Nyugati szeglet

♪
A selyem sem annyira finom, mint a felhők gyöngyszem anyaga. Átölel és beburkol, leheletnyi párával telepedve bőrömre, de folyvást erősödve, ahogy átszakítom az alsó réteget, szertekergetve a friss vizet széthintő fellegeket, feljebb kapaszkodva, egészen abba a gomolygó tömegbe, ahol még szilánkokként élik létüket ezek a cseppek. Összébb húzóm a mancsom, finoman szorítva meg a törékeny kis testet, emlékeztetve magamat, hogy nem élhetek teljességgel vágyaimnak és ezért megálljt parancsolok szárnyaimnak, de még is ellent mond testem a természet törvényeinek. Állunk, egy helyben, a süllyedés oly lassan indul meg, hogy szinte kín kivárni, de addig is éteri muzsikával szórakoztatom utasam. A jégszilánkok egyesével törnek darabokra pikkelyeimen, halkan csilingelve, csillámló port szórva szét, hideget lehelve, én is súlyos páratömeg lehelek, ahogy bensőmből előtör a forró levegő, halk morgással.
- Nem kételkedem benne! – Reszelősen bukdácsolnak elő erőteljes hangszálaim között a nevetés hangicsái. – Erősebb fából faragtak téged, a szemed is elég éles, ahogy az eszed is penge. Ezért már biztos észrevetted, hogy az egyetlen olyan hely, ahol sértetlen maradhatsz, azaz, ahol jelenleg vagy. – Csacska csapongással löktem magamat feljebb, aztán elfeküdtem a levegőben, akárcsak a tengeren játszó bálnák, csak én a hullámok helyet az esőfellegekbe mélyeztettem taréjos gerincem. Még hogy megülne a hátamon? Még most is nevetek, de csak magamban, hiszen ez képtelenség! Lejjebb vitorlázom, ahol újra csak finom permet hull ránk és mit sem sejthet belőle, hogy én feltöltődtem, hogy most képes lennék ostoba módon egy hadsereg ellen kiállni, még ha a végén veszítek is. Ilyenek a viharok, csak haladnak, erőt gyűjtenek és aztán tombolnak, amíg csak futja idejükből. Mélyet lélegzek, elnyújtom nyakam, nem figyelek rá és még karmaim kalitkáját is megoldom, hogy szabadon helyezkedhessen el. Az iram is biztonságos, a mozdulataim is egyenletesek, bár csak egy ideig és nagyon remélem kihasználja, hogy kényelembe helyezze magát. Olyan ez akárcsak régen, mikor társammal együtt szeltük az eget. Talán még fel is tűnik neki, hogy nem először teszek ilyet egy ilyen apró testtel, robosztus méreteim ellenére is pontosan - emlékszem és ezért- tudom meddig vihetem fel, milyen sebesen haladhatok vele, mennyire szorosan tarthatom a mancsomban. Sajgó pontja is lehetne ez életemnek, még is mosolyra fordul szájam, biztos szid és még mindig átkoz, hogy oly csalárd módon hagytam a hajó gyomrában. Abban is biztos vagyok, hogy ha ebben az életben még viszont látjuk egymást, haragja lassan oszlik majd el és sosem felejti el orrom alá dörgölni mit tettem, míg el nem hagyja ajkát az utolsó lélegzet.
Fogásom rajta, újra óvóvá válik, meguntam a csendes úszkálás. Magam mellé rántom szárnyaim és egy fejessel a földnek iramodok, a súly, ami néhány perce lomhán, szinte lebegve megmaradt, most súlyos kőként iramodott meg. Az alant elterülő táj füstfelhős tája azonban nem bontakozott ki, nem hagytam el a felhőtakarót. Forogva indultam meg hát felfelé, de a gyorsaság eltűnt tagjaimból, finom volt és lassú minden fordulat. Táncoltam. Hagyva, hogy villámok parányi szikrái kipattanjanak, ívet húzva a pikkelyeim között. Kitárva szárnyaimat, véget vetek a keringőnek, már így is túl sötétté kavartam ezeket a fellegeket és ez a vidék nincs hozzászokva ehhez. Kifeszítve vitorláimat, megindultam lefelé.
- Többet mutatnom veszélyes lenne, velem ellentétben azt hiszem nem vagy villám álló, bár talán a különös botod megvédene. – Kósza gyanakvás ébred bennem, talán már a kezdetektől fogva. Hogy lehetne és miért egy halandónak sárkány illata? A mágusok elborult elméje, ugyan nem egyszer próbált meg ember sárkánnyá tenni, de a borzalmas kudarcok és neki sem karmai, sem pikkelye, de még a szeme sem olyan, mint a miénk. Tehát van vele egy közölünk, talán egy idős matuzsálem?! Finoman fogok talajt, kissé távolabb a fától, leheveredve eresztem el.
- Köszönöm, hogy elkísértél! – Lehajolok hozzá, halvány mosolyomban kivillanva acélszínű fogaim. – Miként nevezhetlek? Hogy emlékeim között több légy az ismeretlen kékszemű férfinál. – A gesztus nem tűnt el pofámról, kellemesen megült helyén, várakozóan, ha nem is igazi nevet kapok, megmaradhasson.

Vakmerő, ami nem elítélendő, de kételyeket fogalmaz meg bennem, hogy hogyan is maradhatott eddig életben. Hiszen a Napnál is világosabb, nem egy sárkánnyal volt már dolga. Ha minddel ilyen, akkor akadni fog egy, ki egyenesen a mélybe veti, összezúzva csontjait, s ha csak kissé is bosszúálló, csendes közönnyel nézi végig hátralevő óráit. Mert hagy időt a haláltusának, talán meg is nyújtaná, én biztos, míg maga nem könyörög a végért. De ez nem az én gondom lesz, s közöm is kevéssé fonódik hozzá, mindenki a saját döntéseiért a felelős, ha neki ily felelőtlenül tartja kedve, ám legyen. Még is, résszint megértem cselekedetei mozgatóját, érezni rajta, hogy nem akar függeni, szabadon akar cselekedni és egyre merészebben megízlelni mi van korlátai mögött, meglehet így fejlődve magasabb szintre. Ettől nekem mg sem kell őt megérteni, egyetérteni meg legkevésbé és bár nem fejezem ki ellenérzéseimet, egyetlen könnyed mozdulatot sem teszek, hogy számára könnyebb legyen. Kapaszkodjon csak!
Gondolataimat bőréről eltűnő pikkelyek fordították helyenként ennyire kegyetlen irányba. Megvetek mindent és mindenkit, ki fajom bőrét hordja, díjként, dicsekvéssel fordulva mindenki felé: „Égi bestiát öltem!”, de ennek szemeit mágia fonta össze. Így elfojtom indulatom, de az intő morgást meghagyom, ahogy szabadon engedem a szabadulni vágyó mosolyt is és helyét büszkén foglalja el az a pár redő és a kivillanó három pár agyar. Sokan nem értik, még inkább nem érzik hogyan is kéne kezelniük egy sárkányt, állatként, akinek hátán a leggyorsabb hátasokat is könnyen maga mögött hagyhatja a kalandor. Esztelen szörnyként, aki az emberekre és minden javukra feni véres fogát és nem kér, csak elvesz azt amit csak akar. Emberként, mert beszél és gondolatok bonyolult sorát fogalmazza meg, a korosabbak túlszárnyalva a legnevesebb gondolkodók elméleteit is. Izgalmas kérdés, de ezt nem most fogom megvitatni, ahhoz még tapasztalnom kell ennek a földnek égen járóit és az alattuk lakók érzéseit.
Kényelmesen szétterítem szárnyaimat a szabad földön, rendezve vonásaimat, halk csattogó-csettegő hangokat hallatva nyakamat és ezzel fejemet is elhelyezem a földön. Hirtelen jön a megnyugvás, talán a monoton kopogó cseppek hozzák meg ezt a kellemesen lelkiállapotot. Lustán nézek rá, majd lehunyom szemem, megőrizve az emlékezetnek, hangját, alakját és annak minden esszenciáját.
- Neked is! – Halatom még utoljára mély hangomat, mindössze ennyit fűzve hozzá. Sosem hagyták el ajkaim hosszú búcsúzó szavak, egyszerűség és lényeg, nem kell több, ha csak egy kézszorítás, egy kóbor érintés, egy, de két szónál nem több. Ennyi számomra mindig elég. Edward Dylen, ő is csak ennyit kap útravalóul. Nem kapta meg a nevem, nem tartottam lényegesnek és cserébe, ha előre is, kapott mást és ahogy lépteit elnyeli az erdő és az eső nesze, számomra már nem is létezik. Eltöltött idő, mi újabb formát ad terveimnek, ennyi marad meg belőle, de ennek az újnak már nem adok haladékot. A sárkányok földjére készülök és oda mi sem volna jobb, mint sárkányként megérkezni, bennük talán első látásra szimpátia jele lehetne, számomra pedig egy felesleges alakváltás megspórolása, amúgy is, így a természetes. Hamarjában szedem hát össze tagjaim és néhány pillanat múlva már csak a frissen felszántott föld és temérdek súly alatt megtört fűszálak tanúskodnak arról, hogy ott valami hatalmas tanyázott.

//élveztem a játékot, a következőben meg megtudod a nevét ^^ Köszönöm! és Viszlát legközelebb!
csak megszületett -.- nagyon nem akart átformálódni, úgyhogy ... //

1. küldetés - Egy elf háza

Derűs, kellemesen szellős az idő. A hosszú sétához pont megfelelő és a táj is egészen elképesztő, alig akad a szem egy-egy nem várt akadályba, de az sem hegy, vagy áthatolhatatlannak tűnő erdő. Egy domb, amit könnyű megmászni, keskenyebb, szélesebb facsoportok, ahol jó elidőzni, behúzódni az Nap déli sugarai elől, ahogy nézelődni is. Sok újat és régit találhat a figyelmes szem. Ezzel töltötte idejét Sou, feledve egy kicsit minden Níbevel adódó gondját, feltöltődve lelkileg és testileg is, lerázva a fogadó pörgő életritmusát, de nem belelustulva a szabad életbe. ~ Csoda, hogy a fogadós ennyi idő után is mindig visszafogad. Lehet van belőle valami haszna, csak tudnék róla .. hehe, hát mondjuk a padlásszoba nem a legkényelmesebb és a betevőm sem kerül súlyos összegekbe, tehát már spórol, mert a munkát azt elvégzem, talán túl lelkiismeretesen is. ~ Nyújtózott egyet, az út még hosszúnak, hiszen elhatározta, hogy egészen elmegy a Remény-tenger partjáig és annak mentén halad majd észak felé végső céljaként természetesen a fogadót jelölte meg.
~ De ma éjszakára még jó lenne valami nyugodt helyet keresni. ~ Ami nem tűnt nagyon nehéz feladatnak, keveseket sodort útjába, akik megemlítették hogy ebből és abból a faluból indultak el, de valami oknál fogva egyetlen épületbe sem sikerült belebotlania. Nem is igen vágyott most a négy fal közé, inkább a fák rejtekét szeretné kihasználni és ezért téve egyenes útjába beiktatott egy kis kitérőt a közeli erdőkezdeménynek tartva ezzel. Igazán fel sem fogta elsőre, hogy ezek a fák egy kicsit mások, mint az eddigiek, valahogy élettel telibbek, egészségesebbek és hordoznak valami alig észrevehető titokzatosságot, már közébük lépett, amikor felötlött benne, hogy van egy hangyányi érzése, ami hasonlatossá teszi ezeket a fákat a nimfaerdőbeliekkel. Ugyan nem formáltak riasztó rémarcokat és látható göcsört is csak egy-egy tövénél letört ágnál éktelenkedett, csúf forradásként. Nem járt még az elfek birodalmában, nem tudhatta. Még akkor sem, mikor az egyik ezüsttörzsű fa mellett valami más is feltűnt, Sou a kezébe eddig összeszedett rőzsét letette és közelebb lépett.
~ Egy ház? ~ Hitetlenkedve lépett még párat, hogy jobban lásson, hogy biztos lehessen nem csak valami fényjáték csapta be szemét. De az egyenes, makulátlan nyírszürke fal nem tűnt el, csak szélesebbé, szelíden fordulóvá vált, ahogy elhajolt a közeli fáktól egy másik felé törve, magasra, de megőrizve kecses karcsúságát. ~ Túl szép, ahhoz, hogy csak úgy lakatlanul itt álljon. ~ Összevonta szemöldökét, könnyelműen sétált, nagyon nem is figyelt oda semmire. Most azonban füst kesernyéjét, korom maró szagát érezte, ami egyre gyengébben hagyott csak nyomott az erdő vadvirágos levegőjében. Füstöt azonban nem látott, visszanézett a lerakott kis fakupacra, aztán újra a házra és mikor észbekapott már mellette állt, kikandikálva mögüle pedig nagy meglepetése egy nem csekély méretű lyuk tátongott a kutat körbeölelő falban. Szimatolva, hallgatózva lépett közelebb, hallott valami szaggatott hangot. ~ Valaki sír?! ~ Szólásra nyitja száját, de az egyik kiálló fadarabról egy madár röppen fel, szárnyával még súrolja is Sou arcát, aki így belebotlik és kis híján el is vágódik egy megrepedt seprű nyelében.
- Van ott valaki!? – A törékeny hang riadtnak tűnt, ugyan akkor reménykedőnek is. – Bátyám?
- Ige és nem. – Válaszolt a kérdésekre némi meglepettséggel, de haladéktalan közelebb lépve a fal törmelékeihez. – Merre vagy? Nem esett bajod? – Ugyan hallása megmondta merre kell lennie, csakhogy arra nem látott senkit sem. Körültekintően lépett rá az első kövekre, amik csekélynek mondható súlya alatt is porrá omlottak, ezért mielőtt bármelyikre is ránehézkedett volna, előtte kipróbálta mennyire bírja.
- A kémény mellet vagyok, beszorultam. – A válasz rögtön segített Sounak és így rögtön fel is fedezett egy szoknyadarabot, aztán előkerült még egy topánkába bújtatott láb is. Meg az elf leányzó többi része is, kivéve az, mely felett az egyik gerenda terpeszkedett el. Sou a lányra mosolygott, aki megkönnyebbülni látszott, hiszen itt a segítség, csak hogy ez a bizonyos segítség messze nem ért az építészethez, meg rombolni könnyebben tud. De arról most szó sem lehetett, elnézve a környező falakat, azokon is díszelgett nem egy takaros kis repedés, egyik másikba még Sou karja is vígan befért volna. ~ Hogy szedjem innét ki? Ha óvatlan vagyok, akkor a fejünkre szakad az egész ház. ~
- Meddig akarsz ácsorogni? Kezd nagyon fájni a lábam. – Meglepte a lány hangja, ami panaszos hanghordozása ellenére is szemrehányó volt. Nawara csak intett, úgy, hogy a lány is lássa, aztán letérdelve szemrevételezte a helyzetet, a gerendát megtartották az erősebb faldarabok, de pont azok nyomják össze az elf leányzó lábát.
- Kiszedek néhány követ, és ha úgy érzed, szabadabban mozog a lábad, próbáld kihúzni, de csak lassan. – Mielőtt azonban hozzálátott a kinti farakásból hozott néhány vaskosabb, erősnek tűnő fahasábot. Aztán tenyerét fektette a kövekre, egyé téve azokat, majd meghagyva tartó tulajdonságukat, de anyagi mivoltukat már nem, így könnyen a helyére csúsztathatta a fadarabot és kivehette a tömbé lett törmeléket, amely a varázslat múltával újra darabjaira hullott.
- Siethetnél!
- Igyekszem. – Morogta vissza, kezdte zavarni a bajbajutott hozzáállása. Elvégre senki nem kötelezte rá, hogy kiszedje onnét, csak az a fene nagy szíve, ami valószínűleg olyan lelkiismeret furdalást kreált volna, hogy úgy is visszajött volna. – Tényleg! Mi történt? Elég masszívnak tűnik ez az épület, talán megtámadtak? – Úgy vélte ezzel elterelheti a lány figyelmét, mert sajátára szüksége van, akkor is, ha több varázslatot nem áll szándékában bevetni. Minden természetfeletti erejét arra az eshetőségre tartalékolja, ha a ház még is csak össze akarna dőlni. Így persze a további kiékelést, már kézzel végzi és szerencsére ebben segítségére vannak karmai is, könnyebben talál fogást ez által a kurta formájú darabokon is.
- Valami olyasmi … - Hallatszik nem sokkal később a lány kissé zavart hangja, amit Sou annak tudott be, hogy most tudatosodik benne: kis híján majdnem meghallat. Még fűzött hozzá ezt azt, de annyira lefoglalta az Sout, hogy kiáss a lány lábát, hogy nem igazán figyelt oda.
- Próbáld meg megmozdítani. – Kérte szelíd türelmességgel, érezte a vér fémes esszenciáját és ujjain is megszáradt már a vértől vörös salak.
- Nagyon fáj.
- De menne? – Bekukkantott a lányhoz, aki megszeppenve bólogatott, mire Sou elmosolyodott. Igazából szerette volna, ha az elf tud segíteni, de csak így tudott kellőképpen bíztató lenni, mosolyogva. – Akkor kihúzlak. – Látva a lány meglepett arcát, hozzátette, hogy nem azon a kis nyíláson keresztül, amit kialakított. Fújva egyet kapaszkodott bele a gerendába, a tűzhely maradványai látszólag stabilan megtartották, de attól még óvatosan nehezedett rá és lassan is mászott át rajta. Aztán mozdulatlanná dermedt, ahogy a plafon felöl halk cincogó hangot hallott és vállára finom por hullott. De semmi más nem történt, így tovább haladt, ugyan kénytelen volt néhány fadarabot, nagyobb köveket odébb taszigálni, legalább egy kis szabad teret kialakítani a lány körül, aki igen készségesen segédkezett ebben, már amennyire tudott.
- Felkészültél. – Az igenlő válasz után, lehajolva nyakába vette a lány karját és átfogta a derekát és elkezdte húzni, ezzel együtt egyre feljebb is emelni. – Még egy kicsit bírd ki. – Látni nem, de hallani hallotta, hogy a lány bizony a sírással küszködik és ezt teljesen megértette, a nélkül is, hogy látta volna a sebet. ~ Nincs mégy egy ilyen gyenge sárkány mint én, fogadjunk! ~ De a világért sem közölte volna az elffel, hogy nehéz, sőt erőt véve magán még ölbe is vette, így könnyebb volt átbotorkálni a törmelék között.
- Vigyázz! – Sikkantott fel a lány, mikor már a gerenda képezte akadályt tudták volna maguk mögött, mikor az egyik tartóját vesztett emelet megadni látszotta magát. A lány fölé hajolt, leszegve fejét, de még is felkandikálva, egy apróbb vakolatdarab hullott csak alá, vállára esve aztán elpattanva. ~ He? ~ Sou pislogva nézte a darabot, mert az felpattant és újra célba vette őket. ~ Ez most komoly? ~ De érkezett több égi áldás is, ami már vegyes felvágottként zúdult volna rájuk, ha nem elég óvatos és nem idéz maguk köré egy szélpajzsot. Amiről minden nehézség nélkül pattogtak vissza a leszakadt darabok és kezdték meg önálló labdaszerű életüket, de támadó felállásban. Amint lehetőség nyílt rá kicsit gorombábban segítette át a lányt a túloldalra, hogy utána maga is átugorhasson, újra bűvpajzs mögé helyezkedve.
- Mi ez? – Bukott ki belőle a kérdés, mikor a ruganyos faldarab és társai ismét rohamra indultak, céltudatosan a ház lakóját és annak segítőtársát célozva meg, de a gerendán gellert kapva a romos szoba egy másik szegletébe jutatta a többségét.
- Hát…
- Hát? – Sou rosszat sejtetett ezzel kapcsolatban. És már szinte előrelátóan kutatta az érdekes házőrzőt, mert minek is nevezhetné. Romos ház méltán mérges darabjainak? Esetleg. Az egyre hangosabb recsegés sem tetszett neki, nem akart még több ide-oda pattogó tégladarabot, volt így is elég.
- Csak érintsd meg, akkor visszanyeri az eredeti mivoltát. Kézzel, máskülönben .. hát..– Közölte a megoldást a baj okozója? Egy újabb sejtés volt Sou részéről, de legalább pozitívan állt hozzá az újra és újra támadásba lendülő darabok elkapását illetően. Elvégre nem tűnik gyorsabbnak egyik sem egy halnál és irányváltoztatásra sem képesek önmaguktól. Elsőre még sem sikerült elkapnia egyet sem, hiába ugrott sokakat megszégyenítően magasra csak azt érte el hogy az egyik lapockán vágta. De a sok ugrálás után a második vetődés alkalmával bizton a markában érezhetett nem is egyet, ahol egyből porrá omlott mind. Ahogy a következő és az azt követő is.
- Pontosan mi is történt? – Tette fel még egyszer a kérdést, ám már kint jó félórányi pattogó törmelék vadászat után, a kút mellet ülve, azzal foglalatoskodva, hogy kimossa Hyseinen, az elf lány sebét, hogy utána beköthesse.
- Kísérleteztem… és hát ez lett az eredménye. Tökéletes, ha rád támadnak a házadban, mert az egész ház az ellenségre veti magát, darabonként és mindenki karddal, meg mágiával hadakozna ellenne, de az nem használ. Bár még nem tökéletes. ..
- Nézőpont kérdése. Au! – Meglepetten kapott a fejéhez, amire a Hys mért egy nem is olyan kis ütést. – Ezt most azért kaptam, mert nem hagytam, hogy szétszedjen a saját házad?
- Arg! A férfiak mindig, de mindig elvárják, hogyha jót cselekszenek, akkor körültáncolják őket. Ó nagy hős! Au-au, ez csíp!
- Mellesleg, szívesen! – Itatta fel az előbb a sebre borított folyadék egy részét a kötszerrel Sou, hogy elégedett mosollyal az arcán körbetekerhesse azt, aztán … aztán meg kitalálja hogyan is legyen tovább.

Lothár Von Falkenhausen:

Már vagy 5 napja, hogy elváltak egymástól Daevinnel és azóta szüntelenül csak kereste, de nem volt sehol. Hiányzott neki,pláne, hogy tudta, hogy az ő hibájából történt az, ami történt. Aztán kicsit körbenézett, hogy hova is jutott ki és elámult. Nagy szép kis nyugodt hely volt ez. Elég melegnek bizonyult ez a nap is. Így leült egy hatalmas fa árnyékába. még innen is belátta a szép füves területet. Kicsit messzebb egy birka csoport tűnt fel, juhásszal és terelő kutyával. De a nőt nem vehették észre, mivel ahhoz messze voltak. Elővette kulacsát, belekortyolt és elmerengett.
~Olyan nagy szám van. Miért is mondok ki olyat, amit nem kéne.Akkor most lehet nem itt lennék. Nekem kell helyre rakni, még akkor is ha nehéz lesz.
*Gondolta és elterült a fűben. Talán még egy picit el is szundított.*

Lysanor Eweny:

*Már néhány napja csak utazók Lauriában láttam is egy két érdekes dolgot, de arra nem számítottam, hogy részt veszek Olassië védelmében, ahol meg is halhattam volna, de szerencsére túl éltem az ostromot. Egy kis idő után elérek egy füves pusztára és igen nagy terület lehet ez pusztaság. ~Jobb lenne lepihennem valahol, mert ebben a páncélban nem egy állom utazni több napos utakon.~ Gondoltam magamban, majd körbe néztem a tájon, és kiszúrtam egy fát a távolban ahol lepihenhettek. Gyorsan el is indultam a fa felé, néhány perc után elég közel kerültem a fához, de ekkor veszem észre a fűben fekvő szép hölgyeményt. ~Jobb lesz ha megkérdezem, hogy nem zavarom őt ha itt lepihenek.~ Majd kimérten oda sétálok hozzá és megszólítom. -Üdvözletem hölgyem ugye nem zavarja magát ha én is lepihenek itt- Fejeztem be a mondadóm és vártam a válaszát. *

*A hangomra a lány olyan gyorsan pattan fel a helyéről, amitől egy kicsit vigyorogtam, de hamar abba hagytam közben a lány szemügyre vesz engem, majd megszólal és elmondja a nevét és megengedi, hogy lepihenjek itt majd vissza ült a helyére. -Az én nevem Lothár Von Falkenhausen és köszönöm Lysanor hogy lepihenhetek itt. Még jegyezném nagyon szép neve van egy ilyen szép hölgynek- Mutatkoztam be a lánynak és meg is hajolók előtte, majd én is leülök a fának neki dőlve.
-Miért érdekel téged, hogy honnan érkeztem?- Kérdeztem a lánytól, egy kicsit furcsállom a kérdését, majd jön a következő kérdése, azt kérdezi, hogy miből készült a páncélom, de erre inkább válaszolók. -A legjobb acélból készült a családi páncélom, ezt még az apámtól kaptam mielőtt Evolyranból ide jöttem Lanuriába.- válaszoltam a Lysának közben figyeltem, hogy az arcára rásüt a napsugarai.
-Meg kérdezhetem, hogy mit keres itt egy ilyen szép hölgy, mint maga egy ilyen helyen?- *

*-Én se Lanuriából származom, de én olyan ember vagyok aki nem szeret személyes dolgokat megosztani idegenekkel.- Feleltem a nőnek miközben figyelem őt, közben újból megszólalók.
-Inkább magamon tartanám csak városokban szoktam levenni a fogadókban.- Bár igaza volt tényleg nagyon melegem van ebben a páncélban már teljesen ki izzadtam, de itt a szabadban nem akartam leszedni magamról.
A lány elmondja, hogy megbántott és most keresi, hogy bocsánatot kérjen tőle és látom, hogy egy kicsit elszomorodott, ezért ebbe inkább nem szólók bele, de a következő kérdésére válaszolok. -Én csak átutazok itt semmi egyéb és, majd megyek tovább Menion felé.- Válaszoltam a kérdésére közben a nagy füves pusztákat figyelem.*

*A lány bólintott a válaszomra meg még tett egy rövid megjegyzést mosolyogva. Azt hittem, hogy lesz egy rövid időm pihenésre, de tévedtem amint lehunytam a szememet már is jön a következő kérdés széles mosollyal, hogy miért megyek Menionba. ~Azt hiszem, hogy túl kíváncsi ez a lány, meg beszédes is. De inkább felelek a kérdésére.~ Gondolom el magamban, fel ülők és válaszolok neki.
-Látszik is, hogy nagyon beszédes vagy, de ha kíváncsi vagy azért mert munkát keresek, mert elment a pénzem a páncélom megjavítására és, hogy vegyek egy új kardot, mert az előzött elvesztettem Olassië ostrománál.- fejeztem be a válaszomat és tovább figyeltem a lányt, közben újból a neki dőlök a fának háttal.
-Biztos szép lehet ahonnan te jössz, de én inkább a városokat szeretem. Jobban szeretek a biztonságos városokban lenni mint a természetben. De szerintem is szép ez a táj és nyugtató érzéssel tölt el ez a hely.- Mondtam a lánynak mosolyogva majd újból a táj felé fordítom a tekintetemet.*

*Amikor a lány felé nézek újból akkor látom, hogy meg van döbbenve, de tovább folytatja a mosolygást, majd megszólal és elmondja, hogy ő inkább a külső részeket szereti, de a másik megjegyzésemre csak bólogatott.
- Igen, ez a hely tényleg megnyugtat. Mondta Lysanor, majd ezután kissé félve megkérdezte, hogy van-e családom, ekkor egy kissé hezitálok majd megszólalok.
-Igen van családom, de anyámat nem ismertem mert születésem kor meghalt, apám meg otthon van a nemesi birtokon. Nagyon jóban vagyok az apámmal, mert sokat törődött velem és neki köszönhetem, hogy elengedett világot látni. És neked van családod?- fejeztem be a mondandóm, közben neki dőlök a fának.
Egy idő után már kezd kényelmetlen lenni a páncél és egyre melegebb kezd lenni benne, de azért se fogom levenni itt, mert nem tudhatjuk, hogy történni fog-e valami jobb, ha elő vigyázatosabb vagyok.

*Türelmesen végig hallgatom a lány, amikor az apjáról beszél és meg is értem, hogy miatta hagyta el a hazáját, de nem mondtam semmit mert úgy érzem, hogy nem rám tartozik.
Ezután elmondta, hogy nincsenek testvérei és csak az egyik unokatestvérével van jóban, egy kissé elgondolkodik a Lysanor, majd meg kérdezi, hogy vannak e testvéreim.
-Nekem nincs testvérem egyedüli gyermek vagyok a családban!- Feleltem gyorsan Lysanornak, közben fel állok a helyemről, hogy hamarosan tovább induljak az utamon, magamhoz is vesszem a felszerelésemet. Közben látom, hogy Lysanor elővesz egy kulacsot és a fejére önti, majd újból megszólal. -Így már mindjárt kellemes. Tudod, én már szénné égtem volna a páncélodban. De te tudod.
Erre én is csak meg vonnom a vállam, majd minden szó nélkül elindulok az utam felé. Még egyszer vissza nézek a lányra, de gyorsan vissza fordítom a tekintetem és megyek tovább.*

//Köszönöm a játékot//