Menion

Nagy sóhajjal válaszol az eső szeretetét, az éppen hogy a nem szeretetét hallja. Minden bizonnyal, ő sem rajongana érte és még csak meg sem próbálná kedvelni, ha röptét nagy mértékben megnehezítené, de mivel nem így van, vagy nem teljesen, különösebb képen nem szereti, de nem is utálja. Szükséges és elengedhetetlen az élethez és olykor nagyon is mókás a hulló cseppek között csak úgy cél nélkül futkározni, főleg tavasszal és nyáron. Az ősz esőnek valahogy mindig olyan borús és tiszteletparancsoló a hangulata. Ha már eső és hullik is, nem maradhat ki a tél különös és tetszetős fehér pamacsai, ugyan víz, de fagyott, csodaszép kristályok formájában hullik alá. Lehunyt szemmel vesz mély levegőt, de az esszenciák kibogozhatatlan halmazában írmagját sem lehet felelni a télnek. Pedig tél van! Megingatja a fejét és emlékezteti magát, hogy átok sújtotta és ő már egy felnőtt sárkány, csak éppen ez még mindig nem látszik és hitével ellentétben, nem is fog, hiszen még eredeti korának megfelelően sem felnőtt. De ez persze részlet kérdés.
Felnyitva szemeit a szárnya alá visszahelyezkedő Kainra pillant és felteszi a kérdést, amire olyan egyszerű és természetes választ kap, hogy egy pillanatra zavarba jön. Arany, arany … az végül is hogyan is néz ki? Gondolkozva emeli meg a fejét, még homlokát is ráncolja a nagy fejtörés közepette, mert hallotta már ezt a szót, noha nem sok minden van otthonukban, amiről elmondhatják, hogy aranyszínű.
- Olyan, mint a .. a Nap? – Billenti félre a fejét, ahogy tapogatózva megszületik az újabb kérdése. – Biztos szép és akkor fénylőek a pikkelyeid, nálunk mindenki hasonlóképpen néz ki. Legalább is mindenki fehér és tollas a szárnya, a tiéd is az? – Kain nem ússza meg ezt a témát olyan könnyedén. Még azt is mondhatnánk, hogy van némi szándékosság a váratlan érkező és látszólag elfogyni nem akaró kérdéseknek. A világos szemekben ugyan is a kíváncsiság mellet már a felismerés kicsiny lángocskája is kigyúlt. Az eltelt néhány percben ugyan is le sem vette szemét Kainról, figyelte a mozdulatait, arcának és tekintettének a változásait és ebből valahogy azt sikerült leszűrnie, hogy bizony az oltalmazója nem csak szűkszavú, kicsit magának is való. Finoman megrázza a nyakát, hogy a rátapadt szálakat egy kicsit felszabadítsa, de lehetőleg azzal a kevéske vízzel se fröcskölje le a szárnya alatt üldögélőt. Az ég felé emeli a tekintetét, kényszeredetten pislogva az aláhulló cseppek végett, de azok mérete fokozatosan csökken, mintha már csak az zuhanna a föld felé, ami fennakadt a leveleken. Be is jelentené, hogy látszólag elmúlt a vihar, mikor olyan robajjal bődül el az ég, mintha kettéhasadt volna, Sou is beleremegett a fülét is bántó hangba és utána, mintha megkétszerezték volna az eső mennyiségét és hevességét is, legalább.
- Pedig már azt hittem, hogy el fog állni. – Helyezte vissza fejét a menedék alá és úgy pislogott fel Kainra. – Elég szűkszavú vagy. – Állapítja meg talán váratlanul. – De nem baj, én szeretek beszélni és ha van hallgatóság, akkor jobban is esik. Nem tűnik olyannak, mintha csak magamban motyognék. … Te szoktál magadban beszélni? Mármint, ha valamit meg szeretnél tudni, amolyan felkészülés formán, hogy biztos sikert arass? – És, ha Kain nem talál ki valamit nagyon gyorsan, akkor az eső elálltáig biztosan hallgathatja a kis sárkányt. Sounak ugyan is kifogyhatatlannak tűnik a témakészlete, de olykor nem túl logikus sorrendben követik egymást…

Szájának szeglete finom ívbe görbül, ahogy elmosolyodik. érzi mennyire szívesen tudná hallgatni az aranysárkány szavait, csakhogy nagyon keveset kap belőlük, pedig hangja igen kellemes és szavai, maga nemében, hiába mérik szűken, nagyon is beszédesek. A látvány is az, ami váratlanul tárul fel zöld szemei előtt, amik teljes méretükre nyílnak fel, kihasználva minden lehetséges kis helyet. Ilyet még nem látott és annyira szép, még ebben a sötét és szürke fényben is az arany pikkelyek élénken megcsillanó fénye. A karmok veszélyességét talán fel sem fogja teljességgel, mert hát egy ilyen gyönyörű lény hogyan is lehetne halálos fenevad? Hát, igen. A természet olykor furmányosan alkotja meg azokat a lényeket, akiket életet öreg hátán és egy ezen teremtmények közül a sárkányok széles családja is. Mind elképesztő és egyedi szépséget birtokol, de egyben még a legszelídebbnek tűnő is megegyezik a többivel, félelmetes és tökéletességre törekvő ragadozók. Ámulatából lassan tér magához, így a szemek megváltozott színét később veszi csak észre. Hirtelen le is hunja a szemét, megmoccan közben áthelyezve ezzel végtagjainak túlnyomó részét egy kényelmesebb pózba, de azért ügyelve arra, hogy szárnya még fedje Kaint. Elméjében sem honol nyugalom, képzeletben rajzolja meg a sosem látott sárkány alakot, talán a varázslatban bujkáló kiskapuk egyikének köszönhető, hogy az így megszülető rajz semmiben sem tér el az igazitól. Persze ezt Sou még nem tudhatja.
- Én szoktam. – Oldalra húzza kicsit a fejét, hunyorogva, ahogy szakadatlan érik „arcát” az esőcseppek. – Leginkább akkor, ha Níbe megpróbál valamire megtanítani. – Morcosan összeráncolja a homlokát és farkincája végén, a már teljesen átázott tollbolyt kizúduló víz íve, mutatja a dühös mozdulatot is, amit megtett. – Nem szeretem őt, valamiért mindig rosszul érzem magam a közelében. Tőled is megijedtem, sőt, féltem is, de … hát azt hiszem nem tudom megfelelően szavakba önteni, … valahogy nem taszítasz el. – Kainra sandít, aztán nagyot fújva a fák felé emeli fejét és az újabb témába igyekszik belekezdeni, egy két hangot kis ejtett, de aztán csöndbe süppedve nézett tovább az ég felé, majd szemit is lehunyta. Hirtelen egy érzés tört rá, mintha valakivel már átélt volna valami hasonlót…
- Nem hittem, hogy el fog menni. – Hajtotta e fejét, szinte majdhogy nem a földet súrolta az orrával. – Lehet, múlik a varázslat hatása? – Egy aprócska nevetés is futotta a kérdéshez mellékelve. A zavartan maga elé meredő sárkány elnézve pedig nem is tűnik olyan hihetetlennek ez a lehetőség. A fiatal, a túl fiatal sárkány elméje olyan emlékkel telik meg, amiket egyszerűen még nem élhetett meg, pedig már a távoli múlt részét képezik. Meglepő módon azonban az adott nap történtek nem fakulnak meg, így viszont elég nehéz rendet tenni az amúgy is kaotikus emlékek között.
- Nem érzem jól magam. – Szavainak igazát, ha nem is szándékosan, de bebizonyítja. Fejét sem képes megtartani és a szárnyát sem, ez utóbbi, ha Kain nem figyel, akkor nemes egyszerűséggel beteríti.

//bocsánat, nem volt ihletem Souhoz -.-//

//sokat töprengtem, de a mágikus kavalkádot kihasználva csak megmutatok egy picit Nawaraból ^^ //

Nem hallja, hogy szólítják. Nem hallja azt sem, ahogy tovább zuhog az eső, szakadatlan öntözve a búja tájat. De mást sem jut el hozzá. Nem érintik meg sem közeli, sem pedig távoli emlékek, mintha egy gondolatok nélküli kietlen világba csöppent volna. Ez az érzés is mulandó, már nem is része ennek a világnak, se hangok, se érzetek, a tökéletes üresség, ahol nem ér sem rossz, sem jó. Ott nincs semmi, de ez megfoghatatlan nem létező lét, igen is mohó és könnyedén felfalja az ilyen véletlen által idesodródó lelkeket. Sou teste él, lélegzete egyenletes, akárcsak egy alvóé, szíve sem ver hevesebben, hiszen nincs semmiféle megpróbáltatás, ami megfeszített munkára ösztökélné. Csak van, moccanatlan. Valami még is csak változik, vöröslő hegek cikk-cakkos ívei vonulnak végig a makulátlan pikkelyeken, már réges-régen beforrt sebek helyét elevenítve fel.
Ez a jelenség éppen csak akkor vette kezdeték, mikor Kain már túljutott találgatásain és varázslathoz nyúlt. De pont e miatt nem mélyültek valóságos, vérző sebekké azok a baljós vonalak. Habár egy rövid ideig még látszódtak, égővörös színűk lassan fakult bele a fehér pikkelyekbe, az azokon húzódó keskeny, alig észrevehető szürkés ívekbe. Ennyi, csupán csak ennyi látszik meg a halálos sebekből. Néhány észrevehetetlen karcolás. Sou még sem ébred fel, de tudatának jelenlétéről egy pillanatra összeráncolódó homloka ad bizonyosságot. A szél susogó, esőcseppektől csilingelő hangjába egy másik, idegen hang is vegyül. Ahhoz, hogy akár csak egyetlen szót is ki lehessen venni, túl halk, megjelenésével azonban az erdő aromás esszenciája mellet megjelenik valami, amit eddig nem dédelgetett magában és Kain is már érezhetett egyszer. Méghozzá még Menionban. A vadvirágok selymes illatát, amihez akkor tartozott egy fiatal nő szellemének jelenléte is. Most is itt van. Ott áll, nem messze Kain háta mögött. De most kevésbé tűnik szellemnek és ezt mutatja az is, hogy az eső őt sem kíméli meg. Lassan áztatja át sötét ibolyaszín kelméjét és zuhatagként aláhulló ében tincseit, élőként sem különbözött a holtaktól alabástrom színű bőrével, de ahogy akkor, a smaragd játékos csillogását őrző íriszei, most is megmutatják, hogy létezik. Igen, kétséget kizáróan létezik, ha már nem is él.
- Miért vagy még itt? Miért kísérsz még mindig? A tisztáson ott hagyhattál volna. – Valamivel hangosabban szólalnak fel a lány szavai, de érezhető a bennük kavargó vád. Hibásnak tartja Kaint, hogy akkor még is maradt és ezzel elvette a lehetőségét. A lehetőséget, hogy… Ha Kain rá emeli tekintetét, akkor egyenesen a sötét szemekbe néz indulattól fűtött zöld szemeivel. A kötelesség adta keserűség, az elvesztett társak szülte, fájdalom, az árulók szenvedése és az árulás alkotta düh és kétségbeesés, a bosszú.

Szemöldökének sötét íve megemelkedik, mint egy kifejezőbbé téve a kérdő tekintetet. De nem kérdez. Némán áll ott, a sötét tekintetet fürkészve, hirtelen olyan hihetetlennek és borzasztóan soknak tűnik, hogy ennyi lepergett évezred után bárkivel is szót válthat. Jelenlegi léte törékeny, az idő megtört kalitkájának darabjai és egy másik varázslat fűzik össze tudatát azokkal a darabokkal, melyek az alvó fehér sárkányban nyugszanak. Vajon meddig tart?
Lassacskán elmosolyodik, legalább is vonásainak jelentéktelen változása ezt a látszatot kelti. Noha jobban megnézve, még mindig kifürkészhetetlen és tartózkodó az arca, sőt, egésze megjelenése. Mint aki választ sem akar adni, nem azért mert valami felsőbb hatalom képviselője -mert nem az, inkább mert még nem tudja, mire számíthat a másiktól. Neki ugyan is szövetséges kell, olyan, aki eltiporja azt a tudatot, ami most még az útjába áll és végül, mikor beteljesítette ígéretét, megvalósítja a kívánságát.
Csak mikor az újabb kérdés elhangzott szakította el tekintetét a másikról, a parányi ereket nevelő földre vetve. Egy pillanatra le is hunyja szemét. Kinyújtotta kezét, tenyerébe szándékozott néhány cseppet gyűjteni. Elmélkedett, mintha csak egy túl koros lélek lenne, aki pillanatok alatt elfeledi ki is ő valójában és muszáj utána gondolni, kikutatnia életének temérdek története közül azt az egyet, amin neve szerepel, azt, mikor először szólították meg. Lassan csurgatja, félre fordított tenyeréből, ki a vizet, hogy utána földre omló szoknyájának anyagát csippentse ujjai közé, megemelve kissé.
- Én? .. Talán … egy régről itt ragadt rosszindulat, egy kétségbeesett kérés, megmentő? – Merengve tette meg első lépését Kain felé és a következőknél, már újra az ében tekintetet fürkészte, egészen addig haladt, míg a másik megálljt nem parancsolt neki szóval, vagy pusztán azzal, hogy féllépésnyire elállta az útját. – Nem, igazán egyik sem vagyok. .. Tudod, nekem nem szabadna e formában léteznem. A sors azonban kifürkészhetetlen. – Elmosolyodik, de a halvány ív gyorsan eltűnik színtelen ajkairól. – Lássuk..valaki megmentette Őt, az Én hatalmamat használva és itt formálódik meg a jogom a számonkérésre. Az a test, amit most testeddel védesz tőlem, már az enyém … Te is észrevetted a változásokat rajta. - Megmozdítja kezét, Kain mellkasáig emeli, megérinteni még sem meri. Fél, ha megérint egy élőt, akkor újból ragaszkodni fog a létezéshez és talán újra feléled benne a szándék, hogy megóvja azokat, akik szívének kedvesek. Ezt nem engedheti! A zöldellő tükrökben a vadság félelmetes méreteket ölt egy pillanat alatt, de az arc nem követi a feldúlt gondolatok ritmusát. Szomorú, az a lány, aki Kainnal szemben áll, szomorú. – Mit gondolsz most? – Úrrá lett indulatain és lassan kitisztult a tekintete, magára húzva a várakozó kíváncsiság leplét, azzal a leheletnyi reménnyel, hogyha egy kissé megvezeti ezt a sárkányt, akkor .. akkor talán hosszú-hosszú útjának itt vége szakad. - Hogy kegyetlen vagyok? Hogy jobb lenne megtérnem a holtakhoz, ahol a helyem lenne? …

- Ó, a Holtak istene. Nem kell féltened, bár kétlem, hogy tennéd, .. Nem áll szándékomban magamra haragítani. – Megtorpanó ujjai alatt érzi azokat a leheletfinom rezgéseket, amit a pajzs gerjeszt. Máskor elmosolyodna ezen és még szóvá is tenné, hogy fölösleges, mert nem fogja bántani és abban is megnyugtatná, hogy nem azért, mert nem akarja. Az ok egészen más és ez jelen pillanatban is aggasztja, hiszen, ahogy ő is kimondta: neki ilyen formában nem szabadna léteznie. De a helyéről kizökkentett idő, kettéválasztotta azt, ami évek óta már egyet alkot és így jutott ő most lehetőséghez, valamennyi erőt pedig csent az előtte álló sárkány varázslatából is, csapán, hogy beszélhessen. Reménykedett, de reménye minden egyes kiejtett szóval egyre csak csökken, foszlik, akárcsak a vászon, mit elhanyagolva évtizedekre a sarokba dobtak.
- Nem, valóban nem vagyok az. – Talán a nevetés apró csilingelése bújt meg a hangjában, de nem nevetett. maga köré fonta karjait, fázósan, még bele is borzongva az időjárás viszontagságaiba, vagy inkább a tudatba, hogy ki fogja mondani a gondolatait. Azokat, amik éber perceiben szinte az őrületbe kergetik és egyre inkább félelemmel töltik el a fiatal fehér sárkány szívét. Még nem egyek, teljesen még nem azok, de Awa úgy érzi, hogy nincs messze tőle. Talán ha tovább kísérné ezt a sárkányt, Kaint, akkor hamarabb elérhetné a célját, számítón nézve, ő a tökéletes lény arra, hogy mihamarabb elérje azt, amit akar. – Halálomkor elveszett az a részem, ami kíséretté tehetett volna. Látom a szemedben felvillanó gondolatokat, talán már sejted, hogy ki vagyok .. de nem bánom, ha még csak szikrája sem maradt meg emlékezetedben arról, amit meséltünk .. mesélt. – Egy hosszabb pillanatra elfordítja tekintetét, míg beszélt, de a végéhez közeledve visszatekintett. Nem volt meg benne az, az irányba való igyekvés, hogy megmutassa mennyire nehéz még számára is eldönteni, hogy ők most hogyan is léteznek. Egy lélek és egy töredék tudat, egyek és még sem. Bele lehet zavarodni a kifejtésébe, ez meg is esett vele és mind e közben fájón érintették az aranysárkány szavai, de mindig is tudta hogyan leplezze el valódi érzéseit. A mosoly arcán halovány maradt, egyszerűen nem engedte meg, hogy eltűnjön az a görbe koncentrációjának egy fura jele, hiszen nincs sok ideje hátra, a természet törvényének ugyan is csak egy ideig tud ellent mondani, de addig.
- Nem kell tartanod attól, hogy soká maradok. Ahogy a varázslatod feloldja az utolsó napokat fogva tartó zárat, én is eltűnik. – Kis szünetet hagy, halk és egészen apró sóhajt ejtve meg közben. – Visszatérek oda, ahol lennem kell és ez a hely Sou lelke. – Tekintete kutakodóvá vált. Vajon előbbi mondata szült valamiféle megingást a másikban? Ha igen, de ha nem, akkor is tovább folytatja. - Bonyolult kapcsolat a miénk és minden tekintetben egyedi is, magam sem értem egészen. .. Másodhegedűs vagyok, akit évezredek óta csak használnak, ő is ezt teszi, kellek számára, hogy élhessen. De a sors talán most fizeti vissza alázatosságomat. Új lehetőséget adott .. az életre! … Valóban nem rendelkezem felette, de azt hiszem már tudom, hogy váljak személyiséggé, magad is résztvevője vagy a puhatolózásaimnak. – Ajkai elé illeszti mutató ujját, mintha csak elszólta volna magát. Igen, túl sokat mondott és ha ezt most hagyja ülepedni a másikban, azt a cseppnyi reményét is elveszti. Most vág bele, előrébb hajolva, ameddig csak a pajzsa engedi. – Ne akarj neki olyan sorsot, mint amilyen az enyém volt! És. Ha, ha csak egy kicsit is törődsz vele .. Segítesz, hogy még csak a tudásom írmagja se maradjon. ..Segítesz ebben?

Nem nő kettejük közt a távolság, még csökken is és ő nem hajol el, pedig már bőrén érzi a felvont pajzs erejét. Ritkán hátrált meg, de akkor is szándékosan, most azonban kitart és még akkor sem adná fel, mikor már a közel, túlságosan is közelivé válik. De akkor majd a pajzs löki el őt, így okoskodott. Közben titkon fohászt formál, ahogy egy bizonyos pontig értelmezni tudja a felvillanó érzelmeket a másik szemében és már a szavak megszületése előtt elkomorodhatna, de továbbra is kitart „jókedve”.
- Reménykedtem. – Hangja szomorú, de a szemek, azok elárulják Kainnak, hogy ha most az aranysárkány így is döntött, mindegy .. talán csak idő kérdése, vagy egy másik ilyen alkalomé? – De ez van! – Tesz egy lépést hátra és arcát az ég felé emeli, lehunyja szemeit, mintha csak az eddig tanúsított támadó virtust levetkőzte volna. Miközben tett még egy lépést, ám most már oldalra, egy pillanatra ismét felkereste az éjszínű szempárt és miután elvonta róla tekintetét, halk, éppen csak kuncogással tett egy hirtelen mozdulat. Csak megpördült, hogy mozgásra bírja a víztől nehéz ruháját és a mozdulat végén, kecsesen a földre huppan, megszokott mozdulatokkal igyekszik elrendezni a sötét anyag fodrait és még saját tincsei közül is kénytelen néhányat rendre utasítva a füle mögé tűrni. Mintha egy pillanat alatt egy teljesen másik személyé vált volna, valójában viszont semmi sem változott, csupán elfogadta, hogy Kain nem lesz a segítségére.
- Nincs szükség arra a pajzsra. Szinte csak perceim maradtak, de ha nem bánod, azt itt tölteném, csendben. – Felnézett Kainra, de nem azzal a pillantással, ami egy ilyen lágyan megszerkesztett szavakhoz illenének. Ugyan várt egy keveset, születik e bármilyen reakció a másiktól, de ha el is küldené, ismét, akkor sem távozna egy pillanattal sem korábban. Majd megy, ha a mágia utolsó szála is elolvad a semmiben és nem köti már őr a valósághoz. Lassan oldalra dönti a fejét, hogy a fekete mágus mögé lásson, hiszen meg van rá a lehetősége, hogy ne emlékben megragadt tavak, folyók tükörképéből rakja össze sorstársa alakját.
- Mennyire hasonlítunk … - Elidőzik tekintete az elébe táruló fehérsárkány alakján, szinte csak a szarvuk alakja öltött más formát és hirtelen rátört a késztetés, hogy megérintse. Talán, hogy bocsánatot is kérjen azért, mert tudása, létének maradéka önkényesen igényt tart mindenére, de nem azért, hogy az ő életét élhesse. Nem. Csak azért akarja, hogy végre ez az egész véget érjen. Nincs szükség egy olyan nép tagjaira, akik képtelenek megvédeni magukat, szinte saját árnyékuktól is félnek és miközben önmagukat pusztítják, elfogadják mások oltalmazó szándékát. Kinyújtja kezét, ujjainak karcsú vonala azonban lassan kezd áttetszővé válni. Hát. Elérkezett az idő, hogy búcsút vegyen az „anyagi” világtól. Vissza is húzza kezét, majd az ölébe esti, összefonva ujjait, lehunyt szemmel várja az elkerülhetetlent, amiben van valami mardosó érzés is.
- Hiányzik a virágillat. Az eső lágy, dallamos kopogása és mező élettől duzzadó édes fellege kísértek át abba a világba, amiben létezem. Ha az árulás nem fájt volna, talán most nem szomjaznék annak az átkozott sárkánynak a vérére … Níbe. – Mielőtt alakja szertefoszlott volna, még meghagyta Kainnak a gyilkosa nevét. Nem fűzte hozzá szándékosság, csak a megmaradt emlékképek szülték szavait, mert a tudatosság nagyja már elveszett.
Az aranysárkányt talán meg is löki az eredeti méretét visszanyert sárkánykölyök, hiszen már jóval nagyobb test helyet követel magának és egyik oldalról a fa nem engedi. Még sem mérete a legjellemzőbb változás rajta, hanem hogy fehér színét bársonyos feketére cserélte. Morcosan mozdítja is a fejét és ahogy elméje lassan tapogatózni kezd, úgy ébred fel az a tudatos mágia is, amivel elfedi ezt a sötét színt. Hamar visszanyeri eredeti fehérségét, bár ez csak látszat. Szemét is kinyitja, de valami nem tetszik neki, vagy háromszor csodálkozik rá a világra, mikor megállapítja.
- Még mindig az erdőben vagyunk? – Picikét megemeli a fejét, de nem vél hasonlóságot felfedezni a korábbi hely és e között. – Miért vagyok az …? – És szépen lassan elkezd számára derengeni az elmúlt események kicsit hihetetlen sora. – Valami nagyon furát álmodtam!

- Hogy mire? – A környéket kutató pillantását Kainra emeli, a tanácstalanság könnyedén leolvasható ábrázatáról és lassan meginduló tapogatódzó gondolatok szülte aprócska változások. Amik elébe hirtelen ugrik megvető bátorsággal az intő gondolat, miszerint sárkány, sárkány alakjában és bár egy másik sárkány társaságában van, ez a világ még mindig nem fordult ki a sarkaiból és még mindig nem egyénenként ítélik meg a sárkányokat, hanem kollektíven. Ő is megkockáztatja az éjszakai szunyókálást eredeti alakjában, de most kellő gyorsasággal méri fel a helyzetüket. Ezért szót sem ejtve először is alakot vált, a rá jellemző köddé váló és abból előtűnő módon, ami után jön Sou számára a megdöbbenés. Utolsó tiszta emlékei alapján rendesen fel volt öltözve, így most nem tudja mire vélni, hogy egy szál ingben feszít, de az legalább elég hosszú, így kevésbé érzi magát zavarban. Ugyan akkor fel is rémlik neki valami. Rémült, mármint, hogy ő volt rémül és még kergették is és elnézve egyetlen ruhadarabja aljának állapotát, a korábban elképzelhetetlennek tűnő töredékek, már nem is voltak olyan hihetetlenek.
- A ruháim meg vannak? – Kérdezi reménykedve, de már annak is nagyon fog örülni, ha egy köpenyt kap kölcsönbe. Amint rendezte öltözékét és kevésbé érezte magát alul öltözöttnek, maximum némileg ázottnak. Igyekezett rendbe szedni minden emlékmorzsát, amit, míg öltözött igyekezett összekapargatni.
- Arra még emlékszem, ahogy elmentek … aztán azt hiszem megtámadtak azok a fura majomszerű lények, de volt közöttük más furcsaság is. – Edward „törpesárkányaira” már nem emlékszik tisztán, ahogy a többi mozzanat sem maradt meg egészben. – Utána pedig .. pedig .. Azt hiszem másról nem maradt emlékem. – Nem fogta fel letargikusan a dolgot, Kain látszólag jó egészségnek örvend és e mellett ő maga több mint hét esztendeig azt sem tudta magáról, hogy sárkány. Ismerős ez a kellemetlen érzés számára, de úgy véli nincs miért aggódnia, ha van valami fontos, amiről tudnia kell, akkor azt minden bizonnyal Kain el fogja neki mondani. Keze oldalára vándorol, oda ahol nem túl komoly, de még is azzá váló sebét szerezte. De ott sem kötést, sem pedig sebet nem érzett, ugyan érzékeny volt az érintésére egy bizonyos vonalon, de hát egy seb, még a mágiával gyógyítottak sem tűnnek el egyik pillanatról a másikra. Fel is kapja a fejét, valamiért úgy érzi, hogy ezt az egy dolgot még meg kell említenie. Már tett is róla egy kis utalást, az a bizonyos fura álom, ami lehet nem is az volt .. mert hát az inge csak nem véletlenül lett koszos és ez magyarázatot adna arra is, hogy hová lett a többi ruhája.
- De volt egy nagyon fura álmom. Kicsi voltam és te mentettél meg az szörnyektől? Aztán sétáltunk? – Újra körbenéz, egy pillanatra megakad tekintete a meggyötört idős fán, de leginkább a körötte heverő leszaggatott indákon, ágtörmeléken, amik után a kéregre vetette pillantását. A saját nyomait általában illik a sárkánynak felismerni, oda is megy és bár habozik, de végül végighúzza ujjait a fa friss karmolt sebein. – Vagy ez annyira nem is volt álom? – Fordul vissza Kain felé, az egyetlen olyan személy felé, aki az igazság egyedüli birtokosa, jelen esetben.

- Ezt igazán jó hallani. – Motyog közbe, miközben megtesz egy fél fordulatot és kényelmesen a fa törzsének dönti hátát. Megkönnyebbült, tényleg, szinte érezte, ahogy lekerül egy eddig fel sem fedezett mázsás kötöm vállairól. Nina családja, apja és testvérhúga immáron biztonságban vannak és talán már fel is gyógyultak. Egy sóhaj is elhagyja ajkait, mintha csak a gondolatok ki is akarták volna fejezni ezt a kellemes érzést. De közben végig figyelte Kaint, hiszen szavai tömören összefoglalták azt az időt, amire ő egyáltalán nem emlékszik. A balul elsült varázslat hallatán még egy vigyorba forduló mosolyt is feltornász az arcára, bár cseppet sem kellet erőltetni, ahogy a hozzá járó halk kis öröm kacajt sem.
- Most kicsit zavarban érzem magam. – Húzta szélesebbre a mosolyát, valóban így érezte. Nem mindennap esik meg a sárkány fiával, hogy újra kölyök, egészen kicsi fióka lehet és ráadásul egy olyan sárkány társaságában, akihez valahogy nehezen lehet odaképzelni egy kisgyermeket. Egyik karját keresztbe fektette mellkasán, míg a másikat megtámasztva rajta, az mutató ujját az álla alá illesztette. – Remélem nem tettem semmi olyat, ami zavarba ejtett? – Tekintetet egy egészen elenyésző pillanatig finoman kutakodóvá vált, mivel emlékezte szerint nem volt az a kimondottan jó gyerek, bár rossz sem volt, csak .. csak éppen mindig megtalálta azokat a bizonyos rosszkor rossz helyen pontokat az időben. Néhány emlék még meg is elevenedik elméjében és legnagyobb meglepetésére ezek között akad egészen új ízű is. De van bennük egy aprócska furcsaság, el is mereng rajta egy pillanatig, percig is talán, mert a vele tartó sötét alak formája olyan homályos és amennyire kivehetetlen, legalább annyira ismerős is. Kétség sem fér hozzá, hogy Kain az ölébe vette és oltalmazta, ezért pedig mérhetetlenül hálás volt, mert azt hitte … Mit is hitt? Olyan ponthoz ért gondolatmenetében, ahol nem talált mást csak tátongó ürességet és csak a bizonyosság volt ott, hogy valami lényeges veszett kárba.
A rövidke szünet után érkező újabb szavak először értetlenséget szültek benne, mert egyszerűen nem tudta hová tenni a kétlábú női alakot. Szándékában állt szolidan megkérdezni, hogy a „megpróbáltatások” után nem lehetséges e az, hogy hallucinált, de ezt az utolsó szösszenetnyi mondat eltörölte. Hitetlenség és félelem kerekedett felül tekintetében. Elfogta az érzés és egyben a késztetés is, hogy egyszerűen arra a lélekre kiáltson, akinek olyan sok mindent köszönhet, hogy ez az állítás nevetséges, egyenesen hazugság. De ezt nem tehette meg és a gondolathoz oda kívánkozott még egy szó: még egyszer nem. Így megadóan lehajtotta a fejét és ebben a gesztusban talán volt is valami ismerős Kain számára, csak Sou pár pillanat elteltével az erdő felé fordította figyelmét, miközben a gondolatait rendezgette. Lehetetlen! Kain viszont nem hazudna! Ez a két állítás állt egymással szemben és inkább az utóbbiban hitt, mint az előbbiben.
- Fekete haj és zöld szem.(?) – Kain felé fordult, hangjában azonban éppen csak sejlett a kérdő hangsúly. Megerősítésre várt, de a következőkbe valószínűleg a nélkül is belekezdene. – Szerettem volna erről veled beszélni, mert nincs olyan, akinek el tudnám mondani .. csak hát, neked éppen elég bajod van nélkülem is. … Mondott neked valamit? Nem kell eltitkolnod, egy ideje bizonyos dolgok vagy személyek felé szokatlan indulatot érzek, de végül is magamnak köszönhetem, ha kölyökként tanulok .. most nem vagyok ennyire bizonytalan magamban. – Egy keveset visszahalászott gondtalan mosolyából, de megint érezni kezdte az a súlyt, másként ugyan, de éppen olyan, ha nem nehezebb erővel húzta vállait.

// Kain //

Jogos lenne a kételkedő pillantás, de nem néz fel Kainra. Nem kell elhinnie azt, amit hall és talán ezt is szeretné, saját magát viszont nem képes meghazudtolni. Nincs miért és hogyan, csak tudja, hogy ez igaz. Fél is és félelme el is mélyül az újabb szavak hallatán, talán titkon a kezdetektől fogva ettől tartott, amikor visszautasított minden kapcsolatot ezzel az ősi hatalommal. Komor sóhajra futja tőle, máskor talán hálás lenne a zárónak tűnő sor után, hiszen már nem gyermek a másik szemében, vagy legalább is már nem annyira, mint eddig. Ugyan fogalma sincs, hogyan jutott Kain erre a következtetésére, de most egyszerűen képtelen megkérdezni és nem csak erre, a szavak, amik mostanában nem is olyan ritkán hagyják cserben, most sem sietnek, hogy kisegítsék. Pedig ez a némaság sokkal rosszabb, mintha sok sületlenséget hordana össze.
Tekintete ugyan Kainon függ, de mintha nem is látna az immáron a fának támaszkodó sárkányt. Emlékpillanatok sokasága elevenedik meg benne, olyanoké, amikor olyan dolgon kapta magát, amit eddig nem tett és még csak gondolatban sem fordult meg a fejében. Nem egy ilyen pillanaton Kain emlékképe is osztozik, de van itt az ártatlannak induló dolgokon túl, valami sokkal súlyosabb. Tudta, mindig is tudta, hogy népének szelíd természete csupán egy jól megkomponált álca, hazugság, ha így jobban tetszik. Hiszen, ha a szükség úgy hozza képesek sokkal hidegebbek és teljesen érzelemmentesekké válni, ezt már ő is megtapasztalta.
- Köszönöm, hogy elmondtad. – Egyszerűen nem tudott mást mondani. Talán megtoldhatta volna még annyival, hogy ebben a pillanatban és talán a következőben és az azt követőben sem ért majd egyet az aranysárkánnyal. Nem érzi úgy, hogy bármiben is képes lenne dönteni és ez a bizonytalanság befészkelte magát, hosszú időre rendezkedve be lelkében, ahogy attól a „szellemtől” való félelem is ott nyugszik, ugrásra készen. Lehunyva szemét dönti fejét a fának. Észre sem vette mennyire hevesen ver a szíve, felvehetné a versenyt egy riadt kismadáréval is, ezért és a sok más indok miatt is úgy érzi, nem ártana megnyugodnia egy kicsit legalább. Figyelme elkalandozott a hulló cseppek felé, máskor jót mosolyogna barátja és saját ázott alakján, most azonban képtelen megtenni. Elméjét elcsitítja a monoton kopogó hang, amiben éppen csak fel feltűnik a közeli megduzzadt patak habzó rohanása. Olyan hosszúnak tűnt ez a szelíd hallgatózás, pedig néhány perc lehetett csak, talán annyi sem, de nem bánta, hogy Kain megtöri az újabb közéjük ereszkedő csendet. Még örült is, hogy bátyának vele ellentétben akad még mondanivalója, de ha kérhette volna, akkor inkább a mennyei őzsült receptjét hallgatta volna meg.
A pillanat műve volt csak, hogy a langymeleg esőzés jégveréséé váljon, gyorsan múló jelenség volt és kárt sem igazán okozott, de hogy volt a földön koppanva megállapodó és odébb guruló jégszemek adnak tanúbizonyságot. Sou pedig legalább ilyen hirtelen löki el magát a fától, hogy szembe állhasson Kainnal, nehéz lenne eldönteni, hogy a viharfellegeket nevelő zöld tükrökben a számonkérés, vagy a gyűlölet fénye az erősebb. De mivel ez a hirtelen jött változások percei, nem fajul hat el a dolog. Sou tesz is egy lépést hátrálva az arany sárkány elöl, zavartan le is hajtja a fejét, fogalma sincs, hogy van e miért bocsánatot kérnie, de még is úgy érzi, kell.
- Sajnálom. – Meg is teszi, de korábban hallatottak ellentétben a Níbet érintő ténytől nem tud szabadulni. – Nem lep meg… Nem egyszer csapot már be engem is, de .. – Nagy levegőt vett és kifújta, hátha ezzel lerázhatja magáról azt a keserű ízű indulatot. – Az a nő, ő Nawara, akiről a nevem is kaptam … senki sem tudja, hogy ki okozta a halálát, de ezek szerint egy valaki ég is van. Egy olyan bölcs öreg hogy lehet ennyire …- Kezei ökölbe szorulnak és csak gondolatban kerül hozzá a sértő jellemzés.

- Megölni? – Félsz remeg a kérdésében, de a vonásain uralkodó hangulat inkább arról árulkodik, hogy mindenféle kérdezősködés nélkül a legsanyarúbb halálnemet alkalmazva szabadítaná meg az idős sárkányt a földi lététől. Elmosolyodik, fáradtan és utálattal telve. – Sosem kedveltem őt, egészen kicsi korom óta, ha tehettem kerültem és még így is rengeteget ártott. Nem hiszem, hogy a halálával elmúlna ez az érzés .. nagyobb elégtétellel tölt el az a tudat, hogy magányában kell majd elhagyni az élők világát. – Lassan vonta el Káinról a tekintetét, hogy az erdő sötétbe boruló szövevényébe fúrhassa. Cseppet sem emlékezteti őt ez a hely a nimfák rémisztő erdejére, de mikor először látta viszont gyűlöletének okát, pont ilyen baljós sötétség lappangott a fák között. Nem szállt el a dühe irányába, nehezebben tudott szabadulni az „ártó” gondolatoktól, de lassacskán változtak és már nem dühös, inkább csak mérges volt és úgy érezte joggal, ám már Kainra. A pontos okát nem tudta a változásnak, de azt igen, hogy őt nem lehet egy lapon említeni Níbevel, ha korábban hangzanak el ezek a szavak, Nawara adhatott volna rá pontos választ.
- Biztos vagyok benne, hogy az ő okai nem olyanok, mint tieid voltak. – Visszapillantott Kainra. Az utóbbi időben, azóta mióta utoljára találkoztak sem járt csukott szemmel és füllel, hallott ezt-azt és ráadásul még egy, a háborút megjárt sárkánnyal is találkozott. Barátságot ugyan nem, de ismeretséget kötött azzal a fehér sárkánnyal, aki nem túl szívesen még is mesélt neki a Nagy háborúról. Tekintete azonban Kain irányába megenyhült, sosem fogja átérezni igazán Kain döntésének a súlyát. Aminek viszont megismerte az előtte álló aranysárkány, egyszerűen kizárja, hogy csupán önző okai lettek volna az árulásra, hiszen akkor nem csak menekülne, hanem lépten-nyomon mindenkit kihasználna, hogy mentse pikkelyes irháját. Vonásai is kisimulnak, lassacskán visszanyeri nyugodt önmagát. – És őszintén nem is érdekel, nekem te sosem akartál rosszat és amióta ismersz, szinte minden alkalommal óvtál … pedig ahogy most is, korábban is rengetegszer keltettem fel benned a fájó emlékeket. Nem mindig tudok ilyesmire figyelni, de a szemeid árulkodnak. – Egy mélyen nyugvó gondolat fájón moccant meg benn „El fogod árulni őt.” és ettől jobban félt, mint a megfoghatatlan akarattól, ami benne nyugodott, egyenlőre. Nehéz témába mászott bele és talán magával rángatta Kaint is. Megint? Már egy óceánt is meg lehetne tölteni azokkal a fogadalmakkal, amiket arra tett, hogy ilyet többé nem tesz. Savanyú iróniával szinte már látta a nyakába akasztott táblát: Vigyázz Kain, itt jön a hangulatod rombolója!. Persze, könnyedén lehet, hogy Sou kissé eltúlozza a dolgot, de addig is, míg ilyesmiken jár az agya, elkerülheti a feltett kérdésekre a válaszadást. Végül bólint. Sejtette, hogy nehéz lesz, de így, hogy közben megbántja azt, akiben a leginkább megbízik, még nehezebbé teszi.
- Igen, igazat mondott. Bennem van. –Először mondta ki. Önmaga számára is mintha most vált volna visszavonhatatlan valósággá. - Összefogja a „lényemet”, bár ez nem sokat számít, ha már a birtokosává lettem. – Lenne a mondatnak folytatása, de még is olyan hangsúllyal fejezte be, mintha itt lenne a vége. Ha már meg van, mindegy alapon. – Ha elég felkészült lennék, akkor csak a hasznomra válna, de én sosem vágytam erre … De ne aggódj! .. Tanulni sosem késő. – Halványka mosolyra is futotta, pedig apránként a jókedv utolsó morzsái is eltűnnek belőle, csak ezt nem akarja kimutatni. Bánja, igen már bánja, hogy belekezdett, mert Kainnak valóban vannak nála sokkal égetőbb problémái. Érzi, hogy legszívesebben elfutna és elbújna, olyan helyre, ahol senki sem talál rá, csak hát moccanni sem képes.

Csak állt és állt tovább. Érezte, ahogy mezítelen talpán át a hideg alattomosan kúszik fel lábszárán és végül egész testére libabőrt lehel, bár kérdéses, hogy valóban a hideg tehet e erről, vagy az, amit az imént hallott. Nem jut szóhoz. Fogalma sincs mit is mondhatna, ő nem hallotta a beszélgetést és nem tapasztalta, hogy bárki irányítaná, vagy várjunk csak! Ez így nem lenne teljesen igaz, azok a pillanatok, amikor cselekedett, de utána felmerült benne a kérdés, hogy még is honnét szedte a majdnem tökéletes ötlet kivitelezését. Elfeledkezett róluk, mert miért is kellet volna kétkedve az után kutakodnia, hogy talán nem is egy jókor jött jó ötletnek hagyta meg, hogy valóra válhasson? Jobbjával bal karjára fog rá, hogy ezzel az esetlen móddal próbálja távolabb űzni a hideget, nem az esőét, hanem a félelem dermesztő leheletét. Megfakult szőke tincsei lassacskán egészen a szeme elé nyúlnak, ahogy átázva és elnehezülve elvesztik tartásukat, de nem söpri félre őket. Most jól jövő függöny,, ami elfed valamennyit tanácstalan zöld pillantásából, ami ragaszkodón és talán kétségbeesetten kapaszkodik a sötét lélektükrökbe.
Fáradtan festi hangsúlyosabbá a mosolyt arcán. Káintól vár segítséget, valamit még a kérdéseken kívül, amik egyszerre segítenek neki megfelelő irányba terelni a gondolatait és azok között újabb káoszt szülni. Szólásra nyitja ajkait, de végül csak újra becsukja és némán áll tovább. Hol is kéne belekezdenie? A legelején? Vagy elég lenne csak a rövid magyarázat, az, amit ő is kapott, pont attól a sok titkot ismerő és rejtegető öreg sárkánytól. Akaratlan is megfordul újra a fejében, hogy mit tehetett, amivel kivívta annak a nőnek, lánynak a haragját. Níbe annyira tiszteli, szinte rajongással beszélt a Hollóról és a megoldás kulcsa már ott is van a kezében, de az öreg sárkány iránti érzései meggátolják abban, hogy észrevegye. Pedig felismerhetné azt a tüzet az idős tekintetben, ami oly jellemző a szerelmes és megcsalt férfiakra. … Bólint.
- Tudod miért neveztek el minket gyöngysárkánynak? – Nem rémlett számára, hogy erről valaha is beszélt volna Kainnak. Korábbi kérdésével ellentétben azonban vár egy keveset, még egyszer sorra veszi azt, amit mondani szeretne és aztán folytatja. – Mert, halálunk után közönséges gyöngyé változik a testünk. .. De még is van két olyan gyöngy, amik megőrizték az életükben szerzett tudást. Emlékek, megkötött szövetségek, mint Ailosz és érzelemtöredékek. Nem csak tisztelt tárgyak, hanem eszközök is voltak, hogy tovább élhessünk rejtve. … - Tudja, hogy rövidebben is felelhetne a feltett kérdésre, kérdésekre, de ez hozzá tartozik, akárcsak az éjszakához a csillagok és a nappalhoz a Nap. – .. de ennek meg volt az ára is. Mind nagyon fiatalon haltak meg, lehet engem is ez riasztott meg. – Még is ki ne félne a haláltól? Főleg, ha látta, hogy egyiküknek sem jutott csendes és szelíd vég. – Viszont most már nincs választásom, ahogy akkor sem volt, mikor a fekete gyöngy felének a birtokosává váltam. Akkor közelebb álltam a halálhoz, mint az élethez és csak ezért maradhattam életben. Hát. Ilyen a kapcsolatunk .. – Picit megkönnyebbült. Most, hogy magában is levezette a dolgot, úgy vélte ez a nagy riadalom csupán a zavarodottság szülte túlzás volt. Feszült tartása is megenyhült, már nem is érezte, hogy görcsösen törnie kéne magát azon, hogy melyikük is uralkodik. Megrázza kicsit a fejét, fellazítva kókadozó tincseit is. – Belegondolva, hogy mi mindent hordozok .. már nem csodálkozom a változásokon. Hiszen van valami, ami rettentő idős és sokat tud …és én még borzasztóan tapasztalatlan vagyok. – Megteszi az első lépéseket Kain felé és valamivel tényleg vidámabban lép már mellé, látszólag egyszerűen lerázta magáról a korábbi sanyargató érzéseket. – Minden kitisztul majd, pont, mint az ég. – Lelkesen lendíti ujját az ég felé, mert végre elállt az eső és a víz, ami még rájuk hullik az utolsója annak a zivatarnak, ami dédelgetően lemosta a fákra telepedett port.

//elszötymötyöltem ezzel a reaggal ^^ //

Az égnek emelt karját lassan visszaereszti maga mellé, közben pedig szelíden Kain arcát fürkészi. Ha nagyon akarná és mondjuk másfelé terelné pillantását, talán képes lenne nem észre venni az aggodalmát. Ő is osztozik azokkal, de ki már nem mondja, nem akarja, nem meri és ezért sem igyekszik biztató szavakkal elhessegetni az aranysárkány hangulatát. De vannak pillanatok, amikor nem kell görcsösen akarni sem a jót, sem pedig a rosszat, egyszerűen csak el kell fogadni a helyzetet úgy, ahogy van. Most ezt teszi Sou, de a kis suta mosoly ott figyel arcán és keze is mozgásba lendül és ha nem szabnak gátat a mozdulatának, akkor roppant ügyesen fűzi át karját Kain karján. Ami egyben azzal is jár, hogy mellé kanyarodik néhány lépéssel és úgy pillant fel a nálánál jóval magasabb férfialakra.
- Észnél leszek. – Egy bólintással nyomatékosítja is a kijelentését, ám, hogy ezt mennyire lesz képes betartani, csak az elkövetkezendő idők tudhatják. – Óvatos leszek és talán ráveszem magam, hogy hazamenjek tanulni. Níben kívül is akad azért talán még egy-két olyan személy, aki segíthet ebben. – Éppen csak megvonja a vállát, amit követően kihúzza kezét Kain karja alól és némileg tanakodva ácsorog mellette. Olyan furának tűnik, talán alig fél órával ez előtt, mindenféle meggondolás nélkül robbant volna az aranysárkány ölébe. Vigasztalásért és bátorításért. Most viszont elgondolkodik rajta, elég nagy, hogy ilyesmit ne tegyen meggondolatlan és ezzel esetleg megkímélve attól másokat, hogy zavarba jöjjenek. Megkérni pedig, valahogy elég esetlenül hangzik. Egy sóhaj azonban mindig készen áll, hogy kisegítse ez esetben a sárkány gubancos gondolatai közül.
- Valami rémlik… - Vonta fel szemöldökét és felsandított az égre. Itt-ott még vastagon hömpölyögtek a szinte fekete fellegek, de jócskán akadt olyan rész, ahol már csak acélszürke fátyol terült el. Azt már nem láthatta, hogy a távolban és amerről a viharféleség érkezett, már rózsás pírt csalt a felhőkre a Nap horizont felé tartó útján. – Ígértem egy csillagot. – Gyermeki mosollyal pillant Kainra. – Tudom, hogy gyerekes dolog, de édesanyám azt mondta, hogy míg fent ragyog a csillag az égen, addig útjaink mindig keresztezni fogják egymást és nem feledjük majd a bizalmat. – Sou mostanra sejti, hogy a szeretett lény eltérve a valós dolgoktól, hogy később rá kelljen eszmélnie, lelnie annak értelmére, értékekkel akarta ellátni fiát. Kedves kis dolgok, olyanok, amikre szeretettel emlékszik vissza az, aki kapta. ~ Nem most jött el az alkalom, hogy ezt tovább feszegessem. … Még.. én sem biztos, hogy tudnék róla beszélni. ~ Gondolata egy korábban már kimondott töredékre tér vissza. Úgy érezte elfogadta és megbékélt a dologgal, hogy soha nem éri meg azt a kort, amit egy magfajta sárkány elérhetne. De ez a tény lehetne az, amivel talán eloszlathatná Kain féltését, mert miért aggódjon, ha talán néhány hónap múlva már nem lesz.
- De buta vagyok… Sokkal fontosabb dolgaid is vannak, mint egy csillag les. – Emlékezteti magát, ám hangosan, ezzel úgymond meg is érdeklődve Kain szándékait. Most már nem kell egy esetlen kölyökre vigyáznia, noha óvó szemeire és vigyázó hatalmára szükség lenne .. Sou nagy valószínűséggel elutasítaná.

- Tényleg? – Nem lepődött volna meg, ha Kain búcsú szavait intézte volna hozzá. Mivel azonban messze nem ez történt, felcsillantak a szemei és egészen megkönnyebbülve tette meg az a fél, vagy negyed lépést a fáig, ahol széles mozdulattal megfordult és nemes egyszerűséggel letelepedett. A fának, a földből kitüremkedő, már kérges gyökerén foglalt helyet, lassan körülhordozta tekintetét kicsiny táborukon. Hely van bőven, igaz, hogy csupa víz minden, kivéve persze a kis tüzecske, ami még küzd a létezéséért.
- Kisüt még vajon a Nap? – Teszi fel elgondolkodva a kérdést. – Jó lenne megszárítkozni, kicsit kezd hűvös lenni így. – Megrázogatta kicsit teljesen átázott ingét, majd előrébb hajolva elnehezült tincseit is összeborzolta. Csavargathatta is volna, de így jóval egyszerűbb volt. Mindjárt a levegőt se érezte hűvösnek, igazából, így még egész kellemes is lett. Ehhez társult az is, hogy már az elmúlt percek nyomasztó hangulatát sem igen tudta visszaidézni és nem is akarta. Tényleg jó volt így. Csak még sem sikerült nyugton maradnia, ruhái mellet, ahogy elnézte, a tarisznyája is velük tartott. Egy hosszú percig nézte a vászonzsákot, hátha megmozdul végre, de hiába nézte az élettelen tárgynak esze ágában sem volt megmoccanni. Miért is lett volna? Ebből adódik viszont, hogy Sou volt kénytelen érte nyúlni, ezzel együtt kényelmes ülőhelyét is hátra hagyni, mivel karja sem nyúlt meg, megtoldva a távolság leküzdéséhez szükséges hosszal. Lelkesen nyitotta fel és túrt bele, de aztán némileg letörve húzta ki belőle a kezét és egy sóhajjal tudomásul vette, hogy amit fel szeretett volna venni, nos az van rajta. Éppen csak megvonta a vállát, hiszen megfázni úgy sem fog és nincs annyira hideg sem, hogy egy órán belül meg ne száradna, mágia nélkül. Magával húzva a tarisznyát visszaül korábbi helyére és kényelmesen a fának dől, de arcán már ott trónol az a kis félmosoly, ami önkéntelenül is Kain ázott „ábrázatának” szól.
- Lenne egy felettébb érdektelen kérdésem. A rövid haj nem lenne praktikusabb? – Ezt önmagának is feltehetné, de azért messze van még attól a hajhossztól, mint fogadott bátya. – Nem azért kérdezem, mert ez nem áll jól .. de jelenleg inkább hínárnak tűnik. .. Akarom mondani így egy kicsit komikus az ábrázatod. – Egyre csak szépít a mondanivalóján, de nem bánja, hátha képes egy időre száműzni mindkettejük savanyú-sanyarú gondolataikat. Ezért is pillant fel Kainra, zöld szemeiben megtalálható a bocsánatkérés, de az a leheletnyi játékosság is, ami felettébb mulattatónak találja a szavakat és a mögöttük rejtő veszélyen is csak nevet. Nem az aranysárkány lesz az, aki elveszi Sou életét.
- Szóval .. itt éjszakázunk? – Egy kitérő erejéig csendesebb vizekre evez.

// Mitsi //

- Gyl, ha megkérhetnélek, ha nem is engedsz el de gyengítenél a szorításodon?
* Zavartan nézek kezeimre, miközben el is engedem. Csak most tudatosul bennem, hogy erősebben szorítottam karját, mint ahogy azt eredetileg szerettem volna. Sajnálkozó, letört tekintetem csupán ez után keresi fel a szeretett elf tengerkék szemeit.
Zavarodottságomban szavak nem is hagyják el ajkaimat, de tekintetem mindenről árulkodik. Helyettem azonban beszél ő. *
- Ennek nyoma marad.
* Ismételten karjára pillantok, látva a pirosas nyomokat, melyeket az ujjaim hagytak rajta. Óvatosan visszahelyezem kezeimet, hogy egy enyhe dörzsöléssel próbáljam elmarasztalni az előbbiek után hátramaradó érzést. Mégis magát a tettet már nem lehet semmissé tenni. Arcomhoz simuló kezei gyógyír zavarodottságomra. Érzem ahogy gondolataim ismét a helyükre rázódnak, és mikor telt ajkai az enyémekhez érnek, még egy időre Tresoldestről is sikerül megfeledkeznem, és csak reá gondolni.
Végül mikor ajkain eltávolodnak egymástól, érzem, itt az idő. Ezt az érzést erősíti bennem, ahogy homlokainkat összeérinteti. Szemeimet lecsukva, lassan mély levegőt véve várom, az elkerülhetetlent. *
- Tresoldest nem halott!
- Éreztem.
* Válaszolom szinte azonnal a legnagyobb nyugalommal. Mégis, amint ez a nem túl hosszú szó elhagyja számat, egy furcsa érzés kerít hatalmába, mintha mást hallottam volna.
Szemhéjaim felpattannak, homlokomat elkapom az övétől, és egyenesen szemeibe nézek egyetlen rövid mondatott hallatva. *
- Hogy??
* Még válaszra sem hagyok időt neki, máris átölelem karjaimmal, és gyengéden magamhoz szorítom, miközben karjai nyakam köré fonódik. Legszívesebben jobban magamhoz szorítanám, és úgy fordulnék meg vele együtt párszor a szobában, de testem már a kezdeti mozdulatnál tiltakozik ellene. Így maradhatott csupán a gyengéd változat. *
- Amikor idejöttem fel volt túrva a szoba, de itt nem hallt meg! Valószínűleg életben van!
* Bár a korábbi öröm még tombol bennem, ezek a szavak mégsem hoznak akkora megnyugvást, mint az ezeket megelőzőek. Mégis vissza költözött a remény érzete testembe, és bár most úgy tűnik, ugyanott vagyok, ahol pár nappal korábban, de ez még mindig jobb, mintha egy halott testet találtam volna itt. Attól már nem tudtam volna meg semmit sem. *
- Valószínűleg…
* Ismétlem meg utolsó szavainak egyikét. *
- Ha netán nem él akkor sem kell félned Gyl! Hátrahagyott valamit amiből mindent megtudhatunk!
* A meglepetéstől szóhoz sem tudok jutni. Kíváncsi vagyok mi lehet az, de egyben furcsának is találom. Kissé elhúzódom Mitsukotól, hogy távolabbról nézhessem arcának minden rezdülését, mely arról árulkodhatna, hogy csupán szórakozik velem, még úgy is, hogy tudom, ezzel nem tenne ilyet, de akkor is. Kétkedésem azonban hamar szertefoszlik és helyét egy megkönnyebbült mosoly veszi át, miközben még mindig elfem tekintetébe merülök. *
- Mégis mi lenne az? …
* A korábbi távolságot leküzdve ezt már megint közvetlenül arca előtt említem meg neki, miközben a kíváncsiság csak úgy sugárzik arcomról, ahogy próbálom rávenni, hogy árulja el. *
- Minden esetleges kérdésedre válaszolok szívem, de jó lenne ellátni a sebeidet. Az egészséged mindenek előtt, Rendben van?
* Számat kissé elhúzva fogadom az elhangzottakat. *
- Ne csigázz… Eddig is megvoltam. Az a pár perc már nem számít.
* Kérlelve meredek Mitsuko tekintetébe, miközben azért egy sunyi mosoly is megjelenik arcomon, ki tudja talán bejön.
Válaszok helyett, azonban egy csókkal leszek gazdagabb, ami ellen egyáltalán nincs ellenvetésem, mégis a kíváncsiság nagy úr, főleg ha az ember orra előtt már elhúzták azt a bizonyos madzagot. *
- Gyere..
* Lágy csalogató szava mellé újabb apró csókok társulnak, melyek hatására végül belátom, egy keveset mégis csak várhat az valami. Végtére is Mitsukonál van. Nem fog elszaladni.
Mégis hiába az elhatározás, csak nem sietem el az ágyig vezető utat, had győzködjön csak minél tovább, mielőtt odaérnénk. Végtére is, ha már úgy döntöttem várhat a hír, legalább a helyzetet élvezzem ki a lehető legjobban.
Azonban minden út véget ér egyszer, így kerülünk mi is végül az ágyhoz, ahol meg is próbálok megszabadulni felsőmtől, hogy a dzsungelben szerzed zúzódásokat végre én magam is alaposabban szemügyre tudjam venni. Eddig ugyanis nem nagyon volt rá szükségem, hiszen semmit se változtat maga a tudat, mellesleg alkalmam se nagyon volt rá.
Mégis a próbálkozás közben kezeim végül csak megállnak, hagyva hogy a felső visszakerüljön eredeti helyzetébe. *
- Segítenél egy szerencsétlen emberen?
* Kérdem mosolygóan, csupán a helyez fényére való tekintettel. Ha pedig kissé akadékoskodna Mitsuko, hát ez alkalommal én helyezem ajkaimat az övéire, mint a meggyőzés igen csak hatékony eszközét.
Ha pedig elérkezik az idő, mikor a felsőm, már lekerül rólam, legfeltűnőbb sérülés máris szemet szúrhat Mitsukonak, ami nem más, mint a mellkasom nagyját beborító kékes-zöldes árnyalat jelent.
Nekem is első dolgom ezt a sérülést megnézni, hiszen ezt érezem a legerőteljesebben még most is. Most már az is világos számomra, hogy miért is. Látva Mitsuko reakcióját szólásra nyitom számat. *
- Ne kezd ki a növényekkel. Főleg a több méter magas gyökérszerűekkel.
* Mint aki ezzel, le is rendezné a dolgot, még futólag végigszalad ujjam a elszíneződés mentén, majd máris a karomat és vállamat kezdem kutatni a kövek okozta zúzódások nyomán. Ezeknél is akad, melyeknél a bőröm már nem a tőle megszokott színben pompázik. *
~ Mégis csak jó lett volna egy olyan vért …
* Gondolataimban a Lotháron található masszív vértre terelődik, melyről a kövek csak úgy pattogtak le, némi koppanást követően, de hát inkább egy kis koppanás, mint kék, zöld foltok.
Végül mikor végigérek magamon, egy mosoly keretében szólalhalok fel. *
- Látod semmi komoly… Most már elmondhatnád, mit is hagyott hátra Tresoldest.
* Csak remélni tudom, hogy végül nem kívánja megnyomkodni az összes zúzódást. Nem lenne egy kényelmes dolog. Főleg nem a mellkasomat illetőnél. *

//Kain//

Követi tekintetével Kain mozdulatait, egészen olyan, mintha ők ketten egy kis kupaktanácsra ülnének össze. Ki tudja, talán ettől a halványka’ érzéstől vezérelve egy kicsit előrébb hajol, nehogy az amúgy is jól hallható szavakat még véletlenül se hallja meg. Örömittas arcán egyetlen vonás sem változik, pedig szívesen húzná szélesebbre a kérdése szülte reakció láttán azt a mosolyt, ami ott trónol ajkán. De a világért sem akarta volna megbántani az aranysárkányt, ugyan akkor nem leplezi ama örömét, hogy legalább ezt az apróságot előcsalhatta a másikból. Emlékezete ugyan is kevés olyan vonást őrzött meg, ami eltérne a fakó arc őrizte komorságtól. Alig félmosoly, féltés, harag talán, aminek leheletnyi mozzanatait képes felidézni.
- Jogos. – Határozott bólintással ért egyet Kain érvével, ami a hosszú haj meglétét indokolja és nem csak indokolja, szükségnek is találja. – És érthető is. – Egy egyszerű dolgot nem olyan nehéz megérteni, legalább is egy olyan számára, aki maga is rejtőzködik. Persze Sou egészen más okból teszi ezt, amiben megegyezik Kainnal és eme világ összes sárkányával, akik emberek közé szándékoznak lépni. Felemeli fejét, önkéntelenül is fájósan húzva össze szemét egy pillanatra, pedig len nem is az ő térdei roppantak bele a mozdulatba. - Ez esetben viszont néhány más praktika is jól jöhet. Volt szerencsém néhány elég fura kinézetű mágushoz és belegondolva nem is olyan nehéz olyan szereket keverni, amik megszínezik a bőrt, vagy esetedben akár a hajad. Erre gondoltál már? – Oldalra dönti a fején és álla biggyeszti jobbjának mutató ujját. Nem kell zseninek lenni, hogy aki csak vet rá egy pillantást rájöjjön, jelen pillanatban több hajszínnel képzeli maga elé az említett mágusnak kinéző sárkányt. Hümmögve nézi még egy percig Kaint, aztán összébb vonja a szemöldökét, hogy egy pillanattal később már újra mosolygós ábrázatával karöltve oszthassa meg gondolatát Kainnal.
- Borzasztóan fura lennél szőke hajjal. - Hogy miért pont ezt a színt emelte ki? Igazán egyszerű, hiszen egy arany sárkányról lenne itten szó és ahhoz a legközelebbi hajszín a szőke. De valahogy, valami módon nem illeszkedik olyan tökéletesen hozzá, mint a jelenlegi és akkor persze oda is lenne a morcos fekete mágus álcája. Jó így, ahogy van! Ezt nyugtázva magában már a táskájáért nyúl és miközben felpattan ültéből, át is lendíti vállán annak szíját.
- Akkor induljunk?! – Nem csak hangjában, pillantásában is ott leledzik a kérdés. Figyelme azonban ugyan úgy szemügyre veteti vele a fa megviselt kérgének a látványát, az átázott avart, amiben szintúgy fel lehet lelni a finom mancsok és hegyes karmok nyomát, aztán a tűz is sorra kerül. Lustán lendíti felé a kezét, nincs szellő, de pont ez a lényeg, eltűnt a levegő, ami tovább táplálná a tüzet, így az még küzd egy keveset és végül ellobban. Csak a feketévé szenesedett fadarabok maradtak és a kevésnek tűnő hamu. Ezzel végezve vezeti vissza tekintetét Kainra, hogy nem kevés érdeklődéssel feltegye a következő roppant célratörő kérdését. – Merre?
Nyoma sincs annak a fekete gyöngysárkánynak, sőt, talán több is megmutatkozik most abból Souból akit a Pirkadati fogadónál ismert meg. Könnyed, még is figyelmes és nem engedi, hogy elnyomják a borús fellegek. „Majd csak lesz valahogy” gondolkodásmódot követve, de vajon meddig?