Nyugati szeglet

Tárgy: Re: Nyugati szeglet 2020-10-07, 3:56 pm

Agare sivatagának határa – Begyűjtés
//Kra`h Lur Dazulax//

~ Egy kígyó! Egy borzalmas fekete kígyó!~

*Nie csak a férfi szemét látja, és képtelen levenni a tekintetét róla. A sötétségről, amely belőle árad és amely megbénítja. Aztán ahogy az idegen felé indul, úgy lép a lány is egyre hátrébb. De hiába igyekszik, mert a távolság köztük mégis oly kevésnek bizonyul. A kéz, amely megragadja a csuklóját oly gyors, hogy már csak a rántást érzi, s a borzalmas, sötét idegen karja, amely egyetlen röpke pillanat alatt körbefonja és szorítja magához is olyan, akár az áldozatát összeroppantani igyekvő, karcsú hüllő. És a fájdalom, ahogy a saját tőre sérti fel az álla alatti bőrt, arra kényszerítve ezzel Nie-t, hogy fejét a feketébe burkolt mellkasnak vesse. S a szag… Újból az émelyítően édes illat, amely a felé lendülő kendőből árad.*

~ Nem! Ezt nem engedheti! Harcolnia kell! ~

*Küzd, amennyire csak küzdeni képes, de közben érzi, hogy egyedül képtelen lesz legyűrni a másik félelmetes erejét. Az erőt, amely most mozdulatlanságra készteti.*

~ De nem adhatja fel! Hiszen akkor elveszett! Segítséget kell találnia! ~

*Csak annyit tehet, hogy szabadon maradt kezét nekifeszíti a rongydarabot tartó karnak, ezzel nyerve némi időt. Hiszen már érti, mivel próbálkozik az idegen. Hogy mi végre a furcsa illat, amely elborzasztja. Félelmét – hogy végül mégis alulmarad – csak erősíti, amikor megérezi az elszántságot a másikban. Mégis minden porcikája tiltakozik az ellen, hogy a férfi elérje célját, így Nie ujjai szabad, meztelen bőrt keresnek, hogy körmei szánthassanak véres árkokat támadója húsába. Hogy hátha fájdalma egy időre majd eltántorítja szándékától.

Addig pedig megteheti azt, amivel magán segíthet. Csak néhány pillanat kell még, csak az kell, hogy ennyi ideig még képes legyen ellenállni és akkor, ha sikerül, a teleport mindkettőjüket a falusi fogadóba „repítheti”. *

~ Még megmenekülhet. Ott talán lesz, aki a segítségére siet! ~

Tárgy: Re: Nyugati szeglet 2020-10-07, 6:16 pm

// Agare sivatagának határa //

Begyűjtés

Nie

* A nő vehemensen védekezett, s igyekezett eltolni a kábulatot okozó rongyot magától. Körmei mélyen felsértették Dazulax kezét, s ő a sálja alatt elmosolyodott. Fájt neki, ahogy az is fájt, ahogy korábban megvagdosta magát késével. De ő már nem is tudna ezek nélkül a fájdalmak nélkül létezni. Bár a fekete ruha eltakarta, számtalan heg borította már a testét, melyet csak részben okoztak ellenségei. Java részét saját maga követte el.
~ Micsoda vadság! Ez tetszik. ~ gondolta magában, s ez csak még erősebben vette rá arra, hogy elérje célját.
Szikár karjainak szorítása egy pillanatra sem engedett, s az hogy ilyen közelről hallhatja Nie ellenkező szuszogását egészen felvillanyozta. S a kendő kérlelhetetlenül közeledett a bájos arc felé.

Nem okozott neki csalódást Nie nehézkes foglyul ejtése. A nemes vadak sosem adják könnyen magukat. *

Tárgy: Re: Nyugati szeglet 2020-10-07, 7:28 pm

Agare sivatagának határa – Begyűjtés
//Kra`h Lur Dazulax//

*Érzi, hogy veszíteni fog, hogy már nem lesz képes sokáig ellenállni. A kar szorítása a csuklóján egyetlen pillanatra sem lazul, s úgy tűnik, a fájdalom sem segít rajta, amit a mögötte álló rémséges alaknak okozott. Nincs remény arra, hogy legyőzze őt.

~Nem habozhat! Most kell megtennie, különben túl késő lesz. ~

*A kendőt tartó kéz már csak arasznyira van az arcától. Behunyja a szemét. A kép a fejében élessé válik. Már látja a füsttől sötét fogadóbelsőt, az asztalokat és a durván faragott padokat. Látja a söntés fölött lógó hatalmas kulcsot, amely a fogadós legféltettebb kincsét, a borospincét őrző lakatot nyitja. A fülében elhalkulnak a kintről beszűrődő rémes sikolyok. Aztán csak egyetlen szó kell…

Visszatartja a lélegzetét, ahogy megérzi a mágikus erők sűrűsödését maga körül.

***

Önkéntelen a lélegzetvétel, ahogy meghallja a beszélgetés és a pohárcsörgés zaját, hogy aztán megérezze az arcára tapadó kezet és a borzalmas szagot. Csak egyetlen levegővétel, s a hangok újra távolodnak. Nie kétségbeesik, s az elfojtott sikolyba gyűjti össze minden erejét.*

- Segítsenek!...

Tárgy: Re: Nyugati szeglet 2020-11-07, 6:08 pm

//Bocsi, hogy közbeírok, az események mozgatása miatt szüksége van rá! Smile

//

*A nyugati szeglet csatározások színtere. Nem, a sárkányok nem adják fel önként, sem könnyedén azt, mit magukénak tudnak, s mi hitük szerint őket illeti.
Darlath, a kék sárkány, Furia jobbkeze határozottan igazgatja a sorokat. A sebesültek felépülnek idővel, a Völgyből erősítés várható.
Furia miatt nem aggódik, annál inkább a kék nőstény, Alamaise miatt.
A kék nőstény még nem tért vissza.
A következő hír jó.
Telarban látták Kaint, az árulót, s Telarban látták Alamaiset is. A leírás egyértelműen ráillik, s noha vadászokat küldött oda rögvest, hátha ráakadnak az arany sárkányra, az nagyon ért ahhoz, hogyan kell köddé válni üldözői elől.
Minden esetre egyúttal két vörös sárkányt szalajtott Stern alá is, hol Inaeth visszaigazolta, megkapta az üzenetet a kék nőstény által, s egyúttal feladatot is adott neki Telarban.
A kör bezárult, Alamaise elvégezte az első megbízatást, a másodikat azonban nem.
Vajon hol lehet a kék nőstény? Elárulta népét, mint az előző háborúban oly sokan?
Ezen azonban nincs sok ideje a sárkányhad vezérének gondolkodni, a vadalanok, s Verinol maradék erői támadásban vannak, s a vesztes csata után nem sokkal már nyugtalanítani kezdik a sárkányok vonalait. Míg erősítés nem érkezik, Darlath hátrébb vonja a főhadiszállást, s az ispotályt is.
Ellenben hagy épp elég csapdát a kétlábúaknak, hogy azok ne siessenek a sárkányok után.
Így telnek a napok, a kék sárkány ez idő alatt a Sötét fenyvesnél táborozó orkokhoz is meneszt követet, hogy Arash, az ébenfekete mágus biztosan elvégezze házi feladatát. Szükség lesz azon erőkre is.
Sőt, mi több, Filnoren maga is kap utasítást. A kék hím nem tétlenkedik, csupán Furiára vár.
Az ősi sárkány végül megérkezik. A sárkányok serege számára ez megnyugvást hoz, hát az ellenség nem tudott elbánni vele.

Furia nem ad magyarázatot eltűnésére, a kétlábúak támadóira úgy csap le, mintha a csata véget sem ért volna, s jelentős vadalan erők tűnnek el az általa hirtelen megnyitott szakadékban, melyet úgy zár össze, midőn már elég kétlábú hullott bele, hogy azokat a föld mélyének kőfalai passzírozzák halálra.
Győzedelmes ordításával jelzi számukra, a háború még nem ért véget, s van még erő a sárkányokban, hogy odacsapjanak.*

Tárgy: Re: Nyugati szeglet 2022-10-16, 11:05 am

7. Augusztusi küldetések:

1. küldetés - Egy elf háza (1. rész)

* A csalódottság volt a legjobb szó annak az érzésnek a meghatározására, amelyet Nie érzett, s ezen az sem változtathatott, hogy az elhagyott házban legalább a köpenyét meglelte. Igen, talán tényleg túl sok idő telt el azóta, hogy menteni igyekezve magát, elteleportált a fák között rejtőző házikóból. Néhány napja történt mindez, de még mindig megborzongott, ha arra az éjszakára gondolt. Éppen ezért Artanis leányának fejében az tűnhetett volna inkább az elfogadhatóbb – és főként megnyugtatóbb - lehetőségnek, hogy tarisznyáját – és benne a térképmásolatokat és jegyzeteket - rablók, vagy zsiványok találták meg és vitték el magukkal, csak hogy egy közeli város piacán, vagy útközben áruba bocsássák valakinek, akinek még jelent valamit a Valian-i Nagykönyvtár hitelesítő pecsétje. Ám pontosan tudta, hogy ez a valószínűtlenebb lehetőség is – hiszen akkor a finom szövésű köpenyét sem hagyták volna itt -, így szinte biztosra vette, hogy rémálmainak alakja tért vissza és gyűjtött be „emlékeket” rövid, de annál borzalmasabb találkozásukról. És ez nyugtalanította. Kényelmetlen volt arra gondolnia, hogy a szörnyűséges és véres tettek elkövetője birtokolja most holmiját, és főként az zavarta, hogy azokból rájöhet, hol is keresheti és találhatja meg őt.

Hiszen „búcsúzásukkor” erre tett ígéretet.

Mert Nie maga is jött volna hamarabb, még annak ellenére is, hogy a sivatagi oázisban már megsejtette, a sárkánytűz, amelyet szabadulásukkor látott, kegyetlen és iszonyatot keltő házigazdájuké lehetett. Igyekezett volna vissza a kényszerűen itt hagyott holmijáért, de a varázslat, amellyel kaput nyitott kettejük számára Elsga városának széléről, s amely kapu megmentette őket rabságtól és szinte biztosan a haláltól is, elvette minden erejét egy időre. Akkor érezte csak meg, milyen messze is voltak egy korábbi útjukon a várostól, hiszen a sivatagi menedékhely elérése majdnem túl nagy feladatnak bizonyult a számára. Három nap kellett, mire kijutottak a homokdűnék közül, addigra Nie már tudta, hogy míg őt ebből az elhagyott házból, a kovácsot a faluja széléről ragadta el szolgája segítségével a sötételfek alakját viselő szörnyeteg. A kovács ugyanis egy sárkányról beszélt, s arról, hogy börtönük legfőbb „őre” biztosan vele üzletelt s szerzett alanyokat rémséges kísérleteihez. De Nie tudta, az igazság ennél sokkal borzalmasabb. De ezt sem akkor és ott, sem később nem árulta el egykori rabtársának. S miközben arra vártak, hogy a lány mágiája lassan összegyűljön egy újabb „ugráshoz”, amellyel közelebb kerülhetnek a végtelennek tűnő homoktenger széléhez, inkább sok minden másról beszélgettek. Vagyis jobbára a férfi beszélt. Mesélt a feleségéről, éppen felnőtt gyermekeiről, a falujáról és a munkájáról. Nie kezdetben csak hallgatott, de a kovács hálája, bizalma és nyíltsága végül megtörte Észak jegét és Adan gyermeke is beszélni kezdett. Mesélt a Fehér Városról, a munkáiról, a helyekről, ahol járt. De nem mesélt Al-ról sem, a szüleiről sem és a Két-alakban-létezőkről sem. Mert míg az előbbiek túl nagy fájdalmat jelentettek még mindig a számára, az utóbbit inkább feleslegesnek és a kovács számára szükségtelenül felkavarónak érezte. Főként, hogy mivel útitársa jobban bírta az ébrenlétet, s míg ki nem jutottak, híven és figyelmesen őrködött, míg a lány pihent, Nie nem akarta a szükségesnél jobban megrémíteni. Aztán végül maguk mögött hagyták a homokdűnéket, és bár Nie igyekezett volna vissza az elhagyatott, kiszáradt kút melletti házba, még egy negyedik napot áldoztak arra, hogy a férfi, ki kitartásával és erejével kulcsa volt szabadulásuknak, örvendezhessen megmenekülésének a családja körében.

De most itt voltak. *

- Megtalálta, amit keresett? – kérdezte az odakint posztoló kovács, amikor az egykori könyvtárossegéd kilépett az ajtón.

- Nem, sajnos már nem volt itt a táskám. Csak ezt találtam meg – emelte fel a karjára terített köpenyt az elf leány. – Biztosan elvitte valaki, aki némi hasznot remélt az eladásukból. Elég szegényes zsákmány és nem is hiszem, hogy könnyen talál rá vevőt... Tudja, az elf írásjelek miatt. – teszi hozzá magyarázatként a férfi kérdő pillantására, s nem említi gyanúját a „tolvaj” személyéről. - Talán a térképmásolatokat megveszi tőle valaki, ám abban szinte biztos vagyok, hogy az írószereimre és a jegyzeteimre a pusztulás vár… - jegyzi meg keserűen. – De menjünk innen, mielőtt… - néz körül sokatmondóan. – Visszaviszem a faluba, aztán indulnom kellene.

Tárgy: Re: Nyugati szeglet 2022-10-16, 5:00 pm

1. küldetés - Egy elf háza (2. rész)

* A búcsú aztán érzelmekkel teli volt, és Nie kapott egy vászontarisznyát is és némi enni- és innivalót az útra, s vendéglátói boldogok voltak, hogy valamivel meghálálhatták azt, hogy segített a családfő megmenekülésében. Mivel a lány nyakában lógó medálja megmaradt – s ezzel útja is biztosított volt a fővárosig -, így nyugodt szívvel utasíthatta vissza a kovács és családjának pénzbeli felajánlását, amelyet jó szívvel próbáltak rábeszélni, de amit – látva a falubéliek helyzetét – semmiképpen sem fogadott volna el. És kapott útbaigazítást is. Az férfi felesége és gyermekei is emlékeztek egy elfre, aki régóta élt a közelben, egyedül, magányosan. Mivel Nie örült volna, ha visszakapja a sivatagról és a környékről szóló feljegyzéseit, így jó ötletnek tűnt felkeresni távoli „rokonát”, hátha neki kínálták fel megvételre a tünde írásjelekkel teli papírosokat. Igen, még mindig reménykedett abban, hogy holmija tolvajok kezére került és hogy ésszerűen annak kínálják fel, aki el is tudja olvasni, hogy mit is tartalmaznak az iratok.

S ha már papíros… Mivel ezt nem igazán leltek a kovács házában, így az ismeretlen elfhez vezető utat a ház előtti porba rajzolták le neki, s Nie igyekezett az emlékezetébe vésni az „útjelzőket”.

- Ott az erdőn túl menjen csak még tovább észak felé a patakig – kezdte magyarázni a legidősebb fiú, aki láthatóan apja örököse és a kovács mesterségét viszi tovább. – Ilyenkor nem túl sok víz van benne, a köveken akár száraz lábbal is átkelhet. Aztán a túloldalon, a patak partján lesz egy nagyobb liget, menjen csak tovább mellette folyásirányban. Egy fertályóra és meglátja a házat. A fák között lesz. Talán a kisasszonnyal nem lesz olyan goromba – forgatja a szemét a fiú. – Minket folyton elzavart, pedig sokszor próbáltunk belesni hozzá, hogy megnézzük, honnan szerzi azokat a világító köveket…

- Világító kövek? – pillant fel Nie érdeklődéssel a hevenyészett rajz tanulmányozásából.

- Igen, olyan zöldes fénnyel ragyogó köveket tett a háza lépcsőire és úgy láttuk, odabent is lehet néhány, mert az ablakokból is ilyen fény áradt, ha éjjel, vagy szürkületkor jártunk arra – néz körül, megerősítést várva szüleitől és testvéreitől, akik persze bólogatással jelzik egyetértésüket. – De sosem mehettünk túl közel, mert azonnal ott termett és az Istenek haragjával fenyegetett meg minket, no meg azzal, hogy ez „birtokháborítás” és bepanaszol bennünket a falu bírájánál. Bár amilyen ijesztő volt azzal a mérges arcával és azokkal a furcsa szavakkal, az is elég volt, hogy elrohanjunk előle… Vagyis kisasszony, csak óvatosan próbálkozzon a kérdéseivel, nehogy elátkozza. Mert amióta azok a furcsa dolgok történtek a környéken… – néz lopva az apjára. – Azóta még bizalmatlanabb…

*Ezek a szavak járnak a lány eszében miután maga mögött hagyja a kis falut és elindul a jelzett irányba. Világító kövek és mogorva elf… Vajon miféle rejtélyre bukkant megint?*

Tárgy: Re: Nyugati szeglet 2022-10-16, 8:26 pm

1. küldetés - Egy elf háza (3. rész)

* A patak valóban nem volt sem széles, sem pedig mély, így Nie igen hamar már a zöldellő liget mellett gyalogolt és igyekezett megtalálni a fák közé épített házat. Talán hamarabb hallotta meg az elhaló, kétségbeesett hangot, mint ahogyan meglátta az elf otthonát.*

- Segítség! Segítsen valaki!

*S már fut is, de közben az eget fürkészi és a fák közötti árnyakat, de mert sem a fehérlő felhők, sem a mélybarna törzsek és ezernyi színben játszó lombok között nem lát senkit, hát felszalad a hatalmas, vastag fatörzs mellé épített karcsú lépcsőn, amely a toronyszerű, halványzöld épület felső szintjére vezet. Aztán hiába kopogtat a vastag faajtón, mert senki sem fordítja el a kulcsot és nyitja ki a zárat. Azonban próbálkozása legalább biztatásként hat a segítséget kérőre, mert a lány újra hallja a hangot, amely türelmetlen és sürgető.*

- Itt vagyok lent… A ház mögött… Igyekezzen, kérem!

*Leérni a lépcsőkön már gyorsabb és Nie-nek alig kell megkerülnie a házat, hogy meglelje a hang – és persze a ház – gazdáját. S ha a kérés sürgető volt, hát a lány már érti, miért igyekezett sietségre bírni a őt az ismeretlen elf.*

- Mi történt önnel? És mégis mi történt a házával? Ki tette ezt? És miért? – bukik ki az önkéntelen kérdések sora Adan gyermekéből, s látja a megkönnyebbülés a másik szemében is, kit félig betemetett házának leomló hátsó fala. Az ismeretlen nem felel, az is lehet, hogy már ereje sincs a beszédhez, de Nie sem vár talán választ, inkább leteszi a táskáját és már próbálja is kiszabadítani az elf romok alá szorult lábait, miközben igyekszik szóval tartani a fájdalomtól eltorzult arcú férfit. – Szerencséje van, hogy a szomszéd falu kovácsa emlékezett a házára, különben most nem jártam volna erre. Nie vagyok és ne féljen, máris kiszabadítom a kövek alól, aztán ellátom a sebeit. Tudom, hogy nem illendő ilyen módon bemutatkozni, de nem árulná el a nevét?

- Lin… Linhirion vagyok – nyögi a sebesült, amikor a lány egy nagyobb faldarabot próbál puszta kézzel leemelni a sérült végtagokról, de nem jár sikerrel. – Ugye nem hagy itt? – suttogja erőtlenül és aggodalommal teli hangon. – Maga biztosan tud varázsolni… ha én tudnék, most nem történt volna ez…

*Nie csak azt hallja, hogy segítségre nem számíthat az ismeretlentől, így neki magának kell megoldania kétségbeejtő helyzetét. Hát két tenyerét a kőnek feszíti, s a teleportálás igéjét használva tűnik el a faldarabbal együtt, csak hogy néhány méterrel odébb ismét megjelenjen, s ugorjon el a földre zuhanó ”csomag” elől. Aztán már indul is vissza, s megnyugodva látja, hogy az elf lábait immár nem borítják törmelékdarabok. Azonban a férfiú ruháját azonnal elborítja a vér, s csak az lesz egyedül segítségükre, hogy hosszú csizmái láthatóan szorosan tartják a lábait. Így a lány – a sebesült fájdalmas sziszegésével kísérve – még elhajít az útból néhány kisebb kődarabot, aztán a földön ülő alak háta mögé kerül, s – miután röviden vázolja tervét, amelyet az ismeretlen hallgatása hagy jóvá - a hóna alatt megragadja és biztonságos helyre húzza az elfet.*

- Csak pihenjen – fekteti le a fűre a sápadt „rokont”. – Megnézem a lábát…

Tárgy: Re: Nyugati szeglet 2022-10-17, 5:48 pm

1. küldetés - Egy elf háza (4. rész)

* Óvatosan fűzi ki a lábbeli zsinórjait és nyitja szét a finom bőrből készült csizma szárát a lány, s látja meg aztán a törött csontokat. Nie lélegzete csak egy pillanatra akad el, ujjai egy pillanatra remegnek meg a seb fölött, hogy aztán már forduljon is a hang irányába, amely reménykedve, de mégis aggodalommal telve szólítja meg.*

- Mondja, hogy nem súlyos! Kérem!

*S már ül is fel a sebesült, s vet egy pillantást a kínzóan fájó lábára, hogy aztán arca a látványra még jobban elsápadjon. Amint visszahanyatlik a fűre, már a lány kezét keresi, hogy azt szorongatva könyörögjön újra segítségért*

- Ne hagyjon így itt, kérem! Ígérem, soha többet nem nyúlok azokhoz a kövekhez. NEKIK is megmondhatja!

- Dehogy hagyom itt, hogyan is gondolhat ilyet – próbálja nyugtatni a Fehér Város gyógyítójának örököse és vonakodó tanítványa, s aztán a következő szavai már inkább önmagának szólnak, afféle biztatásként. – Megteszek mindent, amit tehetek… Ígérem…

*S mert a leány nem szegi meg ígéreteit, hát neki is lát, s miközben felméri betege állapotát, beszél hozzá, s kérdezi, hogy elterelje a figyelmét a fájdalomról.*

- Mondja, miféle kövekről beszélt az előbb? – kérdezi, miközben azt vizsgálja, vajon a törött csont nagyobb erekben is kárt tett-e, vagy a finom elf holmit elborító vér oka, hogy páciense már régebb óta a romok alatt feküdt. – A ház köveiről?

- Nem, dehogy – hallatszik a halk felelet. - A házam már jó ideje áll… - s miközben az elf beszél tovább, Nie fényt idéz elő, tisztítót, fehéret, amely érintése nélkül távolít el minden szennyet a lábszár sebéből. – Azokról… OTT… - emeli fel erőtlenül a kezét a férfi és mutat a halványan fénylő szikladarabokra. S a lánynak eszébe jut a kovács fiának meséje a lépcsőről és a házból áradó fényről. S eszébe jut az elejtett megjegyzés is, amit páciensétől hallott nem is olyan régen.

- Azt mondta, nem tud varázsolni… De akkor azok a kövek… - viszi tovább a beszélgetés fonalát a fehér elf leány. – Honnan szerezte őket?

- Elvettem – vallja be a földön fekvő.

*Aztán már folytatja is, hevesen, önváddal telve, Nie-re már nem is figyelve, aki így szinte észrevétlen csillapíthatja a fájdalmát addig, amíg megvizsgálja a csontokat, s helyükre illeszti őket. S hosszadalmas, de óvatos és kíméletes munkájához az elf elbeszélése szolgáltat elegendő időt. Hát hagyja a lány, hogy beszéljen, s csak biztató hümmögéssel próbálja meg fenntartani a párbeszédet, hogy munkájának szentelhesse a figyelmét. De Linhirion-nak nincs is másra szüksége, mert ő végre el akarja valakinek mondani a vétkét. Talán azért, hogy feloldozást nyerhessen…*

Tárgy: Re: Nyugati szeglet 2022-10-17, 6:50 pm

1. küldetés - Egy elf háza (5. rész)

- A mágia az oka - kezdi elbeszélését keserűen a férfi. – Azt gondolták, majd rátalálok a forrásra, csak kicsit később, mint a többiek. Nem kárhoztattak miatta és nem vetettek meg ezért, de mindig láttam a szemükben a szánakozást. Még Amarie is… Pedig őt annyira… kedveltem. De aztán, amikor az Ifjúság Végének Ünnepén sem történt semmi, már mindenki biztos volt benne, hogy a családban talán én leszek az első, aki még egy aprócska tüzet sem lesz képes gyújtani. Addigra már kitanultam a fafaragás mesterségét és azt hittem, megbirkózom a sajnálattal és a szánakozással…

*Nie érti, mire gondol, hiszen gondjaik oly különbözőek, mégis oly hasonlóak. És tudja, a dolgok mennyit változhatnak hosszú életük évszázadai, évezredei alatt. Hát csak azt kéri a másiktól, hogy folytassa, miközben ő is azt teszi. Lassan, szinte észrevétlenül mozdítja a lábat, és az egyszerű törés lassan eltűnik. Újból megtisztítja a sebet, s már kerül is rá a mágikus pólya, amely nem csak védi, rögzíti Linhirion lábát, de segít a gyógyulásban is. S ha végez a kezeléssel, hát a többi sebet látja el, miközben hallgatja a férfit, s lassan átlátja szomorú helyzetét.*

- De aztán máshogyan lett. Amarie… Nos, amikor mást választott végül, reményeim mindörökre szertefoszlottak. Örültem a boldogságának, mégis féltékenyen néztem, hogy az a másik… - elfordul, hogy Nie ne lássa a szomorúságát, majd néhány pillanat múlva – amikor érzéseit már palástolni tudja – már folytatja is. - De mindegy is már… Nem maradtam ott végül. Előbb csak azért mentem el, hogy a helyet keressem meg, ahol letelepedhetek és ahol az emberek között nem lesz feltűnő a „fogyatékosságom”. Így leltem erre a ligetre. Közel a falu, ahol élelmet szerezhetek és ahol elcserélhetem a faragványaimat. Így egy nap végleg ide költöztem. Csak neki hagytam egy levelet… Amarie-nek. Hoztam a szerszámaimat, eszközeimet, így renoválhattam ezt a házat is. Az alapjai már álltak, csak javítani kellett ajtókat, ablakokat, lépcsőket. S ahogy az erdőt jártam, hogy alapanyagot szerezzek, akkor találtam rá a kövekre. Mennyire ostoba is voltam, hogy nem hallgattam rájuk. Mert nem csak a köveket találtam meg, hanem őket is. A nimfákat, akik ott éltek az erdőben. De elmenekültek előlem. Hiába éreztem azt, hogy kérnek, sőt könyörögnek, hogy ne bontsam meg a fénylő halmot. Akkor még nem tudtam, hogy akit alá zártak, azt csak a fénylő kövek tartják biztonságosan elzárva mindenkitől. Nem tudtam, ha elviszem a köveket, csökken az erő, amely a védelmet jelenti. Sosem támadtak rám, csak ijedt szemekkel nézték a biztonságos távolból, hogyan lesz egyre kisebb és sötétebb a halom. Mert az odújában tartották fogva ŐT, abban az üregben, amelyben mindig is élt, elrejtőzve a napfény elől. Ostoba voltam, és önző. Mert nekem kellettek azok a kövek. Azt gondoltam, ha Amarie egyszer mégis meglátogat, talán… Nem, ez nyilvánvalóan esztelenség volt tőlem, már látom. A kövek ugyanis varázslat híján egy idő után elsötétedtek, fényük kimerült, s hiába vittem vissza a helyre, ahonnan elhoztam őket, sokkal lassabban töltődtek újra, mint ahogyan nálam elvesztették erejüket. De én csak hoztam az újabb és újabb darabokat, s a halom egyre sötétebb és fénytelenebb lett. Aztán tegnap éjjel… Az a VALAMI kiszabadult… Nem tudom, hogyan talált rám. Talán követte a csapást, amelyet egyre gyakrabban használtam. A legsötétebb órában jött, és én nem számítottam rá. A döndülésre ébredtem, amellyel először próbált meg bejutni a falakon át, hiszen a lépcsőn még ott ragyogtak a legújabb kövek.

Tárgy: Re: Nyugati szeglet 2022-10-19, 7:00 pm

1. küldetés - Egy elf háza (6. rész)

- Először nem tudtam, mi lehet az, de aztán hallottam, ahogyan a lépcsőt zúzza össze és vele együtt a köveket szórja szerteszét. Csak a sötétséget láttam először, a hatalmas, minden elborító árnyat, ami úgy érkezett, akár a vihar, ami fákat tép ki. A teste hosszú volt és karcsú, karjai, akár a százéves, mohával borított fatörzsek, s dühös volt. Mérhetetlen haragja a szemeiben izzott. És tudtam akkor már, hogy miért jött. Azt hittem, megelégszik azokkal a kövekkel, amit odakint talál. Ám ennél jobban vonzották azok, amelyek odabent még erősebben világítottak, hát megint a ház ellen fordult. De a falak kitartottak egy ideig. Hiába volt erős, ahogy múlt az éjszaka, és egyre közeledett a hajnal, ő is gyengébb lett. Azt gondoltam, kitarthatok. De aztán, egyetlen pillanattal azelőtt, mielőtt visszaűzte volna a napfelkelte az üregébe, a fal leomlott és én azt hittem, a ház lesz majd a sírom is. Azt Istenek kegyelméből még sem így lett. A Fehér Úrnő vigyázott rám, s nem engedte, hogy rám találjon az a szörnyeteg és téged is idevezetett…

*A gondolat újra visszaűzi Linhirion-t a valóságba, s az eddig a távolban, az ég kékjében és az emlékeiben elmerülő pillantása immár „jótevőjét” keresi. Most ébred rá arra is, hogy a lába már nem fáj, s hogy sebei sem sajognak. Óvatosan ül fel, a fényét vesztett, fehér, mágikus kötést nézi a lábán, s a lány csak meglepett arcát figyeli, hogy a fájdalom fintorát nem fedezi-e fel rajta. De mert nem lát ilyesmit, úgy gondolja, a férfi számára eljöhet a gyógyulást ideje.*

- Csak óvatosan! – kéri, miközben segít talpra állni az elfnek. – Még nem forrt össze teljesen a törés, de a pólya addig kitart, amíg rendbe jön. Akkor oszlik majd a varázslat, ha ép lesz a csont. Addig ne hordjon köveket és jobb, ha a lépcsőt sem használja. Van hely, ahová mehet, amíg nem építik fel újra a falakat? Mert itt nem maradhat…

- Nem mehetek el, amíg a kövek nincsenek a helyükön! – ellenkezik azonnal az elf, immár határozott tekintettel. - Mást nem tehetek, de azokat visszavihetem, hátha így is képesek lesznek odabent tartani. Ha nem sikerül, sosem jöhetnék vissza és talán az erdő lakóinak is menniük kell majd. Megint mindent elrontottam…

- Nem, dehogy, még nem! - támogatja a lány egy méretesebb fatönkhöz és hagyja, hogy leüljön. – Maga nem teheti meg, hogy megerőlteti magát, így szó sem lehet arról, hogy visszahordja azokat a köveket. Csak mondja meg, hol keressem és én visszaviszem mindet. De csak ha megígéri, hogy nem tesz semmi ostobaságot. Itt marad és pihen. Még egy apróbb kavicsot sem tesz más helyre. Megígéri?

*A vonakodás az elf megbánását mutatja, a szándékot, hogy maga tegye jóvá azt, amit „elrontott”, de Nie végül meggyőzi őt, s útmutatása nyomán már tudja, merre kell mennie. Hála a kovácsnak és az ajándékba kapott tarisznyának - no meg egy másik zsáknak, amelyet a romos házban talál - a lány összegyűjthet minden fénylő követ, amely megóvhatja Linhirion-t és másokat is az éjszaka szörnyétől. Újra és újra átnézett mindent, hogy egyetlen kődarab se rejtőzhessen el a romok között, vagy az épen maradt házrész polcain, ablakaiban. S mikor már alig bírta cipelni a súlyt, amelyet el kellett vinnie az erdő mélyére, akkor hangzott el a férfi figyelmeztetése. Amire mindeddig nem gondolt…*

Tárgy: Re: Nyugati szeglet 2022-10-19, 8:20 pm

1. küldetés - Egy elf háza (7. rész)

- Nie, nem mehet oda! Már nem indulhat el – mutat az égre az elf, s a lány először nem érti, mire is gondol, de aztán meglátja ő is azt, ami talán mindent megváltoztathat. Hiszen már délután van, a nap hamarosan elindul, hogy átadja helyét a holdnak és a csillagoknak. S hogy újra szabadjára engedje a szörnyet.

- De, mennem kell és oda is fogok érni! – s már indulna is, ám talán nem lenne hű magához és apja emlékéhez, ha terve mellett nem létezne egy másik is. Valami, ha a dolgok rosszul végződnének. Hát gyorsan leteszi a nehéz batyut és a táskáját, majd a férfit a háza mellé kíséri. Bár ő maga tiltotta meg neki a lépcsőkön való járást, most mégis felkíséri őt, s odafent ülteti le, az egyik biztonságosnak megmaradt helyiségben, s közben okot is ad a tettére. Nyomós okot. – Maradjon itt! Ki ne mozduljon innen! Ha azt a lényt egyedül a fény tarthatja vissza, hát majd teszek róla, hogy ne legyen kedve semmi hasonlónak a ház közelébe jönni addig se, … amíg visszatérek.

*Azzal már fut is le, igéje nyomán magas fényháló vonja be a házat úgy, hogy falához, ajtajához senki sem juthat el, ki oszlatni nem képes a varázslatot. Aztán felkapja a holmit és már indul is, figyelmeztetését így kiáltja még vissza.*

- Megígérte, hogy odabent marad!

*Aztán már ott sincs, alakja hófehér villanás az erdőbe vezető ösvényen. Mert igyekszik, siet, amennyire csak bír, vállát és karját húzzák a súlyos, kövekkel teli táskák. Tudja, nem fogja bírni ezt a tempót a céljáig, hát csak megy, olyan gyorsan, amennyire csak bír, csak hogy minél közelebb érjen a halom alá zárt üreghez, s az istenekhez imádkozik, hogy ne tévedjen el a ritkán használt, keskeny csapáson. Faágak akadályozzák, tüskék akadnak a tarisznya és a zsák vásznába, de ő amiatt aggódik, hogy a lombokon átszűrődő fény ne legyen halványabb, hogy nyúljon hosszúra a délután. Azt érzi, el fog késni és csak abban bízik, a ház védelme kitart majd reggelig. Aztán megérez valami mást is.

Megérzi, hogy figyelik, s hogy egyre többen lesznek körülötte ahogy egyre fogy az idő. Már nem fut olyan gyorsan és a levegő is nehezebben áramlik a tüdejébe. Azt hiszi, talán ez az oka, hogy sötétebbnek lát mindent, de aztán rá kell jönnie, hogy nem így van. A nap van már lemenőben. Elfogyott az idő. Azt kell gondolja, veszített, elvesztette a bizalmat, amit Linhirion adott neki. És talán többet is veszíthet. Ő is és mások is. a gondolat új erőt ad neki és már indulna megint, nem adva fel, hogy talán még kitart a szerencséje, amikor hirtelen karcsú alakok veszik körbe és állják útját. s ha Nie még sosem találkozott volna eggyel sem közülük, akkor is tudná, hogy kik ők.

Nimfák…

Talán szólna, magyarázkodna az elf okán is, de aztán látja a szemekben a sürgetést és a kinyújtott kezet, amely az elrabolt zsákmányt kéri vissza. Nem szól senki, miközben a fehér elf leány elhátrál a földre tett zsáktól, amelyből aztán egyenként előkerülnek a kövek. Újabb és újabb légies erdei lény érkezik, hogy egy újabb követ vegyen a kezébe és iramodjon el, sebesebben, mint amire Nie most képes lenne. Aztán kiürül a tarisznya is és már csak egyetlen nimfa áll ott, de ő hiába várja az utolsó kődarabot. ~ Hát mégsem lesz teljes a börtön. ~ De a karcsú leány nem tűnik aggodalmasnak, de nem is lép közelebb. Népe tartózkodását Nie már jól ismeri. Nincs már több dolga, talán már indulna is, de Linhirion „megbízottja” mégis tartogat valamit a számára. Egy ígéretet.*

- Azt mondta, sosem teszi meg újra… Nem kell félnetek… Én hiszek neki…

*A nimfa egy pillanatra torpan csak meg, s hajt fejet a leány előtt, hogy aztán induljon a többiek után. Arra, ahol éppen most ragyog fel a lassan sötétbe boruló erdőben egy halvány fény.*

» Keleti szeglet, a Remény tengerének partja