Lussa tőzegláp

//Mese: A hegymély ostroma//

Gyors vágtával sikerül kitörnünk Mardanból, és habár láthatjuk, hogy néhány ork még várakozik a sziklák között és mögött, szerencsére sikerül elvágtáznunk mellettük, és úgy tűnik, hogyha utánunk is jönnek, a tünde könnyedén le tudja nyilazni őket.
A lovak erősen képzett harci lovak, így nem fáradnak el olyan hamar. Valószínű, hogy én hamarabb kifáradok a vágtában, mint a lovam és erősen lihegve tartom a tempót. A tündének úgy tűnik nincs problémája, ahogy egyre közelebb jutunk a láphoz. A szagát már messziről felénk hozza a szél, így fintorogva váltok ügetésre.
- Hamarosan megérkezünk. Azt hiszem, hogy még a láp előtt gyorsan ellátom a sebeinket, addig a lovak is tudnak kicsit pihenni. Bár sejtem, hogy a lápban úgysem tudunk vágtázva haladni. Szerintem így is elég jó időt lovagoltunk. - jelentem ki, ahogy lassan leszállok a lóról, megállva az egyik fa árnyékában. Magamhoz intem a tündét és ellátom apróbb sebeit, majd utasításokat adok neki, hogy mit tegyen az én sebemmel. Hamarosan varratokkal és kötésekkel látjuk el magukat és a másikat, és újult erővel indulhatunk neki a lápnak.
- Remélem, hogy nagyjából tudod merre kell menni, mert én még nem jártam itt, és elég homályos utasításokat kaptam. - nézek egy apró mosollyal a tündére, és előre lépdelve sétálok be a lápba, hogy megtaláljuk az itt élő törpéket és a vezetőjüket. Titkon remélem, hogy esetleg az őreik elénk jönnek, és az út nagyobb részét nem egyedül kell megtennünk.

//Mese: A hegymély ostroma//

A lovak habár harcedzettek, azért egy idő után már érezni lehet rajtuk, hogy kezdenek kifáradni. Remegő izmokkal, hangosan fújtatva nyargalják le az utolsó néhány kilómétert, amikor is a lap már kezd kirajzolódni előttünk. Ahogy megérkezünk, mély, baljós csend ereszkedik ránk, amitől kiráz a hideg. Habár érzem a természetet, valami furcsa érzés is vegyül mellé: undor. Nehezen hiszem el, hiszen imádom a természetet, zöld köpenyes mágusként ez benne van a munkaköri leírásomba, ez a láp mégis valahogy olyan nyomasztó. Persze örülök, hogy kiszakadtunk Mardan és a hegy gyomrából és ismét szabad levegő alatt lovagolhattam egy kicsit, de úgy érzem, hogy hamarosan megint bezártsági érzésem lesz a lép sötétsége miatt.
Felajánlom az elfnek a segítségemet, aki el is fogadja. Habár sejtem, hogy a gyógy tudásunk vélhetőleg egy szinten áll, mégsem szól semmit, de sejtem, hogyha valamit elrontanék, azt szóvá tenné. Minden esetre a sebeink hamarosan ellátásban részesülnek, és már nem kell annyit foglalkozni velük. Az erőlétünk nem a legjobb, de úgy vélem, hogy míg elérkezünk vendéglátóinkhoz, addig kipihenhetjük a heves vágta fáradalmait. Mikor az elf leszáll a lóról, követem a mozdulatait és én is a kezembe fogom a kantárt, magam mögött vezetve a kimerült lovat. Lágyan megsimítom a nyakát és néhány nyugtató szót suttogok a fülébe. A ló hálásan horkant egyet, és szép lassan megindulunk előre, az elf nyomában. Mivel én még soha nem jártam erre, hagyom, hogy ő vezessen és remélem, hoy ő tudja merre kell menni és nem tévedünk el.
A láp igencsak furfangos és rejtélyes, így nem csoda, hogy nem találom meg a megfelelő fűcsomókat, amik nem húznak le a mélybe. Félrelépvén érzem, hogyan mászik be a gusztustalan sár a lábbelimbe és hogyan borítja be a lábszáramat.
- Köszönöm! Igen, azt hiszem jobb lesz, ha rád bízzuk magunkat! - mosolyodom el lágyan és biccentve a tündének utat engedek neki, hogy vezessen. Csendben követem őt tovább, figyelve, hogy mikor hova lép. Úgy tűnik, hogy a lovak is összebeszéltek, vagy ösztönösen érzik, hova is kell lépniük, de elég határozottan sétálnak mögöttünk.
- Gondolom jártál már itt. Milyenek az itteni törpök? Szerinted meggyőzhetjük őket? - kezdek bele egy beszélgetésbe, mert nyomasztóan nagy a csend a mocsárban, ám ahogy befejezem a mondatot, elvétem a lépést és ismét kicsit lesüllyedek. Nem hagyja el a számat káromkodás, csak egy nyögés, ami nagy szó nálam. Az út lassan telik, figyelünk, hogy hova lépünk, és érzem, hogy habár pihenünk, mégis árgus szemekkel és érzékekkel figyelünk a mocsár hangjaira, mozgásaira. Nem hiába, ugyanis néhány óra séta után megjelennek az első mocsári törpék. Hangjuk határozott, nézésük igencsak morcos, és harcra kész. A tündére nézek, majd megszólalok:
- Segítségért jöttünk! Mardant megtámadta az orkok serege, szüksége van a segítségetekre. Elvezetnétek a vezetőtökhöz? - foglalom össze röviden érkezésünk okát és gyorsan a lényegre térek: a vezetőhöz kell mennünk minél hamarabb. Sürget az idő!

//Mese: A hegymély ostroma//

Habár határozottnak mutatom magam, azért a szívem hevesen ver és izgulok, hogy vajon mi is lesz ennek a beszélgetésnek a kimenetele. Nem vagyok egy nagy szónok, nem is értem, hogy miért én kaptam a feladatot. De tudom, hogy Mardannak szüksége van a segítségre, így megpróbálom a legjobbat kihozni magamból és a legmeggyőzőbbnek lenni. Bevetem a karizmámat is, és csak remélni tudom, hogy Ibun megenyhül.
Néhány mondatban elmondom, hogy mi történt, mi a helyzet és hogy mit is keresek itt. Észreveszem az enyhe célzást az elfekre, de nem reagálok rá. Tudom, hogy a törpék és az elfek nem jönnek ki jól, ezt mindenki tudja. De remélem, hogy nem fogja rányomni a bélyegét a döntésre az, hogy egy elf a kísérőm. Ibun igen csak élesen válaszol, ökle hangosan csattan a tenyerében. Kicsit megrezzenek, de igyekszem határozottan állni a pillantását. Néhány másodpercig hagyom a mondatot és a dühét a fejünk felett lebegni, majd ismét megszólalok:
- Ibun! Nem egy kis ork sereggel van dolga Mardannak és azt hiszem, hogy nem ez a legmegfelelőbb idő, hogy esetleg régi sérelmeken dühöngjetek. Náin írt egy üzenetet neked, és a mocsári törpéknek, melyben a segítségeteket kéri. - hangon határozott, de halk, lágy hangzású, igyekszem a szavaimmal is megnyugtatni a férfit. Előveszem köpenyem zsebéből a levelet, és átnyújtom a törpének.

//Mese: A hegymély ostroma//

Nem tudom, hogy hogyan s lehetne megoldani ezt a helyzetet, ezt a feszültséget, ami a törpék két csoportja között van. Nekem felfoghatatlan, hogy még egy ilyen nagy fenyegetés közben is Ibun azzal foglalkozik, hogy a hegy törpék mennyre gőgösek.
Igyekszem érzékeltetni a helyzetet, hogy Mardan tényleg veszélyben van és közel van ahhoz, hogy elessen. Kár lenne azért a csodálatos városért és persze a rengeteg indokolatlanul kioltott életért. Sejtem, hogy az én szavaim nagyobb hatással vannak rá, de azért átnyújtom a levelet, amit Náin írt. Figyelem a törpe arcvonásait, míg olvassa azt, és igyekszem felismerni rajta a legapróbb érzelmeket is, hogy tudjam:vajon hogyan reagált a levélre. Meggyőzte az üzenet, hogy tényleg szükség van a segítségre, vagy esetleg még győzködni kellene őt. A papír aprócska gombócba gyűrődik a törpe kezében, majd egy kérdést intéz felém. Megkeményedik az arcom, és enyhe düh rajzolódik ki.
- Dáin király az első sorban harcol a katonái mellett! - szólalok meg határozott hangon. Érezhető a hangomon, hogy feldühít ez a gúnyos hangnem.
- Mardan veszélyben van. Ott voltam. Tudom mi a helyzet. Nem tudom, hogy miért éppen most támadtak az orkok, azt sem tudom, hogy ki vezeti őket, de túlerőben vannak. Mardannak szüksége van a segítségetekre. M lesz, hogyha a város elesik? Az orkok nem fognak megállni ott, hanem haladnak tovább, több területet fognak elhódítani. De most még megállíthatjátok őket. De ahhoz félre kell tenni a sértődöttséget, az arroganciát és együtt kell harcolnotok! - mondom el a véleményemet, és a végére már a harag és a düh is elpárolog belőlem, inkább csak határozottan közlöm a tényeket. Ha ez nem győzni meg Ibunt, akkor úgy vélem, feleslegesen jöttünk ide.