Stern

A tervem bevált. Eltaláltam a nő fejét, így el tudtam rángatni fedezékbe a kapitányt. Vissza kellett vonulnunk a nyugati falhoz, de a feladat elég nehéznek tűnt. A nő, nagyon dühös lett attól hogy berepesztettem a koponyáját és olyan erejű tüzet küldött ránk, ami még a fedezékül szolgáló kőfalat is megolvasztotta.
- Francba már! Gyere és segíts! - kiáltottam oda egy kósza katonának, hogy segítsen a kapitányát támogatni. Ráakasztottam a sebesültet a férfi vállára, aztán megfordultam és koncentráltam.
- meari avenere meari nuorte, meari avenere...- kezdtem kántálni a varázsigét, közben pálcámat vízszintesen húztam magam előtt. Ha a varázslat sikerült akkor a falak között egy tűzfal jelenik meg. Reménykedem benne, hogy kis időre legalább feltartja az ostromlókat és mi addig előre tudunk jutni a nyugati fal felé, hogy onnan kimeneküljünk a városból.

~ezzzazzz~ boxolok a levegőbe mikor látom, hogy a tűzfal elállja az orkok útját. Ám örömöm nem sokáig tart. A debella nő viszont simán átjön a tűzön utánunk.
- Most viccelsz velem? - húzom el a számat, de hiába. Az amazon már küldi is felém a varázslatát és nekem csak annyi időm marad hogy félrehúzódjak, de még így is eltalálja a vállamat. Feljajdulok és odaszorítom a másik kezem a sebre. Reméltem hogy nem túl súlyos a sérülés, minden esetre nagyon fájt. Bal vállam csak úgy lüktetett.
- A francba...- kiáltással húzódok fedezékbe, miközben újabb két katona ront a nőnek. A halálba rohannak, ebben biztos voltam. Én inkább az eszemet próbáltam használni, mert tisztán látszott hogy a nő erősebb mint én. Így jutottam arra hogy akkor kell támadnom, mikor a két katona lefoglalja a nőt. Sok időm nem volt, legfeljebb egy két perc.
Mikor a katonák odaértek, megvártam a megfelelő pillanatot, céloztam és a nő felé hajítottam a tőröm. Egyenesen az arcát céloztam be. Reméltem, hogy beleáll a szemébe, szájába vagy bárhova. Ha nem is hal meg, nekem lesz időm elspurizni. Ha viszont nem találom el, akkor olyan gyorsan kell majd futnom, mint még soha életemben.

Egyszerűen túl nagy a nyomás és az orkok csak jönnek és jönnek. Eddig is rossz volt a helyzet, de a sárkányok megérkezése óta sokat romlott, ami valószínűleg azt jelentett, hogy a csata elveszett és talán már csak az általunk védett nyugati rész állja még a sarat, de nyilvánvaló, hogy már nem sokáig.
A nő, aki az agyarasok élén megjelent, alaposan megdöbbentett és, ha már az emberek is átállnak az orkok oldalára……, sőt vezetik őket…..
Folyamatosan és egyre fáradtabban, megviseltebben védekezve vonulok vissza a több sebből vérző Sadir-ral és a pár megmaradt védővel, mikor meghallom Wigliff hangját, aki a segítségemet kéri.
Látom már a kötélnél álldogáló megrettent lakosokat is, akik között sok a gyerek és a nő is, de fogalmam sincs, miként szerezhetnénk annyi időt nekik, hogy átjussanak a falakon.
Azonban Sadir nem adja fel és máris parancsokat ad, ami talán esélyt jelent ezeknek az embereknek.
Vérmocskos arccal lépek a várakozók mellé, ahol pár kölyök sírni kezd, mert megijednek, ami elgondolkodtat irónikusan, hogy vajon, hogy nézhetek ki, de nincs erre idő, ezért az első nő derekára kötöm a kötelet és a csigán keresztül nekilátok leengedni minél gyorsabban.
- Ha vannak nyilaitok addig is gyűjtsétek őket, mert valószínűleg nagy szükségem lesz rájuk. – lihegem a bátor falvédőnek, hiszen innen már túl sok kiút nem ígérkezik számunkra.

Véleményem szerint kevés idő van arra, hogy a civil lakosságot a városon kívülre menekítsük, ha nem lassítjuk le legalább az ork támadást és most nagyobb hasznát venném ebben az íjamnak, mint az emberek lesegítésében, amit gyorsan egy másik katonára is bízok, amikor megkapom a kért nyílvesszőket.
Nem kell sok katonai tapasztalat, hogy tisztában legyek vele, ez a harc elveszett és most már csak az a cél, hogy az időt húzzuk, lehetőséget adva, minél több embernek az életben maradásra.
Mindenki az utolsó erőtartalékait éli fel, Sadir kapitánnyal az élen, de kitartanak.
A nő kiáltása, mellyel az orkokat nyilazásra szólítja fel, hamar elér a fülemhez.
- Vigyázzatok! Fedezékbe! – kiáltom a saját ijjászainknak és magam is jó példával járok el, aztán máris a parancsokat adó nőt veszem célba, hogy annak kiiktatásával megzavarjam az agyarasokat.
Azért juttatok egy-két nyílvesszőt az ork íjászoknak is, de alapvetően a célpontom Aethe.

Valaki biztosan vigyáz rám odafenn, mert egy nyíl sem talál el, pedig azért jócskán arat körülöttem a halál. Nem akarok meghalni egy idegen erőd védelmében, de nem hiszem, hogy van választásom, ha csak nem ugrom le a folyóba, ami ilyen magasból kész öngyilkosság és egyébként is be kell vallanom, hogy csodálattal tölt el az emberek halált megvető bátorsága, ahogy még mindig mentik a lakosokat és szembenéznek az egyre gyarapodó ellenséggel.
Nem adom fel! Még nem!
Mivel tudom, hogy meg kell becsülnöm a szerzett nyílvesszőket, ezért nem kapkodom el a válasz lövéseket, mindegyiket felcimkézem egy-egy orknak a szeme közé.
Nem ismerem ezt az esküt, amit egyre nagyobb hévvel mondanak a katonák vezérükkel együtt, de szinte beleborzongok az elszántságukba, mely szavaikat erősíti.
~ Eclair segíts meg! ~ fohászkodok magam is, hátha legalább egy istenség felfigyel ránk és ennyi bátorság meghozza a csodát. Hiszen már csak ez segíthet, tudom jól.
Ellövöm még az utolsó nyilaimat a felénk rohanó nőre, amilyen gyorsan csak tudom, hogy ne legyen ideje vdekezni, aztán, ha elfogytak, kihúzom a kardomat, hiszen elnézve a felénk rohanó ellenség felett, mindenhol csak vérgőzös orkokat és az égen köröző sárkányokat látni.
- Gyertek csak büdösszájúak!

Talán a védők hősiessége, a kapitány buzdító szavai azok, amik arra a botorságra késztetnek, hogy ne mentsem magam a falról, a várból és még a környékről is, hanem továbbra is lődözzem az orkokat, miközben nyilvánvaló, hogy minden elveszett és csak idő kérdése, mikor söpör el minket a növekvő túlerő.
Wigliff felé pillantok, ahogy egy pillanatnyi szünetet tartok és meg kell állapítanom, hogy a férfi sem gondol a távozásra, lábát megvetve, üvöltve biztatja embereit és a civil lakosokat is, hogy csipkedjék magukat, miközben csak úgy röpködnek körülötte a nyílvesszők.
Sadir kapitány a katonák élén elsőként áll a barikád élére, hogy visszatartsa az agyarasokat, amíg csak lehet, aztán várával együtt vesszen el.
Az ék alakú előrenyomulásból nem nehéz kiszúrni az embernőt, aki biztosra veszem, hogy nem ember, hiszen ily kegyetlenséggel az nem fordulna fajtársai felé és úgy vélem, ha őt sikerülne kiiktatni, akkor talán megtörne a lendület és kapnánk némi haladékot Dremert-től.
Mikor úgy emeli magasba egy ork hulláját, hogy még csak meg sem feszül bele, akkor már biztosan tudom, hogy igazam van, bár szívesebben vettem volna, ha tévedek. Nyilaim így célt ugyan nem tévesztve, de ártalmatlanul fúródnak a pajzsként tartott orkba.
Aztán alig van érkezésem elugrani az érkező hulla elől, mely nagyot puffanva vágódik a földre.
Felnézve látom, hogy a nő, máris új ellenfelet nézett ki magának, méghozzá a kapitányt.
A kardom hirtelen ötlettől vezérelve a tokjába csúsztatom és egy lábam mellett heverő majd két méteres karót ragadok meg, majd teljes lendülettel a nő háta felé döfök vele, hiszen most nem rám figyel. A bal oldalát célzom vele, hátha a szívét átdöfve, el lehet pusztítani a lényt.
- Nézzük mi vagy te! - mormogom zihálva.
Remélem ezzel Sadir-nak is lehetőséget adok, hogy támadjon, vagy kitérjen.

//Mese: Lanuria védelmezője//

Még jó, hogy nem az íjam van a kezemben, amikor felhangzik a hatalmas fekete sárkány üvöltése, mert akkor biztosan eltéveszteném a célt. Még így is egész testemben megrázkódom, de a mozdulat, amellyel útjára eresztettem a méretes karót, már nem állítható meg és az izmaimban érzem még mielőtt a fülembe hatolna a jellegzetes hang, hogy a fegyver célt ért. Szövetet, húst, csontot szakított és a nő, aki épp Sadir életét akarta elvenni, felordít fájdalmában. Nem emberi kiáltás ez, ahogy sejteni lehetett.
És nem is emberhez mérten esik össze holtan, hanem felemelt kardjával vajként szeli át a fát, amitől az kicsúszik a kezemből és előrebukok, bal kezemmel tartva meg magam, hogy ne essek orra.
Ez menti meg az életem a fejem felett elzúgó fejsze csapásától.
Viszont az utána érkező agyaras már szinte telibe kap és mivel egyensúlyom amúgy is ingatag lábakon áll – bár valószínűleg a nagytestű orkot, amúgy sem tartanám meg – véráztatta ruhájába kapaszkodva tántorodom hátra….egy lépést….meg még egyet, aztán a harmadiknál már nincs támasz a lábam alatt és hangos kiáltással, ellenfelemet magammal rántva zuhanok át a falon, egyenest a vértől iszamós parti sziklákat csapkodó víz felé.
Talán egy fohászra van még időm, meg arra, hogy megpróbáljam ellökni magamtól az agyarast….lehetőleg a várfal felé. Innentől az Istenek kezében vagyok!