Menion

// Decemberi küldetés: 3. küldi- Utaskíséret //

Szokatlan volt látnia egy ilyen lényt az oldalán. Nyurga, mégis erőt sugárzó termete magasságban némileg lehagyta őt. Hosszú, kibontott ezüst-fehér haja ragyog a forró napsütésben.
Jótékony takarást ad hegyes kis füleidnek.- Gondolta magában befelé mosolyogva- Mintha egyéb külső vonásaidból nem lehetne rád ismerni.
Hófehér bőrét és fehér ruházatát, még egy koszos-szürke köpönyeggel is takarta. Ezzel is különcségének érzetét erősített a jó megfigyelő Balálban. Hiszen mind különcök. Pontosabban különlegesek az elfek. Ám Balál ennél tovább is ment gondolataiban. Többnyire nehezen cserkészte be saját megérzéseit, de figyelmére alapozva alkalmasint rendkívüli következtetésekre jutott, amiket még lassabban fogalmazott meg. Akárcsak most. A kortalan elf férfi szó szerint mintha megbújna a jótékony köpeny alatt.
Mindazonáltal kedvelte az elfeket. Nagyon is. Jobban mint sok más faj képviselőit, igaz, nem minden néphez volt szerencséje, mégis akikkel találkozott, azok között volt ilyen is és olyan is. Volt akire fel lehetett nézni, s akire nem.
Hogy miért is kedvelte éppen az elfeket? Na ezt biztosan tudta. Mert nem éltek minden áron az ereikben csörgedező mágikus képességeikkel. Előbbre valónak tartották a fizikai lehetőségeikkel leküzdeni a lehetőségeiket.

// Decemberi küldetés: 3. küldi- Utaskíséret //

Szokatlan volt az is, hogy Menion városa felé vette útját az idegennel annak kérésére.
A zsúfolt városokhoz nem volt hozzászokva. Ha lehetett el is kerülte azokat, hacsak kemény érdekeit nem szolgálta, hogy a közelükbe menjen, az ősök nevére bocsánat- akár be is menjen egyikbe-másikba. Hősünk jobb szeretett a természettel, az állatvilággal, osztozkodni az életén, mint más magukat értelmes lényeknek nevező figurákkal. Ritkán fordult elő, hogy megszánjon egy segítségére szorulót közülük, mint most ezt az állítása szerint eltévedt elf férfiút. Az elf ígérete szerint az őt a Birodalom végvárában váró nemes úr jól meg fogja fizetni az idegenvezetését. csak a lehető legrövidebb úton úton kísérje őt oda.
Tangeran hitte is, meg nem is ezt a beszédet, hogy csaknem a Déli-dombságon találkozván ő a messzi északi otthonából Menionba igyekezvén eltévedt.

// Decemberi küldetés: 3. küldi- Utaskíséret //

Ennyire eltájolódni azért nem lehetett egyszerű. Bizonyára nehézségekbe ütközött az elf útja. Amikhez neki, semmi köze sincsen. A sürű szövésű köpönyeg meg... hát.. földig ér, végig csatokkal összekapcsolva, és még a karjait is betakarja. Amint a poros országúton a látóterükbe ért valaki, máris felhúzta a kapucniját is.
Balálnak alkalma volt megfigyelni a lóháton is erőteljes alakot. Jól látta kisportolt testét, a lezseren omló öltözék ellenére is. Sőt, ha ez nem volna elegendő, felületes megfigyelő is láthatná a könnyed mozgását, és erőteljes mozdulatait, amivel például lóhoz szokottan, sportosan viselkedik.
Így Tangeran a mit sem sejtő vándorra tekintve magában így okoskodott:
Kell is neked a vezetés az idegenben, de mintha jobban kellene egy társ, aki megtöbbszörözi az erődet és lehetőségeidet, vagy akár elijeszti azokat, akik elől nem érzed magadat biztonságban.
Volt ideje elmélkedni. Tehette annál inkább, mivel az idegen nem volt bőbeszédű fajta. Szerencsére.

// Decemberi küldetés: 3. küldi- utaskíséret //

Mióta tegnap kora délután összetalálkoztak, s megtárgyalták a tennivalót, az esti és reggeli rutin közben beszélgettek. Reggel is csak azt kérte az idegen, hogy ha esélye lehet még ma elérni Meniont, inkább meg se álljanak, csak a lovaikat pihentetni, és ellátni.
Így tehát erőltetett menetben haladtak, az útba ejthető utolsó patak partján megállította Balál a lovát.
- Itt itassunk meg! Hagyjuk kicsit legelni a lovakat, uram! Hosszú este lesz, ha tényleg még ma meg akar érkezni- mondta.
- Muszáj lesz. Eszerint odaérünk?- mintha kicsit túl mohón tette volna fel a kérdést. Tehát ennyire fontos, és sürgős az ügye... vagy ennyire tart valamitől, ami Menionig érheti.
- Nyugodt lehet!- szakadt fel Balálból az óhatatlan intés- Menion felé jól belátható, puszta út vezet végig. Még az ilyen árnyas ligetek is ritkásak, láthatja! Könnyen odaérünk, de hamar kell indulnunk. Nemsokára szürkül. Sűrűsödik a homály!
A fehér elf zavartan felkapta a fejét, majd ugyanilyen hirtelen elkapta a tekintetét. Csendben maradt. Mintha mi se történt volna. Balál se szólt többet, még mindig nem tartozik rá...

// Decemberi küldetés: 3. küldi- Utaskíséret //

Az elf elengedte a lovat, ami elsőre a partra lépett, inni. Majd legelészni kezdett, s távolabb, a jobb fűfélék felé vette útját. Balál a víz mellett egy fatörzshöz kötötte jó lovát. Szinte sosem kötötte ki, messziről engedelmeskedett a hívó jelnek. Most útitársa viselkedése mégis elővigyázatosságra sarkallta.
Milyen jól tette! Alig néhány perc, és rozsdabarna lova halkan horkantott, fejét felvetve a legelészésből.
A következő pillanatban honnan, honnan nem, egy fa takarásából, két sötét árny ugrott elő egyenesen az elfnek rontva. Mire Balál egyet lépett feléjük, máris a hátán erős ütés érte, majd ránehezedett egy nagy súly. Lendületből lerázta magáról, s megpördült. Egy egészen kivételesen ronda pofával találta szembe magát. Az ork hanyatt vágódott a nagy lendülettől egyensúlyát vesztve. Balál kezében megvillant a tőre. A kardja bebugyolálva pihent a zsákjából kilógva. Az íjjal itt nem sokra megy a közelharcban védekezni. Mivel az ork valahogy lassan bírt feltápászkodni, hát megengedett egy pillantásnyi időt veszteni az elf és kéretlen társasága felé. Láthatóan apait-anyait beleadott a küzdelembe, de el kel a segítsége. Előbb elintézi az ork támadót. Odaugrott mellé. Majd megtorpant. Hagyta... Amaz erőlködve, inogva kelt fel a földről, a szája szegletéből vér buggyant. A földön egy kidőlt fatörzs éles bárdként hasította fel a teljes súlyával rázuhanó orkot. Embertelen hörgése elhaló nyöszörgésbe váltott, majd zsákként terült el arccal a földön Tangeran lábai előtt.
A következő mozdulat az elftől egy lépéssel eltávolodó alakot vette célba, aki kardjával, kinyújtott karral tartotta sakkban az elfet. A levegőt hangtalan átszelő kraft oldalról azonnal keresztül döfte a gigáját. Az is elterül. A harmadik éppen lefogta, és motozta az elfet, már végigtapogatta, és vetkőzésre kényszerítette. Kiterült társaira nézve, elborzadva mereven felegyenesedett. Az elf az előnyös helyzetére való tekintettel még be is húzott neki egy embereset. Az orvtámadónak inába szállt a bátorsága, és egy bozótos felé elrohant. Balál lehajolt a kraftjáért, majd utánalép. Az elf hideg kezét a karjára teszi.

// Decemberi Küldetés: 3. küldi- Utaskíséret //

-Hagyd! Hadd menjen. Ahová hírt vihet felőlem, nem lehet a közelben. Valóban puszta ez a vidék... Máris induljunk Menionba. Ott biztonságban leszek.
Balál két mozdulattal rögzítette a lovon a zsákját, majd a lovára pattanva megállt az elf előtt. Karját nyújtotta.
Amaz felemelte kezét. Balál átfogta karját, és lovára segítette. Amint beérték az elf lovát, váltott is. Úgy ugrott át rá.
Egy darabig csendben vágtáztak, majd ahogy sötétedett, lassították a lovakat. Menion dombján kaptatva, a várost tövében azért Balál nem bírta tovább.
- Csak kíváncsi vagyok. Nem nyughatom.. feltűnt, hogy nincsen csomagod. Feltűnt, hogy tartasz valamitől az úton. Elkaptak, kikutattak. Nem tudtam megelőzni. Mégsem vettek el tőled semmit. mert nem találták nálad. Mégis tudom, hogy itt van veled, mert egész úton féltetted. Hová rejtetted el?
Az elf mellé lépdelt a lovával.
- Hát tudd meg! Megérdemled, hogy részben megismerd a titkom. Amit kerestek, és amiért a világ végéig is üldöznek, hogy sose juthasson Menionba az emberemhez, az egy medalion. Rajta a Birodalom egyensúlyát őrző felirattal. Ez egy mágikus tárgy. És sohasem kerülhet avatatlan kezekbe. Hatalmas erejű mágiával bír. Az írás maga a mágia. Aki birtokolja, nagy hatalmat szerez, hogy megbontsa a népek egyensúlyát, amit a Hatalmas Istenségek lehelyeztek a világra. Ez a Béke végét jelentené Lanuriában, s lehet, hogy az egész földön... Nem.. nekem sincsen a birtokomban. - nézett Balál Tangeran elkerekedett szemébe az fehér elf- De egy baleset során a medál forró benyomata a bőrömbe égett néhány éve. Mikor megfejtettem, aki a segítségemre volt ebben, el is árult. Rá kellett jönnöm, hogy nem mindegy kinek a birtokában van, de úgy gondolom, a Birodalom feljebbvalói közt biztonságban lehet... Ráadásul a medálnak két oldala is meg van írva. A két szöveg ismerete pedig együtt jelenti a hatalmat. És a másik oldaláról sem ismert a szöveg.

Közben Elérték a várost. Az éj csendjében belovagoltak a főtérre, a Városházának nevezett díszes Birodalmi épület kitárt kapujában egy fehér mágus állt. Akinek a képviselők talárja volt a vállára vetve. Balál messze menő jóindulatot érzett kisugározni feléjük az idegen mágikus erejéből.

//Kain//

- Húst.? – Elég nehéz kiokumlálni a hangsúlyból, hogy akkor most ezt furcsának találja, avagy éppenséggel egyáltalán nincs ínyére, hogy húst egyen. Ugyan pislogva néz Kainra, de végül még is csak a felnőttre hagyja a dolgot, ha hús, hát legyen hús. Az persze már más lapra tartozik, hogy Sou számára a hús a madár és hal édes párosában ki is merül, lévén a lebegő szigeten semmilyen más ilyetén formájú ételforrás nem volt fellelhető.
- Igen! – Egyértelmű, most már minden bizonyíték alá is támasztja, habár a pocakja még nem kordúlt meg, de az önzetlen lelkesedés, amivel azt az egy darab szót ejtette ki, minden elmond. És akkor még szó sem esett arról, ahogy újfent fogást keres és talán talál is a sötét anyagok valamelyikén, hogy biztonságosan megállva az előbb elhangzottakat heves bólogatással is fokozza. Az ezt követően elhangzó szavak pedig egyszersmind eltörlik szépen a színtérre óvakodó szomorúságát, egészen biztatónak érezte és ennél több nem is kellet neki. A szabad ég alatt fognak aludni! Érzett némi késztetést, hogy eme örömét valamilyen formában, mondjuk céltalan szaladgálás, vagy ugrándozás ezt ki is fejezze. Végül még is inkább nyugton maradt, nagy valószínűséggel a másik nagy örömére. Ahogy a csend kettejük közé lopódzott, az elmélkedés ráncai a másik homlokán Souból hosszú értetlen pislogásokat váltott ki és aztán valami csoda folytán még is csak összeállt a kép. Mert amit Kain arcán látott érdekesnek tűnt és nem csak annak, hanem a tetejében még ismerősnek is. Hiába más az arc, attól az a bizonyos „gondterheltség” ugyan azt a formát öltötte fel a vonásokon. Halkan felkuncog, kihúzva magát áll vigyázzba Kain előtt, bár nem nevet szája igen is mosolyra görbül. Az édesapja sosem vitte vadászatra és nem is volt rá szükség, de még is akadtak olyan időszakok, események, amikor sem ő, sem pedig az édesanyja nem tudott vele lenni és óvni a bajtól. Vigyáznia kellet magára és betartani mindazt, amit a szülei meghagytak neki és majdnem mindig sikerült is maradéktalanul megtartania az adott szavát.
- Megvárlak. – Jelenti ki töretlen magabiztossággal. – Voltam már otthon is egyedül és … - Az ilyen kezdetű mondatoknál bukkannak fel a közölni kívánt mondanivaló igazát megcáfoló emlékek és ezt most sem esett meg másként. Emlékszik még, hogyan haragította magára az egyik siheder sárkányt és hogy miként esett meg, hogy megtalálta szigetükön a legmélyebb szakadékot. De most másként lesz! Ezt el is határozta és egy laza kézmozdulattal seperte arrébb a baljós múltfoszlányokat. - ..sosem keveredtem túl nagy bajba. Mmm, majd elbújok addig, míg vissza nem jössz. – Tekintetével lassan óvakodott el, a fák magasan terpeszkedő koronái felé, mint ígéretesnek tűnő menedék. De hamar visszatalált Kain alakjához és egyenesen a mélyfekete szemekbe nézett, sajátjában, azokban a világos, olajzöld szemekben aggodalom ült ki. Mert mi van, ha Kain nem fog visszajönni érte? Hirtelen nem tűnt olyan jó ötletnek, hogy megvárja, vele akart menni és nem azért mert egy kis időre egyedül maradna, hanem mert tartott attól, hogy végleg. Ragaszkodását pedig egy hirtelen felindulásból elkövetett öleléssel adta az aranysárkány tudtára, ha tehette erősen belekapaszkodott Kainba. Talán hihetetlennek tűnik, de a jelenlegi Sounak Kain jelenti a világot, leegyszerűsítve persze, mert másként túl kusza volna az érzés megfogalmazása.

Félelmét táplálja Kain bizonytalansága, de győzedelmeskedő seregként indítja útjára a bizodalmat, amint megszólalt és törhetetlen vértbe burkolta minden egyes érintése. Bízhat benne, igen-igen. Nem kell attól tartania, hogy Kain itt hagyja és pont ezért fogja szorosabban, ettől valahogy csak még nehezebb elengednie. Az erős kezek hozta akaratnak azonban nem képes ellenállni, nem viaskodik, bár nem is teljes belegyezéssel válik meg az aranysárkánytól. Bizonytalanul tesz utána pár lépést, szinte levegőt visszatartva, várakozva, hogy vajon máris megy, egyetlen egy szó nélkül. Ez a kifejezés azonban gyorsan változik gyermeki arcán, zöld szemei a csodálkozás fényében nyernek egy lehelettel élénkebb színt, hogy utána visszafakuljanak eredeti, halvány színükbe.
Érdeklődve lesi Kain munkálkodását, bár szó mi szó, összerezzen ahogy recsegve törik ki a cserje és igen, bizony sajnálja szegény bokor ágát. Talán oda is óvakodna, hogy megsimogatva megköszönje az áldozatát, ám de, felhangzanak azok a bizonyos szavak és Sou ámulva lesi. Nincs benne félsz és szinte gyönyörködve nézi a falatnyi lángokat, szinte sajnálva, hogy hóbortos és eleven táncukból csupán ilyen keveset lát. A bot az persze nem érdekli és nagyon nem is tudná mire vélni, de mivel nem foglalkozik vele, inkább Kain arcát kezdi el fürkészni, hátha varázsol még. De a csendben töltött percek száma csak nőttön-nőtt, Sou nem szólalt meg és Kain az elkészülő dárdával foglalatoskodott.
- Ez olyan szép volt. – Hát. Nem ezt kérdezték tőle, de azzal hogy az aranysárkány megszólalt, sőt kérdezett is tőle, rögtön úgy érezte, hogy az iménti varázslattal kapcsolatban muszáj megosztania érzéseinek legalább egy kicsiny részét. Már-már ott volt a nyelve hegyén, hogy megkérdezi, ezt azért ő is tudja, mármint úgy, amikor felnőtt .. de most is az, csak nagyon nem tűnik annak és érezni sem érzi magát érett sárkánynak. A feje is belefájdulna, inkább hagyja is az egészet és követi Kain kutató tekintetét, már amikor képes rá. Mert hát, ilyen apró termettel nem is kevés olyan dolgot helyezett el a természet, ami gátolja a táj kellő szemrevételezésében. Ezért is indul neki, nagy bátran. Elsőként átszökken a kicsiny patakon, visszafelé a világ minden kincséért sem menne. Ki tudja, lehet lapul ott még fémfogú szörnyeteg. Egész könnyedén eléri a kis leejtő tetejét és fogjuk rá, hogy tüzetes szemlélődésbe kezd. Lát egy ígéretesnek tűnő kőkupacot, talán tudna alá magának egy kis lyukat ásni. Megrázza a fejét és rögtön el is veti az ötletet, ilyen kezekkel parányi gödröket lehet csak a földbe farigcsálni, de egy emberes lyukhoz kevesek. Kicsit csücsörít szájával, még el is húzza, ahogy az újabb lehetőséget is kiebrudalja arról az el nem készített listáról. Aztán megakad a szeme egy igen csak vénnek tűnő fán. Liánok lógnak le róla és vastag ágainak elágazásáig moha lepi be, még a borostyán is belepte és ki tudja, talán még fagyöngy is tenyészik rajta.
- Az! – Mutatja egyenesen a fára. – Az ott! – Ha Kain nem érne mellé elég gyorsan, akkor elébe szalad és kézen ragadva kezdi maga után „húzni” a fa felé persze. – Látod? Az a vénségesen vén fa. Engem elbírnak az ágai és ha ennyi mindent elbír, akkor kidőlni sem fog. A levelek elrejtenek és… majd fonok koszorút. – A lényeg a mondanivaló végén leledzik, hiszen ezzel szándékozott elmondani, vagy legalább is utalni rá, hogy ott elbújik és nem is mozdul el onnan. – Mit szólsz? – Azért persze kíváncsi, nagyon is, mit szól hozzá Káin.

Mielőtt még nekirugaszkodna a fa meghódításának, határozottan bólint Kainnak. Nem fog elkóborolni, legalább is, ha úgy hozza a szükség, nem megy majd túl messzire. Persze ezt csak mélyen, magában fűzte csak a bólintáshoz, mert lehet, hogy még csak eszébe sem jut majd kalandozni, mert elég mulatságos lesz bejárni a hatalmas fa ágait. Bár ha leesik, az minden bizonnyal igen fájdalmas lesz. De miért is esne le? Nem ügyetlen, egyáltalán nem, noha most kicsit gyakorlatlanul kapaszkodik bele a vastag borostyánszárba, de önbizalommal telve nekivág a mászásnak. Viszonylag könnyedén találja meg a jó fogásokat, ujjai erősen szorulnak rá az indára és mezítelen kis lábacskái is játszi könnyedséggel találnak megfelelő támaszt. Feljutna, de még mennyire hogy fel! Csak hát a fa hatalmas, még Kainhoz mérve is, Souhoz meg aztán végkép, így hiába a kapaszkodóból a bő választék, ha kritikus helyre ért a sárkány fia. Az elvékonyodó szár ugyan is levedlette leveleit, megcsúsztatva így Sou kezét és elérhetetlenné tette számára a felkapaszkodást. Picit sem várva nézett hátra, hogy segítséget kérjen Kaintól, nem is igen számított rá, hogy az aranysárkány szinte a nyomában lesz és kérés nélkül is feltessékeli az ágak közé. Kis fészeknek tűnik a hely, a másik oldalról indafüggönyt eresztve alá, de nincsenek sem tollak, sem csontok, amik jelezhetnék, hogy a helynek van lakója. Visszaóvakodik a szélére lehasalva, széles mosollyal arcán néz le Kainra. Élvezi a helyzetet, mert most végre nem neki kell nyaktörő magasságba felnéznie és visszatérve a mondat elejére, a hely is a kedvére van. Mi az hogy? Egyenlőre nem mozdul, szinte eltűnve a zöldek között nézi, ahogy a felnőtt sárkány emberalakja eltűnik a rengetegben. Kóbor gondolat bírja kacagásra Sou. ~ Erre mondhatják, hogy úgy oson mint egy macska! De hogy is néz ki egy macska? ~ De gyorsan a szájára tapasztja a kezét és csendben vár, neki most láthatatlannak kell lennie, mintha ott sem volna. Nyugton még sem tud túl sokáig maradni, egészen pontosan felfedező útra indul, először arra, amerre a legkönnyebbnek ígérkezik a haladás. Kitartó mászásának meglett a maga eredménye is, mert ha csak egy kicsivel is, de a fák koronája fölé emelkedett és mi mást is tehetett volna, mint mosolyogva nézte a lágy szélben meglebbenő zöld tengert. Ezt a tengert itt-ott azonban láthatatlan „mélységek” szabdalták fel, mezők, köztük az is, amerről jöttek és látott valami halványan szürkéllő foltot is. Talán a város volt az. Miután kigyönyörködte magát nem kevés időt töltött el azzal, hogy visszamásszon és az utolsó néhány métert már nem is így tette meg. Összezárt szemekkel huppant bele a fészekbe, de nem esett baja, még csak meg sem karcolta magát, megmozdulni azonban, még sem mert. Nem is olyan halkan reccsent a fa alatta, mikor megérkezett és azóta is hallja az apró reccsenő-roppanó hangokat.
Azóta, a vékonyka kis kiáltás óta nagy a csend a fa környékén. Sou igyekezett kiszabadulni a fa odvas törzséből, de csak annyit ért el, hogy minden perccel riadtabb lett és egyre jobban belegabalyodott a magával rántott indákba, végül pedig még a fa másik oldalát is sikerült kitörnie. Ekkor megnyugodott egy kissé, nagy levegőket véve nézte a tótágast álló világot, a léptek hangjára azonnal felkapta a fejét és mélyet szippantott a levegőből. Kifújni viszont elfelejtette, amit felé sodort a szél, az emberek szagát idézte fel előtte. Mozdulatlanná dermedt, bár lehet, hogy messziről hozta a hírt a szél. ~ Nem fog észrevenni! Nem fog észrevenni! ~ Reménykedett és annyira koncentrált erre, hogy teljes meglepetésként érte, hogy Kain hallja. Meglepően könnyen szabadult ki az őt fogva tartó növénykötegből és villámgyorsasággal igyekezett odabújni Kainhoz. A helyzet viszont annyiban változott, hogy már nem volt emberi formában, talán az ijedségnek köszönhetően sikerült visszaszereznie eredeti alakját, talán egészen más miatt. Ennek köszönhetően viszont, ha Kain nem elég szemfüles, egy igavonó lónál valamivel nagyobb, sárkány dönti le lábairól, menedéket keresve nála.
- Emberszagot éreztem...

Nem csak nehéz, de meglepően puha is. Pikkelyei hűvösek, de tapintásra inkább tűnnek hasonlatosnak a csibék pehely tollához, mint erős szaruhoz, amit a kard is nehézkesen vág át. Persze ez vajmi keveset változtat az alulra kerülő helyzetén, mert a súly egy része bizony ránehezedik. De Kain szerencséjére legyen mondva, hogy az éles karmokkal felvértezett mancsok elkerülik és messzebb testétől biztosítanak támaszt gazdájuknak. Ám ez messze nem jelenti azt, hogy a kellő „nyomást” mással nem éri el. Mert bizony fejével törleszkedik, homlokát nyomva Kain mellkasához, majd oldala és karja között igyekszik menedéket találni, csak hát. Csak hát, még mindig ugyan az a baj, mint néhány pillanattal ez előtt. Túl nagy. E mellett még csak bele sem gondol, hogy ezzel akár fájdalmat, ne adj Isten sérülést is okozhatna.
A felszólításra is vonakodva reagál, már amennyire azt annak lehet tekinteni, hogy egy gyorsnak minősülő áthelyezéssel, most már nem az aranysárkány felett, hanem mellette foglalat helyet. Mindemellett, annyira összehúzta magát amennyire csak telet tőle, szárnyait is az oldalához préselte. Pedig arányait tekintve ez az egy testrésze igen méretes darab. Éppen csak elhelyezkedett és fel is hangzott az ismeretlen hang, azon a nyelven, amit még nem volt szerencséje elsajátítani. Nagyon nem is volt rá szüksége, hogy értse a szavak jelentését, mivel sokat elárult számára a hangsúly. Már megint kiabálnak vele és most ráadásul nem is hasonlít az emberekre és azt már mélyen belé oltották, hogy az ember nem kedveli a sárkányokat. Sőt, vadássza őket értékes pikkelypáncéljáért, díszként fogai és karmai miatt.
- Kaaiiin. – Nyújtja el az aranysárkány nevét, ahogy igyekszik a jelenleginél is kisebbnek és jelentéktelenebbnek tűnni. De reménytelen, még csak a próbálkozása is, mert hát fehér és ez a szín tökéletesen kitűnik az erdő mélybarna, itt-ott aranysárga, de leginkább mélyzöld vászna előtt. Nem emeli meg a fejét, de arra rábírja magát, hogy kinyissa még korábban jó szorosan összezárt szemét. Ha nem látja az ellenfelét, annyi esélyt sem hagy magának a menekülésre, avagy védekezésre, mint amennyi lenne. És ott áll a férfi a nyilával, amennyire éhe megnézi magának, találgatva, hogy az, amit a kezében tart mire lehet jó, hogyan működik. Figyelmét az arc után hamar leköti a felé meredő megcsillanó hegy. Ő ezt nem akarja! Halk, leginkább mély tónusú nyüszítésnek hangzik a hang, amit hallat és a vége ráadásul méltatlankodó morgásba megy át. Szeretné, ha az ember elmenne, de a valóság nem működik ilyen egyszerűen, hogy teljesül minden kósza kívánság és ő buta fejjel, most hogy egész otthonosan érzi magát, elgondolkozik, komolyan fontolóra véve, hogy rárivall az emberre: Mennyen el!. Picit még meg is emeli a fejét, de végül csendben marad. Ő nem érti az ember nyelvét, az ember sem értheti az övét.

Sou minden reményének és bizodalmának forrására emeli tekintetét, azaz Kainra. Éppen csak kisandít a lába mellett, de valahogy nem egészen érzi biztosnak azt, amit az aranysárkány mondott neki. Hiszen még mindig rájuk szegezi azt a hegyes botot és az arca sem enyhült meg, le is hajtja gyorsan fejét, bebújva a széles, de ez esetben igen csak keskeny hát mögé. Az újabb szavakat megint csak nem érti és zavarja, hogy azok foganatját, már ha van, azt sem látja. Pillanatok alatt hozza a meg a következő döntést, aminek alapján fejét Kain lábai között igyekszik átfúrni, mivel így lehetővé válna számára, hogy lássa az idegen embert, de ha felnéz, akkor még bizony, Kain arcából is lát egy szeletnyit. Az persze, hogy ez mennyire kényelmes a magát fekete köpenyesnek mutató sárkánynak, na, az egy jó kérdés. De azért persze hogy megpróbálja.
Ennek az igyekezettnek láttán, de még inkább az elhangzott szavaknak hallatán az ember arcán átfutott a hitetlenség. Valahogy a kijelentés, miszerint a mágusé a sárkány, mert mágusnak nézni, önmagában is abszurdnak tűnik. Még a szája szeglete is megrándul, nehezen jut dűlőre, hogy most tovább vágja a fapofát, vagy nevesse ki a másikat. De a gondolatai is útnak indulnak, igen-igen, maga is latolgatja az esélyeit és megnézi egyik oldalról és a másikról is. Futhat, egyenest vissza Menionba és ott vagy hisznek neki, vagy nem és ha az utóbbi következik be, míg arca nem mutatja az öregség ráncait gúny nélkül nem térhet vissza. Ugyan akkor, cselszövést, nem is, egyenesen árulásra gondol. A város most a legsebezhetőbb és ugyan mi mással, mint egy sárkánnyal lenne a legkönnyebb eltakarítani a föld színéről. Átmozgatja ujjait az íjon, még masszívabb fogást keresve és talán a dicsőség utáni vágy is felütötte benne a fejét, mert ha elfogja a mágust a sárkánnyal és beszolgáltatja, hírneves lesz. Lehet, de a neheze bíz még előtte áll.
- Ne nevettess, mágus! A tiéd? Ezeket a bestiákat nem lehet megszelídíteni. – Éppen csak félredönti fejét, hogy mogyorószínű tekintetét a „mágusra” vesse, de ügyel, hogy az irányzék a lehető legpontosabb maradjon. – De! Tegyük fel, hogy elhiszem a meséd. Még is mi dolgod lenne itt lent délen egy sárkánnyal? – Összeszűkítve szemeit erősíti meg az érzést, hogy szavaival a gyanú árnyékát vetette ki a párosra.
Sou persze az egészből nem értett semmit, ha sikerült is átfurakodni a lábak között, egyszerűen nem meri levenni a tekintetét az emberről. Megfordult ugyan is a buksijában, hogy most elbírja Kaint, vagy hát, talán elbírja és nem is a levegőben, de futva még kimenekítheti magukat ebből a helyzetből. Bár gyanítja, hogy az emberek sem lassú csigák és neki hiába van négy lába, egy lóval azért nem ér fel és ha beéri őket az ember. Akkor következne be az, ami most még csak készülőfélben van. Mert a nyílra nem gondolt, hogy azzal mi lenne. Pediglen nyilvánvaló, hogy azzal is kellene foglalkoznia, mert bármelyiküket megsebezheti. Félelme és tanácstalansága, halk elnyúló füttyszerű nyüszítésben nyilvánult meg.

Szinte már meg nem történtnek tűnik az, amikor is Kain hátrébb tolta a kíváncsi kölyök kobakját, aki egészen halk morgással még tiltakozni is próbált, de ennyiben kis is merült a dacossága. Ugyan is utána leeresztette fejét és a sötét kelmébe bújtatott lában mellől kandikált ki, mert ő is látni akarja mi történik. Néhány dolgot még hozzá is fűzne, de mivel nem érti, fogalma sem igen van, hogy a két egymással szemben álló férfi között mi is zajlik pontosan. Persze, az meg sem fordul a fejében, hogy éppen békülnek, vagy legalább is egyezséget kötnek, hogy most szépen fátylat borítanak a dologra és mindenki megy a maga útját. A történések közepette azonban történik még egy aprócska érdekesség is, jól halhatóan és félreérthetetlenül kordul egyet a kölyök sárkány minden bizonnyal teljesen üres gyomra. A másik dolog, ami talán kevésbé jelentéktelen, hogy a frissen levadászott zsákmány illanó szaga nem várt vacsoravendégeket is vonz. Akik talán csak azért nem mernek tolvajokká válni, mert a sárkányjelenlét számukra túlzottan is erős és nincs az a falkaszellem, ami terv nélkül a vesztébe vezetné a csapatot. De térjünk csak vissza a nagy fa közvetlen közelébe.
Az ember nyílvesszeje kettéroppan és rögvest tesz is vagy négy lépést hátrálva és még egy párat amit a leejtő miatt kénytelen megtenni, hogy ne vágódjék egyenesen a közeli kis patak medrébe. Óvatosnak kell lennie és merhet nagyot álmodni. Sou meglepetten feljebb emeli a fejét, mit feljebb, egészen addig, ameddig hossza csak engedi és így tökéletes rálátása van a hátratántorodó emberre. Egy rövid pillanatig még farkasszemet is néznek, de kettejük közül a fehérsárkány bizonytalanodik el előbb és inkább visszabújik Kain háta mögé, halk méltatlankodó morgást hallatva. És az ember? Nos, ő még meredten mered ellenfeleire, görcsösen markolva az íját és újra, talán most már számszerűsítve a lehetőségeit, de végül a megadás bosszús fénye csillan meg szemeiben. Kiköp, sértetten felszegi a fejét, szinte süt róla, hogy jól az eszébe véste a két alakot, a fekete köpenyes mágusét és annak fehér sárkányáét. Sebtében átugrotta a patakot és sebes léptekkel felküzdötte magát a meredélyen és mikor biztos távolba ért, vagy legalább is ő így vélte, hitte, hát csak visszafordult.
- Találkozunk mi még! – Fenyegetését hátrahagyva indult meg, méghozzá olyan iramban, amire lábai csak képesek voltak. Talán visszamegy a városba, hogy ott társakat szerezzen, talán haramiákat, csilingelő érmékért hadba szálló kétes egyéneket, vagy egyenesen a várost védő és most hősként tisztelő városvédőket.
Sou összeráncolt homlokkal emelte megint feljebb fejét, persze most sem volt érthető az, amit hallott, de messze nem úgy tűnt mintha barátiasan intett volna búcsút. Ha Kain nem szól, talán percekig csak nézi az erdő azon részét, amerre az ember eltűnt, titkon azt kívánva, hogy soha, de soha ne is jöjjön vissza. Aztán persze a jogosan méltatlankodó bendő is újból hangot adott az irányában tanúsított méltatlan bánásmódnak is szentelve egy méretes „morgást” és ezzel már is valami ehető felé terelte tulajdonosa figyelmét. Na, nem az őz, a vér szaga ugyan is nem öntött belé túl nagy bizodalmat irányában. Oh. nem. Ellenben a nem is olyan messze, legalább is sárkányléptékkel, a bokor és annak nagy szemű „ikrás” termései már inkább és ezért tett is egy kósza mozdulatot abba az irányba, de mivel egy felnőtt sárkány is jelen van. Engedélykérően nézett vissza Kainra.

A „Mindjárt itt vagyok”, Sou számára nem tartalmazott tiltást, de ez nem jelenti azt, hogy kapva kapott az alkalmon és rögvest a szederbokorra vetette volna magát. Nagyon is vívódott magával: menni vagy maradni és a menni célja sem a bokor volt, hanem bizony Kain után. Mire döntésre jutott, pedig tényleg csak egy pillanatra vette le a szemét a „mágusról”, már sehol sem volt. Nagy szemekkel nézett körbe és körbe még egyszer alaposan, megijedt, ahogy a pillanat tört része alatt nem csak az alak, de az illata is eltűnt a levegőből. Pedig nagyon szeretett volna csak egy kis foszlányt is találni, de a szél és áramlatai, ahogy Kain elől elrejtették az ember szagát, úgy még most is elfedik a város felől érkezőkét. Már ha vannak.
Tétován egyik lábáról a másikra áll, lassan kényelmesebben helyezkedve el. Várni fog, még ha nem is kérték meg rá, bár megeshet, hogy pont ezért vár türelmesen és nem megy kószálni arra, amerre a pocakja vezetné nagy hévvel. Vár és vár, közben úgy nézi az erdő azon részét, ahol az aranysárkány eltűnt, mintha visszatudná oda nézni, de ez nem működik olyan könnyen, ha működik egyáltalán. Még egy halk, reménykedő sóhaj is elhagyja a tüdejét.
Menyi idő míg egy emberbőrbe bújt sárkány megöl egy embert? Na Kain pont ennyi ideig volt távol és megjelenése először rendesen a frászt hozta a kölyökre. Sou összerezzenve, de benne lappangó vadabb ösztönökre hallgatva harapott volna, ha nem ismeri meg a megjelenő figurát, így fogak helyet csak kobakjával igyekszik a másikhoz törleszkedni. Méghozzá morogva, bár aki hallott már macskát dorombolni, annak bizonyára a hallottak inkább arra, mint egy ragadozó morgására emlékeztette. De volt benne valami panaszos él: Itt hagytál! és még annyi minden, amivel a kölykök fordulnak a szüleik, vagy nevelőik felé. A korábbiakkal ellentétben azonban érezhető, hogy annyira nem uralják félelmei a kölyköt és pont ezért vigyáz a törékenynek tűnő alakra. Nem akarja újból feldönteni. Egy pillanatra Kain szemeibe néz, szeretné, szerette volna megkérdezni, hogy hol volt, de valami sejtelem az súgta számára, hogy nem tartozik rá és ami történt, azt közös érdekük diktálta. Még csak cseppnyi sem volt az esszencia, amely még megült a Kaint körülvevő levegőben, az ember szaga és véré, véréé.
- Most már szabad? – Megkérdezte, legalább ennyi volt benne, de türelme mintha elfogyott volna, mert hirtelen mozdult meg és néhány vágtaugrással már a bokrok között, nem is mellet volt. Egészen fura látványt nyújthat, ahogy egy elviekben ragadozó nagy odaadással és tapasztalattal fosztja meg a tüskés ágakat a terméseiktől, hiába akadnak a horgas is „hegyek” a pihékbe, a pikkelyeket még csak megkarcolni sem tudják. A lakomát egy gondolat szakítja félbe, mert hát Kainnak is illene hagyni és ott van még az a fura négylábú állat is. Leteszi hátsóját és tekintetével Kainét keresi.
- Hagyok neked is. – Biztosítja erről azért a másikat, aztán ha az őz még a földön van, némi tartózkodással de arra veti pillantását. - …

A kijelentésére adott válaszra leginkább elnyámmogja a magáét, félig figyelemmel léve' arra, amit csinál és arra is, amit Kain tesz éppen az őzzel. Ez utóbbi foglalatosság, azonban nem nyerte el a tetszését. Sosem szerette igazán a húshoz jutás folyamatát bár most legalább az ehetetlen tollakkal nem kell megküzdeni, de annyit ért, hogy ahhoz erre is szükség van, hogy egészséges és erős sárkány legyen. De most még is inkább a nyalánksággal foglalkozik, mert hát van szép számmal igazán érett szem is az ágakon. A bogyószemezgetés viszont önmagában nem olyan elfoglaltság, ami túl sokáig lekötne egy kölyköt. Leginkább azért, mert unalmassá válik a makacs tüskékkel folytatott szélmalomharc és maga a finomság is, mi csillapítja az éhségét, sokadjára már kiadja fanyarkás és nyelvet is csípő tulajdonságait. Főként, ha a rosszul megválasztott préda fele annyira sem érett, mint színe azt mutatja. Így eshetett meg, avagy eshet meg, hogy szépen lassan, először csak a bokron túlra jut el, hátha alapon, tán talál valami érdekeset. Aztán attól is néhány lépésnyire és még egy kicsit, meg még egy kicsit és ha bizony nem csípik fülön a kis kalandozót, akkor mérete ellenére igen hamar eltűnik a színről. Nagynak ugyan nagy és a tetejében fehér is, de a fák között játszi könnyedséggel eltűnik és akad egy-két olyan agg, ami mögött megállva egy szeletje sem látszódik ki. De ha látni nem is, hallani lehet és szinte pontos útvonalát is meglehet állapítani, így Kainnak nincs miért aggódnia, talán.
No ige, ebben az egészben az adja a poént, hogy Sou maga nem szándékosan bóklászott távolabb. Egész egyszerűen elunta magát és valami érdekeset akart találni, annak ellenére is, hogy nem sokkal ez előtt még egy ember tartotta sakkban fegyverével Kain és őt is. De le is cövekel az erdő szélénél, pedig nagyon is hívogató az erdő ölelte rét, nem nagy, de nem is kicsi. Megítélése szerint pont neki való, ezért is hagyja ott nehéz szívvel és szépen arra, amerről jött, visszatalált a kis táborhoz, amiben, nagyban segített az is, hogy a sülő hús illata szinte vonzotta. Visszaérve kérdés nélkül heveredik Kain mellé, ha alkalma van rá orrával finoman megbökve, sőt, ha nem idegenkednek tőle, akkor hozzá is törleszkedik kobakjával.
- Találtam egy mezőt. – Újságolja, miközben a tűztől azért kellő távolságra, előre nyújtott mancsaira fekteti fejét. – Megnézzük? – Jobb a békesség alapon, Kain is igyekszik magával invitálni és ez több okból is helyes döntés. Az aranysárkány ismeri az embereket és a vasfogú szörnyeket és mivel ő is ott van, sem megszidni nem fogja, hogy elcsavargott, sem pedig aggódni.
- Mm, finom illata van. – Dicséri meg a szakács munkáját, de ekkor már nagyokat pillog. Kétségtelen, hogy izgalom dús napjának közepére rendesen elfáradt, főleg abban az apró testben.

Megfordult a fejében a leszidás gondolata, azzal a bizonyos rossz érzéssel, hogy lehet azért hívta Kaint magával, hogy ezt elkerülje, ám de már elbóklászott. Így szinte elkerülhetetlen volt a mondat, mi elhagyta az aranysárkány ajkait, fel is néz rá a felelőtlen kölyök és jobban megérinti a morgolódó hang, mintha sörényének minden szálát borzasztó orkán módra tépte volna le nyakáról az üvöltés szele. Nem csoda, hogy halk bocsánatkérő morgással kúszik közelebb kobakjával, mert hát nem akart ő rosszat és engedetlen sem akart lenni, csak hát … Ha fióka elunja magát bóklászik, vagy alszik, ám bár ez utóbbit csak akkor műveli, ha egész napos tapasztalatokban gazdag hancúrozásában kellően kifáradt. Ahogy mostanra Sout is ledöntötte lábáról a fáradság.
- Nem megyek sehova, ígérem! – Még meg is emelte a fejét, hogy az ígéretének biztosítékot adjon azzal, hogy tényleg megértette és talán valóban így is van. Nem leplezve el is tekint abba az irányba, amelyből korábban az ember bukkant fel, szárnyait is szorosabban húzza maga mellé, vékonyka testén az izmok is megfeszülnek, ugrásra készen tartva testét. Káinnak ugyan is igaza van, bármikor jöhet még egy. Hál’ istennek, hiába szimatol. Semmi olyat sem érez, ami egy kicsit emberszerű teremtményhez hasonlítana, persze ezt alig veszi figyelembe, hogy a mellette lobogó tűz gyenge füstje kis,, míg a sülő hús illata nagy mértékben csökkenti annak a lehetőségét, hogy időben felfedezhesse az erdő zsengéje között. Szusszanva teszi vissza fejét a mancsaira, de nagy gonddal figyeli Kain mesterkedését és észre sem veszi, hogy néha nyámmogva nyitja és csukja állkapcsait, hát nagyon úgy néz ki, hogy bogyók csak egy ideig bizonyultak elégségesnek. De, az is meglehet, hogy az aranysárkány által fűszerezett hús illegeti magát túl csábítóan, oly annyira, hogy hiába kezd elnehezülni szemhéja, azért sem hódol be a fáradság akaratának.
És dehogynem! Nem telik bele két percbe sem, hogy a feje egy kicsit oldalra billenjen, ahogy mély álomba merült. A zajok szinte teljesen megszűntek számára, biztonság és nyugalom érzetével vonult álomföldre, még ha az a város közelsége miatt ingatag is. Lassan egész teste elernyed, ez leginkább szárnyain észlelhető, hiszen egészen a földre borulnak és a farkincáján, amivel nem söpri ütemesen tovább a földet. Felébreszteni még sem lehetetlen, bár a szavak lehet elsőre, de még harmadjára sem biztos, hogy elegendőek, de egy kis „bökdöséssel” már rá lehet bírni, hogy megébredjen. De milyen is egy kialvatlan kisgyerek? Nyűgös, talán a tapasztalatlan szülők számára is ez a szó villan fel először és mivel igaz, ez nem is olyan nagy csoda és egyben félig intelem is.
Ellenkező esetben, magától is felébred, nem is olyan sokára, úgy három órácskát vagy egy kicsivel többet, ha szundíthatott. Kevéske mocorgás után, tagjait átmozgató nyújtózással ébred, hatalmasat ásítva, aztán kótyagosan nézve egy kicsit az erdei tájat. Szépen, lassan minden a helyére kerül és éppen ezért következő lépése egész közel húzódni Kainhoz.
- Elmegyünk a mezőre? – Lelkes és kérlelő, a hang és az aranysárkányra vetülő tekintet is, amihez összetéveszthetetlen, bár halk dorombolás is társul. Ki hitte, hogy majd az étel lesz az első dolog, amire ébredése után gondolni fog? Valami annál sokkal, de sokkal jobb dolog kezdte el foglalkoztatni agytekervényeit, a játék! Ahhoz pedig mi lenne a legalkalmasabb, hát nem egy mező, ahol kényelmesen elférnek. Persze, ehhez meg kell egy kicsit lágyítania az öreg sárkány szívét, mert nem úgy tűnik, hogy sokat játszott volna. Keveset mosolyog, nevetni meg … talán még nem is hallotta, mármint úgy igazán, tiszta szívből. – Naaa, csak egy kicsit!

//bocsánat, hogy ilyen hosszúra nyúlt a dolog, kicsit betábláztam magam -.- //

Az orra elébe tolt eleség egyértelműnek tűnik, hogy nemleges az aranysárkány válasza. Ennek azonban nem kell rögtön azt eredményeznie, hogy a kis sárkány feladta az elképzelését Ádázul, mint egy bűnös ellenfélre néz a húsra és csak óvatosan, aprókat szippantva illatából ereszti fejét hozzá egyre közelebb. Ilyet még nem evett, de viszont ha megette, már nem tarthatja itt őket semmi, legalább is ő ezt így vélte. És. Mennyi ideig is tart egy feneketlen bendőnek, ráadásul nem éppen aprócska szájjal eltüntetni az őz felkínált részét? Hát. Nem sokba. Látszik hogy éhes. Nem töpreng túl sokat, hogy bele merje e mélyeszteni a fogait vagy sem, meg aztán, Kain adta és ő róla elképzelni sem tudja, hogy rosszat akarna neki. Az átlaghoz mérten apró fogaival könnyen és gyorsan „szeli” falatokra a sült húst, de nem mohó, szakít időt és gondot a falat kellő őrlésére is. Még sem kell néhány percnél több, hogy mancsai közé fogott csontról metssze le, sebészi pontossággal a maradékot. Mikor végzett, elégedetten nyalja körbe szája szélét, még ízlelgetve a különös édes ízű húst, de akad egy aprócska gondja. A csont, ami eldőlve libikóka módra hintázik egyik mancsán, szemrehányóan rá is morog, de a haszontalan csont csak nem akar eltűnni. Kainra pillant, vajon azt is meg kell ennie? A madarak csontjait, ahogy a halak puha porcait is elfogyasztja és ebből a gondolatból kiindulva, valahogy logikusnak tűnt, hogy igen. Pár perces méregetés után csak a fogai közé kapta, nehéz feladatnak tűnt, de a súlyos szorítás alatt a csont hamar megrepedt. Az íze nem volt túl rossz, de a sok szilánk és homokszerű darabka, a mi levált róla messze nem tette a kis sárkány számára kívánatossá. Inkább nem kérte, orrával arrébb is taszigálta az immáron két darabban lévő combcsontot.
- És most? – Kérdezte lelkesen. Evett, majdnem mindent el is pusztított és ez azt jelenti, hogy jó fióka módjára viselkedett. – Most már mehetünk? – Unszolta Kaint, mit sem sejtve, hogy talán inkább pihenne, vagy legalább egy kis nyugalmat szeretne magának a másik sárkány. Egészen közel hajolt Kainhoz, egy pillanatra sem véve le róla kérlelő tekinteté. Kipihente magát és tettre kész, most ha még rá is parancsolnának sem lenne képes túl sokáig nyugton maradni és ugye most még nincs benne meg az önfegyelem kellő mértéke, így képes lenne -ahogy korábban is-, szó nélkül elcsalinkázni valamerre.
- Az innen messzebb van, ott biztos nem lesznek emberek .. vagy mennyünk messzebb. – Folytatta, alig hagyva válaszadási lehetőséget. Közben pedig összehúzta magát, de látszott egész lényén, hogy az első indulást engedélyező szó hallatán egy szegmensnyi késlekedés nélkül képes lenne, mint egy nyílvessző kilőni az oly nagyon vágyott irány felé.

* Látva angyali tekintetét érzem, hogy valamit akar, csak még azt nem tudom, mi is ez pontosa, de nem is kell sokáig várnom, hogy megtudjam. *
- Én? Természetesen! Többet pihentem, mint dolgoztam!
* Hiába a megnyugtatónak tűnő válasz, már ismerem egy ideje ezt a kékhajú szépséget, éppen ezért is fogadom kételkedő tekintettel szavait. Egy amolyan ”Biztosan?” jellegűvel. *
~ Mit értesz munka alatt?
* Merül fel bennem ez az igen fontos kérdés, hiszen ez az egyik lényeges dolog a kijelentésében, mégis inkább ráhagyom a kérdést. Sem a hely, sem az idő nem a legalkalmasabb egy hosszadalmas beszélgetésre, főleg ha ezt sokkal kellemesebb körülmények között is folytathatjuk. *
- De előbb találjunk egy helyet, ahol lepihenhetünk. Hosszú volt az utatok, és biztos vagyok benne, hogy pihentetek is, de más itt mint kint.
- Való igaz…
* Válaszolom mosolyogva, hiszen mégis csak elég sok időt töltöttem utazgatással, hogy ne legyen túl nagy különbség a kettő között. *
- A társaság mindenképpen sokkal kellemesebb lesz.
* Fejezem be egy széles mosollyal, hogy utána egy egyszerű mozdulattal forgassam meg, úgy hogy végül karjaim között szoríthassam magamhoz, miközben egy lágy csókot helyezek ajkaira. Persze csak, ha nem ellenkezik túlzottan. Ezt követően, végül engedve neki, egyenesen a fogadó felé vesszük az irányt.
Egy kis idő elteltével az irány eszembe is juttatja a fogadót, és benne Asychic Tresoldestet. *
~ Vajon él-e még? Tud-e egyáltalán segíteni nekem?
* Ezek a kérdések kavarognak a fejemben, nem is beszélve a hozzájuk tartozó gondolatokról, de a gondolatok csupán gondolatok maradnak. Nem akarom még őket hangoztatni, hiszen mégis csak most tértem vissza a városba. A kérdések pedig még ráérnek még megkapni a válaszukat. *
~ Úgy érzem hamarosan mindent megtudok.
* A fogadó felé közeledve egyre jobban erősödik bennem ez az elgondolás, és a végén már nem is ér meglepetésként, hogy Mitsuko pont ide hozott engem. *
- Olyan ismerős ez a fogadó.
* Mosolyogva jegyzem meg, úgy érzem egész jó hírek fognak itt várni rám.
A pillanatnyi késlekedésemet kihasználva Mitsuko ragadja meg a kilincset, és már bent is van, mire befejezem mondandómat.
A fogadóba belépve ugyanaz a helyzet fogad, mint legelső alkalommal, csupán a hangulat nevezhető jobbnak a korábbihoz képest, de ez nem is csoda, miután az egész városnak sikerült megszabadulnia egy ilyen betegségtől.
Belépőnk után egyre több társaság tekintete fordul felénk, miközben egy-egy helyen a korsó is elemelkedik az asztaltól, míg máshol biccentéssel nyugtázzák a helyzetet. Nehéz lenne eldönteni kinek is szól ez igazából, de ezzel csak újra eszembe juttatják, hogy végtére is, bár én indultam el megtalálni az ellenszer, mégis azok jártak sikerrel, akik itt maradtak.
Azonban nincs időm tovább foglalkozni ezzel a gondolattal, ugyanis kezemen máris érzem, hogy indulásra sarkallnak, egyenesen a pult felé. *
- Csak az-az egy szobám van. Ne felejtse, hogy itt nem számít, hogy mit tett a városért ilyen téren. Esetleg a szoba árának felét engedhetem el.
- Persze… csak a felét azok után, ami történt…
* Nem igazán értem a beszélgetést, így inkább nem is kívánok beleszólni. Hol az egyik, hol a másik nőre fordítom tekintetem, hátha valamelyikük lesz oly kegyes, és velem is megosztja a részleteket. *
- Szerintem tudja, mire gondolok…
- Meg lehet oldani ezt is.
* Választ mégis hiába várok, csak nem érkezik, de már kézzel fogható a feszültség a két nő között. Korábbi kedvező előérzetem mostanra már a múlt homályába veszett. Helyét újabb kérdések veszik át, nem is beszélve az aggodalomról, mely Tresoldest állapotát illeti. Nélküle minden nyom elvész, mely apám elhallgatott múltja felé vezető úton.
- Tessék. Vigye.
- Köszönöm.
* Továbbra se szólalok meg, de azért a felém forduló Mitsuko felé egy olyan ”erről majd még beszélünk” tekintettel nézek vissza. *
- Indulhatunk a szobánkba
- Csak u…
* Szavaim már csupán halovány nyöszörgésként lehetnének hallhatók, ha folytatnám őket egyáltalán, miközben ajkaimra egy másik ajakpár tapadása nem gátolná meg szavaim felszínre törését. Most mégis ez a helyzet, így szavaim csupán annak a hosszú listának az utolsó sorába kerül, melyeket majd jó lenne megemlíteni, ha alkalom adódik ár.
Mi több, még ezek után sem adatik meg az alkalom, hogy szabadon tehessem fel gondolataimat, hiszen már megint haladásra sarkall szeretett elfem, és hamarosan már nem is marad kétség afelől, hogy Asychic szobájának kulcsát kaptuk meg. *
~ De … Szabad szoba? …
* Idézem fel a korábban elhangzottakat, *
~ Mi történt Tresoldestel?
* Mélyről érkező sóhajtással készülök fel a legrosszabbra, hiszen ha az a bizonyos szoba valóban szabad, az csupán egyet jelenthet, mégpedig azt, hogy akinek az életéért elvállaltam az egész küldetést, nem élte túl a betegséget, és mostanra már csupán a giliszták tápláléka az a test, melytől információt reméltem.
Ezt a gondolatot támasztja alá az is, mikor Mitsuko, számomra mindennél jobban hallható kattanással fordítja el a zárat feloldó kulcsot, és feltárja előttem a férfi nélküli szobát.
Nehéz is lenne letagadni lehangoltságomat, ahogy elmémen végig száguld, miszerint minden veszély, minden próbálkozásom a semmiért történt. A semmiért tértem vissza abba a dzsungelbe, melynek elkerülését már többször is megfogadtam magamban, és feleslegesen bírtam maradásra az előttem álló elfet, vele együtt még meg nem született gyermekünket, egy ilyen veszélyes helyen. *
~ Minden a semmiért volt …
* Már magamban kérdőre is vonom az illetékes isteneket, miközben ismerős hang térít magamhoz. *
- Gyl gyere be! Ne ácsorogj itt az ajtó előtt, gyere be! Pihenned kell!
* Való igaz, a kis kiruccanás nem volt ép egyszerű kaland, főleg, hogy nem egyedül mentem.
Szinte fel sem figyelek az újabb csókra. Testem már szinte automatikusan válaszol a helyzetre, miközben gondolataim, az elmúlt időszak felesleges veszélyeit elevenítik fel bennem.
Hiszen ha nem kívántam volna megtudni egy olyan dolgot, melyet el kívántak előlem hallgatni, még mindig Olassie falainak biztonságában lehetnénk, és nem tettem volna ki a szeretett nőt mindenféle veszélynek. Kezdve a Gyílkos tavi eseményektől, egészen a mostani fertőzött városig. Hiába tudom, hogy saját akaratából tartott velem, mégis az én hóbortom eredményeként kellett megélnie ezeket az eseményeket.
Gondolatimtól lassan megszabadulva, alaposan körülnézek a szobában. Kicsit furcsa érzés fog el, miszerint nem pont így nézett még ki utolsó itt tartózkodásom alkalmával, de ez olyan apróság, ami már szót se érdemel. *
- Asychic Tresoldest?
* Kissé félve teszem fel a kérdést, de a szoba átnézése után már adja magát a tény. Nincs itt.
Lelkileg felkészülve várom azt a bizonyos mondatot, mely halálhíréről tudat engemet. Mégis, ezen szavak híján ott a remény szikrája, hogy még életben lehet, és ha életben lehet, akkor a tudása sem szállt még a sírba, melyet apámról őrizhet.
Kérdőn meredek szeretett elfem gyönyörű kék szemeibe. Láthatja rajtam, hogy a szörnyű igazságra várok, és nem valami fényezett változatára. *
- Mond, mi történt vele!
* Szavaim egyenesek és erőteljesek, miközben végre meg akarom tudni az igazságot.
Karjaimmal megragadom szeretett elfemet, hogy ne tudjon szabadulni. Igaz nem akarom erőteljesen ott tartani, csupán annyira, hogy ne térhessen ki a válaszadás elől, bár az is lehet sikerül kicsit elragadtatom magam. Ilyen helyzetben nem mindig ura teljesen magának az ember. *
- Hogy halt meg?
* Szemeimen már láthatja, hogy csupán ez az egy gondolat jár a fejemben, és szeretném megtudni a történet mögött húzódó részletek.
Mégis nem csupán ezeket sugározza tekintetem, hanem a letörtséget és a lehangoltságot is, melyet a férfi és vele együtt, annak a tudásának elvesztése, mit is jelent számomra. *

//Kain//
- De én igen. – Szólal meg csendesen. Lassan elfordítja tekintetét Kainról, nem a kimondott szavak miatt, inkább csak most kezdi végiggondolni a lassan alkonyatába forduló napot. Az ispotály és a sok-sok ember, akik mind utána kaptak tíz karmukkal és az a temérdek érthetetlen szó, mely átbuggyant ajkukon. Beleborzong a reggel eseményeibe, még mindig. Fúj egyet, akkor Kaintól is megrémült. azóta is csak egy kicsivel ismerte meg jobban, de valahogy érzi, hogy megbízhat benne. Ettől ugyan ő még menne, de .. de nem lehet, nem szabad, ugyan nem futtatja végig, hogy miért és mennyi kockázat is rejlik abban, ha tovább mennek, vagy éppen abban, hogy maradnak. Pedig jelen van, az ember élettelen teste, a nyomaik egy része, amit a csupasz föld őrizhetett meg, hiszen füvek erősek és hamar kiegyenesítik törött szálaik és fának ágát talán nem törték meg, de akkor is ott van maga a kis sárkány. Fehér színe nem rejti el, még a sűrű zöldben sem, hát még az éjszaka sötétje alatt milyen feltűnő. Ezt, csak pár évvel később, de már jóval érettebben képes lenne maradéktalanul végigzongorázni és elfogadva elnyúlni a földön. Most azonban csak összehúzta magát és szárnyait engedte lazábbra, duzzog, persze hogy, de nem szükséges engesztelni sem. Tekintetet visszavándorol a sötét kelmébe bújtatott alakra, aztán a sápadt arcra esik fókusza és mosolyra görbül sárkánypofája, kivillantva kölyök fogsorát.
~ Pont, mint az idősek. ~ De nem csak a felfedezett hasonlóság deríti örömre, hanem hogy mesélhet a hazájáról. Sóhajtva emeli tekintetét a fák koronája felé, úgy megörült a lehetőségnek, de most hirtelen azt sem tudja, hol fogjon bele. Szeretné gondosan felépíteni a történetét, de egyszerre túl sok mindent szeretne megosztani Kainnal. Apránként helyezkedik, közelebb húzódva az aranysárkányhoz, félig kiterítve szárnyait heveredik el.
- Ott van fenn, az idősek varázslatai elrejtik a szemek elöl. – Bólogat is hozzá. – De egyáltalán nem félelmetes a sziget pereme, de nem is látni, mert a felhők eltakarják. Vannak hegyeink és erdeink is, de a fák sokkal másabbak. Nagyon nagyok és szinte mindegyiknek fekete a törzse és egy hónapig ezüstszínűek a leveleik, ilyenkor mindig nagyon finom illat van, mert virágoznak is. Mm, van egy hatalmas folyó is… Tényleg! A folyón vize lecsorog a szigetünk széléről, akkor biztos ide hullik le. – Elgondolkozva emelte fel a fejét, de hiába nyíltak rések az ágak között, csak egyre sötétebb fátyolba burkolózó felhőket látott. Aztán minden előzetes jel nélkül, szinte felugrott és utána ténylegesen elrugaszkodott a földtől. Ügyesen megkapaszkodott ama fának a törzsében, amire korábban Kain segítette fel, de most fel tud mászni egyedül is. Minden mozdulata óvatos volt, csak hiányzik a fa kérgének egy része, recsegett is a nem várt súly alatt. Óvatosan megfordult az ágak között, igen csak előnyére van vékony és hajlékony alakja, meg persze a nyaka is, amit kinyújtott és mélyen a levegőbe szippantott.
- Eső illatát érzem. – Fentebb jobban áramlott a levegő és így elhozta a jellegzetes édes illatot, amiből szippantott még, de aztán megütötte fülét valami más is. Messzi volt, de mély dübörgése félretéveszthetetlenné tett. Dörög. Több sem kell neki, na nem lefelé veszi útját, hanem feljebb, egészen addig, míg feje és nyakának egy jó része ki nem látszik. Nagyra nyílt szemekkel figyeli a távolban szürkülő világot és a mögötte tornyosuló fekete fellegeket. Fura mód, a legtöbb kölyökkel ellentétben, sosem félt a vihartól. Lassan azonban hátraarcot vett és ügyeskedve lemászott a fáról, de nem csak ő jött le, hozta magával a letördelt száraz ágdarabokat és leszakított borostyánleveleket és indákat.

- Akkor itt maradunk. – Kénytelen volt elfogadni és most már belenyugodni is kénytelen. Ám ezt olyan módon tette, mintha a világ dőlt volna össze, nagy sóhajjal és lelógatott kobakkal, olyan hangon ejtve ki a szavakat, mintha a halálán lenne. Gyermeteg színjáték, aminek egyetlen célja van, hogy esetlegesen egy halovány kis bűntudatot ébresszen gardedámjában, hogy majd, esetleg és talán, amint lehetőség nyílik rá, önszántából javasolja a mező meglátogatását. Ilyenkor pedig nagyon furmányosnak érzi magát a sárkány kölyke. Mivel azonban most nincs mit tenni, és mert Kainnak ismételten igaza van. Jobb a fák sűrűjében megbújni, ahol a lecsapó villám válogathat a magasabbnál magasabb pontok között, mint a nyílt mezőn lenni és ott nagyobb esélyt adni a megrázó élmény bekövetkezésének. Szépen leheveredik kifli formába, de elhúzódva a fának kérgétől.
- Otthon a felnőtt kórba lépők gyakran versengenek a villámok között, de már korábban is próbára teszik magukat… Nekem még apa nem engedte meg, azt mondta, hogy még túl lassú vagyok. – Érezhető volt hangjában némi durcásság, de szinte elhanyagolható volt a remény és a vágyakozás mellett. Bár egészen hajmeresztőnek tűnik az ötlet, hogy a viharos időben, villámok sokasága között az épeszű sárkány kimerészkedjen, de mivel ők fenn a felhők között élnek, nem volt választásuk. Meg kellet tanulniuk együtt létezni a természettel és talán ebből is adódik, hogy kevésbé támaszkodnak a mágia azon formájára, amit szavakkal irányítanak. Számukra a kimondott szó túl lassú, életbemaradásukhoz a gondolat gyorsaságára és elméjük erejére volt és van szükségük. - Pedig már le tudtam hagyni egy nálam idősebbet! – És erre nagyon is büszke, a gyorsaságára ugyan is soha sem lehetett senkinek sem panasza. Níbe óráiról is szinte észrevétlen és megfoghatatlan módon tudott mindig is elsurranni, de .. de az már egy kicsit később volt? Méretben alig észrevehető Soun a változás, inkább a pikkelyeken elmélyülő, egymásba olvadó és váltakozó színfoltok, mint egy kagyló felnyitott héjának fehérarany hártyáján játszó színek. Fejét hattyú módjára rejti az eső elől a szárnya alá, de ahogy megpihen a földön állkapcsa, már tárul is a hatalmas fehér szárny. A tollak megnőttek, puhaságukból már jócskán vesztettek, de már nem képes átjutni a vékony szálak összefüggő erdején a víz apróra törő részecskéi. Könnyedén nyúlik Kain fölé a repülésre tervezett testrész, ez úttal azonban menedék és sátor szerepében állapodik meg a másik sárkány fölött. Kicsit már érettebb a mellette heverő fiatal sárkány, akinek elméjében még mindig ott él az apró tisztás hívogató képe, de már más értékrenddel méri annak fontosságát. Nagyot sóhajtva, szemét lehunyva hallgatja az egyre jobban rákezdő esőt. Kopog mindenhol, egészen dallamosnak hat, ahogy a fák milliónyi cinjét megütik a kristálycseppek és mennyivel mélyebben hangot csalnak elő azok, amelyek tollain és pikkelyein kezdenek táncba. A tűz messze nem örülhet így, pisszegve és sisteregve olvasztja párává a ráhulló cseppeket. Vajon alul marad az ős harcban?
- Nem szereted annyira a hideg esőt? – Kérdezi, de valahogy még is inkább kijelentőnek tűnik a mondat hangsúlya. – Most jut csak eszembe! – Ami persze nem igaz, mert már temérdekszer elbóklászott gondolatban a téma felé, de valahogy mindig talált valami mást, amit akkor és ott muszáj volt megkérdeznie, vagy megtennie. Most azonban van rá elég idő és nincs más figyelemelterelő gondolat. – Ha te nem olyan sárkány vagy, mint és nem vagy olyan, akkor milyen? Még sosem láttam a fajtámon kívül más sárkányt. – A kíváncsiság túlfűtött csillogása ott ég a Kainra vetülő zöld tekintetben, hiszen tényleg csak fehér és tollas sárkányok vették körül, nem csoda, hogy kíváncsi arra, hogyan is festhet egy tőle, tőlük különböző.