Nyugati szeglet

*Akaratlanul is elmosolyodok Jeremy szavaira. Egy erdőben valóban sok a fa, s valahogy mulatságosan hat ez egy elf félvér szájából.*
- Olyan sok baj ért már az erdőben?
*Kérdezek vissza őszintén.*
- Én is hallottam egy erdőről, ahonnan élő ember még nem nagyon tért vissza. Délen, ahonnét jöttem, úgy hívjuk, hogy Hyarmenya-dzsungel.
Borzalmas, varázslatos lények élnek ott, és maguk a növények is van, hogy ellenségeivé válnak annak, aki oda betér.
Így mondják…
*Fejezem be, mert én nem próbáltam meg, aki meg igen, arról utána nem hallottunk.
Persze valakinek vissza kelle tt térnie, ha már ennyit tudunk róla.
Jeremy talált egy fát, ahova bebújhatunk. Nem nagyon van választásom, így követem őt oda, a fa odvába.
Az eső egyre jobban esik. Ez már igazi zuhé lesz és tényleg jó, hogy időben találtunk menedéket.*
- Igen, jó, hogy itt van ez a fa.
*Mosolyodok el Jeremyre.
Hallgatom az eső cseppjeit, a monoton zaj az otthonomra emlékeztet.
Ha van elég helyem, akkor felhúzom a térdeim és átkarolom őket két karommal.
Az állam is rájuk helyezem és kinézek az esőbe.
Ha nincs, akkor közelebb húzódik Jeremyhez és a vállára hajtom a fejem, úgy nézek ki az odúból.*
- Verekedni tanítanál?
*Nézek rá kérdőn. Három nap alatt nem tudom, mennyit lehet tanulni ilyesmit, de kíváncsivá tett engem.
Nem mintha szeretnék verekedni, én jobban szeretem azt amit Roza mama csinált, de az azért tény, hogy amióta elindultam, elég sokszor kerültem bajba és csak a szerencsén múlott, hogy volt, aki megmentsen.*

Tudom, hogy elég bolondul hangzik, hogy egy erdőben pont a fák zavarnak, de hát végül is ez az igazság, de ettől még nem kevésbé nevetséges.
- Hát….akadtam már össze rablókkal, farkasokkal és még egyszer orkokkal is, és bár egyik sem végződött végzetesen, de valahogy elment a kedvem az erdőben való sétálgatástól. A rablókat csak épp, hogy megúsztam. – felelem az ujjaimon megszámolva a lehetőségeket, amik után majdnem ott hagytam a fogam pár hasonló helyen.
Természetesen én is hallottam olyan erdőkről, amikről Fela beszél és nagyon remélem, hogy egyszer sem tévedek be egy olyanba, mert már az előbbi felsorolás is elég volt számomra egy életre, nem állt szándékomba még fokozni is.
- Szóval akkor igazán megértheted, hogy miért nem szívelem a sötét, sűrű lombos helyeket és bízom benne, hogy ez nem pont egy ezek közül. – nézek körül sóhajtva. – Nem vagyok ismerős errefelé, igaz pletykákat sem hallottam ilyenről szerencsére. – nyugtattam meg a lányt, ha esetleg a frászt hoztam volna rá.
Én sem akarom erre terelni a gondolataimat, hiszen azért megéltem már egy és mást, így azért nem tojom össze magam egy nagy csoport fától, erre pont jól jön, hogy Fela ruhájára és az önvédelmére terelődik a szó.
Mondjuk nem éppen arra gondoltam elsőre, hogy én tanítom meg verekedni, de végül is miért ne lehetne belekezdeni, hiszen ezeken az utakon soha nem lehet tudni, mi jön velünk szembe, vagy mire ébredünk éjszaka.
- Hát, végül is miért ne………bár nem is arra gondoltam, hogy profi közelharcost faragok belőled három nap alatt. – vigyorodom el a kérdésre. – Én sem vagyok az, de pár fogást, főleg, amit egy nő bevethet, azért mutathatok, amivel meglepheted, ha valaki csak azt nézi, hogy asszonyszemély vagy. Ha tényleg van kedved, akkor a legközelebbi pihenőnél el is kezdhetjük. – kezdtem egyre jobban belelkesedni.
Még soha nem tanítottam senkit, így izgatott a dolog, hogy mennyire sikerülhet és Fela okos lány volt.
Az eső teljes vehemenciával esett, szinte függönyt húzott körénk, de azért már kezdett világosodni.

*Azt azért magamban én is elismerem, hogy az erdő, ahol messzire nem lehet ellátni, biztosan jobb lehetőség valakit kirabolni, vagy megtámadni lesből, mint egy nyílt síkság, vagy akár egy dombos vidék.*
- Igen, így megértem, de én a dzsungelen kívül erdőben még nem jártam olyan nagyon rosszul.
*Aztán meglepődök. Ezek szerint félreértettem Jeremyt, mert ő nem arra gondolt, hogy harcolni tanít.*
- Akkor milyen fogásokra gondoltál, hogy meg tudjam védeni magam?
*Teszem fel a kérdést, és már nem az aláhulló esőcseppeket nézem, hanem a félelf tolvaj arcát.
Az esőről, erről a bő vizű zuhéról egyébként is a testvéreim jutnak eszembe, akikkel még sokszor örültünk is a hűsítő zápornak.
Mifelénk melegebb minden és a rekkenő hőségben sokkal jobban tud esni egy nagy vihar, vagy zápor.
Utána a föld gőzölögve adja ki a ráhullott víz egy részét és nem lehet mással összehasonlítani, ahogy a vízzel telt föld illata terjeng mindenfelé.
Ott a nappali záporok után mindig kisüt a nap és a pára szinte nedvessé teszi a levegőt is és a bőrünket is.
Aztán megszárítja a nap.*
- A testvéreimmel régen birkóztam, de a legtöbb helyzet nem egy testvéri birkózásra hasonlít.
*Elég epésen jegyzem meg, de azért az érdeklődés ott csillog a szememben, hogy vajon mit fog tanítani nekem ez a szálas, félelf fiú.*
- Kíváncsi vagyok, hogy mit tanítasz majd nekem....

Azért annyira nem tartok az erdőtől, hogy hajlandó legyek több mérföldes kerülőre, de azért igyekszem kellő óvatossággal közlekedni benne és nyitva tartani a fülem.
- Hát ne is legyen ebben részed, de azért, ha ilyen helyen jársz, légy mindig éber. – javaslom neki, lehet hasznát veszi, ha mégis a kószák életét választja.
Mikor visszakérdez, hogy mire gondoltam, amikor a védelmére gondoltam, látom rajta a meglepődést és én sem értem, hogy mi a baj az ajánlattal, de végül leesik.
- Óóóó, ezek is jók egy harcban, csak inkább olyanoknak valók, akik nem az erejükben, hanem a meglepetésben és a váratlan dolgokban bíznak. Lehet, hogy egy lovagnak ezek aljas fogásnak tűnnek, de, ha ezzel megmentheted az életed, a becsületed, akkor azt hiszem az a lényeg. – magyarázom Fela-nak, hogy mire akarok kilyukadni. – Például nem kell hozzá nagy erő, hogy egy veled szemben állót meglepj azzal, hogy a tenyered alsó részével alulról felfelé üss az orrára. Nagyon fájdalmas és egy nőtől főleg nem számítanak rá. Lesz időd elszaladni vagy akár megölni, ha nincs más lehetőséged. Nem tudom használtál-e már valamilyen fegyvert, kardot, tőrt vagy íjat? Persze azzal is megmutatom, hogy minek és hogyan veszed hasznát, ha van hozzá kedved. De első a meglepetés ereje, a puszta kéz, hiszen ahhoz nem kell idő, hogy elővedd.
Közben eláll az eső és már csak a levelekről csepeg a víz, sokkal világosabbá is válik, így örömmel bújok elő és szívok egy mély levegőt a friss illatokból.
- Még van időnk jócskán, hogy előrébb jussunk. Ha akarod meg is mutatom mire gondolok, te meg elmondod tetszik-e az ötlet.
Persze csak finoman, lassan próbálom a mozdulatot elmutogatni neki, ha nem viszolyog tőle, hogy megtanulja. Van még pár „aljas” fogás a tarsolyomban.

*Kezd leesni a tantusz, amikor Jeremy a meglepetésről erejéről beszél és nem arról, hogy valaki izmaival és fegyvereivel szerezzen érvényt akaratának.
Én sem szeretem az aljas dolgokat, de ha az életemről van szó, lehet, hogy van olyan pillanat, amikor inkább szükségem van rájuk, mint arra hogy meghaljak.
Beleborzongok, hogy valakinek így okozzak fájdalmat. Nem sok betört orrot láttam már, de el tudom képzelni, hogy mit érez az, akinek így felütik a sajátját.*
- Tőrt használtam, de nem harcra…
*Felelem bizonytalanul.
Kitágult szemekkel hallgatom a szavait, és el sem tudom képzelni, hogy pár nap alatt ilyesmiket tanítson meg nekem. Persze, lehet, hogy csak megmutatja, és rajtam áll, mennyit is fogom gyakorolni.
Követem a félelfet ki a szabadba és jólesően nyújtózok egyet a friss levegőn. Csak most veszem észre, hogy mennyire elgémberedtem odabent ücsörögve.
A szavaira ránézek.*
- Nem bánom, mutasd meg az elsőt…hogy lássam, mire gondolsz. Hogy akarod megtanítani…
*Most már felé is fordulok. Igazán kíváncsi vagyok, hogy akar tanítani.*

Én egyáltalán nem tartozom azok közé, akik bármit is elvetnek csak azért, mert nem tartják tisztességesnek egy küzdelemben. Egyrészt tolvaj vagyok, a törvény másik oldalán élek általában, másrészt mi értelme van lovagiasan, becsülettel eltelve meghalni? Én inkább életben akarok maradni, kit érdekel, hogy mennyire tetszik ez másoknak vagy mennyire nem.
Persze elképzelhető, hogy Fela-nak nem fog bejönni ez az ajánlat, de mivel attól sem szaladt világgá, amikor elmondtam neki, hogy mivel keresem a kenyerem, talán ez sem fogja jobban felzaklatni, elvégre csak azt akarom, hogy ne legyen teljesen kiszolgáltatott, hiszem sok férfi könnyű prédának tartja az asszonynépet, aki nem páncélban, vagy nem karddal az oldalán közlekedik, bár ez sem mindig nagy visszatartó erő.
Hagyom, hogy megeméssze az ajánlatomat és eldöntse, akar-e tanulni olyan fogásokat, amit említettem és amivel alaposan meglepheti elbizakodott ellenfeleit.
Az, hogy volt már tőr a kezében, hát ez jó hír, de, hogy még sohasem használta másra, mint az étkezéseihez, hát ez várható volt és nem túl biztató, de hát valahol csak el kell kezdeni. Különben sem profi késelőt akarok belőle faragni, elég, ha tudja hová szúrjon.
- Remek, akkor legalább tudod, hogy néz ki. – kuncogok fel, miközben kimászom és megvárom míg ő is követ a felfrissült természetbe.
Aztán a válaszát is megkapom, hogy nem zárkózik el a tanulástól, bár mivel még sosem okítottam senkit, kérdés mennyire leszek érthető, így inkább megmutatom, lassan és többször, hogy mire gondolok.
- Ha eléd állnak, egy nőt nem félnek megközelíteni, főleg, ha nem viselsz feltűnő fegyvereket. – állok elé én is. – Így van lehetőséged egy gyors mozdulatra. – mozdul a kezem a tenyerem tövével az orra felé, csak imitálva a mozdulatot, mellyel felfelé ütök. - Általában senki nem számít rá, így nyerhetsz időt, arra, hogy más fegyvert is előránts, vagy elszaladj. Még ha többen vannak akkor is sokat jelent amíg összekapják magukat.
Azt nem említem egyelőre, hogy ha gyengén találja el ellenfelét, akkor is elég fájdalmas, de, ha elég erősen üt, akár meg is ölheti, ha az orrcsont annak agyába fúródik.
Párszor elmutogatom, aztán, hagyom, hogy is megtegye a mozdulatot, majd egy csuklónyi vastagságú facsemetéhez vezetem.
- Üss rá, úgy, ahogy mutattam. Csak, hogy érezd milyen, mikor eltalálsz valakit. – intek a fára.
Ha megtapasztalta, hogy ez azért neki sem lesz kellemes, akkor elégedetten bólintok.
- Tudnod kell, hogy neked sem lesz kellemes. De most menjünk és próbáljunk meg kijutni estére az erdőből. – intek az ösvényre.
Nyugodt voltam, mióta elment a vihar, még nem hallottam semmi neszezést, így valószínűleg előtte is csak a képzeletem játszott velem.

*Úgy látom, Jeremy jót szórakozik azon, hogy nem ismerem a fegyvereket, de én annyira nem bánom.
Roza mama szerint, aki fegyvert hord magánál és használja is, előbb-utóbb szembekerül olyannal, aki nála jobban használja és akkor kész a baj.
Összefonom karjaim melleim előtt és úgy figyelem, mit mutat el egymás után többször.
Hátrébb hőkölök, ahogy mutatja, hogy hogy ütne meg.
Nem tehetek róla, nagyon valóságos volt, azt hittem, tényleg el fog találni engem.
Aztán azt akarja, hogy én is tegyem meg. Sutának, lassúnak, gyengének érzem a mozdulatot, ahogy én próbálom lassan mutatni, aztán gyorsabban neki, hogy hogy csinálnám.
Nincs bennem harag, így elég nőiesre sikerednek a mozdulataim.
Aztán egy facsemetéhez vezet, és én óvatosan ütöm meg.
A fa törzse így is kemény, de szerencsére nem olyan vastag, érzem, hogy el is mozdul, ahogy finoman hozzá ütök a tenyeremmel.
Finoman megmasszírozom a bőrömnél világosabb tenyeremet és úgy nézek vissza rá.*
- Elhiszem, most is érzem a fának a törzsét.
De az ember orra nem puhább ettől?
*Aztán követem tovább.*
- Téged ki tanított verekedni? Volt valamilyen kiképzésed, mint a katonáknak?
*Az erdő fái között betűz a nap, végre úgy érzem, kezd melegedni az idő. Jól jött az a szállás az istállóban. Hideg lett volna éjjel. Nekem eddig nem jutott eszembe, hogy ilyen helyekre lopózzak be.*

Végül is nem lepődök meg nagyon, hogy még soha nem harcolt fegyverekkel, bár akkor még jobban csodálom, hogy megúszta épp bőrrel azt a mészárlást, amiről beszélt, de talán pont ez volt a szerencséje. Nem azzal foglalkozott, hogy megállítsa az orkokat, megvédje magát, vagy mást, hanem az életét mentette. Nem mindig a hősiesség a célravezető, ha egy hadsereggel áll szemben az ember.
Nem akarom megijeszteni a megmutatott mozdulattal, azért is csinálom először lassan, hogy figyelmesen elsajátíthassa, igaz nem kell hozzá, nagy technika, csak pontos ütés és lehetőleg minél nagyobb gyorsaság.
- Ne félj! Soha nem ütnék meg egy védtelen nőt. – ingatom meg a fejem. – De pont ez az, ami az útonállókat és az erőszaktevőket nem tartja vissza. Ellenük kell ezt bevetned. – magyarázom neki, hiszen ez a tanítás célja.
Nem érdekes, hogy kissé lágyabbak a mozdulatai, de nem elég gyors az ütése.
- Az ember orra csontos és az is legalább ennyire fájni fog. – mosolyodom el, ahogy a kezét masszírozgatja. – Ezért is kell rá felkészülni, hogy utána, ne a kezed dajkálgasd, hanem tudj cselekedni, amit kell. Viszont míg az ütésed kezd alakulni, nem elég gyors, így könnyen kivédhető, ezért kell még gyakorolni. De ma már csak, ha megállunk éjszakára. – lépek ki az ösvényen.
Jólesik a nap fénye, ami átsüt a lombokon, vidámabb kedvre hangol.
- Apám tanított valamikor, - hallgatok el egy kis időre, aztán megborzongok, lerázom magamról a sötét emlékeket, - aztán az élet. Sokfelé megfordultam, ott is ahol nem szeretik a magamfajtát, így ellestem ezt-azt. Az íjjal jobb vagyok, de az valószínűleg adottság, ahogy a mágia is, bár azzal nem dicsekednék.
Csendesen lépkedek tovább, gondolataim szándékaim ellenére visszaszállnak arra a baljós éjszakára és öcsém rémült arcára. Vajon hol lehet most?
- Neked van testvéred, ha jól értettem, hányan vannak? Jó, ha valakinek van testvére, aki megvédheti.– mondtam halkan.

*Figyelemmel követem Jeremy tanítását. Elhiszem, amit mond. Lehet, hogy én csak a saját orromból indulok ki, az orrom hegye tényleg puha, de feljebb, már az enyém is keményebb.*
- Rendben. Én soha nem verekedtem még.
*Egyezem bele és követem is őt tovább. Mesélni kezd, aztán elhallgat. Nem zavarom meg, biztosan sok emléke van neki, amiket átél, és nem akarja elmondani őket.
Nekem is vannak olyanok, amikről nem szívesen beszélek és végül is csak egy idegen vagyok.
Ha csak abba belegondolok, hogy én mennyi ideje indultam el és mennyi minden történt velem, el tudom képzelni, hogy egy évek óta vándorló tolvajjal mi minden eshetett meg.*
- Jó lehet ilyen adottságokkal rendelkezni.
*Utalok a mágiára és az íjászkodásra. Aztán kérdez tőlem és erre azért felderül az arcom.*
- Tucatnyian voltunk testvérek, lányok és fiúk. Nagy családunk volt, de már mind elhagytuk a szülői házat….a többiek letelepedtek, családjuk van. Művelik a földet, élik életüket.
*Én vándorlok csak magamban. Ez már csak bennem fordul meg, de az arcomról a mosoly nem hervad le egészen, csak érzek egy kis szomorúságot.
Emlékeimben megszépül a kis, déli falu, verőfényes napsütésben, eső utáni illatokban fürdik, az emberek boldogok, esténként kószák mesélnek a tűz mellett.*
- Nagyon szeretem őket. Neked van testvéred?
*Elhalkult a kérdés végére, de nem éreztem azt, hogy nem tehetem fel ezt a kérdést neki.
Az erdő fái között egészen más most, mint amit délen megszoktam, ott másfajta fák vannak.*

Nem azért nem beszélek részletesebben a kezdetéről taníttatásomnak, mert nem ismerem eléggé, persze ez is benne van, de nem tartom magamra nézve veszélyesnek a lányt, hogy ez legyen a fő visszatartó ok. Inkább a nyomasztó emlékek azok, melyek még mindig előbukkannak, a miértek és a hogyanok, amikre azóta sem találtam magyarázatot, legalábbis olyat, amit el tudtam volna fogadni.
Nekem sohasem volt szempont, hogy valaki, fehér vagy fekete, elf , törpe vagy ember. És bár most felnőtt fejjel felfogom, hogy mi vezethette annak idején családom lemészárlóit, megérteni sosem fogom.
- Szerintem mindenkinek van valamihez adottsága, de nem panaszkodom, jó hasznát vettem már párszor. – bólintottam a megjegyzésére, bár több mágikus tudásnak, lehet nagyobb hasznát vettem volna.
Sok-sok év telt már el, mióta elvesztettem a testvéremet, de még mindig összefacsarodott szívvel hallgattam, hogy milyen jó, ha van valakinek olyan szerencséje, hogy nagy családja van.
Fela-n is látszik, hogy mennyire felvidítja már csak az is, hogy beszélhet róluk, ahogy gondolatai a családjához szállnak, még ha szülei közre is játszottak a szökésében.
- Van…… - szólalok meg kis hallgatás után, nem tudva, hogy miként is válaszoljak a kérdésére, bár valahol számítottam rá, - de nagyon kicsi korunk óta nem láttam őt, de biztos vagyok benne, hogy él valahol……….nem hallhatott meg, azt éreztem volna, azt egy testvére megérzi, igaz? – nézek kérdőn a lányra, szememben a kétségbeesett várakozással, hogy valamilyen módon alá tudja támasztani a reményemet.

*Jeremy hallgatása elég beszédes. Kezdem érteni, hogy történt valami, amiről vagy nem szívesen beszél, vagy pedig olyan rossz, hogy azért gondolja meg, mit is mondjon a kérdésemre.
Aztán csak válaszol és én út közben ránézek, hogy láthassam a szemét és az arcát közben.
Szánom most ezt a férfit és kezd kirajzolódni előttem egy olyan életút, ahol vegyes házasság volt, elf és nem elf között, s ahol a férfi testvérét elszakították tőle. Ki tudja, mi történt pontosan a szüleivel?
Én nagyon megsínyleném, ha egyetlen testvéremet is elveszíteném.
Ahogy a szemébe nézek, látom benne, hogy mit szeretne hallani, de én nem biztos, hogy meg tudom ezt mondani neki.
Szerencsés vagyok, hogy mindegyik testvérem él, akikkel együtt nőttem fel.*
- Én…nem tudom, de biztos így van. Szerintem a testvérek között olyan szoros a kapcsolat, amilyen nincs másik a világon.
*Nehéz úgy válaszolni, hogy az jó válasz legyen és ne bántsam vele. Vajon a régen történtek sodorták arra az útra, aminek a végén tolvaj lett belőle?
El tudom képzelni, szerintem jó kedvéből senki nem kezd el lopni. Nálunk, a faluban legalábbis nem tudnám elképzelni. Talán éhezett is, talán elveszített mindent és ez volt az utolsó, amivel próbálkozott, hogy túléljen valahogy.
De lehet, hogy csak élénk a fantáziám, hiszen csak egy tapasztalatlan, falusi lány vagyok, aki szereti a meséket.
Együttérzőn érintem meg a vállát a kezemmel, de nem tudok mást mondani.
Az aljnövényzet még mindig kapaszkodik belém, de már úgy mozgok, hogy ki is szabaduljak. Szerencsére nincs olyan erősen ragaszkodó cserje a közelben, mint indulásunkkor.*
- Talán az istenek kegyesek lesznek és találkozni is fogtok. Csak Ritalea akarja úgy….
*Gyenge érvek még egyetlen istennel sem találkoztam. A köpenyem lassan lesz egyre vizesebb az ázott aljnövényektől. Aztán végre egy szélesebb szakaszra érünk, két ösvény találkozik az erdőben, bár lehet, hogy inkább csapásnak kellene csak neveznem.*
- Ez a hely ismerősnek tűnik. Mintha már jártunk volna erre…de lehet, hogy csak nagyon hasonlít.

Sok éve élek már a kétségekkel és még soha nem kérdeztem meg ezt senkitől, most mégis olyan valakitől várok rá választ, akit alig ismerek, de valahogy mégis megbízom benne és talán az váltotta ezt ki belőlem, ahogy végig hallgattam min ment keresztül. Ő is hirtelen szakadt el mindentől, amit eddig biztosnak vélt, a meleg családi otthontól, a békés élettől, szembesülve a kegyetlen valósággal, bár ezt ő valamennyire felnőtt fejjel élhette meg, míg nekem kölyökként volt benne részem.
Nem kapom el a tekintetem, amikor kutatóan mélyed pillantása az enyémbe, hiszen választ várok, ami talán megnyugtat valamelyest, vagy talán további kételyeket mélyeszt bennem, hiszen miért is várnám el tőle, hogy tudja számomra a választ.
- Én is így gondolom, de már kezdenek annyira elfakulni azok az érzések, hogy magam sem tudom. – rázom meg a fejem, de egy halovány mosoly feldereng köszönetképpen felé. – Ne haragudj, nem akartam ilyen személyes kérdéssel meglepni téged, csak valahogy előjött. Remélem tényleg rábukkanok egyszer, míg élek nem adom fel. Felelős voltam érte és nem vigyáztam rá eléggé. – tettem még hozzá, de úgy éreztem, ha már így letámadtam ezzel a kérdéssel tartozom némi magyarázattal. – Megtámadták és megölték a szüleinket, amikor még kis gyerekek voltunk, kivittem az öcsémet a házból, de aztán vissza kellett mennem, hogy ruhát szerezzek, akkor tűnt el.
Az érintése jól esik, bár eszemben sem volt sajnáltatni magam, csak jó volt elmesélni valakinek, kissé meg is könnyebbült tőle a lelkem. Valószínűleg az erdő sem volt rám jó hatással.
Eléggé elterelődtek a gondolataim, hogy ne figyeljek fel a küzdelmére a bokrokkal, bár egyre ügyesebben kerüli el marasztalásukat.
Azonban az ösvény kereszteződéséhez érve felpillantok komor gondolataimból és én is alaposabban körül nézek.
- Elvileg nem járhattunk itt, hiszen a nap végig a hátunk mögül sütött, de tényleg nagyon ismerős. – hajolok le, hogy árulkodó nyomokat keressek esetleges tévedésünkre, de nem vagyok nagy nyomolvasó, meg a fűben, amúgy sem sokat látni, így aztán nem is megyek vele sokra. – Azt mondom továbbra is arra kell mennünk. – intek a tovább vezető ösvényre. – De karcoljuk meg a fákat, hogy biztosra menjünk. - veszem kézbe a tőrömet.
Feszültség kezd szétáradni bennem, mert ez nem egészen normális, de talán csak tényleg véletlen és ez egy másik kereszteződés.
Azért biztosan indulok meg az eddig követett irányba, legalábbis egy külső szemlélő biztos nem látja, hogy ez nem teljesen igaz.

- Semmi baj. A család egy nagyon fontos dolog, és ha neked ő az egyedüli élő családtagod, természetes, hogy így érzel.
*Válaszolom, és együtt érzek vele. Nem is tudom, mit éreznék, ha elveszíteném a szüleim és a testvéreim. Ő pedig ezt gyerekként élte meg. Borzalmas lehetett. És még így is egész ember, elf lett belőle.
Igen, a nap lehet a támpont, amit mond. A fák lombjai között áttűnő fénysugarak sokat segítenek, hogy ne tévedjünk el, és tényleg a hátunk mögül sütött eddig.
Lehet, hogy csak én bizonytalanodtam el és végülis egyik elágazás lehet éppen olyan, mint egy másik. Leguggolok, és így az arcunk majdnem összeér, ahogy ő is lehajol nyomokat nézni. Én nem látok semmi különöset, és ő sem.*
- Jó, ez egy jó ötlet!
*Válaszolom én is. Nem veszek elő tőrt, szerintem elég, ha ő karcolja a fákat és én meg figyelek.
Magabiztosnak látszik és én el is hiszem, elvégre félig csak elf, és nálam sokkal gyakorlottabb vándor.*
- Remélem, nem tévedünk el.
*Aztán csendben követem, ha nem válaszol, hallgatom az erdei hangokat, és ahogy egy újabb, nagyon hasonló elágazáshoz érünk, már kutatni is kezdem a karcolást a fatörzsön.
Nem látok karcolást, de lehet, hogy Jeremy szemei élesebbek és ő meglátja. Ha így van, akkor valami nagyon furcsa történik, mert most én is jobban figyeltem a napot és még mindig a hátunk mögül sütött egész úton idáig.
Igaz, azóta el is telt egy kis idő, lehet már dél is, mert kezdek megéhezni.*

- Már régen volt! De köszönöm, jól esik az együttérzésed. – mosolyogtam rá, igyekezve lerázni magamról a búskomorságot, ami nem volt idevaló, hiszen jobb lett volna a környezetemre figyelni, nem elmerülni a keserű múltba, amivel úgy sem tudtam mit kezdeni.
Igaza volt, ha Ritalea úgy akarja, akkor úgy is összefonódik a sorsunk és találkozni fogunk.
Magabiztosabbnak mutattam magam, mint amilyen voltam, hiszen bár meg voltam győződve az igazamról, jó darabig nem figyeltem és ez megzavart.
Miközben a nyomokat igyekszem kibogozni érzem, ahogy Fela közel hajol hozzám és meleg lehelete megborzolja a bőrömet. Meg kell vallani, hogy szép lány és tetszik is nekem, de valahogy eddig ez fel sem merült,……ahogy most nincs is itt az ideje ilyetén gondolatoknak, mikor lehet, hogy épp körbe-körbe járunk egy erdőben.
Leküzdöm feltámadt zavaromat és inkább előhúztam a tőrömet és elindultam az ösvényen, minden harmadik fára húzva egy rovatkát szem magasságban.
- Ha tartjuk az irányt, nem tévedhetünk el. – ráztam meg a fejem és most már fokozottan figyeltem rá, hogy a nap a hátamban legyen.
A nem sokkal később felbukkanó újabb kereszteződés láttán azonban csúnya káromkodást mormolok el magamban.
- Ez nem lehet! – fürkészem a tovább vezető út melletti fákat, de a vágásoknak nyoma sincs, így legalább az nem fordulhatott elő, hogy kört írtunk volna le, ami biztosan, amúgy is kizárt, de két egymás után véletlen is sok a jóból. – Bár nem tudok erre nagyobb települést, de úgy látszik nagy itt a forgalom. – igyekszem megnyugtató választ találni a dologra. – Felmászom egy fára, hátha onnan már látni valamit. Nem lehetünk messze az erdő végétől már. – próbálom elnyomni feltörni készülő idegességemet. – Ez egy teljesen normális erdő, és ez csak egy másik keresztút. – szögezem le.
A fülem azonban hegyezem és most már mintha megint hallanék olyan apró neszeket, amiket még az elején, de az is lehet, hogy csak az idegeim űznek tréfát velem.
Inkább kinézek magamnak egy fát és mászni kezdek, már a felénél járok, mikor, mintha falaki egyszerűen elrántott volna onnan és én nagyot esve landolok a földön pár méterre a lánytól.
A levegő kiszalad a tüdőmből és nem kapok levegőt, csak abban bízom, hogy nem törtem el semmimet.

*Jeremy sem talál vágásokat és ez megnyugtató nekem is. Tehát nem tévedtünk el.*
- Azt mesélik, hogy amikor a fekete sárkány elpusztította Elsgát, az ottani elfek ide, a Nyugati szegletbe menekültek és itt telepedtek le.
A kószák is beszélték a faluban.
Nem lehet, hogy itt élnek, rejtőzködve mindenki elől?
Talán ők taposták ki ezeket az ösvényeket….
*Próbálok magyarázatot találni a rejtélyes csapásokra.
A fa alatt állva figyelem, ahogy útitársam ügyesen felkapaszkodik az egyik fára. Felfelé szegett fejjel figyelem őt.
Nem látok rajtunk kívül senkit a közelben, de mégis, mintha valami megrántotta volna, hirtelen rándul egyet és lezuhan nem messze tőlem a földre.
Elég hangos a puffanás, és magasról is esett.
Aggódva sietek mellé.
Egyszer Konga leesett a fáról, és amikor Roza mamával kisiettünk hozzá, ő sem kapott levegőt, ahogy most Jeremyt sem látom lélegezni.
Ha magánál van, óvatosan megmozdítom, hogy hozzá férjen a kezem a nyakához, majd a gerincéhez. Nem olyan nehéz, mint gondoltam, és első gondolatra a gerincét tapogatom végig.
Nem egy gerincet nézetett végig velem Roza magam és így tudom, hogy hol kell figyelnem a csigolyákra, és mi normális.
A férfi minden csigolyája rendben van.*
- Jeremy, hallasz engem? Megemelem a mellkasod, hogy levegőt kapj, próbálj lélegezni!
*Az első ez, azonban, ha nincs magánál, és nem reagál a szavaimra, akkor megnézem, hogy a nyelvét véletlenül nem nyelte-e le, Roza mama szerint ez nagyon fontos, és ha nem, akkor megpróbálom szájból-szájba lélegeztetni, hogy magához térjen.
Akár magánál van, akár később tér magához, megkérdezem, ha már tud válaszolni.*
- Fáj valamid? Tudsz mozogni?

Az, hogy nem találom a jelöléseimet a fákon, megerősíti bizakodásomat, hogy még sem valami erdei manó tréfájának esünk áldozatul, amikkel a falusi gyerekeket ijesztgetik, hanem csak valami hasonlatosság forog fenn.
Mindenesetre érdeklődve hallgatom Fela lehetséges magyarázatát, hogy ő mire gondol a nyomokkal, vagyis az ösvényekkel kapcsolatban.
- Valami hasonlót én is hallottam, de valahogy nem így képzelnék egy tündér lakta erdőt. – nézek körbe érdeklődve, próbálva átlátni a lombokon, a bokrokon, bár őszintén a dolgot inkább csak mesének tartom, na meg fogalmam sincs milyen erdő szimpatikus a tündéknek és milyen nem. – De akár még igazság is lehet ebben, viszont akkor is jobb lenne kijutni innen, úgy hallottam némelyik elf kolónia nem szíveli mások társaságát. – teszem még hozzá.
Ha ennyire rejtőzködnek akkor minek háborgatni őket, ha meg azt akarnák, hogy lássuk őket, akkor biztosan megmutatnák magukat. Legalábbis nekem ez volt a véleményem, valamiért sokszor feszélyezett velük szemben félvér voltom, így én sem nagyon kerestem a találkozást, ha nem volt muszáj. Az íjam megszerzése, az más lapra tartozott.
Tolvaj létemre a mászás sosem okozott gondot, most mégis hirtelen úgy éreztem, mintha a fa kitépte volna magát a kezem közül és én hirtelen a semmibe kapaszkodtam, ami meg is hozta az eredményét és lezuhantam, vissza a földre.
Még kezdő koromban volt, hogy párszor leestem valahonnan, de ekkorát még nem zuhantam soha.
Pár pillanatig azt sem tudtam merre van fenn és merre lent, a levegő sem akarta megtölteni a tüdőmet, csak erőlködtem, míg egy kéz meg nem emelt és a lány szavai először haloványan, majd egyre erősebben kezdtek elérni hozzám, átvágva rémült gondolataimon, hogy meg fogok fulladni, miközben érzetem, ahogy kutató kezei ellenőrzik csontjaim épségét, bár ezen nem igen töprengtem akkor.
Próbáltam megszólalni, de nem ment, éreztem ahogy a vér a fejembe tódul, aztán egy finom kis kéz határozottan kinyitja a számat, majd puha ajkak tapadnak rá, amitől a vár ugyan marad a fejemben, legalábbis egy része, a másik máshová vándorol, de a levegő útja akadálytalanná válik, én meg önkéntelenül csókká változtatom segítő szándékát. Védelmemre legyen mondva, mg soha senki nem lélegeztetett szájból szájba.
- Azt hiszem. – nyögök fel, ahogy eltávolodik és, ha nem vágott képen addig, zavartan folytatom, bár akkor is, ha megkapom a megérdemelt fülest. – Ne haragudj! Nem egészen voltam magamnál.
Miután megmozgatom a porcikáimat és én is meggyőződöm, hogy nincs semmi bajom, bár valószínűleg jó pár kék folttal leszek gazdagabb, feltápászkodom.
- Te láttál valamit? Mi a fene volt ez? Mintha valaki egy láthatatlan kötéllel lerántott volna a fáról. – magyarázom neki, hogy mi történt velem. – Nagyon nem tetszik ez. – csóválom a fejem, de közben folyamatosan figyelek körbe-körbe. – Szerintem kapjuk a nyakunkba a lábunk és siessünk, ahogy bírunk, valami nagyon nem szeretné, hogy itt legyünk és én nem akarok vitatkozni vele.
Lehet, hogy egy kocsmai verekedésben megállom a helyem, de nem vagyok bolond, hogy egy rejtélyes és minden valószínűség szerint mágikus tudású valamivel huzakodjak. Én csak ki akarok jutni innen.
- Az biztos, hogy van valami körülöttünk. Mielőtt felmásztam akkor is hallottam némi neszezést. Ha sietünk estére kiérünk innen.

*Sajnos nem kap levegőt, pedig a nyelve a helyén van, amikor kezemmel kinyitom a száját.
Nincs más választásom, levegőhöz kell juttatnom, különben itt fullad meg előttem fekve.
Érzem, hogy amikor a szájába fújom a levegőt, az utat talál magának, habár a segítő szándékomra egy csók a választ.
Egy pillanatig még úgy is maradok, aztán csokoládébarna bőröm bíbor pírt kap és én hátrahőkölök.
Nem mintha annyira rosszul esett volna, hiszen Jeremy meglehetősen jóképű, talán másképp, mint a zsoldos Moozen, akinek férfias, cserzett bőre árulkodott arról, hogy sok időt töltött a szabadban.
Azért még ki tudom mondani a kérdést, amire megkapom a választ.
Nem visz rá a lélek, hogy felképeljem ezért az atrocitásért, feltéve, hogy annak tekinthetem, hiszen nem bántott vele.
De ő most sebesült, és emellett nem is olyan régen megmentett ő is engem. Ki vagyok én, hogy bántsam?
Zavartan, szemem lesütve kapom el arcom. Nem tudom, hogy a lelkiismeret-furdalás bánt-e, vagy az, hogy nincs lelkiismeret-furdalásom.
Moozennel nem fogadtunk örök hűséget egymásnak, voltaképpen, bár nagyon szépen indult az az este, és én odaadtam magam neki, többször is, már arról beszéltünk, hogy el tudnánk képzelni az életet egymás mellett….valami mégis megszakadt és Moozen eltűnt az életemből.
Megrázom a fejem, fekete fürtjeim külön utat járnak be körülöttem, de még mindig nem nézek rá.
Ujjammal megsimítom telt ajkaim, hiszen nem esett rosszul, s el is fogadom a mentséget, valóban nem volt magánál. Hihetett egészen másnak is engem, mint aki vagyok.*
- Nem láttam semmit, mintha valami láthatatlan dolog rántott volna le onnan.
*Ahogy Jeremy körbenéz, szavaira én is körbenézek, de továbbra sem látok semmit és vele ellentétben eddig sem hallottam.*
- Igazad van, hagyjuk itt ezt az erdőt!
*Ha kell, segítem az elindulásban, de ha bár magától menni, akkor csak csatlakozok hozzá.*

Úgy gondolom, hogy ahogy az ajkai az enyémhez értek a férfiúi ösztönök léptek működésbe, minden különlegesebb akarat nélkül, mint ahogy más lentebb lévő testrésze is külön életre kell az ember vagyis az elf fiának, ha csinos lányok kacérkodnak vele.
A csók is zsigerből jön, hiszen még nem is nagyon vagyok magamnál, de szinte azonnal fel is pattannak a szemeim, ahogy elszakad tőlem és én legalább annyira zavarba jövök, mint Fela, mert nem is olyan rég mesélte el, milyen módon támadta le Mumbasa, amiért vállalta a megpróbáltatásokat, amik egy fiatal, egyedül kószáló lányra leselkednek. Én meg most, nem voltam sokkal jobb!
Igazán nem csodálkoztam volna, ha leken egy pofont, aztán ott hagy, ahol vagyok, de bár nem ellenkeznék, hiszen jogos lenne, még sem teszi, sőt még ő takarja el az arcár, amitől még jobban szégyenlem magam, amiért persze azonnal bocsánatot is kérek.
Valóban nem gondoltam át, hogy az ő ajkai érintenek meg, de ez most nem túl nagy mentség, bár, sem szóban, sem tettben nem ér vád részéről végül.
Így inkább arra összpontosítok, hogy összeszedjem magam, felálljak és megpróbáljam rendezni magamban a dolgot. Valaki vagy valami van itt és én nem akarok találkozni vele.
Láthatóan Fela is egyetért velem, így pár bizonytalan lépés után irányba állok és a lépéseim is egyre biztosabbak.
- Ha azt vesszük még egész jól megúsztam. – sóhajtok fel megkönnyebbülten némileg. – Ha eltöröm valamelyik csontomat, akkor bajban lettem volna. Mint mondtad te nem tudsz mágiával gyógyítani, a legközelebbi olyan hely, ahol gyógyító található meg talán napokra van.
Talán jó két fertályórát mehetünk erőltetett tempóban, mikor valamin egy pillanatra megakad a szemem és hirtelen kiáltok Fela-ra.
- Állj!
Ha nem reagál azonnal, amire nagy esély van, hiszen nem tudhatja miért teszem, akkor a lába esetleg tovább viszi önkéntelenül is, pedig előtte egy avarral takart hurokcsapda rejtőzik, ami, ha elkapja a lábát, felragadja a földről és kényelmetlen pozícióban, fejjel lefelé himbálózhat. Mondanom sem kell, hogy ez még nadrágban sem lenne annyira nagy élmény, de szoknyában…….
Ha viszont sikerül megállnia, akkor megkönnyebbülten fújom ki a levegőt és húzom magam mögé, hogy ennél óvatosabban haladjunk tovább.

- Szerencsére nem törött el semmid.
*Jegyzem meg, végignézve a feltápászkodó férfin. Eszembe jut az előző napi zúzódása, ma még rá sem néztem, pedig a gyógyulás menete nagyon sokat elárul a sebesülés súlyosságáról.
Sietve haladunk tovább, talán kissé figyelmetlenek is vagyunk.
Én már egészen megszoktam az aljnövényzetet és mivel az ösvényen nincs is olyan sok, hiszen kitaposta valami.
Későn hallom meg Jeremy kiáltását és még visszanézni sincs időm, amikor rántást érzek a lábamon és ez egész testemen végighullámzik egy pillanat alatt, ahogy megfordul a világ velem.
Nehezen sikerül megállapítanom, hogy mi történt, ahogy körbenézek, Jeremyt látom meg fejjel lefelé állni előttem.
Csak most esik le, hogy hogy állok, hiszen a köpenyem ott lóg két oldalt mellettem, a batyum a földön hever alattam, hosszú, fekete hajam pedig szintén a föld felé mutat.
Ami azonban sokkal inkább kellemetlenül érint a tény, hogy még mindig a déli ruhám van rajtam, ami bizony nem nadrágos.
A szoknyarészt csak az összehúzott öv tartja, hogy csupán deréktól lefelé, vagy ez esetben felfelé mutasson meg szinte mindent belőlem. Lábbelim felett barna lábszáraim, combjaim fedetlenül villannak elő.
Próbálom a kezeimmel visszaigazgatni, de teljesen esélytelen. Még a hasizmom sincs olyan erős, hogy sokáig bírnám tartani magam, így marad annyi, hogy a szoknyát kezeimmel próbálom tartani.
Érzem, ahogy a nyakamon kidagadnak az erek és a fejembe tolul a vér.
Nem kellemes érzés és könnyen lehet, hogy idővel el is fogok ájulni, de most még tartom magam.*
- Uhh…ez olyan kínos….
*Nyögöm a férfi felé.*

Azt hiszem a mielőbbi kijutás és sietség oltárán feláldoztam azt, amit minden tolvajnak állandóan mindig, minden körülmények között észben kell tartani, hogy az óvatosság nem elhanyagolható.
És bár nem vagyok erdőjáró, vagy nyomolvasó, azért figyelnem kellett volna, mert az életünk is múlhatott ezen, akár fojtó hurok is lapulhatott volna ott, ahol a zsineg felrántotta szegény lányt a magasba, hiszen nem tudtam időben figyelmeztetni.
Ezt már akkor tudom, amikor rákiáltok. A lábai már nem állhatnak meg és a következő pillanatban már lóbálózik is. A csapdát nagyobb vadra vagy egyenesen kétlábúakra tervezték, így elég erős az ág, ami megtartja, nem törik le Fela súlya alatt.
Az igazat megvallva tényleg sokat megmutat a nyakába hulló ruha, de egyelőre az ijedtségem nagyobb, mint a „kíváncsiságom”, így bár érzékelem kétségbeesett igyekezetét, hogy a szoknyáját nagyjából visszatolja a helyére és takarja, amit csak lehet, még a helyzetéről is elfeledkezve igyekezetében, nem foglalkozom ezzel, hanem odaugrok hozzá és segítve megemelem a felső testét, hogy ne az egész súlya húzza lefelé, így könnyítve a bokájára nehezedő nyomáson.
Azonban így vészes közelségbe kerülök barna combjaihoz és bőrének fahéjas illata csak eljut az agyamig.
- Ne…….ne ….aggódj, kiszabadítalak, csak ne mozogj! – nyelek nagyot és szerintem versenyt vívhatunk lassan, hogy ki lesz a vörösebb.
Igaz csak rövid időre, mert közben már a kardom a kezemben van és míg egyik kézzel őt próbálom tartani, hogy ne essen fejjel a földre, a másikkal elcsapom a lábát fogva tartó csapda kötelét.
Ha eközben semmi nem zavar meg, akkor megpróbálom amennyire lehet gyengéden a földre engedni, bár az így félkézzel lehet kissé körülményes lesz és keményebb, mint szeretném.
Mivel, ha segíteni akar és kézzel tompítani az érkezést, akkor bizony el kell engednie a ruháját, amit nem hiszem, hogy egykönnyen megtenne.
- Akárki is tette ide a csapdát, gondolom hamarosan megnézi és biztos örülne egy olyan csinos fogásnak, mint te. – szedem kissé fürgébben a levegőt, ahogy igyekszem felsegíteni.

// //

*Nem foglalkozom azzal a nem kicsit fontos ténnyel, hogy ami a kötelet tartja, engem is elbír.
Sokkal fontosabb, hogy milyen kellemetlen és zavarba ejtő helyzetbe kerültem.
Kis segítséget jelent, hogy Jeremy megtart engem, így talán valamivel könnyebb a kezeimmel minél jobban eltakarni magam, de a vér még mindig ott dobol a fülemben és már a homlokomon és halántékomon is lüktetnek az erek.
Nem csak a fejembe folyó vér, hanem a tény miatt is vöröslik az arcom, hogy a férfi, akit csak tegnap ismertem meg, deréktól lefelé csaknem pőrén láthatott engem.
Amikor elcsapja a kardjával a kötelet, hirtelen érzem, hogy meglódulok lefelé.
Nem tudom, hogy a súlyom, amit eddig részben a kötél tartott a magasban, mennyit fogott fel a súlyomból és mennyit tartott a fél elf férfi, most mind az ő fél karjára nehezedik.
Ha nem bír, akkor a fejem megússza, de a lapockáim környékén érkezem először a földre, aztán a többi részem is leér.
Hangosan nyekkenek, amikor lent vagyok, és egy pillanatra behunyom a szemem. Kezeim elengedik a ruhámat és úgy fekszem a földön.
Fekete hajam szétterül a fűben, én pedig igyekszem összeszedni magam.
Érzem, ahogy a férfi alám nyúl és próbál felsegíteni, kinyitom a szemeim és rá nézek.
Kísértetiesen hasonlít ez a pillanat ahhoz, ahogy én próbáltam egy órája neki segíteni.
Kesernyésen elmosolyodok.*
- Vagy úgy járnék vele, mint a falu bikájával….
*Köhögök, egy kicsit és így már könnyebb a levegővétel. Még mindig jobbnak érzem, hogy nem engedtem el a ruhámat, bár így meg a testi épségem kockáztattam.*
- Kezdem azt hinni, hogy ez az erdő nagyon is lakott…

Azért vagyok annyira „úriember” tolvaj létemre, hogy amennyire csak lehet, elfordítom a szemem és nem kukucskálok oda, ahová asszonyszemély csak férjét vagy szeretőjét engedi közelebb. Meg aztán az események pörgése sem engedi, hogy nagyon elkalandozzak, hiszen nem habozhatok gyorsan kiszabadítani a csapdába esett Fela-t, ha nem akarom, hogy megsérüljön, meg ha nem szeretném, hogy esetleg más kellemetlen meglepetés érjen, míg vele vagyok elfoglalva és mind két kezem elfoglalt.
Nincs időm azzal foglalkozni, hogy mitől olyan szép piros a lány feje, de a kard kihúzáa és annak meglódítása közben azért át tudom érezni a helyzetét, ahogy azt is megértem, hogy akkor sem engedné el a ruháját, ha fenyegetné a fejre esés kockázata.
Persze egy kézzel én sem tudom csak a nagyja esést meggátolni, hogy ne landoljon túl keményen, amibe segítségre van a nemrég lezúdult eső, ami azért megpuhította az altalajt, így ha meg is üti magát, nem annyira, hogy komoly baj legyen.
Hallom, ahogy kiszalad belőle a levegő, miközben még mindig a szoknyáját szorongatja és amit csak utána enged el. Tényleg át tudom érezni, amit átél, hiszen nem sokkal előtte én feküdtem, majdnem ugyan így.
Igyekszem felszedni és megnézni jól van-e. Az én mágiám kisebb horzsolásokra, vágásokra elég csak és, ha kell akkor használom is rajta, de egyelőre úgy néz ki minden rendben az ijedtségen és a zavaron kívül. De az van bennem is, még ha talán jobban is leplezem, mint Fela.
- Jobb már? – enyhülnek meg feszült vonásaim, ahogy meghallom a válaszát és nem igazán emlegettem fel egy vándorláshoz szükséges nadrág hiányát, volt baja e nélkül is. – Nem úgy néz ki, mint amit mostanában raktak ki, bár a fene tudja. – sóhajtottam, egyre jobban érezve nyomolvasási hiányosságomat. – Óvatosan haladjunk tovább és nézzünk azért a lábunk elé. – szorítottam meg a kardomat és most nem csúsztattam vissza a helyére, hanem a kezemben tartva fordultam ismét az útra. – Hamarosan ki kell jutnunk innen és akkor nagyon nem fog érdekelni, hogy hányan is laknak itt.
Már csak valami vadállat hiányzott volna a boldogságomhoz, ezért estére ki akartam jutni innen.

*Jeremy segít felkelni az esés után és lassan rendbe is jövök.
Bólintok a kérdésre, és ez tényleg igaz is.*
- Igen, már jobb.
*Ezt azért arra is értem, hogy végre a két lábamon állok újra és nem fejjel lefelé, megmutatva majdnem mindent az alsó testtájaimból.
Van értelme annak, hogy inkább nadrágot kellene hordanom. Persze azt azért kötve hiszem, hogy éppen sűrűn lógnék fejjel lefelé, de a hideg, vagy a természet közelsége miatt inkább praktikusabb abban utazni, mint az én lenge déli ruháimban.
Jeremy megszemléli a csapdát. Én nem tudom megállapítani, mennyi ideje volt itt, nem is láttam, hogy van.
Nálunk néhány férfi foglalkozott csak csapdaállítással a faluban, kisebb állatokra vadásztak fele a mezőkön, meg a környező facsoportok mélyén, de én sosem csináltam ilyesmit.
A férfi nem teszi el a kardját és ez engem is óvatosabbá tesz.
Nem mintha az előbbi történések nem tennének és kétszer is megnézem, hogy hova lépek.
Óvatosan, közel maradok Jeremyhez, nagyobb biztonságban érzem magam mellette, hiszen ezt a csapdát ő is észrevette.*
- Miből lehet észrevenni egy ilyen csapdát?
*Kérdezem, miközben azért nem csak az avart nézem.
Zavarom már lassan múlik, nem beszélünk a történtekről, sem az ő eséséről, sem az én csapdába kerülésemről, és ez jó.
Viszont, amit nem veszek észre, az egy másik csapda.
Vékonyabb cserjékből állították össze, s a hátrafeszített ágról egyébként sem látszik, hogy csak kiütni szánták a prédát, vagy pedig szereltek rá valamiféle hegyes fa, esetleg fém eszközöket, hogy sebet is okozzon.
Csak természetes, hogy ezt sem látom meg, de ha szerencsénk van, Jeremy igen, mert ha hozzáérünk haladtunkban, mivel kilóg az ösvényre, hamar elengedi az, ami még most tartja, hogy aztán a fában rejlő minden erővel nekünk vágódjon.*

Tudom én, hogy nem egyszerű feladni a régi szokásokat félredobni és újakat felvenni, főleg egy nőnek, akit sokszor épp azért szólnak meg, ha praktikusan öltözködik, ráadásul míg nem kerül hasonló helyzetbe valaki, mint nemrég Fela, aki először a bokrokon akadt fenn, aztán meg akaratlanul is többet mutatott meg magából előttem a csapda miatta, mint amit valószínűleg valaha is akart annak, aki nem a férje.
Na de, majd segíthet ezen, ha elérjük a legközelebbi települést,…………..ha elérjük és ezt csak úgy lehetünk képesek, ha legközelebb jobban figyelünk és nem sétálunk bele egy még rosszabb csapdába, amit még csak nem is biztos, hogy nekünk szánnak, hanem esetleg egy nagyobb állatnak.
Így aztán inkább mindenre készen állva lépkedek az erdő széle – legalábbis reményeim szerint - felé vezető ösvényen, karddal a kezemben. Rajtam nadrág van, de nagyon kellemetlen lenne, ha én is kirándulást tennék fejjel lefelé egy hurok útján a levegőbe.
- Csak óvatos vagyok ezek után, de nem kell megijedni. – igyekszem nyugtatgatni a lányt, aki láthatóan közelebb húzódik. – Talán ez csak valami figyelmeztetés, hogy ne menjen senki beljebb az erdőbe és mi kifelé haladunk belőle. A csapdát én sem vettem volna észre, ha egy kis részéről nem fújta volna le a szél az avart, így nem tudok tanácsot adni, csak azt, hogy inkább legyen gyanús valami ezek után és álljunk meg megvizsgálni, mint, hogy belesétáljunk.
Annyira szeretnék én is hinni abban, hogy elég a fokozott figyelem, mert ez azt jelentené, hogy minden további esemény nélkül kikeverednénk a fák közül és ennél hőbb vágyam most nincs is.
- Látod meg van az oka, hogy nem kedvelem az erdőket. – jelenik meg egy halvány mosoly az arcomon, kicsit élcelődve magamon is.
Nem vagyok erdőjáró, így most az előttünk kanyargó ösvényt figyelem és a fülem hegyezem, miközben lassan haladok. Nem merek gyorsan menni, félve, hogy nem veszek észre valamit, de hajtanak az ösztönök. Kijutni innen minél előbb!
Ezért aztán nem veszem észre én sem a csapdát, csak mikor már késő. Most nem jelezte semmi számomra a veszélyt. A felém suhanó árnyék és a pattanó hang azonban mégis segít, hogy oldalra ugorjak, talán még Fela-t is fel vagy meglökve, de a meghajtott ágra erősített kihegyezett fadarab felhasította a combomat, amitől felszisszentem, de a lendület vitt tovább. Nem estem el, de egy fának tántorodtam és fájdalmas grimasszal néztem a még mindig lengő ágat.
- Ki képes ilyen álnok csapdákat állítani? – bukik ki belőlem indulatosan.
Ekkor hallottam meg a nem is annyira távoli, halk neszezést, ami egyértelműen felénk tartott.
- Jönnek valakik…. – hajtottam előre a fejem, hogy még jobban halljak. – Ketten vagy hárman lehetnek. Jobb, ha elkezdünk futni. – tettem rá javaslatot és, ha Fela nem tiltakozott, bár a lábamon a vágás eléggé lüktetett, nem törődve vele, a háta mögött haladva szaladni kezdtem.

*Jeremy próbál nyugtatni, de az előbbi eset után már nem tudok olyan nyugodtan sietni vele, amilyen nyugodtan eddig tettem.*
- Elég durva figyelmeztetés…
*Jegyzem meg felvetésére.*
- Egy tábla is elég lett volna.
*Megyünk tovább. A kivont kard nem túl biztató a jövőre nézve, és a férfi szavai sem.*
- Sok erdőben jártam már, de ez az első, ami….ilyen.
*Sietünk, és hiába a fák között áttűnő napsugarak, hiába a viszonylag szép idő, nem látom már meg azt a békés szépséget, amit még reggel láttam, amikor bejöttünk ide.
Jeremy előrébb van egy kicsit, így őt kapja el hamarabb az ág, ami visszacsapódik ránk.
Az én vállamat is éri, már Jeremy lökése után és a földre is kerülök, aztán pedig kétségbeesett pillantással nézek körbe, mielőtt felpattannék onnan.
A batyum már nem először hullik a földre ma. Látva, hogy Jeremy megsérül, hiszen a vér vörösre festi a nadrágját a combján, én is felpattanok, de azt is látom, hogy nem akar megállni.
Talán igaza van, nem most van idő a sebek állátására.
Nem tiltakozok, de én még nem hallom a futókat.
Aztán, amikor már mi is szaladni kezdünk, nem telik el sok idő, hogy én is hallani kezdjem.
Én nem tudok olyan gyorsan futni, és Jeremy lába is sérült, lehet, hogy gyorsabbak nálunk, mert úgy tűnik, egyre hangosabbak és mintha nem csak az ösvényen hallatszana a hangjuk, hanem oldalról, a fák közül is.*

- Azt talán nem találták eléggé hatásosnak. – vonom meg a vállam és magamban úgy is vagyok vele, hogy ezeken az utakon nem csak olyan vajszívű alakok mászkálnak, mint Fela meg én, így akárkik is őrzik itt a maguk kis titkát, úgy gondolták ez talán elég látványos és sokatmondó még egy, vagy több zsiványnak is.
Mondhatnám a mellettem óvatoskodó lánynak, hogy én is jártam többen és pontosan ezért sem vagyok oda értük, bár inkább a vadállatok és néhány jobb napokat látott rabló voltak eddig csak, akik segítettek erre a következtetésre jutnom és nem ilyesmi csavaros észjárású és rosszindulatú rejtekező, aki igazán nyíltan mutatja ki, hogy nem lát itt senkit szívesen.
- Ilyen, nekem is az első, bár még nem tudhatjuk, hogy kik azok, akik ilyenné tették, ráadásul nem is akarunk tőlük semmit. – teszem hozzá morgolódva, mert nagyon szeretnék már kívül lenni a fák közül.
Rossz érzéseim erősödnek, de egészen addig, míg csak meg nem sebez az újabb csapda, majd meg nem hallom a mögöttünk felhangzó neszezéseket, ami nyilvánvalóvá teszi, hogy talán nem sokáig kell már találgatnunk kik hajtank maguk előtt minket, mint holmi vadakat a nemes urak vadászkopói, nem válik bizonyossá. Akkor azonban már nem habozhatunk, még akkor sem, ha még mindig nem tudhatjuk, mit akarnak tőlünk.
Hallottam valahol egy régi mondást: „szégyen a futás, de hasznos” és én ezt sokszor vallottam már magaménak. Én sokra tartom a saját életemet, ahhoz, hogy valami mondvacsinált hősiesség vagy bátorság tükrében dobjam oda, így ha Fela már talpon van és futásnak indul, nem törődve egyelőre a combomba lüktető fájdalommal rohanok utána.
Talán van annyi mágiám, hogy legalább gyengíthetem a vérzést, szerencsésebb esetben, akár meg is gyógyíthatom, ha nem túl mély, de ezt csak akkor, ha nem üldöznek majd minket. Mert most nagyon úgy néz ki, hogy az a pár ember, akit hallottam csak valami hátvéd, mert már mellettünk is hallatszik, ahogy a növényzetet törik maguk előtt, gyorsan közeledő testek.
Jó futó vagyok, de akármennyire is nem akarok a sebbel foglalkozni lelassít és Fela sem bírja az iramot, ruhája is akadályozza a gyorsabb haladásban, de nem fogom itt hagyni, így nincs sok esélyünk, egyre biztosabb, hogy utol fognak érni minket, sőt be fognak keríteni, mert az oldalt haladók már meg is előznek minket, elvágva a további utat. Pedig már nem lehettünk messze az erdő szélétől!
Aztán, ahogy hátra pillantok meglátom a mögöttünk felbukkanókat. Orkok , szürke orkok voltak nem elfek, de ez ne lepett meg valamiért, mert a tündék miért támadtak volna meg minket. Azonban fogalmam sem volt, hogy miféle sötét praktikával érték el, hogy azokon a görbe lábaikon gyorsabbak legyenek nálunk, vagy minket babonázott meg valami, hogy lassabbak legyünk?
Nincs értelme tovább rohanni, csak elpocsékolnám az erőmet, ami ahhoz kell, hogy megküzdjek velük, hiszen ezek a fickók – akik most már mind a hatan megmutatkoznak – nem arról híresek, hogy előzékenyen viselkednek azokkal, akiket foglyul ejtenek. Se ételként, se rabszolgaként nem szívesen végezném és Fela-ra még rosszabb sors várna.
- Ha elbukom végezz magaddal, azzal teszel magadnak e legjobbat. – zihálom neki komor szemekkel és nyomom a lány kezébe a tőrömet én meg lekapom az íjat a vállamról lecserélve rá a kardomat, majd a vessző az idegen is van, próbálva kitalálni ki a vezetőjük és az ö szívét venni célba.
- Mit akartok tőlünk? Engedjetek utunkra, mi nem akarunk ártani nektek. – szólalok meg és remélem a hangom határozottabb, mint amennyire érzem magam.

*Hiába futunk, hiába rohanunk, már én is hallom, hogy elénk kerülte, és amikor Jeremy megáll, én is megállok.
Nem nagyon van más lehetőségem, mint vele együtt meghalni, ha az orkok is úgy vannak.
Megborzongok a gondolatra, hogy önkezemmel vessek véget az életemnek és már most tudom, hogy erre akkor is képtelen lennék, ha elérkezne az az idő.
Napfényben még nem láttam orkot és most már tudom, hogy így még rondábbak, mint sötétben voltak.
Ambaronban nem látszódtak ennyire.
Nem tudom, mennyire utálják a fényt, de itt, az erdőben nem bánthatja őket nagyon a nap.
Az orkok nem válaszolnak Jeremy kérdésére, csak azt látom, hogy méregetnek minket.
Egy emberi nőt, akinek a sötét bőre talán újdonság nekik, és egy elfszerű lényt, akinek vérzik a lába.
Én nem gondolkodok rajta, hogy milyenek a lábaik, a faluban láttam, mennyire erős és gyors is tud lenni közülük egy-egy.
Felveszik a versenyt az ember harcosokkal is.
Nincs sok esélyünk, hiába látom Jeremy kezében az íjat és a nyilat, és látják ők is.
Valószínűleg úgy is gondolják, hogy már nyert ügyük van, amikor az egyik megszólal.*
- Öljük meg mindet, a nőstények húsa finomabb, mint a vadaké…!
*Felemelt fegyverekkel indulnak felénk és nekem csak a tőr van a kezemben. Nagyon kicsinek tűnik az ő hatalmas fegyvereikhez képest.*

Én csak jót akarok Fela-nak, amikor megadom neki a lehetőséget, hogy mag vessen véget az életének, ahelyett, hogy végig szenvedje, amit ezek a mocskok tesznek majd vele, ha a kezükbe kerül élve. A halál csak megváltás lenne számára. Nekem sem áll szándékomban élve a kezükbe kerülni, még ha egyáltalán nincs is túl sok kedvem ma, meg úgy a közeljövőben meghalni.
~ Végül is csak hatan vannak, nem? ~ nézek feléjük kesernyés gondolattal, ami majdnem még nevetésre is ösztönöz.
Azonban valahogy még sem tudom elképzelni ezekről a szürke ördögökről, hogy a csapdákat ők tették volna az ösvényre. Azok inkább elijesztésre voltak szánva, ők meg áldozatokat akartak, bár persze azért a kettő nem zárja ki egymást.
Na meg aztán nem is most volt ideje ezeknek a gondolatoknak, mikor a halál nézett velünk farkas szemet, alig pár méterről.
Úgy látszik nem volt kedvük társalogni, kegyetlenül és éhesen villogó tekintetükből látszott, hogy alig várják, hogy nekünk essenek, így végül is értelmetlenné is vált a kérdésem és a vágyaikat nem is akarták sokáig véka alá rejteni.
Nem hagynak más választást, mint, hogy harcoljak és megvédjem magam és a lányt. Jó lenne, ha a csapat vezetőjét is le tudnám teríteni, mert az lehet elrettentené őket, de legalábbis megzavarná őket, mert láthatóan nagyon magabiztosak, még az sem érdekli egyiket sem, hogy íj van a kezemben. Persze hatan vannak és lerohanhatnak, de azért……
Öten indulnak felém és egy csimbókos hajú ork, akinek fél arcát egy csúnya vágás torzítja el, ronda vigyorral Fela irányába indul. A lányról szinte lesír, hogy nem valami nagy késforgató, így nem tartja ellenfélnek.
Én meg kihasználom fajtám adta gyorsaságomat és két nyilat küldök a felém közeledőkre. Az első átüti az előbb szóló nyakát, aki egy hörgéssel dől el, a második azonban már kapkodva hagyja el az íjamat, így csak egy másik vállát találja el, aki felüvölt, de csak kissé lelassítja a vessző, míg kirántja magából azt. Eldobom az íjat és kardot rántok, azzal akasztom meg a felém zúduló széles szablyát, majd kifordulok a hátam mögötti fa mellé, így a negyedik ork fejszéje a fába csapódik és kissé meg is szorul. Ez lehetőséget ad, hogy a hasába mártsam a kardom, tovább hátrálva Fela felé.
Újabb neszek ütik meg a fülem a támadók mögül, de a lombok magasságából és magamban már látom, ahogy az ocsmányságok íjászai megcéloznak minket. Oldalra kapom a fejem és egy buzogányt látok a fejem felé robogni, aztán elsuhan mellettem az azt tartó orkkal együtt, akinek a hátából egy hosszú nyíl áll ki.

*Valami hihetetlenül ronda az az ork, aki felém indul. De nem a külsejével vagyok elfoglalva. Hallottam, hogy megölni és megenni akarnak. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen is van, de most csak még inkább ellenszenvessé és undorítóvá váltak a szememben.
Én bőszen hátrálni kezdek, amikor a csimbókos elégedett vicsorral közelít felém.
Biztos érzi még a félelmet is bennem.
Ahogy Jeremy tőrét tartom a kezemben, nem valami „szakszerű” és inkább kenyérszelésre használnám, mint ölni.
Látom, hogy hull le az első ork, de csak fél szemmel.
Egyre sápadtabban hátrálok az elől, aki közeledik felénk és eszembe sem jut most Jeremy tanítása. A szemem ott cikázik a ronda orkon és a hatalmas fegyverén, amit a kezében tart. Még a száját is megnyalja.
Talán futnom kellene, de nem, nem futok.
Földbe gyökerezik a lábam. Aztán hirtelen az a négy ork, köztük az „enyém” is, egymás után dől el.
Én is látom, jól kikerekedett szemekkel a nyílvesszőket, amik kiállnak belőlük.
Nem értek hozzájuk, de nem ork vesszők, ezek szépek.
Szinte zajtalanul, puhán érnek földet a zöldes ruhába öltözött íjászok. Oldalukon vékony, könnyű kard, tekintetük tiszta.
Hasonlítanak Jeremyre, a fülük és szép arcuk pedig elárulja, hogy ők bizony a titokzatos nyugati elfek.
Leengedem a kezem, amiben még mindig ott szorongatom a félelf tőrét és közelebb lépek hozzá, hogy ha kell, támaszkodhasson rám.
Biztosan fáj a combja.*
- Mi célból járjátok ezt az erdőt, vándorok?
*Szólít meg minket egyikük.*

Csak remélni merem, hogy Fela megfogadja majd a tanácsomat, hiszen biztos vagyok benne, hogy egy percig sem lesz képes harcba szállni, de még nagyon lelassítani sem az orkot. Még azt sem sikerült megmutatnom neki, hogy miként tartsa úgy a tőrt, hogy legalább úgy nézzen ki, mint aki használni is tudja.  Ha meg el is jutna odáig, hogy orrba vágja, ahogy tanítottam neki, az meg csak javítana a rondaság kinézetén.
Azonban most még arra sem volt időm, hogy arrafelé pillantsak és talán csak a lány sikolya lett volna az, ami tudatta volna velem, hogy elérte a végzete.
Az, hogy nem csak magam miatt kellett küzdenem különös erőt adott és dühös lettem, amikor arra gondoltam, hogy itt érhet a halál. Bár még nem gondolkoztam ugyan rajta sokat, de valahogy nem azt képzeltem, hogy pár büdös ork, egy erdő közepén fogja elvágni életem fonalát.
Ez az erő volt az, ami fürgévé tette a kezemet és nem vette el a bátorságomat, nem szállt rám végzetes bénultság, hanem bőszen támadtam és védekeztem.
Az engem támadó öt orkból kettő halott volt és egy sebesült, de ez nem állította meg sajnos őket.
Mikor azonban megpillantottam a fejem felé közeledő buzogányt biztos voltam benne, hogy halott vagyok, még ha meg is próbáltam oldalra elmozdulni. Egyszerűen túl közel volt és túl kevés volt az idő.
A tüdőmben bennakadt levegővel, kerekedő szemekkel néztem, ahogy eldől mellettem, nagyot csattanva, de aztán észbe kapva pördültem meg, hogy a többi támadóra is vessek egy pillantást, de már mind halott volt és nyílvesszők álltak ki a hátukból.
Megkönnyebbülve láttam, hogy Fela sértetlenül áll nem messze mellettem és mikor a zöld és barna ruhába öltözött elfek leereszkedtek mellettünk a földre, valahogy nem lepődtem meg.
Biztos voltam benne, hogy a kétségeim most váltak bizonyossá, hogy kik is állították a csapdákat, még ha miattuk meg is sérültem.
Erre eszembe jutott, hogy mennyire fáj is a seb, de azért tartottam magam, bár hálás voltam a lánynak, mikor mellém állt.
- Csak áthaladni szerettünk volna rajta, hogy mielőbb elérjük a várost. Nem vezetett semmilyen ártó szándék senki ellen. Aztán megtámadtak minket ezek az orkok és bizonyára már halottak lennénk a segítségetek nélkül, amiért fogadd hálás köszönetünket. – hajoltam meg felé könnyedén, aztán beharaptam a ajkam, ahogy a sérült lábamra nehezedtem.
A magas tünde szótlanul hallgatott, miközben kutató pillantása végigjárt rajtunk, majd halvány mosoly jelent meg az arcán.
- Engedd meg, hogy gyógyítónk segítsen rajtad. A csapdákat nekik raktuk ki, mert már pár társunkat is megtámadták és megölték, de eddig csak a nyomaikat láttuk. Sajnálom, hogy épp ti sétáltatok bele, de legalább a végén időben érkeztünk. – intett egy nőnek, aki bár éppen olyan fiatalnak tűnt elsőre, mint bármelyikük, mikor közel ért láttam a szemében az idő mélységét. – Kérlek költsétek el velünk szerény étkünket is. – intett kicsit arrébb, bár pár társa már közben el is tüntette az orkok tetemeit.