Hyarmenya dzsungel

Miután orkunk végzett, mint a ki jól végezte dolgát, otthagyta a növényt, nem lesz annak kutya baja sem, az eső úgy is visszamossa a földet a talajba. Mordon alaposan szemügyre vette útitársát, habár elég bizalmatlan volt vele szemben, mégis bízott benne annyira, hogy hagyta ha akar, a háta mögött jöjjön, bár neki is ugyanolyan kínlódás volt átverekednie magát a bozóton. Igazándiból nem is érdekelte komolyabban hogy kísérője miféle élelmet gyűjtött magának, elvégre ő nem fog az övéből enni, ahogy ő se hagyja hogy azt amit maga szedett, bárki is megdézsmálja. Ezt viszont nem kenheti rá, hisz nem mondta hogy hajlandó osztozkodni.
Mordon hiába különbözött annyira fajtársaitól, ő belül ugyanolyan maradt mint a társai, akik szintúgy nem valami osztozkodó típusok.

Hosszúmenetelés árán ugyan, de Mordon sikeresen kitalált a rengetegből,és ahogy nézte, nem egyedül sikerült megszabadulnia onnén, hisz kísérői is ott voltak mellette, csak hát azok pihenésért folyamodtak kérte, ami neki sem volt ellenére, így ő megpihent egy fa árnyékában, onnét figyelve társát, ahogy az kiskedvence szőrét tisztogatja és rendbeszedi magát is.
-Mi az?-Kérdezte Mordon morgolódva, hisz már épp elpihent volna. -Mit akarsz?- Folytatta kicsit bőszen.

// Aden folyt...időntúli - Találkozás a dzsungelnél //

Ahogy egészen a közelébe lépett, látta, hogy valóban nagyon megváltozott fiatal barátja a hosszú-hosszú idő óta, hogy nem találkoztak... Ám ez csupán a külső.
Ahogyan azonban a tekintetét Balálra vetette, már látszott is az igazi különbség.
-A mindenségit neki! Hiszen akkor is csak te vagy az, Aden! Bárki más bőrébe is bújhatnál, nekem jó barátom maradsz. Úgy is elfogadtalak, így sem lehet másképp. Mondj egy okot, miért foglalkozzam úgy veled, mint egy idegennel! ugye, hogy nem tudsz? Mert nem létezhet olyan ok...
Megerősítést nem várva, szinte belecsimpaszkodott a fiú kinyújtott jobbjába. Tenyere köré fonódtak hatalmas ujjai és közben elveszett barátja erős pillantásában, mintha könyv lenne az, mit olvashatna.
- Mi történt veled, Aden?- folytatta visszafogva harsányságából, személyesre váltva- Gyere, tarts velem, és mesélj! Egyáltalán, ugye, engem keresel itt ahol ember már alig vonul tovább délebbre?
Biccentett fejével a dzsungel kipárolgó sűrűje felé.
- Megmutatom, hol nőttem fel!

*Csak bólintok egyet a medve válaszára, elmosolyodom de ez a mosoly nem olyan mint szokott lenni. Hihetetlen de mégis csak vannak olyan lények e földön akit a barátomként titulálhatok. Ha ezeknek a lényeknek a száma nem is több mint egy.
- Mi is történt volna... - futnak végig a gondolatok a fejemben- Egyszer meghaltam, s utána másként éledtem újjá. Azt mondják az ember természete haláláig nem változik meg. Hát én egyszer már átléptem Dremerhez. Más lett minden mi régen volt. Nem az a gyerek vagyok már aki csak kóboról a nagy világban.
*Az ajánlatra mit is mondhatnék természetesen igenlegesen bólintok egyet.
- Mutasd meg hát Nagymedve.
*Csapódok mellé s követem amerre csak visz.

Elgondolkodtatta Balált, amiket ifjú barátja mondott. Mintha nem is annyira ő, mint egy öregebb s sokkal bölcsebb fickó beszélt volna. Hamar eszébe is villant a kígyó, melynek szemével egy alkalommal önző mágiája által látott. Ismeretlen átokként élte meg, hogy Adenben mintha élne valaki más. Lehetséges, hogy most ő is éberen vigyázza, netán irányítja lépteit s Aden nincs egyedül? Mosolya őszinte, még ha nem látni azt a hévet benne, amit megszokott, de mindegy is. Amiken ők együtt keresztül mentek és ahogyan egymáshoz viszonyultak az nem változik, vannak dolgok, melyek állandóak. Néki korábban egyetlen barátja volt, akit hirtelen rejtélyes körülmények közt elveszített. Ezért nem enged közel magához bárkit. Tudta jól, történhetett Adennel bármi, ha bajba jutnának váll váll mellett segítenék egymást előre. Valahogy más nem is számított, látott ő már száz csodát, ahogyan mondani szokták.
Erős esőszag telepedett közéjük a meglepetés játszi öröme mellé. Balál a vastag felhőkre tekintve a sűrű lombok közül kivillanó égbolton, jobbnak látta és letért a jól kitaposott ösvényről. Levágva az utat, a patakmederben haladt tovább.
- Nem mintha cukorból lennénk, de valahogy jobban esne szárazon hazaérkezni- villantotta meg félmosolyát-. Az eső vastag lesz és sokáig tart majd.
Már hallani lehetett a közeli vízesés hangját, a patak fokozódó csobogását, amikor a mágus kilépett a mederből és az őt követővel egy bozótoson kelt át. Pár csapás a kardjával és máris ott voltak Balál ligetében, a gyümölcsös mellett, ahol úgy tűnt, mintha száz éve egyre csak felfelé terebélyesednének a fák, hogy koronájuk biztosan kitörjön az égig a többi közül, míg derekuk karcsú maradt. Folyondárok, indák, élősködő növények fonták a lombok tövében át meg át a magasságot. Avatott szem láthatta csupán meg a rendszert a káoszban, mintha valaki értelemmel belekontárkodott volna a természet eme buja takarójába, mely aztán igazán nem tudható valóban mit is takarhat el odafent. Az ember nyaka majd kitört, mire felnézett.
- Megérkeztünk- szólt elégedetten-. A közelben, a sziklák közt volt a régi búvóhelyem, mit apám épített nekem a vízesésénél. Amikor magamra hagyott átköltöztem ide. Biztonságosabb- Mutatott fel hosszú ujjával valahova a magasba, míg elkapott egy vastag indát, ami a földig ért.- Aki paloták hűs márványához szokott, annak ez maga lehet az ördög tanyája.
Várakozással tekintett Adenre, majd egy ugrással megindult felfelé és addig kúszott, míg a lába szárát is elnyelte odafenn a rengeteg.

*Csak helyeselni tudtam a kijelentésre miszerint szárazon akarunk maradni. Bár nekem semmi bajom sincs az esővel. Majd egy mély levegővétel után én magam is érzem a levegő nyomását ami az előfutára az esőnek.
- Rendben van kicsit húzzunk bele.
*Hamar oda is értünk a célhoz, már amennyire gyorsan csak tudtunk. Közben kis idegen vezetést kaptam barátom hajdani életéből. Nem csoda hogy ilyen medve lett ha egyedül nevelkedett itt a vadonban. Bár nekem sem volt jobb sorom. A családi béke hamar megszűnt az életemben. S az öreg hamar átváltozott gondoskodó apából egy kíméletlen állattá. Akinek egy célja volt kiképezni az utódját, s egy újabb bérgyilkost adni a világnak. Csak hát ez pont össze jött neki, a világ bánatára.
- Sose éltem palotában... ez a hely éppen olyan mint egy hétvégi palota a számomra.
* Mosolyodtam el majd végig szemléltem ahogy barátom felkúszik a liánon egyenesen a fa lombjába majd eltűnik ott. S én magam is megmarkoltam a növényt, s felhúztam magam pontosan követve őt a sűrű növényzetbe.

Balál meg se lepődött, micsoda rendetlenség fogadta otthon. Pedig mindössze két hétig volt távol. Ami liánt tudott, azt letépkedett az útról, hogy legalább haladni lehessen. A kötélhidat és az épületeket is befutotta valami, tele bimbókkal, amik alaposan meg voltak duzzadva, mintha azonnal nyílni készülnének.
- Legalább nem húsevő virágok! Bár megvallom, sose láttam ilyeneket. Itt meg hasonlót sem... na mindegy is. Kerülj beljebb és helyezd...magad...kényelembe...Aden!- Mondta egy vaskos inda köteggel viaskodva, amit a nappali ajtajáról szaggatott le. Ha Aden le akart ülni a nappaliban, ő is kénytelenül beszállt a portalanításba. Balál kinyitotta az ablaknyílás palettáit. A lombok tetejéről verőfény szakadt rájuk a még gyülekező felhők hasadékából, bevilágítva a szobát. Középen egy arasznyi magas tároló, amit láthatóan asztalnak használt a mágus, közepén két lapos, hosszúkás gyékény kosárka. A helyiség szőttesekkel körbe borítva és egyik sarkában mázas agyagedények, ezt leszámítva semmi kényelem, semmi, amit valahol otthonosságnak neveztek. Puritán egyszerűségébe csak a szőttesek tarkasága hozott némi melegséget.
A falak viszont annál izgalmasabbak voltak, rajtuk körbe mindenféle tarka rajz, néhol egy-egy szó, jegyzet húzódott. Mintha Balál valamiféle jegyzetfüzetnek használta volna az évek során.
Volt rajtuk minden....
Végül egymással szemben ültek a szoba közepén. A mágus kicsi teafőzőt tett az asztalra, amibe vizet tett a kulacsából és kezét elhúzva mellette felforralta azt. Az egyik kosárkából bőrtasakokba rejtett, szárított növényi morzsalékot vett elő. Ujjai közé csippentve az edénybe szórt egy keveset.
- Kevés vendégem volt itt eddig. Marcus- egy ifjú késdobáló artista, Antoin- eltűnt katona barátom és egyszer egy vörös, démoni leányzó...- Sorolta önkéntelenül, mintegy megosztván élete egy újabb szeletét azzal a férfivel, aki egyéb értékek miatt választódott arra a helyre, mit a maguk fajta az egyetlen helyének tud be. Baráti és bajtársi szálak kötötték össze őket, annak ellenére, hogy hihetetlenül keveset tudtak egymás konkrét hátteréről, egymás eredetéről, múltjáról. Amiért adtak egymásnak, legyen az éppen egy emlék, segítő kéz, humor a nehézségben, vagy bármi más, sosem vártak cserébe semmit. Most is így volt, Balál nem várta, hogy Aden hasonlóképpen megnyíljon, bár tudta, hogy akár beszélgethetnek is egy jót, beszélhetnek Lanuriáról, vagy egymásról.
A mágusnak nem volt kenyere a sok beszéd, a helyzethez alkalmazkodva kifejtette a mondandóját.
Most Aden tekintetét fürkészte, miközben odakünn mennydörgött kettőt és durván eleredt az eső.

-Akkor induljunk.- Válaszolt az ork, majd nagynehezen felkecmergett a fa tövéből, és elindult a tervezett irányba. Nem igazán volt boldog a társaság és a tűző nap miatt, de inkább ezek, mint az erdei bestiák gyomrában emésztődni.
Mordon lassan botorkált a célja, Tarsis irányába, hisz ha valaki hamar és kényelmesen akar utazni, a kontinens egyik végéből a másikba, akkor ha teheti, hajóval megy. Már ha nincs valami hátasállata.

//Tarsis-Tarsis kapuja//

*Úgy tettem ahogy azt Balál javasolta, egyből kényelembe helyeztem magam, az első alkalmas helyre ahova letehettem a hátsómat. S nemsokára az eső is megeredt odakint. Jó volt fedezékben maradni, nem igazán tartozott az ázott kutya stílus a kedvenceim közé. Hallgatom a férfit, aki éppen felsorolja itt elszállásolt vendégeit majd egy mosoly kúszik arcomra.
- Csak nem egy vörös hajú elf volt itt vendéged?
* Néztem rá gyanakvóan Balálra. Ismerem a nőszemélyt, ahhoz képest, hogy nemesi családból való elég könnyű vérűnek bizonyult. Bár közöm nem volt hozzá, s veszek egy mély levegőt.
- Érdekes helyen nevelkedtél barátom... egészen túlélő tábor.

- Rossz nyomon jársz! Ne is mosolyogj! Nem elf volt... Ám direkt nem mondtam semmit róla, mert aznap láttam újra viszont, amikor veled megismerkedtem. Emlékszel arra a nagyon fiatal leányzóra, Ambaronban? Nos, ő volt kamaszkori szerelmem... Játszott velem, mint más valami csecsebecsével. Valamit érezett irántam, majd egy napon úgy tűnt el, ahogy megjelent. Híre-hamva nem volt, egészen addig a zavaros ünnepig. Ahol Elizabeth pontosan ugyanúgy nézett ki, mint huszonéve! Mielőtt a fogadóba tértem őutána, láttam őt az erdőben... leszállni. Ugyanis nem elf, de mégcsak nem is ember. Eli valójában egy vörös sárkány. -Most Balál cserzett arcbőrén is mosoly suhant át. Az asztal alól két mélytányér szerű csészét húzott elő. Erősen belefújt, majd kissé megtörölte és tele töltötte őket a teával. Aden pajzán tekintetét látva kedve szottyant nyakon önteni a fiút, persze nem tette.
- A túlélő tábor igen találó. Olyan 5-6 éves lehettem, amikor apám eltávozott az élők sorából... Az én idős apám. Mindig annak láttam. Azt mondta Anyám és a testvéreim meg fognak találni. Sokáig úgy tudtam, hogy őket keressük és hozzájuk megyünk délre. Ehelyett tudatosan készített itt egy házat nekem. Nekem... Már akkor tudta, hogy magamra fogok maradni. Évtizedeken keresztül csak vártam. Túléltem és várakoztam. Mígnem egy nap megelégeltem és elhatároztam, hogy útra készülődök és felmegyek északra, megnézem magamnak ezt a nagy Birodalmat. Titkon mindig azt remélem valahányszor elmegyek innen, hogy találok egy nyomot őutánuk, amikor pedig visszatérek, kutakodok egy üzenetük után. Tudom, hogy különös lehet egy ilyen ragaszkodás, hiszen teljesen magamra hagytak, de valahogy úgy érzem, egy anya soha nem feledheti el a gyermekét. Még akkor sem, ha felnő és kirepül a család fészkéből, nemhogy egy olyan kisgyereket, aki valaha én voltam, amikor elszakadtunk. - Elgondolkodva nézett ki az ablakon. Máris túl sokat fecsegett, és nehéz eldönteni folytassa-e. Aztán belenézett barátja nyitott tekintetébe és egészen halkan folytatta:- Tudod, sosem beszéltem ezekről igazán senkinek. Így legalábbis nem... Nincs is sok értelme rágódni a múlton, hacsak azt nem vesszük alapos oknak, hogy máguscsaládból származom, s apám foggal-körömmel véshetett az agyamba olyan ősi s a mai világ elől rejtett igézeteket, melyekkel nem találkoztam sehol a vándorlásaim során. Az öröklött hatalmam egyre növekszik, és csak a tudatalattimba bújó ismertet használom, véletlen szerűen... Nem maradhat ösztönös, vagy milyen! Túlságosan veszélyes. Ám a sokat megélt Balál Tangeran nem sétálhat be egy mágus iskolába, hogy itt vagyok, tanítsatok! Pláne, mert nem is akarom ezt szívemből, inkább kényszer.- Ismét csendbe burkolózott, de közben már nem eresztette a kék tekintetet el, láthatta Aden, hogy nem fejezte be.- Akad itt még valami... Gyakorta hazajövök, és első álmaimban ugyanazokat a rossz érzéseket hozza vissza a dzsungel nehéz levegője. Álmomban kívülállóként látom magamat apám mellett és mintha az ő fejével gondolkodnék, ahogyan semmi sem egyszerűbb, de nyilvánvalóan és egyértelműen következnek az események egymásból. Álombéli apám úgy gondolja, nem véletlen hozott ide. Még csak nem is anyáékhoz mentünk, hanem elfelé onnan, minél távolabb. Védő varázslatokkal szinte elbarikádozott itt a világ elől, a család elől. Mintha tartanom kéne valamitől, amit nem mondott el. Mintha megelőző évben a vándorlásaink során felkészített volna erre az életre, a vadászatra, a gyűjtögetésre, a menedék készítésre, a találmányaimra, mintha az egész csak ezt a célt szolgálná, hogy eltüntessen itt azzal a kéréssel, hogy várjam meg őket! Tangeran... akadt ahol jártam e név után... semmit sem tudtam meg eddig. Semmit! Mintha nem létezett volna ilyen nevű mágus család.
Elnémulva bámult Adenre. Már nem tudta mit mondhatna még? Tovább nem érezte szükségét hogy meséljen. Talán várt valamit az ifjútól, maga sem tudta mit. Odakint vastagon szakadt az eső, cseppjei egyszerre töltötték be a vadász hangja után az űrt. A makacs indákon betüremkedő hatalmas bimbók pedig mintha csak erre vártak volna, egyenként kezdtek kipattanni. A virágok milliónyi narancsvörös port hajítottak a szobában szerteszét, ami érdekes módon egyre vastagabban betakart mindent. Balál egyenlőre nem foglalkozott ezzel a jelenséggel.

*Élvezettel hallgatom végig barátom történetét, semmit nem teszek hozzá. Hagyom had beszélje ki ami legbelűl nyomja. Elvégre ez a megoldás a problémára. Valaki kell akivel megoszthatod sötét kis titkaidat. S talán erre a legmegfelelőbb ember én voltam. De az is benne van, hogy nem, hisz semmit sem tudok tenni érte. Mindhiába vagyok jó nyomolvasó vagy a legjobb méregkeverő e tájon. Nem tudok rajta segíteni, de valamiért azt érzem, hogy amint ezeket meghallgattam máris közelebb jutott a békéhez, az öreg medve. Ahogy Balál befejezte a mondandót felemelkedtem, majd megnyújtóztattam karjaimat. Ropogás közepedte sétáltam közelebb hozzá. S jobb kezem a vállára helyeztem, majd mélyen szemeibe bámultam. S megemeltem bal kezem, közel rakva saját szívemhez, s a jelet formáltam. Cián szemeim szinte rögvest reagáltak, s áttértetek izzó vörösbe.
- Pontosan tudom mi az mikor a család egy olyan hagyatékot bíz rád amit nem kértél.
*Majd leeresztem egyik kezem mire fél szemem ismét kékbe vált.
- Pontosan tudjuk, milyen az ezred évek szenvedése egyedül a sötétben.
* Szólaltam meg kissé elmutálódott hangon, ami hasonlított arra a hangra amit aznap Balál a fogadóban meghallott a számból. De A zakeni hang is társult mellé.
- Megértjük a fájdalmat mit érzel odabent... mi is egyedül voltunk....
- Főleg én...
* Kissé reszelős hang jött ki torkomon.
- Hiába tízezer év... megannyi kín és szenvedés, mind hiába. E hagyaték ha nem is kellett az ifjú Zakennek mégis megkapta. Megkapta mert ő következett soron. Lilith hagyatékául... Ohh drága kicsi fehér elfem...
- Drága jó anyám...
*Hallatszott ismét tisztán a hangom.
- Hiába próbálok vissza emlékezni... segíteni így sem tudok, hogy múltam több emberöltőn át kísérte ezt a családot. Túl sok emberrel találkoztam a halhatatlanok útján. Rengeteg név és a halál, mi hozzájuk kapcsolódott...
* Szemeim vissza változtak az eredeti cián színbe. Már a harmadik nem szólt többet a férfihoz.
- Igazából... senkinek... nem szándékoztam felfedni... nem akartam, hogy úgy ismerjenek meg mint a kétlelkűt. De van, hogy felfedi magát s teszi amit tennie kell. S lám most neked fedi fel valómat. Habár teljesen feleslegesen tette, hisz segíteni még ő maga sem tud rajtad.
*Majd leveszem kezem a férfiról, s zsebembe nyúlok vele egy darabig keresgetek, majd előhúzok egy fiolát.
- Azt mondod az álmaidban megtalálod apádat. Az ő fejével gondolkozol... akkor tudnia kell azt is, hogy miért tette azt amit. Ha gondolod Balál én segíthetek addig ott maradni, míg ki nem deríted amit akarsz.

Aden türelme végtelennek tűnik. Láthatóan ő sem hétköznapi eseményeken van túl. Különös ahogy beszél, beszélnek, de legalább világos.
Ellentétben a végső mondanivalójával: ahogy a fiolát előveszi és lassú mozdulattal Balál elé teszi, fordul egyet vele a világ. Tisztában van vele, milyen egyedi képességekkel bír és a méregkeverés, meg a látás olyan nála, mint másnál a varázslás. Emlékszik jól, hogy hajszál híján nem bírt uralkodni magn, csak hogy egyszer a kígyó szemével láthasson és közben halálos vágy öntötte el, hogy a mágus és a kígyó tehetségét ötvözze. Gyilkos vágy volt. Halálos indulat... ha enged neki, akkor ott abban a szobában egyikünk biztosan meghal. Emlékszem jól...
Most mégis egy másfajta mesterkedést ajánl Balál elméjével szemben... Nem tudja ez a fiú mit beszél!
- Aden! Egy látónak, egy jósnak, egy.. mágusnak nem túl veszélyes ez? Gondolj bele, még irányítanom is nehéz, sőt egyáltalán nem uralom teljesen!

* Felhúzom szemöldököm, a kérdésre nem is tudtam mit felelni. Legszívesebben kinevettem volna a bolond szavakat. Helyette csak elvigyorodtam rajta. S lehörpintettem a fiola tartalmát, majd még nagyobbra húzódott a mosolyom. Ami inkább már egy beteg bohóc vigyorára hasonlít. Majd megszólalni kényszerülök.
- Azt hitted neked kell meginnod a tartalmát ? Veszélyes lenne ha nem tudnálak felébreszteni akkor amikor akarlak... úgy talán az lenne de így... a legkisebb veszélyforrás sem fenyeget.
*Rakom el az üveget zsebembe, majd felnézek Balálra.
- Na mit szólsz hozzá?

Aden vigyorogva meghúzza a fiolát, mint a részeges // karatemester  //, én meg felemelkedek ültemből mellé. A számat kinyitom hogy mondjam ami először eszembe jut//Jacki Chan filmek öreg poénjai//, amikor a fejünk felett lógó virág halk pukkanással szórja ránk irdatlan mennyiségű narancsvörös pollenjét, mintha direkt célba vett volna minket. Hunyorogva támaszkodom a falnak, szemem szám tele ment ezzel a micsodával.
- Mikor futotta be ez ennyire a szobát Aden?- Szalad ki a számon, majd hirtelen mérhetetlen álmosság szakad rám. Elzsibbad a karom, a lábam, mint mikor néha az utolsó erejével próbál az ember, vagy a mágus ébren maradni, mígnem elveszejti az éjjel az álom... Mi ez? Talán a hosszú út taglózott le ennyire..
- Aden...mit tettél?!- Egyszerűen nem bírok talpon maradni. Elnyúlok a fal tövében egy állatmintás szőnyegen, a virágpor közt. Még egy erőtlen mozdulattal törölöm ki az ajkam közül az édeskés port, látom barátom is mintha tusakodna tán, vagy el akar esni. Kezem az arcomon heverve marad ernyedten. Szemem menthetetlenül lecsukódik.

*Én magam is meglepődök a történteken, eddig nem volt ennyi virág idebent. Mintha csak minket akart volna örök álomba ejteni. Bár most nagy fába vágta a fejszéjét, egy méregkeverőt megmérgezni. Elég nehéz, bár engem is hatalmába kerít az álmosság. Letérdelek a fekvő mellé, még szervezetem kűzd a méreg ellen, s már már megemészti azt. De a másik fiola tartalma engem is álomba kerget s ott fekszünk mint két halott a földön. Jó hogy ez nem odalent ért minket utol idefent legalább biztonságban álmodozhatunk.
- Semmit Balál...
* Válaszolom utolsó éber pillanatomban a férfinak majd lehunyom a szememet. Előbb utóbb úgyis elszunnyadtam volna a hosszú út engem is lefáraszt.

A dzsungelben ébred fel a mágus, a vízesés duruzsoló morajánál.
Akaratlan elvigyorodik a hollófekete hajzuhatag láttán, ami szikrázik a napban, ahogy Apa gallyazza a nagy ágakat. Még lustán felül, de aztán annál gyorsabban odaszalad.
- Apa..Apa, mire kell? Micsinálsz belőle?- Hosszú ujjú ruhájába törli az ébredéstől még nedves kis orrát. Apa leteszi a kezéből az szerszámokat, és kinyitott karokkal fordul hozzá. Egészen lehajol, hogy jól megölelhesse. Örökös félmosolya a kis kölyök láttán elterpeszkedik széles, csontos arcán. Erős hajfürtjei a kétoldalon lekúszó varkocsok ellenére teljesen rakoncátlanul rezegnek, lengenek, mint a gyereké.
- Apa, ma jön anyu?- már alig emlékezik arra a kedves arcra, szinte erőlködnie kell és apja ezt jól látja, de nem ül szánalom a szemére.- Annyira szép! Te tudsz neki üzenni, hogy ma jöjjön?
- Nem hagysz válaszolni. Lassabban, lassabban, Balál! A gerendákhoz kell. Ehhez erősítem majd a tetőt. Anyunak pedig innen nem tudok üzenni. Most nem. Reggelizned kell, hogy megerősödj! menj, hozz bostyánt és kusz gyökeret! Eredj!- Balál elrohan s még utána kiállt:- Útközben mosdj meg! Ne feledj el mosakodni!
Tudja mit fog mondani, tudja mit fog kiabálni. Egyszerűen szólva érti apát, és tudja mi jár a fejében, néha még látja is mit miért csinál. ~ Úgy szeretném ha mindig most lenne,de nem mégsem!~ Villan át rajt a gondolat. Apa is pont ezt szeretné. Újabb ölelésre vágyik. Aztán később még újabbra, mint apa.
Balál nem néz apára, úgy sajnálja, hogy mire odaért hozzá azt is elfelejtette hogy reggel van. Olyan fényesség van, mint délbe. Sosem szokja meg ezt a helyet. Visszamenne a fekete toronyhoz. Futva teszi meg a vízeséshez a járást. Vagyis a vízesés tavához, mert egy vízgyűjtőbe folyik bele a víz, apa ezt mondja. A parton terem az sok minden ami apa szerint olyan tápláló. Bár Balál sokkal jobban szereti a húst, meg a tejet, azért nem szól, mert apának szót kell fogadni. Ő apa. Apa pedig a legklasszabb! Azért átvillan az agyán, hogy kitettek tegnap egy csapdát a ritkáshoz, és mennyi állatcsapa volt ott... meg kéne nézni... Hátra fordul, apa alakja elenyészik épp a sűrűben, talán fa után néz még... Na most, gyerünk! Már rohan is a parton, ugrál a sziklák közt, míg a fények árnyakká válnak, a bárányfelhők meg talán farkasokká... Balál egy szökelléssel el is botlik és arcra esik.
- ..pofára, mint a zsíros kenyér! Még jó, hogy nem a kőre. Apa így is haragudni fog. Ó ezt a tiplit.- Fájósan húzza fel a vászonnadrágot a térdén. Arca könnytől maszatos, de már szinte el is felejtette, amikor valami moccan a fura borúban valami köd mögött. A kisfiú szeme kerekre nyílik, szaporán lélegzik... Mintha.. talán egy ember az?

*Előszőr emberi alakban lépek be egy számomra ismeretlen tájra, majd emberi alakom elkezd foszlani s mint egy kígyó képében jelenek meg. Előre tekintek nyelvem kinyújtom, érzem valaki van előttem. Hihetetlen csodás érzés végre annak a bőrében lenni aki valójában vagyok. Egy fekete árny suhan oda Balál elé, majd mikor elé ér felegyenesedik, s széttárja csuklyáját. Vörös tekintet néz a gyermekre, érdeklődve szeméből kiolvasható, hogy csak a kíváncsiság vonzotta ide. Majd egy halk hang már szinte suttogás volt.
- Kiiiii vagy te?
*Tekeredik körbe a lábát fogó fiú körül. Az állati forma nagyjából négy méter lehetett. S pontosan szemmagasságba emeltem fejem.
-Mond bátran gyermek...

Balál úgy meglepődik, hogy azonnal rávágja:
- Azta, mekkora kígyó!
Aztán ahogyan testközelségbe ér, a rávillanó szempár már rabul is ejtette. De szép állat!
- Balál... a nevem Balál Tangeran! Bizony, bátor vagyok, elkaptam egy igazi rinocéroszt is!
Vágja rá. A kígyó érintése meleg, mint déli szél.
- Mit keresel te itt? Te is idejársz inni a páros ujjú patásokkal? - Pislogott a földre, a nyomok közé, amint bírt máshová nézni, mint a vörös szempár. Mindig szeretett volna beszélni egy állattal, többször el is játszotta az úton, de apa szerint ez hiábavalóság, hacsak nem tanul belőle valamit. - Apa szerint tanulnom kell abból, amit beszélünk.
Teste közben görnyedt marad, csak a lábfejét teszi le teljesen, de még mindig a felhúzott nadrágszárat szorongatja két kézzel. Észre sem veszi. Azt sem, hogy sajog a kis térde.

*Biztos vagyok benne hogy ez a gyermek Balál, csupán a régi énje. Ezek szerint az a pór valahogy össze kötött az álmával. Félelmetes mit tud tenni egy kis virág.
- Én véletlenűl kavarodtam ide... nem szándékoztam csak így ide huppanni. S hogy mit tanúlsz ebből a találkozásból... azt magadnak kell megfejtened gyermek.
*Tekeregtem tovább abba az irányba ahonnan a fiú érkezett, majd hátra pillantottam rá s fejem biccentésével jeleztem neki, hogy kövessen.
- Miért vagy itt Balál Tangeran? Miért bújdostok itt az erdőben?

Balál láthatóan zavarba jött a kérdéstől, de rövid gondolkodás után követte a beszélő kígyót.
- Én..Nem...tudom...miért. Miért? Bujdosunk?- Meglepetés ült a kerek arcon.- Anyu ide fog jönni értünk és itt keres. Addig nem mehetünk el innen Apával, míg ide nem ér!
A köveken és alacsony sziklákon bukdácsolva haladt a táborhoz visszafelé.
Mikor utolérte a kígyót, jutott eszébe folytatni:
- Én most már nem mehetek haza. Anyu nélkül nem.... azt hiszem...
A tó partján megállt egy helyen, levette az ingét, a vízbe gázolt és lemosakodott. Onnan kiabált ki, túlharsogva a vízesés csobogó moraját:
- Szerinted ezt hívják bujdosásnak?
Kiszaladt az ingért, bevitte magával és a kristálytiszta vízben kinyomkodta, aztán kicsavarta és vizesen felvette. A hőség akkora volt, hogy néhány perc múlva majdnem meg is száradt a ruha kicsi testén, addig meg hűsen burkolta be.

*Nem válaszolok a gyermek kérdésére, magam sem tudom minek nevezzem ezt a létformát. De biztos vannak dolgok amiket itt meg tudunk fejteni. Főleg ha igaz az, hogy Balál bele lát apja elméjébe. Bár az is lehet ez csak egy tévhit a részéről, s csak ő maga véli azt amit a másik gondolatának vélt meglátni.
- Nem tudom... magam is bujdosok ezt inkább rejtőzésnek hívom... valami elől jól eldugtak téged ide.... nem tudod mi lehet az?
* Vetem vöröslő tekintetem a fiúra miközben hasamon csúszok tova. Érdekes ez a lét amibe itt csöppentem. Kissé vicces, de meg tudnám szokni, hogy néha napján ebben éljek. Izgalmasabb ebből a szemszögből a világ, akármilyen nagynak is tűnik idelentről.

- Apa... Ő tudja Nekem! Vagyis, ha vele vagyok, tudom, amit ő tud, néha látom, amit ő lát, vagy látott. Apukám azt mondja, hogy ez bennem egy ritka és erős adottság és ez ajándék az Istenektől- mosolyog Balál a szép kígyóra, kedve támad megsimogatni megint. Mivel a kígyó előre hullámzik, ezért utánairamodik és rövid lábaival kacsázva éri utol. Belenéz a vérvörös szemekbe a függőleges pupillák nagyon tetszenek neki.
- Szép a szemed!- Mondja őszintén. Szinte vonzódik ehhez az állathoz, valahogy jobban, mint másikakhoz.- Olyan vagy, mintha ismernélek valahonnan. Apa gondolatai sötétek és árnyékot vet rá, ha észreveszi, hogy használom a látásom feléje. Egyszer azt hallottam, hogy emiatt vagyunk itt, hogy én ne lássak valamit, amit nem szabad! Vagyis azt hiszem, valamit nem szabadna sosem...látnom. Olyan a szemed, mintha képes lenne belém látni. Tudtad?- Csapong beszéd közben, egy-egy gondolattal mintha maga előtt járna. Máskor meg hamarabb mozdul, mint beszél, vagy akárcsak gondol.
Megsimogatja a kígyót, ha az hagyja, végigsiklik apró tenyere a meleg, karcsú, hosszú testen, a fejétől majdnem a farka végéig. Megcsodálja a mintázatát. Rajongásig imádja az állatokat, de ez a beszélő jószág valami más. Igen, egészen más ő.
- Hogy hívnak téged?

*Hallgatom a gyermek beszédét, elég érdekesnek hangzik. Még hogy más tudja mi is kell neki. Késsé megtorpanok a hirtelen fordulatra ahogy a gyermek témát vált. Éppen szemeim felől nyilatkozik valamiért sejtettem, hogy Balálnak tetszik ez a tekintet. Elég sűrűn tekintett bele ebbe a szempárba.
- Értem, szóval valamitől óvni akar. Sejtelmed sincs mi lehet az?
*Majd a következő kérdésre már nehezebb a válasz. Melyiket is válaszoljam.
- A nevem Nawarean... Kedves Balál.

- Nawerean...- ízlelgeti a nevet a kisfiú.- Jó kis név! A Fekete Toronyban volt valami, amit anyukám nem akart. De nekem ő ezt mondta, hogy az nagyon rossz, kár volt látnom. És azt is hogy nem szabad ott lennem. Elmegyünk Apával és majd elintézi a dolgokat és értünk jön. Tudod, az Anyu egy gyógyító fehérmágus, neki sok minden rossz, ami ott van, sok fegyver, sok harcos jön-megy a Toronyban. És hát többségében fekete meg vörös mágusok, akiket "Varázslóseregnek" hívnak. Te tudsz vadászni? Engem Apa tanított meg! Szerinte sokáig itt leszünk, de én nem akarok túl sokáig...Nem szeretem a tornyot, ott mindenki nagyon szigorú, folyton csak szót kell fogadni. De itt meg nincs se Anyu, se Brino, se Sapajaz! Ők nagyon hiányoznak! Sok holdtölte óta otthagytuk őket. Anyut meglőtték egy nyíllal is, a bátyám vitte fel a szobájába, hogy ápolja a lábát. Anya ezért nem jött velünk. Azt mondta: "Félreértenek téged Balál! Itt nem nőhetsz fel!" És hallottam, mikor Apunak sugdosta, hogy nekem akarták adni azt a nyílvesszőt, vagyis nekem szánták, vagy mi, de végül Anyába lőtték. Másra nem nagyon emlékszem, még kicsike voltam...
Vakala majmok szállták meg a gyümölcsligetet, ricsajozva, ugrabugrálva és verekedve egy-egy jobb falatért, pedig tele volt velük a környék. Már látszott a sziklafalnak támaszkodó, parti építmény befejezetlen teteje. A felnőtt mágus tevékenységének zajai viszont valahonnan sűrűből hallatszottak oda. A kígyó észrevehette, hogy amint közelednek Apjához, Balál egyre határozottabb, és mintha könnyebben menne az emlékezés is.
- Azért Apa meg azt mondja, ez nekem való hely, és igazán úgy is van, mert itt sokat találkozhatok az állatokkal. De azt nem mondta, hogy ilyen...ilyen szépekkel!- Azzal megint hozzáért a mintás bőrhöz, ezúttal apró ujjaival végigsimított a mintázaton, majd két ujjal "sétált" rajta s közben mosolygott, mint aki teljesen elégedett ezzel a helyzettel. A kígyó gyorsan kúszott, Balál igyekezett követni. Egészen közel jutottak a készülő kunyhóhoz.
- Megmutatlak Apának! Jó? Velem jössz és reggelizünk.

*Csak bólintok a gyermek szavaira, érdekes dolgokat tudok meg a medve komáról. Neki sem volt fenékig tejfel gyerekkora látom ez közös vonásunk. S apáink elég kemény kézzel neveltek minket. Még néha álmaimban érzem a nád pálcának a csapásait a hátamon. Bár nem haragszok rá hisz tudom mindent csak azért lett hogy olyan erőt adjon nekem ami másban sosem lesz meg. S nem hiszem hogy ok nélkül edzett volna így hisz láttam már az ő hátát is mintha csak ostorral csapkodták volna.
- Rendben Balál menjünk... lehet édesapádtól még többet is megtudunk arról, hogy pontosan miért is vagytok itt.
*Követem a gyermeket amerre megy, le kell zárni ezt a dolgot, hátha ezek után Balál egy kicsit vígabban fogja élni az életét.

A pihenőhöz érve gyorsan slisszol be Balál a féltető alá, leül szembe a bejárattal és vár...
Ha a kígyó bejön, egészen közel hívja magához, de lehet, hogy magától is odajönne. NAgyon izgatott, mit szól majd Apa, kivel találkozott!
Apa még a lombok közt zörög, majd hirtelen csend lesz.
Kisvártatva megjelenik mágushoz képest magas alakja, elárnyékolva a nyíláson beáramló fényt.
- Balál! Visszajöttél?! Hol van amit szedtél?
A kisfiú arcán meglepetés fut át, felhőként.
- Hát...elfelejtettem...
Nem várva a reakcióra, széles mosollyal folytatja:
- Nem fogod elhinni, mi történt! Kivel találkoztam...?