Verinol

/ Mennyi elnézést kérés, pedig igazán semmi nem történt. /

// Adria //

A hölgy szavai hallatán mosolya egyre szélesebb lett, de fogai nem látszódtak ki. Természetesen tetszett férfiúi büszkeségének, hogy elnyerte a hölgy ’csodálatát’.
-Nem jött ki rosszul a dologból, mert nem értettem félre semmit. –Nyugtatta meg néhány szóval.-
Türelmesen és érdeklődve hallgatta végig, amit a hölgy mondott neki. Hiszen ha untatta volna már rég odébb áll, mert nem szereti az idejét olyan emberekre fecsérelni, akik nem kötik le figyelmének legalább egy részét. És be kell vallja önmagának, hogy ez a hölgy figyelmének nagy részét leköti.
Ahogy Adria befejezte beszédét Iliánt mintha kirázta volna a hideg. Vállai és nyaka kissé meg borzongott, orrán pedig láthatóan igen forró levegőt fújt ki. Úgy érezte magát, legalábbis úgy gondolta, mint sok-sok évvel ezelőtt az az idegen, aki később meseterévé, majd apjává vált a kisfiúnak.
Az, hogy nem reagált azonnal, csak néhány pillanattal később fel sem tűnt neki, ami talán nem mondható el a hölgyről, tekintve, hogy eddig Ilián minden mozdulatát árgus szemekkel figyelte.
-Sokszor éreztem már magam, mintha csak egy kiállított tárgy volnék, valami ócska vándorcirkusz színpadán, de ez most nem az a helyzet. –Szavai kedvesen, de különösebb élet nélkül bongtak. Tekintetét eközben a Nap felé emelte, mely ugyan még jóval felettük járt, de már nem sokat kell várni az alkonyra.-
-Ne vegye sértésnek a hölgy, de úgy érzem nekem muszáj tovább indulnom a város felé, ha alkonyat előtt szeretnék beérni, és sürgősebb ügyeim elintézni. Ahogy látom ön is a városba tart, és itt csak egy kis pihenő kedvéért állt meg. Szóval örömömre szolgálna, ha csatlakozna hozzám az úton. –Mosolya kedvességet festett arcára.-

//Örömmel elnézem én is, hogy nem történt semmi:)//

[Sárkánylesen - Ilián]

*Adria nagyon remélte, hogy nem csinált magából idiótát. Néhány pillanattal később ahogy kimondta a szavakat, jött rá, hogy talán mégis. A férfi ajkai szélesebbre húzódtak, már-már egészen felfelé görbültek de még nem nyíltak szét, hogy százkarátos vigyorral adja a lány tudtára, mekkora balgaságot mondott. És sokat. Tudta, hogy megint jár a szája de egyszerűen nem tehetett róla. Mindig kimondta azt amit érzett vagy gondolt és csak a szerencséjének köszönheti, hogy eddig nem lett belőle baj. Persze a mostani helyzetben nem is volt rá igazán ok, hiszen nem mondott semmi rosszat, legfeljebb egy nyálcsorgatós csitrinek tűnhetett a férfi szemében és nem kötekedő, szemtelen embernek.
Miután befejezte a mondandóját két dolog is feltűnt neki és egyiket sem tudta hova tenni. Először is, hogy a sárkányemlegetésre a férfi nem reagált semmilyen módon, másodszor, hogy kettejük szavai között volt némi csend, ami nem vált ugyan kínossá de érezhető volt. Akivel eddig találkozott Lanuriában, az mind óva intette a sárkányoktól, ostobaságokat mondtak neki - legalábbis Adria úgy gondolta csak az lehet, hogy az emberek és a sárkányok gyűlölik egymást, vagy félreértés - de a férfi mintha meg sem hallotta volna. Vagy épp ennek szólt a csend és a hezitálás ami megelőzte szavait. Ha így is volt, Adria nem tudott egyelőre magyarázatot találni rá, viszont módfelett érdekelte az ok.*
-Akkor jó.
*Megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkait melyek a végén széles mosolyba fordultak. Egy röpke pillanatra követte a férfi tekintetét a nap felé, de aztán újra őt fürkészte, nem palástolva, hogy még mindig a különleges külseje áll érdeklődésének középpontjában. *
-A városba, igen. Oda tartok.....Tényleg? Remek! Szívesen csatlakozom.
*Bólintott rá a kérdésre majd meglepődve és mosolyogva válaszolt. Jelen pillanatban semmi más nem okozott volna neki nagyobb örömöt, minthogy a férfi társaságában induljon tovább. Kíváncsi volt rá, volt a férfiben valami különleges a kinézete mögött. Érzett belőle valami meséset, valami nem-mindennapit, valamit amit nem tudott szavakba önteni, de még gondolatokba sem. Csak annyit érzett, hogy a férfi aurája csiklandozza az övét, mintha játszana vele és nem rossz értelemben. Utoljára akkor érzett hasonlót, amikor Fella megszületett és ránézett. Meg amikor először bökte meg az orrával az arcát. Megengedte magának, hogy megforduljon fejében a gurgulázó kuncogás gondolata.*
-Ha már úgy is együtt megyünk, nem ártana megismerkednünk jobban. Adria vagyok, Adria Belorian.
*Némi vacillálás után a kezét nyújtotta. A fene sem tudta, hogy itt Lanuriában ahol minden és mindenki más mint a szülőhazájában, hogyan köszöntik egymást az emberek, hát még az elfek.*

// Adria //

-Ilián vagyok. -Mosollyal rázta meg a lány apró kezét. Nem mondta el teljes nevét, talán újra kezdett elszokni tőle, vagy csak óvatlansága nőtt kissé meg.-
Érzete, hogy valamit mondania kellett volna Adria sárkányos kijelentésére. De annyira meglepte, hogy saját fajtáját ilyen módon szőtte bele a beszélgetésbe, hogy semmi sem jutott eszébe. Pláne nem olyan megjegyzés, ami egyel talán nem veszélyeztette volna lebukását. ~Lebukás? Hiszen oly lelkesen említette a sárkányokat. Mintha valami kiváltság lenne látni egyet. Lehet semmi sem történne, ha bevallanám magamról az igazat…vagy túl sok minden is.~ Saját gondolatain újra elmosolyodott.
-Ismer valami jó helyet a hölgy, ahol érdemes megszállni? Én nagyon rég jártam Verinolban és már nem vagyok benne biztos, hogy minden olyan mint régen. –Hangjába most mintha egy csepp szomorúság vegyült volna, valószínű egy régi emléktől.-
-És ha nem veszi tolakodásnak, megkérdezhetem, hogy kegyed mi célból indult ebbe a városba? –Kérdése valóban érdeklődő, el sem tudja képzelni, hogy egy törékeny hölgynek mi dolga van Verinolban, pláne egyedül.-

[Sárkánylesen - Ilián]
-Ilián.
*Korábbi megnyilvánulásai után már nem is lehetett furcsa ahogy élvezettel ízlelgette a férfi nevét. Persze feltűnt neki, hogy csupán egyetlen nevet kapott az ő kettője mellé, de nem foglalkozott vele. Kérdésként ugyan benne maradt, viszont a jó ügy érdekében egy kicsit távolabbra tolta az ezután való érdeklődést. Apró keze puha volt és meleg, határozottságát azonban egy kicsit elnyomta az újabb érintés utáni kíváncsiság. Inkább simogattak az ujjai semmint szorosan próbálták volna átkulcsolni a férfi kezét.
Ilián hangjából kihallott szomorúság egy vagy több korábbi emlék fellángolását idézte benne, de mivel szóban nem hangzott el ilyesmi, most jó érzéssel csendben maradt ennek kapcsán.*
-Ó, akkor máris többet látott a városból mint én. Nekem egész Lanuria újdonság, szóval akkor vak vezet majd világtalant? Azért nem hiszem, hogy olyan sokáig volt távol, hogy a változások ismeretlenné tegyék a várost. Másrészről egy jó fogadó még száz év múlva is jó fogadó marad.
*Az ő szülőföldje, Evolyran és Lanuria olyannyira különbözött egymástól, mint almától a búzaszem. Korábbi ismeretei t az elfekről Ilián az első percben felülírta, így hát fogalma sem volt, hogy a férfi hány éves lehet és mennyi az az idő amit még bátorsággal állíthat neki a távollétéhez. És akkor még Ilián titkáról nem is tudott.*
-Nem veszem tolakodásnak. Errefelé jártam egy megbízás miatt és mivel úgy is szerettem volna körülnézni a vidéken, nem tértem vissza Telarba. A parton találkoztam egy fiúval, Cloud-al és ő ajánlotta Verinolt…..Messziről egész jól néz ki.
*Utolsó mondatánál a város felé fordult egy pillanatra. A város tornyait és bástyáit jól lehetett látni, ebből pedig Adria csak jó következtetéseket tudott levonni. Ahol ilyenekre van igény és pénz az lepukkant város nem lehet.*
-És mégis mikor járt itt utoljára? Már ha nem veszi tolakodásnak.
*Mosolyogva dobta vissza Ilián korábbi megjegyzését, majd egy halk füttyszót hallatott Fella felé. A kanca felkapta a fejét és vidáman Adria felé ügetett, megállt mellette és orrával ki tudja hanyadszorra megbökte a lány arcát. Bár tekintetét Iliánra függesztette, szemeiben jól látható volt ahogy a kancára figyel érzelmeivel. Ónix fényű szemei ha lehet még jobban elsötétültek és csillogásuk is mélyült. Kezével alulról átölelte a hátas fejét és nyakát, ujjai pedig önkéntelenül is cirógatni kezdték a selymes szőrt. Felőle indulhatnak is.*

// Adria //

-Hm. Meglehet. –Mondta mosollyal Adria kérdésként mondott válaszára.- Oh igen, pedig száz év hosszú idő, nemde? –A kérdésre választ nem várt, csalóka fény csillant szemeiben.-
~Megbízás? Miféle munkát végezhet vajon? Igazán nem tudom elgondolni sem.~
-Mosolya még mindig ajkain bujkált.- Nem veszem tolakodásnak a kérdését, de nem biztos, hogy úgy felelek meg rá, ahogyan kegyed várná. Már nagyon régen jártam ennek a városnak a kapuja mögött. Olyannyira, hogy az itt élő emberek már nem emlékezhetnek rám.
Kimért, de nem túl gyors léptekkel indult meg a poros úton a város felé. Nem gondolkozott többet az estén, hogy hol tölti vagy mit fog asztalán találni vacsora gyanánt. Kíváncsi volt, bár nem annyira mint Adria. Az imént még nézte őket, ahogy ismét összetalálkozik ló és lovasa. Annyi szeretet volt ebben a röpke pillanatban, annyi együtt töltött idő…az aranysárkány elmerengett ezen a pillanaton.
Néhány percig hallgatott. Nem nézett sem a nőre, sem a mellette baktató lóra. Az utat nézte és néha a városra pillantott. Majd egyszer csak megtörte ezt a csendet.
-Nemrég megemlítette a sárkányok hatalmas népét, méghozzá nem is akárhogyan. Ha jól értettem meg akar érinteni egy sárkányt. Ez igen különös vágy egy fiatal hölgytől. Nincs önben semmi félelem az ilyen fenevadak iránt?
Amíg beszélt csak néha-néha pillantott Adriára, még mindig az utat figyelte jobbára. De a válasz izgatta, ezért kérdőn, s érdeklődve tekintett hirtelen jött útitársára.

[Sárkánylesen - Ilián]

*az idő múlására csak egy mosollyal felelt, az imént már úgy is kifejtette az ezzel kapcsolatos véleményét, időpocsékolás lett volna újra gombolyítani a fonalat. Kérdésére csak homályos választ kapott, olyat amiből az derül ki, hogy neki kell kimazsoláznia az évek múlását. Játéknak fogta fel és természetesen visszakérdezett a szemtelenül ifjak kíváncsiságával, utalva korábbi meghatározására.*
-Akkor majdnem egy emberöltő. Talán hetven-nyolcvan év?
*Kérdezte majd ha bármilyen újabb ködösítésre hajazó megnyilvánulást kapott, tovább emelte a „tétet”.*
-Kilencven? Száz? Annál is több? Kérem, tömje be a lyukat az oldalamon amit a kíváncsiság fúrt belé!
*Lovát száron vezetve húzta maga után és a séta közben sem mulasztotta el a simogatást. Fella a legjobb barátja volt az út során, sok mindent átéltek együtt, talán két ember sem tapasztalt volna egymás mellett annyit, mint Adria és Fella egymás társaságában. A kettejük között finom fátyolként lengő érzelmek szinte kézzel tapinthatók voltak. Ahogy más vándorok között is, a két, vagyis három véletlenül összetalálkozott útitárs között is akadt néhány olyan perc amit csendben töltöttek el a tájat fürkészve. Végül Ilián volt az aki megtörte a csendet. Adria őszintén elmosolyodott azokkal a vonásokkal arcán, melyek szelídségről és kamaszos izgatottságról árulkodtak. Végül is nem csak Ilián korához képest hordta még a fenekén azt a bizonyos tojáshéjat, sok mindenben tapasztalatlan volt de azt igazán nem lehetett rá mondani, hogy az állatok nyelvén nem értett. A sárkányok azonban az ő olvasatában nem számítottak állatnak, s mivel emberek sem voltak hát Adria valami egyéni, különleges helyre sorolta őket. Elsőként elnézően tekintett Iliánra és megingatta a fejét.*
-Ők nem fenevadak. Szerintem csak az emberek értik őket félre. Jártam Evolyranban is és ott találkoztam valakivel aki a vágyaim megvalósítására biztatott. Nem hiszem, hogy egy másik világban megváltozott volna bármi is a sárkányok lényében. Csak megbántották a lelküket. Ezt helyre lehet hozni. Szerintem a sárkányok csodálatos lények. Aki mást mond az nem megfelelően közeledett hozzájuk. Csak türelem kell és szeretet.
*Ahogy beszél azon érződik, hogy szavait komolyan gondolja és a megfelelő érzelem megvan benne. Ónix fényű szemei csillognak és az arcára is olyan átszellemültség simul, mint egy művészére, akit éppen homlokon csókolt a múzsája.*
-Én nem csak megérinteni szeretnék egy sárkányt. Minden vágyam az, hogy a hátára engedjen ülni és együtt repüljünk a felhők felett. Azt szeretném ha a barátjának érezne. A legjobb barátjának.
*Szavai közben néha az eget kémleli, néha Iliánra tekint, néha pedig minden cél nélkül a távolba mered. Mosolyog és vonásai nem mellőzik a finom izgatottságot sem amit vágyai felidézése miatt érez. Végül komoly arccal Ilián felé fordul.*
-Ön szerint is reménytelen a helyzet?

// Adria //

Ilián felkacagott Adria felettébb kíváncsi természetén. Első kérdésére nem is igen felelt, csak hümmögött valamit. Majd széles mosollyal nyugtázta a további érdeklődést. Végül, hogy ne csigázza tovább hölgy útitársa kedélyét válaszolt.
-Attól tartok, hogy ez a lyuk örökké kegyed oldalán fog tátongani. Azt javaslom, hogyha nem akar belebetegedni ebbe a hatalmas űrbe, melyet ez a megválaszolatlan kérdés hagy maga mögött, akkor figyelmét terelje egy égetőbb kérdés felé, melyre több eséllyel kapja meg a választ. –Nem is takarta mennyire élvezte Adria csöppnyi nyugtalanságát, hogy nem kaphat választ. Azonban egy komorabb pillantással zárta le a kérdést, és adta a hölgy tudtára, hogy most nem fog pontos választ kapni. Ki tudja miért? Talán itt jártának dátuma több kérdést vetne fel és ezt nem akarja.-
Megmosolyogta Adria feleletét a sárkány, mint fenevad kérdésére. Érezte már az első említésekor is, hogy valami különleges mód „vonzódik” a sárkányokhoz, de nem gondolta volna, hogy ekkora tisztelettel és szeretettel fog róluk beszélni. Meglepte és ez egy percig meg is látszott tekintetén, miközben Adriát hallgatta.
Közben egyre közelebb értek a városhoz. A fal árnyéka lassan lábukig nyújtózott. Mostanra már kétszer akkorának hatott a városfal, mint a távolból. Ilián ugyan pontosan tudta, hogy milyen magas is a várfal, de most mégis magasabbnak hatott, mint egykoron. Talán, mert akkor nem kétlábúként közelített felé.
A Nap körül vörös és sötétkék felhők úsztak. Bár gyakori ez a napnyugta, mégis minden egyes alkalommal teljesen más, új, és ezáltal elbűvölő. A legerősebb csillagok már halvány pöttyökként kezdtek meglátszódni az egyre sötétedő égbolton. Ilián úgy gondolta, hogy csodálatos éjszaka lesz vakító holdfénnyel.
-Hogy szerintem? –Felvonta egyik szemöldökét a kérdés hallatán. Erre mégis mit felelhetne? Gondolkozott egy rövid ideig, mielőtt megadta volna válaszát.- Azt hiszem semmi sem olyan lehetetlen, mint ahogy elsőre azt hisszük. Persze vannak olyan álmok, melyek igen nehezen teljesülnek, de nem hinném, hogy sok lehetetlen kérés volna. Bizonyára ráakad majd egy olyan példányra, amely lesz annyira őrült és talán kissé felelőtlen, hogy hátára engedjen egy kétlábút.
Ilián célja most nemcsak Adria kedélyének lecsillapítása volt, hanem saját maga hevének lehűtése, mielőtt még olyat tett volna, amit rövid úton megbánhatna.
A város közelébe érve megcsapta füleit az emberi tevékenység és beszéd hangja, orrába pedig készülő ételek illata szivárgott. Mindezzel egy időben gyomra is megkordult. Sandítva tekintett Adriára, mert gyanította, hogy ezt a hölgy is hallotta. Ha útitársa tekintete az övére tévedt, akkor hamar elkapta pillantását és újból a várfalra, vagyis inkább a már előttük magasodó kapura pillantott.

[Sárkánylesen - Ilián]

*A nevetés és a hümmögés jó jel volt. Egyszerre kettő is. Az idegent sikerült egy kicsit jobb kedvre derítenie, másrészt az első találgatása kissé mellétrafált. Egyiken sem lepődött meg, rendszerint ez történt vele ha társaságba került. Előbb-utóbb gyermeki lénye felszínre került, lelkesedése és töretlen hite mindig megmosolyogtatta az embereket. Az elfekről eddig az volt a véleménye, hogy túl komorak, de valahol megértette őket. Az aki olyan sok évet él meg, hogy egy idő után már nem mer szeretni, nehogy újból és újból veszteség érje, s aki a sok leélt év bölcsességéből többször is merít, már egészen másképp látja a világot. Adria visszamosolygott Iliánra, de aztán érezte ahogy ez a mosoly lehangoltan diszkrétebbé válik. A komor pillantás tapintatlanságát volt hivatott közölni, így egy bűnbánó pillantással be is csukta az elf korát taglaló további kérdései előtt a kaput.
Később aztán mikor a sárkányokról beszélt, újra csillogtak ónix fényű szemei, annyira beleélte magát a szavai mögül felsejlő érzésekbe, hogy nem is fogta fel Ilián meglepődését. Csak beszélt és beszélt a számára oly csodálatos lényekről, aztán hallgatott és várt a válaszra. A várfal árnyéka lassan eléjük terült akár egy szőnyeg mely az ő fogadásukra lett kigurítva tekercséből. Odafent az égen pedig már kezdetét vette a csillagok bálja. Lassan gyülekeztek a fényes vendégek a különös színű táncparketten. A válasz nem volt lesújtó, de meglepő annál inkább. Több szempontból is. Adria Ilián hangjából némi neheztelés vélt hallani, de annyira finom volt a rezgése, hogy először azt hitte csak képzelte az egészet. Az eget bámulta megtorpanva épp a kitűzött cél előtt, nagyot sóhajtott.*
-Ez milyen gyönyörű….
*Noha valóban azt gondolta amit mondott, még merengett Ilián válaszán. Furcsa volt ahogy az emberekről beszélt, kétlábúnak emlegetve őket és ezzel őt is. Az elfek bármennyire is nem szeretik az embereket, vagy éppenséggel kevesebbnek tartják maguknál, azért ne kétlábúzzák le őket. Elvégre nekik is két lábuk van.*
-Miért lenne őrült és felelőtlen? Nem értem. Mindenki kínosan kerüli a témát de ha érdeklődöm, akkor úgy néznek rám mintha valami szentségtörést követtem volna el. Pedig egy sárkány barátsága és bizalma a lehető legnagyobb ajándék kellene, hogy legyen és én annak is érzem.
*Mindezt nem kikelve önmagából mondta hanem szomorúan. Még a vállai is megereszkedtek az érzés súlya alatt. Iliánra tekintett aki épp akkor hirtelen elkapta róla a pillantását, így Adria nem tudta meg mire gondolhat vele kapcsolatban. Az ő fülei nem voltak olyan érzékenyek a hangokra mint az elfé, a városból kiszűrődő hangok voltak annyira zsongók, hogy elnyomják a férfi gyomrának sürgetését, de Adria is hirtelen éhes lett mikor megérezte a sülő hús fűszeres illatát.*
-Éhes vagyok. Ha az illatok után megyünk hamar megtaláljuk a fogadót.

A hölgy csalódottan nézte a tű hegyét. Nem zavartatta magát, hogy akármelyik ember vagy varázstudó megláthatja nála. Az erő, ami mozgatja nem rejtélyes titok a kétlábúak előtt. Ők is tudják, hogy léteznek dolgok, melyek túl mutatnak a világunkon. Nem, nem kellett tartania, hogy gyanús lesz egy elf kezébe egy mágikus eszköz.
A gond inkább maga a rejtélyes erő volt. Egész pontosan az, ami elromlott benne. Már három napja találkozott azzal, akit keres. Agare sivatagában futott véletlenül bele. De most úgy tűnik, hiába szerezte meg a vérével átitatott fekete homokot. Hiába készítette el kisebb kitérők ellenére ezt a ketyerét. Most még sem működik.
Valahányszor a városban használja, hogy a tömegben egyre közelebb kerüljön a prédához, minduntalan az északi kapuhoz vezeti. De hiába megy pár órát az úton, előveszi az iránytűt és az visszamutat a város felé...
Bosszantó dolog. Lassan egyszerűbb lesz kérdezősködni utána. De hát mit kérdezzen? Hogy volt-e errefelé valaki, aki mostanában látott sárkányt?
Nem. Ennyire nem ostoba. Pont ezt szeretné elkerülni. Hogy halljanak az emberek olyanokról, akik láttak élő sárkányt. Vagy legalábbis tudnak arról, hogy akit megismernek, az egy sárkány. Ezen gondolkodott, mikor valami magára vonta a figyelmét...

/Szökés befejezés- bocsi Alvor/

A rabszolgakereskedő lábujj hegyre emelkedett és lassan, nagyon óvatosan lopózott át a bejárati ajtóig. Hiába nézegetett hátra felé, a szobatársát, a barbárt nem látta sehol. Ez nagy szívfájdalom, hiszen nagyon veszélyes egy őrrel, aki képzett fegyverforgató szembe szállni. Márpedig jelen pillanatban hárommal kellene egyszerre, ha észreveszik. Viszont nem volt más választása. Lysát nem tudja korlátlan ideig fenntartani. Arról nem is beszélve, hogy ha rájönnek, hogy nem valódi, akkor szintén bajba kerülhet.
-Jó napot, uraim! Megkérdezhetném, hogy merre van a Beebebrox-ház?- nem jutott jobb az eszébe, amit a szájába adhatott volna a nőnek.
-Öööömmm... Figyelj már Hoonvak! Ismersz valami...
-Igen. Egy kereskedő család lakik ott. Mi sem egyszerűbb. Elmegy itt egyenesen ezen az úton. És utána lefordul...
-Ezen? A macskakövesen vagy amelyik lefordul jobbra?
-A macskakövesen. Ezen a szélesen. Szóval... ahol látja majd a tímárok utcáját, egy sarokkal később lefordul...

Nagyon ügyelt Vogon, hogy ne hallják meg véletlenül se a kiosonását. Az ajtóban egy kis dilemma elé került. Nem pipiskedhet a nyílt utcán, viszont valahogy úgy kéne megoldani a dolgot, hogy ne vegyék észre a járását. Vagy... Eszébe jutott valami. Talán mégsem kell ezen törnie magát. Szép laza léptekkel kifordult és a fal mentén bandukolva igyekezett távolodni a strázsáktól. Még nem volt tiszta a tudata, így nem jutott egyből az eszébe, hogy nem a saját ruhájában van. Az őrtől elvette a zubbonyát, így ha valamelyik megpillantja hátulról, akkor egy dolgát végző katonát lát. Vagy legalábbis reménykedett ebben nagyon.
Csendben sétált, hogy eltűnjön a börtön sarkán amilyen gyorsan csak lehet. Szeretett volna már ott lenni, de mégsem rohanhatott. Háta mögött hallotta, ahogy a katonák meglepetten veszik észre, hogy a lánnyal nem stimmel valami. Nem akart visszafordulni, hogy a csalásra jöttek-e rá vagy csak szerte foszlott. Már csak pár lépésnyire volt a sarok, ahol eltűnik a szemük elől.
Fa arccal befordult és biztonságba jutott. Biztonság? Nem olyan feltűnő, de azért még mindig rengeteg a katona és a lebukás veszélye. Nem emlékszik mindenkire.. leginkább a legtöbbekre, aki tegnap este ott volt. Ez igen csak zavaró, ha el akarod kerülni őket.
Egyik katona rákiálltott.
-Hé, te! Melyik századnál vagy?
-Én? Újonc vagyok. Most soroztak be. Én... -gondolkodott egy szusszanásnyi időt, hogy mit mondjon- Épp elküldött az ezredes, hogy megkérdezzem, megérkeztek-e rendben a tegnapi verekedés rabjai.
-Hát azok meg. De miért érdekli őt ez ennyire.
-Hát... Nem tudom, én új vagyok. Azt csinálom, amit mondanak. Mondták, hogy valami fogadás is volt, amiért kitört a bunyó.
-Ja, a fogadás. Fogadott két hülye, hogy melyikük tud többet inni. Valami utolsó pohár volt a dologba, amit a vesztes nem akart, hogy megigyon a győztes és bemosott neki. Vagy bánom is én. Mindennapos eset. A minap is behoztak egy vér elfet. A kis csaj elcsábított egy őrt és megszökött. Van valami hír a központban a Merilien Lumel'Auvrea esetről?
~Hát ez én lennék? Valóban ennyi lenne 80 darna elvesztése a semmire? Az utolsó pohárnál elkezdenek verekedni és én nem tudom bebizonyítani az igazamat? Elkeserítő. Amint újból ennyi pénzhez jutok, be kell bizonyítanom a világnak.
Szépen elandalgott, bármennyire is nem úgy festett, mint egy napokban betoborzott baka. Nem igazán akartak vele foglalkozni, hagyták dolgára menni. A hadseregnél mindenkinek megvannak a maga ügyei.
Ami fontos, megfogadta magának a tünde, hogy Merillien kézre keríti és vissza hozza őt a városba. Talán az ő szökését figyelmen kívül hagyják, ha egy másikat az igazságszolgáltatás kezére juttat...

Gomora ott állt a várostól nem messze a dombon, sötét gondolataival az iránytűről, amikor hirtelen valamit észrevett. Egy olyan dolgot, ami lebeszélte őt arról, hogy hátat fordítson és hagyja a fenébe az egészet.
Ez a figyelemre méltó érdekesség pedig egy bekötözött kezű ember volt. Egészen pontosan, egy mágus, aki épp most botorkált ki egy istállóból.
~Szóval ezért mutatott mindig rossz irányba. Nem a városban volt, de ezt csak akkor vehettem észre, amikor az északi kapuig elvezetett. A pajta túl közel volt a falakhoz, csak akkor vettem volna észre, ha megállás nélkül figyelem a tűt. Különben simán csak visszafelé mutat, mintha a várost akarná nekem jelezni.
Csendben követte Balált és amikor már jócskán bent sétáltak az utcákon, mellé lépve megszólította.
-Üdvözlöm, fiatal ember! Segítséget szeretnék kérni. Hajóval Norlanba utazok és a kísérőm épp most hagyott itt. Félek egyedül megtenni az utat a tengeren. Ha számíthatnék magára, ígérem, nagyon jól megfizetném. -hangja kétségbeesett és zavarban lévő hölgyek jellegzetes kérlelő hangja volt.

Balál egy kis elemózsiáért indult a városba. Kifogyott a zsákjából minden falat, néhány napot el itt kényszerült tölteni. Hosszú, egyhangú léptekkel indult a városba. Nem szerette a városok bűzét. Izgatott emberek, mindenféle csőcselék zsúfolódik össze. Ezért maradt kívül, amennyire tehette.
Most már végre azon gondolkodott, hogy mikor és merre induljon tovább.
Erre tessék, mellé lép a semmiből egy zavarba ejtő küllemű hölgyemény, aki lányos zavart mímelve útra csábítja innen. Végigméri a lányt, ellentmond egész megjelenése a viselkedésének.
- Szép napot önnek is hölgyem! No már most, miért is ne? Éppen indulóban vagyok innen.
Figyelmét ugyan nem kerülte el a különös mágia, ami az idegent lengi körül. Ám azok a szemek...Mosolyogva áll meg egy pillanatra, felé fordulva.

A vér elf elmosolyodott a válasz hallatán, nem is kicsit. Cseppet sem leplezte megkönnyebbülését, hogy a mágus vele tart kísérőnek.
-Kaszandra Whuton úrnő vagyok. -nyújtotta oda a kezét, hogy ha Balál úgy szeretné, akár illedelmesen kezet is csókolhasson neki- Egy nagyon távoli kontinens híres elf nemesi családjának a leszármazottja. Nem is tudja, mekkora megkönnyebbülés, hogy velem tart. Napi öt darnát fizetek a hajóútra. A kapitány szerint csak két-három nap lesz. De tudja, olyan sokat hallani kalózokról és más szörnyűségekről. Jobb szeretem, ha van mindig mellettem valaki.
*Ezzel elindult a kikötő felé, ahol egy karcsú, háromárbocos hajó várt rájuk. Két matrózon és a kapitányon kívül csak egy kereskedőnek kinéző alak várta őket a fedélzeten. Nem volt tatja, a rakomány úgy lett bepakolva, hogy el lehessen menni mellette. Még néhány láda várt kint a mólón, hogy a két fiatal tengerész végezzen a bepakolással, de csak percek kérdése, hogy útra készen ne álljon a kis bárka.

// Gomorra //

Balál még mindig mosolyogva mérte végig szenvtelenül a vérelf hölgyet, hajának mélyvöröse, pajkos tekintete megfogta őt. Az elfekhez való mindenkori nyitottsága valahogy most is olyan természetesen sodorta a lány közelségébe a mágust, akinek a női nemmel kapcsolatos tapasztalatai még mindig kevéskének voltak mondhatók, hogy nyílt pillantásából könyvet lehetett volna írni, miközben mélyen a zöld csillagokba beleveszve kissé talán illetlenül, hosszan csókolt kezet.
- Szerzek némi tartós élelmet és vizet az útra- mondta válaszul-, majd csatlakozom önhöz a kikötőben egy fertályóra múlva. ha megengedi, megnézem magamnak a legénységet, addig míg fel nem szállok, nem kell, hogy tudják, együtt vagyunk. Látni akarom, miként viselkednek Önnel, hölgyem. Ellenben mégis megkérem, ha eddig nem két személyre foglalta le a helyét, most tegye meg! Az utiköltségen felül nem kérek semmiféle járandóságot Öntől, amúgy is dolgom van Norlan vidékén. Ezt leszámítva vegye olybá mostantól, hogy a lovagja vagyok! Már ha nem tart érte tolakodónak.
Komolyan gondolta, amit mondott, az utóbbi pár hónapban megnőtt az érdeklődése a hölgyek irányában, s úgy vélte, bármilyen jómódú, mégiscsak egy tengerentúli kósza lehet a hölgy, akinek valódi szüksége lehet kapcsolatokra, támogatásra, ha pedig nem fogad el pénzt, nem érheti a helyzettel való visszaélés vádja, nem olyan egyszerű lekoptatni.
- Cseppet sem mellékesen külön örömömre szolgálna, ha a szülőhazájáról mesélne nekem. Tudós emberként rendkívüli hallgatósága leszek, ígérem!
Arról bezzeg egy szót sem szólt, hogy éppen a kalózokról is alaposan meg tud győződni, kíváncsi volt, miféle szerzetekkel paktált le az elf nő, ezen a kicsiny kikötőhelyen. Tapasztalatai a kalózok terén, akikkel nem egyszer üzletelt már, a homályban maradtak. Megtartotta magának élete sötétebb területét. Valamiért a legjobb benyomást akarta tenni erre a nemes hölgyre.
Útját a kikötő első stégjeitől máris a város széli piac felé vette, messziről jegyezve meg a háromárbocost. Hosszú lépteivel vette célba először is a ponyvás kocsinál a kereskedőt, aki kraftjához új hüvelyt, és élező felszerelést ígért, fizetségül egy korábbi utaskíséretért a pusztában. Majd bevásárolt a vágóhídon a hentesnél, és palackozott ivóvizet vitt kisebb kiszerelésben magával. Vásárolt még két üveg finom, illatos rozé bort a vörös szépséggel kívánván elfogyasztani a hajón.

Gomora igen hálásnak mutatkozott, mikor a mágus lemondott az utazás alatt fizetendő pénzről és a kézcsóknál nem csak hogy nem jött zavarba, de szempillái remegtetésével még biztatta is a férfit. Nem csoda hát, hogy a tapasztalt vadász fellelkesülve egy kis bor után nézett, mialatt a nőstény felsétált a hajóra és bizalmas beszélgetésben közölte a kapitánnyal az utolsó utast. Végül mintha csak megfogná a kezeit csúsztatta át a markába a pénzt.
A kereskedő szerzetet nem igazán érdekelte, hogy az úri dáma mit is tárgyal meg éppen. A két matróznak meg volt elég elfoglaltsága a bepakolás befejezésével. De néha azért oda-odanéztek a tünde felé.
Annál kevesebbet nézett rájuk a sárkánylány. Inkább kötötte le a figyelmét azzal, hogy ragadozó szimatával rájöjjön, melyik hordóban és ládában mi lehet. Néhány egyáltalán nem árasztott semmi illatot. De az egyik ládában úgy tűnt számára, hogy tömjén van.
~Lehet meg kéne szerezni valahogy. Ha a dolgok esetleg ÚGY alakulnának, talán megkaparintom ingyen is. Sok fáradságot és pénzt megspórolhatnék a labor tartalékainak feltöltésével.
*De nem csak ez kötötte le a figyelmét. Még jobban kíváncsi volt, mikor bukkan fel a szürke köpenyes újból.

/Akár folytathatjuk a tenger topicban is/

*A pletykák azt beszélik, hogy egy fekete hadsereg tartott Verinol vára felé. Élén egy fekete boszorkány kinézetű nővel. Akitől az embernek még a vér is megfagy az ereiben. Talán a hosszú út után végre meglelem azt amit kerestem. Pontosabban akit kerestem. Lehetséges, hogy most lesz alkalmam beszélni is a fekete nővel. Közelebb érve bebocsátást kérek a kapukon belülre, amit egy Darna meg is old. Mindenkinek élni kell valamiből, s az őr ahogy megkapta sokkal szívélyesebbnek tűnt. S milyen egyszerű is bejutni egy ilyen helyre. Vállat vonok, majd megdermedek. Körbe nézek, s tényleg igaz a hír egy fekete sereg állomásozik a várban, ha nem is sokáig teszi ezt. De a fejével biztos találkozni fogok, bár nem érzem a vérem szagát, semerre. De ki tudja lehet idő közben lefülelte, a rajta hagyott nyomot. Egy ló áll ott, gazdátlanul s töretlenül bírja a napsütést. Biztos egy hatalmas embert kell cipelnie. Ha nem is éppen a termete lesz az. S most már csak várnom kell, hogy kilépjen s akkor fogom megtudni valósak e a hírek s az elképzelésem a személyt illetően.

*Ahogy a nő kilép felismerem. Pontosan ő volt az, aznap mikor a sárkányokkal találkoztam. S aznap ébredtem fel, s halt meg bennem egy kicsi. Sok mindenen vagyok túl azóta, s nem csak egy kicsi halt már meg a lelkemben. De Salamon utolsó kívánságát még teljesítem, ha már ennyi mindent hagyott hátra. A kapuk nyitva vannak, s én a gyors táncba lépek, s még mielőtt a nő kilovagolna a kapun már az út közepén várom. Kissé távolabb mentem mintsem, hogy a vár őrei felfigyeljenek rám. S most várok amíg a fekete sereg ki nem lép a kapun. A nő megy elől, s én csak várok. S egyre közelebb érnek, a fekete lovakat nézem. Majd fegyverem magam előtt leszúrom a földbe, nem tervezek elállni az útjukból. S ahogy hallótávolság ér, feltekintek a fekete nő szemeibe.
- Rég találkoztunk már fekete hölgy....
*Vöröslő szemeim végig mérik a még mindig csinosnak ítélt combokat. Ha nem állnak meg talán harcra kerül a sor, bár nem tudom mennyire lennének merészek s öltenék fel sárkány alakjukat a lovasok. Bár ebben kételkedek, s abban is kételkedek, hogy a nő egyszerű kétlábúakkal vegye körbe magát. Felemelem a kezemet majd tenyeremet mutatom nekik, szinte megálljt parancsolva.
~ Ha nem áll meg leütöm a lovat...

*A lovasok sorban haladnak el mellettem, nem érdekel tekintetük. Nem érdekel ki mit gondol rólam. Hisz aki elé most jöttem megáll előttem. Az illata pont ugyan olyan mint aznap volt, s ahogy hallom ő maga is felismert. S ahogy a mondat befejeződik, elvigyorodok. Majd gondolkozok, miért is kerestem fel. Számtalan okom lehetne rá de mégis a legfontosabb minden közül egy halott barát utolsó kérése volt.
- Jöttem, hogy atyám nevében köszönetet mondjak. Hisz ő ezt már nem teheti meg. Köszönetet akart mondani neked fekete hölgy, hogy felélesztetted a gyermekét aznap mikor megölted hitvány emberi létét ott a parton.
*Majd mellkasom elé helyezem kezem s megdőlök előtte, s lassan felkúszik a vöröslő tekintetem az arcra ami lefelé néz lováról. S lassan kiegyenesedek, kezemet magam mellé helyezem majd folytatom.
- Adósoddá tettél, hisz újra az élők közé hívtál. A nevem Nawarean.
*Majd ismételten megdőlök bár most kevésbé mint az előbb.
- Fekete úrnő... az adósságot törleszteni kell, hisz egyetlen egy ember sem maradt senkinek az adósa a kígyók nemzetéből.
*Körbe tekintek, majd várok hátha ő maga is bemutatkozik nekem, ha ez mégis elmaradna folytatom tovább. Bár kicsit halkabban mint eddig.
- A saját fajtád is megrezzen, ha rólad van szó... Nehéz a nyomodra akadni, hosszú utat tettem meg érte. S most mondj egy nevet, drága hölgy. Ki az kit szíved a leginkább kíván Dremer birodalmába küldeni?

*Hallgatom ahogy a nő hozzám beszél. Majd elmosolyodok első mondatán mit hozzám intéz. Tény és való csak azért létezik ez az adósság mert Salamon megmentette az életemet. Jobban mondva megmentette gyermeke életét. Pont mint nem is oly rég Sendel utcáin.
- Az ember sok mindent túlél ha nagyon akarja. Fekete hölgy...
*Kicsit hajolok meg előtte majd ismét hallgatom a szinte fagyos beszédet. Talán más embereknek most fagyna meg a vér az ereiben. De nem hiszem, hogy lenne mitől félnem, hisz a katonák akik kőrbe vettek már rég elkaphattak volna ha akarnak. Ahogy hallgatom a leírást, bevillan egy kép. Sendelből való leginkább. Egy mágus aki fekete köpenyt visel, s narancsköves kardot forgat. Tudom ki ő, milyen ironikus, hogy pont az a célszemély aki nem is olyan rég megmentette az életem.
- Nemelyr?
*Tekintek kérdőn a nőre, majd eltűröm hajamat a szemem elől.
- Róla volna szó?
*Megvárom a nő válaszát, majd elmosolyodok.
- Tudod úrnő, az igazság az, hogy az én szakmámban is van becsület. Köt a szavam mit neked adtam, ezért elvállalom a munkát. Az adósságom fejében. De az a férfi erős, az oldalamon harcolt. Nem is oly rég sendel halott városában.
*Majd megmarkoltam a fegyvert s kihúzom a földből. S megfordítom hogy hegye legyen felfelé.
- Merre talállak meg ha a munka elvégeztetett? S van e más mit kívánsz még?