Menion

//Mese: A láz - VégJáték az ispotályban, Kain? //

Ha ébren lett volna, szerette volna, ha Kain a közelében marad. Nyugodtnak érezte magát a közelében, nem kellet megérintenie, elég volt az a sejtelemnyi rezgés, amit, mint sárkány a közelségével keltett. De az eltűnt és valahogy olyan volt, mintha a Napot lopták volna el az égről és maradt az ég egymagában, de tiszta kék vásznára fekete festéket csurgattak. Nem is feketét, vöröset, pont olyan mély és élénk színűt, mint a vér és az száradt rá a megdermedő felhőkre és a nyári égre, de Nap nélkül, a Holdnak is elvész alamizsna fénye.
Csendes magányában, csak a szék és az asztal hallja a sarokban suttogó fohászát. Hangja elfúló, nem hallja meg a kint csendben a betegeket, vagy is már a lábadozókat figyelemmel kísérő gyógyító, de még is benyit a szobába, amely egyik társuké, de egyben az utolsó fekhely is. A nő már ráncoktól terhes arca mosolyra fordul, alszik, az expedíció egyik legfiatalabb tagja, csendesen pihen és gyógyul. Nem csukja vissza az ajtót, hallani akarja, ha baj történik. De mi történhetne? A sárkány szervezete erős, még ha próbára is tették, de sebét gondos módon ellátták és nem is egy bájitalt döntöttek le a torkán, keserűt és édeset is egyaránt. Alszik is, mélyen, álmoktól nem háborgatottan és akkor a reggel miért is hoz változást?
„Az istenek nevére! Takarodj, ne is kerülj a szemem elé! Te kotnyeles bitang!” Ezektől a szavaktól hangos a kora reggeli órák valamelyikében az ispotály, talán többek riadtan ébrednek gyógyító álmukból és meglehet, találgatásokba kezdenek, hogy vajon mi is üthetett a gyógyítóba, aki itt virrasztott velük és szívét, lelkét kitette értük. Az idősebbel szinte biztos, hogy hamar ráfogták, ember, méghozzá egy fáradt ember és részben igazuk is volt, mert az volt és megbízott egy olyanban, akinek eztán talán többet sem engednek meg, mint az ágyneműk tisztítása. De, talán még az is meghaladja a képességét.
„Talán a mágus, aki a fiút idehozta tud segíteni!” Találgatott egy másik férfi, emlékezve a sápadt arcra és a makrancos lóra, aminek felháborító módon kantárja az ő selyemkesztyűs kezébe lett tolva. És így indult meg a kutatás az ismeretlen mágus után, hiszen se neve, se hírneve nem jutott el a gyógyítóhoz, aki mellesleg vette a fáradságot, hogy a hajnali óra ellenére is felzargassa a fogadók tulajait és ahogy egyre többön jutott túl úgy lett egyre foghíjasabb, az amúgy sem részletes személyleírás. Fekete haj, sápadt arc, bőrkabát és magas. Az utolsó ilyen összeállítású mondat elhangzása után és az azt követő, igen választékos, túlzottan metaforákat mellőző szidalmak sora után, elhangzott a legkézenfekvőbb lehetőség. A főtéren ugyan is az expedíció tagjai, a mai napon vehetik át a jutalmukat, hogy megköszönte e és egyáltalán elköszönt a gyógyító. Az utána hajigált újabb csudanyelven szóló virágnyelvnek aligha mondható szavak alapján, nem.
Ziláltan, lihegve ér a térre, bár fogalma sincs miért sietett, ami megtörtént, azon már nem tud változtatni. Lelke megkönnyebbül, ahogy a majdnem rendezett sorokat látja, így sokkal könnyebb lesz a dolga. Vélte ő. Elsőre azonban rögtön bakot lő és szinte belemászik Gylnar arcába, már ha a kalandor nem tolja el magától a nyakigláb, vézna és hunyorgásából ítélve igen csak rövidlátó alakot. Aki mellesleg néhány –jó néhány-, alapos pillantás után kijelenti, hogy „Nem Ön az!”. Ha csapat még rendelkezne egy bizonyos hadúrral, könnyen meglehet, hogy Kain csak harmadjára találná meg és még így is beszédelgett a gyógyító egy másik kalandor elé és aztán jött a felismerés.
- Maga volt az! – Harsogta, kicsit sem véve magára az esetleges rosszalló pillantásokat. Bár igen csak tenyérbe mászó arca és nőies kecsességgel lengedező kézfeje, amivel Kain invitálja közelebb magához, csak ronthat a megítélésén. Talán Kain figyelmen kívül hagyná, lehet fel sem ismeri a férfit, vagy idejekorán beléfojtaná a szót, de különös érzés lengi körbe. Mintha sárkány lenne? Nem kizárt, ember szaga van és az is, ráadásul a mágiátlan fajta.
- Nos. A fiú .. Nos, akit elhozott hozzánk. –Pontosít, hogy a mágus is tisztában legyen, kiről is van szó. - Tud a családjáról valamit? - Teszi fel a leglényegesebb kérdést. -A nevét? – Aztán választ sem várva a következőt és folytatja, mintha egy gyerekkel beszélne. - Tudja a nevét, természetesen nem a sajátját, még sem írhatjuk a táblára, hogy Névtelen. .. Nos, étesíteni kellene őket. .. – Fura a külseje és beszéde alapján is inkább csodabogárnak tűnik, de ez a csodabogár, kifulladt. Szédülve zuttyant a fenekére és túl sokat még az erős ráhatás sem tudott belőle kihúzni. De ahogy a férfi gyengült, úgy erősödött mellette valami. A szellemszerű alak nehézkesen öltött formát és egészében nem is tudott megjelenni a fiatal lány, ajkai mozogtak, de hangot képtelen volt kiadni hozzá, Segíts, kérlek! A jelenés csupán pár pillanat erejéig tudott csak látható formát ölteni, aztán ugyan olyan váratlanul, ahogy megjelent, eltűnt. A sárkány jelenléte viszont szinte megérinthette Kain és külön vadvirág illat ölelte körbe, de ez is csak egy múló pillanat volt. A megroggyanó gyógyító pedig, mintha csak egy marionett lenne, vakon és süketen indul vissza, vissza az ispotályba, ahol nem sokkal az előtt szabadul el a pokol, hogy belépne az ajtón.
- Megharapott! – Hallatszik egy fiatal nő méltatlan és mérges hangja, ami után egy ajtó csapódik erősen.
- Ez csak egy gye.. – Újabb csattanás hallatszódott, de most mellé valami ezer darabra tört és a kivezető folyosóra nyíló ajtón egy kis test esik át. Nem, nem nyílt az ajtó, a rések között, ahol a levegő is szabadon jár, libbent át. Egy alig négy, öt, esetleg hat éves forma fiúcska áll ijedt arccal szembe a pislogó gyógyítóval és talán a mögötte érkező aranysárkánnyal.

Az űzött vad, amely egy pillanatra nyugalmat lel, úgy vélve menedékre talált, az veszi ilyen felületes tompasággal a levegőt, pedig zihálna és kitágult pupillái igyekeznek a legkisebb rezdülést is elkapni. Hiszen, ennyin múlhat az élete. Tudnia kell, hogy mikor ugorhat ki és rohanhat, ameddig bírja és annál is tovább. Sou is így érezte, talán ezt az érzést tetézte, hogy szokatlan volt számára a forma, de a gyerekek áldása, hogy nem rögtön a mélyére akarnak látni a miérteknek, egyszerűen rájönnek, hogy a Hold alakú figura a Hold formájú mélyedésbe való. Idő kell hozzá, persze, de ha futni kell? Mert ha nem teszi a sárkányfiókákat reggeliző ember megeszi? Akkor mindjárt gyorsabban megy a tanulás, így fogta lábacskáit futásra, így markolt bele kis ujjaival az asztalt lefedő terítőbe és rántotta a földre mindazt, amit rá pakoltak. De akárhová is futott, mindenhonnan idegen szagok vették körbe és a legrejtettebb zugba is eltalált egy ember. Kicsi szíve alig tudta követni az ütemet, amit a riadalom diktált és még is, szinte kihagyott nem is egy, talán két ütemet is, ahogy jeges vízként érte a másik sárkány jelenléte.
Megdermed, mozdulni sem bírt. Énnyi félelmetes dolog után, mit ád a sors, még egyet, ha lehet az előzőeknél is rettenetesebbet. A zöld íriszek szinte diónyira nőttek és csak az nem olvasta ki belőlük a rettegést, aki nem akarta és akkor a szavak, azok az elhangzó hangok. Érti őket, hogyne érteni, hiszen sajátja is ez a nyelv, még akkor is, ha a gyöngysárkányok maguk között nagyon keveset tartottak meg ebből.
- De megesznek! – Kiálltja vissza teljes meggyőződéssel. És nyílik az ajtó, nem halkan, de még se elég hangosan ahhoz, hogy felhívja rá a szinte megbabonázottan az arany sárkány alakját figyelő kölyök figyelmét rá. Elmarkolják a karját, amire halk, de annál élesebb sikítással reagál és egy segélykérő szót is kiált, Anya! De ahogy eddig is hiába hívta az anyját, úgy most sem érkezik a kecses fehér alak és ezért Sou gondolkodás nélkül harap. Fogai belemélyednek a férfi karjába, aki rögvest el is engedi, talán lök is rajta egy keveset, úgy látszik az itteni felnőttek többsége nincs hozzászokva az ilyen vad gyerekekhez. Sou Káinra néz, szinte látni, ahogy mérlegel. Melyik félelmeteset válassza? Mielőtt a harapás feletti meglepettségét legyűrné a gyógyító, Sou már futott is, egyenesen az ajtóban állók fellé. Mert inkább az idegen sárkány, mint az ember, aki elevenen felfalná. A túlméretezett ing, ami még Sou eredeti emberi alakjára is nagy lenne, csak úgy lobog utána és valami hihetetlen, de csodával határos módon, nem esik el. Mint a tíz ujjával belekapaszkodik a nadrág sötét anyagába és elbújik Kain mögött, de a kabát széle mellet kilát. Ott az ajtó! És, ha nem csípik grabancon, bizony oson tovább, bár ha túl jut a küszöbön, ijedten hátrál vissza és hatalmas krokodil könnyeket hullat.
- Magába legalább nem harapott bele! És értik egymás nyelvét! Kitűnő! – Közölte a falnak támaszkodó korábbi vezetője. – Kis baleset történt, az egyik segédgyógyítón… Nos, látja a végeredményt, de valószínűleg, hacsak azt nem rontotta el, akkor pár nap és minden helyre áll. Természetesen addigra kutya baja sem lesz! – Mintha öröm csendülne a fickó hangjában. Megszabadul a nyűgtől és aztán talán még a balga tanonc tettét is sikerül annyira eltusolnia, hogy egy hosszabb beszélgetéssel megússza.
- Többé nem teszek csípős bogyót Nae teájába! Csak gyere értem! – Zokogja keservesen, de nem csoda, hogy ennyire megijedt. Hiszen egyetlen szót sem érett abból, amit az emberek mondtak és rögtön üldözőbe vették, ahogy igyekezett elmenekülni előllük.

Meglepődik, ahogy megragadják, egy egészen kicsit még meg is merevednek tagjai. Anyja is hasonlóképpen emelné fel, de mivel még sem a nyakánál fogva lóg, hiányzik a megszokott érzés és ahogy kézbe veszik, mintha rájönne, hogy sír. Igen, arra a néhány másodpercre még arról is megfeledkezett, hogy nagy félelmében, elkeseredetten hullatta könnyeit. Lebiggyesztett ajkakkal, a sírástól vörösödő szemekkel néz Kain arcába, talán úgy tűnik, hogy elfogadja a másik sárkány közelségét és az elhangzó szavak nyomán a bizodalma is meg van irányába. Nem fog sírni. Nem ám! Csak éppen nagy igyekezettel látszik azt a néhány csendre és könnyet mellőző percet pótolni. Kezecskéit megtámasztott, még bele is markolt az anyagba, de inkább sárkány módra, mind emberien, mert az ujjak inkább karmos mancsként szilárdan tartanak, nem fordulnak ki. Le sem meri venni a szemét az aranysárkány arcáról és egyre inkább, egy tál kocsonyát is megszégyenítően, remeg.
- Nem kell rögtön ilyen indulatosnak lenni. – Simítja meg arcát a vézna alak, aki az imént jócskán kapott a bőrkabátból is, pedig éppen zöldségdiétán van az emésztése miatt. Ez viszont mellékes! – Nem érte károsodás, csak .. kicsit .. megfiatalodott és valószínűleg az egyik gyógykészítmény alapanyaga is köre játszhatott, mert .. Nos, majd látni fogja. – De mint aki nem akar magyarázkodni, vagy még inkább végre felfogta a szavak, azok hanghordozásának és a tekintetnek a tömör lényegét, megindult. A megharapott gyógyító, tanácstanul nézte a sötétmágust, karjában a kisgyerekkel, meglepett volt és sajnálkozó. Bólintott Kain felé, aztán a vézna alakkal eltűnt azon az ajtónyíláson át, amin korábban kirontott.
A folyosóra pedig, kis jó akarattal ki lehet jelenteni, egy kis nyugalom költözött. Szinte csak Sou sírása hallatszott, amit nyugtató szavak ide vagy oda, egyszerűen nem úgy nézett ki, hogy egyhamar abba akarja hagyni. Akadnak az utcáról is be beleső érdeklődők, van, aki meglepetten áll tovább, mintha be sem lesett volna, mások megmosolyogják a kisgyerekes édesapát és úgy állnak tovább. Aztán, aztán mintha Sou megtalálta volna a csapot és elzárta volna, már nem folytak a könnyei, de merőn nézett a fekete szemekbe. Szinte nyomon követhető volt a kis buksiban lejátszódó gondolatmenet. Tényleg nem bánt! Meglepődés kísérte ezt a felismerést. Nem fojt meg a szorításával, de leesni sem enged. Ez alapozta meg a biztonságérzetet, amit végül a nyílt sötét íriszek építettek fel és ennek első jele volt, hogy mereven tartó karok megalazultak, már nem tolta el magát a másiktól.
- Hol van Anya? – Elfúló, kicsit rekedtes volt a hangja. Kicsit Összébb húzta a szemöldökeit és mesterien ráncolta a homlokát is és aztán megsorozta Kain a kérdéseivel.– Téged miért nem kergetnek az emberek? Neked nem jó az ízed? Vagy nem is vagy sárkány? – Újra könnyfátyol lepte el a zöld szemeket. – Meg fogsz enni? – A megenyhült remegés újra eluralta piciny testét és akkor, végre, lépések zaja hallatszódott és egy idős nő lépett ki az ajtón, kezében Sou ruháival, aki mellesleg az új jövevény láttán gondolkodás nélkül simult Kainhoz, könnyáztatta arcát is belefúrta a sötét anyagba. A nő pedig mogorván átnyújtotta, egy szót sem szólva Kainnak a holmikat, a szúrós, de leginkább semmitmondó viselkedésnek oka pedig a másik kezén lévő kötés szolgál. Ő lehetett a másik szerencsés, akibe a kis sárkány belemélyesztette a fogait.
Ha el is hagyják az épületet, Sou nem hajlandó elereszteni, talán érződött is rajta, hogy észrevétlennek akar tűnni, pont úgy, ahogy azt a vadonban el is lehetne várni.
- Büdös van! – Motyogja bele az összegyűrt ingbe, mintegy az utcáról alkotott véleményét. Pedig eddig egyszer sem lehetett őt panaszkodni hallani a városokban uralkodó szagokról, úgy látszik, most még túl őszinte.

* Még hosszú óráknak kell eltelnie, mire az utolsó támadás után megpillantom az idő közben sötétbe boruló tájon Menion városának körvonalát.
A város körvonalainak erősödésével a fáradtság is egyre erőteljesebben érezteti a hatását. Bár csupán három napja történt, hogy a hátam mögött hagytam ennek a városnak a kapuit, mégis így visszagondolva sokkal többnek tűnik, mint csupán három nap. Nem is csoda, hiszen az elmúlt időszakban eléggé megterheltem testemet, már csupán, ha az állandó készenlétre gondolunk is, és akkor még hol marad a sok ellenség, aki ránk támadt. Éppen ezért a biztonságot jelentő fal egyet jelentenek számomra egy nyugodt, támadástól mentes pihenés látképével.
A városba beérve kissé meglep, hogy milyen kihaltnak tűnik. *
~ Többre számítottam …
~ De igaz is, miért jönnének fogadni minket, hiszen az ellenszert nem mi hozzuk, … hanem nekünk hozták.
* Egy halovány gúnyos molyos jelenik meg arcomon, miközben végiggondolom ezt.
Ennek ellenére mégsincs okom bánkódni, hiszen a végeredmény ugyanaz. Megvan az ellenszer.
Már csupán egyetlen kérdés merül fel bennem. *
~ Vajon merre lehet Mitsuko?
* A városba beérve már kutatólag keresem kedvesem alakját, vagy legalább is kék hajkoronáját, hiszen az azért mégsem mindennapi látvány, de az éjszakai fények nem éppen az ilyen jellegű keresésnek kedveznek, így hiába forgolódok, nem találom. *
~ Talán majd az udvaron megtalálom.
* Gondolom magamban, hiszen mégis csak ott született az az elhatározás, hogy ő itt marad segíteni, míg én dzsungeltúrára megyek. *
~ Ott csak tudja valaki, merre lehet.
* Egy halovány mosoly húzódik arcomra. *
~ Mégis csak szereti felhívni magára a figyelmet… arról már ne is beszéljünk, hogy egy kékhajú terhes elf már magában sem lehet mindennapi látvány.
* Több se kell, hogy elhatározzam, amint lehetőségem adódik, megszabadulok ettől a parádétól.
Éppen ezért már az elsők között leszállok a lóról, hogy az egyik lovász kezébe adjam a kantárt, mikor némi elégtelenséget jelentő morajlásra leszek figyelmes a hátam mögül, így arra fordulok. *
~ Na tessék … Én akartam elindulni az ő keresésére, erre ő talál meg engem …
* A helyzet igen nagy hasonlóságot mutat az ellenszerrel. *
~ Valahogy minden máshogy sikerül …
* Gondolom széles mosollyal. Az egész alatt annyi idő sem telik el, hogy karjaim kitárásán kívül mást is tehessek.
Így a két végtag közé kerülő elf örömittas köszöntése egy szisszenéssel töröm meg, ahogy már megint rájövök, olyan sérülések borítják testemet, melyek alapesetben szinte fel sem tűnnek, viszont máskor kellően bele tud nyílalni a fájdalom. *
- Jesszusom Gyl! Jól vagy?
- Eddig jól voltam …
* Kezdek bele. *
- De most már mégjobban …
* Fejezem be mosolyogva, miközben már én húzom magamhoz a sebesülések után kutató, szeretett elfet. A fájdalom ez alkalommal sem marad el, de mivel nem ér váratlanul, így már az intenzitását sem érzem olyan erőteljesnek, mint korábban. Ezek után semmi sem gátol meg, hogy végre hosszabb ideig is egymáson pihenhessenek ajkaink. *
- Annyira hiányoztál!
- Te is hiányoztál! Végül nem is kellett volna elmennem, hiszen megtaláltátok a gyógymódot.
* Mélyen nézek ragyogó szemeibe, mikor Taris kíván szólni. *
- Üdvözlöm a város megmentőit! A sebesülteket hamarosan ellátják, a fáradt harcosoknak pedig a kaszárnyában biztosítunk szállást az éjszakára. Holnap reggel pedig mindenki megkapja a beígért jutalmat szolgálataiért.
Menion hálás nektek, ahogy az itt maradt kutatóknak és gyógyítóknak is, akik éjt nappallá téve dolgoztak és végül megtalálták a láz gyógymódját. Pihenjen le mindenki, reggel találkozunk. Caer parancsnok! Várlak a kapitányi szobában.
* A szavak közepette több kérdés is felmerül bennem, de úgy döntök, hogy inkább azokat Mitsukonak teszem majd fel, így megvárom, míg a vár kapitánya elvonul az erkélyről.
Kissé szemrehányóan fordulok Mitsuko felé, miközben átkarolva buzdítom indulásra, hogy ne legyünk a legnagyobb útban. *
- Ugye, azért pihentél is?!
* Bár ismerve az elfet, ezt némileg kétlem. Elég, ha csak az Olassieben történtekre visszaemlékszem. *

//Kain//

Egy pillanat és nem mozdul, még levegőt sem vesz, amikor a másik sárkány megérinti. Ebben a mozdulatlanságban benne van a tudatlan felkészülés arra, hogy mindjárt fogakkal tép bele testébe és mint egy szerzett prédát felfalja. Rögeszmésnek tűnhet ez a képzelgést, hogy mindenki fel akarja falni, hol ott ez csak egy képet ad arról, hogy a gyöngysárkányok, fajtája miért is hagyta maga mögött a hegyeket és költözött a rejtelmes felhők közé. Elbujdosva a szelek birodalmába, hogy soha senki se találhasson rájuk és biztonságos, boldog életet élhessenek. Souban pedig nagyon is él apja fegyelmező tanítása, de olyan pici most, még is tisztában van, hogy nem képes tenni semmit .. Akkor miért is bújik bizalommal a másikhoz? Mert édesanyja szelíd szavai is okították, hallgasson a szívére és ha az esze ellent is mond, csak egy kis bizalom kell. Ő pedig bízik, mert elhiszi a szavakat, hogy ez a sötét figura nem fogja megenni és félnie sem kell tőle, mi több, még biztonságos helyre is elviszi.
A módszer ugyan meglepi, még nem élt meg hasonlót. Ijesztő volt, de roppant érdekes is. Ezért most képtelen eldönteni, hogy el merje e engedni az idő közben karjaival átkulcsolt nyakat, vagy sem? Nagydilemma, egy felnőtt el sem tudja képzelni. Sou megrázza fejét, ő bizony el nem engedi Kaint, nincs azaz isten akinek a kedvéért ezt megtenni és ha lehet egymáskapaszkodó ujjait még szorosabban szorítja össze, már fehérednek is. Hát. Ez sem ígérkezik olyan könnyű dolognak, ám, csak idő kérdése, pont annyi míg orrából eltűnik a város mocskos és áporodott szaga és kicsit megfakulnak az ispotályban szerzett emlékek, bár ez utóbbihoz kicsit több időre lesz szükség. A susogó, levelek és fűszálak között játszó szél viszont csak kicsalogatja menedékéből, mennyivel közelebb van ehhez az elemhez és mennyire távol kerül tőle mikor csak lényének töredéke marad meg.
Eltolja magát a sárkánytól, de belemarkol az ingbe, mert még mindig nem akarja elengedni. mert mi van, ha ezt az alakot csak ő hívta életre hogy megmentse? Nem ez lenne az első alkalom, de akkor, ha most megnyugodva elengedi, akkor el fog tűnni?! De ő nem akarja. A félelem helyét azonban minden elsuhanó perccel, a kíváncsiság csillogó szikrája kezdi átvenni. Jól megnézi magának a fakó arcot, a hosszú út és a harcokban megviseltet, azokat a sötét lélektükröket, amik elriasztanák talán a legrátermettebb harcost is, mert a feneketlen mélység szinte beszippantja, felfalja szőröstül-bőröstül. Közben pedig nem is, vagy, nagyrészt nem. Elmosolyodik, ahogy rájön mennyire buta volt a korábbi elképzelése, aki karjaiban tartja ugyan is hús és vér, teljesen igazi. Már nem fél, ezért bátran érinti meg az arcot, ha lehetősége van rá. Figyelmesen simogatja meg a színesedő bőrt, szeretné elmulasztani, ám kétséges, hogy sikerrel járna, ugyan is Kain nem tartozik közéjük.
- Nagyon fáj? – Visszahúzza kezét, de lesem veszi tekintetét a másikéiról. De makacsul kapaszkodik tovább, legalább is addig, amíg őszinte választ nem kap, mert érkezzen az bármikor, csak akkor mutat hajlandóságot arra, hogy elengedi a megviselt anyagot. Ám akkor már szó nélkül, megáll két lábán, de csak pár pillanatnak kell eltelnie, hogy ne kezdje el nézegetni magát. Kinyújtja karjait, megmozgatja ujjait és mindezt csodálkozóan nézegeti, itt-ott azonban felbukkannak bőrén pikkelyek, sőt kócos tincsei között is megbújik két parányi fehér dudor. Mit is lehetne mondani, a varázslat, ami félresiklott fél munkát végzett?
- Miért van kezem? Olyanja csak a nagyoknak van .. Ezért nem jött anya értem, mert ilyen vagyok?

Kinyújtott kezekkel néz fel a most már iszonyatosan magas alakra, hiszen most igen csak a földhöz van közelebb, hogy már letették. Pislog, ebben a pillanatban ugyan is nem igazán van még csak halvány lila elképzelése sem, hogy ő hogyan is fogja megérteni, ha a felnőtt sárkány sem tudja. Neki biztos kell tudnia, hiszen felnőtt és a tetejében még sárkány is. De elfogadja, valahogy, valamiért feltétel nélkül elfogadja, mert tudja, hogy a felnőttek is nagyon bonyolultak tudnak lenni és nem értik meg egymást, még akkor sem, amikor egy nyelven beszélnek és adott esetben bele is látnak a másikba.
Leereszti kezét és elsuvasztja a háta mögé, elszomorodott. Mert az édesanyja közelében mindig olyan gondtalannak érzi magát és mellette képes elhinni, hogy semmi, de semmi rossz sem történhet vele. De mert egy igazán jó gyerek szeretne lenni, most, hogy édesanyja nincs mellette, ügyes lesz és megfontolt, legalább is annyira, mindig eddig bármikor. Még bólint is egyet, ahogy elhatározásra jut. Aztán újra a magasba tekint, mert idő közben túl fárasztó volt olyan nagyon felfelé nézni és szemrevételezte mi az, amit az ő magasságában is nyakzsibbasztó mozdulat nélkül is szemre lehet vételezni. Elmosolyodott, pedig szomorúságot látott azokban a fekete szemekben, ám azt talán valami egészen más érzés szülte, az anya .. ha volt, ha nincs, ő az egyetlen személy, akire mindenki vágyakozva gondol …
Aztán arca már inkább a meglepettség vonásait igyekszik magára ölteni, nagyokat pillog mellé és talán egy hosszú percig süt a sápadt kis arcból, hogy igazából, fogalma sincs, miről beszél a másik sárkány. Ispotály? Mi az, nagyon foglalkoztatja a kérdés, mert ezzel a szóval ő még soha nem találkozott, de hangzásra nem ételnek tűnik. Tehát nem lehet se meginni, sem pedig megenni, talán az ágy amiben feküdt? Vagy a riasztó és riogató emberekkel teli épület lenne az? Röpke gyermeki eszmefuttatás volt ez és csak annak köszönhetően nem bukott belőle a napvilágra semmi, mert a mondat egy másikba kapaszkodott és tovább tartott. Ennek köszönhetően pedig az izgatottság lett rajta úrrá, távolabb lépett, hogy könnyebben áshassa bele magét az éjsötét szempárba.
- Felnőtt vagyok? Igazi felnőtt?! – Csak egy kicsi hiányzott, hogy fel nem ugrott. De ami késik, az ugyebár nem múlik és nagy örömharsogás közben ugrálva körbefordult a tengelye körül. – Akkor felfedező vagyok! Olyan, mint a nagyok! – Örömét mi más is fokozhatná tovább, minthogy a másik az ő szintjére merészkedett és a nagy hévben bizony, gondolkodás nélkül kapaszkodott bele a másik sárkány kezébe, karjába .. szóval abba, amit meg tudott érinteni rajta. Szélesen elmosolyodott, látszott rajta, hogy nem zavarja a dolog, hogy egy teljesen idegen személy fog rá vigyázni, de aztán a komolyság hamar kiül az arcára, morcosan összevonja a szemöldökét és félredöntött fejjel kezdi el nézegetni magának a sápadt arcot.
- Kevés zöldséget eszel. – Állítja fel a diagnózist. Vagy csak halványan igyekszik arrafelé terelni a témát, amerre a pocakja azt a helyes iránynak véli? – Amúgy, te … - Gondolkodik. Na vajon hogyan is szólítsa a másikat? – Mi a neved? És társak vagyunk? Igazi barátok? Sok mindent felfedeztünk már? Láttam már szivárványszínű, pillangószárnyú vaddisznót? ÉS adtam már neked csillagot? – Nos, aki túlélt egy hurrikánt, utána egy tornádót és miután merészen kigúnyolt egy fekete sárkányt -miszerint szende szűzkislány, egy hímnek címezve persze-, de megmenekült, hát a megállíthatatlan kérdésözönnel már nem lesz ilyen szerencséje.

Hevesen megrázza a fejét a hallottakra, szőke tincsei ide-oda táncolnak a mozdulat hevességétől és látszólag sem fordít arra gondot, hogy ezzel talán újra megingatja a másikat, vagy is Kaint. Hiszen még mindig kapaszkodik belé, de ahogy kellőnek érezte a mozdulatot és arcának komolyságát, úgy nézett a felnőtt sárkányra, mint aki bizony nagy tudás birtokában van és ezt meg is fogja osztani Kainnal.
- Ilyet nem szabad mondani. – Előbbi nemleges fejrázását, sokkal finomabb kivitelezésű bólogatás követte, mint egy nyomatékosításképpen. – Ha nem tudod, nem érzed, akkor … - Elgondolkodik, egészen belefeledkezve a mondandója komolyságába. – .. akkor majd megmutatom! – Igazából nem jött rá a „megoldásra”, de a bizonytalanságot, örömöt, szomorúságot a gyerekek hamarabb észreveszik és képesek is rá reagálni. Persze az már más kérdés, hogy az adott helyzetben ezt mennyire találják érdekesnek, mert ugyebár a kicsik figyelmét leggyakrabban az ragadja meg, ami új, ami érdekes, vagy idegen-megismernivaló, de ha ezen a körön kívül esik gyakorta végzi érintetlenként a dolog. Ám, megmarad későbbre. De térjünk vissza, mert Sou bizony megmutatja, a maga módján, azaz egészen pontosan Kain nyakába csimpaszkodik és aztán kacagni kezd, ahogy orrát megcsiklandozzák a sötét szálak. El is engedi, viszonylag gyorsan Kaint és tesz is néhány lépést, de a jókedve nem tűnik el.
- Este pedig adok neked egy csillagot. Mert ugye, ha már felnőtt vagyok, akkor fennmaradhatok ..? – Váratlanul fordult a mondat vége kérdővé, de nem is csoda, édesapja mindig korán a fészek melegébe parancsolta, ami ugye egyet jelentett azzal, hogy nincs több játék és történet mesélés, csak alvás, de az kötelezően. Ugyan, ki nem ragadná meg a lehetőséget, hogy fennmaradjon? Persze, hogy mindenki! Az álomszuszékok persze kivételt képeznek, de őket inkább az ébrenlét és aktív napi tevékenységek végett kell unszolni. Az élet mérlegének tányérja valamilyen formán mindig kiegyenlítődik, mi mást példázna eme dolog is. Ha Sounak várnia kell a válaszra, akkor bizony a zöld szemek alattomos módon szelíd könyörgésre fogják minden „bájukat”, hogy minden úgy legyen, ahogy a kis fióka szeretné.
- Hát még nekem sem volt fiókám. Vagy igen? – Tanácstalanul pillog Kinra, mert így hirtelen nem érti a mondanivaló eleje és a vége közötti összefüggést. De csak egy kicsit kell gyötörnie a buksiját és mindjárt rá is jön a dolog nyitjára. Össze is ráncolja a homlokát, látszik, hogy mondaná is mi is háborította így fel, de hát… és ez a „de hát” egy igazán nyomos „de hát” . Nem érzi magát éppen felnőttnek és bevallva jobban is érezné magát, ha most játszásiból kalandoznának.
- Nagyon-sok-mindent! – Ennyi volt. Elszállt a méreg, hogy felnőtt lévén játszania kell, mert nem kell, viszont nem is lenne olyan rossz dolog. – Te mit szeretnél? Mert, ha morcos leszel tőle az nem jó. Akkor sétálhatunk is, azt is nagyon szeretem, mert nagyon sok érdekes dolgot lehet találni. Virágokat, bogarakat, kavicsokat és tanulni is lehet, tudtad? – Éppen csak felkacagott, aztán szégyenlősen egy kicsit összébb húzta magát. – Én nem szeretek tanulni, - Na, ezt vajon ki nézné ki belőle, a maga szerény kis jellemével, hogy a legmegátalkodottabb logó volt a kórtársai között. - De anya mindig történeteket mesélt, amikor barangoltunk és észre sem vettem, de megtanított ezt-azt.

A csalódás, mi csak pillanatnyi volt, el is tűnt a lelkesedés árnyékában. Mit számít, hogy korán kell majd lefeküdnie, ha most sétálnak egy jó nagyot? Nem sokat, legalább is most, meg aztán semmi sem zárja ki, hogy abban a szent pillanatban, mikor ágyba parancsolják nem hozakodik elő a „csak még egy kicsit” kezdetű mondattal. De erről majd akkor, most ugyan is nem ártana Kain nyomába szegődni, mert bár csak egyetlen lépésről van szó, de azaz Sounak legalább három lenne, de mielőtt akár az elsőt is megléphetné, csodálkozva keresi fel az aranysárkány pillantását. Megilletődve nézi a sötét szemeket, egyszerűen nem tudja mire vélni Kain szavait és ugyan akkor valami kellemetlen fájó és szorító érzés tör rá. Ki tudja honnan jön a gondolat, igaz, igaz is lehet .. Megrázza a fejét, már hogy lehet az! Nem meglepő, hogy teljes tudatával és szívével tiltakozik a lehetőség ellen és az ő emlékezte azt mondja, botor és buta állítás lenne, aztán a csavar itt is megemeli kalapját. Hiszen ő már felnőtt, ha jelenleg éppen nem is látszik. Felkacag.
- De buta vagy! – Csak így, egyszerűen, játékos dallammal elevenednek meg a szavai. – Már el is felejtetted, hogy én már nagy vagyok? – Kérdezi, miközben lelkesen az aranysárkány mellé trappol. – Anya van és biztos sokat tanított nekem. .. Apa meg biztosan nagyon mérges rám mert eljöttem világot látni. – Még mindig mosolyogva néz fel a másikra, immáron valószínűleg közvetlen mellette állva, de azért hallani hangjában a megingást, a tudat alatti kételkedést. Makacs dolog ez, valami igazat ad és valami rögtön megcáfolja azt, nem is csoda, hogy inkább a szívének kedvesebb választást fogadja el. A szülei élnek és boldogok, bár lehet kissé mérgesek, hogy elhagyta a menedéket nyújtó otthonukat. De csak nem csitul meg benne teljesen az a gondolat „és a még sem így van”, de jelét ennek nem mutatja. kain keze után nyújtózik, elérni azért talán eléri, még ha azt a kabátjának zsebéből is kell előhalásznia, mert be kell ismerni, elég állhatatos és addig bizony nem nyugszik, míg meg nem kaparintja az erős ujjakat. Egy egész kéz birtoklásáról ugyan is fizikai képtelenség esetében beszélni, ujjaival jószerével három ujját képes Kainnak átfogni.
- Rájöttem valamire! A fiatal sárkányok nem csak azért vannak az idős sárkányokkal, hogy tanuljanak, hanem azért hogy fiatalok vigyázzanak rájuk. – Másik kezével kedveskedően megsimogatja Kain kezét. – Te vigyázol rám és én is fogok rád, jó? Bár … nem tűnsz nagyon idősnek, de akkor is. – Nem engedve el Kain tesz egy lépést, húzva magával az aranysárkányt. Finom noszogatás, hogy induljanak már, bár nem mintha türelmetlen lenne, csak hát … annyi sok érdekes dolog lehet a fák között és nem csak tisztások, azt pedig mind, de mind fel kell fedezniük. Ha nem gombolyodik tovább beszélgetésük fonala, akkor nagy szemeket meresztve figyeli a tájat, de rögtön kérdez, ha valami ismeretlent lát. Ilyen például egy karám ős öreg maradványa és az a néhány falrészlet, ami a hozzá tartozó viskóból megmaradt.
Egy fácán kap szárnyra, amitől Sou először megijedve hátrébb lép, de aztán elengedve Kain kezét a madár után szalad, ha nem kapják el a grabancát. Ha végigfuthat a kisebb réten, hát még több madárnak okoz riadalmat, de láthatóan ő élvezi és csodálattal nézi a szárnyra kapó szárnyasokat. Igaz van egy pillanat, amikor nyargalásában gáncsot vetnek lába alá, el is terül, ahogy az a Nagy könyvben meg vagyon írva, még a kezét és térdét is felhorzsolja, de zokszó nélkül pattan fel és iramodik neki újra, kacagva, pont mint előtte. Most a lelkesedés elnyomja a fájdalmat, de majd később. Közben talál is egy szép hosszú, színes tollat, amit diadalittasan emel a magasba, természetesen Kainnak mutatva, aztán váratlanul eltűnik a fűben. Valahogy lehetett számítani rá, hogy a túl méretes ing előbb, vagy utóbb még egyszer a lába alá kerül. Ennek most jött el az ideje, csakhogy most nem állt fel, nem is csoda, egy csapd a fém fogai centikre csapódtak össze mellette és amint Kain befut, nála keres menedéket. De ha van csapda, van tulajdonosa is ... valahol.

Úgy kapaszkodik bele az aranysárkány lábába, mintha az élete függne tőle. Igaz, ha eredeti alakjában lehetne, bizonyára inkább Kain szárnya, esetleg hasa alatt keresne menedéket, de hát, a dolog bonyolultságát tekintve .. nos, feltalálja magát. Ijedségének mértéke talán csodálatraméltó és hihetetlen, legalább is annak, aki még csak nem is sejtheti, hogy ahol ez a kis fióka cseperedett ilyen dolgokról még csak szót sem igen emeltek. Bizony, Sounak fogalma sincs mi az a szerkezet, de a lemosott vér illata szinte kitörölhetetlenül a fémbe ivódott és ez egyet jelentett azzal, hogy valami szörnyűségre használják.
Az indulásra buzdító szavakra, ha lehet még precízebben fog rá a körbevett végtagra és még a fejét is megrázza. Ő ugyan nem! De, amikor megérintik a kezét, úgy kap utána, mint fuldokló a mentőöv után és ez egyben azt jelenti, hogy elengedi Kain lábát. Meg is tette. Néhány pillanat múlva viszont ezt az elhamarkodott lépést igen csak megbánta, vagy is rájött, hogy csapdába sétált. De nem visszakozott. Ha már így hozta a sors, akkor jó közel bújt Kainhoz, két kézzel kapaszkodva bele az aranysárkány kezébe. Ahogy megindultak, először félve, szinte merőn nézte a még ki nem taposott utat, amin haladtak, de aztán, lassacskán már érdeklődve szemlélte a vékonyka kis ösvény lenyomatait.
- De fura. – Állapította meg, szerette volna közelebbről is megnézni, de volt azaz aprócska akadály, hogy Kain keze bizony nem végtelen hosszúságú és ő bizony az istenek kedvéért sem lett volna hajlandó elengedni. Így marad a „madártávlatból” való vizslatása a fura alakzatú nyomok szemlélése. – Olyan mintha az ujjain járna, nem? – És mivel elképzelte fel is nevetett, ráadásul az egyik kezével még el is merte engedni az övéhez képest méretes praclit. Kinyújtotta a karját és az ujjait is szépen kifeszítette, még mindig furcsának találta, nem nagyon látott még ilyesmit, bár … Ó igen, néhány idősebb kamasz előszeretettel viccelte meg a fiatalabbakat csupaszőr emberszerű lényekkel, de azok csak illúziók voltak. Kicsit begörbítette az ujjait, majd ilyen formából közelebbről is szemügyre vette a meglehetősen hanyag ujjtartású öklét.
- Így már majdnem olyan, mint a mancsom. ..- Felnézett. – Ha megint felnövök, akkor megint lesznek pikkelyeim, meg szárnyam is? – Még levegőt sem vett, mert ez számára egy igen lényeges és meghatározó kérdés. – Nem szeretem ezt a külsőt. –De nem is utálja, legalább is a mimikája ennyit elárul, de hogy a kijelentésének azért valami alapja is legyen, hát megmutatja Kainnak a felhorzsolt tenyerét. Érthető a panasz az emberi test véget, ha sárkányként hasalt volna el, még a pikkelyei sem karcolódtak volna meg és ez gyerek számára, hét még egy harcra kész felnőtt számára, sem mindegy.
- Hallod? Haha, ez egy patak hangja. – Nagyjából rohanna is, de a korábban történtek kellő nyomot hagytak benne, így nagyjából két lépés után szépen bevárta Kain és vele haladt tovább, míg meg nem pillantotta a kis patakocskát. Nem volt nagy, tényleg, hiszen még ő is könnyű szerrel átugorhatta kis nekifutással. De nem tette, csak a partjához sietett és leguggolva nézte a köveken megtörő kicsiny hullámokat. Habozni látszott, de orra még így sem volt elég tompa, így csak még szomjasabb lett, ahogy kiérezte a víz tiszta édes illatát az erdő kesernyés aromái között. Nem is nagyon gondolkozott el azon, hogy vajon milyen módon sikerül majd innia és ebből következett, hogy ahogy a megszokott módon előrehajolt, vesztette el az egyensúlyát és tisztelte meg egész jelenlétével a patakot. Valamivel nehezebben szedte össze végtagjait, mert most még az átázott ing is csak az útjában volt.
- … - Motyogott el valamit, de teljesen reményvesztettnek tűnt, ahogy felnézett Kainra, de volt valami várakozás is benne. Mert hát, hogyan is tanulnak a fiókák? Igen-igen, utánozzák a nagyokat és jelen pillanatban a tanító szerepét az aranysárkány tölti be számára. Ugyan akkor ez az esett egy parányi figyelmeztetés is, hogy a kölyök fárad, nehezebben boldogul az új helyzettel.

A váratlan hidegfürdő ellenére élvezi a helyzetet, talán mert annyira nem érezte hűvösnek a patak vízét, de egyetlen rezdüléssel sem tiltakozott, amikor Kain kiszedte a patakból. Ugyan szóba nem öntötte a köszönetét, de zöld tükreiben ott éget a hála odaadó lángja. Aztán persze ámulva nézte a varázslat nyomán megszáradó ruhát és nem csak szemmel, kezébe vette az anyagot, de ez nem volt csalás. Száraz volt. Egészen újdonság volt számára ez a dolog és magában el is ismételte a varázsigét, nem sikeredett pontosra, de hasonlított. De mivel ilyen nagyon lefoglalta a varázslat, csak jóval később született meg az a néhány kisebb bólintás, amivel igyekezett kifejezni, hogy óvatosabb lesz.
- Nem szeretnék, olyankor midig valami keserűgyökeret kellet rágcsálni. – Annak mértékét, hogy ez mennyire szörnyű is lehetett, méltán példázza, hogy a puszta említésére libabőrös lett és nem csak a háta, mindkét karja és még a lábszára is. A ki nem mondott gondolathoz pedig még egy nagyon is jól látható fintor is társult, de ezek a vonások hamar eltűntek, átadva a helyüket az érdeklődés mimikai elemeinek. Ahogy Kain a patak partja mellé telepedett, ő Kain mellé guggolt és enyhén felvont szemöldökkel leste, hogy mit keres a másik. Ő is körülnézett, a vizet és a belőle púposan kiálló köveket is szemügyre vette, még a levegőbe is bele beleszagolt és ráadásnak, a lélegzetét is visszafojtva fülelt. De nem igazán került annak még csak a közelébe sem, hogy megválaszolhassa vagy kapizsgálja miért csinálta ezt az aranysárkány.
- Ebből? – Őszinte meglepődöttség áradt a hangjából és legalább olyan nyíltan árulkodott az arca is. Azért elvette a kulacsot, jól meg is nézte magának, méghozzá érthető bizalmatlansággal. Ilyet ugyan is most lát először. Mielőtt azonban kipróbálná az ivás ezen formáját, még felpillant Kainra, aztán forgatja egy kicsit a kezében. Arra nincs szüksége, hogy megkérdezze még is melyik feléből várhatja a szomjoltó vizet, mert látta hol folyt be az édes nedű. Szégyenlősen elfordult kissé, úgy sandított fel még egyszer Kainra és ha figyelemmel volt kísérve akkor.. – Ne nézz.
Kérte leginkább, de már picit pirulva, aztán megejtette az ivást is. Nos, annyit az első korty után megállapított, hogy lefetyelni ebből nem lehet, vagy is úgy nem, hogy azt szárazon megússza, de lassan ráérzett a dologra és ha nem nyel félve bizony, amennyi csak a kulacsban volt megitta volna. Büszkén nyújtotta aztán, éppen csak köhintve egy kicsit a „flaskát” Kainnak.
- Mit fogunk enni? – Elérkezettnek látta, hogy szót ejtsen erről is. Bár most, hogy elárasztotta a pocakját pillanatnyilag nem érzi, hogy éhes lenne, de a pillanat múltával, már azért érezhető volt, hogy nem túl sok feladatot adott a gyomrának és hamar feléli a folyadékot. – Ésés, hol fogunk aludni? Ugye látjuk majd a csillagokat? – Egészen közel, szinte bújt Kainhoz, ha tehette még bele is kapaszkodott. – Mert ha nem fogjuk látni, akkor nem tudok neked csillagot adni. – E végetti szomorúságét jelezte kissé lebiggyedő ajka is.