Hyarmenya dzsungel

//Mia időn túli//

Ahogy fetrengek a röhögéstől, a környék apróságai rám támadnak, ezen még jobban örömködök, hisz felfalhatom őket. Érzem és látom is Mia Rúnáját, de egyelőre a korai vacsimra koncentrálok. Nem mintha félnék tőlük, de ők hamarosan eldönthetik, mi legyen a sorsuk. Miára nézek, és ahogy felkacagok, egy erősebb érzelmi kisugárzást hozok létre, az emberek hála a jónak semmit se éreznek belőle. De az állatok, nagyon is megérzik. Így legyen rajtuk bármilyen varázs, az életösztönük az első. De igazából ha nekem esnek se okoznak túl sok sérülést. Felállok, és Miához sétálok, hisz a sötétség sem sokat zavar. Megérintem az állát, végighúzom a nyakán a pikkelyes kezemet. Majd felsóhajtok.
- Ennyire sokat változtam volna Sendel óta? Azért ezt nehezen hiszem drága asszonykám.
Csókolom meg, a sok ragadozó vacsora töltelék ricsaja ellenére.

-//Mia//

Ahogy megszólít, elmosolyodom.
- Nem ő vagy én, csak én. Mind a ketten én vagyok bár egyre ritkábban vagyunk mi. Szóval én vagyok drága nejecském.
A fenyegetésére, csak felhúzom a fogínyemet, pontosabban teljes szélességben vigyorgom rajta.
- A halálra csikit még meglátjuk, de eredetileg nem így nézek ki, csak a körülmények kavartak ebbe az alakba.
Azt még se mondhatom el neki, hogy egy halott sárkány vagyok kicsim.
- Szeretek játszadozni veled, de hogy bárki is bánthasson. Na azt nem hagynám.
Az ájulást a mágia túl használata miatt épp mostanra hozza össze. Számomra ez nem új dolog, hisz nálam is előfordult nem egyszer gyerekkoromban. Mielőtt teljesen a földre érne a fejét és a vállát elkapom, és a karjaimba zárva emelem fel, az ájult madaram. A kunyhó kicsit messze van, bár egy rendes ugrással elé érek, feltekintek a magasba és felsóhajtok.
- Tudod mázli, hogy elég sokat utazol, és nem elkényelmesedett életmódot élsz, még a végén belebetegednék, míg felcipellek. A másik pozitívum az az, hogy ájult vagy és simán cikizhetlek büntetlenül.
Felmászom a létrán, miközben fél kezemben Mia ernyedt testét tartom. A házba lépve valami alvó alkalmatosságot keresek, és lefektetem rá. A homlokára egy hűvös vizes kendőt szerzek, majd leülök immár emberi alakban a közelébe, hogy figyelhessem, ahogy alszik. Az arcát megsimogatom, majd a hozzám közeli kezét megfogva türelmesen várok míg magához tér.

//Shuga időntúli - kölcsön cikizés visszajár //

A hűvös faházikóban csakhamar magához tér. Párja mellette, a keze a kezében pihen. Fék szemét kinyitva sandít rá megnyugodva.
- Édes Shuga! Milyen szerencse, hogy nem puhultál el teljesen, mióta nem... Mióta is kedvesem?
Sóhajtva megkísérel felülni, el nem eresztve a férfi erős kezét, de csak visszahanyatlik.
- Hagyj időt még nekem!
Azzal összeszorítja a szemét és szokásától eltérően csendbe burkolózik s a mágust hallgatja, kinek ez a csend bizonyára jól is esik. Olyan zaklatottnak tűnik.

//Ekorin elhagyása után//
*A legkisebb esély, hogy valaki is háborgatni fog ez a hely. Mélyen betörtem oda ahova élők csak nagy harcok árán juthatnak el. Tökéletes helyszín a kísérleteimhez. Viszont kis eszközölésre szorul a helyszín hisz kedves utazótársam még az élők világát gyarapítja. Kezeimet magam elé rakom tenyereim egymással néznek szembe. Egy kört írok le velük majd szél kerekedik a láb nélküli lebegő test alatt. Apró vékony kis kör csak bent lehetne érezni micsoda erő kezd felhalmozódni benne.
~ A nagyobb varázslatokhoz idő kell...
*Percekig csak gyűjtöm magam köré míg egyszer csak egy hatalmas széllökés szánt végig a talajhoz közel. Lekaszálva minden növényt minek lágy a szára. Szinte egyszerre csuklanak össze. Majd egy újabb lökés kíséretében egy kör alakban mindent elkezd kilökni magából. Körbe nézek, lesz itt még tenni való attól függetlenül. Érzem pihennem kell, viszont ez nem korlátoz meg abban, hogy fizikális alakot öltsek.
- A mai nap folyamán már nem leszek képes használni a teleportot... Viszont addig is...
*A bázis alapja nem volt nagy, hatvan lépés hosszan egy kör a dzsungel közepén. Senkinek fel sem tűnne, tekintek fel az ég felé amit a fák lombjai takarnak.
- Onnan se lát minket senki.
*Nem véletlenül választottam ezt a helyet, valamilyen állat barlangja volt ez valamikor, viszont már csak a csontjait találtam meg, Elég tágas ahhoz, hogy egy ember kényelmesen elférjen benne. Habár a belseje nem túl mély éppen elég lesz kezdetnek. Amit tudtam eltüntettem az útból viszont a bejáratot valamivel el is kell torlaszolni. Nem hiszem hogy akármi is ellenünk jönne. De nem bízom a véletlenre. Viszont ezt most nem tudom megoldani, végeredményben egy sárfal felhúzása esténként nem a világ vége.
Egy teljes napot vártam míg meg tudtam nyitni a kaput amin az utitársam át tudott jönni. Ehhez is előkészületek kellettek, amikre bőségesen volt időm az éjszaka folyamán.
- Pakoljunk ki.
- Igenis Nagyúr.
*Puffan egy férfi kinek keze össze van kötve szája betapasztva.
- Minek hoztuk magunkkal ezt az embert?
- Varázsképes, ha csak nem te szeretnél meghalni a kísérletek alatt kellenek hozzá egerek.
*A férfi csak bólintott, érezte, hogy még az ő gyomrát is meg fogja viselni az elkövetkezendő időszak. Pedig látott és tett már dolgokat mint bérgyilkos, de attól a tekintettől ahogy a nagyúr nézett az eszméletlen férfira méég ő is megborzongott. A kipakolás hamar végződött, csak a lényeges dolgokat hoztuk magunkkal, betevőről gondoskodik az erdő, kísérleti patkányokról meg a nem is olyan közelben élők. Idáig még nem jutott el a háború nem is lesz feltűnő, hébe hóba megesznek egy egy embert a vadállatok.
A kísérletek megkezdődtek, az alanyunk jól teljesített nem adta fel az első napokban. Egy kombinált mágián dolgoztam, mi képes volt egy élő energiához csatlakozni. Próbáltam egyesíteni az ősi tudást mit magammal hoztam ennek a világnak az erejével össze fésülni. Úgy használni a képességeimet, hogy miközben egybe vagyok olvadva a prédával az ő energiáit használni. Már a kezdeti nehézségeknél rájöttem nem lesz egyszerű, főleg ha példány ellenkezik. Habár a társam gyorsan megtörte ellenkezését. Nézni is rossz volt azt a kínzást amibe nem halt bele mégis borzalmas kínokat élt át.
-Én sem az emberségemről vagyok híres... De ezt végig nézni is rossz volt.
- Köszönöm nagyuram!
*Hetekig életben tartottuk a férfit, de végül sikerrel jártam. Képes voltam átültetni belé olyan képességeket miket még Aden is birtokolt míg életben volt. Csak a végső órákban adtuk meg a kegyes halált. Egy holtest hevert előttünk, soványan körmök nélkül egyetlen rongydarabba csavarva. A tűz égett odabent felettünk volt egy lyuk ahol a füst kiszállt, gondosan lefedve úgy hogy veszélyes állat ne legyen képes bejutni rajta.
- Azt hiszem sikeresnek mondható az első lépés. Ideje nyugovóra térni.
*Aznap este a társamra került a sor, miután a hetekig tartó játszmák folytak rájöttem hogy tegyem mindezt a legkevesebb fájdalommal. Szellem testem körbe zárta a férfit mint egy szarkofág. Elővigyázatosságból az esti teába jó nagy mennyiségű altatót kevertem bele. Nem szállom meg a férfit csak mint egy pióca hozzá kötöm magam ahhoz mi energiával látja el. A különbség annyi volt csupán, hogy míg a piócák kiszívják én betársulok hozzá. Egységet alkotva ezzel élő és holt között, hol egyik sem uralja a másikat mégis mindketten szabadok.
A férfi viszont még teles tudatán kívül volt hát irányíthattam testét. Míg az elme aluszik vagy ki van ütve a másikuk vigyázhat rá.
- Nos itt az ideje kipróbálni.
*Érzékszervein keresztül ízlelhettem meg újra az életet, minden érzésem teljesen emberinek tűnt. Megvágtam kezem s még azt is éreztem. Nem hagytam ismét öntudatra ébredni a férfit. Nem volt rá szükség, szinte teljesen a rendelkezésemre állt.
- Megszálltam de mégse, olyan vagyok mint valami lélek pióca aki szimbiózisba kerül a partnerével. A közös jó.
*Viszont ennek a formának is megvoltak a maga határai, társam tragikus elvesztése azon a napon történt mikor megpróbáltam átalakítani az emberi bőr felszínét csak a belső energiák átalakításával. A vége egy hatalmas robbanás lett mindenfelé emberi maradványokkal. Borzalmasan fájt, éreztem minden pillanatát viszont rám nem volt hatással. A földre térdelve néztem magam elé, lihegtem akárcsak egy ember.
- Na ilyent többet nem csinálunk... Ez volt a határ, van amit az emberek teste képtelen elviselni...
*Már lassan azt sem tudtam mennyi ideje vagyok itt, a napokat csak követték az éjjelek a háborúról sem volt fogalmam mik történtek alatta. Ekorin azóta kiürült amiről fogalmam sem volt, valójában nem is terveztem vissza térni oda, nem most.
Jegyzeteimet nézegettem, hova jutottam el ezzel pontosan?
- Az összefonódás sikeres volt, a test míg alszik gyorsabban termeli az energiát mint előtte. Arra kíváncsi lennék ha ébren lett volna vajon én is képes lettem volna visszatölteni a saját energiáját. Ezt majd adandó alkalommal kipróbálom... Az ősi szemem még képes volt elviselni, hogy bele égetettem az idegeibe. Ez már az első lépésnél kiderült, mikor nem a végleges tesztalany volt.... Micsoda pocsékolás volt az a test... Fizikai állóképességét feljebb tornáztam pont úgy mint annak idején, csak akkor be voltam zárva most viszont le tudok kapcsolódni anélkül hogy az életét veszítené a partnerem. Talán ez volt a legjelentősebb dolog amit nem a magam hasznára mondhatok. A teljes testi átalakítást a belsőtől kezdve szerintem egyetlen lény sem bírná ki, felforrósodnak majd felrobbannak, kellemetlen még az átélése is. Ezt behúzom a selejtes kísérletek közé.
*Fél éve van annak, hogy ezt csinálom, bár maradtam volna még ha nem járt volna így a kísérleti társam ahogy.
-Azt hiszem el kell engednem a gondolatot, hogy valaha is képes leszek vissza hozni azt a testet amim volt.
*Kezemben a pergamen átlátszóvá válik majd bekerül az erszényembe.
- Ideje indulni.
*A barlangot elzártam, bár biztos voltam benne a rendszeres növényirtás nélkül ez a hely pillanatokon belül a visszakerül ahhoz akié volt. A dzsungel fölé emelkedve utaztam. Rég nem láttam már civilizációt.

//Mia//

- Nem szerencse kérdése, inkább életkörülmények nehezedtek kicsit. De sosem leszek gyenge, hisz még apád nyakát is ki kell tekernem. Elég régóta, és sok butaságot tettél már, ideje befejezned.
Nézem ahogy megpróbál felülni, de csak a kezét fogom és nem segítek neki. Haragudhatnék rá, de ehhez sincs kedvem. Amint visszafekszik, kicsit eltávolodik, és mindezt a szavaival éri el.
- Hagylak ha ezt kéred, de jól vigyáz mit kívánsz, mert lehet hogy az istenek valóra váltják. És nem biztos hogy tetszeni fog.
Ülök ott továbbra is csendesen, hisz ezt kérte, és ki vagyok én hogy vitába száljak vele.

// Ekorin csapat//
*Az út nem volt rövid s nehézségektől mentes sem, még vér is hullott az egyik éjjel mikor a csapatra rontott egy csapat bandita. Ők maguk sem gondolták volna, hogy ekkora karavánból csupán csekély mennyiségű lélek van ki nem forgat kardot. A nagyúr arca csupa por, szokásos fizimiskája kicsit kopottas. Belepte az út pora, meniontól távol vándoroltak, egyenesen a dzsungel nyugati végébe ahol a tavak találhatóak. A közelben a dzsungel menedéket nyújt a tó vizet, s az éghajlat szinte tökéletes a gazdálkodáshoz. Két napot pihent a csapat a dzsungel szélén, nem bízták a véletlenre erőteljes védelmet húzva maguk köré mindenből mi fellelhető volt. Falakat emeltek maguk köré miket befutattak az erdő zöldjével. A fák lombjai védték a fenti tekintetek elől.
- Nagyúr!
- Mondjad, mi hírt hoztál?
- Lassan befejezzük a védelmet, állat nincs mi ekkorát ugorjon, hogy átmásszon ezeken a falakon. Őrök vigyázzák a fal teljes hosszát. Parancsaid szerint hat órás váltakozásban. S napi egyszer három órásban amit változó időben alkalmazunk.
- Helyes, még valami?
- Azok akik értenek a földműveléshez segítséget kérnek, habár messze nem kell menni hatalmas segítség lenne ha megoldanánk a vízellátást.
- A mágusok majd gondoskodnak megfelelő esőről. Nem építkezhetünk úgy hogy az szemet szúrjon akárkinek is. Szívem szerint én is megoldanám a vízellátást de sajnos nem engedhetünk meg magunknak olyan hibát ahol lebukhatunk. Végülis egy bérgyilkos csapat volnánk.
*A nagyúr elmosolyodik amikor látja az ifjú arcát felderülni. Hát nem váltunk szakmát s leszünk földművesek.
- Ezt nagy örömmel hallom nagyúr. Már kezdtünk félni attól, hogy földművesek leszünk.
- Ugyan gyermek, csupán egy változáson megyünk keresztül. Fent a hegyekben sehogy sem éltük volna túl. S az a pár ember kik elhullottak az út közben nem nagy ár azért hogy mindenki élhessen. Eképp adták életüket, hol a csatában hol az úton haladva.
*Az ifjú bólint. Majd mielőtt megszólalna a nagyúr válaszol fel nem tett kérdésére.
- Igen, azok kik elég kipihentek hozzá menjetek vadakat lőni. Ne hatoljatok be túlsáágosan a dzsungel mélyére, onnan nem sokan jöttek még vissza.
-Igenis nagyuram.
*Habár szerényebb a szállás mint az északi térségben, megfelelő ahhoz, hogy eléldegéljenek míg el nem mozdul valamerre a háború. Idelent a madár sem jár nem hogy a sárkányok. Lassan felépül az ideiglenes tábor, mindenki feje főlé legalább egy esőfogó kerül.
- Talán itt most békére és megélhetésre lelünk...
- Drága nagyuram- hallatszik egy női hang.- Nem bánom, hogy nem kellett ott maradnunk Thalionnal. Legalább életed megmaradt ha városod el is hagytad.
- Tudom, de nem igazán repesek az örömtől, hogy nem tudlak titeket tökéletes biztonságban.
- Ott sem lettünk volna biztonságban, akármikor lerohanhattak volna minket mind az orkok mind a sárkányok.
- Viszont sok száz kard védett volna titket.
- Mit ér ezernyi kard ha te nem vagy ott mellettem?
*Elnevette magát a nagyúr, lám egy nő az ő szívéhez is megtalálta az utat. Ránéz a lányra, nemrég még rabszolga volt közöttük egy egyszerű földműves a környékről. S most ekorin várható úrnője, ha nem is a saját várukban vannak attól még ekorinok.
- Elég sokat ha védeni kell magunkat, bár itt nem számítanék támadásra, de azért alaposan felkészülünk. S valamit a sárkányok ellen is ki kell találnunk. S erről jut eszembe... Meg is kéne néznem a kutató csoportot, az egyik legfontosabb, hogy nekik legyen helyük.
*Habár a részlegnek még nem volt megfelelő körülménye máris munkába kezdtek. S a nagyúr bejöttét nem fogadta hatalmas hajbók, senkit sem akart megzavarni munkája közben s ezért nem is várta el. Csupán a rangidős jött elé.
- Nagyuram!
- Miképp haladnak azok az ijjak amik képesek lennének átütni egy sárkány bőrét?
- Jól haladnak nagyuram, viszont abban biztos vagyok, hogy nagyobbak lesznek mintsem kézben akárki elvigye azokat. Nézze uram.
*Terít ki egy papirost a nagyúr elé.
- Szóval legalább négy ember kell a kezeléshez ha nem több, s ahogy elnézem nem is hordozhatóak.
- Igen nagyúr habár kerekeket rakhatunk a talapzatra, de a legjobb ha egy magas védelmi toronyba helyezzük el. S onnan tüzelünk vele.
- A sárkányok ellen a magas helyre való elhelyezkedés elég kockázatos tényezővé teszi ennek a fegyvernek a használatát.
- Tudom nagyuram, viszont minden találat legyen az csupán karcolás is halálos lesz.
- ÉRdeklődve hallgatlak.
- Talán ezidáig a leghalálosabb mérget kevertük ki neked nagyuram, egy emberi életet pillanatok alatt elvesz. Habár csúnya halál hisz mindenhonnan elkezd ömleni a vér, de hát ez már nem a mi problémánk. Elégnek kell lennie, hogy egy sárkányt is a földre kényszerítsen .
- Értem, ezt a mérget a legnagyobb óvatossággal kezeljétek, s mielőtt kiosztjátok az embereknek figyelmeztessétek őket.
- Nincs ellenszer nagyuram, ha ez bejut egyetlen perc alatt végez veled.
- Ezt se felejtsétek elmondani. Most megyek, körbe járom újonnan felállított bázisunkat.
*A nagyúr így is tett, habár nem volt elragadtatva a munkától azért a méregre igazán kíváncsi volt. Vajon tényleg képes lenne egy sárkányt is leteríteni? Ki kellene próbálni viszont hetedhét határon sárkány nem jár erre. S túl kockázatos lenne ha a csata közepén kellene kipróbálniuk. A nagyúr most gondolkodóba esett, ki kéne vinni az embereknek had teszteljék le ők?
- Nehéz döntés, a milyink közül senkit sem fogok elküldeni, hogy tesztelje le annyit nem ér... Viszont ezt az emberek kezébe adni olyan mint kést adni a kezükbe. Ezek mindennel vissza élnek amilyük van.
*Sokáig gondolkozott a nagyúr mi tévő legyen, majd a végére arra jutott, hogy az emberekre bízza ennek az anyagnak a tesztelését. Ha egyáltalán bele mennek, hogy használják. Habár ismerve őket gondolkodás nélkül ráugranának erre a méregre. Végtére is egymás ellen is tökéletes fegyver, ezeket szeretik mindennél jobban. Majd hivatott egy futárt s a kezébe adott egy fiolányit az anyagból.
- Menj ezzel Valianba, vidd el nekik s mond azt, hogy egy ismeretlen törzs küldi ezt kik a sárkányok ellen vannak. Vigyázz magadra s élve térj vissza közénk.
*Bólintott egyet majd elment, a nagyúr magára maradt gondolataival s gondjaival.

//Ekorin csapat//
*A dzsungel ellátja élelemmel a népességet, habár mélyen nem hatolnak be. Jobb a békesség alapon, a termőföldeket mágiával kezdték kialakítani. Az egyetlen ami feltűnő lehetett a napi szintű esőzés a dzsungel melett. Bár az éghajlatra tekintettel ez sem lehet túl nagy probléma. A nagyúr olvassa a jelentéseket, s mély levegővel s nyugodt lélekkel veszi tudomásul a vész java elmúlt. Bár most betegségek jelentek meg, amiket az orvosok szüntelen kezelnek, a gyerekek és idősek azok akik a leggyakrabban látogatják ispotályát az ideiglenes falunak.
A nagyúr üzenetet küldött minden városban, hátha Hossin is arra jár, bár hagyott rejtett üzenetet barátjának ha nevezheti így a szellemet, habár sokat köszönhet neki. Ettől függetlenűl nem tartja túl közel a szívéhez.
- Nem érkezett hír Hossinról?
- Nem nagyuram, habár a jelentések szerint a nemesi udvarházban megfordult.
- Igen azt látom.
- Úgyis érkezik a nagyúr mikor úgy hozza ideje.
- Semmi kétség, elmehetsz.
*A nagyúr felhúzza szemöldökét, s olvassa az udvarházban történteket. Majd egy mély lélegzettel halkan megszólal.
- Ki az a szellemileg elmaradott teremtmény aki a nemesi udvarházból akart lopni... Az egyik szökevényünk, de nem nevezték meg... No sebaj már problémát nem okozhat nekünk.
*A nagyúr felkerekedik majd körbe járja a bázist, végig nézi amit létre hoztak. A gyakorlatok sokkal inkább háttérbe lerültek s leginkább a termesztésre s a vadászatra fókuszáltak. Az élelem tárolásáról a mágusok jég teremtése gondolkozik s egy hat méteres gödör amiben tárolják azokat. Viszont a rágcsálókkal megkűzdenek hiába a sok csúszómászó látszik, hogy nem a hegyekben vannak. Itt minden problémásabb. Mint a vízellátás mint az élelem beszerzése. A városokhoz képest is nagyon távol vannak, a bérgyilkos megrendelések jól mennek, mindenki valamit meg akar szerezni. Nem csalódott az emberekben ezek még akkor is egymást öldöklik mikor még a sárkányok lángba borítják az egész világot.
~A darna gyarapszik viszont nincs mire költeni, nem szeretnék hatalmas szekereket erre vonultatni. Inkább megteremtünk mindent magunknak.
*Egy ifjonc jelenik meg a nagyúr mellett.
- Nagyuram, az ágyasa arra kéri látogassa meg azt mondta elég fontos lenne számára.
~ Talán a gyermekem miatt.
*A nagyúr bólint majd elindul a szállása felé. Ahol a gyermekéről kap híreket, egészséges s nem viselte meg az út a nőt sem, habár miért is tette volna. Úgy óvta őt mintha az egyetlen lenne az egész csapatban. Még saját élelméről is lemondott, hogy neki több jusson.

// Hossin és Zari//
*A nagyúr felkelt álmából érezte, hogy valaki közeledik felé. A lénynek semmi életjele nem volt csupán a szellemekre jellemző hűvös érzés mikor már a közeledbe ér. S a nagyúr felül s maga előtt látja Hossin üldögélő alakját.
- Barátom, rég láttalak.
- Ez így igaz barátom jó régen elmentünk már. Mesélj, hogy jutottatok idáig?
- Tudod, odafent az élelem a területek s minden egyéb....
- Ne szavatkozz, teljesen megértem a helyzetet. Nekem teljesen mindegy hol vagytok csak biztonságban legyetek.
- Ha így áll, kalandos utunk volt. Olassién át a nimfák erdején keresztül, átvágva a nagy pusztán ami a dzsungel és az erdő között van. Hát nem volt rövid út annyi szent.
- Sok veszteség ért minket? -Nézett lehajtott fejjel maga elé, arcára a töprengés és valamelyest a megbánás ül ki.
- Alig vesztettünk pár embert, a többségük egy bandita rajtaütésen veszett oda harcban. Sajnos az öregebbek nem bírják már olyan jól a strapát én magam sem.
*Mosolyodott el a nagyúr látva a szellem ábrázatát, mégsem vesztette el minden emberségét azzal, hogy a túlvilágba távozott.
- Ne bánkódj Hossin nagyúr.- Kelt fel az ágyból majd magára tekerte az éjjeli ruházatát.
- Ha te mondod Zaricse nagyuram akkor nem teszem, viszont a leány- mosolyodik el.
- Igen igen, nem is kell mondanod. - Vigyorodik el a nagyúr.- Miatta indultunk el, a többiek csak másodlagosok voltak. OTt fent nem éltük volna meg a nyár végét sem talán.
- Jól tetted, kétség sem fér hozzá, én kérem a bocsánatod, hogy nem voltam veletek midőn ezt az utat megtettétek. Hisz úgy illett volna ha mindkét vezér velük tart.
- Megváltoztál Hossin, javadra vált.
- Igen én is érzem egy ideje, mintha csillapodott volna a vérszomjam. Lehet, hogy ez a szellemi érettség jele.
*Halkan felkuncogtak mind a ketten. A lány megmozdult majd felnézett a két beszélgetőre, a leplet óvatosan maga előtt tartva ült fel az ágyban.
- Hossin nagyúr- dönti meg fejét- elnézést, hogy nem állva fogadtam.
- Úgyan már, jól vagy úgy ahogy vagy. Titkolnod nincs mit érzem, hogy két szív dobog egyetlen testben.
*A lány elmosolyodik majd bólint egyet, nem csúszik vissza figyeli a két férfit.
- Szükségetek van valamire Zaricse?
- Nem igazán, mindent elrendeztünk, hetek alatt kész voltunk. Habár a vízellátással akadnak gondok.
- Ezen könnyen segíthetünk, ásunk kutat. Egy pillanat.
*Hossin alakja a földbe zuhant, s csak percek múlva ért vissza.
- Na körülbelül egy jó húsz méterrel alattunk van egy földalatti ér, van rajzunk a táborról?
*Zari már ki is teríti az asztalra majd Hossin oda bök a térképre.
- Ott kezdjetek ásni, s a kis falunk vízellátása meg is oldódott.
- Egyre nagyobb öröm hogy vissza tértél közénk Hossin.
*A két férfi beszélgetett, hisz volt mit mesélniük egymásnak. A leány közben vissza aludt s odakint a pirkadó nap vörösre festette az egész égboltot. Aranyló szélekkel körvonalazva ki a felhőket. S reggel már a nagyurak normális felöltőjükben léptek ki a sátorból. Nem volt nagy a meglepődés Hossin jelenlétére de annál nagyobb volt az öröm. A kutat szinte rögvest kiásták, a mágia hatalmas segítséget jelentett viszont az információ hogy merre keressék annál inkább.
- Meddig maradsz nagyuram?
- Nem tudom Zari... Egy ideig biztos itthon leszek. - Mosolyodik el.
- Akkor nincs is mitől félnünk.
*Leplezetlen öröm mindkettőjükön, Zaricse leginkább annak örült, hogy Hossin régi vérszomjas éne lecsillapodott, s egyre inkább kezdett emberként viselkedni. Maga is meglepődött azon, hogy milyen precízen képes fenttartani egy szilárd alakot s annak színei mintha tényleg élne. Csupán az érintése maradt olyan mintha egy darab hideg követ fognál meg.
- Hossin keresd fel az ispotályban az öreget, talán tud segíteni azon, hogy ilyen hideg vagy ebben a formában. Talán meg tudja tanítani azt az őseitől tanúlt mágiát.
*Hossin csak bólintott egyet viszont ez volt a legkevésbé fontos a számára. Bőven elég volt, hogy kicsit megpihenhet az ővéi között. Viszont fordított rá időt a napjában. Végig járta a frissen húzott szántót, látszik, hogy ezt nem állattal húzták. Mindent mágiával hoztak létre. Oda sétál egy beszélgető pároshoz. Az öregen látszik több mint hatvan tavaszt is látott már, kezén látszik mindig is a földön ténykedett.
- A lényeg az, hogy elég esőt kapjanak. A következő öntözés jövő hét végére kell, addig ha ilyen idő marad tökéletes termés lesz. Bár ezt aratni majd csak ősszel lehet. De azok ott azokat kézzel kell öntözi nekik naponta szükséges, hogy gyorsan termést hozzanak. Végtére is éhen nem halhatunk őszig. Ohh nagyuram elnézést hogy észre sem vettem.
- Ugyan semmi gond, hallottam fontosabb volt a mondandó minthogy nekem hajbókoljatok. Felesleges formalitás mikor ily fontos dolgokról beszéltek.
- Köszönöm nagyuram.
- Folytassátok nyugodtan nem is zavarlak tovább titeket.
*Nem kértem hatalmas trónt magamnak még külön hálórész sem kellett, tökéletesen elvoltam a többiekkel. Habár alvásra nem volt szükségem azért jól esett, kicsit ismét embernek éreztem magam, bár jobban éreztem volna magam ha régi alakomban mászkálok, de túl nagy túl feltűnő és egyből infarktust hoz arra aki meglátja. Szóval be kellett érnem azzal amim van.

/Egy kis bájcsevej/
*A nagyurak örömmel nézik ahogy a kis tábor kezdte össze szedni magát s helyre állt a béke a rögtönzött Ekorinban. Habár semmi nagy dolog nem történik a kiképzések folytatódnak. Újoncok is érkeznek ami nem is meglepő hisz toboroznak, a mindent látó őrszemek mindenkin rajta tartják a szemüket főleg a frisseken. Legtöbbjük utca kölyke, girhesek látszik rajtuk rég nem ettek, melyikük ne kérne egy darabot a békéből. Habár kémeket is fogtak, hiába a főpapnő mindent szeretne tudni de hát az út során messze kóvájognak el s a harmadik napon mindig valhol megcsípték az ifjút kit érdeklődő tekintetek küldtek. Habár egy pillanatnyi veszélyt sem jelentenek most az emberekre.
- Mióta nem állunk a háború egyik oldalán sem azóta mennyivel egyszerűbb az élet nem igaz Hossin?
- Jónak mondod barátom egy szellem vagyok.- Nevette el magát.
~Furcsa lett, vajon mi történhetett vele? Nagyon megváltozott.
-Mi ez a furcsa arckifejezés barátom? Mintha nem értenél valamit. Elég ideje ismerlek már ahhoz hogy lebukj elöttem.
- Ismersz már egy ideje ez tény, azon elmélkedtem hogy nagyon megváltoztál, mintha megtaláltad volna az emberi énedet valahol útközben.
- Hát kicsit túlzónak találom, de valamelyest igazad van. Az a féktelen gyűlölet ami bennem tombolt valahol elpárolgott. Magam sem értem talán Vadalanban, olyan dolgokat tettem amik nem jellemzőek rám. Vadalan életeket mentettem, segítettem nekik. Nem is tudom hol tévedtem le a vér útjáról.
- De azért kivégeztetted a kémnek szánt gyermekeket.
- Természetesen, semmi közük nincs Onoriáéknak hogy hol vagyunk mit csinálunk még akkor sem ha nem jelentünk rájuk veszélyt. Ezért is él a tűzparancs minden kóbór lélekre aki erre jár.
- De erre még a madár sem jár.
- Így van pontosan ezért él a tűzparancs, aki erre jár az vagy bolond vagy keres vlakiket.
- Érthető, de mi lenne ha barátokra tennénk szert?
- Onoriáék, Thalionék? Vagy a sárkányok kikkel most is szövetségben állunk vagy mi? Mióta eljöttetek nem hiszem hogy Furia örömest várna minket vissza.
- Ezt nem tudhatjuk, nagyon jó pozícióban vagyunk mindenkitől távol és mindenki mögött.
- Én nem akarok részt venni a háborúban.
*Zaricse képe elnyúlt szája szinte tátva maradt s másodpercek kellettek hozzá hogy össze szedje ábrázatát.
- Hogy hogy?
- Nem jobb ha mind békében éltek míg el nem dől mi lesz a világ sorsa?
-Tudod Hossin, ha a világ sorsa a sárkányok felé dől el, hiába nyertünk de végünk van valójában.
- Tudom, ezért nem állhatunk melléjük.
- Ha az emberek oldalára állunk akkor lehet esélyünk a győzelemre de nagyon kevés, de ha nyertünk akkor jó sorunk lesz egy szép világban.
- Igen, és vagy elvágnak minket bűneinkért vagy nem.
- Nem hiszem, hogy Onoria ilyen kegyetlen lenne Thalion meg végképp, a Nimfák úrnőjének sem ártottunk soha a törpöket meg... isten nyugosztalja talán egy sem maradt.
- Én inkább arra lennék nagyon kíváncsi hogy miért nem veszik elő Lanur kardját, az régen is levágta a sárkányokat kik feketében jártak.
- Vagy nincs ki tudná használni vagy az istenek elvették tőlük. S gondljunk bele ha tényleg ott van Lanur tornyában elzárva mindentől, Fúria miért nem ment még el érte? Mit gondolsz Hossin?
- Szerintem Furia tisztában van vele hogy nincs ember ki azt használni tudná.
- Mi van veled? Te nem is evilági vagy lehet te tudnád forgatni.
- Esélyt sem látok rá, az első azért mert oda sem adnák a második miért tudnék használni egy fegyvert amit nem nekem teremtettek.
- Ha kovcsaink össze vernék a tiéddel?
- Ez csak ábránd barátom, nincs élő sem holt ki ki tudná hozni azt a fegyvert abból a toronyból, hacsak le nem romboljuk a sárga földig.
- Kérjük el.
- Szerintem ezen ne is gondolkozz Zaricse, Onoriát ismerve aki úgy félt mindent mi szent erekje mintha a sajátja lenne. Előbb dugná fel nemes farpofájába minthogy oda adja másnak még akkor is ha semmi más haszna nem lenne mint egy dugó a szél ellen.
-Én megpróbálnám a helyedben Hossin, nincs mit vesztened.Elkapni úgysem fognak szellem vagy, áthúzol falakon vagy használod a portált és el is szökkentél.
- Jajj Zaricse pont most mondtam nem akarok részt venni ebben, és most pont arra buzdítasz hogy kérjem el az egyetlen fegyvert ami sárkányokat öl egyetlen legyintésre. Ne tedd ezt velem barátom.
-Hossin nézz körül!
*Egy pillanatnyi csend, amint szemem körbe megy látom mire céloz, gyerekek nők férfiak mind urukként tisztelnek minket szeretnek minket s ha elér ide a háború elevenen égni fognak s megeszik őket.
-Ezek mind tőlünk várják hogy megvédjük őket, azoktól kik a legerősebbjeik, mind velünk fognak harcolni mind egytől egyig a vérüket ogják hullatni értünk és egymásért. Te miért nem tudod megtenni nekik, hogy egy próbát teszel Onoriánál.
-Pedig már olyan jól éreztem magam itthon és annyira bele éltem magam a boldog békébe....
- Ezek szerint megpróbálod?
- Meg a fene vigye el, elmegyek hozzá egy próbát tenni, de valószínűleg nem érek vele semmit.
- Ekorinok! - Kiált fel Zaricse- Hossin elmegy s próbát tesz, hogy elkérje Lanur kardját!
*A munka megáll, hatalmas csend lett. Majd egyszerre sok sok kéz ütötte meg a mellvértet, mellkast.
- Utad legyen sikeres Nagyurunk!
*Meglepődtem, mintha ezt már megbeszélték volna előtte.
- Sok Ekorin rebesgette már ezt, érdekes a fegyvered, s addig beszéltek róla míg eljött hozzám is a hír, kérték hogy hozzam fel neked a lehetőséget.
- Te jó istenek, átverés áldozata lettem.
- Dehogy lettél, csak azt teszed amit néped vár tőled, mint egy igazi király mint egy igaz vezető.
-Na jó- fujtam egy nagyot- akkor elindulok kérek időpontot a papnőnél...
- Köszönjük Hossin, nem csak mi minden kétlábú e földön.
- Nincs mit köszönjetek nem jártam még sikerrel és a sikeres küldetésnek olyan elenyésző a százaléka, hogy legjobb esetben is csak körbe fogok nézni azt el leszek hajtva.
- Olyan negatív vagy....
*Legyintek egyet majd eltűnök, uticélom a főpapnő trónusának székhelye. A siker esélye csekély de legalább utazok egyet, úgyis kezdtem unatkozni. Bár jól esett végre.

// Felfedezés Ekkorinok//
*Egy tíz fős csapat indult útnak a dzsungel belsejébe, rejtve közlekedtek s csak nappalra álltak meg. A felderítés egy furcsa képződményt jelentett. Ki tudja milyen tárgyak lehetnek ott. Nem sok felderítő tér vissza épségben. Sokuk alig jut beljebb a dzsungel külső kerületein. De ő egész mélyen bemászott oda, nem tudta rendesen elmesélni mit látott, egy rejtett építményről számolt be. Mit mágikus védőmező takar el, egészen addig nem is érezte meg míg át nem lépett rajta. Amivel ott találkozott még egy edzett felderítőt is lefülelt.
- Mit keresünk itt?
- Még nem tudjuk, a védőmező körülbelül kétezer lépésre van elöttünk.
- Nem érzékelem.* Nézett körbe a csapat mágusa ~ Ez nem jelent jót, hogy ilyen közel vagyunk mégsem érzékelem még csak halvány jelét sem annak az erőnek. *A kámzsa alól csak vörös tekintete villant ki arcát maszkkal takarta.
- Semmit sem látni, semmi szokatlant. Hiába használom a mágián csak a fákat s állatokat látok, a közelben több veszélyes virágfajta is nő. El sem tudom képzelni, hogy jutott át ezeken egyedül.
-Félig megörült mire vissza tért, nem vagyok benne biztos, hogy egyedül jött el idáig.
- Mire célzol? Csapda lenne valaki elkaphatta és kimoshatta a fejét valamilyen bájitallal s most minket vár?
- Nem tudom de jobb ha óvatosak maradunk, ne szakadjunk le egymástól, indulás.
*A csapat megindult s áthatolt a mezőn. A dzsungel mintha nem terjedne itt, a fák alig nőnek, a romokat belepi a növényzet.
- Nagyon nincs jó előérzetem ezzel a hellyel.
*A többiek csak bólintanak egyet, majd elindulnak. Halkan beszélnek füleiket nyitva tartják. A varázsló egy bűbájt használ mi felfedi ha valami feléjük tartana. Vörös szemei csak az elötte álló hátát figyelik.
- Milyen város ez? S mi tartja fent ezt a mezőt? Valami nagyon nincs rendben itt, még mindig olyan mintha élnének itt valakik.
- Nem érzek egyetlen előlényt sem rajtunk kívül. Sőt semmilyen mozgást nem érzek.
*Beljebb haladva egy furcsa templomszerűséget találtak, kiemelkedve a romos házak tömegéből.
- Valamit érzékelek ödabent.
*Torpant meg a csapat mindenki fegyverét szorítja.
- EGyetlen valami csak nem okozhat gondod...
- Ne becsüld alá, ki tudja milyen lény tarthatja fent ezt az erőteret. S ki tudja mire lehet képes ezen felül. Nem érzékeljük a varázslatát, még a nagyságától függetlenül sem, lehet még csak nem is evilági teremtmény.
- Ahogy kinéz ez a hely talán Dremer székell itt.
- Valami hasonlót akartam mondani.
- Menjünk tovább. Csak óvatosan.
* Beljebb haladva nyirkos levegő fogadta őket, a növények beleptek mindent, semmi jelét nem mutatta hogy járt volna itt valaki előttünk. Egész addig míg a következő sarkon a folyósó tárult elénk. Csontok tömege tárult elénk, a növényzet mintha ette volna őket. Akárcsak egy gomba fajta mi az elhullott fák nedveiből él. A csapat megtorpant, habár a habozás ideje nem most jött el.
- Mi legyen? - Szólalt meg egyikük, hangjából kihasított a félelem.
- Vissza megyünk!
*Futásnak eredtek, vissza egyből a folyosón. Az eddigi növényzet furcsán viselkedett reagált a lépteinkre. Majd az egyikünk felkiált, Ahogy egy nagyobb tömbbe lépett beleragadt s üvöltött fájdalmában ahogy érezte miként marja le húsát az imént életre kelt növény.
-Fussatok bolondok!
*Kiáltott ránk, egyszercsak egy varázsige hangzik el, s a férfi lába ketté válik azon a ponton ahol a növény tartotta, s amint elvált gazdatestétől be is kebelezte azt.
- Fogd meg gyerünk!
*Ketten is oda futottak s felkapták sipcsontjától lefelé hiányos társukat. Rohantak ahogy bírtak míg ki nem vetődtek a folyosóról. S ijesztő látvány tárult eléjük. Virágok voltak mindenfelé amerre a szem elátott. Apró kis virágok mikből hatalmas gubók nőttek ki.
-Mi az isten verése lehet ez?
- Nem tudom de fussunk innen, azonnal ki kell jutnunk ebből a burokból mielőtt mind meghalunk.
*Még csak ellenség sem volt kivel felvegyük a harcot egyszerűen a növényzet támadt ránk, ahogy beljebb sétáltunk megéledtek. A gubókból virágpor tört ki, az egyikünk egyenesen az arcába kapta s erre megtorpant. Eszeveszett nevetésbe kezdett, s kardot rántott felénk fordult mind meghátráltunk. A pollen szállt körülöttünk a maszk valamelyest szürte nem lehettünk biztosak hogy perceken belül nem kerülünk az ő sorsára.
Egy vessző szállt el közöttünk egyenesen a szívébe az eszét vesztett társunknak. Egy pillanatra hátra néztem, láttam ahogy azok a növények már be is kebelezték, még mindig vihogott. Miközben mi is elkezdtük érezni a pollen hatását. Majd egyszer csak a házak között rohanva mindenhol tövisek jelentek meg. A falakon végig futottak s az egyik mintha csapásra felkészítve lett volna került hírtelen kettőnk elé, s bökte át ruhájukat ahol nem fedte páncél. Ahogy mentünk volna tovább alig két lépésre össze estek mindketten. Itt már kardot rántottunk, tudtuk innentől kifelé sokkal veszélyesebb lesz. Nem nagy maga a kör amiben ez a város található de most már megértettük nem véletlenül kerültünk ide. Minket ide csaltak, valaki tett róla, hogy a futárunk vissza érjen.
~ Lehet valaki irányítja őket?
*Kiestünk a dzsungelbe mintha egy másik világba lettünk volna. Izmaink görcsöltek alig bírtunk talpon maradni, a maszkot azonnal mindenki eldobta. Félelemmel és hálával néztem vissza, hármunk odalett és még csak fel se vettük velük a harcot, de nem is volt kivel.
- Másszunk fel, ha megadjuk magunkat a fáradtságnak idelent képtelenek leszünk túlélni akár napokat is.
*A fára mentek s csak három nap múlva indultak útnak. Nem jött ki senki, legalábbis ők senkit sem láttak kijönni, de ez nem jelentett semmit.
- Huzzunk haza és jelentsük a nagyúrnak.
- Induljunk.
*S a csapat vissza tért a táborba s jelentést adott a látottakról.
- Sose hallottam még hasonlót sem. Jelentünk Hosinnak a történtekről. Tudomásom szerint nemrég fogadták Onoria főpapnőnél. Végtére is jó egy szellem nagyúr a háznál...

// Egy rémesen jó kaland – Időntúli –  Kra'h Lur Dazulax //

A világ kusza útjai újra és újra keresztezik egymást, jobbra majd balra kanyarodnak, s hol a magány eleven megtestesítői, hol pedig zsúfolt nagyvárosokba vezető kereskedőutakként jelennek meg az egyszerű kalandor előtt. Egyetlen közös ezekben a halandó taposta ösvényekben, hogy mindegyik egyetlen pontban ér véget. Egyetlen pontban, hol egyszerre van jelen a vég szürke szolgálója, s a boldogsággal kecsegtető új kezdet előhírnöke. De ennek az életen át tartó utazásnak a ritmusa sosem lehet állandó. Lehetnek lüktető fellángolások, mikor a vándor úgy érzi két lábán akár az egész világot képes lenne meghódítani. Majd ezekből hamarost nem marad más, mint megfáradt, féltve őrzött parazsacska. Ezt egyes személyek a legkülönfélébb módokon próbálják felszítani. Galin például előszeretettel látogatja meg az útjába eső csapszékeket.

Az egyik ilyen megállója során alig jutott el három korsó jó serig, máris belecsöppent a történések kellős közepébe. A részeges félkegyelmű, kit azelőtt még ő hívott meg egy újabb körre, hogy némi aranyszín nedűvel öblítsék le magukról a mindennapok egyhangúságát, valahogy elkeveredett tőle a kocsmai káoszban. Pár lélegzetvételnyi idő után pedig már fennhangon bizonygatta saját igazát valami kincsről, dzsungelről és térképről. A szakállasnak több sem kellett. Sebtiben utat fúrt magának a felé magasodó húsvér fal rései között, hogy a saját szemével is megszakértse azt a bizonyos térképet. Biza, amit látott az ízig-vérig kincsestérképnek tűnt. Ha pedig neki annak tűnt, akkor az is volt. Csalhatatlan orra volt az ilyenekhez. Eleget ütötte már bele olyan dolgokba, amikhez az égvilágon semmi köze sem volt. Talán ezért is lett ekkora… Többre nem is volt szüksége, mint a messze földön híres memóriájára, és a széke mellett lustán elnyúló fegyverére. Nem várta meg míg bárki más hamarabb eszmél nála, azonnal útnak indult, hogy felkutassa a szokatlan helyen rejtett kincset.

Olyanról már hallott, hogy a mágusok megmászhatatlanul magas tornyokban rejtették el vagyonukat, vagy hogy banditák elhagyatott szigeteken ásták el összeharácsolt aranyukat, de ilyet még ő sem pipált. Mégis mi a fenét tud kezdeni egy rakás unalmas könyvmoly egy olyan koszos, nedves, csúszómászókkal teli helyen, mint a Galin képzeletében megelevenedő áthatolhatatlan dzsungel? Eddig is tudta, hogy a varázshasználók nem mindig épelméjűek, de ez még őt is meglepte.

Miközben ezen elmélkedett, és céltudatosan haladt az egész lényét lázba hozó ismeretlenbe, olyan erősen koncentrált arra, hogy mit látott a térképen, amennyire jól bejáratott agytekervényei engedték. A lelki szemei előtt látta az utat, amit meg kell tennie, s fejben már többször be is járta azt. A gond ezzel csak egy volt. A nagy koncentrálásban arról viszont teljesen elfelejtkezett, hogy a lábaira is figyelnie kellene. Többször eltévedt a céltudatos talpalás során, és majd csak egy a vadonban eltöltött éjszaka után sikerült útbaigazítást kérnie egy idősödő úrtól, aki készségesen a dzsungel irányába fordította az eltájolt alacsony növésűt.

És végre megérkezett! Egy felcsigázott éjszaka után ott volt a dzsungel bejárata előtt, legújabb kalandjának a kapujában! Alig várta már, hogy belevesse magát a végeláthatatlan rengetegbe és megszerezze a vagyont, amivel talán egy újabb lépést tehet a Dargeroth név felvirágoztatásáért. Azonban volt még egy nagyon fontos dolga mindezek előtt. Egy életbevágóan fontos dolog! Egy világok sorsát eldöntő dolog, amin jobb minél előbb túl lenni! Sietve húzódott el a magas aljnövényzet takarásába, ahol mindenféle kíváncsi tekintetek elől rejtve elvégezhette a szükséges teendőjét. Mikor végre megkönnyebbülten feltápászkodott, nadrágját felrántva próbálta a legkevesebb időt elpocsékolni. Sajnos a szűkre szabott textil nem volt túlságosan együttműködő, s nemigen akaródzott neki visszatérni gazdája szolgálatába. Galin rángatva próbálta kérlelni, ám ezzel csak annyit ért el, hogy kibillent az egyensúlyából, s mint egy túlsúlyos veréb hátrafelé szökellve próbált talpon maradni. Az eredmény, hogy visszakerült arra a pontra, ahol az imént elalélva bámulta a fenséges természetet. A szomorú ebben pedig az, hogy abban a pillanatban az már nem volt üres. Egy sötételf állt ott, hasonlóan kémlelve a fenséges rengeteget. Így ha ő nem elég figyelmes, akkor a törpe hátsó szemek híján nem tudja azonosítani az útjába kerülő lényt, s egy csupasz fenékkel egyenesen nekiront.