Menion

//Mese: A láz - kapitányi torony//

* Sajmon miközben várakozik meg nézi ki hova csatlakozik, meglepetésére újdonsült barátjának a húga is csatlakozik az expedícióhoz. Caer fintorog mikor Hanna csatlakozik, sajmon viszont a csuklyája alatt mosolyog hisz tudja hogy meg fog a katona lepődni Hanna harcedzettségén. Hisz ha akarná menten megölhetné úgy hogy még fel se tudna eszmélni hogy halót. Eközben a csoport elkezd oszolni ki a maga vezetőjével tartva.
Taris kapitány végre sajmon felé fordul és vele foglalkozik. S így szól:*
- Kövessen!
*Ezzel a kapitányi szállás ajtaja felé lépdel.
sajmon még egy utolsó pillantást vett a két csoportra és az ón gondolkodik nem az égiek akarták hogy ide keveredjen és hogy valamilyen módon segítsen, vagy az expedíció tagja ként vagy az itt maradt gyógyítóknak. Bár mit is akarnak az égiek az úgyis idővel kiforrja magát most viszont fontosabb hogy meg tudja annak az illetőleg a sorsát ki miatt e kontinensre érkezett kivel kapcsolatban van már régóta.
Így tehát követi a kapitányt aki ezt látva be is lép szállására. Sajmont meglepi a kapitány viselkedése hisz int a szárnysegédnek és az őröknek, hogy maradjanak kívül.
Nem tudja hogy a kapitány most vagy túlságosan maga biztos vagy túlságosan óvatlan, netán olyan képességekkel bír ami megvédi öt bármilyen nemű támadástól. Bár sajmon nem akar ártani a kapitánynak, de ha akarna így nyílt célpont lehetne hisz ha sajmon egy bérgyilkos lenne aki még a mágiához is ért és azzal is tud gyilkolni akkor amint a kapitány és ö magára marad akcióba lép és végezne vele tüstént, hisz jó maga a szürke köpenyes emlékeivel is tud olyan sötét mágia támadást ami kivédhetetlen még a legtapasztaltabb mágusoknak is. bár ezek sok energiát igényelnek és emiatt sokszor használójuk is bele hal, netán annyira legyengül hogy harcképtelené válik, de ha elég erős a mágus és elég sok tartaléka van akkor csak fáradság lesz úrrá rajta.
A kapitány előbbre siet és egészen egy asztal mellé állva fordul csak vissza az idegen felé.
Sajmon belép a kapitány után a szállására, és maga mögött be csukja az ajtót, és bár nem a karja felfedni hogy mágia használó mégis egy néma varázslat segítségével lezárja az ajtót a behatolás és a hallgató fülektől. Majd így fordul a kapitány hoz.*
- Üdvözletem kapitány úr a nevem sajmon és egy kis információt szeretnék kérni öntől, Tudomásom szerint az ön vendég szeretetét élvezte két nappal ezelőtt egy szürke mágus vörös smaragd díszített mágus bottal. Jó magam e mágust keresem, mivel szeretnék vele beszélni, mert üzenetet hoztam népem vezetőjétől neki, már jó ideje nyomában vagyok de mindig lecsúszom róra remélem most szerencsével járok. remélem tud nekem ez ügyben információval szolgálni. Hogy itt van e még vagy netán távozót innen, és ha távozót akkor hova?
*Valahogy érzi hogy a kapitány nem egy könnyen fogja elárulni amit tud de hogy meg győzze tisztességes szándékától a csuklyáját lehajt ja, így a kapitány meg láthatja arcát. Eböl le is vonhatja a következtetést hogy a kapitány halott e a népéről a mágustól vagy szimplán valami tündének fogja őt nézni. *

//Mese: A láz - Caer, déli kapu//

*Dylan tényleg nem emlékezett a nevemre mind kétszer rossz volt és az első még igen sértő is, de még eltekintek ettől most, éppen mondani akartam valamit, de ő már addig átment a másik csoporthoz. ~Majd később beszélek vele!~ Mondtam magamban, ezután felfigyeltem Caer parancsnok hangjára, gyorsan oda forduló és arra figyelek.*
- Figyelem! Mindenki, aki az expedícióra jelentkezett, egy óra múlva legyen a vár déli kapujánál! Akinek nincs lova, jöjjön elém, kap egy igazolást arról, hogy az expedíció résztvevője. Azzal a papírral fordulhat a vár főlovászához, aki majd ad neki egy hátast. Annyi élelmet hozzanak magukkal, ami néhány napra elég. Van kérdés?
*Mivel nekem nincs lovam, ezért nekem most a parancsnoktól kell kérnem kell igazolást. Egy kis hezitálás után a parancsnok elé lépek és illedelmesen megszólítom. -Uram nekem nincs lovam, ezért kérnék egy igazolást!- Fejeztem be a mondandóm. A parancsnok bólintót és átnyújtotta az igazolást nekem, amit át is vettem, ezután gyorsan elindultam a főlovászhoz. Amikor oda érek az alacsony emberhez átnyújtom a papíromat, amit átvesz és amikor átolvassa elmegy és néhány perc múlva hoz egy lovat nekem. Megfogom a ló kantárját és elindulok a Déli kapu felé, mert inkább ott várok a többiekre. Egy kis idő után oda is érek és elkezdek várni.*

Mosolya örömtelibbé válik, habár nem ért teljesen egyet Kainnal. Persze minden városban megvannak a hasonlóságok, példának okáért, hogy sehol sem látják szívesen a fajtáját, megszokta, ahogy azt is, hogy mindent elnyom az emberek és a többi népek szaga. Ugyan akkor ott vannak azok a kis vonulatok a történésekben, itt például szinte mindig bajba került, ahogy említve is lett már, de mindig ki is mászott belőle, de még mindig nem érzi úgy, hogy kerülnie kéne ezt a helyet. Ellenben például Telarrral, hiába vannak tiszta és szép helyei, a rabszolgapiac miatt, ha nem kényszer nyomja a vállát, akkor inkább nem megy oda. Bár azóta lenne ki miatt odalátogatni.
Figyelmesen hallgatta a rég látott barát szavait és egy-egy bólintással még igazat is adott neki, abban is hogy ez nem az ő ügye és abban is, hogy Sou bizony nem fog kimaradni belőle. Az elöl sorakozók között még mindig könnyedén megtalálta a lány alakját, látszólag nem volt olyan könnyű dolga a jelentkezéssel, amit bevallva Sou annyira nem is igazán bánt. Titkon még ürült is volna neki, ha a kapitány kijelenti, hogy a faital kisasszonyok inkább maradjanak itthon és segítsék a gyógyítók munkáját, de nem sok esély mutatkozott arra, hogy ez a felszólítás elhangzik.
- A családja mindig segített, akárhányszor is kerültem itt galibába. Nem tudnék csak úgy elszámolni magammal, ha pont a bajban hagynám őket cserben. – Ez volt a mozgatója, az igazság, amiért még itt van és amiért nem megy el úgy, mint mások, akik veszélyesnek találják az egész dolgot és nem csak az udvart, de a város is elhagyják, vagy azok, akik pusztán kicsinylik az összeget. És feltűnik az ismerős idegen is, most, így egészen közelről már nem is kell annyira megerőltetnie az emlékezetét, hogy tudja ki ő, mielőtt azonban a meglepetés és a gyerekes düh kiülne az arcára, egy másik arc vonásain csodálkozik el. Ritkán látta, hogy az aranysárkány arcán a szomorúságon és belsőharcokon kívül valami ennyire tisztán megrajzolná érzéseinek, ez esetben ellenérzéseinek vonalát. ~ Talán ismerik egymást …?~ A kérdés elcsendesedik, ahogy pillantása felkeresi a távolodó alakot és akkor egyszerre megvan a neve és az is, hogy pontosan hol is találkoztak. Dylen és Axis, meg persze a páncélos lovag, Lothár, akik szépen otthagyták magában szenderegni az erdő mélyén. ~ Alkalom adtán talán szóvá teszem ..~ Persze hogy azóta már elcsitult a hév, a dac azonban megmaradt és talán elkotyogta volna Kainnak az estet, de a kiejtett egy szó egy pillanatra ledermesztette. Változott, de inkább csak belül, mint kívül, illetve…
- Oh, hát egy kicsit felnőttebb lettem, akaratosabb és bonyolultabb itt és itt – Mutat kobakjára és mellkasára, eszére és lelkére egyaránt célozva. -, nem a legjobb kombináció, de a felnőtté válás rögös út. – Sikerül újra mosolyt tornászni az arcára, hiszen gondolatai kimondott szavait tükrözik részben. A másik felében pedig megelevenedtek a közelmúlt eseményei, minek eredményeként, most csak találgathat, hogyha eloszlatja mágiáját megmarad fehérnek, vagy még mindig őse gúnyáját hordja.
Tekintete nem időzött sokáig Kainén, nem akarta, hogy az aranysárkány akárcsak megsejtse, hogy egyetlen szavával felkavart valamit. A kapitány újból magához vette a szót, távolinak tűnt, de a sárkányfülnek még mindig kivehetőek voltak a szavak, illetve azok többsége. – Lóháton? Pazar. – Csüggedő pillantása azonban még is megállapodott barátján. – Véletlenül nem tudsz valami hatásos módszert, hogy a lovak ne akarjanak menekülni? A közelemben szinte minden ló és macska így viselkedik, pedig nem is vadászom rájuk.

- Ha te mondod. – Megereszt egy röpke kis vigyort. – De meg ne haragudj, ezt majdnem úgy mondtad, mint egy aggastyán. Nem vagy fiatal, vagy is hát … mihez képest persze.. Mindegy, gondolom érted mire akarok célozni, a lényeg: öreg sem vagy! – Szinte biztosra vehetné, hogy egy kicsit más helyzetben és egy másik sárkánnyal, azt az illetőt bizonyára sikerült volna, ha nem is vérig, de megsértenie. De merte remélni Kainról, hogy nem veszi szívére, hogy szépen szólva leöregezték, hiszen e mellett az is ki lett mondva, hogy azért nem az és számára is van nem egy lehetőség, még járatlan út, amit kipróbálhat. Sou belegondolt az aranysárkány helyzetébe, már amennyire ismeri azt, de még mindig azon a véleményen van, hogy a sok rossz után és mellett, azért muszáj jónak is történnie, egyszerűen muszáj.
- Nem tagadom, de ..- Fúj egyet, érezte a váltást, amit talán a néhány pillanata elhangzott szavak okoztak. Meglehet, ha másféleképpen megközelítve, de egyre gondoltak. – Ha ezen múlik, akkor a legtöbbnek nagyon nem lehetek bizalomgerjesztő, de ez azt hiszem a muszáj kategóriába fog tartozni. Marad a szemfényvesztés. – Nem mágiával akarta orvosolni a lovakkal való, ez esetben nem is olyan jelentéktelen problémáját, de kénytelen lesz. Tett egy lépést, de többet nem szándékozott, hiszen arról már lekésett, hogy személyesen jelentkezzen, nevét is megosztva a sokadalommal és Ninának is itt kell elhaladnia, hogy elhagyja a várudvart. Fölösleges lenne elébe menni, majd itt szépen bevárja. Látszólag nem is marad a lány sokáig ott elől, miért is maradna, hiszen családi istállójukban, ha nem is egy ménesre való ló áll, de kettőjüknek elég lesz. E gondolat reményt is ébreszt Souban, hiszen azok a lovak ismerik már a szagát és ezen túl, a jelenlétével is megbarátkoztak valamennyire. Mintha egy kő esett volna le a válláról, de a szikla még mindig elterpeszkedik rajta, hiába tett ígéretet, csak remélheti, hogy azt be is tudja majd tartani.
- Gondolom, nem maradsz a városban? Csak azért kérdezem, bár a jelen helyzetben elég bután hangzik, de jó lenne együtt vadászni. Mondjuk a medvét kihagynám. – Fordul Kain felé, jóleső érzésekkel. Igen, veszélyes volt a múltkori kis kaland, még is jó rá visszaemlékezni, no meg talán egyszer végre sikeredne nem búskomor gondolatok közé kergetnie a másikat. Nagy előrelépés lenne „az elhatároztam, de még egyszer nem sikerült” listán és nem mellesleg többre értékeli Kain társaságát, mint önnön népe bármely bölcs tagját. Talán mert velük kapcsolatban egy titokról kezd lehámlani a jól megkomponált maszk és egyenlőre e mögé még nem akar bekukkantani.

Kain szavai azt az érzést keltik Souban, hogy nem csak szimplán mozgalmasan teltek a napjai és erre nem tud mosolyogva gondolni. Valahogy mindig ott lóg a kasza az ilyen alkalmak alatt az aranysárkány feje felett, igen erre a gondolatra jutott. Megérti, el is fogadja és ez tükröződik vissza az arcán is, ahogy szép csendben hallgatja barátját.
- Igen, tudom és vigyázni fogok! Ígérem, becsület szavamra! – Egy alig nevetésnek mondható valami is megfért a mondat végén. Sounak teljesen úgy tűnt, mintha valóban egy családtagja intézte volna hozzá féltő és egyben óva intő szavait. Ennél jobb útravalót keresve sem talált volna az egész városban, de ezt azért nem fogja Kain orrára kötni, még a végén visszakozna, hogy ne tűnjön érzelgősnek. – Már csak azért is, hogy megint elleshessek valami főzési fortélyt tőled. – A gondterheltség már csak nyomokban volt felfedezhető benne, köszönhetően ennek a röpke kis csevejnek, ami feloldotta benne a helyzet szülte feszültséget és fura módon ezzel meg is találva az utat, amin járva még ezt a sokszor csak őrlő gondolatokat is a hasznára fordíthassa. Nem tervez el semmit, de felállít néhány szabályt, csak lazán, hogy később ne legyen „csak azért is” okolnia magát. Bár a neveletlen kölyök, aki igazán sosem jutott lehetőséghez, csuklóból menne inkább Kainnal, egy jó kis halpaprikást főzni a közeli tó partján, mert hallotta, hogy nem is olyan messze van egy nem éppen kicsiny tavacska. Abban pedig szinte biztos, hogy hal is van. Ez azonban nem most fog bekövetkezni.
- Használd a tollat .. – Nem néz fel rögtön Kainra, pillanatok alatt meghányta és vetette a kérdést fel e hozza a dolgot és végül a mellet döntött, hogy megemlíti. Hiszen az önszántából adott toll továbbra is vele létezik haláláig és hatással is van rá az, ami egykori tulajdonosára, ezzel egyetlen reá vetett pillantással elárulva, történt valami. Noha, Sou valamilyen indíttatásból kifolyólag –és ez nem más, mint Kain óvatossága- úgy érzi, apró kis ajándéka, a gondosan összegyűjtött varázstárgyak között pihen, biztonságban. - .. nem hozol rájuk bajt, az, ami megvéd minket odafent, megvéd idelent is. Ott tudnál pihenni, de továbbra is csak egy lehetőség. – Népe kérdés nélkül elfogadná Kaint, kíváncsian, de csak abból merítve véleményt, amit feléjük mutatott magából az aranysárkány és az alapján nem lát problémát a dologban. Neki is rá kellet jönnie néhány dologra és valószínűleg még jó pár ilyen felismerés vár még rá, de a mostani legfontosabb, hogy népe minél előbb kiismerje és magáévá tegye a lenti szokásokat. Mert, mindaddig, míg elzártan maguk közt élnek, veszélyben vannak és ha egyszer bárki is ellenük fordul, tehetetlenek lesznek. Komoly gondolatai, arcát is komollyá teszik, de éppen csak arra a néhány pillanatra, utána visszaköltözik a könnyed, derülátó hangulat vonásaira.
Azonban a vörös hajú leányzó kivált a papírosért ottmaradók sorából, lévén otthon vannak hátasaik, nem szorul a város lovaira. Kezdeti megtorpanására figyel fel Sou, nyilván Nina arra számított, hogy nem fogja már itt találni a sárkányt és erre még beszélget is valakivel. ..?..
- Lassan indulnom kell. – Pedig maradna, de hozott egy döntést, ahogyan barátja is és élből tudja, hogy mindketten saját döntésükhöz fogják tartani magukat.

//A kapunál - Caer csoportja//

A toborzónak már első ránézésre leszűrtem, hogy nem tetszik a testalkatom, nem kellett hozzá külön megszólalnia. Jól van, nem lehet mindenki két méter magas és több mint száz kiló, ráadásul az nőként nem állna jól, ráadásul praktikus sem lenne, így ha egy esély van rá, kihagynám az ilyen meglepetést, melynek egyetlen előnye, hogy nem próbálnak gyengének és elveszettnek megítélni. Vagyis, gyengének biztos nem, hiszen a legtöbb férfit felülmúlná, elveszettség kérdése pedig éppen azon múlik, hogy milyen magabiztos a fellépése, de biztos vagyok benne, hogy több férfit rémisztene el, mint ahánynak imponálna. Ilyesmit nem nehéz kitalálni, van pár elf hölgyemény, akik kifejezetten magas termetűek, még akkor is, ha egyébként elég vékonyak, melynek eredményeként kisebbségi komplexus alakul ki majdnem minden hímnemű személyben, mikor szembe találkozik velük és mogorvaságot tanúsítanak csak irántuk. Remek megoldásnak nem mondható, de attól még hatásos meggyőzésre és példamutatásra, az biztos. Egyébként nem hiszem, hogy mindenki ennyire rosszul reagálna, legalábbis vannak kifejezetten mély növésű népek is, pedig ezt az én számból ritka hallani, hiszen alig ütöm meg a 160 centit magasságra. Ugyanakkor a surranók még nekem is jó esetben érnek a vállamig, az orkok pedig a szélte mint a hossza alkatukkal leginkább a mellkasom tájékán ki is merülnek, így nem hiszem, hogy túl sokszor zokon tudnák venni, ha egy nő náluk magasabbnak tűnik még cipő nélkül is. Esetleg az érintheti őket kellemetlenül, mikor már ülve is föléjük magasodik, de legalább ők ezt nem számítják akkora problémának fel, és nem teszi tönkre az önbecsülésüket. Kifejezetten hatásos tud lenni a dolog. A többiek meg igazán megpróbálhatnának másképp mérlegelni. Egyáltalán mi az ideális méret egy nőnél? Akkorák mint a férfi, vagy magasabban? Már nem jó, mert fel kell nézni rájuk. Alacsonyabbak és törékenynek tűnnek? Megint nem felel meg, mert ők meg nyilván kényesek is az elmefuttatásaik szerint. Remek. Akkor mégis tudják egyáltalán mit akarnak? Mindegy, majd ők eldöntik, én meg addig megpróbálok a tudós kisasszonnyal megküzdeni néhány információért...
Kezdetnek nem ártott volna a bizalmát elnyernem, ami eleve nem könnyű feladat, így magammal rángattam az egyik padhoz, amint elhangzott a parancs a következő egy óra szabadról, és próbáltam csak úgy tenni, mintha női csevegés folyna, hátha sikerül értelmes dolgokat is kihúznom belőle. Igazság szerint ez nem jött be, és nem is nagyon tudtam rajta csodálkozni, hiszen nem éppen jó helyzet volt a beszélgetésre, mikor mindkettőknek lett volna feladata. Azért annyit hajlandó volt még gyorsan eldarálni nekem, miután elég jelentőségteljesen kifejtettem, hogy én bizony a dzsungelbe megyek és ha vissza is akarok térni, minden információra szükségem van, hogy a megfertőződés után mikor és milyen tünetek formájában jelentkezik a láz, egészen a végső stádiumig. Nos, ezek közül egyik sem lett éppen a kedvencem, ami azt illeti, kifejezetten felfordult pártól a gyomrom és csak remélni tudtam, hogy az utazás alatt senki nem akarja produkálni őket. Erős gyomrom van, ami azt illeti, de amikor a bőr elváltozásait kezdte el ecsetelni, szépen húztam a számat és nem könnyen sikerült egy nagyjából szemtelen ábrázatot fenntartanom magamról. Mindegy, azért ment valamennyire, és amit lehetett, sikeresen megtudtam, így a lányt hagytam elmenni és lelkiekben felkészültem rá, hogy hamarosan illene megkeresnem Caert, aki még mindig az udvaron tartózkodik és kérni tőle egy szép igazolást, hogy kaphassak egy lovat. Nem állítom, hogy nem lett volna könnyű szerezni egyet, de megesett a szívem pár szerencsétlen jószágon, amelyek a járvány miatt már jó ideje be lehettek zárva az istállóba, ráadásul pedig mellettem még mindig jobb kezekben lesznek, mint egy olyannál, aki ostorral próbálja őket gyorsabb tempóra ösztökélni állandóan. Az ilyenekért nem rajongok, de azt hiszem, az utazás során jobban teszem, ha nem reklamálok, ha valóban ki akarom deríteni lebukás nélkül, hogy varázsló teremtette-e a szúnyogokat és milyen célból. De ehhez jó kis türelemre lesz szükségem, és kezdhetem azzal, hogy odamegyek a főnökhöz és szépen kikérek tőle egy írást. Remélem megjegyzés nélkül adja oda, mert rajtam nem múlik, hogy visszavágjak, nem a pénz motivál, amit ezért az egészért kapnék, sőt, nagy eséllyel mire fizetésre kerül a sor, már ennek a helynek a közelében sem leszek. Egyetlen előnye az isteneknek, hogy anyagiasak nagyon nem tudnak lenni, függetlenül mindentől...
Na, a szép nyugis beszélgetés nem jött össze, a csúnya, gonosz bácsi nem türtőztette magát, biztos volt benne, hogy vissza tud tántorítani, amiből egy mini beltéri vita alakult ki. Remek kezdés volt, aki nem tudta, hogy jó kis temperamentumom van, még így is rájött, pedig nem emeltem fel a hangomat, mert nem akartam én lenni a műsor tárgya. De attól még volt itt minden, és csak remélni merem, hogy azért vágott a fejemhez annyi baromságot, mert kislánynak tart és félt egy ilyen úttól. Ennek ellenére picikét paprikás volt a kedvem, mire végre megkaptam a két sornyi szöveget és az istálló mesterhez mentem. Nos, utólag kiderült, hogy bemutatnom persze nem kell, mert látta az egész jelenetet, és már tudja, hogy a kereső csapat tagja leszek. Ennyi erővel akár egy üres papírt is elhozhattam volna, és megúszok vagy öt újabb percet, amíg írni tanul. Mindegy, ez van.
- Gyere, hátul vannak a lovak. Csak tudnám minek kell a fiatal lányoknak mindenbe belefolyniuk... - kezdett bele a szövegbe, miközben megpróbált hátra kísérni, az említett állatokhoz, keresztül az eléggé megritkított állat állományon. Egy jó ideig csak mentem utána, amíg ki nem kerülte az egyik leomlott karám részt, amely nem úgy nézett ki, mintha a korhadástól mondta volna be az unalmas. Inkább a benne tartózkodó hófehér lótól, aki szapora fújtatással fejezte ki nemtetszését a helyzet ellen. Hoppá, na, ő nekem éppen elég szimpatikusnak tűnik, így amíg az öreg magában morgolódott, irányt változtattam, hogy mellé kerülhessek. Vagyis tettem volna, de amint megpróbáltam a zárat kinyitni, az felnyikordult, jelezve az előttem haladónak, hogy én valahol útközben lemondtam az idegenvezetésről. Ez még nem is akkora baj, de neki nyilván nem tetszett a helyzet, mert azonnal megfordult és először elfehéredett, majd pulykavörösen kezdett el újra dumálni. - Nem, nem és nem. Elfogadom, hogy minden mondvacsinált kalandornőnek lovat kell adnom, mert menni akar, nem is szólok rá semmit, de azt felejtsék el, hogy én hozzájuk engedem a legvadabb lovat, ami agyontapossa őket! - a hangja szinte összefolyt, miközben elindult felém, hogy megakadályozzon, de addigra már a karámon belül voltam, méghozzá olyan közel, hogy az állat könnyedén megrúghatott volna, ha akar. De nem tette, helyette kezdett megnyugodni, ösztönösen megérezte a közelségemet.
- Mi a baj ezzel a lóval? - tettem fel a kérdést, miközben lassan felemeltem a kezem és végig simítottam a fején, valamint a nyakán. Nekem úgy tűnt, csak kicsit nehezen bírja a fogságot, hiszen kifejezetten izmos állat. Nem csodálom, én is rosszul vagyok a bezártságtól, nem még ő. Nagyon lassan még közelebb mentem hozzá, és kicsit megöleltem a nyakát, mire tüntetően hozzám simult.
- Ez hihetetlen! Lilith a legvadabb ló a karámban, eredetileg a kapitánynak hozták, de még nem törték be. Eddig három gondozót harapott még és bárkire támadt, aki megpróbált ráülni. Nem tudom mit csinált vele, de azt tanácsolom, addig hátráljon el, amíg tart, mert utána baja eshet... - kezdett bele, miközben szaporán vakargatta a fejét, de nem tudott érdekelni a véleménye. Én nem fogok csak azért félni egy lótól, mert azt mondták, főleg nem akkor, ha a kanca szemmel láthatóan csak szabadságot akar és nem szíjakat. A férfi hüledezésével nem törődve ragadtam meg a sörényét, és simítottam végig rajta, mire kicsit közelebb jött a deszkapalánkhoz, és engedte, hogy azt emelvénynek használva felszálljak a hátára. Nyereg nem volt rajta, könnyedén ledobhatott volna, de helyette csak kicsit kiegyenesedett, nehogy leessek. Nos, azt hiszem, megvan, én melyik lovat akarom, nem fog ő senkit bántani, ha megkapja a szabadságot, amit akart.
- Próbált már nő közeledni hozzá? Gyermekként találkoztam már olyan állatokkal, akik valamiért az egyik nemet elutasították... - füllentettem, mire az istállómester szapora fejrázásba kezdett, majd csodálkozva nézte, ahogy előre hajolva eloldottam a kötőféket, ami eddig egy vaskos gerenda közelében tartotta az lovak. Ez van, nem mindenki ért a különböző lényekhez, de én mindig jobban kijöttem az állatokkal, mint az emberekkel. Ők legalábbis nem ítéltek el, és ezt meg is háláltam nekik. - Lehetséges lenne, hogy őt vigyem? - tettem fel a kérdést, mire a ló egyetértően nyihogott, majd kicsit lejjebb ereszkedett, hogy le tudjak szállni a hátáról. Jó kanca ez, szerintem abszolút nem lesz vele gond, a gazdája meg hálás lehet nekem, kicsit megfuttatom a jószágát. A férfire néztem, aki nem felelt, csak beletörődően sóhajtott, mire sugárzó mosollyal vezettem ki az állatot a helyéről. Azokat a szelíd jószágokat hátul inkább meghagyom azoknak, akik nem jártasak a lovaglásban, nekem, ha kell, felszerelés nélkül is sikerülne a hátán maradnom. Azért ennyire elszánt nem vagyok, így persze hallgatok az öregúr kijelentéseire, aki magyarázza, mit hol találok Lilith számára. Nos, legalább mindenre gondolt, mert a nyereg mellett felajánlott egy speciális takarót is, ami nagyrészt megvédi az állatot a szúnyogoktól, a patáját meg szerintem nem nem nagyon tudják megcsípni. Egyébként sem hiszem, hogy fogják, de jobb felkészüli. Mire végeztem, nagyja le is telt annak az egy órának, amelyet kaptunk, így csak enyhe mosollyal hagytam el az istállót és céloztam meg a közeli kaput. Nagy sajnálatomra az önkéntes elfek réme már ott várt, így egy kevésbé kellemes arckifejezéssel vettem tudomásul, ez bizony jobban tapad, mint a ragasztó. Vidám egy kirándulás lesz ez, ha megint felhúz valamivel...

//tudom, szerettek, de foghatnám rövidebbre is xD //

//Mese: A láz - Caer, déli kapu//

* Az idő csak nem akar olyan gyorsan telni, mint szeretném, Minden egyes pillanat oly lassan szál tova, mintha sose akarna elmúlni. Vetek pár pillantást ismét a környezetemben lévőkre. Meg is fordul a fejemben, nem ártana kicsit megismerni őket, az utazás előtt, de végül elvetem a gondolatot. Lesz még rá elég idő, alapon. Valamivel úgy is el kell ütni az időt, amíg a probléma forrását keressük.*
~ Csak indulnánk már ….
* Sürgetem magamban Ceart, de ő csak nem akarja megtartani a beígért tájékoztatót.
Végül csak elérkezik a várva várt pillanat. S tudatosul bennem, hogy egy újabb teljes óra kell elvesztegetnünk. Ezt a lehangoltságot némiképp ellensúlyozza a korábban látott surranó kérdése. Hiszen úgy gondoltam mindenki tudja, hogy Avlanion kivételével nincsenek griffek szolgálatba állítva.
Ez az öröm most oly gyorsan távozik, mint amilyen gyorsan jött, s megint nem jár más a fejemben, csupán az idő. *
~ Egy óra felkészülésre … Több is mint elég.
* Mitsuko felé fordulok, mikor látom, hogy ők már a vár belseje felé tartanak. *
~ Jó lett volna megbeszélni vele az új helyzetet. S tudatni vele, hogy elviszem a lovat.
* Nem is foglalkozok többet ezzel a gondolattal, mint amennyi idő alatt végig fut elmémen.
Szapora léptekkel indulok meg vissza a fogadó felé. Nem rajongok túlzottan a lovakért. Főleg nem az ismeretlenekért. Ezért is bízom meg jobban abban az állatban, mely már Olassie óta hozott minket szekerestől.
Rövidesen meg is érkezek a fogadóhoz.*
~ Még előtte itt is akad elintéznivalóm.
* Betérek ismét ” A vidám vadkan” nevezetű fogadóba.
A fogadós amint észrevesz, a pultot otthagyva jön üdvözölni.*
- Máris visszatért? Eddig tartott a megbeszélés?
- Igen eddig. Asychic?
- Megnyugodhat. Az elf gyógyító sokat javított az állapotán. Azóta Corbina minden órában ránéz és cseréli a borogatását. Ez minden, amit mi tehetünk érte.
~ Az a kis borogatás nem fog ezen sokat segíteni, de a semminél mégis csak jobb.
* Gondolom magamban, miközben lényegében végig a fogadós szemébe nézek. *
- Rendben. Remélem is, hogy gondját viselik. Hamarosan el kell utaznom, de itt hagyom ezt a szekeret, ha nem térnék vissza, az elf majd érte jön és rendezi a tartozást. Viszont addig is szükségem lenne legalább két napra elegendő élelem és vízre.
* A fogadós csak bólint egyet. *
- Itt van pár darna, ennek elégnek kell lennie.
* Néhány érmét kerítek elő erszényemből.
Miközben várom a kért ellátmányt, addig felkészítem a lovat is az utazásra.*
- Ahogy parancsolta. Étel és ital két napra.
* Hallani Corbina szavait először, mióta megláttam. *
- Köszönöm. Kérem önt is, vigyázzon a barátomra.
* Ezzel elveszem és az idő folyamán kigondolt helyére helyezem őket.*
- Természetesen. Gondunk lesz rá.
* A lóra felmászva, el is indulok a találkozási helynek kijelölt déli kapu felé. *

//Mese: A láz - Kain és Caer, déli kapu ^^//
Mondjuk azt, lemondó sóhajjal veszi tudomásul, hogy bizony Kainnak nem volt ínyére, hogy látszólag könnyelműen vette a dolgot, de meg sem fordult a fejében, hogy védőbeszédet mondjon, ahogy az aranysárkány sem tette szóvá rosszallását. Noha, Sou azért megcsóválta a fejét, amolyan mellékzöngekén, ő tudja és valószínűleg barátja is sejti, hogy minden kimutatott könnyelműség mögött nagyon is tisztában van a lehetséges történésekkel. Volt már része tanulópénzben, a közelmúlt eseményei, ami mára talán már eljutottak Lanuria minden szegletébe, pedig új tulajdonságokkal is ellátták, a mellet, hogyha most már összefut egy orkkal, tudja miként álljon hozzá és az esetleges harchoz. Félhetne, sőt akár retteghetne is úgy tőlük, mint ahogy azt a tűz látványa teszi, de szerencséjére inkább építő, mint romboló hatása volt annak az összecsapásnak.
~ Elfelejtette. ~ Tényként állapítja meg, ahogy az értetlenség vonásai kiülnek a sápadtabb arcra. Bánthatná a tény, de inkább aggodalom az ami felszínre tör, mert bizony nem olyannak ismeri az aranysárkányt, aki csak úgy megfeledkezik dolgokról. Tehát, nyomos indokai és okai vannak ennek a ténynek és ez az, ami kiváltotta ezt a érzést belőle, hogy vajon mi mindennel kellet szembenéznie. Kicsit összeszűkült szemekkel vizslatja újra a fakó arcot, a tartását és úgy mindent, amit csak meg tud állapítani, hátha rejlik a jól takaró öltözék alatt és talán egyben kötés lat is egy friss seb. De ha így is lenne, ideje már nem marad rákérdezni a dologra, meg aztán, könnyen lehet, hogy az indítaná meg a beszélgetésüket a jól ismert mélyzuhanás felé. Majd. Talán. Hessegeti ezekkel a szavakkal a gondolatokat, hiszen közben Nina egyre közelebb és közelebb ér, olykor kíváncsian lesve feléjük, de többnyire tüntetően előre nézve halad.
- Így helyes, nem? – Eltűnt arcáról a mosoly, de nem vált komorrá, csak az ide nem illő vidámság adta át a helyét a könnyed komolyságnak. Saját szavaira helyeslően bólintott is, igazából nem várt választ, mondhatni arra már meg is lett adva mielőtt feltette volna. – Akkor majd egyszer, valamikor, mindenképpen egy zűrtől mentes helyen. – Az elköszönéshez azért csak feltornászott még egy mosoly, ami talán még fegyverként is jól fog szolgálni a komor leányzóval szemben, mert eddig mindketten túlságosan is –de a helyzethez illő- komolysággal álltak egymással szóba. Meglehet, ha legalább ő egy kicsit oldottabb, ha valamivel pozitívabban látja a dolgot, akkor Nina sem lesz ennyire harapósan komor. Ellép Kain mellől, de azért még visszafordulva int felé, mielőtt még gyorsabb iramot diktálva felzárkózik a közben kapuhoz már közelebb került lányhoz. És ezt jól is tette, mert rögtön nem egy kérdést és kioktató szónoklatot kapott, amikre igyekezett helytálló, de nem feltétlen a valóságnak megfelelő feleletet adni. Sou végül is annak is örült, hogy a lány egyáltalán hozzá szólt és kivételesen, míg megérkeztek a házukig egyszer sem küldte el, lehet most kezdett igazán belegondolni, hogy mire is vállalkozott.
De mikor kikerülve a házba vezető ajtót a nagykapun lépett be, Sou már tudta, hogy nem gondolta meg magát a lány. A készülődés szinte síri csöndben zajlott, a ház egyik szolgálója készített össze egy kis útravalót, nem könnyen romló élelmet és meleg, tartós ruhákat. Ez volt a könnyebbik felé a dolognak, mivel a másik része a lovak felkészítése volt és noha Sou ez alól szerette kivonni magát és nem véletlen. Most mind a két hátast ő vezette elő és szerszámozta fel, értett hozzá. A hét év alatt, míg emberszüleivel élt, volt alakalma megtanulni és milyen fura kacifántjai vannak a sorsnak, akkor a csirkék nem szívlelték a közelségét és minden más házkörüli állat pedig meg volt mellette békében Szóvá is tették számára, hogy a közelében mindig nyugtalan lovak, most milyen békésen tűrik nem csak azt, hogy mellettük van, de meg is érinti őket. Mire nem képes egy csipet mágia.
És mennyire el tud szaladni az idő, ha egy fiatal nő, aki igazán sosem ment ilyen útra, készülődik. Sou kölcsönkapott lova, találóan Vaspornak –vasderes lévén- támaszkodva figyelte az eget, de beszélgetett is a jószággal, próbálva az a bizalmat kiépíteni legalább vele. Hogy már készen volt mondhatni rutinosságának volt betudható, kényelmes talárja ez úttal is jó szolgálatot fog tenni, védelme érdekében. Mással amúgy sem tudna sem védekezni, sem támadni, legalább is addig, míg meg nem idézi. Társával ellentétben, aki íját hozta magával és apja vadászkését, igen, elkészült és pej lovára felkapva szó nélkül indult meg, Sou pedig, mint valami fogadott … követte.
Mire a kapuhoz értek, vélhetőleg aki jönni akart, már megérkezett, valamilyen szinten ezt hivatott az is jelezni, hogy miután egy biccentéssel köszöntötte őket Caer, amit viszonoztak is, belefogott a mindnyájukat üdvözlő beszédbe. Sounak sem pedig a lánynak nem volt kérdése, bár ez nem jelentette azt, hogy másnak talán ne lett volna, de egyet az ifjú sárkány már most tudott: sereghajtó lesz. Sem kedve, sem pedig elpocsékolni való ereje nincs arra, hogy a többi lónál is elérje a sárkányszeretet hatását, most sem léptetett túl közel a társasághoz.

//Kapitányi torony//

*Sajmon vár a kapitány reakciójára, és úgy is reagált ahogy gondolta.
Nem válaszol a kérdésre inkább meg rökönyödik azon amit lát és támadó hangnemre tér át még kardjának markolatát is megragadja és ezt mondja.*
- Mi maga? Mely nép lehet az, amelyről én még sosem hallottam, és akinek a vezetője nevében kutat egy mágus után?
- Látom a kapitány úr tényleg nagy ésszel áldatót meg az istenek által, ám mégse elég bölcs hisz elhamarkodott dolgot akar tenni. Viszont remélem észhez tér és elengedi a kardját hisz úgyse venné sok hasznát ellenem, és ha meg akartam volna ölni már rég megtehetem volna, akár a főterén is hiába volt ott olyan sok harcos és mágia tudó. Ami meg a kilétemet illeti csak pár ember és tünde tudja ki vagyok és milyen nép sarja, avatatlan személy a népem nevét halva megbolondulna az ősi őrző mágia hatására miatt. Hisz népem olyan ősi faj ami még a tündéknél is öregebb. S a világ elöl jól el van rejtve. S igaza van ez nem egy diplomáciai út személyes érdekeim vannak ami miatt meg akarom találni a mágust, hisz ő az egyike a beavatottaknak és aki most a segítségemre lehet. Hát kérem árulja el hogy itt van e még és ha igen akkor merre találom ha meg nincs itt akkor nekem sincs maradásom.
* Hirtelen éles fájdalom hasit bele a fejébe majd képek villannak a szeme elé, egy dzsungel képei, meg is pillantja az ismerős mágus bot képét a jobb szemének horizontjában majd a hogy a látomás jött úgy távozót is, bár a kapitány észre veheti hogy kicsit mint ha meg rogyót volna és össze görnyedt egy kis időre de hamar össze szedi magát Elneveti magát majd rá néz a kapitányra.*
- Kapitány úr már nem kel válaszolni a kérdésemre tudom merre van a kereset személy, de vagy bolond vagy többet tud az itt folytakról mint bárki itt, hisz ép a dzsungel előtt áll és készül belépni rajta. Így ha nem haragszik meg jó magam is mihamarabb útra kelek és csatlakozok az expedícióhoz S elnézést de nincs időm önnel csevegni de talán majd ha vissza tértem.
Ezzel fordul is meg és távozna ám még meg jegyzi.
- A varázslójának meg üzenem hogy nem semmi amit az ön védelmére létrehozót, ám még lehetne mit javítani!
*Ezzel el is indul kifelé ám előtte még Taris kapitány kardja felizzik de csak egy pillanatra, vagy azért mert nem vidi mágia vagy ha védi a két mágia találkozása miatt, így a kapitány kezét egy pillanatra égetheti a markolat.*

//Mese:A láz - Caer, a menetoszlop//

Ami várható volt és még is meglepetést okozott Sounak, hogy Nina jobbnak vélte elöl lenni és e képen is cselekedett a lány. Sou viszont nem követte, előző gondolata komoly volt és még egy ennyire makacs teremtés sem volt képes megváltoztatni, az ezért járó megrovó pillantást egy alig vállvonásnak nevezhető mozdulattal válaszolta meg. Ettől eltekintve fél szeme és füle másfelé kandikált, a hallottak pedig megadták neki azt az érzést, hogyha különösebben nem keverednek bele valami veszélybe, akkor is egészen érdekes útjuk lesz. Ami mellesleg lassan meg is kezdődik, de előtte még… A „Hé” elég közkedvelt megszólítás a nevet nem ismerők körében, a „te” egy mutatással egybekötve már is világossá teszi, de a nélkül is megjelöli a személyt –ha nem is pontosa-, aki szólítva lett. Ezek elhangzásáig nem is igen törődött a hang gazdájával, hiszen szeme egy nagyon ismerős ismerősön akadt meg, konkrétan egy olyan valakin, akitől egy órája vált el. De sebtében megérkezett a mondat befejező része is, ami egyértelművé tett, hogy róla van szó, mert ugyan akadt szőke a közelben, csak fiúból volt ő az egyetlen. Megszeppenten nézett a vidáman integető lányra, de hólnevelt sárkány lévén visszaintegetett, habár csak szolidan és inkább nem nézett körül, hogy a meglett férfiak még is hogyan konstatálják helyzetét. Nem mintha véleményük végett semminek nézné a lányt, csak egyszerűen nem kíváncsi rájuk.
Hátra lépteti Vasport, hogy a menet zökkenőmentesen és lehetőleg sárkánypánikot kapó lovak nélkül haladhasson el, még biccentett az igen csak vidámnak tűnő lánynak, akinek a nevét is tudhatná, hiszen ő volt a mágus „védőbeszédében” a sárkányölő. Jutott eszébe, legalább ez, ha név csak azért se. Aztán a haladókkal ellentétesen tett meg néhány lépést, majd kellemes ívben csatlakozott a végéhez, amit kitalálhatott volna, sőt, zsigerből tudnia kellet volna, hogy Kain is hasonlóképpen fog eljárni. Mármint vállalja az utolsó szerepét, bár pont abból az apropóból, amiért ő is. De nem feltétlen sorolta őt egyből az expedíció tagjai közé, mert miért ne hagyhatná el barátja a déli kapun át a várost és még az utolsókhoz való csatlakozásnak is meg van a maga magyarázata. Miszerint, jobb kényelmesen baktatni, mint egy nagyobb csapat lovassal a háta mögött.
- Ez egy elég hamar majd lett. – Szólal meg, amikor már Kain hallótávolságban van. Szívesen megtoldaná még annyival, hogy mondhatta volna, hogy errefelé veszi az irányt, bár sok mindenen nem változtatott volna a dolog, így nem is mondta ki. – Tudod már merre fogsz menni, vagy csak így első intuíció? – Lehet feltett már hasonló kérdést még a vár udvarán, de egyszerűen elkapta a kényszeres beszélhetnék, vagy valami olyasmi, hiszen miután Kain elválik tőlük szépen, maximum egymagában fog beszélgetni, vagy Vasporral. Aki mellesleg igen jó hallgatóságnak bizonyul.
Elsőre nem tűnt fel számára az előttük le lemaradó lovas, csak mikor már egészen közel ért hozzájuk, és nem érette. Miért is tör rá az a nosztalgikusérzés? Mikor hátrafordult, kérdését téve fel, ismert rá arra nőre, aki Kainnal is beszélgetett, nem is csoda, hogy a számára ismeretlenről az aranysárkányra pillantott, majd megdőlve egy kicsit előre. Nem csak úgy tett, mint aki szemrevételezi a lovát, mert egy hiányosságra hívták fel a figyelmét –ez esetben ugye nem-, hanem ténylegesen is szemügyre vette. Nem egy kész lovász veszett el benne, de közben rá is döbbent, hogy talán … ~ Észrevette volna? Hogyan? ~ Tette fel rögtön a kérdéseket, ritkán élt ilyesmivel és nem is régen tanulta meg végül is. De ennyire felismerhető lenne? A következő szavakra viszont határozottan megrázta a fejét, nemet intve, Sou nem korlátozta csupán a félelmét hátasának, de ennek mértékével arányosan ügyel arra, hogy nem is legyen túl bátor a négylábú.
- Vaspor határozottan nem kedvelt, most viszont szükségem van rá, lát és hall is, a szabad akarata is meg van. Éppen annyit tettem csak, hogy megtűrjön a hátán, ahogy azt teszi a gazdival is. – Megtehette volna, hogy nem válaszol, de isten tudja miért így esett jól a lelkének. Óhatatlanul azonban megjelent előtte egy sárga, öreg kanca képe, talán tényleg el kellet volna fogadnia, de azt az állatott szerette annyira, hogy jobbnak ítélje a békés tanyasi életet számára, mint egy sárkány pesztrálását. És persze ezzel nagyjából el is mulasztotta azt, ami elől történt, kivéve a közeledő borús fellegeket.

//Taris, kapitányi torony//

Sajmon mielőtt távozna a kapitány szobájából csuklyáját felhajtja, ám hirtelen nagy erejú melegséget érez a ruhája alatt lévő mitril páncél miatt.

Ám mielőtt a páncél meg égetni egy kicsit is, valami szisszenést hal a fejében és ha figyelné kardjában lévő kristályt az izzani kezdet kék fénnyel
El hadja Táris kapitány tornyát, és egyenesen egy fegyverkészítőhöz ment, amint belépet az egyből elé toppant és meg kérdezte.
- Miben segíthetek az úrnak, netán érdekelné legújabb találmányom. Egy számszeríj, amelyik abban a pillanatban meggyújtja a nyílvesszőt, ahogy kilövik.
Érdekes és menyi az ára?
- Ó hát ez nem olyan drága önnek jutányos áron meg számítóm, 30 dárna.
- Az sok érte, inkább adjon egy 20 nyilat.
Az fegyverkészítő látja hogy az idegen nem az típus aki alkudozik hisz ahelyett hogy másik árat mondót volna inkább kért 20 nyilat. Ám a fegyverkészítő nem olyan aki lemarad egy jó üzletről mert az illető nem alkudozik. Máris ravasz gondolata támad.
-Tudja mit látom tudja mi kel önnek, ezért vigye el a számszeríjat is, az öt nyilall, 15 dárnáért és ha beválik, ajánlja másnak is.
Sajmon úgy gondolja ez már nem is annyira rossz ajánlat így hát rábólint a fegyverkészítő már adja is a számszeríjat az öt nyilall és a hozzá tartózó tegezel.
Meg a 20 nyilat.
- Az összesen 30 darna lesz.
Sajmonnak se kel több ha ilyen hamar meg változtatta a fegyvertervező a számszeríj árát akkor be próbálkozik
Jó de ennyiért csapja hozzá ezt a kettőt is mutat az asztalon levő állványon lévő eldobható pengékre.

A fegyverkészítőnek nem tetszik a dolog, de mégis rá bólint. oda is adja az eddigiekhez a két pengét is.
Sajmon Kifizeti a dárnákat és kilép a boltból és az istálló felé tart ahol már várja a lova amit még verinorban vette magának mielőtt onnan távozót volna.

A ló neve esthajnalcsillag A lovat fel nyergeli fel teszi fegyvereket is rá majd elindul vele a fogadó felé ahol bemegy vesz magához néhány napra elegendő élelmet azt is fel teszi a lóra a nyereg táskába majd felpattan rá és el kezd vágtáznia déli kapu felé, a kapunál levő öröktől megkérdezi merre találja a dzsungelt az útba igazítás után tovább vágtázik. A lova oly gyorsan száguld mint a gondolat nem hiába vezetett anno annyit érte verinor leg gyorsabb lova.
Így tart az expedíciós csapat után nagy iramban.

Közben a dzsungelben a szürke mágus bóklászik, és egyre mélyebbre hatol benne.