Menion

/Ropark/

Ahogy Vogon végzett az árusítás jogának megvásárlásával az okiratot a kaftánja belsejében eltüntetve nézett szét. Egy közeli kifőzde felé lovagolt, úgy számolta még van kis ideje, míg megérkezik a karaván. Leszállt a paripája hátáról és feje felett hangosan tapsolva füttyentett egy nagyot. Azonnal felkeltette néhány környékben letelepedett utcagyerek, koldus és egyéb szakadt alak figyelmét.
-Rakodó munkást keresek. Pár óra pakolás 1 darnáért.
*Nem sokat ügyelt a kedvességre. Így is van munkaerő bőven, bár neki nem mindegy, hogy milyen. Számított a nemes fegyveres kíséretének segítségére is, így nem kellett túl sok embert toborozni. Ám a hamarosan köré gyűlő jelentkezők közül inkább a magukat tisztán tartókat válogatta ki. Talán még viskójuk is volt valahol, bár ők is egyik napról a másikra tengődtek. De nem hiányzott egy tolvaj. Bizalmatlan volt a földön alvó proloval (csőcselék, mihaszna) szemben. Inkább szavazott bizalmat olyanoknak, akin azt látta, hogy alkalmi munkákkal mindig megtalálják a megélhetést, rendszeresen dolgoznak, hajlamos volt ennek tulajdonítani a rendezett külsőt.
Ahogy ez is megvolt, és az érkező szekereket már egy szeméttől megtisztított kis placc várta az ifjú elf segített még maga is lerakodni édesanyjának, de utána inkább elindult szétnézni a vásárban. Egy fiatal árus vonta magára a figyelmet, aki igen jó minőségű kovácsolt fegyverek mellett árult.
~Hmmm... Ha valamit megtanultam az elmúlt időben, akkor az az, hogy a rabszolgakereskedelemben legalább olyan fontos a vasad, mint a vagyonod. Bár a közel két évtizede ebben a városban vett kardom igen jól szolgált eddig is, ám...
Mi lenne, ha olyannal egészíteném ki a felszerelésemet, mely az adok-kapokra van kiélezve? Ha néhány ork törzsfőt kihívhatnék párbajra és megverem, akkor hajlandóak lennének kereskedni velem és nem kéne olyan hosszan magyaráznom az előnyöket.
Ki tudnám bővíteni a beszerzési körömet és végre nagy üzleteket csinálhatnék!
*Ezen spekulált, mikor oda lépett a tapasztalatlannak vélt gyerekhez. Büszke volt rá mindig is, hogy elérte a 100. életévét és már nagy korú. Gyerekként nehéz természetűnek tartották, de ez a pont megváltoztatta a viselkedését, miközben kereső elf lett.
Az óta egyértelműen elviselhetetlen jellem.
-Szia, gyermekem! Kellene egy hosszabb, vékony kard, amivel jól lehet szúrni. Ha mond az valamit neked, amolyan vívó penge. És a markolat környékén kiegyensúlyozva, természetesen.

/No, de ne monda senki, hogy nem szállt le a magas lóról! Bele van írva a reagba, hogy igen. /

/Ropark/

A vörös hajú, két méteres férfi -bár nem olyasmi félékkel, mint ahogy az az inas képzelte első pillantásra- igen perverz ötlettel érkezett. Olyan fegyverekkel akarta magát felszerelni, mely nem illett kereskedő kézbe.
A két kitett vassal eljátszott és bár jobbnak tűntek, mint a sok éve ugyan ebben a városban vett rövid kardja, most mégis kétségek voltak szívében, hogy nem-e kiélezett lesz-e a küzdelem egy nála izmosabb és harcban jártasabb törzsfővel, ha ezek valamelyikére helyezi a döntést. Bár az elfek tudására épült egy kicsit még az emberekénél is jobbnak tűnt számára, de nem annyival, hogyha szoros a küzdelem, ismeri magát, nem habozik megölni leendő üzlettársát. Így könnyen inkább bajba sodorja magát merész tervével egy csapat irányítás nélkül marad vadem... vaddal a maguk barbár vérükkel.
-Igen jó munkák. De nagyobb kellene. Valami palloshoz jobban hasonlító... Elérhető árban.
*Egy valamin sosem akart spórolni. És a kalmár élete az. De ezt nem fedi fel az eladó előtt, megkönnyítve az alku pozícióját. Neki van még akár 900 vagy még több éve, ha nem kapkodósan él. És amit most venni készül akár 899-cel is lerövidíthetné, ha megfontolatlanul választ.
Előbb többet akar látni a kínálatból, hogy jól megérlelhesse magában az összes lehetőséget és csak később tervez rátérni a pénz dolgára.
-Olyasmi, hogy el tud képzelni, ami ha láncszemes gallért hord egy nehéz páncélba bújtatott, akkor elsőként a nyakat töri el a súlyával, és csak azután vágja át az acéllánccal védett nyakát. Hogy lerepüljön egy suhintással a feje.
De nem kell drága díszkard! Nem születtem gyászhuszárnak. Önvédelem, fiacskám!

/Ropark/

Az ifjú tanítvány bizony jól vette észre, hogy az elf teljesen más pengét jellemzett másodjára, ám a vér elf ősökkel is büszkélkedő arroganciájának szerencsére volt határa. Ám koránt sem érte még el. Lefitymálón nézegette a kirakott gyönyörűségeket. Pont olyanok voltak, amilyet ő kért. És bár jobb nem felvetni előtte, hogy pont ezért nem tetszettek neki.
Forgatta őket azért, próbálgatta. Hátha megérzi azt bennük, amin jár az a konok buksija. És faja kardja legnagyobb megdöbbenésére még annyira sem tetszett neki, mint az embereké. De cseppet sem érezte benne azt az erőt, mit szeretett volna.
~Oké, ezzel az otrombával legalább átcsapok egy asztal lapját is egy vágással. De nekem olyan kell, ami nem csak pajzsot viszi ketté, hanem tovább szalad a kart, a sisakot, mellvértet és magát a mögötte állót is, eldöntve a párbajt szinte az első pillanatban, ahogy elkezdődött.
De nem is! Ha én megállíthatatlanul szétszelem, megint ott tartunk, mint a tőröző kardoknál. Meghal az ork vezér és én ott maradok egy tucat ostobával. Még egyet lecsapok, minden bizonnyal, de a többi legyűr.
Valami olyasmi kéne, ami leüti. Életben hagyja. De nem jó! Ha nincs elég fenyegető ereje, akkor csak komolytalannak nézek ki vele.
*Ne gondolja senki, miközben a kitett árut nézegette, hogy az ifjú Beebebrox nem érezte a hátán azt a kellemetlenséget, amit egy egészséges ember érez, ha hülyét csinál magából. Nyomta az ő gerincét is az a kellemetlen érzés, hogy jobb szeretne itt se lenni, de jó képességei voltak arra, hogy ne érdekelje mások véleménye, ha az érdekei azt kívánják. Márpedig bármennyit is tanult gyerek kora száz éve alatt a fegyverekről még a mágia gyakorlás rovására is picit. Most nem jutott eszébe az az eszköz, ami a kigondolt tervhez kell.
-Na jó! Van egy ötletem. Hozz elő pár buzogányt a különböző technológiák közül, hogy hátha látod majd, hogy mit szeretnék és segítek kicsit neked, hogy melyik pengét akarom végül. Hogy milyet is szeretnék.
Néha nehéz a kommunikáció és ilyenkor a szélsőségek jobban segítik a dolgokat megvilágítani, mintha hosszan őrölnénk egy malomba, csak nem értenénk meg mégse egymást.
*Bár nem mondta ki, de az járt a fejébe, hátha az arzenál előállítójának szélesebb a tudása, mint az övé eme speciális területen és van, vagyis létezik, olyan buzogány, ami ideális kéz és lábtörő, de azért ránézésre mégsem az jut az eszébe senkinek, hogy egy keresztbe tett kard könnyedén blokkolja az ütést.
De nem is véletlenül olyan, ami csak a bénításra van specializálódva és viszont szánalmasan csökevényes az élet kioltására. Bár ha olyat nem talál, amilyet álom képeiben elképzel ebben az időben homályosan, ha minden képen kompromisszum kell, akkor végső soron jó lesz olyan is, és majd bevégzi a rövid kardjával és az övében hordott tőrével.
IGEN. Aki úgy értelmezi Vogon Beebebrox, a valiani textilkereskedő asszony gyermeke életében először felteszi a nagy kérdést, hogy egy száz évet sem élt gyerek többet tudhat valami kicsi területen, mint ő... az bizony átérezte eme pillanat ünnepi voltát.

/Lassan már tényleg rájön, hogy mit akar, csak nehéz a picimet rávezetni./

/Ropark/

A Beebebrox nézegette a kitett árukat, értő szemmel végig vizsgálta mindet, majd amikor próbálgatva a súlyukat felvette egyenként őket, igen gyorsan rájött, hogy mi okozott neki megint csalódást.
-Nem jó! -szögezte le gyorsan- Nekem nem egykezesek kellenek. Tudom én forgatni a kétkezeseket is, ha kell. Erőm meg van hozzá. De olyan kell, amit nem kell forgatni vissza felé. -vigyor ült ki az arcára- Amit ha megsuhintok, akkor nem fog visszaütni a másik. Ezek kötött hadrendű csatákba valók, ahol szűk a hely a pajzsfal miatt.
*Vizslatta a gyerek arcát, majd valamit leolvasva róla olyan mély, titokzatos érzés tört fel a szívéből, amire mindig is hallgatni szokott. Mintha egy hang közölte volna, hogy saját érdekében tegyen meg valamit. Bár füllel nem hallotta, de rendíthetetlen volt az érzés, a megérzés, mint egy zsoltár.
-Ezek eddig mennyibe kerültek? A pallos meg a vívó kardok is.
*Elégedetlen volt az új fegyverekkel, mert a pallos még a célnak megfelelőbbnek is tűnt. Ezek a mostaniak inkább voltak a szemében kézimunkás technikás eszközök, mint első csapásra kiélezett fegyverek. (No igen, ilyeneket kért elsőre kardból, noha ő már régen rájött, hogy ezeket a kis gyújtós aprításának való kis baltákat sosem forgatta igazán jól. Mindig erővel indította, túl mereven ahhoz, hogy az utolsó pillanatban kihozza a lehetőségeket belőle. De nem volt elég erejük ahhoz, hogy ne védjék le a gyakorlások során könnyedén a rokonai.)
~De ugyan miért is barbár fegyvereket nézek magamnak? Azok az olyan gyerek fajoknak előnyös, mint a törpék. Akik már rég meghalnak, mire elérnék az én kardforgató tudásomat, melyet száz év alatt össze szedtem.
Igazából ha lenne pénzem, akkor egy jó minőségű kardot vennék, de most meg kell elégednem azzal, hogy egy szörnyet beleállítok az ellenségem gyenge pontjába, hogy az egyik végtagja törjön vagy vágódjon le, ha nem hajlik üzlettársnak lenni. Majd a rövid kard elvégzi az apró munkát, amikor elengedtem a bunkó nyelét! Meg mutatom én a buta orkoknak, mi az az agresszív tárgyalási stratégia!
*Valóban! Csapongó gondolatai közben sem vesztette el az elf kifinomultsághoz való vonzalmát még. Csupán tisztában van vele, milyen nagy előnyben is van egy törpe harci kalapácsnak például, ha az első csapását fel kell fogni.
Vagy talál egy olyan fegyvert, ami áthatol az akadályokon, azt szívesen megveszi. De még mindig fél, hogy azok között nincs olyan, ami kellő védelmet is tud biztosítani számára. Viszont azt megoldja az eddig is hirtelen ruhája alól előkapott pengéjével, ami gyakran a meglepetés szerű első vágásnál már megölte ellenfeleit. Ám talán egy sérült ellenféllel szemben már a nyak levágását is mellőzheti vele, úgy is győzhet.

// Gylnar Radek //
/ fogadó szoba- Időn túliii /

- Igen is drágám…
*Válaszolta egy halovány, rövid mosoly kíséretében, majd határozott hangot vett fel. *
- Most már láthatod, miért nem akartam, hogy te is velünk gyere. Az a dzsungel veszélyes.
* Némán bólintottam, hisz igazat kellett adnom neki. A dzsungel nem egy várandós nőnek való, akármilyen mágiával és plusz erőkkel rendelkezik, veszélyes is lehet. bár az érzés, hogy sok ismeretlen közt viszonylag egyedül kellett hagynom, nem tett boldoggá, és csak reménykedni tudtam, hogy épségben visszakapom őt.
Gondolataimból kezének gyengéd érintése zökkent ki.*
- Épp elég bolond vállalkozott rá.
* Nevetett fel Radek, s nevetésével vidámnak tűnhetett volna, ha arcának izmai nem rándulnak meg, valószínűleg a fájdalomtól.*
- Ha pedig már Tresoldesről nem kérdezhetek, akkor legalább mesélhetnél kicsit az itt történtekről.
*Fordította felém a beszélgetés témáját az én kíváncsi kedvesem. Ficánkolását észlelvén jutott eszembe, hogy ideje lemásznom róla, hisz akármilyen is az elf könnyedség, egy pocakkal megtoldva egy sebesült embernek nem könnyű. *
- Segítenél egy kicsit?
*Kérdeztem kicsit pironkodva, kezemet rásimítva pocakomon éppen egy pillanatra megpihenő kezére, hisz máskor, csak egy lendület és lent is vagyok, de nem állt szándékomban az ő kék-lila-zöld foltjait gyarapítani.
Miután segédkezett a róla való lemászásban, és ismételten elfoglalta az őt megérdemelt helyet, gyengéden hozzábújtam, vállára hajtottam fejemet, s kezéért nyúltam, hogy felemelve azt tenyerébe csókolhassak, majd összefűzhessem ujjaimat az övéivel.*
- Az éjszakára való tekintettel rövidre és tömörre kerekítem a hosszú történetet. Egy árva ikerpárral sikeresen megtaláltuk az ellenszereket.
*Próbáltam a lehető legkomolyabban kijelenteni ezt a néhány napos történést egy mondatba zsúfolva. Nem tartott sokáig a komor nézésem, felnevettem.*
- Elég tömörre sikeredett igaz?
* Kérdeztem mosollyal az arcomon, miközben felül lévő még szabad kezemmel, útnak indultam párom mellkasán óvatosan.*

Meglepetééés ^^

//MITSI //

- Segítenél egy kicsit?
* Arcán megjelenő pír mosolyt csal az én arcomra is, miközben kezem gyengéden cirógatja karját.
Még válaszra sem nyitom a számat, egész egyszerűen ujjaim hegyének gyengéd útvonalával jelzem számára, hogy értem mire gondol, illetve, hogy a segítség sem marad el.
Hamarosan ismét mellettem pihenve kezd bele a meséjébe. *
- Az éjszakára való tekintettel rövidre és tömörre kerekítem a hosszú történetet. Egy árva ikerpárral sikeresen megtaláltuk az ellenszereket.
* Szavai hallatán, szóhoz sem jutok. Nehéz elhinni, hogy csupán ennyi lenne az egész, a komoly tekintet ellenére is, ezért várom, hogy folytassa az események hosszú sorozatát, de nem így történik. Végül kedves kacaja az, ami megtöri a szoba csendjét. *
- Elég tömörre sikeredett igaz?
*Nem sikerül megállnom, hogy én magam is elnevessem magam, ami ismét nem sikerül teljesen felhőtlenre, mégis megpróbálom elrejteni a felmerülő apró fájdalmakat. *
- Valóban…
* Csupán erre az egy szóra szakítom meg nevetésemet, majd mikor már sikerül túltenni magam a tömör válasz okozta ”sokkon”, folytatom. *
- Csak nem kedvet kaptál az ikrekhez?
* Kezemet óvatosan pocakjára helyezem. *
~ Azért egy is elég elsőre…
* Gondolom magamban, ismét nevetve. Azonban az eddig kapott válasz egyáltalán nem elégíti ki a kíváncsiságomat, hiszen a napokig tartó utazás alatt a szúnyogoknak is el kellett lepniük a várost, amit ez a rövidke beszámoló még csak meg sem említett. *
- Valóban csupán ennyi történt?
* Ördögi vigyorral fordulok kedvesem felé, miközben pocakjáról elkezd lefele csúszni kezem, hogy aztán ujjam hegye óvatosan oldalába fúródva hozza tudtára, márpedig nem érem be ezzel a nyúlfarknyi beszámolóval. *  
- Semmi említésre méltó??...
* Folytatom, miközben a korábbi műveletet ismét megismétlem. *
- Csupán jöttél, láttál … és meggyógyítottál mindenkit???
* A végére már nem sikerül megtartanom ördögi vigyoromat sem anélkül, hogy el ne kacagnám magam. *

//Kroloth Naelgrath//

Ha még csak egy lepukkant fogadó volna, nem dohogtam volna, de a helyiek és a vándorok is kocsmának használták. Dohányoztak, hangoskodtak, és ittak. Nem is keveset. Őszintén nem tudom felfogni, hogy az alkohol kit boldogít, másnap úgy is csak rosszabbul vannak tőle.
-Blehh. - fortyogtam magamban - Hogy érezhetik ettől jól magukat?
A csapos ugyan meglehetősen csúnyán nézett rám, amikor vizet kértem tőle, de amint én néztem rá csúnyán meg is tört nyílt zsémbelése. Találtam hátul egy asztalt, amely viszonylag távol esett a többitől, oda telepedtem le, utazóköpenyem a szék támlájára hajtottam, s leülve a tömeget kezdtem vizsgálni.
Az elismerő füttyöket már háttal is hallottam, de a kiéhezett leplezetlen bámészkodókat lett volna kedvem jeges hordóba állítani. Megszoktam már ezeket a reakciókat, de senki ne feltételezze rólam, hogy vagyok olyan, mint a nimfák. Férfi még nem kapott meg, nem is találkoztam eddig még olyannal, aki meg is érdemelte volna.
Gondolatmenetemet egy magas vendég érkezése zökkentette ki, de bámulóim is egy pillanatra felfigyelnek rá. Ha kihúzta volna magát, egész biztosan közelebbről megismerkedhetett volna az ajtó homlokfájával, de kicsit behúzva fejét épp elfért a bejáraton.
Fura jelenség volt, azt meg kell hagyni. Csupa fekete, kivéve a bőrét és a szemeit, bőre világos volt, s szemei türkiz színben játszottak, az arca komoly volt, valahogy az az érzés fogott el, hogy ha akarná, az egész fogadót jéggé dermeszthetné egyetlen pillantásával.
A pultnál foglalt helyet, s rendelt. S mily meglepő, amíg körülnéz, koppan előtte a korsó sör.
-Ehh. - forgatom sárga szemeim, miközben elhúzom a szám - Emberek.
-Gyere táncoljunk! - Áll elém egy suhanc, félreérthetetlen vigyorral a képén.
-Kölyök - kezdem hidegen - a dédanyáddal vagyok egyidős. Nem akarsz a közeledben tudni sem most, sem máskor. - Miközben beszélek hozzá, hátradőlök a széken, mellkasom előtt keresztbe fonva karom, hogy a kölyök már csak azért is megláthassa két tőröm. Szerencsétlen amint elsápadt, már fordult is el, valamit dünnyögve az orra alatt, s eltűnt a tömegben. Reméltem egy életre elvettem a kedvét a részegen való "udvarlástól".
Ám eközben úgy éreztem figyelnek.
-Ha megint egy részeges, én esküszöm... - kezdtem csöndesen dohogni, amikor a pillantásom a Fekete ember kék szempárjával ütközött.

//Kroloth Naelgrath//

Nem nézett rám hosszan, inkább odafordult a pultoshoz, s váltott vele néhány szót. Épp fel lélegzetem volna, amikor korsójával a markában felállt a söntés mellől, s felém indult.
-Mégis mit akarhat? - futott át egyszeriben az agyamon. Teljes magasságában kissé ijesztő is volt, ám a plafon még messzi volt tőle, bőven, kényelmesen elfért alatta. Látszólag nem zavartatta még most sem magát a bámészkodók össztüzében.
-Vajon mekkora önbizalom szorult belé? - tűnődöm, s már ott is áll az asztalomtól egy lépésre.
Kellemes bariton hangja igazán illett megjelenéséhez, ám egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy nemet mondjak. Azonban, elnézve a tőle kissé tartó tömeget, arra a megállapításra jutottam, hogy jobb asztaltársaság ez a hűvösnek tűnő férfi, mint a részegek visszatérő alakoskodása.
-Egyelőre senki sem birtokolja a széket. - mutatok a velem szemközt árválkodó ülőalkalmatosságra. - Szóval csak nyugodtan. Addig úgysem harapok, amíg okot nem adnak rá. - teszem hozzá egy fanyar mosoly kíséretében.

//Kroloth Naelgrath//

Utolsó megjegyzésemre a férfi csupán egy félmosolyt enged meg magának egy kis hümmögés kíséretében. Majd biccentéssel, s egy köszönömmel elfogadja a szabad helyet.
-Legalább van némi humora. - fut át az agyamon, míg érintetlen sörét az asztalra helyezi, kihúzza székét, s háttámlájára teríti köpenyét. A köpeny alatt szintén fekete kabátba bújt, s egy kétkezes kart kandikál az oldalán. A kabátot kigombolta ugyan, de le nem vette, nyilván meg van rá a maga oka.
A művelet alatt minden apró mozdulatát figyelemmel kísérem. Az évek megtanítottak arra, hogy harcosnak soha ne adjak azonnal bizalmat. Márpedig a férfi az volt, kardja ennek ékes tanúbizonysága volt. Mimikám ilyenkor nem szokott elárulni semmit, legalábbis az ugrásra kész énemből keveset.
Katonás tartása ékesebben beszél minden szónál, ültében is bőven magasabb nálamnál. Az alapzaj elhalkult a helységben, nem kellett nagyon körbenézzek ahhoz, hogy rájöjjek, mi vonta el a társalgásról a figyelmet. Mi más. A vörös hajú fél-elfhez, aki legorombított egy sihedert, csatlakozott a fura, fekete férfi.
Bosszúsan húzom el a szám. -Ezeknek sosem elég? - morfondíroztam, ám asztaltársam is bosszanthatta a sok kíváncsi tekintet. Kissé hátra fordulva elvette egy pillantásával a bámészkodásra való késztetés legapróbb szikráját is. Senki sem mutatott immáron nyílt érdeklődést irányunkba, így visszafordult hozzám. Italát keze ügyében tartva szólal meg, s tér mondandójához.
-Örvendek Udoroth. Engem Quverdinmia N'Alghirnak hívnak. - veszem át a bemutatkozás szerepét, s közben egy kisebb barátságos mosoly fut át az arcomon. Ritkán mosolygok, pedig azt mondják, még jól is áll, de ha egyszer kevés rá az alkalom, akkor minek? - Valóban nem vagyok helyi, s még csak nem is a környékről származom. - adok választ neki, miközben székemen kényelmesen hátra dőlök, bár nem épp kérdezte, csupán megállapította. Sárga szemeim nyitottságot tükröznek beszéd közben, elvégre egyelőre nincs mit takargassak előle, hisz neki én éppoly idegen vagyok, mint ő nekem.
-Nos az én mesterségemben kissé nehezebb munkát találni, ám ha akad, annak csak örülhetek. Ám mostanság nyomós érvvel kell előállnia a munkaadómnak, ha éppen a hivatalos szakmámban akar foglalkoztatni. - Közlöm vele álláspontomat egy lemondó sóhaj kíséretében, elvégre manapság az egyik ember egy darna tartozás miatt átvágatná a másik torkát, s az rendben, hogy bérgyilkos volnék, de vannak azok a kicsinyes érdekek, amiért sajnálok kést rántani. - Ám akármilyen munkára vevő vagyok, feltéve, ha harci képességeimre alapozzák. Illetve keresek is valakit, ám az magánügy, bár nem tudja senki, hogy járt-e már itt előttem. - vonom meg rezignáltan a vállam az utolsó mondatnál, elvégre nagy ez a földrész, az apám pedig bárhol lehet. Beszéd közben szinte nem is gesztikulálok, elvégre ez nem olyan téma, amihez túlzottan szükséges volna.
-És ön, Udoroth, mi járatban ezen a helyen? Hasonló okokból, avagy teljesen másból kifolyólag?
Amíg beszéltem, a férfi figyelmesen hallgatott, ám biztos voltam abban, hogy nem csak a mondandómat figyeli.

//Kroloth Naelgrath//

Amíg beszélek, Udoroth figyelmesen hallgat, s ahogy elnézem, nem csak a mondandómra figyel, hanem alaposan fel is mér. De nem hibáztatom, hisz nemigen lehet belőlem kinézni a harcos létet. Megjegyzésemre válaszolva be is igazolja a gondolataimat.
-Ugyan, kérem! - húzom egy cinkos félmosolyra a szám - Túl sokszor hallottam már ezt ahhoz, hogy zokon vehessem.
Elmondja, hogy zsoldosként dolgozik, s meg is értem, jobban fizető munka lassan, mint a saját mesterségem.
Mondandója végeztével kényelmesebb helyzetet vesz fel székén, ám italához még mindig nem nyúlt, mintha csak a hely rendeltetése miatt vette volna.
-Nos igen, egy zsoldos ritkábban szab feltételeket. - veszem fel a megindított fonalat - Ám több embernek is van szüksége rájuk, mint a magamfajtára. Ha kimenne az ajtón, véleményem szerint tán minden harmadik vagy negyedik ember fizetne zsoldosért. Bár az pedig a saját megélhetésén múlik, mennyit képes adni.
Kis szünetet tartok, s kortyolok egyet a vizemből, majd a pohár pereme fölött a férfira pillantva folytatom:
-S ahogy mondta, háború készül, hogy mekkora, s ki, hol fog állni, azt még nem tudni. Ám amondó vagyok, hogy ha az ellenünk szövetkezett sárkányok felbolydulnak, akkor ebből a világból a jelenlegi formájában épphogy marad majd valami. Hiába állnak mellettünk is sárkányok. S akkor lesz a legtöbb dolgunk, nem gondolja? - teszem fel a kérdést, s közben türkiz szemeit vizsgálom, ami teljesen fölösleges, mert szinte semmit sem árulnak el gazdájukról.