönnék ki a dzsungelből, illetve a dzsungel közvetlen környezetéből próbálok meg rájönni a peremén uralkodó terepviszonyokra. Ezzel is előre felkészülve, ha valami nem úgy alakulna, mint szeretném. Erre viszont igen jó esélyt látok, köszönhetően a dzsungel hírének és a hallott történeteknek.
Végül csak sikerül kellően áttanulmányoznom a térképet. Idő közben a szél is feltámad, sőt rövidesen igen erőteljesre erősödik. Az égboltra nézek. Még nem látom ugyan a felhőket, de esőt sejtek.*
~ Egy kis zápor nem tarthat vissza!
*Nem sokkal a térkép újbóli biztonságba helyezése után, megteszem az első lépéseimet a dzsungelben.
Már egy jó ideje sétálok a dzsungelben, azonban szinte alig haladok előre. A talajt borító dús növényzet erőteljesen lelassítja haladásomat. Mialatt az aljnövényzettel harcolok az előrehaladásom ügyében, a fák koronájának egyre intenzívebb mozgása, egyre inkább azt a benyomást kelti bennem, hamarosan esni fog.*

*Azonban ez még továbbra se tölt el aggodalommal.
Ennek köszönhetően figyelmemet teljesen lekötheti a dzsungel élővilágának csodálata. Bár a rengeteg rovar nem nyeri el túlságosan a tetszésemet, és sajnálatomra nagyobb állattal eddig nem hozott össze a sors, de a különösebbnél különösebb növények már annál inkább érdekesnek tűnnek. Ezekre már a dzsungelben tett első lépések után is felfigyeltem.
Mélyebbre hatolok a dzsungelben. Közben lehullnak az első esőcseppek is.*
- Mit nekem egy kis zápor!
*Azonban nagyobb állatra továbbra se sikerül akadnom. Már kezd gyanússá válni számomra.*
~ Talán ők tudnak valamit, amit én nem.
*Esőtől nem zavartatva, pedig idő közben már dörgés és villámlás is párosul az egyre intenzívebb égi áldáshoz, folytatom utamat, mely egy tisztásra vezet.
A tisztás szélére érve rövid szünetet tartok. Közben elhatározom, hogy átvágok a tisztáson, hátha szerencsém lesz és sikerül végre megpillantanom valami élőlényt, köszönhetően a jobb látási viszonynak.*

*Azonban, mintha minden élőlény elbújt volna az eső elől, továbbra se kerül szemem elé, egy példány se. Így inkább kiélvezem a szabad ég nyújtotta lehetőséget és fejemet hátrahajtva élvezem néhány pillanatig az esőt.
Lassú haladásommal egy időben a villámok is egyre közelebb kezdenek el becsapódni, de még mindig elég távolinak tűnnek.
Azonban, mikor a tisztás kétharmadánál járok egyszer csak, alig pár méterre tőlem, villám csapódik a földbe. Mit ne mondjak, igencsak megijedek a hírtelen jött eseménytől és a vele járó hangzavartól. Ez elég indokot jelent számomra, lépteim megnyújtásához, és hogy minél
előbb ismételten a fák között akarjak lenni.
A tisztás szélén se álok meg. Ugyanazzal a lendülettel hatolok beljebb a dzsungelbe.
Az előbbi villámlás el is veszi a kedvem a felhőszakadás szépségeitől, ezért el is határozom, valami fedezéket keresek, és ott megvárom, amíg kicsit lecsillapodik az időjárás.
Hamarosan rá is lelek a megfelelő fedezékre. Egy jókora levélre, mely az esővel szemben nyújthat védelmet. A körülöttem elterülő dzsungel viszont a villámtól óv majd meg.
Mikor beérek a levél fedezékébe, körbefordulok, hogy megbizonyosodjak a környék elég biztonságos-e.
Fordulás közben, mikor egy aprót lépek, furcsa reccsenésre leszek figyelmes, melynek a hangja nem hasonlít az ágak töréséhez, ezért kíváncsian megnézem, mi történhetett.
Azonban, lábamat már nem védi a levél az esőtől, ezért egyik kezemmel megfogom a levelet és magammal húzom, ameddig csak engedi.*

*Ez elégnek bizonyul, így másik kezemmel el tudom húzni a sűrű aljnövényzetet. Ennek köszönhetően felfedi előttem kilétét a hang forrása, csontok. Csontok hevertek szanaszét a vastag aljnövényzetben. Nekem ezek közül sikerült rálépnem az egyikre.
Nem igazán nyugtat meg a körülöttem heverő csontok gondolata, ezért mikor egy apró mozdulatot érzek a levél irányából, hírtelen el is engedem a levele. Felegyenesedek és kezemet máris kardom markolatára helyezem.
De nem látok semmit. Aggodalmam továbbra is megmarad, ezért ismételten körbenézek, majd még egyszer. Azonban, az eső és a gyakori villámlásokat kísérő dörgések zaja lehetetlenné teszik számomra az apróbb neszek észlelését. Ezért, mikor második körbefordulásom alkalmával se sikerül, fellelnem egyetlen állatot se, megnyugodok kicsit.*
~ Csak az eső.
*Mosolyodok el a gondolaton, hogy egy ilyen apróság hatására is sikerül ennyire megijednem. Kardom markolatát is elengedem. Várom az eső lecsendesedését. De a csontok továbbra se hagynak nyugodni.*

~ Milyen állat tehette?
*Nem sokkal kardom elengedése után, meg is kapom a választ. Erős szorítást érzek először csak az egyik lábamon, majd pár pillanattal később a másikon is. Az első szorításra hírtelen fel is emelem érintett lábamat, hogy láthassam, mi történik. Meglepetésemre nem sikerül annyira megemelnem, mint szerettem volna, de így is sikerül kivenne, egy inda fogta körbe a bokámat.
Hamarosan újabb indák kúszását érzem földön maradt lábamon, melyek, próbálna folyamatosan felfele kúszni lábamon. Közben a korábban felemelt lábam ismételten talajt fog, igaz nem az én akaratomból. Az indák egyre erősebben szorítanak, és közben húznak is maguk felé. Hamarosan már nem csak lábam kényszerül a földre, hanem az egyensúly elvesztését követően testem többi része is.
Eddigre már egyértelművé válik számomra, mi okozta azoknak az állatoknak a halálát, melyeknek a csontjaira ráleltem.
Nem is kell több, kezem ismételten kardom markolatán terem. Egy gyors berögzült mozdulatot követően már el is hagyja tokját és bevetésre készen áll. Idő közben, az erős szorítás hatására, lábaim elkezdenek zsibbadni.
Gondolkodás nélkül gyorsan le is sújtok kardommal az indákra, azonban mire sikerül levágni azokat, amelyek a lábaimat tartották fogságba, addigra pár újnak sikerül ismételten köréjük tekerednie, és fokozatosan haladnak felfele.
Amilyen gyorsan csak tudom, levágom azokat is.
A művelet elvégzése közben észreveszem, hogy továbbiak is tartanak felém, és mostanra már nem csak egy irányból. Tisztában vagyok vele, a jelenlegi felállás kezdi meghaladni képességeimet, ezért még a földön gyors hátrálásba kezdek.*

*Jó néhány méter megtétele és egy esést követően, ami annak volt köszönhető, hogy egyik kezemet véletlen egy vizes kőre tettem, és mikor ráhelyeződött a súly, lecsúszott a vizes kőről, elég távolinak éreztem a növényt, hogy felálljak.
Azonban a növény még mindig nem akarja elengedni prédáját. Ezt a következtetést, akkor sikerül levonnom, mikor a felállást követően az aljnövényzet apró mozgásából látszódnak a továbbra is közeledő indák.
Nekem viszont nincs kedvem itt maradni ebédre, így karddal a kezemben a gyors visszavonulás mellett döntök. Ez egészen a tisztás széléig folytatom, ahol végre megállok.
Itt végre kipihenhetem magam. Mikor sikerül végre ismételten rendezni gondolataimat és feleleveníteni a dzsungel szélén elmémbe vésett térképet, megpróbálom elképzelni merre is lehet most rajta, a dzsungelben történő bolyongásomat követően.
Végül indulok a dzsungel legközelebbinek vélt széle felé. Első nekifutásra, ennyi elégnek bizonyult számomra, ebből a helyből. Legközelebb majd jobban felkészülök, de ezek után már nem is tűnik olyan borzalmasnak az embertömeg.
Utam hátralevő részében, kellő távolságban elkerülök minden, nagyobbnak tűnő levelet. Sokkalta jobban tartok egy hasonló növénnyel való találkozástól, mint egy másik, eddig számomra ismeretlen élőlénnyel való találkozástól.*