Verinol

*Látom ahogy a fekete sárkány megszeppen a név hallatán. Arcárol oly gyorsan tűnik el a megdöbbenés mint ahogy ráült. Majd megtudom Nemelyr teljes nevét amitől sokkal okosabb nem lettem. De a hanglejtés alapján valamit nagyon rosszùl tett, hogy így megveti a fekete nő. Bar ez nekem most teljesen lényegtelen. A következők ennél sokkalta fontosabbak, megkaptam a megfelelő információkat, erre csak bólintok egyet. S hallgatom tovább a jelenlegi munkaadómat. S ő jutalomről beszélt, amire csak elmosolyodok s a közeledő ló fejéhez nyùlok, s ha nem próbálja meg megharapni a kezem akkor végig simítom annak a nyakát. S a végén megpaskolom, majd vöröslő tekintetem a nőre szegezem.
- Nem szándékom, hogy megsértselek ùrnő.... De mit tud nekem adni egy maga fajta mint jutalom? Pénz birtok földek? Semmi szükségem az e féle hasztalan holmikra... Az ilyenek csak a halandók játékszerei, értéktelen csecsebecsék...
* Előre billenek kicsit mellkasomhoz rakva az öklöm majd megszólalok.
- Engedelmeddel a vadászat megkeudődik... A gyors...
* Villan meg szemem, s ha a nő nem szól hozzám egy szempillantás alatt eltűnok a lovasok között. Hol a lovak lába alatt, hol mellettük haladok el. De végülis kijutok a kőr közepéből s már csak azt kell kitalálnom merre keressem Nemelyrt.

*Nézem őket ahogy elhaladnak, messze még a cél. S nem sejtem, hogy Rita szálai hova vezetnek. Viszont Nemelyr erős ellenfél lesz. Ideje lenne kigondolnom mégis hogyan csalom tőrbe. De mindenek előtt meg kell keresnem valakit aki segíthet megtalálni őt. S így elindulok a főváros felé, s most igénybe veszem apám hagyatékát.

// Köszi a játékot Furi //

//Utazás a Nyugati szegletbe//


*Hamar talált is egy kereskedőhajót, amit indulás előtt körülbelül húsz perccel csípett el. A kapitány először nem akarta felengedni, de a nő addig erősködött, míg végül feljutott a fedélzetre.
Kapott egy szűkös kabint, ahol aludhatott egy keveset, kipihenve a sietséget.
Riadtan ébredt fel álmából, mert amilyen kellemesen pihent rájött, hogy már vagy egy napja csak alszik, és hogy nem nagyon ér rá a tengeren hajókázni.
– Kapitány! Kapitány! – tört ki a fedélzetre a nő a szikrázó délutáni napsütésben.
– Mit akar? – A pocakos, jókora szürke szakállal büszkélkedő kapitány a hajókormány mögül kiáltott oda a sárkánynak.
– Mégis mikorra érjük el a kontinenst? – Alamaise szándékosan tett úgy, mintha az előbbi odavetett kérdést meg sem hallotta volna, mert ha magára vette volna, akkor a hajó nem maradt volna egyben.
– Nyolc nap, ha jó szelünk van akkor hét.
– Micsoda? Nem lehetne kicsit tempósabban? – fintorodott el a sárkány.
A kapitány nem válaszolt, csak rápillantott és horkantott egyet a szakállába. Már az elején elmagyarázta, hogy nem igazán szeret nőket engedni a hajójára, mert balszerencsét hoz, amire az elf legszívesebben azzal válaszolt volna, hogy a tengervíz alá nyomja a babonás, kopasz fejét, hadd termelje a buborékokat.
– Ostoba dagadt – dörmögte magában Alamaise – Majd megmutatom én neked! Chh...mintha ráérnék értéktelen kétlábúakkal vitatkozni – Ezzel az árbochoz sétált, és elmondta a szélidézés igéjét.
– Abnaate felvom! – A szavak után kitárta karjait, majd a hajó elé mutatott. A vitorla azonnal dagadni kezdett és az alaposan megpakolt hajó hirtelen meglódult. A kapitány szemei majd kipottyantak a csodálkozástól.
– Utam Ea'rez – köszönte meg halkan őseinek a segítséget, majd ismét hangosan megszólalt – Vedd úgy kopasz, hogy sietünk! – vetette oda félvállról a háta mögött kormányzó kapitánynak.
Alamaise egészen késő estig „vontatta” a hajót, aztán nyugovóra tért, majd másnap korán reggeltől sötétedésig, egészen addig, amíg el nem érték Lanuria partjait Verinolnál, az eddig említett nyolc nap helyett csupán négy nap alatt.
A kikötőben a sárkány visszakapta útiköltségét, sőt még pénzt is alkudott ki szolgálataiért, bár a legnagyobb jutalom a kapitány feje lett volna Alamaise számára.

De sajnos igyekeznie kellett. A városból kiérve, kellő távolságban lóidéző rúnájával hátast varázsolt magának, és a sebesség mágiáját használva szélsebesen északkelet felé vette az irányt. Egy nap után, amikor az idézett ló eltűnt, Alamaise valódi alakjában folytatta az utazást.*

//Mese: Nyugat ékköve//

*Az elmúlt évek valamelyest megedzették a kétlábúak érthetetlen világában. Megszokta a hívságokat, amelyeket oly fontosnak tartanak.
Ashyrt közel sem tökéletes, azonban mindenben kiemelkedő. Leorin kapitány meg is becsüli annak rendje, módja szerint.
Annyira becsüli őt, s ama darnás zergebőr zacskót, melyet Furia – alias Beltia Tyton juttat el afféle „tartásdíjként” a kapitánynak, hogy még a sendeli csatába sem engedte el.
Ashyrt nem bánja ezt, nehezen tudta volna elkerülni, hogy fajtársaival kelljen küzdenie neki is, mint az oda meghalni küldött kétlábú seregnek.
Azonban jól látta, hogy mivel készülnek a verinoliak arra az esetre, ha a sárkányok megtalálják őket.
A sendeli csata után, amikor mindenki gyászolt, ő is gyászolt. Fekete ruhát öltött, fakó arca pedig még fakóbb volt a szokásosnál, s kék szemei is a gyászt sugallták.
Ő nem a kétlábúak elesett katonáit gyászolta, hanem a sárkányokét, akik ott estek el az alantas lények fegyvereitől a romvárosban. S eme érzelmekkel kellett, s kell most is szolgálnia Leorint, hűségesen.
Bizony nem lehet összeszámolni, hányszor fordult fel a gyomra ezen időszak alatt.
Most azonban ott áll Leorin ajtaja előtt, a kapitány hívatta.
Amikor belép, vigyázz állásban várja, hogy a várkapitány megszólítsa, közölje, mit vár tőle.*

Mese: Nyugat ékköve

A nagydarab, szürkébe öltözött alakról senki se gondolná, hogy mágus. Láhatóan kétkezi munkából él, dagadnak az izmok a felkarján, a vállán feszítik a kabátot. Csapzott, dús,  haja hófehér, egyetlen fekete tinccsel az arca előtt. Erős, Háközépig érő varkocsokba fonva, több helyütt megbomlott a tengeri szélben. Hatalmas tenyere kérges. Mozgása darabos. Dörmögö hangja folyton megbicsaklik, s ez így ment az egész úton.
Csoda hát, hogy hatalmas zsákját megvetően s röhögve dobták utána a hajóról?
Valami összefüggéstelen brummogás tört fel a torkáról, de képtelen volt szavakba önteni a mondandóját a jókedvű matrózoknak. Lassan feltápászkodott, és meglepve tapasztalta, hogy a szárazföld ugyanúgy imbolyog alatta, mint a hajók, amiken az elmúlt időszakot töltötte.
Annál is inkább így történhetett mindez, mivel a férfi erősen kapatos.
A nagy zsákot pont ugyanolyan hanyagul dobja le a fogadóba a pult mellé, hogy csak úgy csattan. Pedig nála jobban kevesen tudják, mekkora értékeket cipelt abban, öreg, szürke rongyokba csavarva, némelyiket szétszerelve. Egyenként is az életet jelenthették volna manapság bárki ember fiának.
De most nem törődött vele. Porzott a gigája, csakis inni akart. Nem volt más istene jó ideje.
A gond csak az, hogy soha világon való életében nem ivott. Az ilyen ember kevés dolgot bír kevésbé. De semmi más nem érdekelte. Az a fura alak sem, akinek a lábára hajította borzasztó súlyú holmiját.
A kezéből kivert pohár után is csak az épp megszagolt bor izgatta, aminek minden cseppje a kabátjáról és a nadrágjáról csorgott lefelé. Jobbja egy intésével rendelt még egyet, míg az ügyes baljavál és a meglepetés erejével már le is sújtott az idegen jobb orcájára, egyenesen az orrtőnél. Majd imbolyogva, rettenetes káromkodásra fakadt, amiből persze csak egy-egy szót érthetett a tisztelt úri közönség.

Az életem viharosan alakul, a Menioni balhé remélem hamar elül, de ha nem akkor is ez van. Eszegetek végre egy nyugisabb városban, végre nem azon izzad az agyam hogy mikor ugrik rám egy sárkány vagy mikor tör ki valami katasztrófa. Szóval eszegetek... Pontosabban ennék ha lenne mit. De két részeg duhaj épp az asztalomon landol, ami kajástól borostól eltűnik az enyészetben. Két gondolat jár a fejemben, az elsőt hogy egyetlen tiszta csapással kettévágjam ezt a két rövid életű idiótát hamar elvetem. Hisz nem mennék tömlöcbe két senkiházi indokolatlan kinyírása miatt. Így marad a második opció. Felállok, leporolom a ruhám. Az utazó táskám a falnak lököm. Majd két gyors mozdulattal lecsapok a borpusztító birkózó párosra, és kevésé se érdekel hogy ijesztő e hogy két jó izomban lévő férfit lógatok a levegőben kicsit morcosan bámulva a duót.
-Melyikőtök tervezi kifizetni a kajám és a boromat ért agressziót patkányok? Nem elég hogy egy hosszú túrán vagyok túl, épp hogy neki kezdek az evésnek, ti meg letakarítjátok a kit izgat miért verekedésetekkel? -Össze ütögetem őket mint a rongybabákat.- Hát mit ártottam én nektek emberek? Nincs bennetek jóérzés? Ehh hagyjuk a végén még további hülyeségeket csinálok miattatok.
Ledobom a két fickót, és a csomagom felé tartok. Ekkor egy ismerős méretű hátra leszek figyelmes. Na igen kevesen vagyunk ekkora mamlaszok hogy a legtöbb ember kicsinek tűnik mellettünk. A cuccom felveszem és a szürke ruházatú férfi felé tartok. Amikor felismerem ki az ismét több reakció jut eszembe, ezek egyike és a leghangosabb az hogy sikítva tűnjek el Verinolból, hisz ahol Balál feltűnik csúnya balhé van kilátásba. Nesze neked nyugis város. Nem mintha a szürke-ruhás okozná a balhét, inkább csak olyan mint egy mágneses balhé detektor. Ahol megjelenik harc lesz méghozzá nem is kicsi. Sendelben is ott volt sokkolt is pár dologgal. De félre zűr, talán megúszom annyival hogy csak átvonul a városon a balhé igazi helyszínére. Erősen remélem... Már csak a másik hiányzik ide, a hülye Szöszi, de ő hála az isteneknek hajóra szált és elutazott a fenébe. Megállok a szentségelő Balál mellet és vigyorogva nézem ugyan azt a műsort amit én adtam elő nem is oly rég. Megszakítva a tombolását vállon csapom tenyérrel.
-Hát mi hozott erre téged szürke tollú barátom, gyere meghívlak egy italra ne foglalkozz velük nem érnek annyit.

~ Hát ide is elértem! ~ sóhajtok fel, ahogy felnéztem a várra, amit még a Birodalom erői tartanak és sem orkokba, sem sárkányokba nem botlik az ember lépten-nyomon.
Igazán rám fér már egy kis nyugalom, mert párszor már farkasszemet néztem a halállal és nem gondoltam volna, hogy élve jutok el idáig.
Úgy hallottam Verinol várának kapitánya erős kezű parancsnok és óvatos is, inkább őrzi fészkéből a várost, mint, hogy bizonytalan harcba bocsátkozna valahol a falakon kívül.
Persze nem csak kipihenni jöttem ide a fáradalmaimat, hanem a jól felfogott üzleti érdekemben is. Azon kívül, hogy most rengeteg ember, hajó, kereskedő és még ki tudja milyen náció érkezik ebbe a még biztonságos városba, vár itt engem egy mágikus karkötő is, aminek megszerzéséért szépen fizetnek. Ha hozzáadom, amit még mellékesen a nyüzsgő piacokon és kikötőben kereshetek, hát már nem is sajnálom annyira magam, amiért keményen meg kellett küzdenem az idejutásért.
Most egyelőre azért vagyok a kikötőben, mert valami ételt-italt és szállást kéne találnom, meg megtudni, hogy miként szerezzem meg amiért jöttem.
Nem vet fel a darna, így valami olcsó hely is jól jönne, ahol sok a pletyka.........egy kikötői kocsma esetleg.....

Mese-Nyugat ékköve. // JEREMY   //

Nagy koccanás ébreszt a legédesebb álmomból, ami mintha egy csecsszopóé lett volna, olyan jól aludtam... Körülményeimhez képest ez még nekem is meglepő, de nem is akarok rágondolni. Most már csak vége lesz így vagy úgy a hányattatásaimnak. Vagy találok egy biztonságos helyet vagy meghalok. Már mindegy. Hol a katonák, hol a kalózok elől menekülve őszintén szólva elfáradtam az éveim során. Korosodom, s szívesebben húznék  inkább ujjat a törvénnyel, s elviselném a bíróságokkal a huza-vonát, mint ezt így... pláne... nagyon pláne, így!
Beletörődés? Beletörődést veszek észre rajtad fiam? Brr... SOHA! Na azt aztán soha!
Sötétség vesz körül, olyan szorosan, hogy szinte megfojt. A hányattatásról jut eszembe, a hánykólódás, a hullámzás mintha abbamaradt volna. Ebből következően nem csak kikötöttünk, de ki is pakoltak végre!
Kocsi zörgése, és minta...igen...a ládámat letették valami szekérről...Ha szerencsém van, akkor ez... a fogadó...
De miért nem nézed már meg, te nagy hős? Lanuria hőse... pff...ugyan...Te szerencsétlen világcsavargó! Másszál már ki innen!
Azzal fogtam a kezem ügyébe lévő csontozó tőrőmet és kifeszítem a láda tetejét. Vagyis....feszítem és még feszítem...és.. azta...! Lehet, hogy ezt újra szögezték? Átaludtam volna? Amennyit ettem, meg amit követni tudtam a napszakokat, akár lehet, hogy átaludtam az út lényeges részét. Pont ezt...
Azért újra, meg újra próbálkozok, mígnem nagy csörömpölés, sok fohászkodás, de főleg mindenféle népek cifra káromkodásai után kipattan a tető. Felnyomom és lelököm. Kidobom a csomagomat, aztán utánaperdülök magam is.
Sovány batyu, sovány legény. Meg is szédülök rendesen. Úgy számolom, tegnap fogyott el a vizem és két vagy talán három napja az élelmem, egy vastag szalonnabőrt rágcsáltam még egy darabig, míg rá nem jöttem, hogy arra csak jobban megszomjaztam.
Amint kissé imbolyogva megállok a két lábamon, rögtön a szemben csodálkozó vörös srácnak szegezem a kérdést:
- Hé te! Fiú! Verinol? Ez itt ugye Verinol? Vagy a másvilág és te vagy Dremer?
A válaszra várva a személyesen rámszabott, fehér betétes, világosszürke zakómat húzkodom, leporolom és próbálom újra szalonképessé tenni az utam során megkopott elaganciáját. Közben egy pillanatra sem engedem el a furcsa, vörös tekintetet.

Szemem kutakodva rebben ide-oda, mert persze, ha kedvező alkalom adódik, akkor nem hazudtolom meg a hírnevem, ám riadtan állok meg, amikor motoszkálás üti meg a fülem az egyik ládából, ami mellett elhaladtam.
~ Talán valami nagyobb állatot zártak bele? ~ léptem kissé hátrébb óvatosan, a tőrömre csúsztatva a kezem.
A fojtottan kihallatszó káromkodás aztán vigyort csal a képemre, mert már biztosra vettem, hogy egy potyautasba botlottam.
Hamarosan ár farkasszemet is néztünk, bár a fiú sűrűn pislogott a hirtelen szemébe vágó fénytől. Elég megviselt és gyűrött volt, de gondolom nem volt könnyű útja, igaz örülhetett, hogy nem találták meg és dobták a tengerbe, vagy nem béklyóba verve érkezett, egyenest a város tömlöcébe.
Erről eszembe jutott, hogy valami híres-hírhedt kalóz is raboskodik ott a pletykák szerint, ami eszembe juttatott egy régi történetet........Ahh rég volt, de még mindig kellemes emlékként gondoltam rá.
A kérdés kiránt az emlékekből és meglepődve kaptam vissza a tekintetem.
- Nem ide készültél tán? - adtam választ egy másik kérdéssel, aztán felnevettem. - Nem vágyom rá, hogy összemérjem a külsőm vele, de talán nem olyan jóképű legény, mint én. - viszonoztam a szemkontaktust, d eközben érzékeltem, hogy valaki más is közeledik, sőt, meg is szólított, mire úgy fordultam, hogy mindkettőjüket lássam. Egy nő, egy zöld elf!
Udvariasan meghajtottam a fejem, mert hamar felismertem.
- Emlékszem rád a fogadóból, Glorien! Üdvözöllek! Az én nevem Jeremy. Talán te is most érkeztél, mint ez a fiatal ember? Bár gondolom te jóval kevesebbet költöttél az útra. - biccentettem vidáman a srácra és cinkosan rá is biccentettem.

Mese-Nyugat ékköve //Glorien és Jeremy//


- De, pontosan ide!
Tényleg furcsa ez a fiú, de akar lehet az én emberem is, jót nevet a saját viccén. Talán, ha tudná, hogy fogalmam sincs Verinolról vagy Dremerről...de nem tudja.
- Némileg. Nos hát akkor...
Vállat vonok, és tetőtől talpig végigmérem a sráccal szemben álló démoni szépségű, karcsú elf nőt. Azután talptól tetőig. Azután... Megrázom a fejem, a vállamra kapom a zsákom, szőke fürtjeimbe túrok, és amilyen széles mosollyal csak tehetem jelen helyzetemben, a vörös humorzsákot lazán megkerülve a zöld szempár bájos tulajdonosa elé lépek. A legjobban pallérozott modorom is velem tart.
- Szép hölgy! A nevem Markus de Berend. Nem tudom, kegyedben kit tisztelhetek, de egyet tudok, hűvös az éjszaka és tele veszélyes alakokkal. Engedelmével bekísérem a fogadóba, ha megfelel Önnek! Kísérővel mégiscsak kellemesebb és biztonságosabb érkezni egy ilyen helyre. Szabad a karját?
Nem törődve a csekély magasságkülömbséggel a javára, a jobbomat nyújtom, hogy belé karolhasson, és a fogadó bejárata felé fordulva várakozón ismét rávillantom hófehér mosolyom.
Ha a lány elfogadja a kíséretem, habozás nélkül belépek és kényelmes helyet keresek neki.
Az ajtóból visszaszólok a vöröskének azért:
- Te nem jössz be, haver?

//Mese-Nyugat ékköve//

*Körülbelül egy év telt el azóta, hogy Gloriennel újra egymásra találtak. Igaz, nem volt ez az a tipikus, megszokott egymásra találás, mint ahogy az  a múltban többször is történt. Glorien más volt, azaz ő volt az, de ott volt még valaki, aki néha átvette az irányítást fölötte. Az utóbbi időben egyre gyakrabban, egyre hosszabb időre. Mágusunk tudta, hogy nem hagyhatja magára így, hiszen azelőtt ő is átment valami hasonlón, és épp, hogy csak magára talált. Még az első hónapokban voltak próbálkozások. A Vizek oltáránál isteni segítséget kértek, a Lussa tőzeglápban Aldo napokig tartotta Glorient egy fához kötözve exorcizmushoz folyamodva, de mind hiábavalónak bizonyult. Lassan aztán kezdett belenyugodni, hogy az elf szemei mögött ott rejtőzködik egy sötét Glorien is. S bár nem adta fel teljesen a reményt, hogy egyszer majd újra csak ketten lesznek ebben a kapcsolatban, potyautas nélkül, idővel már nem stresszelte magát azon, hogy épp ki ül a kormány mögött. Az igazat megvallva, mire keresztben átbarangolta Gloriennel a kontinenst keleti irányból a nyugati szegletig,  egy év leforgása alatt egészen megkedvelte a nő gonosz énjét is. Pusztító volt, és kiszámíthatatlan, párszor a mágus életére is tört, de ez mind csak izgatóbbá tette a vele töltött időt. A “normális” Gloriennel sem unatkozott persze soha, de ezzel az újjal nem az volt a cél, hogy boldogok legyenek, ami eleve veszett ügy volt számukra mindig is. Aldo egyre szíveseben ment bele a nő beteg játékaiba, meglehet jó párszor visszakellett fogja, mielőtt bizonyos helyzetek túlságosan elfajulhattak volna, de végtére is élvezte vele az utat. Bárhova ment, ő követte. A szerető Gloriennek ez normális volt, a sötétnek meg csak általában teher, de sosem tudta lerázni végleg a mágust. Így kötöttek ki Verinolban is együtt. Keleti irányból érkezvén,  lehetetlennek tűnt az  utazás ide a sárkányok és orkok miatt, de mágusunk ha már nem tudta lebeszélni az örökkön szeretett nőszemélyt a verinoli “kiruccanásról”, hát követte őt, még a halálba is. Meg kell azért azt jegyezni, hogy egy idő után már nem csak utaztak, hanem inkább menekültek, és ide sem kiruccanni jöttek, éppen csak ez volt az egyetlen út, amelyet még nem leptek el orkok, meg sárkányok.  
Szerencsésen megérkezve a városba, Aldo rögtön valami fogadót kezd keresni tekintetével. Elég is ez a pár másodperc ahhoz, hogy Glorien eltűnjön a szemei elől. Magában szitkozódva tesz le hát eredeti tervéről és kezdi keresni az elfet a tömegben. Végtére is megpillantja nem messze egy elf meg egy fiatal ficsúr társaságában, amint eltűnnek egy fogadó ajtajában.*
~Szóval a kislány egy kettős gyilkosssággal akar bemelegíteni…Nem is rossz. Mondjuk a srác talán még túl fiatal a halálhoz….és amúgy is, egy nagyobb városban vagyunk, nem kint az erdőben…egy kettőre lebuknánk. Meg kell állítsam Glorient még mielőtt valami őrültséget csinál!~

Mese, Nyugat ékköve.

Balál jól el volt a sarokban a padlón. Gondtalanságából egy markáns tenyér ütötte ki. Balál megragadta vállán az idegen csuklóját és egy mozdulattal maga elé rántotta.
Akkor látta, hogy nem is olyan idegen az a föld mágus. Talán néhány akó borral és héttel korábban még fel is ismerte volna.... Most viszont csak felugrott az erőfeszítéstől, és rögtön utána meg is tántorodott. Pislákolt medve barna szemében az értelem, mintha lehetne másként is ezzel a fickóval, de ki is hunyt. Valójában fogalma sem volt, honnan ismerős.
Valószínűleg vele fojtatta volna a bunyót, el is lettek volna egymással egy darabig tagbaszakadt mágusaink, de honnan-honnan nem, Balál előtt Ruton asszony jelent meg, egészen pontosan az ártatlan küllemű fiatal boszorkány, Mia. Na, ez volt az a pont, amikor a himbálozó hajót újra eljapta a szél.
A szürke megkapaszkodott az asztalban, ami viszont nem volt lerögzítve, így majdnem beesett alá. Miára gondolni se akart! Pont őrá nem!
Hónapok óta keresi... Menion, a délvidék, az ő imádott Hiarmenyája nem biztonságos többé. Pláne egy ilyen gyenge lánynak...megígérte a ...kinek is? Na mindegy,hogy vigyáz rá. Erre tessék, megint elvesztette! Összeakadt nyelvvel, nehékesen, de határozottan szólalt meg:
- Nem akarom, hogy most itt legyél Mia! Menjél aludni!
A kép lassan kitisztult, és a barnaköpenyes volt ott Mia helyett.  Balál láthatóan megkeveredve bámulta.
De csak pár pillanat volt az egész. Utána csak a méreg maradt, hogy merte megütni a vállát ez az alak!
Erőt vett magán és felmordulva belefejelt a mágusba.

Balál úgy néz, rá mintha máshol lenne, majd a Miát érintő szavai kicsit meglepnek.
-Mia? Itt? -De eddig jutok a szavakkal, amikor a szürkéből előtör a kos és lefejel. Ha átlagos ember lennék, valószínű a földön kötök ki. Balál pechjére fél úton megállok. Majd erőből visszarántom magam és visszafejelek.
-Van pofád Miát emlegetni? Nem elég hogy hagyod csavarogni. –Mászok ököllel az arcába a bódultnak, hogy szövegelhessek tovább. –De még azt is hagyod, hogy kitörölje az emlékeit.
Hátrább ugrok és védekezésre váltok.
-Majd az a tyúkeszű nő, nem átal két hülye sárkány harcába részt venni. Mintha valami előadás lenne. Hát annyit se lehet rád bízni, hogy vigyázz a nejemre te vén csata holló. Elpipáztad az eszed, vagy mi? Erre most te itt lófrálsz, ő meg eltűnik, mint szamár a ködben. A helyedben mélyen, és vallásosan befognám, mert Dremer lássa lelkem, itt és most kitaposom a beled. De mesélj, mit keresel itt Balál? Mi hozott ide?
Nem szeretnék verekedni Balállal, de azt se hagyom, hogy lenyomjon. Továbbiakban, ha még folytatná, csak a kitérésre koncentrálok. Nem harcolok vele hisz tudom hogy jobban verekszik mint én.

//Mese: Nyugat ékköve//

*Ashyrt hidegen veszi tudomásul a parancsot. A kapitányt ismeri már, ebből sejti, hogy nem gyanít semmit.
Vigyázzba vágja magát jó katona módjára, majd dörmögve szólal meg.*
- Mindent megteszek, uram! Nem fogok csalódást okozni!
~Népemnek legalábbis…~
*Amikor elhagyja a kapitányi tornyot, vállára kanyarítja a verinoli katonák köpenyét, hosszú kardja is nála van, s hátára veszi a jól ismert kék végvári pajzsát is.
Ahogy elhalad az egyik sarkon, rápillant, az ott falat támasztó alakra. Szemei vörösen villannak, mire a másik is ekként felel. Az ő szemei sárgák.
Ashyrt tudja, mi vár a városra a mai éjen, s hálás Ritaleának, a végzet istennőjének, hogy ő lehet az a sárkány, kinek Leorin kezébe helyezte Verinol védelmének irányítását.
Míg az ég rászakad a várra. Nos, ez hamarosan megtörténhet, ha igazak a hírek, miket a városba érkezők elsuttogtak a sötét kapualjakban számára.
Ashyrt nem siet elfoglalni helyét, ráérősen halad csupán, miután kikerült a torony látóteréből.*

A fiú láthatóan hamar túlteszi magát azon a kérdésen, hogy egyáltalán jó helyen jár-e és a vidámságából sem veszít ennek hatására, ami látatlanban is szimpatikussá teszi. Azt hiszem valami igazi bajkeverővel hozott össze a sors, ami sosem árt.
A fogadóból megismert nő, aki már ott is érdeklődve fürkészett engem, most inkább megborzongat, mivel megérzem másokban a mágiát, sejtem, hogy valami lehet nála is, csak már ez a futó érintés is valami sötétségre utal, talán valami gonosz jelenlétére, ami arra int, hogy tartsam a három lépés távolságot. De mikor hallgattam én saját magamra?
Marcus figyelme is azonnal a lányra fordul és innentől én mintha nem is léteznék, azonnal lecsap rá és a fogadó ~ honnan tudta, hogy az pont megfelel? ~felé invitálja. Közben azért eszébe jutott, hogy megismert egy elfet is előtte, mert mielőtt eltűnne az ajtóban, még rám is pazarol pár szót.
- De, megyek! – válaszoltam egy kis szemforgatással, ám amúgy is akartam végezni némi kutakodást a megbízásommal kapcsolatban, így ez a fogadó épp úgy megteszi, mint egy másik.
Jellegzetes hangok szűrődnek azonban ki, ahogy a fiú belép, amitől nekem megáll a lábam a küszöb előtt, de aztán nem sok választásom maradt, hogy bemegyek-e vagy sem, mert vagy egy tucat városi őr jelenik meg mögöttem és ha nem ugrom be előlük, akkor biztos legázoltak volna, de minimum jó kis csapást gyűjtök be a lapockám közé a dárdanyéllel.
Bent nem kicsit feszült a hangulat, aminek egyik jele, hogy éppen csak félre tudom kapni a fejem egy repülő kancsó elől, ami mögöttem a falon csattan szét, beterítve valami savanyú lőrével. Mondjuk nem csak engem, hanem még pár katonát is, aminek nem tudnak örülni. Persze meg tudom érteni őket!
Azt hiszem az őrök megjelenése volt az utolsó csepp a pohárban, hogy az eddig elfojtott feszültség, amihez gondolom a padlón heverő három test és a fogadó pultjánál egymást tettre készen méregető két férfi hozzájárulhatott. Az egyikük szintén ismerős volt a Nagy Kaszásból, de nem volt időm hosszasan eltöprengeni ezen, mert ahogy más kikötői fogadókban, itt sem látták szívesen a hatóság képviselőit, így újabb tálak, korsók és előttem egy marcona tengerész ökle indult a levegőben útjára, aminek sajnos én is az útjában állta. Jók voltak azonban a reflexeim, így egy gyors elhajlással elkerültem a kissé már mámoros fickó mancsát, amire egy megkönnyebbült vigyor kúszott az arcomra, ami…….aztán le is fagyott, ahogy hátra nézve megláttam az egyik őr betört orrát és dühtől vöröslő képét, ahogy rám meredt.
- Ööö……Üdv!.....Nem…..nem én…. - intettem hátra, de a matróznak hűlt helye volt, már az ivó másik végén láttam eltűnni.
~ Szóval annyira még sem volt részeg! ~ grimaszoltam egyet, mert nem sok ész kellett hozzá, hogy tudjam, bajban vagyok.
- Hé, te! Azonnal állj a falhoz, vagy nagyon megbánod! – bökött egy lándzsavég a hátamba.
~ Remek! Ennyit a feltűnésmentes megbízás teljesítésről! ~
- Én nem csi…. – ismét nem tudtam befejezni a mondatot, de most szerencsémre, valaki egyszerűen elsodorta a fickót mellőlem, én meg azonnal az egyik asztal alá menekültem, remélve, hogy kimaradok a buliból és a hátsó ajtó felé igyekeztem
Ugye van hátsó ajtó? Minden tisztességes fogadóban van, bíztam benne, hogy itt is.
Már meg is láttam a lábak között és pár ugrás……
- Ne olyan gyorsan te csibész! – meredt az orromra egy másik lándzsa, aminek másik végén egy újabb helyi erő mered rám, nem éppen kedvesen. – Állj a falhoz és ne moccanj!
~ Ez nem az én napom! ~
A fogadóban addigra úgy láttam jó sok őr és mágus összejött, így ha nem történt valami csoda, akkor kénytelen voltam teljesíteni a „kérését”.

Mese. Nyugat ékköve

Mia visszafejel. Vagyis Shuga visszafejel. Balálnak majdnem ez az utolsó gondolata. Sötétség ül az elméjén, s ebben a sokkos pillanatban elárasztja mindaz, aminek alkohollal kívánt buta korlátot szabni. Ha ez nem volna elég, most pont az alkohol az, amitől tizedannyira sem tudja kontrollálni, ami a legmélyebb tudattalanból jön. Látomások, hangzavar, véres halálok, sikolyok, rettegés és az árulás maró szaga. Olyan közeli, hogy tényleg marja a gigáját. Verinol . Csalás és árulás. A hatalamasok játszmái. Itt,Verinol legvaskosabb falai között.
Ember embernek vájja ki a szívét és dobja félelmében a fenevadak elé.
De mind közül a kis fekete sárkányból áradó sötétségben lapuló erők árasztjak el....és egyre jobban és jobban beterítik az agyát, mint valami sűrű, átláthatatlan lepel. Mint pikkelyes és bőrszárnyak. Mint a sárkányszarnyak. És ez a sötét hatalmasság közeledik és ráelepedik a fogadóra. A városra. Verinol fuldoklik alatta. Azután tüzek gyulladnak és...
És Balál szemébe hirtelen gyermeki értelem száll vissza, amennyire a bor mámora engedi. Varázslat kell, hogy kitisztuljon a feje vagy egy kiadós alvás. Haja életre kel, láthatóán alig bírják a varkocsok tartani. A fekete tincs mindenféle színt vált, majd hollófekete cirmokkal teríti be környező tincseket. A részben kibomlott fonatokban elég különösen mutat ez. De a szeme! A szem a lélek tükre, zavarodottsága eltűnik, helyébe kemény és céltudatos fény gyúl.
Hallja ő, hogy a barnaköpenyes mit kuruttyol, de nem foglalkozik sokat vele.
- Mia! Miácska! Kijászott. Nagyon veszélyes...nagyon...nagyon veszélyes...Tudtam, hogy nagyon veszélyes...az apja mágiája...Lanuria haldoklik! Hallod? Csak halál és félelem van! Te is hallod őket?

Vállára dobja a zsákját és a barnára mered. Még egy lendületet vesz és megragadja Shuga vállát két lapát tenyerével. S mint akinek derengés látszik a szemében, nyugodt medve hangján így szól:
-Nem...Nem akarok verekedni veled. Most nem alkalmas az időpont.
Majd jobb fogást vesz és az ajtó felé, az esetleg berontó őrségre és más látogatókra sandítva egyszerűen eltűnik a fogadóból a férfivel. De még bárki hallhatja egetrengető, elkeseredett, végső kiálltását:
-Máris itt vannak! Fegyverbe!

Mese: A Nyugat ékköve

Balál viszonylag gyorsan változtat az arcán, egyszerre több jellemvonás is megjelenik, majd panaszba fordul, és a nejem meg az apját emlegeti.
-Te csak ne aggódj, simán kitekerem, Mia nyakát a húzásaiért nem ússza meg szárazon. Na meg Garen se az tuti, mert laposra verem, amiért a lánya ilyen csélcsap. Az tuti, de felejtsd el azt a nőt.
Ahogy az ajtó felé nézek, a katonákon kívül pár ismerős arcot pillantok meg. A hála az istenek felé törölve, a mocsok Szöszi itt van. Igaz Mia nincs, így nem kell elvernem, meg, ahogy látom a lombjáró örült nőszemély is mögötte áll. Szóval elég büntetés ez neki. De vajon Kain kedvenc hajító eszköze Jeremy mit keres a véres duó mellett. A negyedik fickóra nem pazarolok időt, bezzeg az őrök igen. Hárman lépnek felénk, mintha lenne esélyük. De Balál végre észhez tér, és vállon ragad. Közben a köpenyemet úgy fordítom, hogy a Mágusrend pecsétje felvillanjon, ha ez esetleg nem lassítaná őket le, miközben a látnok hozzám beszél az alkarvédőmből előcsúsztatom a Menionban szerzett főhadnagyi címeremet. Ezzel állítva le őket. A címeren jól látszik, hogy nem katonaként szereztem azt a kedves jelvényt, hanem bizony mágusként. De így is felettük állok, rangban szóval kicsit legyenek, vigyáz pózban. Néha meglep, hogy mi minden kacatot nem veszek magamhoz, de valahol még tuti meg van a Sendelben szerzett példány is, igaz azon nem tudom milyen rangjelzés villog. De lassan több szálon kötődöm a sereghez, mint szeretnék, azaz blöeee.  De vissza a szürkeköpenyeshez.
-Tudom Balál, érzem én is. Dremer a város falai közt jár. Na meg az állatok félelme is érezhető. Lanuria nem haldoklik, csak zűrben van.  Bölcs döntés. Mi az, hogy máris? –Fogom fel szavai jelentését. –Megvesztél? Pont azért jöttem ide, hogy egy darab sárkányba se botoljak, erre te hozzám vágod a seregét a jóslatoddal? Alig jutottam ki Sendelből most megint kezdődik? Hogy rohadjanak meg.
Normál esetben egy látnoknak se hiszek, de ezt azt hiszem már említettem, Balál az első és egyetlen, akinek a jóslatai beváltak eddig, pechemre. A katonák felé nézek, szigorítva a tekintetemen.
-Az itt történtekért vállalom a felelősséget, még azért a négy személyért is jót állok. De a büntetésem tételeit halasszuk kicsit későbbre, hatalmas gondunk van. Azonnal fúvasson riadót, jönnek a sárkányok, és nem ajándékot hoznak az biztos. A Birodalmi Mágusrend tagja vagyok, utasítom, hogy rendeljen el riadót és vész kiürítést. Az én büntetésem, ha csak vaklármának bizonyul, minden tiltakozás nélkül el fogom fogadni. De ha igaz, és sajnos az, akkor lesz nagyobb gondom, is mint pár hónapig körmölni a bocsánatkérő leveleket Verinol lakosainak. Azonnal jelezze, MOST.
Igyekszem Szöszit kerülni, de sajnos rá is szükségem van.
-Sendelben villogtál a sárkányölő kepeiségeidről Aldo, hamar szükség lehet rá, hogy bebizonyítsd a dolgot. Katona vagy teljesítse az utasításom, vagy együtt nézzük végig Verinol lángolását elég közelről mondhatni.

Glorien biccentet arra, hogy valóban találkozott Jeremyvel a fogadóban annak idején. Aztán feltünt egy másik fazon, aki szemmel láthatóan ha Glorin is úgy akarja talán csapná is a szelet neki. De esze ágába sincs.
- Én egyáltalán nem vagyok se éhes se szomjas. Így most inkább maradnék a kikötőben Aldoval. Maradsz velem kedvesem?
* Kérdezte széles vigyorral a nő és ügyet sem vetett a két távolodó alakra, akik már is elindultak megtömni a hasukat. Aldo túl jól ismeri a nőt, tényleg elgondolkodott a kettős gyilkosságon, de most inkább elengedte a két fickót. Lesz még rá lehetősége. Inkább most másra pazarolja az idejét. Ha Aldo ott marad, ha nem ezt még akkor is megcsinálja.*
- Köszönöm, hogy itt voltál velem eddig, bár senki sem kérte, hálásnak se kéne lennem, de valamiért még is az vagyok, hogy a fene vinné el.
* Átölelte és megcsókolta*
~ miért esik ez ilyen jól. Inkább gyilkolásznék e helyett! Vagy bánom is én mit csinálnék, csak ne ezt....de ha egyszer olyan édes....~
* Vacillált a nő magában és Aldo válla fölött észrevett egy fickót, akinek farkasfog volt a nyakában. Nem volt ez sem tiszta Gloriennek miért idegesíti ez annyira, Aldo tudja, hogy farkas támadás érte annak idején őket, és ennek következtében vesztek oda a gyerekek tulajdonképpen. Ha szemfüles a férfi észre is veszi a másik nyakában a fogat. Glorien a csók közben óvatosan felemelte a lábát és a csizmájából egy kis tört húzott eló,
majd gyorsan elszakadva Aldotól röppent is a fickó felé....

// Hát gyerekek most ennyi telik tőlem, met itt az anyósom ......mondom neki 10 percet kérek amíg megírom ezt....hát bakker be nem áll a szája facebookon mutogatja a számomra ismeretlen ismerőseit....szóval elnézést kérek, ha valamit nem jól írtam stb...vasárnap este megy el //

*A nemrég érkezett hajó utasainak kis része még mindig az utcákon van, ahogy  a napfény utolsó sugara erőtlenül kialszik  az égen. Mágusunk keleti irányból átvágva magát a tömegen érkezik a szóban forgó kikötői fogadóhoz. Az ajtó előtt már nem áll senki, mielőtt azonban belépne, úgy dönt, bekukucskál az ablakon. Szemmel láthatóan jól döntött, hogy nem nyitott be azonnal. Egymásnak eső vendégek, utazók tizedelik a berendezést, na meg a városi őrség katonái, amint próbálják csillapítani a hangulatot nem sok sikerrel. De ami a legfontosabb, Glorien nincs bent.  Amint visszafordulna a kikötő felé, még egy pillanatra megpillantja Balált a fogadó közepén, majd rögtön ezután Shuga hangja üti meg a fülét.*
~Ne már, ez is itt van?~
*A barna mágus is észreveszi Aldot, felé mutat és látni, hogy mozog a szája, de hát ebben a kiszűrődő hangzavarban ki tudná megmondani, hogy épp a pokol melyik bugyrába küldte el ezúttal a “szöszit”. Aldot nem is nagyon érdekli, hogy hogyan eszkalálódnak tovább az ablakon túl az események, hátat fordít a fogadónak és Glorient kezdi keresni újra szemeivel az éjszakában.*
-Hát te? Mit keresel a kikötőben?
*Kérdezi, amikor végre rátalál. A nő csókkal válaszol. Nem kis időre tapadnak össze ajkaik, de Aldo az eltelt egy év alatt már megtanulta, hogy nem jó teljesen belefeledkezni a nő érzékiségébe, mert a legváratlanabb helyzetekben történhetnek a legkiszámíthatatlanabb dolgok. Ezúttal is így történik. Glorien kihúzza tőrét a csizmaszárából és elsiet  vele az utcán egy alak után. Aldo először arra számított, hogy az elf a tőrt neki szánja, már készült is egy védő varázzsal, hiába.*
~Most komolyan hasfelmetszőt akar játszani?~
*A sötétség immáron leszállt a városra, viszont a fogadó irányába siető, kopogó, lépések  nem hagyják az éjszaka csendjét megtelepedni.  Nagy bunyónak ígérkezik az a kocsmai csetepaté, nem bánná, ha Shuga egy-két fogát kiütnék ma éjjel.
Glorient már majdnem utoléri, reméli, hogy le tudja állítani még mielőtt ők is felhívnák magukra a városi őrség figyelmét.*

Mese-Nyugat ékköve //Glorien, Jeremy, Shuga, Balál és a fogadós vendégek//

Az elf szépség se nem éhes, se nem szomjas, nekem viszont kopog a szemem az éhségtől. Így egy laza vállrándítással konstatálom, hogy a lány magamra hagy. Aldo neve sem üti meg igazán a fülemet, legalábbis nem indítja meg bennem a kora kiskamaszkorom sendeli emlékeit, ahol az Aldo Barras nevű mágussal elvarratlan köteléket varrt a közénk a sors.
A vörös srác úgy tűnik, velem tart.
Annyira, de annyira mennyei illatok vágnak mellbe, no meg egy háromlábú szék, hogy kicsire ugrik a gyomrom és meg is szédülök egy kicsit,  úgyhogy az ajtófélfára terülök oldalazva, hogy azután a küszöbre csússzak. Egy kemény kéz ragad karon, hogy esélyem sincs elájulni.
Nem is értem, hogy nem vettem a lapot, hogy a legnagyobb kocsmai csetepaté kellős közepébe sétáltam, amit a városőrség igyekszik megfékezni, pedig szívemből mondom, nagyon elkerültem volna őket, pláne a kalózok üldözéséből épphogy megszabadulva, most nem akartam bajt, se feltűnést. Ez utóbbit még nem sejtettem, mennyire benéztem...
- Hoppá! Utoljára anyámtól kaptam ekkorát, de miféle vendégfogadás ez?- Forgatom a szememet, és omlok a fiú mellé, hogy a fal és ő tartanak meg- én csak enni akarok. - Veszem fel a legártatlanabb arckifejezésemet a katona felé fordulva. Színészi játék sem kell, hiszen tényleg majd éhen pusztulok.
A következő pillanatban jól ismert basszus vág keresztül minden más hangot.
- Máris itt vannak! Fegyverbe!
Úgy pattanok fel a kényelmes padlóról, mint akit szíven szúrtak, de legalábbis pofon csaptak.
- Mágusom! Balál mágus! - Üvöltök fel, ahogy a torkomon kifér, megrázkódom és kitörök a katonák közül, akik mással vannak elfoglalva. Ha van esze az elf fiúnak szorosan marad a nyomomban, ilyen esélye nem lesz több maga mögött tudni a helyi karhatalmat. Utat török magamnak a hang irányába. Teljesen megráz, hogy egy barnaköpenyes, parancsokat osztogató mágust látok csak, öreg barátomnak nyomát se lelem.
Valahonnan ismerősnek tűnik a fickó, mintha Balál meséiből lépett volna elő.
Idegesen neki szegezem a kérdést, egyenest a szeme közé:
- Hé! Nem láttad Balált?
Most már nem érdekelnek a városőrök sem. Évek óta utoljára Menionban hallottam az öreg felől. A kiálltására pedig belém állt a félsz. Jól ismerem a legbelső félelmeit, holott igyezett távol tartani tőlük. Látomástól gyötört, kétségbeesett kialltás volt ez.
- Mi történt vele? Hol van?
Érzem, ahogy kiszökik a vér az arcomból és a lábaimba szalad, hogy aztán elgyengítse megint azokat. Megkapaszkodok a varázslóba, meg jó esetben az elf fiú is megtart.
- Balál!- kiabálok eszementen, pedig alig látok az éhsegtől.

Mese. Nyugat ékköve

Aldo és Glorien.
"Ezt is sokáig bánni fogom még!" (by Balál) Akarom mondani: Ezt is megértük, játszunk!

~Bunyóról mára szó sem lehet!~
Őrült ez a Shuga, hogy kicsússzant a markából..pedig...csak a kikötőbe gondolná elkötni az első hajót. Vagy mégse?
Nagy lapát kezei a levegőt markolászva kapkodnak Shuga válla helyett az első lábak felé, amiket érnek a kikötőnél.
- Szép formás lábaid vannak hölgyem.
A nyelve majdnem összeakad, de egy asszonyra bármikor szívesen pazarolja kapatosan is szavait.
Kissé megerőltető még számára az összefüggő beszéd, a karcsú, aranyhajú elf nő bokájá viszont minden további nélkül elkapja, hogy aztán feje koppanjon elé a földre. Ha amaz nem vigyáz, keresztülesik nagydarab mágusunkon.
De valaki még van itt. Vagy talán valakik.
- Remélem, nem a sárkányok szabadultak rá a kikötőre úrnőm? - majdha teheti, a homlokara csapva felugrik: - Hát persze, hiszen ez az egyetlen kiút Verinolból, ahogy az egyetlen beút is. Mindjárt itt lesznek! De ki jön itt? Aldo?

Mese. Nyugat ékköve

Egyáltalán nem terveztem, hogy az első napomat a városban a tömlöcben fogom tölteni. Úgy volt, hogy szépen, csendben információt szerzek és a nagyi mágikus karkötőjével gyorsan távozom, majd bezsebelem a pénzt érte. Hát ennek búcsút mondhatok és akkor még örülhetek, ha nem fognak komolyan vallatóra, hogy mit is keresek itt. Igaz, erre könnyű lenne a válasz, hiszen mindenki a sárkányok és orkok elől menekül.
A lándzsa ösztökélésére a falhoz állok, ahonnan aztán kiválóan láthatom, ahogy Markus sem ússza meg, bár előtte már valakinek beleszaladhatott az öklébe ő is.
Most már azt is láthatom, ahogy Shuga megpróbál úrrá lenni a káoszon és bár meglep, hogy valamiféle katonai rangra hivatkozik - ha megöltek is volna, akkor sem hittem volna, hogy igazat mond, - ám el kell ismernek nagyon jó trükk és lehet majd egyszer ki kéne próbálnom, mert erősen elbizonytalanítja az őrséget.
Csak, hogy annyira nem, hogy el is engedjenek minket, még ha becsületére legyen mondva minket is belevett a sztoriba.
Viszont Shugát nem a börtönbe és nem béklyóban viszik, ami lehetőséget ad neki, hogy később kimagyarázza magát, vagy meglépjen, de nekünk ez nem adatott meg.
- Jól van már, megyek, nem látod. - mondom a türelmetlen katonának az ártatlanság látszatának jogos felháborodásába burkolózva. - Különben sem csináltam semmit, épp távozni akartam, ha nem láttad volna. - morogtam még hozzá.
Nem mintha érdekelné a véleményem bárkit is, így hamarosan már egy cellában ücsörgök, de mielőtt még jobban megismerkedhetnék a környezetemmel, borzalmas sikolyok és dübörgések jutnak át a vastag falakon.
- Mi történik odakinn? - tapadok a rácsokhoz és teszem fel a kérdést bárkinek, aki válaszol rá.