Menion

- Ez annyira nem lep meg. Még most is szeretek bóklászni. – Azt meg már bölcsen elhallgatja, hogy általában a bóklászás iránti vágya arányosan nő az esetleges tilalmak mértékével. Egyszer talán kinövi, vagy nem, de az egyik minden bizonnyal bekövetkezik. Most viszont Kain nyomába szegődik, némileg gondolkodóba esve, mert még mindig nem teljesen van meg az elmúlt másfél nap eseményeinek láncolata. Lehet nem kellene feszegetnie, de valószínűleg ez is a természetéhez tartozik, kíváncsi és tudni akar mindent és némileg ellent mond annak, hogy azért egyes dolgokba könnyen beletörődik. Feltámadó gondolatai azonban elcsendesednek és néhány pillanat múlva már azon kapja magát, hogy hosszú-hosszú, kutakodó pillantásokkal méri fel a környezetét. Azt, ami haladtukban körbe veszi őket és azt is, amerre látszólag haladnak. A rétnek ugyan még se híre, se hamva, de részleteiben még is ismerősen köszönt vissza rá egy fura mód a föld fölött éppen csak valamivel kettéágazó fa dupla törzse.
Nem szaporázza meg lépteit, de szép ölesre elnyújtja őket, így az a három-négy lépés amivel lemaradt Kain mögött már nem hátrány. Ott lépked mellette, vagy is azt a pár lépést meglépi, ami előnyhöz juttatja és így már az arany sárkány előtt halad. Ilyen kurflit tett volna? Bár maga a kérdés is furcsa, mert át miből veszi azt, hogy nem ebből az irányból jutott el oda. Éppen csak megrázza a fejét, nem fontos bilétával látva el a gondolatcsomagot, amit ezzel a lendülettel el is tolt magától. Egy légvétel erejéig megtorpant, az elébe tornyosuló meg nem tudná mondani milyen fa, ami igen csak nyög a rajta élősködő futónövénytől, ami szinte függönyként omlik alá, a kilátást az övét és nagy valószínűséggel Kainét is korlátozva, késztette erre. Határozott mozdulattal kotort a „szálon” függő levélrengetegbe, ismerős volt a bársonyos és hideg levelek érintése. Széthúzta a természet ezen alkotását és lám, feltárult előtte a kicsiny mező képe. haragos zöld fű lengte be, itt-ott Sounak biztosan derékig is felértek, de ennél jobban megragadták figyelmét az egészen aprócska és hihetetlenül hosszú száron ringó csillag alakú fehér virágok.
- Az hiszem ez lesz az. – Át is bújt a szövevény alatt, de megtartotta a már elmarkolt indákat, hogy Kain is könnyedén átléphessen a természet egy másik színpadára, már ha nem akarja megkerülni az egész zöldet, ami derekasan útját állja. – Meg van a maga hangulata. – Volt valami fura mellékzönge a hangjában, nem lehet pontosan meghatározni mi is volt, ahogy a Kaint érő váratlan fürkésző pillantás.
Lassan lépdelt a puha gyepen, kicsit bele is borzongott, ahogy mezítelen talpát érték a még nedves szálak. Más ez, mint az erdős rész avartól érdes talaja, kedve lett volna csak úgy megiramodni, aztán valahol egy hatalmas ugrással belevetni magát ebbe az életteli zöld tengerbe. De türtőztette magát és inkább visszanézett Kainra, korábban fáradnak tűnt és ez az észrevétel újra előbukkant. Nem lehetett könnyű egy olyan túra után még egy kölyökre is vigyázni, hálás mosolyra húzódtak ajkai.
- Megköszöntem már, hogy vigyáztál rám? – Ráncolta össze kicsit homlokát, de igazából nem nagyon törődött a valós válasszal, mert sosem lehet elég hálás Kainnak a gondoskodásáért.

- Rendben. – És rá is bólint egyben. Mielőtt Káin nyomdokába szegődne, még hátat fordít az aranysárkánynak és jól megnézi magának a rétet. Olyan egyszerű, olyan békés és talán pont ebben rejlik varázstalan varázsereje. Legalább is Sout megfogta a látvány, kellemes és egyben sajgó érzések árasztották el, emlék, valami olyasmi, amire már csak, vagy még mindig töredékesen emlékszik csupán. Nagy levegőt véve fordul irányba, érzi, hogy a felbukkanó érzések néhány szerettéhez fűződnek. Talán nagymamája lenne, akinek igazán csak az illatára és csendes nevetésére emlékszik, alakját már elvette az idő, az ami meg sem adhatta neki, hogy többet véssen róla emlékezetébe. Különös az élet és van is rajta bőven töprengeni való, ő is ezt teszi most, ahogy lassan bandukol a másik mögött. De nem adja át teljesen magát az elmélkedésnek, ha nem is túl tudatosan, még is figyel a környezetére, amely a maga csendesen nyüzsgő ritmusában zajlik mellettük. Meglehet ez az állandó neszezés megcsitul egy kevéssé, ahogy jöttükkel' megzavarják az egyhangúságot.
- Én is meg vagyok tűz nélkül. – Fűzi hozzá kicsit talán halkan, de köszörül egy keveset torkán, hogy a következő szavak valamivel azért hallhatóbbak legyenek. – Ha nem készítek valami vacsorát, akkor nem szoktam, néhányszor kifizetődő volt ez a fajta óvatosság. – Megejt egy halk kacajt a végén, valami fegyelmező él csilingel benne, ami nem Kainnak szól. Hogyan is szólhatna egy olyan személynek, aki élete már igen hosszú ideje az óvatosságról és elővigyázatosságról szól. – Mondom ezt úgy, hogy néha nem restellek sárkányként éjszakázni. – Ennek a ténynek a problematikája igen világos, hiszen az ő színe a tiszta fehér. Ezzel a színnel pedig egyetlen helyen lehet jól elbújni, méghozzá azon, ahol vastag hótakaró borítja a tájat, minden más helyen elég könnyen észrevehető egy hatalmas fehér „valami”.
- De eddig ebből még nem igen származott bajom. – Visszagondolt, nem mindegyik eredeti alakjában töltött éjszakára, de valahány került is elébe, egyikben sem tűnt fel konfliktus. Nem akartak rárontani, sem tüzetesebben szemrevételezni, vagyis… egy még is akad, abban a különös erdőben esett meg vele. Pont ott ismerkedett meg Edwarddal és páncélos lovaggal, Lothárral, de a szerencse akkor mindhármukat pártfogásába vette, hiszen egy sárkányokat másként kezelő földről érkeztek és ők pedig egy békésebb lelkületűvel találkoztak. Emlékszik még az akkor reggeli bosszankodására, de most már tényleg csak mosolyogni tud rajta. Azóta rengeteget változott és még mennyit fog, vajon mennyit?
Viszont most valóban elkalandozott és ha Kain nem veszi észre, akkor Sou egyenesen „belegyalogol”, nem túl nagy lendülettel érkezik, de így vagy úgy, kénytelen legalább egy lépést hátrálni.
- Elkalandoztam. – Bocsánatkérően pillant fel Kainra, aztán vet egy pillantást az adott „helyszínre”. Már jócskán eltávolodtak a fától, aminek függönye alatt átbújtak. – Ott jó lesz? – Egy kicsivel még előrébb megakadt a szeme egy hasonló, zöldellő indaköteget hordó fán. Ha nem is nyújt mindenhonnan elegendő védelmet, ha ne adj isten, ha újra eleredne az eső, nagyobb hatékonysággal tudnának ellenne védekezni. Ez is különös, ebben a kétlábú alakban valamivel jobban zavarja, ha bőrig ázik, pedig hát alapból szereti a vizet és nem csak azért, mert kedvenc étke a hal és az pedig len igen csak nedves környezetben fordul elő.

Meg bizony. Elsiklani látszik a felett, hogy nem csak őt terelték más útra gondolatai, de nem kell mindent szóvá tenni, ahogy a másik tudtára sem adni. Ha érdemes lesz rá, vagy maga a gondolat olyan, hogy miért is ne oszthassa meg mással, ez ő legalább is így van, akkor valószínűleg Kain is így fog tenni. Korábbi töprengésével ellentétben ezen nem sokáig rágja magát, pusztán a tény, hogy a hely, amit kinézet Kainnak nincs ellenére örömmel tölti el. Az apró dolgok elsöprő ereje, mi?
- Akkor ezzel is megvolnánk. – Ezt viszont már nem hagyja szó nélkül és széles mosoly kíséretében nyugtázza is a dolgot. Valahogy egész könnyűnek érzi magát, ahogy újfent az aranysárkány mögött lépked. Tekintet hosszabb-rövidebb időre elidőzik a széles háton, valószínűleg igen csak meglepődött volna korábbi koccanásuk majdnem következményétől, de maradéktalanul megbízott Kainban. Ő ez eddig sosem bántotta, még csak szóval sem és meg van a dolog furmányossága, hogy nem is venné zokon ettől a lélektől, ha megtenné. Maga a gondolat azért nem kellemes, mert mindig az fáj a legjobban, amit egy szeretet személy okoz és az már személyiség függvénye, hogy ezt később megbocsájtja vagy sem. Sou megtenné, mert a gyötrődés fájdalma éppen elég ennek a sárkánynak. Nagy sóhaj jelzi tehetetlenségét. A múltat nem tudja megváltoztatni és a jövőre sincs hatással, hiszen még csak elképzelései sincsenek mit hozhat a számukra, de reménykedhet és reméli is, hogy kevés rossz mellett, sok jót tartogat mindkettejük számára.
A fa közelébe érve, most sokkal óvatosabb, egészen pontosan meg is kerüli Kain, hogy a lehetőségét se adja meg annak, hogy újból behatóbban tanulmányozza a fekete bőrkabát finom barázdáit. Táskáját nagyjából valahova a fa törzse mellé hajítja. Strapabíró darab és már hozzá van szokva a néha méltatlan bánásmódhoz. Sou pedig jólesően kinyújtóztatja karjait, magasan az ég felé nyújtva őket. Egy pillanatra még meg is állapodik ebben a testhelyzetben, alacsony termete végett egészen szokatlan számára, hogy van olyan, amit ilyen könnyedén elér. Még lábujjhegyre sem kellet állnia és lám ujjaival könnyedén eléri a méregzöld, csepp alakú leveleket. Nem régiben rendbe tett oldala azért, ha nem is intenzíven, de kellemetlen húzódással bizonyságát adta annak, hogy jobb lesz, ha egy rövidke ideig még óvatos lesz. Kósza simogatással nyugtatgatja meg az érintett területet.
- Kicsit kiülök a napra. – Ruhájának még van mit száradnia és hiába nem hűvösek az éjszakák, azért csak kényelmesebb száraz ruhában, mint nedvesben. Még megvárta, hogy ezzel kapcsolatban Kainnak van e valami intelme, ha lenne is esetleg ellenvetése azt igyekszik egy mosollyal körített „Nem lesz baj.” mondatocskával elhárítani. Aztán pedig célba veszi a rét azon rését, amit még megvilágít a lemenő napocska.

A mosoly, amivel Kaintól is búcsúzott egy rövid időre, még sokáig nem tűnt el az arcáról. A kiszemelt rész ugyan nem volt méterekben mérhető, de egy csalinkázó és kíváncsi elme még ezt is képes rendesen kitágítani. Sou pedig pont így tett. Kisebb kurflikat, enyhe görbéket írt az egyes vonalba és közben szemrevételezte a figyelmét keltő apróságokat. Nem tűntek különlegesnek, egy dús csokorban nőt virágköltemény, ami andalítóan hatott édes illatával. Valamiféle kúszó zölddel és mohával belepett kőhalom és egy alig boka fölé merészkedő csalános, ami szépen gömbölyödő kis hólyagokkal rakta ki lábár. Fel sem szisszent, csak gyorsan szedte onnét a mancsait. Itt-ott megborzolta a virágok ékes koronáját, tüzetesen szemügyre vett néhány kalászt növesztő füvet is, de hosszas percek teltével elérte a napsütötte részt.
Nem töprengett sokáig, hogy korábbi vágyát teljes mértékben kiélje. A futástól megkímélte magát és a fánál pihenő Káint is, mit is gondolhatna az aranysárkány? Egy darázs elől iramodott meg, vagy valami egészen más zavarta meg. Nem, nem kell a fölösleges izgalom. Jól megnézte hová is fog érkezni, amibe egy kósza, még csak nem is tudatos varázslat is belefért. Aztán viszont csak élvezte a zuhanás tehetetlenségét, rövid és csak igen nagy jóindulattal lehet hasonlónak nevezni a repüléshez, de jól esett számára és ez volt a lényeg. Szétvetett karokkal és lábakkal terült el, mélyen beszívva a megtört füvek kesernyés és az ázott föld aromás illatainak egyvelegét. E pillanatban gondtalannak tűnt. Az is volt.
Az égen úszó felhők maradékai már szinte fátyollá vékonyodtak és ez talán az istenek ajándéka, szép tiszta éjszakai egük lesz. Remélhetőleg. Nézte és nézte, egyre csak a színeiben árnyalatokat mélyülő égboltot, ahogy sötétedett úgy nehezedett valami ismerős érzés a szívére. Magány. Önmagában még fel is nevetett, hogyan is lehetne magányos, hiszen Kain a közelében van és le merné fogadni, hogy ha megerőltetné magát, hallaná, ahogy az aranysárkány a levegőt veszi és ha mocorog, még azt is tudná. Akkor? Mély levegőt vett, jobbját már rég mellkasán nyugtatta, ahogy a balját is, most, ez utóbbit még is oldalra nyújtotta. Ujjai kinyújtva várakoztak, hogy valaki megfogja őket. De hiába vár ácsingózva a várt kézfogás elmarad és szemrehányó pillantással fordítja oldalra a fejét. Még is mi tört el? Kérdésére gunyoros kacajba fúló érzések válaszoltak. Koránt sem eltört, inkább megtelt csordultig és az új, az annál is újabb edények már nem bírták el a terhet.
Ökölbe szorította kezét, ahogy oldalára fordult. Bántották a gondolatai. Olyan gondolatok, amikkel tudatosan, vagy tudat alatt, de mindig foglalkozunk. Mi értelme a létének? Miért járja az ismeretlen tájakat? Miért köt barátságokat, ha utána útjaik talán örökre szétválnak? Miért nem él kielégítő magányban? É a többi megszámlálhatatlan színbe, amik többségére ilyen, vagy éppen amolyan válasz, de válasz akadt. Keres valamit. El akar kerülni valamit. Tág és még nem körvonalazódott, leginkább érzések ezek.
Tovább fordul, álla alá hajtva ujjainak fonatát, hogy kényelmes támaszul szolgáljanak. Így ellát a fáig, Kaint is jól látja. Egy teljes perc erejéig teljes némaság borul elméjére, mert hát minek ilyesmiken rágódni. Van és ha már létezik, akkor illik „kihasználni”. Lassan, nagyon lassan felkecmereg a földről, lábán a megcsipkedett bőr még furán bizsereg, de ez nem akadályozza meg abban, hogy öles léptekkel haladjon. Közeledve viszont visszafogta lépteit, nem tudta Kain elszenderedett vagy csak pihenget. A tarisznyája mellet csüccsent le, előhalászta belőle a köpenyét és le is terítette, amilyen csendesen csak tudta. De nem ment ki a fejéből a megígért ajándék, lehet ezért is jutott most eszébe Riel?

//Ne haragudj, nem tudtam mit írni, de ma megjött az ihlet. //

Csendben, moccanatlan ült. Eleinte minden gondolat nélkül ujjainak fonatát, aztán azt a pár parányi fekete foltot szemlélte, akik felmerészkedtek köpenyének szövetére. Hangyák, hívatlan kellemetlenkedő kis „jószágok”. Máskor nem habozott volna elsöpörni őket, most azonban hagyta, had tegyék meg felfedező útjukat, mert már másra figyelt. Pillantása gyakran elidőzött Kain nyugvó alakján. Mendemondák, az egyik sértett fél szavai keringtek elméjében, mert tőle, az aranysárkánytól semmit sem hallott a múltról. Bár nem kétséges, hogy azt nem akarja bolygatni, de akkor is, még is csak van legalább egy picinyke része, amelyik tudni akar, mindent. Lehunyja szemét és lassan hasra hemperedik, vigyázva, hogy a lehető legkevesebb zajjal járjon mocorgása.
Nem sejthette, hogy az éjszaka elröppen, akárcsak a pillanat. Ugyan, akadtak órák, amikor szemére nem jött álom és máskor mély alvásából, ami lehet még sem volt olyan mély, az erdő tollas lakóinak mély hangja rángatta fel. De nem bánta. Kiaraszolt a fa koronájának sátra alól és elmélyült az éjszakai ég egyszerűségében. Nem, nem egyszerű a milliárdnyi ragyogó fényfolt és a közéjük szórt temérdek szikra. De az érzés könnyen leírható, béke és nyugalom, ebben rejlik az egyszerűsége. Órák telhettek el, most újra felkeresi Kain alakját, szíve kissé összeszorul és gondolatai csendes tanakodásba esnek. Felkeltse? Egy gyermeteg dolog véget kár volna megzavarni szendergését, mert aludt, csak éppen hogy pihentethette tagjait. Viszont ha álmainak többsége nem hoz nyugodalmat, valamicskét pihenhet. Ezért is nem kelti fel Sou Kaint, de elkészíti a csillagot, hasonló egyszerű, gyermeki örömmel.
A hajnal hozza meg a kellemesen enyhe este után az első hűvös áramlatokat, ez kelti fel végleg a fiatal sárkányt. Sou elnyúlva köpenyén elsőként a szeme előtt hősiesen álló fűszálakat csodálta, olyan mozzanat ez, amit szinte mindig megtesz. Észre sem venni, néha megemlítésre sem kerül, de most kiváló időtöltés, míg az „öreg” sárkány meg nem ébred. Az első sugarakkal és azok előtt kicsivel, az első harmat cseppek is megjelennek. Egy ilyen tiszta, kristályos cseppet vesz ujjára, eljött az idő, hogy megalkossa a parányi ajándékot. Kiválasztotta és megjegyezte annak az egy égi mécsesnek az alakját, fényének lüktetését és most mását faragja meg, vízből és sárkánytűzből. Fehéres lángjai, mivel csak kevésre volt szüksége, hamar, szinte egy pillanat alatt foszlanak semmivé. Korábban már kinézett egy megfelelő, nagyobbacska levelet, amit alig nyújtózkodással el tudott érni és végül le is szakított. Abba csomagolta a parányi meglepetést.
De nem volt képes túl sokáig nyugton maradni. Arra azonban nagyon ügyelt és minden tudományát latba vetette, hogy a lehető leghalkabban járjon és másszon, mert bizony éjjeli szállásuk sokágú terére vetett szemet. Talán megbocsájtható, hogy a cél érdekében, ezúttal a levelek zörgő hangját a mágia nyelte el, így vélhetőleg, mire Kain megébred, Sou valahol a feje fölött lógatja a vaskos ágról kezét és lábát. Miközben a hajnalpír fakuló árnyalatait figyeli, kell is számára egy kis idő, hogy feltűnjön fivére ébredése, az is lehet, hogy maga Kain hívja fel magéra a figyelmet? A köszöntés azonban ugyan abba a köntösbe bújik.
- Szép jó reggelt! – Virgonc élettel teli. A hangja, arcának minden vonása, már amit nem takarnak a szabadon garázdálkodó jócskán megfakult szőke tincsei. – Van egy kis ajándékom a számodra, pont a bal kezed mellet. – Újságolja el, még akkor is, ha Kainnak netalán tán’ feltűnt volna a fura kis levélcsomag. Ha kezébe veszi még nem történik semmi, érezni, hogy mágia járja át, de egyebet nem és még az is gyenge. Ha felnéz, Sou bátorítóan csak néhány intéssel buzdítja arra, hogy megoldja a fűszál szalagot. Amint az lekerül róla életre kell a kis csillag, nem többre csak egyetlen percre válik a hajnalodó táj planetáriummá, amiben elfoglalja helyét az első könnycseppnek tűnő ékesség. Mostantól az Kain csillaga.
- Este már. .. Nem akartalak felkelteni. – Szabadkozott, mikor már a elfoszlott az egyszerű káprázat.

Jó volt látni, hogy Kain, ha csak egy kicsit is, de elmosolyodott. Sou ebben a tevékenységben magabiztosabb és most szolid jókedvvel lóg tovább az ágon hasalva, bár szívesen ecsetelné, hogy mennyire nehéz volt megtalálni azt a bizonyos csillagot. Igazából, ahogy felnézett az égre, már tudta, hogy melyiket szeretné odaadni. Eddig ugyan ez csak egy mulatságos gesztus volt, most még is megpróbálta szó szerint megvalósítani.
- Kíváncsi vagyok, felismered majd az égen. – Az is, de csekélyke esélyt lát arra, hogy ezt egyhamar megtudja. Hiszen mindkettőjük érdeke, hogy a lehető legkevesebbet tudják egymásról, vagy legalább is Sou Kainról. ~ Vajon el tudnám titkolni, hogy ismerem őt?~ Hogy hogyan jött most ez a kérdés, nem tudni. Csak jött. De legalább nem maradt. Jobbját felhúzta, hogy kényelmesebben támaszthassa meg az állát, mivel az alá fektette le szépen. Kicsit sem fülöt a foga hozzá, hogy lemásszon, túl jól érezte így magát. Több mint valószínű, hogy ha este is megtalálja ezt a kellemes kis magaslati helyet, akkor végigalussza az egész éjszakát, akárcsak egy vérbeli mormota.
- Pont azért nem akartalak felkelteni. Így se aludtál mélyen, hátha még fel is ébresztelek? Ennyit sem tudtál volna pihenni, az pedig a dzsungel kaland után kijár. – A mondanivalója végére csak megemelte magát és még meg is támaszkodott, Kainról a mai reggelinek valóra emelte a tekintetét és néhány pillanat múlva már határozottan rázta meg a fejét. Természetesen tagadólag. Valahogy nem mozgatta meg a vadhús látványa és amúgy sem mondhatta el magáról, hogy éhes lenne, vagy igen, vagy már nem? Valamiért azonban még is csak megakadt a pillantása egy ismerős növényzeten, tegnap egyszerűen borostyánnak nézte volna, de most így közelebbről is megszemlélve már valami másra hasonlított.
- Nem, köszönöm! Azt hiszem, elcsipegetek egy kis sóskát. – Mi is lehetne jobb így kora reggel, mint frissiben leszakajtott savanykás vadsóska. Odébb is mászott, közelebb egy másik vaskosabb ághoz, hogy a magasabban tenyésző levelek közül egy párat megkaparinthasson. Nem sokat gyűjtött, talán tucatnyit, aztán némi helyezkedés után egyszerűen leugrott. Kimondottan örül annak, hogy eredeti mivoltának egész sok tulajdonságát képes átvinni erre az álcára, így a macskaügyességnek sincs híján. Nem bolygatta meg túlzottan a zöldeket, nincs is mit leporolnia magáról, az a kevéske száraz törek, ami megragadt szőke tincsei között, most egyszerűen kipereg. Ha marad is, majd csak addig, amíg össze nem fogja haját.
- Nem emlékszem, hogy elbúcsúztam volna Ninától, azt hiszem illő volna. – Telepedett Kain mellé. – De nem akarok visszamenni a városba. – Nem akar, kedve sincs, de ugyan akkor nagyon is tudni akarja, hogy a lány épségben átvészelte e a kis kalandot és a családja beteg tagjai a gyógyulás útjára léptek e. De a város forgatagára, arra a rengeteg emberre nem érzi magát felkészülve. Sokkal kecsegtetőbbnek tűnik észak felé venni az irányt és hajnal völgyéig meg sem állni, ott csak több a lehetőség arra, hogy a sárkány, az sárkány legyen.

//Kain //

- Jutalmat? – Meglepetten vonja fel a szemöldökét. Teljesen megfeledkezett arról, hogy ilyesmit is ígértek, már akkor sem tulajdonított neki nagy jelentőséget és nem is az érmék miatt indult neki az expedíciónak. Most viszont, hogy felidézte a kezdeteket, már nem volt olyan furcsálló, meglepődött az arca. – Tényleg! Ilyet is ígértek. – Nem volt annyira megvető a hangja, mint Kainnak. Nem nyűg számára, de nem is tartja fontosnak és eddig, néhány esetet leszámítva boldogult darna nélkül is. Igaz, akkor valamiféle munkát vállalt, de ezzel legalább egy kicsit az időt is elütötte és hát, addig sem kellett azon gondolkodnia, hogy haza menjen, vagy ha oda nem, akkor merre is vegye az útját.
- Furcsák az emberek, már hogy néhány csillogó érméért egyesek az életüket is kockára teszik. – A fejét is megingatja hozzá, de aztán kihúzva magát még is csak elmosolyodik. – De azért sokan vannak, akiknek helyén van a szíve. – A mondat végére pedig már az ég felé nyújtózik karjaival, gondolatai saját szavainak nyomán indultak meg. Emberek és sárkányok élhetnek e majd békességben, egymás mellett? Ezt a kérdéskört kezdte el feszegetni, de minden pozitív gondolatához tartozott egy negatív, ami inkább tűnt a földönjáróbb lehetőségnek. De nem nyújtotta hosszúra gondolatokat, nem szándékozott belebonyolódni, nagyon kis porszem ő, hogy bármerre is megmozdíthassa a dolgokat és ez nagyon is jól van így. Kain kérdése mégis egészen meglepi, kalandozó pillanatát is csak most fókuszálja a közvetlen környezetére és így tűnik fel neki, hogy az aranysárkány bizony-bizony már végzett is a reggelijével. Futólag meg is állapítja magában, hogy gyors volt, ahhoz mérten meg pláne, hogy a saját markában szorongat néhány már fonnyadásnak indult levelet.
- Ha legközelebb erre járok, azt hiszem jobb egy baráttal összefutni, mint egy megsértődött fruskával. A lányokon néha nem lehet kiigazodni. – Egy pillanatra az ég felé pillantott és talán egy kicsit a háta mögé is sandított, mivel nagyon is élő még a Pirkadati fogadó egyik cselédlányának érzelmi hullámzásai. Háta mögé pedig már csak a sokszor lengetett sodrófa véget pillantott, ami ez esetben nem lehetett itt, de fő az elővigyázatosság, ugyebár. – Megyek! – Ezzel a határozott, nem túl hangos csatakiáltással már fel is pattant és éppen csak térült-fordult, már fel is nyalábolta a tarisznyáját. Rutinosan beletűrt, útközben elhagyva a hatalmas káoszban – amit ruhák, száraz gyógynövények és néhány kacat alkot-, a sóskaleveleket és utána lazán összefogta a csatokat. Így már csak az maradt, hogy átkanyarítsa a vállán a szíjat, amit kisvártatva meg is tett.
- Én készen is vagyok. – Valóban útra készen áll és vár. – Most azért gyorsabban fogunk haladni. – Ha Kain megindult, ő is egyenesen a nyomában, aztán lelkesen mellé szegődött. Egyszerre rengeteg mindent meg akart kérdezni az aranysárkánytól, ugyan akkor élvezte az erdő jellegzetes csendjét, ami azért lépteik zajának köszönhetően valóban egyre inkább hajazott a csendre. Vajon milyen messze lehet a város?

Bírta, ameddig bírta. Végül viszont csak nem tudta azt a bizonyos lakatot a száján tartani, pedig több mint az út feléig képes volt elleni azzal az érzéssel, hogy végre nem egyedül kutyagol és nem is akárkivel hagyja maga mögött a métereket. De a gondolatok rafináltan régi emlékekkel hozakodtak elő, elsőre olyan kevésnek tűnt, de egyre inkább belemélyedve, rá kellet jönnie, hogy egész sok kalandban volt már kettejüknek része. Végiglistázva viszont, a jelenlegi nevezhető a legbékésebbnek. Bár, ez azért az elmúlt napok után igazán csak kijár, mindkettőjüknek. És. Ez volt az a gondolat, ami végre rábírta a beszédre, olyan kérdésekkel indítva, hogy egyenesen a városba mennek e? Aztán átkanyarodva arra, hogy megtudakolja milyen véleménnyel van erről a vidékről és persze Sou habozás nélkül megosztotta a sajátját. Meleg és nedves, ami nem feltétlen van az ellenére, de a hegyek csípős hidegét és jóval szárazabb éghajlatát sokkal jobban kedveli. Ezzel mondjuk, lehet, hogy Kain is így van, hiszen milyen egyszerű kikapcsolódást nyújt a sziklák és szirtek között szállni. Élvezni a szertelen hegyi áramlatok szeszélyességét, kicsit kockáztatni, lejjebb és lejjebb, egyre közelebb a sziklafalakhoz. Futólag megemlítette az utolsó kalandjuk után kezdődő tortúráját, hiszen a menyasszony családja nem úgy fogadta a hírt és nem kisebb személlyel, mint az édesanyával. Felületesen pedig a Pirkadati fogadót is megemlítette, meg egy visszatérő fura figurát, aki nem sárkány, mindig ugyan azt kéri, ételben, italban és a szállás tekintetében is.
Annyi azonban Sou javára szóljon, hogy egyáltalán nem beszélt hangosan, mert hát ő is tisztában van azzal, milyen apróságokon múlhat Kain élete. Ugyan sem hangján, sem gesztusaiban nem lehetett érezni, de aggasztotta valami. Az, ami miatt Kain az expedícióhoz csatlakozott, tudja, hogy csak jót akart, de belegondolva, Kain üldözőit mi tartaná vissza, hogy másokat kihasználjon a „nemes” cél érdekében. Csak hát olyan nehéz belekezdeni, pedig még most kéne és ezt egy belső gunyoros „gondolat” is igyekezett nyomatékosítani. De már szinte a városban jártak és még mindig nem tudott belevágni, ám mást nagyon szívesen felvetett, aztán meg maga az őrök makacssága tolta, halogatta a dolgot. Mennyi idejükbe is került igazukról meggyőzni az őröket, vagy negyed óra.
- Azt hittem, hogy ott öregszünk meg. – Morgolódott, de mosolyogva. Inkább komikus kis szösszenetként igyekezett felfogni, az amúgy bosszantó időtöltést. – De a papírokat nem értem minek adták. – Nem sok áll rajta, de arra pont megfelelő lesz, hogy eljussanak a jutalomig, elvileg. Vetett még egy pillantást a kissé szédelgő betűkre, aztán kettéhajtotta és belecsúsztatta a tarisznyájába. A város egészen más keretet ad, mint az erdő, idegen az erdőhöz képest, zűrzavaros zajossága máskor is volt már, hogy zavarta, de most hamarabb fogta el a kellemetlen érzés. Ezen tompított valamicskét a folyosó, ami a tucatnyi ajtó mögött szolgált végcélként, szintén egy ajtó előtt, ami az utolsó.
- Miattam jöttél, ugye?... Emlékszel, amit az erdőben mondtam? Nem lesz hosszú életem, ezért miattam ne aggódj.– Hangja egészen halk volt, nem a legalkalmasabb helyet választotta a beszélgetésre, szándékosan. Itt a folyosón, ahol bármikor jöhet egy őr, vagy kinyílhat az ajtó, nem folytathatnak hosszú csevejt. – Nem akarom, hogy miattam kerülj bajba, de a barátságunkat sem akarom eldobni. – Eddig a szépen egymás mellé passzított köveket nézte a lába előtt, de most felemelte tekintetét Kainra, pedig még biztos látszik rajta, hogy magabiztos szavai ellenére még nem igazán birkózott meg „sorsával”.

~ Furia. ~ Nem először hallja már ezt a nevet és nagy valószínűséggel nem is utoljára. Számára viszont a név egy alaktalan fenyegetést jelent, hogy veszélyes számára, egészen valóságos, de ez nem akadályozza meg abban, hogy továbbra is bízzon Kainban. Sőt, valami arcátlan gondolat is mocorogni kezd a többi árnyékában. Meglehet, Furia sokkal, de sokkal jobban járna, ha Kaint így vagy úgy, de maga mellet tudhatná, minthogy üldözi és állandó jelleggel a halállal fenyegeti. Mert hát, mit is mutathatnak fel? Kain több évszázados gyötrelmes, de sikeres menekülést, míg ellenfele, aki egy veszedelmes fekete sárkány, egyben egy az ősiek közül, ugyan ennyi időt felölelő sorozatos kudarcot. Ennek meg lehet a maga oka, az ok, amelyre az ő még igen csak tudatlan elméje aligha találhatja meg rá a magyarázatot. A jótékony sötétséget élvező, nevezhetjük költőien hátsó szándéknak viszont már lát valamit, valamit, amit két élű fegyverként használhat … használhatna, de a gyöngysárkányok fekete báránya nem szűnt meg táplálni azon érzéseit, amik az istenek és a hozzájuk hasonló kortalan lények irányában érez. Az istenek csupán gyermekek, akik véget nem ismerő idejük nagy részét az elébük szórt játékok kihasználásával töltik, ahogy az ősiek is. Egy gigantikus sakktábla az egész, amin a halandók a figurák. Ilyen nyersen Sou sosem gondolt bele és igazán el sem fogta ennek az árnyalatokban vissza köszönő gondolatnak a lényegét.
Udvarias, de monoton mozdulatokkal köszönt és vette magához a jutalmat, amit nem egészen érez kiérdemeltnek. De bármikor jól jöhet. Bármikor? Mikor elenyésző napokat tölt csupán emberek társaságában és városaikban? Csak talál majd a csillogó érméknek megfelelő helyet. Megfelelő hely? Régi, kissé fakó kép elevenedik meg emlékezete mezején, pedig már a szűk folyosón halad Kaint követve. Az a fogadótól távoli rozoga kis viskó, milyen szépen rendbe lehetne hozni és akkor lenne egy biztos hely, ahová hazatérhet. Amilyen örömteli az „ígéret”, legalább olyan szomorú is, haza, de olyan házba, ahol jobbára csak a falak köszönnek vissza hozzá … a magány nem a legkiválóbb társ.
- Ne aggódj, kerülöm én! – Álszent, nem, inkább pajkos a mosoly, amellyel felnéz Kainra. – Tudod, lehet, hogy nem kell és lehet, hogy már érettebb vagyok,… de…. fontos és felejthetetlen része vagy az életemnek. Úgyhogy, te is kerüld a bajt! … Meg azt a bajt is, ami esetleg engem ért utol. Rendben? – Egyáltalán csüggedt el és még csak a fáradságot sem vette, hogy újra erőt vehessen rajta az a kesernyés ízű érzés. Nem! Ha bele gebed, akkor sem fog újra savanyú arccal elbúcsúzni, mert mi más is jöhetne, mint az oly sokszor ismételt „Viszont látásra!”.
- És! Eddig még sosem hoztál rám baj. Ez után sem fogsz, mert hát, túl kicsi vagyok, hogy bárkinek is jelentőségteljesnek tűnjek. – Mímelten elhúzta a száját és most először talán valami különös árnyalatban ragyogtak zöld szemei, tisztán és azzal a vadsággal, amit a sárkányok a Természet Anyától örököltek. „Nem félek Furiától, sem attól a kockázattól, amit a barátodnak lenni jelent!”

- Igyekszem! – Csupa őszinteség, mert valóban igyekezni fog. Felfogja a dolog igazi veszélyét, ám, ha annak teljesen átadja magát, nem kell megvárnia, hogy az említett ősi sárkány vagy valamelyik vérebe meglássák személyében a lehetőséget. Nem ok nélkül tűntek el a gyöngysárkányok, a megannyi sóvár szem és kapzsi lélek könnyedén tette magáévá ezeknek az egyszerű lelkeknek a hatalmát. Nem szó szerint, de kihasználva őket a halál szélére sodorták. Kit ez a bánat vitt el, kit az árulástól való félelem, mert mi ejthet olyan mély és sosem gyógyuló sebet, amit egy szívből szeretett lélek árulás? Nincs, vagy csak nagyon kevés dolog képes ezen kívül rá. Ezektől csak leheletnyivel különbözik a végtől való rettegés, a valaki iránt érzett egyre növekvő féltés. Persze, az éket velejáró, minden napos’ részei ezek, de valakinek sok és nem bír el vele.
Egy pillanatig sem habozik elfogadni a felé nyújtott kezet, bár szokatlan ez, talán mindkettőjük számára. Ám, most az emberek földjén vannak, ember szokásokat követnek. Mielőtt elengedné Kain kezét még ős is ugyan azt kéri Kaintól, meglehet, hogy fölöslegesen, mert az aranysárkány tud magára vigyázni. A bujdosással eltelt évek és az, hogy még mindig életben van, ezt mutatják. A kézfogás után viszont ott marad, csendesen szemléli, hogyan olvad bele fogadott bátya a város forgatagába, bár hosszabb ideig képes követni a sötét alakot, de egy ház fondorlatos éle végleg eltakarja előle. Tesz egy lépést előre, utána még is visszahátrál a falhoz és nekidől és eddig a kezében szorongatott erszény mélyen elrejti a tarisznyájában, aztán valamiféle kurta kitérőnek köszönhetően tüzetesebben is belenéz állandó „társa” bendőjébe. Meg kell állapítani, hogy némiképpen esedékes lenne benne egy rendrakás, ami kell mehet, amire szükség lenne, de már elfogyott, azt ideje lenne pótolni.
Ezek azonban még bőven ráérnek, először is illő volna elmenni a máguscsaládhoz. Szeretné tudni, hogy idejében jött minden családtagnak a segítség és persze, hogy Nina hogyan vészelte át a kalandot. Miután elindult még sem feléjük irányultak gondolatai, mind inkább a létező veszélyt latolgatták. Kainnak igaza van, nem kell jelentőségteljesnek tűnnie, de senkinek nem beszélt az aranysárkányról és amíg ezt a jó szokását megtartja, addig kinek fordulna meg a fejében, hogy egyáltalán szót váltottak egymással. Minden esetre, a legjobb lehetőség, ha ilyen faggatódzó beszélgetésre még véletlenül sem kerül sor. Ez lenne a legjobb. De ha már a háta mögé kell, kellene néznie, akkor nem fog ártani, ha az ilyen eshetőségekre felkészül… valahogy csak sikerülni fog, hiszen a hazugság nem az erőssége. Ami azt jelenti, hogy igazat mondva, de még is a valóság csekély tartalma nélkül kell szólnia. Lehet jobb lett volna, ha a hangszálai sose jönnek rendbe, akkor talán a mutogatásba és a véget nem érő gesztikulálások sorába belefáradnának.
És. Lenne még, de az a bizonyos ház és az a bizonyos ajtó, amin egyszer viharos körülmények között lépett be, ott áll a maga szolidságával. Bekopog. Kisvártatva hallani is az egyik asszonyság hangját, aki a házban segíti a zökkenőmentes életet és aztán maga az ajtó is nyílik …


//Én is nagyon szépen köszönöm! Kísérletezgetek olykor, de ezt megint jól elhúztam -.-' erről gy látszik nem tudok leszokni.//

- A francokat! Míg rendbe nem tettelek és nem aludtad ki magad egy szót sem akarok hallani Tresoldestről! És ezt veheted fenyegetésnek!
* Az arcomat uraló mosoly csak még szélesebbre húzódik mérges szavai hallatán. Valahogy sejtettem, hogy nem fog ilyen könnyen lemondani ápolásomról, és inkább arról a személyről beszélni, akiért ebbe a városba jöttünk.
Elmémben felmerül az ötlet, hogy talán a fogadósnál érdeklődjek a történtek után, de előre tudom, hogy rövid távon talán még jó is lehetne, de ha belegondolva, mit kellene végighallgatnom egészen Olassie magas fáival tarkított lenyűgöző városáig, máris nem tűnik olyan jó ötletnek.  *
- Tessék csak eldőlni az ágyon...
* Mégis a gondolatok, mik kedvesem viselkedését lennének hivatottak elképzelni csak további mosolyt szülnek arcomra. Igaz, csupán rövid ideig. Nem merültem el annyira gondolataimban, hogy érintésének fájó érzése ne repítene vissza a fogadóba és az ágyra. Ellenkezés helyett, inkább önnön magamat elengedve, puha kezének nyomásának engedve terülök el az ágyon. *
- Maradj így ha lehet, és pihenj ameddig összekészülődök egy kicsit.
- Mo…
* Ajkainak érintésé fojtja belém a szót. *
- Mondanod sem kellett volna.
* A puha ágy, és a fáradtság már önmagában elég nagy visszatartó erőt képvisel, hogy most felkelljek innen. Nem is beszélve arról, hogy éppen most kívánnak ellátni. Bal kezemet fejem alá téve, figyelem a készülődő elfet.
Nem is próbálom meg kitalálni, mit készíthet elő, inkább ügyeskedő, gömbölyded alakja ragadja meg tekintetemet. *
~ Már nem lehet sok hátra, mégis mibe rángattam bele …
* Lassan ő is végez az előkészületekkel, és visszatérve láthatja, hogy szerintem túl nagy feneket kerít azoknak a zúzódásoknak, horzsolásoknak, amikre az utóbbi néhány napban sikerült szert tennem. *
- Ha nem akarsz extra fájdalmat érezni, akkor úgy feküdj az ágyon, de a hátadon, hogy kényelmes legyen, de én is oda férjek hozzád.
- Akkor nem fogod újra nyomkodni?
* Próbálok kicsit javítani morcos hangulatán, de arcának csinos vonásai csak nem akarják felfedni arcának legszebb megnyilvánulását, miközben én is elfoglalom a helyzetemet.
Látva ezt nem is próbálkozok meg továbbiakkal, inkább csendben hallgatom végig mondandóját, és hagyom, hogy keze végigjárja testemet. Még akkor is így teszek, mikor gondolataimban újabb említésre méltó megjegyzések furakodnak. *
-  Gylnar Radek… Ha máskor lehetséges, próbálj meg a lehető legeslegkisebb sérülésekkel hazatérni.
~ Most is azt tettem.
* Gondolom magamban szavai hallatán, de ismerve őt, inkább megtartom magamnak. Nem kell, hogy állandóan aggódjon értem, akárhányszor elkerülök mellőle, és hogy azon kezdjen gondolkodni, hogy mik történhettek a dzsungelben. *
- Igen is drágám…
* Válaszolom egy mosoly keretében, de a mosoly hamar lekonyul, hogy éreztessem, következő szavaim komolyan gondolom. *
- Most már láthatod, miért nem akartam, hogy te is velünk gyere. Az a dzsungel veszélyes.
* Egy rövidke időt hagyva Mitsukonak, hogy elgondolkozhasson szavaimon, mikor kezem óvatosan kezd el vándorolni gömbölyű pocakján. *
- Épp elég bolond vállalkozott rá.
~ Köztük én is.
* Nevetem el magam, mire némi fájdalom is osztályrészemül jut, így csak nem lett olyan felhőtlen a nevetés, mit szerettem volna . *
- Ha pedig már Tresoldesről nem kérdezhetlek, akkor legalább azt mesélhetnél kicsit az itt történtekről.
* Gyermeki kíváncsiság ül ki arcomra, miközben némileg ficánkolásba kezdek az elf alatt, hátha hajlandó végre megválaszolni korábbi kérdéseimet. *

Végre megérkeztünk Menionba. Olyan az egész, mint egy ódon várkastély, tele katonákkal, meg léhűtőkkel. Igazából már a kapun beérve leugrottam a kocsiról, hogy körülnézzek és elvegyüljek. No meg egy kicsit le vagyok égve, látnom kell, hogy mennyire tudom feltölteni a zsebem a nagyvárosban, ettől is függ, hogy meddig maradok. Hogy miképpen akarom feltölteni? Hát a cirkusz nem mindenütt kelendő szórakozás, ezért az érdeklődőkön sok múlik, hogy mivel töltöm majd a szabadidőmet.
Elvegyülni tehát a zsebeléshez és a nyitott szemmel való megfigyeléshez is fontos. Néha tálcán kínálnak mások lehetőséget a szerencsémhez. Csupán jó szem kell, hogy észrevegyem.
Miután körülnéztem, csatlakoztam a tábort verőkhöz. A kocsik egycsapásra átalakultak, olyan lett a társulat, mint a buzgó méhkas. Lecövekeltek a város vezetőinek engedélyével a Fő tér közelében kialakított térségen, ami direkt hasonló kezdeményezésekre és társulatokra várt, mint a mienk. Plakátokkal szórtuk tele a központot és most írják nekem és a csimpánznak a következő szériát. És ha megszárad a tinta, máris indulunk kettesben, hogy kiszögezzük ezeket szerteszét. Tervezem elvinni Po-t a majmot, az egyszerű pórnép lakta negyedekbe, hogy ők is értesüljenek a cirkuszról. Nekik külön kedvezményt jártam ki a falukban való sikerünkre való tekintettel, rámutatva, hogy sokkal nagyobb bevételre számíthatunk így. Tehát Po úrral meghívjuk a vándorokat, a szolgálókat és az egyszerű nép többi tagját is. 
A Díszbemutató azonban természetesen Menion urainak, barátaiknak s üzletfeleiknek szól.
A plakátokat kurjongatva dobáljuk szerte-széjjel:
- Mindenkit vár a Cirkusz! Mert Cirkusz kell! Ezt látni kell!

/Markus/

Vogon egy körözött bűnöző nyomait kutatva érkezett meg Merionba. Verinolból lovagolt a vár és a köré épült város szélén álló mezőre, ahol nagy volt a nyüzsgés. Remélte, hogy az általa üldözöttet is épp úgy vonzani fogja a kavargó tömeg, amiben el tud bújni, ahogy a többieket.
-Markus de Berend, ideje megnéznem a produkciódat! -mondta magában, ahogy a szekerek és ponyvák között poroszkált Saurusz hátán a társainál jóval nagyobb sátor felé.
*A lovát a többi úri ló mellett hagyva kényelmesen lépkedett a bejárat felé. Hegyes fülei nyomok után kutattak a zsivajban.
-Anyu! Tényleg lesz o... orr... oroszlán is? É... éééhhh... én már annyira várom. -mondta egy gyerek, aki úgy tűnik, nem sok hasznos információt tud neki mondani.
-Nos, majd meglátom, te hogy táncolsz majd kötélen, Szerelemem! Egyelőre tányér zsonglőr trükkökkel is megelégszem majd otthon. Gyere ide, te! -ugratta feleségét vagy barátnőjét (?) egy fiatal férfi fülig mosollyal az arcán.
-Hol vagy, drágám? -kérdezte magától az új rabszolgájára vadászó kereskedő- Búj elő, mert nagyon várlak!
*A résnél, ahol beléptek az érdeklődők a sötét és fáklyák tűzében kísérteties belső térben egy vén szipirtyó várta.
-Milyen jegyet adhatok az úrnak? Van 10 darnáért páholy, 5 darnáért remek ülőhely...
-Az 1 darnás álló helyet. -a szavai hidegek voltak és meglepte a jegypénztárost. De nem volt kedve kivárni, míg végig mondja, már rengetegszer hallotta, ahogy az előtte belépőknek elsorolja a legdrágábbtól kezdve.
-Óóóó! Csak egy álló helyes? Az ilyen szép fiatalem...
-Ne fáradjon, már hallottam. De a műsorra azért kíváncsi vagyok, ha nem haragszik, mert azt még nem láttam. -és a következő mondatát oly hidegen mondta, hogy a köztük lévő egyébként sem meleg hangulat után gyakorlatilag lemeredt a banya- Az állandóan ismételt mondataival ellentétben arra még kíváncsi vagyok. -majd belépett ő is.
-Jól van na! Csak kedves akar vele lenni az ember! Nézzenek oda, hogy leharapja a fejem, kis suhanc! -röffent utána kis idő múlva, még ha tudta is, hogy bosszúsága tárgya már messze jár, 1 szellemes érmét hagyva csak a még mindig felfelé tartott tenyerében.
*Odabent megnyugtatóan csendesebb volt minden. A nézők susogtak egymással... mindenki izgatottan várta a műsor elkezdését.

// Beebebroxék Vogonja //

Kilestem a függöny mögül. A porondmesternek beöltözött igazgató is ezt tette az imént s már én sem bírtam. Ilyenkor már a torkomban szokott dobogni a szívem, de jóleső érzéssel nyugtáztam a látványt.
Ez igen! Ezért érdemes kinyitni a cirkusz kapuit! Lenne bár saját cirkuszom, egy ekkora városban heteken, hónapokon át képes lennék fenntartani az érdeklődést. Az lenne ám az igazi cirkusz-varieté, amit én adok!
A nemesi vérből való látogatók sorra elfoglalták helyüket a kerek porond körül, izgatott hangok hallatszottak, gyerekek értek lassan a türelmük végére, némelyek be-bekiabáltak, mások tapsot hangoltak össze, hogy előcsalogassák végre a művészeket. Corrato kivárt. Mindkettőnk arcán izgatott mosoly kacsintott össze, ahogy összerántottam a függöny hasadékát és egymásra pillantottunk. A törpe a fényes szmokingban körbeintett hátul. Mind egyszerre némult el a társulat és a figyelem immár a közönséget és a műsort illette meg. Felkerült a cilinder a kis testhez képest hatalmas fejre. A komoly arc vidámra váltott, s végre széthúzzuk számára a függönyt.
A kerek teret ragyogva világította be a fény, körben Po és én suhantunk nesztelen a közönség mögött, hogy a bejárat világításán kívül minden fáklyát elfojtsunk hátul. A tekintetek így észrevétlen terelődtek a porondra és az igazgatónkra, aki rövid köszöntőjét mondta Menion uraságainak elsorolva szépen sorban a produkciókat, melyekkel ma kiállunk, felemlegette kedvcsinálónak, hogy van még mutatvány, amit itt tartózkodásunk során elővegyünk a tarsolyunkból, ha a Tisztelt Nagyérdemű Közönségnek igénye lesz rá.
Mire befejezte, Po elfoglalta helyét a porond mögött a hangszerei közt, és egy hosszabb tust húzott violinon, a lábával pedig pergette a dobot hozzá. Az izgalmat vágni lehetett, majd hatalmas csend borult a cirkuszra.
Akkor lépett be Vilomena-Rosa, gyönyörűre maszkírozva, a szők-vörös haja bebodorítva, flitterekkel, díszes csatokkal csinosítva, rajta klasszikus hófehér tüll balerina ruha. Karcsú, lágy formáinak köszönhetően nem tűnt most többnek negyven évesnél. Lenge táncot lejtett nyitányként, szinte szállt, alig lehetett látni, hogy vékony lábai a földet érintik.

Vogon szemei szinte villámként cikáztak a sorok között. A városi szegények között a hátsó sor állóhelyein állt meg a jegyével. A nézők suttogtak, de sokuk hangereje még így is elég volt, hogy az elf fülek kivegyék a szavakat. Miközben szemei meg-megálltak az előtte ülő hölgyeken. Pár pillanatig elidőztek rajtuk, majd gyorsan tovább osontak egy újabb tagjára a szebbik nemnek. A feszültség nőtt nem csak a közönségben, de elfünkben szint úgy. De eddig csak üres fecsegést hallott, semmi érdekes információt más emberek beszélgetéseiben.
Szeme sarkából észlelte, hogy két oldalt a porondtól a bejárat felé haladva valami áldott sötétségbe burkolja a páholyokat. Egyszer csak fura mozgásra figyelt fel a füle. Amikor oda pillantott, meglátta, hogy egy majom oltja el az újabb fáklyát. De felmerült a gyanúja, hogy érzékei nem olyan élesek, mint gondolta. Valamiért nem tud úgy koncentrálni környezetére, mint szeretné. Így pár lépést odébb lépett a bejárat felé, hogy ha kíváncsisága tárgya el akarná hagyni a sátrat, akkor még biztosabban észrevegye. Nem sok idő kellett, szinte azonnal felfigyelt arra, hogy egy kis ember kanyarodik be az utolsó fáklya eloltása után a porond felé. Őt még kevésbé vette eddig észre, mint a majmot.
~Vajon hol lehet most? Szabad a gazda.
Miután áldott sötétségbe borult körülötte minden, figyelme nem lankadt. Bár egyre inkább az előadást kezdte el nézni ő is. Nem akart feltűnést kelteni és tudni akarta azt is, mit láthat a másik. De közben nem szűntek meg szeme villanásnyi pillantásai, mellyel az előadást nézők változásait figyelte. Alaposan megnézte a társulat nő tagját is, de nem ismerte fel benne a vörös elf lányt, akit keresett.
~Hol vagy, kedvesem? Merilien Lumel'Auvrea, remélem érdekesnek találod az előadást.

Ahogy az utolsó fáklya fénye is elaludt, a porond, az egyedüli megvilágított közepére most előlépett az, aki a ma estét felkonferálja. Az, ki ismerteti a bohócokat mindjárt elkezdődő műsorának érkezését, hatalmas szórakozást és nevetést kívánva a nagyérdemű nézőknek. És az, ki nem felejtette el hangsúlyozni, hogy az est végén színpadra lép a várva várt, az ámulatba ejtő, akire oly nagyon várnak, a kötéltáncos segítőjével fellépő, élő MARKUS de BEREN, a Világszám.
A sötét tünde csak csendesen figyelt. Figyelte az előadást. És figyelte a porondon kívül történteket. A műsor nem neki szólt. Kinőtt már régen abból, hogy izgalomba hozza őt a levegőn átsuhanó kés. Csak akkor vált ki belőle heves érzelmeket, ha pont őfelé szeli át a távolságot. De ezt az esetet sem a szórakoztató jelzővel illetné. Kimondottan nem szórakoztatta, ha valaki meg akarta ölni. De amíg mások hajigálnak egymásra éles tárgyakat, addig... Nos, erre van egy három szavas válasza a Beebebroxoknak. Más Valaki Problémája.
Egy valami érdekelte igazán. És ez a vége volt a műsornak. Igyekezett gyorsan megelőzni még a nagy tömeget, hogy a bejáraton kilépve azonnal oldalra forduljon és vegyen magának egy gyrost, amit a pitába csomagolva szép lassan elfogyaszthat. Mintha csak éhségét csillapítaná, békésen álldogált a kifelé siető emberek és elfek mellett.
Még egy utolsó esélyt adott ezzel a kis közjátékkal, hátha megpillantja a távozók között azt, aki Verinolból szökött meg nem régen. A ma este kudarca meggyőzte őt arról, hogy a szökevény nem a tömegben keres menedéket, hanem a ritkábban lakott területen próbál távolodni, így a végvártól jóval délebbi területen folytatta tovább útját kelet felé. Igen közel a Hyarmanye rossz hírű dzsungeléhez.

/Vasgyúró Ropark/

Lassan gördül be a kordély a kapun. Már jó néhány társa áthaladt itt az előbb és még tart a menet, de ez a szekér különleges. Vogon Beebebrox számára különleges. Ott lovagolva mellette mosolyog a bakon ülő anyjára.
Bár nem mutatják ki, de hiányzik nekik, hogy több időt töltsenek el együtt, ahogy hiányzik a család minden tagjával az önfeledt beszélgetés és egy több ezer év óta tökéletesre csiszolódott hagyomány ápolása együtt.
Ám épp ez a hagyomány az, ami elválasztja őket az év legnagyobb részében. Ez a családi tradíció, mely az oly dolgos, sok időt igénylő kereskedelemhez köti őket. Különböző városokba telepedtek le és a legtöbbjük más árukkal dolgozik. A család tapasztalt tagjainak tanácsait követve a fiatalok is ügyelnek arra, hogy minél kevésbé legyenek egymás konkurensei.
Szomorú dolog, de ez az igazság. A família, amely oly nagyon szereti egymást, nem tudna sokáig egymás közelében megmaradni, csak kis létszámban és szigorúan szétválasztva az érdekszféráikat. Nem is törekszenek ennek ellenkezőjére, lelkesen és meleg szívvel fogadják, ha valamelyik közeli vagy távoli rokonuk épp feléjük vetődik és van ideje az üzleti úton meglátogatni szeretett bácsikáját vagy nénikéjét.
Nem fejezi ki Vogon még Blasio felé sem, de hálás neki, hogy ezen ritka alkalommal előre láthatóan egy hetet vagy többet is eltölthet eme drága hölgy társaságában. Ám igyekszik ő is nem megszokni a jót, mely úgy sem adatik meg neki mindig. Csak egy rövid ideig kíséri Szaurus hátán a konvoj közepét és máris előre üget, mintha valami azonnali fontos dolga lenne. Este bízhat abban, hogy nyugodt órákat tölthetnek együtt, de most még nappal van. A gondok és a veszély időszaka. Úgy kell tennie, mintha minden erejét kimerítené a kereskedő csapat védelmének megszervezése. Még ha a nemes valójában nem is ad olyan sok elintézni valót, remekül szervezi és felügyeli maga is fegyveres kísérőit.

Jobb híján elszakad a többiektől és előre lovagol, hogy megtekintse a piacteret, ahol hamarosan ki kell rakodni az árut. Ez Déli-szeglet központja és ha itt nem csinálnak nagy üzletet, akkor sehol. Mindenki abban reménykedik, hogy a Beebebrox textileket és ruhákat, a tengeren túli elefántcsont faragványokat, valiani festményeket és tarsisi kegytárgyakat, nyergeket kicserélik egy halom Szépencsengőre és a meleg éghajlat kakaóporára, reszelt kókuszára, mandulájára, nádcukrára, agyagedényeire, megannyi csecsebecséire és újabb Beebebrox ruhákra.
Nem árt így az óvatosság, hogy minden zökkenőmentesen haladjon. Megváltja a társaság nevében a piaci árusító helyeket és intézkedik a helyfoglalásról, hogy az adminisztrációval is néhány percet nyerjenek. Bár ez a felmenője feladata lenne, de inkább magára vállalja. Ez a legkevesebb, amit megtehet.
Az egyik bolt mellett elhaladva figyelmes lett arra, hogy egy fiatal fiú épp lefeszíti a bejárat fölé szegelt „Eladó/Kiadó!” táblát. A lépcső mellett már ott türelmetlenkedett egy társa, mely kék alapon narancs színekkel hirdette, hogy Wersusznak a vegyeskereskedése kapujában áll a gyanútlan járókelő.
~Mit tudhatsz te az életről? Én száz éves élettapasztalatommal vetettem bele magamat a gazdaságba. A legjobb oktatást kaptam, mégis küszködöm egyik napról a másikra. Nem terem minden bokorban egy nagy zsák arany, ebben ne reménykedj!
És mire megteremtenéd az egzisztenciális alapod, már meg is fogsz halni, kölyök! Nincs időd megismertetni magad.
*Gúnyos mosolyával szállt le kis idő múlva a központi téren. Egy pillanatra átsuhant a fején az a régi nap, mikor ugyan itt Undolf bácsikájával járt nagyon-nagyon régen.

Akkoriban még gyerek volt, bár közeledett a nagykorúvá váláshoz.
-Valóban nem tudlak lebeszélni a prémkereskedelemről, Vogon?
-Nem. Ezt már eldöntöttem. A legjobb képességeim vannak rá.
-Neked csak a csavargásra vannak jó képességeid, mostanában inkább így látom.
-Jól kiigazodom a természetben és igyekszem fejleszteni magam. Csak erről van szó. Prémkereskedőként ki kell igazodnom a nehéz terepen. Képzeld csak el, hogy mit csinálna egy elf, ha közölnék, hogy van két szekérnyi szőrme az otthonába, de nem tudja megoldani a városba szállítást! Nem hagyhatom cserben nem csak a vevőimet, de az eladóimat sem.
*Az általában kedves telari fazékárus most mogorván ingatta a fejét ahogy a lába elé nézve bandukolt mellette. Láthatóan nem volt elégedett a válasszal. És a kis tünde azt is tudta, miért nem. Már nem egyszer és nem csak vele vitattál meg ezt, és az idősebb családtagok mind azon a véleményen voltak, hogy nem fog boldogulni, ha a városon kívüli területekre koncentrál. Náluk senki nem az agyagbányában kezdi, ha el akar adni egy agyag tálat. És nem legeltet birkákat, ha a legjobb ruhákat akarja kínálni.
-Attól félek, sok csalódás után fogod megérteni, hogy egy bolt fenntartása mennyi időt vesz el egy elhivatott, ambiciózus tulajdonostól. De ha már ilyen konok vagy, veszek neked egy új kardot a közelgő ünnepre tekintettel. -fordult be hirtelen az egyik sátorba- Jó estét!
*Nem tudta pontosan, hogy a pár nap múlva esedékes tavaszi nap-éjegyenlőségre gondol, vagy a pár év múlva esedékes századik szülinapjára, de nem sok jelentőséget tulajdonított neki. Amennyire követni tudta a gondolat menetet, a két dolognak úgy is szoros köze van egymáshoz.
-Jó estét! -mondta ő is kedves mosolygással a szája szélén, bár csak az udvariasságnak volt köszönhető, egyáltalán nem érezte vidámnak magát- Nem arról van szó, hogy lebecsülném az eladás és a város dolgait, csupán hangsúlyt kívánok fektetni a felderítésre, piackutatásra is. Ha fegyverkereskedelemmel foglalkoznék, gondolom beszereznék pár új könyvet a kovácsolásáról és meglátogatnék pár jó nevű műhelyt is. Hogy tisztábban lássak a piacot befolyásoló háttér folyamatokkal. De ettől nem leszek sem kovács sem prémvadász.
*Általában örül annak, ha vége a napnak és kicsit visszahúzódhat a maga fajtája közzé. Bármennyire is fontos az egész napi forgalom és nyüzsgés, kimerítő a sok gyerekkel foglalkozni. Még... gyerekként is.