Stern

Sosem gondoltam volna, hogy egy vár védelmében fogok meghalni! Mindig azt hittem, hogy olyan messzire kerülöm a háborút, amennyire csak lehet, bár persze az általa kezdett zűrzavar mindig kedvez a „foglalkozásomnak”, de azt elég csak a közeléből szemlélni, nem kell a közepében lenni.
És én most ennél jobban nem lehettem volna a közepében.
Az ork lökése átbillent a mellvéden és csak abban reménykedhetek, hogy sok balsorsú emberrel ellentétben, nem a várfalat övező sziklákon, hanem a vízben fogok landolni, de még az sem lesz egy leányálom.
Az agyarastól még időben sikerül megszabadulnom és ennek lendülete hála az isteneknek elég ahhoz, hogy a menekülőktől fortyogó hullámok közé essek, az ork halálordításától kísérve.
Kicsit elszédülök a víz ütésétől, de aztán hamar a felszínre tempózom magam, bár lehet pár bordám bánja a dolgot. Szemem már a partot kutatja, hol tudok kievickélni. Néha kénytelen vagyok visszabukni a víz alá, mert a büdösszájúak nyilai a közelben csapódnak be, de sértetlenül megúszom. Egy ilyen lebukásnál veszem észre a merülő Sadirt. Nem tudom él-e még, de ha már észrevettem, nem fogom ott hagyni. A vízben még nincs is baj, magammal tudom húzni, de a parton már lihegve erőlködöm, hogy kihúzzam a sással borított és így az orkok elől is takart partszakaszra.
- Remélem nem haltál meg, ha már ennyit kínlódtam miattad. – rogytam le mellé lihegve és kimerült vonású arcomat a falakon ordítozva ünneplő orkok felé fordítottam, akiket a lángoló várbelső és a leölt emberek vére festett vörösre.
Ideje jó messzire menni innen!

//Köszönöm a játékot //

//Lanuria védelmezőjének eleste után - Jeremy, időn túli//


Ha már az erődben sikerült elhárítanom Sadir felől a némber halálos csapását, csak nem fogom hagyni, hogy most fulladjon az orrom előtt vízbe!
Már igen csak le kell buknom a merülő testért, hogy megragadhassam és jókora küzdelem árán a partra vonszoljam a kapitány nem csekély súlyú testét, amit még a páncélzata is tetéz.
Miután meggyőződöm róla, hogy a véres tobzódásban a falakon győzelmüket ünneplő orkok és a sárkányok sem láthatnak minket, kimerülten roskadok a férfi mellé.
Először azt hiszem, hogy már késő, de aztán megkönnyebbülten látom, hogy lélegzik.
Az én képem sem nézhet ki jobban, mint az övé, de most örülök, hogy élek és zihálva dőlök Sadir mellé, egészen addig, míg mozgolódni nem kezd.
- Szerintem ezt hamarabb megtudják, mint, hogy a te értesítésedet megkaphatnák. – támaszkodok meg a könyökömön. – Gondolom most mindenhol a környéken orkok portyáznak és a sárkányokat se felejtsük ki a számításból. – intek felfelé. – Bujkálva meg csak lassan haladhatunk. De az biztos, hogy innen mielőbb el kell tűnnünk. – állok lábra én is egy-két fintorral, ahogy izmaim újra mozgásba kerülnek. – Ló kéne, úgy talán könnyebb lenne. – teszem hozzá töprengve. – Meg fegyver sem ártana………..

Az elismerő tekintetre és a köszönetre csak megvonom a vállam és vigyorra húznám a szám, de abból egy fintor lesz, ahogy az ork ökölcsapásának következményeként a felrepedt bőr és a bedagad orrom feszülni kezd.
- Nem tesz semmit! Úgy is bökte a csőröm az a nő, vagy akármi is volt, valahogy túl rámenős volt az ízlésemnek. – hárítok.
Egy katonát nem könny rábeszélni bármire is, ha egyszer a szolgálat miatt a fejébe vesz valamit, így most is csak egy szemforgatással fogadom, ahogy kifejti, miért is kell Telar-ba mennie.
- Pedig azt tartja a mondás, hogy jobb félni, mint megijedni. – jegyzem meg beletörődő sóhajjal. – Ha elkapnak, akkor úgy sem tudod teljesíteni a feladatodat, ezért azt mondom, hogy inkább próbáljunk meg észrevétlen maradni.
Mivel nem könnyű egy páncéltól megszabadulni, segítek Sadirnak, hogy levegye, hiszen teljesen egyetértek vele abban, hogy az most csak akadályozná.
- Jelentés? – húzom fel a szemöldököm. – Nem kell nekem semmilyen hivatalos feltűnés, így jobb, ha ezt nem erőltetjük. – rázom meg a fejem. – De neked Jeremy vagyok. – nyújtom felé a kezem. – És most, ha nem bánod én megyek előre. Ha van errefelé valami település megtalálom, kell némi kötszer, gyógyszer és egy vagy két ló, hogy lehagyjuk ezeket.

Mikor lekerült Sadir-ról a páncél, akkor már láttam, hogy anélkül is szép nagydarab fickóval van dolgom, egészen csenevésznek éreztem magam mellette.
Végig nézve rajta, úgy láttam, hogy nem lesz gond vele, bírni fogja, hiszen láthatóan semmibe vette a sebesüléseit és talán nem is voltak súlyosak, csak a vér miatt tűnt úgy. Az én képem is már csak dagadt volt és inkább csak sajgott, amiben a víz jótékonyan játszott szerepet.
És nem hiába volt ő a parancsnok, félszavakból is megértette, hogy nem akarom nagydobra verni a szerepem, mert esetleg olyan is felfigyel rá, aki jó lenne, ha nem tenné.
Egy tolvajnak amúgy sem jó, ha túl népszerű.
- Óóó! Az a némber volt az alkapitány neje? – lepődtem meg. – Nem hiába mondják egyesekre, hogy igazi házisárkány, nem? – vontam meg aztán vigyorogva a vállam, de aztán már jobbnak láttam, ha megyünk, mielőtt valami járőr belén botlik.
Egészen jó tolvaj lett volna Sadir-ból, ügyesen és hangtalanul követett, de nem sokáig maradtunk egyedül.
~ Hát ez nagyszerű! Így már biztos marha nehéz dolgunk lesz. ~ nézek segítségért az ég felé fohászkodva .
- Kemény ökle volt annak az orknak. – tapogattam meg fájó arcomat a megjegyzésére. – De nagyobb bajom nincs. Azonban, ha nem akarjuk itt hagyni ezeket a menekülőket, fel kell kötnünk a gatyánkat. – intettem a rettegő népek felé. – Ha velünk jönnek, össze tudod kapni őket? Én előre megyek kissé körülnézni, nehogy bajba kerüljünk.
Azt hiszem nehezen tudnám megmagyarázni, miért nem szívódtam fel már, de ……ha már eddig kitartottam…..Na meg nagyon rühelltem az agyarasokat!
Előre surranva igyekeztem meggyőződni róla, hogy nincs előttünk senki.

Kissé visszaveszek magamból, mikor a kapitány csendesen megjegyzi, hogy annak a lénynek, aki bizton gondolhatom, hogy valószínűleg sárkány volt, bár eddig csak légből kapott szóbeszédnek tartottam, hogy emberi alakot is tudnak ölteni, a férje a barátja volt. Még jó, hogy nem vágott képen, ahogy vidámkodtam a dolgon.
Egyébként sem sokáig tölthetett el a fene nagy jókedv, hiszen sem a helyzetünk, sem a következőkben fellelt menekültek nem táplálják ezt. Míg kettesben nagy esélyünk volt, hogy szépen, óvatosan elsurranva a veszedelmek mellett elérjük a parancsnok által célul kitűzött Telar-t, egy csapat nővel és gyerekkel erre már igen csak csökkent az esély.
Valahogy Sadir nem tűnt a történtek után olyan fickónak, aki csak úgy itt hagyja őket, bár kérdés, ha választani kell a kötelességtudata és a menekültek istápolása között, melyik lesz az erősebb?
Viszont legalább ez egyelőre nem az én nyakamba szakad!
Miközben még a hátam mögött hallom a fojtott szavait én már előre figyelek, a nád zörgésére, a szél által hozott hangokra, szagokra, hiszen a büdös agyarasokat erről lehet már messzebbről is kibökni.
Úgy gondolom, addig megyünk a folyó mentén, amíg csak lehet, hiszen itt a vízinövényzet még a nagyobb létszámú csapatot is elrejtheti, ráadásul a nyomainkat is nehezebb követni a vizes, zsombékos területen, ha valakinek ez lenne a szándéka. Később meg lehet próbálkozni a nyíltabb tereppel és akár egy településsel is, úgy is figyelmeztetni kell őket.
Azonban azonnal megdermedek, amikor egy idősebb férfi holttestébe botlok és nem messze tőle ülve egy mozdulatlanul ücsörgő, a messzeségbe révedő katonára.
Észre sem vesz valószínűleg, lehetnék akár vérszomjas ork is. Habozva közelítem meg, hiszen egy katonánál felettébb ritka, hogy ennyire megviselje egy csata. Talán ez volt a tűzkeresztsége?
- Hé, te! – suttogom végül egy lépés távolságból, hogy azért a váratlan dolgokra is felkészülhessek. – Térj magadhoz, itt nem biztonságos. Gyere velünk. – mondom neki várva mit reagál.

Bár feszült figyelmem az előttem kuporgó katonái, azért elf fülem hamarosan meghallja a közeledőket, akik azt el kell ismernem, ahhoz képest, hogy civilek, ráadásul képzetlen nők és gyerekek, meglepően csendesen haladnak.
A halott mellett üldögélő férfi, akit már éppen készülök megrázni, hátha attól magához tér, a szemei rám fordulnak végre, bár kérdés, hogy lát-e egyáltalán ezek után is.
Tompán kongó halk szavai rávilágítanak, hogy mitől van ilyen állapotban, nem mintha ettől kevésbé lenne veszélyes és ostoba dolog, hogy elhagyja magát.
Egy résen kipillantva a vízre, látható, hogy rengeteg hullát visz a víz, de vannak még akik kétségbeesetten küzdenek, hogy partot érjenek, hamarosan menekülőkkel lesz tele a nádas és a part, akik már lehet, hogy felhívják magukra a most még ünneplő orkok figyelmét.
Mikor megjelenik a csapat élén Sadir, már épp szólni akarok neki, ogy rázza fel a fickót, hiszen mégis csak az ő embere, de az enélkül is megélénkül és kétséget kizáróan azzal a szándékkal robog a volt várparancsnok felé, hogy a képébe másszon.
Nem mintha félteném egy ilyen gyerekes támadástól Sadir-t, de mivel mellettem vezet el a katona útja, csak kiteszem a lábam, így jóformán beleesik a kapitány reflexszerű védekező ütésébe.
Vigyorom döbbenetbe fordul, amikor meghallom a katona felől a sírást.
- Teremtőm! Egy őrült! Mi jöhet még? – rázom meg fintorogva a fejem. – Siessünk tovább, mert hamarosan már annyian leszünk itt, hogy csak az nem vesz észre, aki akar. – nézek Sadir-ra. – Van erre valami falu, ami útba esik? Mert ha van, remélhetőleg szekerük is akad, akkor a kölykökkel gyorsabban lehetne haladni.
Kezdem feladni, hogy szép, csendesen, fű alatt elszivárogjunk, viszont, ha ez nem megy, akkor gyorsnak kell lennünk, hogy megelőzzük a majd lassan magukhoz térő és portyára induló agyarasokat.
- Szerinted mennyi idő alatt érhetünk Telar-ba? – kérdezem még gondolataim közben.
Ha a kapitány tud ilyen helyet, akkor ismét előre megyek, de most csak annyira, hogy időben észleljem a dolgokat, de őket is sürgetni tudjam, ha kell.

Tudom, hogy a kapitány csak jót akar és különben sem engedhetjük meg magunknak, hogy ez a bánatba pillanatnyilag beleőrült katona felverjen esetleg egy őrjáratot, vagy a falakról lássák meg a felfordulást, hiszen a parton ácsorgunk jelenleg.
Remélem az ökölcsapás használ és észre téríti a fiatal harcost, mert így nem hagyhatják itt.
Mivel a kapitány jobban ismeri a vidéket, így semmi okom kételkedni benne, hogy valószínűleg igaza van és a népek talán biztonságosabb vidékre húzódtak, bár Stern elestét kevesen tartották valószínűnek……míg meg nem jöttek a sárkányok. Nem hiszem, hogy ekkora seregre számított volna bárki is, különben jobban megerősítik az erődöt.
- Ha nem is férne fel mindenki, de legalább a gyerekek és az öregek, mert egy több, mint egyhetes út nem lesz sétagalopp még a felnőtteknek és egészségeseknek sem.
~ Arról már nem is beszélve, hogy miként fogunk élelemhez jutni. Már így is elég szép számú a csapat, de ha még nő is……~ jut eszembe a másik nem vidám dolog.
- Hát akkor Olassie. – biccentek, remélve, hogy tényleg eljutunk odáig.
Most már csak a katona sorsát kell elrendezni, de Salis nem hiába volt a parancsnok, most megmutatja, ahogy a várban is, amikor beszéddel lelkesítette a halálra vált katonákat, hogy miért követték őt a halálba is.
Szavaiból olyan őszinteség tör elő, hogy a folyópart nádasára várakozó csendesség terül, még a gyerekek is elhallgatnak.
Nincsenek kétségeim, hogy erre mi lesz a válasz, így valószínűleg újabb katonával gyarapszik menekülő csapatunk.
Mivel épp Hajnal partján haladunk, így a halászfalut nem véthetjük el. Még mindig az élen, kissé megelőzve a civileket haladok, szemem kutatva keresi az élet nyomait, fohászkodva, hogy a halászok még ott legyenek és akkor talán lesz legalább egy szekér.
Viszont onnan akkor már nyíltabban, az úton kell haladnunk.
Mentemben letörök egy hosszabb és erősebb nádszálat, melynek csonka vége elég hegyes ahhoz, hogy legalább némi védelmet reméljek tőle. Persze egy karddal szemben mit sem ér, de valamiért némileg megnyugtat.
Nagyon bízom benne, hogy hamar elérjük a halászfalut.

Tudom, hogy nehéz lehet annak a katonának most, hiszen nem elég, hogy elvesztette az apját, most még itt is kell hagynia, hiszen a nádasban nem temethetjük el, de sajnos nem ő lesz az egyetlen halott, aki a természet prédája lesz, de még mindig jobb, mint akik a várban maradtak az agyarasoknak.
Mindenkire rátelepszik most már a letargia, amit csak tetéz a kimerültség.
De legalább csendben vannak, ám nekem is egyre nehezebb fülelni és koncentrálni, mert bár eddig egy fia ellenséggel sem találkoztunk ez nem jelenti azt, hogy nem futhatunk bele bármikor.
Én főleg a sárkányoktól tartok, hiszen fentről rögtön ki szúrhatnák a vánszorgó menetünket.
A csendben rögtön meghallom a káromkodást, még ha az fojtottan is hangzik fel és feszülten fordulok hátra magam elé rántva a hegyes nádszárat, de aztán magam is káromkodok egyet.
- Az orkok redves, szőrős talpára! Már csak ezek hiányoztak!
Nem lehetett elfelejteni a velük zajló harcot, amiből csak hajszál híján menekültem meg és most újra itt voltak.
A számban megkeseredett a nyál, melyet hegyesen köptem a vizes talajra. A helyzet egyre rosszabbnak tűnt. Miként fogjuk felvenni ellenük is a harcot, hiszen már így is vesztésre álltunk. Már a sárkányok is elegek nekem.
Ha eddig a sárkányoktól tartottam, most már a fattyaktól még inkább, nagyobb valószínűséggel indítanak Filnoren-ből őrjáratokat azokkal a repülő szörnyetegekkel.
- De ne ám! Ha meglátnak minket végünk. – mondom nagyon meggyőzően.
Nem soká megkerül a halászfalu, amiről Sadir beszélt, de már sokan elmenekültek a csónakjaikon.
Hát igen, milye lenne egy halásznak, ha nem csónakja, egyre kevesebb az esély, hogy egyáltalán találunk szekeret, amit oda is adnának.
- Ha nincs szekér, talán csónakkal is elvinnének, akit tudnak, legalább a leggyengébbeket. – fordultam a kapitány felé. – Neked kéne beszélned velük, rád biztosan jobban hallgatnak, mint rám. Mintha az ott, a falu elöljárója lenne. – intettem egy, a többieket irányító idősebb férfi felé.
Abban azonban egyre biztosabb vagyok, hogy minimum a férfiak innen gyalog folytatják továbbra is.
Azon töprengtem, hogy legalább pár csáklyát kellene szerezni tőlük és, hogy mégis jobb, ha egy nagyobb csapat együtt marad, talán egyedül még sem lenne ó dolog nekivágni az útnak, mert már nem tudom, hol, nem bukkanhatnak fel orkok, vagy repülő dögök.

Túl sok vért és halált láttak már a vár népei ahhoz, hogy még a gyerekek is elnémuljanak, amikor Sadir lopakodásra és csendre inti őket, pedig ők még nem is találkoztak azzal az iszonyattal, amit az a repülő erőd rejt, bár már nem rejtegeti, ahogy elnézem.
Az én gyomromba is beleköltözik a szorító hideg görcs, mert bár megmenekültem Avlanion-ból, soha nem kívántam magamnak még egy találkozást ezekkel a gnóm béli lényekkel, de most úgy néz ki, hogy a háború kirobbantói újabb fokozatra kapcsoltak.
A halászfalu némán készülődik a menekülésre, már, aki még nem távozott, de az aggodalom mély árkokat vés az amúgy sem boldog arcokra.
Nyilvánvaló, hogy nem örülnek nekünk, mert csak félelmeiket igazoljuk be. Valószínűleg a hírek amúgy is megelőztek minket, ahogy az idáig is látszó füst, mely beteríti az égboltot a hátunk mögött.
Az idős férfi, akit a falu vezetőjének néztem még komorabb lesz, ahogy a kapitány megindul felé, majd türelmetlenül megálljt int, megtorpantva ezzel az elcsigázott menekültek csapatát, velem együtt. Jobb, ha ezt Sadir intézi, még ha fortyog is bennem a méreg az érzéketlen fogattatás miatt. Emberek!
Nekem elég éles a fülem, hogy még onnan is halljam a vitát, ahol állok, amit az elöljáró és Sadir vív, de végül, ha kelletlenül is, de a férfi meghátrál és a többit már a kapitány közli, az intésére köré gyűlő emberekkel.
Ez is több a semminél, ha szerencsénk van, a katonákon kívül mindenki el tud menni innen.
Sadir felvetésére először nem reagálok, mert azt hiszem, hogy az az embereinek szól, de mikor ránézek látom, hogy ő meg engem néz.
Az ide út során többször átfutott rajtam, hogy talán egyedül jobban boldogulnék, de jobban belegondolva, lehet még sem. Nem tudhatom az orkok és a sárkányok meddig jutottak már, lehet, hogy épp beléjük szaladok a nagy rohanásban. Különben sem hiszem, hogy lassan lesz hová futni……………hiszen mintha vonzanám őket magam után.
Jó lenne megpihenni kicsit az elfeknél………
- Rendben! – bólintottam felé. – Veled tartok. Valaki kell, hogy néha kihúzzon a kulimászból. – szalad egy fanyar mosoly végig az arcomon.

Lehet, hogy a körülmények most nem alkalmasak az élcelődésre, de hát én már csak ilyen vagyok. Épp elég megpróbáltatáson mentem már keresztül ahhoz, hogy időnként félre tudjam tenni a kétségbeesés érzését, mert ez is sokszor segített a túlélésben. Egy tolvajnak nem könnyű az élete és az állandó készenlétben állás hamar rongyosra tudja koptatni még egy félelf idegeit is.
Szóval nem veszem zokon, hogy Sadir nem veszi a lapot, különben sem várható el egy felelősségteljes várkapitánytól, hogy nekiálljon tréfálkozni egy ilyen komor helyzetben, őt más fából faragták, mint engem.
Minden esetre az emberek irányítását remekül végzi, ezért hamarosan a menekültek már csendesen, beletörődve várják a sorukat, hogy ki melyik csónakba, vagy szekérre kerülhet fel.
Bár a falu vezetőjét nehéz volt meggyőzni, a halászok sokkal együtt érzőbbek voltak, ha volt is a szűkebbre szabott helyek miatt lázadozás, az is hamar elhalt, hiszen ők is kerülhettek volna ebbe a helyzetbe.
Bár még várunk, hogy mindenkinek jut-e hely, én biztos vagyok benne, hogy nekünk már nem marad más közlekedési eszköz a lábunknál, de hát máskor sem akadtam ezen fenn. Igaz most jobb lenne gyorsabban távolodni, de hát majd kilépünk.
- Valami fegyver még jól jönne, ha mást nem legalább valami szigonyféle. Ha nem botlunk orkokba, útonállók mindig mindenhol akadnak, a puszta kéznél azért jobb lenne némi erőteljesebb. – intek a kunyhók felé.
Azonban, ha sikerül szerezni valamit, ha nem az indulást tényleg jobb lenne tovább nem halogatni.
Remélem az asszonyok és gyerekek nélkül sokkal gyorsabb lesz a haladás.

Hát mivel a nép lassan elszivárog, ki csónakon, ki ló húzta kordéval, ki csak gyalogosan, a hátán cipelve, amit tud, így nem nagyon maradt más választásunk, mint, hogy magunk nézzünk valami használható fegyver után, amit meghagytak a falusiak maguk után.
Egy faluban amúgy sem hemzsegnek a jóféle eszközök és sejtésem szerint, ami kicsit is használható volt, azt nem hagyták itt, ezért kétségeim vannak, mit fogunk találni.
Bár kapok pár vasvilla pillantást, ahogy befordulok az első fészerbe, de végül is senki nem veszi a bátorságot és az időt, hogy megállítson, nekem meg nincsenek rossz érzéseim ezzel kapcsolatban, ők is az életüket mentik, ahogy én is, de én még harcoltam is érte, miért szégyenkezném?
Ha én nem viszem el, amit itt hagytak, akkor majd megteszi más, nincs kétségem a felől, hogy hamarosan megjelennek a fosztogató bandák a vidéken majd.
A harmadik házban sikerrel járok, találok egy törött nyelű horgasvégű valamit, ami épp nem szigony, de elég veszélyesnek látszik, még ha rozsdás is. Akibe beleáll, annak mindegy, hogy kikezdte e az enyészet, vagy sem. Igazán elégedett lehetek, még erre sem számítottam itt.
Keresgélés közben végig nyomasztóan érzem a lebegő erős jelenlétét és egyáltalán nem bánom, amikor már mindhárman útra készen állunk.
- Tudod mi van előttünk? Még van pár órán estig, de akkor valahol meg kell húznunk magunkat. Jobb ha nem kockáztatunk és pihennünk is kell, ki tudja holnap nem kell e jót futnunk. – kérdezem tőle, miközben erősen kilépek a mutatott irányba és még egy utolsó pillantást vetek a baljóslatú Filnorenre.