Menion

//Caer, a menetoszlop//

* A gyülekezőnél továbbra is számomra eléggé kellemetlen hírek várnak. Az egyik, hogy még elég sokan hiányoznak a csapatból, azok közül, akik korábban érdeklődést mutattak az expedíció felé. A másik pedig az ebből következő extra várakozás.*
~ Hmm. Ha ennyien maradunk, legalább a dolgaimra nem kell annyira figyelnem.
* Fut végig elmémen, mikor észreveszem, hogy a két surranó is a hiányzók közé tartozik. Ugyan semmi bajom a fajtájukkal, leszámítva, hogy a közelükben sokkal jobban kell figyelni az elkószálni vágyó tulajdonaimra.
Végül a várakozási idő végére csak gyarapszik a társaság. Utolsónak az egyik surranó érkezik. Láthatóan nem éppen ura a helyzetnek, de mielőtt bármit is tehetnék, Caer már meg is indítja lovát, hogy lelassítsa az elszabadult állatot.
Ekkor figyelek fel a közeli fa felől érkező zajokra.*
~ Sólymok? …
* Sikerül beazonosítanom a négy felszálló madarat. Eleinte nem tudom miért olyan furcsa ez a kép. Míg végül eszembe jut.*
~ Túl sokan vannak …
* Közben Caer parancsára megindul a menetoszlop.*
~ Végre! …
* Ritka alkalmak közé tartozik, hogy fontos szemponttá válik számomra az idő, de ez ezen ritka alkalmak egyike. Éppen ezért a menetoszlop elejére megyek, hogy egy kis szerencsével gyorsítsam a haladás ütemét. Kevés sikerrel, mert menet közben gondolataim egyre csak visszatérnek a sólymokra.*
~ Mit kereshettek épp azon a fán? Nem láttam sehol sem solymászt. Ráadásul pont a megbeszélés idején reptetnék őket? … Caer nem néz ki olyannak, aki erre engedélyt adna …
* Újabb percek telnek el, mire gondolataim visszatérnek korábbi eszmefuttatásomhoz.*
~ Esetleg vadon élők lettek volna? De ilyen közel városhoz? Csapatosan? … Ilyet se láttam még.
* Ekkor jut eszembe egyik társam, aki akár felelős lehet ezért a furcsaságért, és aki a menetoszlop második felében tartózkodik.*
~ Akahana … ? Ő lenne ezért a felelős?
* Fejemet felé fordítom.*
~ Akár meg is kérdezhetném tőle! … Vagy lehet, nem kellene …
* Látom, amint egy szőke fiú és egy ismerős sárkány társaságában lovagol. *
- Mindjárt itt a vihar.
* Szólal meg a sárkány, és csak ekkor döbbenek, rá mennyire is elmerültem gondolataimban, hogy nem vettem észre a közeledő felhőket.*
- Nem állunk meg!
* Caer parancsa egyértelmű és világos. Egy bólintással nyugtázom a parancsot. Más helyzetben nem biztos, hogy egyet értenék vele, de még elég messze van a dzsungel, és elég időt vesztegettünk már a felkészülésre. Ideje lefaragni belőle valamennyit.*
~ De mi van, ha nem Akahana felelős a sólymokért? … Akkor valami nincs rendben az állatokkal Menion közelében. Először a szúnyogok most meg a sólymok …
* Ismét hátra fordulok. *
~ Ha annak ott a gyülekezőn igaza volt, és valaki vagy valaki irányítja a szúnyogokat akkor ők is felelősek lehetnek sólymokért. Akkor pedig tudnak rólunk …
* Ezzel el is dőlt számomra a kérdés. Lovamat kicsit kivezetem a menetoszlopból, hogy ott megállítva várjam meg, míg az istennő és a társasága mellém érjenek. Viszont addig is, kicsit idegesen gondolom végig, hogy is kellene megszólítanom egy istennőt. Még nem feledtem első megnyilvánulásomat felé, ami Sternben volt esedékes. Ha pedig én emlékszem rá, akkor ő biztosan fog. *
~ Bárcsak ne így lenne.
* Egy nagyobb levegőt veszek, mielőtt lassan belekezdenék mondandómba.*
- Bocsánat … iste…
* Szakítom hírtelen félbe. *
~ Lehet, nem kellene kikiabálni. Talán nem akarja, hogy mindenki tudjon róla. Sternben sem mondta el és most sem emlékszem, hogy említette volna.
* Némi aggodalommal figyelem tekintetét. Nem lenne jó magamra haragítani. Mégis csak egy isten. Végül úgy döntök, inkább hanyagolom a megszólítást. Úgy se tudom, hogy kellene.*
- Bocsánat. Nem maga volt a felelős a sólymok különös viselkedéséért a kapunál?

Egyetértően bólintott Kain szavaira, de nem úszott el figyelme a mellet, hogy az aranysárkány arra nem felet, hogy meddig utazik velük. Noha az igaz, hogy alig néhány perccel később már nem is nagyon volt rá lehetősége és még azokban a percekben nem is sejtette, hogy alaposan meg fog ő még lepődni. De előtte még egy sokat mondó pillantással egyet értett Kainnal, hiába, ha sárkány lóra akar ülni, akkor vagy hosszú időt kell annak szentelnie, hogy a hátas megszokja, vagy kénytelen élni az évek alatt megtanult praktikáival. Nagyjából itt döccen meg a gondolata, neki ugyan is most muszáj volt csalással élni, de vajon Kainnak is? Akaratlanul is megfordult a fejében, hogy talán még sem véletlen, hogy erre és viszonylag ilyen gyorsan csatlakozott, bár a pontos miértnek még csak a közelében sem járt. Gondolatait azonban már egy ismerős hang bolygatta meg és ahogy hátra pillantott meg is látta a lemaradt lánykát. ~ Segíteni kéne neki. ~ Mr. Önzetlenség persze rögvest erre sarkalta, de e lovaias tulajdonság ellenlovasa is közbelépet, felhívva Sou becses figyelmét, hogy jó hogy nyugodt az a ló, de meddig. Míg közelebb nem megy? Vagy .. de ez már nem fogja megtudni, mivel egy már lejátszódott jelenethez kísértetiesen hasonlítva „száguld” előre a leányzó paripája hátán. Shóhajtva néz utána, kicsit elbizonytalanodott, ha tényleg veszélyes helyre mennek, bölcs dolog volt őket elengedni, ha igen, akkor miért nem fordult meg senki fejében, hogy maguk mögé vegyék őket. Tudatlan szegény Sou, még nem sodorta össze a szerencse, vagy talán balszerencse surranóval. Vaspor sörényén nyugvó tekintetét azonban rögvest a hozzájuk csapódó nőre emeli, ahogy annak szavai elhangoznak és méltán lehet mondani, hogy Sou okkal lepődött meg. ~ Nem egyszerű elemi fajta? ~ Elevenítette fel a pillanatokkal ez előtt hallott szavakat, amik egy rejtőzködő lény számára eléggé egyértelműek. ~Még is hogyan?Ő nem tűnik sárkánynak, vagy meglehet még is az, de ...~
- Valóban? … Nem, tényleg nem … legalább is …. – Nyögte ki nagy nehezen. Még mindig magával viaskodott ismerje be, hogy sárkány, vagy tagadja a végsőkig, elvégre könnyedén belebújhat egy mágustanonc bőrébe. Mielőtt azonban bármelyik lehetőséget választhatná a menet vége egyre inkább kezd relatív ténnyé válni, ahogy egy újabb lovas csatlakozik és bár valamicske bizonytalansággal, de pont azt a személyt szólítja meg, akinek talán Sou válasszal tartozik. Kevéssé leplezett kíváncsisággal figyeli a helyzetet, mivel a kérdés magában is fura, de ennek hatására kezdi az eget fürkészni. De már nem látja a tovaszálló sólymokat, csak az egyre sűrűsödő felhőket, amik eleget tesznek Kain kijelentésének, sőt, sokat nem is várva elengedik aprólékosan összegyűjtött terhüket. Hozzászokott már, hogy időként elázik és hogy olykor nem csak elázik, hanem úszik saját ruháiban és éppen ezért megtanulta, hogy az utazó egyik jó barátja a köpenye. Ennek csuklyáját húzza most fejére, noha arcát az égnek emeli, hogy néhány cseppel mondhatni felfrissítse magát, aztán csendbe süppedve haladjon tovább, engedve, hogy lovának is kedve szerint küzdje le a kellemetlenné váló útviszonyokat. ~ Azt hiszem kezdem érteni miért nem vágytam ennél délebbre, de a sivatagnál még mindig jobb valamivel. ~ Az eső elálltával még nem húzza csuklyáját, megmarad a se zöld, se szürke anyag árnyékában, leginkább az elöl észlelhető mozgolódást és lassan terjedő füstöt szemléli. Nem mondhatni, hogy oda és vissza van a dologért, mert orrát már most csavarja a füst és előérzete azt súgta, hogy ez bizony még csak a kezdet. Mikor azonban sorra került, zokszó nélkül vett a felkínált fáklyák közül, mert sejtette mire is szolgálnak ezek az egyszerű –jelen helyzetben nevezhetjük-, fegyverek. ~ Mh? ~ Hátrafordult, de nem csak orra volt az egyetlen olyan érzéke, ami nem igazán díjazta a füstfelhőt, szemébe is könnyet csalt és hiába pislogott, annyira nem vált élesé látása, mint azt szerette volna.
- Hallottam valamit. – Szólal meg, leginkább Kainnak címezve, mert az a valami bizony nem került beazonosításra, túl tompa volt és egyszerre hajaz a lovak lépteinek hangjához, de nem tűnik olyan folyamatosnak. De persze az is meg lehet, hogy képzelődött.

//Caer, a menetoszlop//

*Menet közben némán figyeltem, a parancsnok és az emberei mentek elől a menetoszlopban. A hőség elviselhetetlen volt, de amikor keletre néztem akkor láttam, hogy egy vihar érkezik igen gyorsan felénk, de azt is észre veszem amikor elmegyünk egy fa mellett, hogy néhány sólyom elrepül onnan és délé felé megy ez nekem nagyon nem tetszett, és Caer parancsnok is közölte, hogy nem állunk meg a vihar miatt. A vihar hamar elért minket és tényleg nem is álltunk meg, hogy megvárjuk míg elmúlik a vihar, hanem tovább mentünk. A sárban. ami keletkezet igen lassan haladtak a lovak és én is nagyon el áztam sajna nem olyan öltözékem volt ami az esőzésekhez volt jó. De szerencsémre csak fél óráig tartott az eső, bár igaz így is nagyon eláztam, de nem sokáig foglalkoztam ezzel, mert a növények közül szúnyogok jönnek elő és kerülgetni kezdenek minket. ~Ez nekem nagyon nem tetszik, nem akarom elkapni a betegséget, mert itt nem biztos, hogy kigyógyulók belőle!~ Mondtam magamban, közben Caer parancsnok oda jön hozzám és átnyújt egy kis fáklyát és meg is mondja, hogy a szúnyogok ellen kell használni. Hezitálás nélkül meg is gyújtom fáklyát, de az nem biztos, hogy tényleg működni fog a szúnyogok ellen.*

//Caer, sereghatók négy lovasra szélesedve//

Egy név, még a sűrűn hulló esőcseppek előtt megüti fülét. Narla, a madarak istennője, még most is tisztán emlékszik a vele való találkozásra, nehezen is lehetne elfelejteni és nem csak a csodálatos látvány miatt, amit tűzmadár alakjában nyújtott, hanem a súlyos szavai miatt is. Érzi, hogy helyesek voltak azok a szavak, de azt is egyre inkább, hogy nem akar megfelelni nekik. Nem vágyik arra a kötelességre, - még ha a felelősségnek igyekszik megfelelni- ami már születésekor jussául jutott és mi más bizonyíthatná alkalmatlanságát is jobban, hogy figyelmetlensége miatt már el is veszítette egyik társát, barátját. A felszínre bukkanó gondolatok és a magukkal rángatott érzések még mindig kellemetlenek, de már elfogadta. Ezért is lökdösi távolabb most ezeket, nem kellenek, legalább is most itt nincs helyük, mert ez nem egy kis kiruccanás a közeli erdőbe, aminek legalább olyan híre van, mint Elonar rémisztő külsejű fáinak.
Vaspor nyakát paskolja meg, ahogy az felhorkantva, fülét hátracsapva fogadja az aláhulló cseppeket, izmai meg megremegnek, de valószínűleg, ahogy menet tagjai, így ő is belátta, hogy felesleges felfújni a dolgot. Menedék nincs, de lesz annál nagyobb sár és meleg, na meg szúnyog is bőven akad majd, de addig persze a felhőszakadásnak is el kell vonulnia. De még ez idő alatt is jut a bámészkodásra egy kis idő, lazára engedve a szárat Sou is ezt teszi, a lány messzebb került tőle az őt megszólító férfival egyetemben. Noha nem csoda, láthatólag mindenki igyekszik megtalálni a ragacsossá váló úton azt a rész, ahol könnyebb a haladás, Vaspor is helyezkedik, de nem Sou irányítása, hanem saját ösztönei szerint. Kicsit lemarad, de annyi baj legyen. Sőt, ahogy Kainra pillant egyszerűen képtelen megállni nevetés nélkül, bár mondhatjuk, hogy igen gyorsan abbahagyta és megszeppenve még a fejét is lehajtotta, hogy a csuklyának köszönhetően semmi se látszódjék arcából. De borús gondolatok közé cseppent lelke már szinte sóvárgott valami után, ami határozottan nem nyomasztó és elnézve az esőt, a sárral küszködő lovakat és lovasaikat, elég nehéz ilyesmit találni. Kaint viszont, emlékezet szerint, még nem látta ennyire elázva és talán az istenek sem tudják miért, de a sápadt Hold tükörképe a dús hínárral benőtt patak vízén kép jelent meg előtte, leginkább a hínárra helyezve a hangsúlyt. De már megbánta és egy bocsánatkérést is kilátásba helyezett, arra az időpontra időzítve, amikor már nem kell megemelnie a hangját, hogy túlharsogja milliomnyi csepp kopogását.
Ami lassan csendesedni kezdett, aztán vége lett, mintha elvágták volna. Végre Kain felé mert nézni, habár kibírta volna, ha az aranysárkány pusztán nézésével teremti le, de egy részt még gyerek, aki még nem felejtette el, hogy az idő olykor sokat enyhít a felnőttek haragján. Alkalma viszont nem nyílt arra, hogy bocsánatot kérhessen, mert újra elég közel került ahhoz, hogy hallja a beszélgetőket és őszintén szólva, nem kissé vált kíváncsivá. Hiszen ez a titokzatos lány, valami megmagyarázhatatlan oknál fogva, ugyan azt az érzést kelti benne, mint amikor felnéz a telt arcú Holdra és ilyet eddig senki jelenlétében nem tapasztalt. A „trükk” áldozatára azonban nem ismer rá rögvest, csak mire a kis madár visszatér, rémlik fel előtte a csuklyája mögé rejtőző elf
- Dylennek szerencséje lesz, vagy .. – Megakad, sok mindent hallott már az emberektől, hogy mi és miként hoz szerencsét. - .. ez nem az a kategória. – Abban viszont messzemenőkig nem volt biztos, hogy ez az eset is vonzani fogja az illető szerencséjét és valamikor e tájt üti meg a fülét az a számára nem meghatározható hang. Kain szavaira csupán csak bólint és maga is visszanéz még egyszer, valamivel magasabbra tartva a fáklyáját fejének magasságánál, de a szeme előtt táncoló rovarok jócskán megnehezítik a dolgát. Csoda, hogy életre hív egy kisebb széláramot, ami először odébb veti a szúnyogokat, aztán mint egy láthatatlan burok tovább kering Sou és a lova körött, lehetetlenné téve a csípőskedvű kellemetlenkedőknek a repülést. Ugyan akkor saját fáklyájának a füstjét sem engedi könnyen eloszlani. ~ Ez a cseberből vederbe tipikus esete. ~ Vaspor nyaka mellé hajol, a lovak jellegzetes szalmával keveredő szaga sokkal, de sokkal kellemesebb, mint a tekergő szürke füsté. És valószínűleg egészen addig így is maradna, míg le nem szállhatnak a lovaikról, de az újra felemlegetett istennő és az azt követő kérdés egy szempillantás alatt előcsalták „rejtekhelyéről”. Tekintete pedig hol a nőn, hol pedig Kainon állapodik meg, noha nem teszi szóvá, hogy mit is kéne kezelnie, még a korábban idecsapódott lovasnak is szentel egy pillanatnyi időt. Nagyjából egyértelmű, csak ő nem tudja, hogy ki is valójában a lány.

// Caer csapata - A banda //

* Kicsit megnyugodok, miközben látom az istennő arcán végbemenő megnyugtató változásokat. *
~ Legalább nem haragtartó…
- A madarak Narla istennőhöz tartoznak. Egy hozzám hasonló ugyan magához vonzhatja őket, de csak részlegesen. Az hallgat másra, amelyet erre neveltek, például a harci griffek...
* Nem teljesen értem, hogy ezzel, mire szeretne kilyukadni az istennő. Csupán egyetlen dolgot veszek ki a szavaiból.
Idő közben a korábbi felhők is el kezdik ránk zúdítani feleslegessé vált terhüket.
Nem zavartatom magam egy kis zápor miatt. Legalább kicsit lehűt a korábbi rekkenő hőség után, közben pedig Akahana mondatának eredményén kezdek gondolkodni.*
~ Nem ő felelős a sólymokért … Akkor mégis, miért lenne egy kisebb csapat ugyanazon a fán? Ráadásul ilyen véletlen egybeeséssel az indulásunk idejéhez?
- Mikor fog megszületni a gyermeked?
*Szakítja félbe gondolataimat az istennő. Fejemet felé fordítom, így ő is láthatja, hogy ezzel a kérdéssel igen csak sikerült meglepnie.*
- Még bő másfél hónap várható addig.
* A csoport indulásától kezdve talán ez az első alkalom, hogy némi mosoly húzódik arcomon.*
- De pontosan csak Ritalea tudhatja.
* Pár pillanatnak kell eltelnie csupán, hogy mondatom után az eső is elálljon.
Hajamból kipréselek némi vizet, hogy ne zavarjon a továbbiakban, majd az esőt felváltó melegre bízom a megszárításomat. Közben a saját fáklyámat is megkapom.*
- Meg tudom mutatni, mi az, amit én a madarakkal elérek, ha így könnyebb megérteni a különbséget.
- Köszönöm, sokat segítene vele.
~ Mégis csak jobb tisztán látni a különbséget, nem pedig csak tudni, hogy van.
* Érdeklődve figyelem az énekesmadár röptét Akahana kezére, majd onnan egészen Dylanig, ahol némi bosszantás után ajándékátadással távozik is.*
- Dylennek szerencséje lesz, vagy ... ez nem az a kategória.
* Nem sikerül megállnom, hogy egy kis mosoly ne jelenjen meg ismét arcomon.*
- Nem hinném.
* Még egy rövid mosoly belefér, mielőtt az istennő tovább folytatná ismertetőjét.*
- Narla a madarak ura, velük áll kapcsolatban, neki mindent megtesznek. Én nem vagyok olyan erős, el tudom érni, hogy valamit tegyenek, de ha kizökkentik őket, nálam megszakad a kapcsolat és újra kéne kezdenem...
- Azt hiszem, kezdem érteni.
* Annak ellenére, hogy legszívesebben már most letámadnám az istennőt, korábbi gondolatmenetem eredményeivel, még várok egy keveset. *
- Kain, te ismered őt, igaz? Ha bemutatkozom, azt képes lesz kezelni? Semmi kedvem rímekben beszélni...
* Tekintetem a közelünkben lovagló fiatal szőke fiúra terelődik. *
~ Csak róla lehet szó…
- Képes lesz.
* Ha Akahana rövidesen bemutatkozik, akkor azt megvárom mielőtt, feltenném neki a kérdéseimet, melyek már foglalkoztatnak egy ideje .*
- Nem volt különös a sólymok viselkedése? Négyen, közel egymáshoz, ugyanazon a fán? Ráadásul egy ekkora társaság közelében?
* Válasza után érjük be a nekem tartott bemutató szerencsétlen áldozatát.*
-Gratulálok! Tőled ... el is vártam az efféle gyerekességet.
Habár Lanuria is csak annyi, mint a nagyjai. ...
* Megszólalásán kicsit meglepődök. Hiányzik belőle minden tisztelet. Emlékeztet a saját megnyilvánulásomra, mikor először találkoztam ezzel a fiatal lánynak kinéző istenséggel, bár Dylan szavaiból még az is kiderül, hogy talán tudatában is van azzal, kivel beszél így. Közben újra eszembe jut a régi látomás, melyet Axis osztott meg velem, és a tudat, hogy Dylan nem ennek a földnek a sarja.
Biccentésére biccentéssel válaszolok, mielőtt újra ellovagolna tőlünk. Én pedig visszatérhetnék korábbi mondandómhoz, ha Akahana is különösnek találta a sólymokat.*
- Lehet megfigyeltek minket?
* Gondolataimat csak akkor fejtem ki jobban, ha az istennő nem érti mire utalok ezzel, amivel ismét sikerülne meglepnie.
Végül az egyre növekvő szúnyogpopulációra figyelemmel, ruhámat szorosan magamhoz szorítom. *
- Nem tudna valamit kezdeni velük? Nem lenne jó, ha a csapat nagy része elkapná a betegséget. Ráadásul rajta is segítene.
* Apró mozdulattal jelzek Sou felé, ahol látszódik a burában gyülekező füst.*

//Caer csapata//

Bár nem ez volt eredetileg az elképzelésem, hamarosan már elmondható lesz rólunk, hogy egy egész kis csoportosulást hoztunk össze a csoport végén, amely szemmel láthatóan nem nagyon zavartatja magát a többiekkel kapcsolatban. Bár eredetileg pontosan azért választottam a sárkányok társaságát, hogy ne legyek egyedül, azzal, hogy az ember is bekerült a képbe, lassan már inkább a baráti beszélgetésre fog ez az egész hajazni, mint egyfajta ismerkedésre. Nem mintha engem zavarna, ami azt illeti, éppen itt lenne már az ideje, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba, ahhoz pedig sokkal inkább erre a fajta légkörre van szükség, mint bármi másra. Ez a túra még el fog tartani pár napig, és hiába kezdem el folyamatosan közben vizsgálni a terepet, hátha találok bármi jelet, ami engem is elvezet a saját céljaimhoz, ez nem elég. Jelenleg is fenn van az erőm, keresi a rendellenességeket a földben, de eddig az egyetlen, amit képes volt kiszagolni, valami régen élt mágus csontjai, azok is jó messze az úttól és olyan elhelyezésben, hogy az ember biztos lehet benne, nem végelgyengülésben és nem is kivégzésben kell keresni a halála okát, sokkal inkább valamelyik állat támadhatta meg itt, a dzsungel mélyén. Mókás, hogy az erősek sem mindig mennek sokra a hatalmukkal, mert elég egy rossz lépés és vége az életüknek. Például a szúnyogok, az emberek és más lények nem túl gyakran veszik észre őket, vagy ha mégis, csak lecsapják és szörnyülködnek, amiért azok a kis szárnyasok belerondítottak valamibe, de nagyon hamar el is felejtik az egészet. Most pedig nem tehetik, mert aki találkozik velük, az komolyan megbetegszik. Úgy tűnik a természet visszavág. Méghozzá ötletesen, az biztos... De talán nem most kellene a nagy tudóst játszanom, hiszen a pára előhozta újra a mérgező kis rovarokat, miközben a füst éppen csak arra elég, hogy viszonylag távol tartsa őket. Nem túl szép kilátások, ami azt illeti, kifejezetten bántóak. Nekem pedig nem ártana valamit kitalálni, persze miután befejezem ezt a beszélgetést, amelyet már elkezdtem. Egyedül a fiatal sárkány nem tudja ugyanis, hogy ki vagyok és ez nem éppen az az ötlet, amit marasztalni kéne. Kain szerint képes kezelni az igazságot, és bár nem gyakran mondok ilyet sárkányokról, bízom benne, így megfogadom a szavait.
- Ne haragudj, de nem véletlenül hagytam ki a bemutatkozást. A legtöbbeket nem érdeklem, vagy megelégszenek annyival, hogy Hanának hívnak és mágus vagyok... - kezdtem bele óvatosan a szövegbe, miközben kicsit alaposabban körülnéztem, hogy egészen biztosan nincsenek-e avatatlan fülek a közelemben, akikkel nem szívesen osztanék meg titkokat. Nos, úgy tűnik van előnye is ennek a tömeg hátulján maradásnak, mert mögöttünk ugyan senki nincs, előttünk pedig a fáklyások még kicsit távol vannak. Akkor nagy eséllyel senki nem fogja hallani a szavaimat, már ha esetleg nem jut eszébe a kedves kis sárkánynak ijedtében szétkiabálni őket vakvilágba, amely remélhetőleg nem nagyon fog megtörténni. - ... de az itt lévők tisztában vannak vele, hogy az igazi nevem Akahana, és egy mezei varázslónál azért sokkal nagyobb a hatalmam... - még ha ezt az istenek világában nem is nagyon tudják értékelni, hiszen feltételekhez kötött. Egyenlőre, de a beszéd végét akkor sem fogom hangosan kimondani, nem kell mindenkinek tisztában lennie vele, hogy nekem is lehetnek méltó ellenfeleim a felsőbb körökben. Ami azt illeti, nem is csak méltóak, de a legtöbbek mellett esélyem sem lenne, hiszen én még nem kaptam meg azt az erőt, amelyet teljes mértékben képes leszek majd a jövőben uralni. Védelem és korlát, erről szól egy fiatal isten sorsa, az enyémet pedig nem kell túlragozni. Vagyok, ami vagyok, de nem tudnak beszorítani a szabályok és előítéletek korlátai és határai közé, az már nagyon nem az én műfajom. Akinek nem tetszik, panaszkodjon az apámnál, még egy tétel lazán elfér az amúgy is messzemenően folyónyi hosszúságú listán legeslegvégén. Minimum...
- A sólymokat ismerem, vadászok, nem szokásuk rejtőzni, sem társulni. Valami erre kényszerítette őket, de nem tudom mi, mert nem éreztem körülöttük mágiát... - jegyeztem meg elgondolkodva, miközben egy kicsit jobban utána néztem annak a néhány madárnak, akik nyilvánvalóan nem maguktól és saját elhatározásuk alapján keresztezték az utunkat. De akkor nem jutott eszembe közelebbről is megvizsgálni őket, a földre koncentráltam az erőmet, mire pedig feléjük fordítottam, már messze voltak, a legkisebb szelét sem éreztem bármilyen mágiának, amelynek akárcsak egy apró esélye is lett volna, hogy jobban megismerje és irányítsa őket. Hát, az én szerencsém már csak ilyen... Közben természetesen a lovak nem álltak meg, csak én próbálkoztam újra, kinyúlva az erőmmel, hogy megtaláljam azt, ami ezt az egészet vezérli. De hiába pásztáztam a levegőt, semmi új nem tűnt fel, csak néhány földhöz közeli helyen apró maradékai egy-egy varázslatnak. Ezek már csak emlékek voltak, őrizték az egykor itt lévő dolgokat, de nem tudtam volna pontosan megmondani, hogy is kapcsolódnak teljesen a dzsungelhez. Könnyen lehet, hogy egy-egy nimfát jelképeztek, aki egykor itt élt, vagy a mágiát, amivel létrehozták ezt a vidéket. Mindenesetre sokat nem árthattam, szórakoztatóak meg nem voltak különösebben. De annyira elvonták a figyelmemet, hogy kicsit meglepetésként érjen, ahogy az egyik fáklyát a kezembe nyomják és reflexből össze is rezzentek. Újabb ékes példája, hogy nem vagyok az istenek dísze, rajtam kívül nagyon kevesen mutatják ki még a fiatalok közül is, ha valami ennyire meglepi őket. Azért apró zavarral megragadtam a fáklyát, kicsit magam fölé emelve, hogy a füst ne egyenesen az arcomba szálljon, végül pedig könnyedén tartva felnéztem, hogy üdvözöljem az újabb delikvenst az elf személyében, akinek nem volt éppen jó kedve. Nem mintha nekem lett volna, számomra a látványa bőven elég volt, hogy felderengjenek a nem túl kellemes emlékek a kegyetlenségéről. És még ő orrol meg rám, mert ráuszítottam egy énekesmadarat? Na álljon meg a menet! Adok én neki gyerekességet, de azt nem fogja megköszönni.
- Nem tűnt még fel, hogy engem nem lehet egy kalap alá venni a nagyokkal? Tudod, te jobban hasonlítasz rájuk, neked már csak a halhatatlanság hiányzik, hogy végképp csatlakozhass. A szívedet már rég elrothasztottad, az érzelmeidet úgy szintén és a nagyképűséget akár rólad is mintázhatták. Gratulálok, a gyomrom már felfordult, törlesztettél, akár vissza is mehetsz a menet elejébe... - vártam hozzá a szavakat, méghozzá egyesével, mindegyikbe olyan tömény gyűlöletet táplálva bele, amitől a levegő is perzselt. Nem vagyok haragtartó, nagyon sok mindent meg tudok bocsátani, de őt nem bírom elfogadni, főleg nem akkor, amikor még a személyes terembe is betolakodik. Nem akarom, hogy közöm legyen hozzá, az ő lelke olyan, mint a fertő, egyre jobban kavar fel. Ha nem fognám vissza magam, akkor a szavaimmal együtt a mágiám is felszabadult volna és itt körözne, mint egy jelzőtűz, de ezt megakadályoztam. Helyette csak a bőrömön perzselt végig, és Dylanon, aki megpróbált úgy tenni, mintha képes lenne egy istent eltiporni. Nem mintha engem nem tudnának, csak éppen nem erővel, hanem a kegyetlenséggel lehetséges ez. Apám hatalma az enyém felett áll sokban, ő sem tudott megtörni, nem egy olyan lény fog, aki nála is gyengébb. Egyébként nagyon remélem, hogy rá is kijutott a haragomból, mert nagyjából olyan kellemes lehetett neki, tekintve, hogy rá irányult, mintha izzó szenet és benne lévő fémet kezdett volna el simogatni. Ez van, ha nem ereszthetem ki, felgyűlik és magától kezd átalakulni. De ő még itt volt, ami nem segített rajta, hogy visszaszorítsam. Egy pillantás a szemeibe elég volt, hogy fellobbanjon, de ezúttal célt is találtam neki. - Tűnj el, mielőtt még megbokrosodik a lovad és nagyobb kárt tesz benned! - szólítottam fel, hiszen az említett állat érzékelt, tudta ki vagyok és mi nem tetszik nekem, ehhez mérten viselkedve. Nagyon magasra tartotta a fejét, gyűjtötte az erőt, ami ha egyszer kitör belőle, akkor az istenek sem fogják a hátán tartani a lovasát. És ezt magának is köszönheti... A dühöngésem elég halálos dolog, máris kezdett lenyugodni, de attól még kihozta belőlem, ami azt eredményezte, hogy nem hallottam elsőre Gylnar kérdését. A másodikat annál inkább, de jó párszor levegőt kellett vennem, hogy felelni is tudjak rá.
- Mágiával nem tehetem meg, az leleplezne, de talán a növények segíthetnek. A legtöbb rovar utálja valamiért a kúszó éjliliomok eszenciáját. Errefelé nem olyan ritka, de nehezen észrevehető. A vékony szára elveszik a fa görcsei között, kis, barna levelei és tüskéi vannak, a lombok között pedig sötétszürke virágok az ágak végén. Ha hasonlót látsz, szólj! - adtam neki leírást a virágról, miközben próbáltam a lombokat vizsgálni. Nem könnyű kiszúrni őket, főleg nem ilyen helyen, ráadásul pedig a fáklyát is figyelnem kell, mert a füst csak még tovább rontja a látási viszonyokat. Jó két percig kellett a szemem meresztgetnem, hogy kiszúrjam a legközelebbit, az ösvény másik felén, szinte Kain feje felett egy nem túl alacsony ágra csavarodva. Most már csak le kéne kapni. - Meg is van, ezt kérlek fogd meg! - nyújtottam át Sounak a fáklyát, majd a lóval megkerültem a társaságot és a szélére kerültem, pontosan a virág alá. Jó egy méterrel voltam a virág alatt, ami nem kis táv, tekintve, hogy a fiúk sem érték volna el maguktól. Nos, akkor marad a nehezebb módszer. Nagyon óvatosan megállítottam a lovat, majd a nyakát simogatva rávettem, hogy maradjon nyugton. Amint sikerült, nagyon óvatosan felhúztam a lábam és a nyergen keresve stabil pontot, kinyújtottam és nem éppen kecsesen, de stabilan a hátán maradva már csak elértem az ágat és a rajta megbúvó jó pár növényt. Nem volt kevés, ami azt illeti, ezek elég erősek, hogy akár két darab elég legyen, de a biztonság kedvéért legalább tízet szakítottam le a virágból és csak utána bűvöltem magam vissza a nyeregbe. Nos, ez sem éppen csinos és nőies, ha nem műlovaglással foglalkozik az ember, de az esztétika nem érdekelt. Gyorsan három virágot átnyújtottam a csodálkozó férfiaknak, magyarázattal tarkítva. - Gyújtsátok meg egyesével a szirmokat, kissé égett haj szerű aromája van, de az egyszerű szúnyogok nagyon nem bírják több méteres körben a jelenlétét... - mosolyodtam el, miközben a többi növényt néztem és szándékomban állt előre lovagolni még vele, hátha kivételesen Caer nem fog makacskodni és használni is hajlandó...