Lanur-hegység

Ha a farkasok feltűnése óta megfordult a fejében a pihenés gondolata, az mostanra teljesen lehetetlennek tűnt. Tudta, hogy bonyolult helyzete miatt nem lesz hamar túl a varázslat hatásán, de azzal igyekszik megnyugtatni magát, hogy most egy hozzá sokkal hasonlóbb lény lelkébe merészkedett be. Mondjuk, ezt érzi is, mikor ugyan ezt tette meg egy emberrel, sokkal több időt vett igénybe, hogy talpra álljon, vagy nem .. már nem emlékszik, erre valahogy nem. Talán akkor túlságosan fűtötte a harag és a gyűlölet, most viszont, igazából sajnálta a farkasokat, hiszen nem akartak mást, csak békében, védve maradva lenni a vihartól és talán valamit harapni.
Tehát, szinte üres fejjel meredt maga elé, elenyésző volt, amit azért tett, hogy eltüntesse a farkassal esett kis afférja nyomát. Megigazította az ingét, a szakadás nem volt túl nagy, ellenben a takarásában a karmolás már méretes volt és szinte sejtette, lelki szemei előtt látta, ahogy a vörös csíkok környéke szépen kiterjed és szélüknél meg is kékült. De annyi baj legyen, emberi teste elviselt már ennél komolyabb sérülést is és lám, még mindig az élők sorában van. Az első gondolatok a fény megérkezésével tűntek fel és szinte kisebb civakodást rendezett le, csendesen, szigorúan belső gondolatokra korlátozva. A vitatott téma pedig nem más volt, mint, hogy akkor most főzőn teát, vagy sem? Most már akár percekre is el mert volna tűnni a farkasok közeléből, viszont most fikarcnyi kedve sem volt megmozdulni. Jól esett a fal hidege és a még hozzá is eljutó tűz melege. Megfázni úgy sem fog, legalább is még nem hallott sárkányról, aki megtaknyosodott volna, mert a hideg földön ücsörögve töltötte a fél éjszakát.
~ Ez most már kezd .. Kezdem saját magam bosszantani? Ez ám a valami. ~ Ha halható szavakkal ejtette volna ki ezeket, akkor nem cseppnyi gúny terjengne bennük, de így viszont csak a fanyar mosoly maradt meg a gondolat hangulatából. Végül megmozdult, előre hajolt, mint aki végre dűlőre jutott az évszázad legfontosabb kérdésében és az állás szerint, lesz tea. De nem! Még sem, ez pedig nem köszönhető másnak, mint a megébredő társnak. Sou felé fordította a tekintetét és nagyjából mintha tükörbe nézne, bár most kimondottan jólfésültnek tűnik, már Cloudhoz képest. A nevetést sikerül elfojtania, de elég fura negyedrész kuncogást és háromnegyed részt köhögésnek tűnik az a hang egyveleg, ami felőle hallható. Lassan összeszedi magát és miközben Cloud kérdez, felveszi a földről az esti manővert követően elguruló edényt és letelepedik a vánkos szélére, óvatosan megmasszírozva egy kicsit sérült vállát.
- Hát… hogy is mondjam. – Fura, de hirtelen tényleg nem tudta összefoglalni. – Ehm, a bátrabbat szembesítettem a legnagyobb belső félelmével, vagy valami hasonló. Kérsz teát, vagy inkább induljunk? – Ha már furcsaságokról esett szó, vagy érzés, akkor az újabb gondolatváltás is annak tűnhet. De legalább annyit érezni, hogy Sou nem szánt szándékkal terelte más mederbe a szavait, egyszerűen lehetett benne érezni azt a bizonytalanságot, hogy pontosan nem képes megfogalmazni mit is tett. Ugyan akkor jól esne valami meleg, ami felmelegítené, de legalább olyan jó érzés lenne, ha a háta mögött tudhatná a barlangot.

- Nem-nem. – Mosolyogja leginkább, bár azért mondja is, csak nehezen törli le arcáról azt a vásott örömgörbét. – Csak olyan ismerős a látvány. – Csippen ujjai közé saját tincsei közül egyet, e gesztussal utalva örömködésének okára, de a mozdulat tovább indul. Nem kellet kotorásznia a haja után, tehát a szalag, amivel még a tegnapi nap kezdetén lófarokba fogta, már nem tart. Sőt, annyira nem, hogy mikor sikeresen két lábra tornászta magát már jócskán válla alá érő tincsei élvezve a szabadságot követték előre hajoló mozdulatát. Sou körülnézett és valahol ott, ahol félig a farkas alá került meg is találta azt a vékony szalagot, ami összefogni hivatott szőke tincseit. De egyenlőre nem törődig a szalonképes frizura kérdésével, viszont kezei egyre elfoglaltabbak lesznek, már összeszedett egy szalagot és egy öblös bögrét és már felnyalábolta az egyik gyógyfüves tekercset is. Gondolkodott, de addig sem tétlenkedett. Cloud ugyan nem segített sokat a döntésben, de őszintén megvallva Sou az indulás mellett voksolna, ha szavazásra bocsátanák a kérdést. Pedig hát a városokkal nem igazán van jóban, különös módon sikerül mindig valamiféle zűrbe keverednie, meg amúgy is elvileg a természet lenne az a hely, ahol otthon érezheti magát. Most viszont a jelenlegi helyzet nem mondhatni, hogy marasztalóan hatna rá. Döntött és ezt éppen meg is osztaná a társával, amikor újabb szavak érkeznek tőle.
- Ha te mondod. – Hagyja rá egy legyintéssel kísérve szavait. Ha fura, akkor fura, ez ellen nincs is mit tenni. A mosoly viszont lassan eltűnik az arcáról, inkább besuvasztja az korábban előszedett holmikat a tarisznyájába. Közben meg persze áldja Cloud fejét, hogy pont a sárkányokat kellet példaként felhoznia, de egy sóhajjal lerázta magáról a kellemetlen érzést és a dac most elkulloghatott, mert győzött az akarat. Nem fogja elárulni a titkot, ami végül is, nem is az, csak egyszerűen nem beszél róla. Miközben pakol, ha nem is szólal meg először, fejét megrázva jelzi, hogy nem, nem sárkánytól retteg ennyire az a farkas. Legalább is, ő nem azt látta a vad lelkében.
- Akkor induljunk! – Állt fel, még végighúzva kezét a vánkoson, ami lassan áttetszővé vált és végül teljesen el is tűnt. – Miért ne lennék jól? – Kérdezett vissza méltatlankodva. Elvégre csak egyetlen egy éjszakát virrasztott végig és a varázslatok, amiket használt, leszámítva az utolsót, nem voltak olyan nagyon megterhelőek. Egyik kezével a felé nyújtott köpenyért nyúlt, míg a másikkal nem sokkal válla alatti rész dörzsölte meg, óvatosan.
- Csak egy apró karcolást szereztem… és nem aludtam semmit az éjszaka. – Mosolyogva rázza meg a fejét. – De e miatt nem kell aggódnod, jól bírom az éjszakázást. – Igyekezett eloszlatni az ezzel kapcsolatosan felmerülő kételyeket a másikban. Sebtében magára is terítette a köpenyt, aztán átvetette a vállán a tarisznya szíját is, ez utóbbi teljesen megszokott mozdulat volt, csak most a pánt nyomta a harci sebeket, így némi korrekcióra szorult a dolog. Így most a vándor egyik hű társa, a tarisznya ez alkalommal nem Sou baloldaláról szemlélheti a tájat, hanem a jobbról. Sou meg is teszi az első lépéseket, de tisztán látszik, hogy óvatosságból igyekszik úgy helyezkedni, hogy mindig közelebb essen a farkasokhoz. Ha eseménymentesen kijutnak, a magára hagyott tűz egyszerűen ellobban, parazsat sem hagyva, de odakint nincs is szükség a fényére. A Nap rendületlenül szórja a fényét a szélrózsa minden irányába, ezzel nincs is semmi baj, csakhogy a megfagyott hó is pont ugyan így tesz, ezzel kényszerítve Sou hunyorgásra.
- Apropó, a te karod hogy van? – Érdeklődése nem pusztán az aggodalom irányultságából közelít, vagy is hát de, de különböző árnyalatokban. A sziklafal ugyan is nem lett barátságosabb, aminek szűk ösvényén tovább kell haladnia. – Öhm, a térkép szerint meddig tart ez az útszakasz?

- Az óvatosság a második nevem, ha eddig még nem tűnt volna fel. – Mindenkinek vannak olykor elbarkácsolt megmozdulásai, ez ugyan közelében sem volt egy „megmozdulásnak”, de így és pont most kívánkozott ki Souból. Amúgy meg akár valóban felvehetné ezt a nevet, kivéve persze akkor, amikor a meggondolatlanabbik énjére hallgat és félretéve a józan ész minden intelmét, megy a feje után. Most viszont tényleg ésszerűnek látja Cloud intelmét betartani, ahogy szeme legalább egy kicsit hozzászokott a vakító fényhez a völgybe nézett és a városkát kereste. Mélyen feküdt, de nem egészen lent, mondjuk, ebben van is ésszerűség, mert hová is érkezik meg végül minden, ami fentről indult? Bizony, pont a völgy legmélyebb pontjába, így oda talán nem túl bölcs dolog építkezni.
- Még nem jártam ott. – Jegyzi meg csak úgy mellékesen, aztán figyelmesen tovább hallgatja Cloudot, aki mintha úgy ismerné a helyet, mint tulajdon tenyerét kalauzolja Sout szóban az útvonalukat illetően. ~ Mintha a térkép a fejében lenne. Megjegyezte volna? ~ A tétova gondolati kérdés, valamicske bizonyosságra alapozott és ez szilárd bizonyíték nélkül is elismeréssel adózott az ifjú katonának. Lehet, hogy még nem a farkasok réme, de egy biztos, nem káposztalé csordogál a szőke tincsek alatt. – Vagy előbb? – Mosolyogva kérdez vissza, hangjában nevetés bujkál. – Ezzel arra célzol, hogy a meredek túl meredek lesz és nem a legkecsesebb módon, de határozottan gyorsabban érünk a végére, mintha gyalogolnánk? – Most már nem tudta megállni, hogy legalább egy kis kuncogásfélének ne adjon hangot. Hiába a rengeteg felnőttes gondolat, az ezer éves félig meddig még lappangó tudás és érzések vegyes egyvelege, a lelke mélyén Sou még nagyon is éretlen és hát. Ki az, akit nem nevettetne meg egy olyan jelenet, amiben a két főszereplő kézzel lábbal igyekszik talpon maradni, de végül a téli terep fölényes győzelmet arat és csúszós pályáján különböző módon teríti ki a merész rálépőket, hogy aztán túllépve az elképzelhető leggyorsabb sebességhatárt, köveken, bokrokon és még köveken át juttassa lejjebb és lejjebb őket.
- Ne haragudj, azt hiszem a legröhejesebb verziót sikerült lelki szemeim előtt lefesteni. – Nem őrült sötét mágus, hogy csak úgy a veszély képébe kacagjon. Csak jött a kép, kacajra fakasztotta, hogy aztán átértékelve, már érezhesse a dolog komolyságát. – Gondolom nem lesz könnyű, de ha már eddig eljutottunk. – Ezzel meg is tette az első lépést, vállalva az elől haladó szerepét, pedig fogalma sem volt róla, hogy pontosan merre is kéne menni. Egy csapást, azét csak tud majd követni. ~ Haha, a farkas kaland egészen kiverte a fejemből, hogy tulajdonképpen én a társam után jöttem. Gh. De csak nem lesz olyan furcsa, hogy nem indulok azonnal tovább …~ Emlékezett az apró kis hazugságra, aminek köszönhetően Cloud útitársa lett, de csupán ennyivel adózott a dolognak. Figyelmét és ezzel elméjét szinte teljes egészében lekötötte az, hogy olyan helyre tegye a lábát, ahol képes lesz megkapaszkodni. Nem is igen szól Cloudhoz, de néha azért felkeresi tekintetével a fiatal férfi alakját. ~ Remélem épségben lejutunk.~ Eddig úgy néz ki, az ereszkedést komolyabb galiba nélkül megússzák.

Ő is ott állt Cloud mellett és nézte az előtte, vagy is, inkább alatta elterülő látványt. Nagy valószínűséggel csodaszépnek találta volna, mert igen is a maga nemében az volt! Ember, ha akar sem lett volna képes ilyen tökéletes csapdát létrehozni és hogy miért is lenne csapda? Aki erre jár és megküzd a leejtővel, ha sikeresen le is ér, valószínűleg rendesen elfárad és nem lesz képes teljes erőbedobással küzdeni az ellenfelével, legyen az egy másik ember, a vadon egyik lakója, vagy pusztán maga a természet. A másik pedig, amit fel is vázolt maga előtt, mielőtt elhagyták a barlangot. Ha itt valaki elesik, az nem ússza meg ép bőrrel és pont ezért lehet arcáról elolvasni azt a bizonyos kifejezést „Tehát, erre gondoltál!”. Egy bátorítónak titulált sóhajjal indul meg, bár ha nem ragaszkodna ennyire ahhoz, hogy megőrizze a másik előtt a kilétét, akkor most egyszerűen felkapná a kiskatonát és légi fuvarral megoldaná a helyzetet, ezzel kiiktatva a rájuk leselkedő veszélyt. De nem! Néhány lépés után, amiben volt szándékosan és kényszerűségből is megtett mozdulat, legalább arra rájött, hogy az, ami felnyársalhatja őket, ugyan úgy alkalmas kapaszkodónak is. Nem is rest a kiálló dolgokat felhasználni és közben meg megállni, hogy erre alkalmasat keressen és esetleg találjon is. Kész szerencse, hogy a téli öltözet ellenére is könnyű, nem viseli meg annyira alkalmi kapaszkodóit súlyával, de vajon mi a helyzet Cloudal. Sounál magasabb, nem sokkal, de erősebb az alkata is … ~ Nem kéne rögtön rosszra gondolnom! ~ Pedig gondolhatna és akkor talán nem nézi végig szótlanul, ahogy a szőke katona előrébb kerül, bár így megmarad annak a lehetősége, hogyha baj lenne, akkor utána kap és a probléma megoldva. Csakhogy …
Kinek is tűnik fel abban a csendben, amit csak a halk szuszogás zavar meg, hogy roppan valami? Sou felfelé kapná a fejét, ha hang nem a másik irányból érkezne, de így is mire elkapja Cloud alakját, az már éppen engedelmeskedő félben van a jó öreg gravitációnak. Részéről a mozdulat egészen ösztönös, ahogy megpróbálja elérni, ha mást nem legalább egy falatnyi ruhadarabot elérni, hogy társa ne bucskázza végig a még hátralevő utat. Persze később meg lehet majd kérdezni tőle, hogy még is miért is használ mágiát, ha ilyen pillanatokban valahogy teljesen megfeledkezik róla? Ám nem csak erről sikerült megfeledkeznie, hanem arról is, hogy ha előző nap nem tudta felhúzni Cloudot a csúszós sziklafalon, akkor ezen a szintén csúszós leejtőn sem lesz képes megtartani. Hát. Nem is tudta, de legalább, ahogy elérte a már zuhanó köpenyének szélét, ennek köszönhetően szolidalításból ő is megindult lefelé. Nem esett kétségbe, hiszen még mindig menthetőnek érezte a helyzetet, csak azzal nem számolt, hogy ez előtte haladó bukfencet vet és ennek következtében közelebbi ismeretséget köt a bakancsa fagyott talpával.
Ettől a pillanattól kezdve pedig Sou számára eseménytelenül telt a gyors utazás és így még szemtanúja sem lehetett Cloud páratlan bemutatójának. A produkció és a sikeres talajfogás, az a mérhetetlen szerencse, aminek következtében élve lejutott az ő, Cloud és a természet titka marad. Sou pedig, nos ő inkább sodródott és hála az előtte haladónak, a legtöbb helyen már kicsorbított akadályok várták és hogy még sem Cloudnak vágódott a végén, az utolsó bukkanó volt a felelős. Ami mintha szelektált volna, egy embert a fenyvesbe, egy emberszabású sárkányt a tisztásra .. vagy befagyott tó fölé? Ahol kis krátert vájt magának, ahonnan mindössze egyik kézfeje látszik ki.
Cloud szavaira azonban felelet nem érkezik, noha a hó nem olyan messze tőle úgy ropog, mintha valaki éppen kikászálódna belőle. Nos, kászálódik is, de messze nem olyan az alakja, mint Sounak. A vörös bundás róka, amint lerázta magáról a fáról lezuttyanó nehéz hóréteget, kereket is old. Drága neki a bundája, hogy csak így felkínálja egy embernek.

//Cloud *.*//

//fáradt vagyok -.- így fogad szeretettel a vacsorát, egy kis rizsa XD habbal vagy hóval?//
Félholt? Azért, az nem kis túlzás lenne, na de hát a képzeletnek olykor, ha akarnak sem tudnak gátat szabni és hogy véres lenne. Ebben leledzik némi valóság, de éppen csak egy vékonyka csíknyi. Ebből is látszik, hogy Sounak szerencséje volt. A fejsebek, még az egészen aprók is –amivel most az ifjú sárkány is rendelkezik, annyi vért tudnak elpazarolni, hogy az ember nem is gondolná, hogy micsoda apróságról van is szó. Mert a mennyiség bizony kész mészárlást idézne, habár az időjárás jócskán segít eme probléma orvoslásán, ha nem alvad meg hamarabb, akkor biztos, hogy megfagy.
m attól, hogy körüljártuk az orvoslásra szoruló témát, amit a sors fintorának köszönhetően valami hideggel kell illetni, hogy a szépen emelkedő pukli lejjebb lohadjon. Mert varrni azt biztos nem kell, sőt, még kötés sem kell rá, csak éppen a nevén szólított nem kel fel és még csak meg sem moccan. Pedig, akit szólítanak szokott reagálni, még ha nagy mélyen alszik is és ha csak apró moccanással is, de az eszméletükön nem levők is. Sou hallását azonban teljes egészében uralta az a lassan nagyon irritálóvá váló zúgás, amihez grátiszként adták a szíve ütemére lüktető, szúró fájdalmat. Mintha az agyát akarnák felnyársalni, csak előtte mg léket kell ütni a koponyáján. Megborzongott. Talán a hideget kezdte el érezni, ahogy lassan átáramlott a ruháin, fázik, igen, minden bizonnyal fázik, máskülönben minek remegne? Aztán még itt van az a kellemetlen moraj, hogy a nevét említették és hogyléte felöl érdeklődtek, még is ki venné ki abból a tompa, zsongó egyvelegből? Egy biztos, ő nem, de legalább már reagált a környezetére, ahogy amolyan mérges félén összevonta a szemöldökét. Miért kalapálnak? Miért nincs csend?! És ki hagyta kialudni a kandallót? Valami csoda folytán ezek a gondolatok kezdtek alakot ölteni ébredező elméjében, ám csigalassúsággal öltöttek formát és akkor még az értelmük mögöttük kullogott. Nehéz, bonyolult dolognak tűnt a legapróbb gondolat értelmezhető kivitelezése is. Lehet, elkélne egy kis segítség? Úgy látszik ez a feladat Cloudra vár, minden bizonnyal egy nem túl erős pofozás éberebbé tenné a fejbevágott mágusnak álcázott sárkányt.
Mert hát, ahogy múlik az idő, a hideg annyira nem is hideg, még csak dideregnie sem kell. A megfagyott hó már megtépázta, a kis mélyedés, amit idevágódó súlya okozott valóban kényelmes, így miért is akarna innét felkelni? A szél most éppen csak lengedez, ezért még ez sem kellemetlen a szabadon marad váll és nyak számára, talán még a farkas karmok nyomának is jót tesz a hűtés, de élesebbé is teszi a lassan nyolc éve szerzett sebek nyomát. A hegek cikcakkos íve végigfut a nyakán, valahol füle mögött tűnve el és a másik irányban átbukik a vállán, hogy gerince mellet folytassa a háta közepéig. Egy véres éjszaka meséjének egy szeletje ez.

Pont, mikor már kezdene egészen kényelmes lenni a helyzet és a közeli hangoskodás is befejezettnek tűnt, hát nem megrázzák. Az egész olyan volt, mintha nem is őt mozgatnák, hanem az egész föld mozdult volna meg, teljesen megfeledkezve arról, hogy nyugodtan, pont úgy, ahogy a nagyok kitalálták, haladjon z útján. Erre csak morcosabban vonja össze szemöldökét, hagyják végre békén! Merthogy, közben hozzá is szóltak, biztos hogy hozzá intézték a szavakat, más nincs is körülötte. Vagy van? Kéne lennie? Igen-igen, kéne. De kinek és hol? Vagy az lenne az a valaki, aki kérdezi? Kész agybaj az egész és ezt a legkönnyebb egy legyintéssel elintézni, csakhogy attól, hogy ő úgy hiszi, hogy megmozdult, tagjai tökéletes nyugalomban pihentek tovább, leszámítva a rázogatás okozta önkéntelen helyváltoztatást.
Ékesen példázza a helyzet, hogy Sounak esze ágában sincs felkelni, fáradt, itt-ott még fáj is valami, az előbb érezte, mikor közelebb evickélt az ébrenlét állapotához és nem, ezeket most határozottan nem hajlandó elviselni. Csakhogy az bosszantó valaki is így lehet a dolgokkal, mert határozottan nem úgy látszik, hogy szándékában áll felhagyni az ébresztési hadművelettel. Egyet, vagy kettőt jobbról is és balról is kap, nem tűnik erősnek, de ezt mondják annak a fejnek, akit az imént rúgtak fejbe és talán a maradék, lefelé vezető úton is bevizsgált néhány tereptárgyat, jó kemény e vagy sem. Morogva, nyöszörögve ellenkezik, de hiába. Lassan nyitja ki a szemeit, de elsőre nem aratott nagy sikert a vakító világosság, azonnal be is csukja, hát nem jobb, mennyivel kellemesebb a sötétség. De azért nekifut másodjára is, már óvatosabban merészkedve a világosságba, így kell egy kis idő, mire hozzászokik a fényhez, a sok fehérhez, amitől lassan árnyalataiban elüt valami bozontos, aranyló, talán világos méz színű hajrengeteg és az arc, amit keretez. Leginkább még is az aggodalommal csillanó kék szemek fogják meg, lágyan elmosolyodik, még nevetni is megpróbál, de szinte belezsibbad a feje, így inkább marad a mosolygásnál és még meg is szólal. Nem is tudva, hogy ezzel talán fejtörést okoz társának, mert a pillanat hevében a kék szemeket másnak tulajdonította, egy gyöngysárkánynak, akiről mindenki azt állítja, hogy halott, ám ezzel ő lelke mélyén nem ért egyet. Hogy mi is okozhatja a fejtörést? A beszéd, vagy inkább az ismeretlen, dallamos nyelven elhangzó szavak, nem sok, épen csak egy hosszabb mondatra való és ha máson nem, a hangsúlyán lehet csak érezni, hogy megnyugtatásra szolgálnak. Aztán persze, szinte az után, hogy elhallgatott, idegennek és még is ismerősnek tűnt az arca, ami fölébe hajolt.
- Hát … valahogy mulatságosabb volt, amit elképzeltem. – Szólalt meg újra, ám most már azt a nyelvet használva, amit Cloud is megért. Közben óvatosan feltámaszkodott és leejtő, ami most már inkább emelkedőnek nevezhető, helyzetüket tekintve, szóval annak irányába néz. Aztán Cloudra, látszólag nem esett nagyobb baja, de ahogy egyre jobban kezdte érezni a lüktetést, beütött halántékához emelte a kezét. Ám markában volt valami.
- Azt hiszem egy kicsit megszabtam a köpenyed. – Nyújtja a leszakított anyagdarabot a másiknak. – Nem tört csontod? – Érdeklődik, miközben azon morfondírozik, hogy vajon fel tud e állni és ha igen mennyire lesz járóképes. Ahogy körülnézett, egészen addig nem volt gond, míg hirtelen mozdulatot nem tett és reménykedett, hogy valamivel magasabban, két lábon állva is ugyan ez lesz a helyzet. A választ azért még megvárja, legalább addig is készülhet a nagy műveletre és kicsit zilálttá vált öltözetét is megigazíthatja addig. De aztán már nem marad más hátra…
- Megpróbálok felkelni. – Közli egy halvány mosoly keretében tervét Clouddal, titkon azért reménykedve benne, hogy társa kisegíti, ha ne adj isten még sem lenne túl stabil az állása. Hosszasnak tűnő nekikészülés után, kihasználva a lehetséges fogódzókat és támaszt nyújtó dolgokat feláll. Tény, kicsit viszi a feje, de csak egy kis idő kell, hogy csillapodjon a dolog .. – Nem vállalkoznék egy hosszútáv futásra. – Jegyzi meg hangosan a tényt. – Nem baj, ha a köpenyed szélét megfogom? Csak a biztonság kedvvért. Őszintén szólva .. nincs nagy kedvem bekacskaringózni a bozótosba.

// kész lettem//

Szélkakas? Nagy viharban? Mh, hát ennél aligha lehetett volna találóbb hasonlatot találni, a tényt viszont Sounak is el kell fogadnia, így nem tehet mást, mint megmosolyoghatja a helyzetét. Bár elnézve Cloudot ő sem járt, járhatott jobban, talán csak hozzá van szokva már az esek kelek, kék foltot remekelek tortúrához? Különös gondolat, Sou el is tűnődött a dolgon és közben szinte ösztönösen hagyta az érintetnek, hogy terelgesse, többé kevésbé azon a bizonyos egyenes útvonalon, amin egymaga is képes lenne járni, ha nem hasogatni olyan szörnyen a feje. Azt sem lehet mondani, hogy lépésről lépésre jobban érzi magát, éppen ellenkezőleg, szívesen állna meg és foglalna helyet valamelyik fa tövében. De erre csak nem kérte meg Cloudot, sőt lassan bele is kezdett valami kis beszélgetésfélébe, igyekezett nem belemélyedni semmi különösbe. Igazából, igen egyszerű kérdéseket tett fel, mint mondjuk mennyire nyerte el tetszését a táj az ifjú katonának és ha Cloud kérdezett, Sou készséggel válaszolt. Persze olyan aprócska dolgokat, minthogy sárkány és túl van a hatvanon, azt még véletlenül sem említené meg. De egy biztos, ha nem is sikerült társalgásra bírnia a másikat, időnként, főleg ha látott valami érdekesnek tűnőt dolgot néhány mondat erejéig meg is emlékezett róla. És idővel azt is észrevette, hogy a szédülés kezdett alábbhagyni, mintha a fény fogytával tűnne tova a fájdalom is.
A várost, vagy is inkább az azt körülvevő fal látványáról is megemlékezett, de volt valami össze nem igazán egyeztethető, mintha egyszerre örült volna az emberlakta településnek és legalább olyan intenzíven viszolygott is volna a tény miatt, neki is be kell mennie oda. Az utóbbi időben egyszerű falucskákban, vagy ilyen monstrummal nem védet városkákban járt csak. Nem is csoda, hogy rá nem jellemző módon félig megbújt Cloud mögött, onnét figyelte az elébük lépő katonát, sőt a másik nyújtotta fedezékből, összevont szemöldökkel nézte meg magának a falnak támaszkodót is. Mi több, megszólalni sem volt hajlandó és külön örült annak, hogy nem szorul már különösebb támogatásra. Viszont jócskán megmosolyogni való volt a látvány, ahogy Sou elmarkolta Cloud köpenyének a szélét és ment utána, alig fél lépéssel lemaradva mögötte. Pont úgy, ahogy a tyúkanyót követik pelyhes kiscsibéi. Csak a szobafélségbe lépve engedte meg magának azt a luxust hogy megváljon elsőszámú védelmezőjétől, bár lehet, hogy az illető szőkeség ezen egy igen jót nevetne, persze szigorúan csak az után, miután túl, vagy éppenséggel keresztül esett megdöbbenésén.
Sou, mintha elpazarolta volna a szavakat, vagy kifogyott volna a hangból, szelíden lehajtott fejjel, jól láthatóan bólintva köszönte meg, először a meleg és vastag takarót és aztán a teát is. De nem kis megkönnyebbülésére volt, hogy egyedül maradtak egy kicsit. Feszéjezve érezte magát és bár a tüzet még most sem kedvelte meg, azért is közelebb ült hozzá, de nem a széken foglalva helyet, hanem a földön, maga alá igazgatva azt a régi viseltes szőnyeget.
- Nem lesz probléma, hogy én is itt vagyok? – Tette fel a kérdés, közben szája elé emelte a bögrét. A benne lévő ital kígyózva gőzölgött, kellemes illata volt, még bele is borzongott egy kicsit, ez a meleg hatása. Na meg, szinte érezte, ahogy minden porcikája szépen lassan kezd kiengedni. – Szép kis kaland van a hátunk mögött, de örülök … meg annak is, hogy sikerült egy darabban ideérnünk. – És ezzel a bátorsága is megjött, hogy belekortyoljon a teába. Forró volt, a hideg végig is futott a gerincén, karjain, ahogy az ital végigperzselte a torkát, de még sem volt kellemetlen.

Cloud kérdésére csak megvonja a vállát. Honnan kéne tudnia, hogy katonáéknál mi is pontosan a szokás, eddig ugyan is igyekezett úgy alakítani az életét, hogy ne keljen túl sűrűn a városőrséggel összefutnia. Az a rövidke találkozó, amikor kényszerűségből egy ivóverseny résztvevője lett és még a sárkányvadászok egy amazonlelkű családtagja is a nyomára akadt és a hűvösön töltött egy éjszakát, éppen elég volt. Egy pillanatig elidőzött tekintete Cloud alakján, fura, hogy feltétel nélkül megbízik benne. Igen, ebben az emberben megbízik .. megbízott, mert most hirtelen hiányérzete támadt és újra feltűnt egy régi barát képe, Mariusé. Ebben a pillanatban hibának érzi, hogy a kezdetektől fogva nem nyílt lapokkal játszott és most már valamennyire későnek is érzi bevallani az igazságot. Újra és újra ugyan az vett vízhangot a lelkében, félne, rettegne és nem értené meg, nem lenne képes csak a sárkányt látni és sosem szegné meg az esküjét! Talán ez volt a legélesebb és szembetűnőbb gondolat és egyben különbség Cloud és Marius között, mert míg utóbbi egy szabadságot nyert nemes félvér gyermeke volt, addig az előbbi életét mások védelmezésének szentelte és így be kell látnia. Az hogy sárkány, kettejük számára nem a barátság megkötésének legbiztosabb alapja, sőt, ismeretlen is .. ellenségek. Nehéz ezt elfogadni. Egyáltalán el akarja ezt fogadni? Nem! Nem, nem lehet felróni bűneként, hogy sárkánynak született és nem is érzi annak, persze tett olyat, amire nem büszke, de sosem azért lépte meg azt a lépést, mert élvezetét lelte benne, hanem mert rákényszerítették.
Újabbat kortyolt a teábol, de a lobogó lángokat, még ha mostanra kellemesen fel is melegedett általuk, képtelen volt tovább nézni. Körbejártatta lassan a tekintetét, nem látott semmi hátborzongatót. Ha ismerné a kaszárnyák szobáit, egészen átlagosnak találná, de mivel nem ismeri, így a falra díszként akasztott pajzson elidőzik egy kicsit, aztán lustán tovább hordozva pillantását az egyik sarokban állapodik meg. Nem tesz egyebet, mint a pókot figyeli, aki a tél ellenére is éberen várja áldozatát, bizonyára a meleg miatt van ébren. Amikor reccsen az ajtó, egy kicsit összerezzent. Nem is kicsit feledkezett bele a pók figyelésébe, ahogy viszont belép az ismeretlen alak ráemeli zöld szemeit. Biccentsen? Nem kivételesen egy egészen halvány mosolyt enged meg és mellé felszabadítva egyik, bögrét tartó kezét, integet, De aztán persze újra a bögrére kulcsolja ujjait, tovább melengetve azokat és akaratlanul is Cloudra néz és figyeli a történéseket, amik lassan, de annál biztosabban számára igen csak aggasztó irányt vesznek.
Amikor Cloud először kiejti a sárkány szót, inkább az a körüli szókörnyezet miatt kis híjén kilöttyinti a teát, ahogy megrezzen és lehajtott fejét a kettősre felé fordítja, immáron természetesen felemelve. Feszülten várt és legrosszabb rémálma vált valóra, valaki, vagy valakik képesek voltak kisilabizálni, hogy ő az … vagy is még nem! Remélte. Hiszen nem ő az egyedüli sárkány a környéken, bár egynek sem érezte a jelenlétét, de azt nem említették meg milyen sárkány és ő meg majdnem közbekotnyeleskedett. Rákérdezve, hogy fehér? De még időbe visszatudta fogni magát, az érzéstől azonban, hogy csapdába k került, nem tudott szabadulni. Csendben figyelte tovább Cloudot és Armieth, nem akart közbe szólni, csendben viszont fohászkodott, hogy Cloud még véletlenül se kezdjen el kombinálni és már legszívesebben a falba verné a fejét, amiért, ha csak pár pillanatra is, de megmutatta igazi alakját a másiknak. Keze halványan megremeget, ahogy újabb korty teát diktált magába.

Nem szabad. Ezt ismételgette magában, mert egy idő után hiába fogná a hidegre a remegést, az aligha lenne hihető. De nem adatott meg számára idő, hogy megnyugodhasson, mert a beszélgetés tovább folyt. Igaz, annak még mindig csak hallgatójaként vett részt benne. Ám pont egy jó hallgatósághoz méltóan, őszintén ült ki a meglepettség az arcán, ahogy meghallotta a kapitány szavait és abban a pillanatban mögéjük is látott. Két szőke fiatal érkezett a városukba, Sou azonnal magára vette a keresett sárkány címét, de jogosan, hiszen sárkány és ezért bele sem gondolt, hogy Cloud is megfelel a levélben megemlített leírásnak. Egy szőke ifjú és még egy sárkányt is láthattak a közelében, de nem, kizárt, hogy akkor ott bárki is megláthatta őket. Ezért hamar letudta magában a dolgot, a kiskatonát nem vádolhatják meg, csak hát ez nem megy olyan könnyen és el kell ismernie Cloud még nála is lehetetlenebbül igyekszik kivágni magát a csávából.
Zöld tekintete, ami visszafogott kíváncsisággal fürkészte a parancsok szigorú alakját, most átvándorolt útitársára. Segítenie kell! De talán még is csak bölcsebb, ha a földön marad és minden figyelmét a teájának szenteli, de még is! Az olyan közömbös. Ezért megemelkedik és fejét ingatva, véletlenül eltalálja azt az időpontot, amikor a második „Esküszöm” hangzik el.
- Kizárt, hogy sárkány legyen! – Az indokai is elég nyilvánvalóak voltak, ugyan is rögtön a karjára mutatott, de nem csak a harapott sebről akarta, hogy tudjon a kapitány. Hanem, hogy lássa mennyire viharvertek, mindketten. A leejtő által rájuk mért hegek és kék-zöld foltok ékesen bizonyítják, hogy mindketten sérülékeny halandók és legalább annyi szándékossággal, mint tudatlansággal. Ezzel nem csak Cloudról, de önmagáról is elvonja a gyanú árnyékát. Még is, melyik sárkány hagyná, hogy egy ember lássa lebucskázni a hegyen? Sőt, melyik ne tenné a földdel egyenlővé azt a helyet, ahol kiszolgáltatottá vált egy ember kénye kedvének? És még is megszületik a kérdés.
- Én? – Fáradt mosollyal arcán ül vissza a szőnyegre, éppen csak megingatva a fejét. Nem kíván magyarázkodni, pedig most igen csak rajta lenne a sor, de úgy érzi az gyanús, inkább megmarad a melegnek örülő átfagyott vándor szerepében, akit akár sárkánynak is nevezhetnek, de had élvezze még a meleget. Lehajtott fejét még is felemeli, ahogy Cloud megszólal és hacsak egy rövid időre, de elkapja a kéklő tükrök pillantását és beléhasít a felismerés. Tudja! Cloud tisztában van a kilétével! Szavainak tétova hangzása is ezt igazolja, de ugyan akkor nem érti, ő már a legrosszabbra készült, méghozzá, hogy késlekedés nélkül menekülnie kell és nem csak a városból, hanem a környéket is maga mögött kell hagynia. Erre meg, Cloud a védelmébe veszi, eltitkolva azt, amire már rájött. De még ezek után is megmaradt tagjaiban a feszültség, hogy megugorhasson, ha helyzet úgy hozza. És nem hozta! Nehéz volt nem hitetlenkedve a kapitányra nézni nyíltan, de meg megállta.
Ahogy új mederbe lépett a beszélgetés, Sou maga mellé tette a bögrét, nem is sejtve, hogy ezt milyen bölcsen teszi. Lehunyta szemét az elhangzó kérdések súlya alatt, dühös volt, hogy beszélhetnek így egy sárkányról, mintha nem lenne több, mint egy vad. Ujjai ökölbe szorultak, valahol a takaró takarásában, a levegő is megmozdult a szobában, de mielőtt indulatai miatt elveszti a kontrollt, felfigyelt rá. Az egésze feszültség, hogy bármelyik pillanatban pengét szoríthatnak a torkához, hogy nem tartják többnek egy állatnál elillant, mintha soha nem is létezett. Mind ez azért, mert Cloud megadta magát a ránehezedő nyomás alatt. Hihetetlen, de Sou megmozdult, igyekszik elkapni, de csak annyit ér el, hogy a szőke kobak nem vágódik a padlónak.
- Cloud! – Szólítja meg ijedten, aztán felpillant a megszólaló kapitányra. Arca pontosan tükrözte a véleményét, mégpedig, hogy magasról tesz arra, hogy szükséges volt e vagy sem. Ez túlzás volt és kész! – Még mindig nehéz vagy! – Reménytelennek tűnt, hogy Cloud ma még kinyitja a szemét, pedig tartozik neki egy köszönöm-mel. – Ez akkor azt jelenti, hogy nem hozza a ránk többet a frászt? – Érdeklődött hanyatló éllel a hangjában, közben meg letett a másik kobakját óvatosan a földre és végre felnézett a kapitányra. – Köszönjük szépen a vendéglátást!
Ezekkel a szavakkal búcsúzott, ha útjára engedték a vendégszoba felé, kísérettel. Ahol persze az idő múlásával csak egyre jobban elhatalmasodott rajta az érzés, hogy csapdában van. Az ablak alatt üldögélt még mindig a kapott pokrócba burkolózva és néha el elpillantott az ágy felé, amin rendesen betakarva a kiskatona pihent. Fejét a falnak döntötte, döntésre jutott, amint kilépnek a kaszárnyából elbúcsúzik, vagy talán el sem búcsúzik, csak eltűnik Cloud mellől …

Amíg a csend magányát élvezte, bőven volt ideje gondolkodni, egy kicsit jobban összerakni a képet. De akárhányszor a búcsúhoz jutott, mindig felsejlett előtte a kapitány tekintete, valahogy nem ígért jót és ezzel kapcsolatban nem is ringatta magát abba a hitbe, hogy a férfi ennyivel megelégedett. Ahogy a még mindig eszméletlenre pillantott, igyekezett meggyőzni magát, hogy legalább vele, Clouddal kapcsolatban meggyőződött arról Armieth, hogy nem lehet a sárkány. A sok lehetőség lassan egy hatalmas kuszasággá állt össze, amin még az is kevert egy jó nagyot, hogy időnként, észre sem vette és elnyomta a buzgóság, de elég volt egy apró idegen zaj és már ébren is volt. Fáradtan, de mindenképpen kialvatlanul dörzsölte meg szemeit, próbálva egy kis hamis frissességet csalni arcának is. Felállt, kint már jócskán világosodott, sőt már rá lehetett fogni, hogy reggel van. Összeszedte a cókmókját, ami igazán nem volt sok, a tarisznyája és az időközben megszáradt köpenye és mindkettőt fel is vette. Távozni készül, méghozzá szó nélkül és azzal a biztos tudattal, hogy ezzel a tettel biztos, hogy magára aggatta a bűnös táblát. De így viszont egyvalakiről biztos végleg elterelte a gyanút, honnan is tudhatta volna ő, hogy a levében állt valami más is és a kis „közjáték” nem csak a parancsnok szeszélyes kedve miatt játszódott le.
Nem nézett vissza, mert biztos rábeszélte volna magát, hogy legalább addig maradjon, míg megköszöni és talán meg is magyarázza a helyzetet. Még mindig kettősek ezzel kapcsolatos érzései, szeretné elhitetni Clouddal, hogy nem sárkány és ugyan úgy szeretné, ha a kiskatona tisztában lenne az igazsággal. Mindegy. Talán soha többé nem találkoznak. Ujjai a kilincsre fonódtak, egy pillanatig még töprengett, de végül lenyomta és óvatosan kinyitotta az ajtó és rögtön szembetalálta magát valakivel. Nem érezte, hogy bárki lett volna kint, pedig a helyzet nagyon is azt mutatja, hogy igen is van. A tegnap esti katona volt, ezét éppen kopogásra emelte, míg a másikban egy tálcát lavírozott, de arra nem számított, hogy váratlanul kinyílik az ajtó. Meglepettségükről, mert Sou is meglepődött meg a katona is, tekintetük árulkodott és Sou tett is egy lépést hátrafelé, mondhatni elsőként ocsudva fel.
- A kapitány parancsára, reggeli, hogy még meleg legyen. – Tolta Sou elé a tálcát, aki tétován, de átvette azt és már szólalna meg, de a másik megelőzte. – Készültél valahová? – A kérdést nyomatékosan tette fel, szemével a jól látható tarisznyára is bökve.
- Igen. – Vallotta be, de tudta, hogy szépítenie kell a valóságon. – Pont valami ilyesmiért indultam, nem gondoltam, hogy ingyen is kapunk. – Így magyarázatot nyert a köpeny és a tarisznya is és szerencsére a katonának sem volt kedve jobban belemélyedni a témába. Elhitte, talán. – Köszönjük szépen! – Végül eljutott az étel megköszönéséig és még meg is hajolt, amennyire a tálcán táljukban imbolygó forró leves ezt engedte. Erre a katona csak legyintett egyet és távozóra fogta, Sou pedig becsukva maga mögött az ajtót, egy sóhajjal lépett közelebb a sarokba passzírozott asztalhoz. Ennyit arról, hogy szép csendben elillan! Éppen letett a tálcát, amikor Cloud mocorogni kezdett, sőt, fel is ült.
- Jó reggelt! Rettegett sárkányvadász! – Valahogy nem tudta kihagyni az a parányi élcet, pedig valamennyire megértette, megérthette volna Cloud helyzetét. – Kaptunk reggelit, leves és kása, még meleg mind a kettő. – Folytatta, mintha valóban egy régi barát lenne. Egyet-egyet levett a tálcáról, majd azt kézbe fogva lépett Cloud elé, majd szakszerűen nyújtotta felé a tálcát. Hiszen a Pirkadati fogadóban éppen elégszer volt alakalma másokat kiszolgálni. – Parancsolj! .. De ha az asztalnál ennél, akkor én választom az ágyat. – Mert ugyan is, annál a falatnyi asztalnál ketten biztos nem férnek el, meg, azzal a két tányérral a lapján is túlzsúfoltnak tűnik.

Elmosolyodott, de pont addig, amíg nem nézte meg magának jobban Cloud arcát. Aztán bólintott az elhangzó szavakra, elnyomva a sóhajt, ami kezdete lett volna a beismerő meséjének, de végül nem kezdett bele és egy Jó étvágyat! köszönést követően visszaballagott az asztalhoz. Le is ült a mellé állított székre, de tudatosan nem nézett az ágy felé, inkább szemügyre vette a reggelit. Az illata olyan semmilyen volt, bár kiérzett ezt azt belőle, de nem tudta volna megmondani miből is készítették pontosan, vagy lehet elrejtettek benne valamit? Olyan nevetségesnek tűnt ez a kérdés, hogy nem sok hiányzott hozzá, hogy kinevesse saját magát. Ezért inkább merített a levesből és egy életem, egy halálom jelmondattal meg is kóstolta. Hátrább hőkölt és még a tányért is eltolta magától, arcán azzal a bizonyos kifejezéssel, hogy „tiszteltetem a szakácsot de egye meg, amit főzött”. A leves intenzív sós ízével kilőtte magát az elfogyasztandó ételek listájáról, a kása pedig óvatosan cserélt helyet a levessel, hogy sorra kerülhessen.
- Igen? – Fordult a megszólaló felé, pillantása kíváncsiságról árulkodott, és ahogy elhangzottak a következő szavak, inkább m ár komor volt. Coud megpróbálta azt a bizonyos poharat tiszta vízzel megtölteni, hiszem a mögé a „Te” mögé szinte óda könyörögte magát a folytatás, egy határozott kijelentést adva. Te sárkány vagy. Ám vajon az állításban rejlő bizonytalanság miatt, vagy a félelem miatt nem folytatta végül a fiatal férfi, amibe belekezdett? Sou nyílt tekintete a másik arcát fürkészte, bizonytalanság és zavar árnyalatnyi különbséget rejtő érzéseit vélte felfedezni rajta és ő látott már hasonlót, Noah, fogadott bátya arcán. Az emlék hasogatóan fájó volt, de azóta, megszépült, viszont leckének nagyon is jó volt Sou számára. Hangtalan tolta hátrébb a széket és ment egészen az ágyig, egy pillanatig némán állt, aztán letérdelt az ágy mellé és úgy nézett fel Cloudra. Nem lesz könnyebb, ha útitársa kardot ránt, vagy az első alkalommal elmondja felettesének az igazat, de mindenképpen jobban fogja magát érezni, annál biztosan, hogy hagyja a másikat őrlődni.
- A kötésed.., magad cseréld ki, ha nekem már nem engeded meg. – A zöld szemek a sérült karon állapodtak meg. Még meddig akarja húzni az időt? De ha nem is hangzott figyelmeztetésnek, annak szánta, a pikkelyei ugyan is kétli, hogy már eltűntek volna és ha azokat más meglátja, csak a bajt okozná Cloudnak.
- Sárkány vagyok. – Nézett a katona szemébe, akár keresve is tekintetér. Bele sem gondolt, hogy mekkora megkönnyebbülést és bűntudatot fog egyszerre érezni, de most talán több a kellemes, mint a kellemetlen. Hátat fordított, úgy dőlt neki az ágykeretnek. – Egy fehér sárkány. – Pontosított. Legszívesebben olyan mélyen lehajtotta volna a fejét, amennyire csak nyaka engedte volna, de inkább a plafont nézte, a durván felkent fehér masszát, ahogy megfürdik a reggeli fényben. Milyen vidáman süt a Nap, szinte hívogató a fénye, de most nem érzi a különbséget, hiszen a tegnapihoz hasonló viharfelhőket érez a feje felett sűrűsödni. Mit hoz vajon számára a következő perc? Egy barátot ad talán? Vagy egy újabb ellenséget és menekülhet? Félve fordítja fejét Cloud irányába, vajon mit fog látni annak az embernek az arcán, akivel vállvetve küzdöttek meg a heggyel és a viharral, a farkasokkal is szembenéztek, noha kis időt töltöttek egymás társaságában.

Érezte, ahogy a szobára rátelepszik a csend. Csak az apró moccanások keltette neszezések voltak felelhetőek és ahogy lassan, szinte elfojtva vették a levegőt. A szavainak súlya volt, neki talán könnyebb a helyzete, mint az ágyban ücsörgőnek, mert nem először kell ezen átjutnia. Nehéz, néha tehernek érzi, hogy képes kétlábú alakot ölteni, mert meg kell tagadnia magát és erre az időre arról is meg kell feledkeznie, hogy mi is valójában. De hiába, nem tud tökéletes ember lenni. A szemét becsukhatja, hogy ne lásson messzebb, mint egy tünde, de a fülét és orrát nem képes megfékezni, ujji és az ízek a szájában, ha nem is figyel rájuk, akkor is érzi a legapróbb karcolást és bár valóban pocsékolás, de akkor sem képes egy elsózott ételt gondtalan elfogyasztani.
Kalandozik, bár csak rövid utakra merészkedik elméje. Túl veszélyes most merengésre adnia a fejét, mert könnyen lecsaphatják. Igaz is, el kell kerülnie a katonákat és baj nélkül kel kijutni a városból, nem akar feltűnést és főleg nem akarja a város tudtára adni, hogy a keresett sárkány itt járt. Pedig a leggyorsabb távozást, pont hogy eredeti alakjában képes kivitelezni és megint feledékeny. Messzebb juthat a várostól, akár észrevétlen is. Ez a felismerés hozzásegíti a nyugodtabb lelkiállapothoz, ezért is mer talán a másikra nézni. Halk sóhaj tőr fel tüdejéből és megcsóválva a fejét mosolyodik el, mert az elhangzó szavak szöges ellentétben állnak azzal, amit Cloud tekintete elmesél számára. Ugye-ugye, a szem a lélek tükre, valaki tud bánni vele és ez a tiszta tükör hazugságokról mesél, vagy üresen ásít, megtartva minden titkot. De a kéklő szemek, pont olyan nyíltan mesélnek, mint a vele szemben álló zöldek. Sou elfogadta, hogy nem zavarja, de még is szomorú, hogy ez talán csak azért hangzott el … miért is? Azt, hogy Cloud becsapná, eszébe sem jut, akkor saját magát igyekszik meggyőzni az ember ..
Figyeli a mozdulatait, ahogy Cloud egy pillanatig háttal van neki érzi magán a feszültséget, hogy most dől el minden. Sokszor megfigyelte saját magán és észrevette másokon is, hogy míg nem kell a másikra néznie, képes összeszedni magát és olyan elhatározásokat hozni, amik nagy súllyal esnek latba. Esetükben, hogy az előbb kiejtett szavak ellenére is, Cloud kardot ránt és az őrségért kiált. De nem! Megáll előtte és kezét nyújtja? Nyugodtnak látszik, mintha egy része már is megbékélt volna a dologgal, de most mondhatjuk Sou esett kétségbe. Félt, minden egyes embert, akiket a szívébe zárt féltett. Egy hosszúnak tűnő percig csupán csak nézte a felé nyújtott kezet, aztán felnézett és mire észbe kapott volna már ő is nyújtotta a kezét. Cloudé kellemesen meleg volt, ellenben Soué hideg, de ez most a legkevésbé sem érdekelte. Nem nehezedve a kézfogásra, könnyedén állt fel, bár még mindig fel kellet néznie Cloudra, mosolygott, nem csak az arca a lelke is.
- Biztos vagy benne? – Bizonytalanodott el. – Nem akarlak bajba keverni …- Megdörzsölte a homlokát. - .. már így is meggyanúsítottak. – Elengedve a katona kezét, az ablak felé fordult. Aggódónak és gondterheltnek tűnt, de nem csak tűnt, az is volt. – Általában nagyon vigyázok hogy ne lássanak meg .. nem értem. – Nézett vissza Cloudra, mert most már volt valaki, akivel megoszthatta gondolatait. Amik most újra arrafelé vették az irányt, hogy ki, ki lehet az, aki észrevette?

Nem itt, az világos. Most jár ebben a városban először, de akkor hol. Hol? Meg amúgy is, morcosan vonta össze a szemöldökét, a több tucatnyi emberevő sárkány közül nem tudtak volna választani. Nem! Az illetőnek pont az ő kis nyeszlett alakját kellet kivennie, valahol ez is mulatságos volt és nagyon is életszerű. Emberként, alacsony és vézna, nem egy kedélyesebb fogadós asszonyság tett megjegyzéseket, hogy ha az ő főztjén nevelkedne, akkor egy-kettőre szép daliás legény lehetne. Hát. Ez az, amiben Sou képtelen hinni. Egy másik korabeli sárkány mellé állítva, ennek oka is elég szembetűnő lenne. Egy emberhez viszonyítva persze, nagy, de egy másik sárkányhoz mérve már inkább kicsi és a robosztus, izomtól duzzadó testek mellett meg pláne véznának, de kecsesnek tűnik. Ám egy vadászlelkületű ember számára a tigris helyett elejtett hattyú is pompás préda.
- Akkor én meg sem próbálkozom vele. – Fordult Cloud után, mert amióta a katona leült az ágyra nem nézett felé- Most tűnt fel neki az is, hogy levesestáljának tartalma igen csak megcsappant. Akaratlanul is elhúzta a száját, az övét még mindig marta az intenzív íz, azaz sómennyiség és akkor a lovak, meg a tehenek még nyalogatni is szeretik. Na erre öltené ki a nyelvét, hogy mindjárt még az is jön, amit még meg sem evett, de mivel ez csak gondolat volt, a reakció is csak gondolati marad.
- Mit szólnál egy városnézéshez? Csak akad valami pékség féle … kezdek egy kicsit éhes lenni. – Keze még nem méltatlankodó pocakján nyugodott, de alighogy befejezte a mondatot, rátört az a bizonyos érzés. Tulajdonképpen ő most egy olyan ember társaságában van, aki annyit tud a sárkányokról, hogy hatalmasak, erősek, veszélyesek és az emberhúst sem vetik meg, bár kizártnak tarja, hogy akármelyik sárkánynak egyáltalán gusztusa lenne megenni a legfőbb ellenségét. – Nem kell aggódnod, nem fogok az itteniek jószágaira pályázni. A húsmentes ételeket kedvelem. – Pontosan tisztában van vele, hogy a vegetáriánus sárkány egy elég abszurd dolognak tűnik, de személyét illetően, valóságos tény annyi kiegészítéssel, hogy a halat megeszi. – De előbb had lássam a karod! – Némi erélyességet csempészett a hangjába és, ha Cloud hajlandóságot mutatott rá akkor elé térdelve vette kezébe a kezét, hogy leoldja a kötést, ami alatt bizony megbújnak a vékony kis pikkelyek, bár már igen csak áttetszőek. A fogak nyomai azonban szerencsére szépek, a hús és a bőr is összekapaszkodott szépen, bár Sou kicsit morcosan szemléli őket. Lehet egy erőteljesebb igénybevétel még felszakítaná.
- Ha nincs ellene kifogásod, akkor ezeket kicserélném. – Mutatott a már leszedett kötésen csillanó kis pikkelyekre, közben a szék támlájára akasztott szütyőjéért ment, amiből játszi könnyedséggel halászott elő egy érintetlen kis tépéstekercset, az utolsót. Majd visszahelyezkedett korábbi pózába és várta az engedélyt, hogy nem csak a kötést, de a pikkelyeket is pótolja, amiket ugyan abból a kis csokorból tépett ki, mint az elődeit. De ha azokat nem, a kötést mindenféleképpen igyekszik tartósan elkészíteni.
- O, a kapitány azt mondta, hogy nem kell részt venned a vadászaton … viszont nem tetszett a tekintete. Azt hiszem egyáltalán nem aludt ki benne a gyanú. – Felállt és tűnődve nézett maga elé. – A mai napot azt hiszem városnézéssel kéne tölteni, itt kicsit olyan, mintha bezártak volna. – Ha Cloud még nem adott választ a korábbi kérdésre, hogy eljönne e városnézésre, akkor Sou újra megkérdi.

Sou kis híján felnevetet, mi több, fel is nevetett. Nem túl hangosan és nem is bántó éllel, jó ízűen és minden egyes hangicsán érződött, hogy nem kényszerből, hanem egészen egyszerűen az öröm végett képes ilyen csengő hangokat előcsalni. Bár ahogy csitul a nevetés, úgy tarja maga elé a kezeit, intve, hogy Cloud véletlenül se vegye a szívére.
- Ha kifosztanék egy hentest, úgy gurulnék, mint egy hordó. – Még mindig mosolyogva tárta szét a karjait, hát igen, valahogy a pálcikára jobban hajazó alkata valóban nem arról árulkodik, hogy túlzásba vinné a fehérjebevitelt. De aztán keze lassan a halántékához vándorolt, a fájdalom az este alatt szinte teljesen megszűnt, de most, hogy kicsit bő lére engedte a dolgokat, újból lüktetni érezte. Hamar kitapintotta a vékonyka, leginkább vágásnak tűnő heget, a pukli, ami mellesleg hozzá járt már szépen eltűnt, na jó, talán valamicske maradt utána. Ez esetben annyira nem is bánta, hogy gyógyulásának üteme nem olyan szembetűnő. Magyarázkodhatna is, hogy alig egy fél nappal ez előtt, hogy nézett ki a feje és most semmi baja.
– Én egy kicsit különc vagyok. – Hanyagul megvonja a vállát. Bizony, a sárkány, aki nem tartja lealacsonyítónak, hogy egy ember és nem is csak egy tartozik a barátai közé, nem kimondottabban kedveli a vérre menő harcokat, sőt egyáltalán és még a hús is megfekszi a gyomrát. – Pont ezért maradj óvatos! – Jó tanács? Valami olyasmi akar lenni, pedig előtte is ott vannak a példák, Kain, az a vörös sárkány, akivel Lanur tornyában találkozott, Lacarus, Zafir, Negan, ugyan akkor a mérleg másik tányérja sem üres. Ott van a vörös, aki egészen Elonar erdejéig üldözte Mariust és őt, a kék sárkány, aki kis híján kettéroppantotta a gerincét és társai, akik elvették a családját. Igen, jobb, ha óvatos marad és nem csak Cloud, ő maga is.
Mélabús arca csak akkor öltött újra vidámabb formát, mikor látta, ahogy újdonsült barátja a pikkelyeket nézegeti. Vonásaira kiült valami sejtelmesség, ahogy a kis korongokról a másik arcára emelte tekintetét. Most már bátran megmutathatja azt, amit titkolni volt kénytelen. Szemei messze nem egy emberé, a kerekded pupilla fekete vonallá vékonyodott, míg az írisz a zöld egyre több árnyalatát vonultatta fel, mintha a színe nem állandó lenne. Ugyan ebben az időben jelentek meg kis foltokban a pikkelyek.
- Egy kicsit. – Vallja be. – Olyan, mint amikor elvágod az ujjad egy fűszállal. De nem marad nyoma és néhány hét múlva már egy új foglalja el helyét, meg aztán van belőle bőven és egyáltalán nem vagyok irigy. – Némi szándékossággal fűzi össze a mondatrészeket, véletlenül sem szeretné, ha Cloud bűntudatott érezne e miatt. Aztán meg már a köpenyéért nyúl, hát volt ma már rajta, de most talán használni is fogja és nem csak felveszi és leveszi.
- Fel a fejjel! Lanur sem egy nap alatt hódította meg Lanuriát. – Ezzel a mondattal egy másik sárkány előtt a halálos ítéletét írta volna alá, de.. de. A végre el is bizonytalanodott kissé, bár nem amiatt, amit mondott. – Szerintem induljunk, mert a végén találnak neked más feladatot és mivel régi barátod vagyok. – Nem tűnhet csak úgy el a városból.

Csak mosolygott. Nem várt köszönetet, valahol ő természetesnek tartotta, hogyha tud, akkor segít és ha nem tud, akkor is megpróbálja. Ez a véleménye pedig nagyon ritkán szokott megváltozni, de úgy is lehet fogalmazni, hogy nyomós indokot kell ehhez számára adni. Ahogy kiléptek a szobából szabadabbnak érezte magát, de még mindig nyomasztóan hatottak rá a hűvösen rájuk meredő falak. Észre sem vette, még inkább fel sem fogta, hogy tudatalattia vezeti azon az úton, amin tegnap érkeztek és annak végén már csak egy ajtó választotta el a őket a külvilágtól, meg egy őr. Akire mellesleg vidáman sikerült mosolyognia, bár belegondolva az elsózott étel után inkább mogorván és együtt érzően kellet volna viselkednie, de legalább olyan megviseltséget mutatni, mint egy sivatagban szomjazó. De hát ő nem is evett! Így joggal örülhet ennek a ténynek nem? A kérdésre szóval nem, de egy annál határozottabb bólintással Sou is megtoldotta a válaszok sorát.
Ahogy a szabadba értek, a hideg jobban esett számára, mint egy frissítő zuhany. Hogy fáradt lenne? Talán tényleg az volt, legalább is addig míg Clouddal el nem kezdtek beszélgetni, azóta megfeledkezett arról, hogy a második éjszakáját töltötte ébren. De most sem telepedett rá ez az érzés, úgy látszik az bent maradt a fűtött szobában és csak arra vár, hogy a kis sárkány visszajöjjön. Jó néhány lépésnyire eltávolodott a kaszárnyától mire megállt, elnézett jobbra, aztán pedig balra és mindenhol embereket látott, akik valószínűleg dolgaikat intézték. De néhány percnyi figyelés után megfigyelhető volt, hogy többek mennek egy bizonyos irányba.
- Szerintem arra lehet a város feje, vagy pedig egy karaván. – Mutat abba az irányba, amerre már többen is elhaladtak, nehéz málhákkal. Aztán óvatosan a levegőbe szagolt és volt egy előnye a télnek és a hidegnek, a szagok élénkebbek és tisztábbak is voltak. Még az embereknek is egészen más illatuk volt, így kis elemezgetés után talált olyat, ami kedvére való volt és nem csak az övére, de most már mocorgó pocakjáéra is. Igazán nem szeretne korgó nyomorral valami ehető után kutatni, de nagyon úgy néz ki, hogy nem fogja megúszni.
- Ha ellenvetés nincs ellene, menjünk .. aztán majd kilyukadunk valahol. – Persze ez a találomra induljunk el, annyira nem volt találom, hiszen egy parányi illat foszlányt igyekezett megtalálni, de ezt a nyílt utcán nem oszthatja meg barátjával. És milyen jó érzés, hogy így hívhatja. Sőt, ennél több is, hiszen nagyjából egy korabelinek számítanak, persze valahogy elég abszurdnak tűnik az ötlet, hogy leálljanak mondjuk hógolyózni, vagy bármi olyat csinálni, amihez elméletileg már nagyok, de az elméleteket általában a kivéltelek erősítik.
- Ha nem kell itt maradnod, mihez kezdesz? Visszamész a …mmm, hányas is volt? Száz..- Nagyon törte a fejét, de az a fránya szám csak nem akaródzott neki elsőre beugrani. De aztán csak meglett. – Százegy! .. Szabad tudni, hogy az merre van? – Érdeklődött és közben már biztos volt benne, hogy útjuk pont a megfelelő irányba vezet, sőt lassan nem csak ő fogja érezni a sülő kenyér édes illatát és ha a felfedezést megpillantja Cloud arcán, cinkos mosollyal néz rá. De nem csak kettősükre terjedt ki a figyelme, megnézte a házakat, az embereken is el elidőzött a pillantása és nem véletlenül, ahogy távolodtak éjszakai szállásuktól, úgy erősödött benne a gyanú, hogy valaki követi őket.