Hatalmas erőfeszítésbe telt, hogy átrángassam Daxa-t, és saját fáradt, több sebből vérző testemet a portálon. Fogalmam nincs, hogy atyámmal mi történt, kiszabadult-e a sárkány alól. Bízom benne, hogy mágiája, és hazánk iránti szeretete hatalmas erőt ad neki és kitart ameddig csak lehet. Átérve a kapun egy lágy hangokkal teli erdőbe érkezünk, és már várnak minket. Nem mi vagyunk az elsők, sokan vérelf társaink közül riadtan pislognak a kaputól nem messze, hogy jön-e még valaki, és hogy vajon a csúf orkok is átjöhetnek-e a kapun. Félájultan pislogok körbe, és nem marad erőm nyitva tartani a szememet. Elájulok, ám még érzem a segítő karokat, ahogy lágyan lefektetnek. Lassan magamhoz térek és aggódva nézek körbe. Vajon mennyi idő telt el? Dúl még a csata? Anyám s atyám életben vannak még? És az elf, akit megmentettem? Riadtan ülök fel az alám rakott plédeken, és nézek körbe. A kapu még nyitva áll,ám sejtem, hogy már nem sokáig. - Nem jöhetnek át az orkok! - kiáltok fel riadtan, bár fogalmam nincs, hogy mit tehetnék. A sebeim még vérzenek, alig érzem a testemet, az elmémet. A fizikai erőm rohamosan csökken, és ismét nem igazán tudom nyitva tartani a szememet. Meditálnom kell, pihennem, bár az agyam folyamatosan kattog. - Anyám... Hozzátok át anyámat! - susogom a szavakat, és ismét elájulok.
- Gilchanar nagyúr az, de most pihenj, hisz sok sebet kaptál, s tested is kimerült. *Hangzanak a gyógyító szavai Daxához. Hangjában tisztelet vegyül, hisz ő ott volt akkor is, midőn Elsgából távoztukkor Gilchanar Gilgedron oldalán mentette a menthetőt, pajzsokat hoztak létre Agare, a fekete sárkány haragja ellen, s minden alkalommal, midőn e pajzsokat szertezúzta a sárkány tüze, újabbakat emeltek, csak, hogy a nép menekülhessen távol onnan. Gilchanarnak még sikerült, noha hosszas időkig vegetált, mire sebei, s lelke is gyógyultak, ám olyan, mint annakelőtte, már sohasem lett. Áldozatot hozott népéért, s megint áldozatot hoz. Az elf harcosok fegyverüket emelik, hogy ha kell, védjék a menekülteket a kapun átérő lénytől, ám Daxa szavai hatására csupán kísérik lándzsáikkal, nyilaikkal őt. A kron gazdájához üget, s a szarván lógó ork hulla mutatja a helyieknek, bizony kivette a részét testvéreik oldalán a harcból. Nem bántják.* - A te társad ez a lény? *Kérdezi meg egyikük Daxától.
Merilien mellett is ül egy gyógyító, s a nő arcát megsimítva csitítgatja őt csendesen.* - Nem jönnek át, Gilchanar úr gondoskodik róla. Pihenj….! *Avarist áthozni nem tudják, hiszen ő tartja nyitva a kaput, s ha harcosaik ott ragadnak, hát nehezebb lesz az út hazafelé, mint a kapun volt oda. Ám még egy ok nehezíti ezt, nem tudják, ki is az édesanyja Meriliennek. A gyógyító kezét ismét a hercegnőre helyezi, hogy fenntartsa benne az életet, s igyekezzen gyorsabbá tenni gyógyulását e vészterhes időkben. Nem tudja, kivel van dolga, de ha a város elveszik, könnyen lehet, ez az ifjú vér elf nő lesz megmaradt népének új vezetője.*
*Nem hosszú az út a Sötét fenyvesből, ahol besegítettek a seregek Malliath és a fekete mágus orkjainak. Bizonyára azóta kicsikarták a védelmet, hiszen már a város nagy része az övék volt. Bizonyára, hiszen azok az elfek, akiket a lecsapó sárkányok az erdőben láttak, egyből megfutamodtak, s Olassië elf hadereje még nem heverhette ki a csatát, amelyet Filnorennel és az orkokkal vívott. Furiát és a sárkányok ezreit más foglalkoztatja. Tudják, hol érdemes lecsapni, hogy érzékeny veszteségeket mérjenek Lanurra és hordájára. A fenyves után a Nyugati szeglet még mindig zöldellő síkságai következnek, a síkságok, ahol falvak termelik a kétlábúak élelmeit, ahol tanyákon tenyésztik hátasaikat, és ahol magtárakban tartják a télire összegyűjtött gabonát. A sárkányok serege erre tart, s amikor az első falu fölé érnek, szárcsapásaikra előfutnak a kétlábúak. De jobb lenne nekik, ha nem tennék, mert az első sárkányok tűzzel borítják be őket, házaikat, még földjeiket is felégetik. Gyümölcsöseiket úgyszintén, hogy ne hajtsanak ki tavasszal újra, a magtárakat karmaikkal, farkaikkal, testük súlyával döntik össze, s a lángokban izzva, pattogva hamvad el a télire elraktározott élelem. A sárkányoknak ezekre nincs szükségük, elég, ha nyájaikat életben hagyják, s hagyják szétfutni, elég, ha lovaikat kiengedik, azokból lesz elegendő élelem számukra, s ha mindaz elfogy, még mindig ott lesznek a túlélő kétlábúak, akiknek húsa csaknem olyan ízletes és tápláló, mint sertéseiké. Sajnos éppen olyan mocskos és bűzös is, csak egy fokkal jobb, mint az orkoké. Emberi falvak ezek, melyeknek lángja az ég felé tör, melyeknek füstje a csillagokat, s a napot is elhomályosítja. Falut, falu után lobbantanak lángra, s ölik meg lakóit. Furia, a fekete sárkány pedig mindezt elégedetten, de nem örömmel szemléli. Nem gonosz, ebben csak a szükségesen bekövetkező eseményeket látja, amiknek Lanur és hordái maguknak ágyaztak meg korábbi tetteikkel.*
Silarona Vörös sárkány
Hozzászólások száma : 297 Munkahely : Néha van, néha nincs
*A kék pillantás fókusz nélkül pihen az őket körülölelő füvön. Habár a sárkányok közelébe sem érnek a kétlábúak érzékenységének, a pikkelyein végigsimító érintést minden ízében érzi. Az arany szemeket keresi. A szavak hallatára a tekintete ellágyul. Finoman nekidől az másik sárkánynak. Illúzió vagy sem, a növényzet susogása és az övé mellet az erős test finom emelkedése-süllyedése biztonságot ad neki.* - Még idő, mire a háború kinövi magát. Az emberek falvaiban lassan haladnak a dolgok. A harctér feldúlja majd a tájakat, de érhet el mindenhová. *Mégis, az apró falvak nem a legjobb rejtekhelyek. A zárkózott helyiek nem egyszer bizalmatlanok, s a hírek gyorsan szállnak minden dologról, ami a megszokottól eltér. Egy ember még elrejtőzhet közöttük, ám ketten már... Nem tartana sokba, míg bárki tudomást szerezne a furcsa párosról. Eltűnni a városokban lehet.* - Tarsis? A kereskedőváros még a háború alatt is élő marad, az emberek nem fognak megritkulni. - *Legalábbis amíg támadás nem éri. A kereskedelem, még ha meg is rendül, nem fog eltűnni, s Tarsis nyüzsgése is megmarad, még ha összetétele meg is változhat* - Ha a helyzet úgy adja, a város találkozópontnak is jó lehet. - Van egy apró fogadó az egyik kevésbé népszerű részen. A tulaj híres róla, hogy nem üti az orrát senki dolgába – legyen az találkozás vagy üzenet. A forgalom fenntartása érdekében megőrzi és átadja a leveleket, ha igazolni tudod, kinek lesz.
Kain Namelyr Arany sárkány
Hozzászólások száma : 2045 Életkor : 743 Munkahely : A magam ura vagyok
//Mesén kívüli, időn túli játék Silarona, nálad a labda //
*Silarona válasza bölcsességgel teli. Az arany sárkányon a sor, hogy a végtelenbe meressze arany pillantását. Jól tudja, igaza van a nősténynek, meglepően gyorsan nő fel a bujdosáshoz. Ő tudja, hogy ha a sárkányok kellően megszervezik a támadást, a háború idővel mindenhol jelen lesz. Nem feltétlenül nagy csaták képében, sokkal inkább beépülő sárkányokéban, akiket talán későn vesznek majd észre. De nem lehet emiatt elkerülni a sorsot, azt is tudja, hogy a végzet előbb-utóbb úgyis utoléri, s ha addig még életben lesznek, ott és akkor el fog dőlni mindkettejüké. Tarsis nevére meghajtja lassan kettős ívű szarvakkal díszített fejét.* - Tarsis jól, s azt a fogadót is ismerem. Nem egy alkalommal jártam arra, mint tudod, közel is laktam a kereskedővároshoz. Ha a sárkányok megindulnak, a háború előbb éri el északot, mint a tenger partját, vagy a déli dombok vidékét. Lesz talán lehetőségünk ott találkozni. Sokszor rejtőztem el a kétlábúak bűzös tömegében. Elnyomja a szagunk, hasonlóságunk pedig elrejt a kereső szemek elől. *Mélyet sóhajt, mielőtt felemelkedne. Lassan mozdul meg, arany mancsai megemelik hatalmas testét.* - Utálok búcsúzni…főleg tőled. Minden alkalommal olyan, mintha kiszakadna egy darab belőlem…. *Morogja mély hangon inkább magának. Már így is túl soká maradt egy helyen, túl sokat egyvalakivel, akit magánál is jobban óvna. Ha Silarona hagyja, kissé távolabb húzódik, hogy egy villanással felvegye a fekete kabátos alakot, amelyet álcaként hord már sok évszázada. Nem távozhat sárkány testben, túlontúl feltűnő lenne. Hamar híre megy, ha élő sárkányt látnak valahol.*
_________________ "Egy kóbor álmodó. Ez vagyok én, messze szálldosó a mindenség tengerén."
Silarona Vörös sárkány
Hozzászólások száma : 297 Munkahely : Néha van, néha nincs
*Kainnak igaza van. Talán nincs jobb rejtekhely egy bujdosó sárkány számára, mint egy kétlábúakkal zsúfolt város. Hiába az érzékeny szaglásuk, a sokezer ember bódító, kikerülhetetlen szaga minden próbálkozást értelmetlenné tesz. Az üldözöttnek épp annyi esélye van rábukkanni az üldözőre, mint fordítva. A keserűség elönti a vörös sárkányt, ahogy párja megemelkedik. Egy ostoba világban élnek, hogy nincs kettejüknek hely benne egymás mellett. A kék szempár végigköveti a villanást, ahogy a hatalmas test eltűnik, s nyomában csak az apró, fekete köpenyes alak marad. Hiába szereti éppúgy a fekete mágust, mint az arany sárkányt, most nem tud kibékülni a változással, hiszen olyasmit jelent, amivel nem akar szembenézni. Pedig ő hozta fel a témát. Követi Kain példáját. A másodpercek rohannak, mintha az idő sarokba akarná őket szorítani. Mégsem telik bele, csupán pár pillanat, hogy a szűrt fényt tompán visszacsillantó vörös test helyét is átvegye a csöppnyi kétlábú alak. Egymástól pár méterre állnak, két üldözött a facsoport egy apró tisztásán. Az elf Kain felé lendül. Majdnem szalad a férfi felé, s szorosan átöleli. Rettentő a gondolat is, hogy elveszítse ezt. Akár csak egy időre is. Szorosan simulva bújik hozzá, próbálva bizonygatni mindkettejüknek ezt az érzést, ezt az épp szétpattanó béke-buborékot.* - Magammal viszem, hogy mindig mellettem tudhassalak. - *Csókol bele a nyakába, halványan elmosolyodva. Érti az érzést. Most csak azt kívánja, bár húzta volna még pár napot, még pár órát, amíg felhozza a témát. Nem akarja elengedni Kaint.*
Kain Namelyr Arany sárkány
Hozzászólások száma : 2045 Életkor : 743 Munkahely : A magam ura vagyok
*A nőstény nem áll útjába. A fekete köpenyes mágus felpillant, amint a másik sárkány is felvillanva felveszi a törékeny elf lány alakját. Ez volt az az alak, amivel először találkozott. Ezek a szemek voltak azok, amikben először veszett el, jóllehet, paranoiájában csaknem megölte rögtön, a találkozáskor a nőstényt. Milyen jól tette, hogy akkor kivárt, uralkodott magán! Az elf szorosan átöleli, s Kain visszaöleli a lányt. A vékony testet erős karok szorítják még egyszer, mielőtt elválnának útjaik. Magába szívja a barna haj illatát, a testét, amely oly sok örömöt és boldogságot okozott már neki, s a hangot gondosan elméjébe rögzíti, hogy felidézhesse. Hogy csupán nyakába csókolna a lány…bizony ez is öröm neki, ám a férfi egyik kezével Silarona álla alá nyúl, s ujjaival megemeli a lány fejét, hogy aztán forró csókot adjon az elf vörös ajkaira.* - Elzárom, s magányos estéimen felidézem majd ezeket a napokat, s az utolsó pillanatokat, amikor még ölelhetlek. *Ott motoszkál benne a gondolat, hogy talán ez az utolsó lehetőség, hogy kihasználhassa a lány közelségét, s így, ha lehet, ismét megcsókolja, mielőtt kibontakozna az ölelésből valamelyikük. Ő sem akarja elengedni Silaronát, pedig tudja, muszáj, ha kedves az élete számára. Így, ha a nőstény is engedi, kibontakozik az ölelésből, miközben fekete szemei csaknem felfalják pillantásukkal őt. A fakó arcban élet lüktet, amely gyorsan ki fog hunyni, amikor elhagyja ezt a tisztást. A pillanat egészen közel lehet, a mágus pedig szóra nyitja a száját.* - Szeretlek! *Mély hangján dorombolva mondja ezeket a szavakat, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, pedig számára mindent jelent. Tarsis. Már alig várja, hogy abban a városban újra felvehessék a kapcsolatot egymással. Ha Silarona nem tartóztatja, a fekete kabátos „mágus” tesz néhány lépést, mielőtt megfordulna. Csak egy pillanat, amíg kiejti a teleportálás igéjét….*
//Köszönöm a játékot, Silarona, igazán élvezetes volt! Bocsi, srácok, hogy belekontárkodtunk a mesébe, egy régóta folyó játékot zártunk le most.//
_________________ "Egy kóbor álmodó. Ez vagyok én, messze szálldosó a mindenség tengerén."
Silarona Vörös sárkány
Hozzászólások száma : 297 Munkahely : Néha van, néha nincs
*A két szerelmes egy csókban forr össze. Nem akarnak véget vetni neki, mert a veszteség érzése körbelengi őket. Jön a háború, amit nem tudnak majd elkerülni. Az egyre gyanakvóbb kétlábúak között mindenhol sárkányok bukkannak majd fel, s ha nem elég óvatosak, végük van. Már nem csak egyikük van veszélyben, s hamarosan a célponttá válás nélkül is nehéz lesz az élet, mindkét oldalnak. De ők már egymásért is felelősek. Tudták mindketten, amikor ezt választották, mégis nem tudhatni, hol van a másik, vagy egyáltalán él-e… Egyre csak nehezebbé fog válni. Silarona érzi, ahogy a pulzusa felgyorsul. Egy igazi ember most tudná, hogy elpirul – ő azonban csak az előtte álló mágusra koncentrál. Finoman hozzáérint az előző csókoktól még kipirosodott ajkait Kainéhoz, úgy suttogja bele* - Szeretlek. *Elengedi Kaint, s visszaereszkedik a lábujjhegyeiről. A kék szemek végigkövetik a fekete kabátos férfit, míg az el nem tűnik a teleportálás ködében.
A vékony elf törökölésbe zuttyan. A tisztáson még ott van Kain nyoma, a fájdalmas de szeretettel telt biztonság érzése. Egy kicsit elmerül még benne. Hanyatt dőlve hagyja, hogy ez a kettősség – az emlékek és a lassan oszló jelenlég boldogsága, valamint a hiány fájdalma – átjárja. Nem akar még indulni, megint szembenézni a világgal. A fejében újra és újra felvillannak az együtt töltött napok képei – közéjük keveredve a régebbiek is. Szomorkásan elneveti magát, ahogy eszébe jut az első találkozásuk. Az üldözött és az emlékvesztett. Szép kis pár – mégis, valahogy egymás karjában kötöttek ki minden irracionalitás ellenére.
Már leszállt az este, amikor a Nyugati szeglet fái közül vékony alak lép ki. A hold és a csillagok beragyogják az eget, a növényzet halkan susog. Az elf gyalog indul el – kell lennie egy kisebb városnak nem elérhetetlen távolságban tőle. Az éjszaka pedig épp jó, hogy kimozogja magából a felgyűlt érzelmeket.*
// Köszönöm, Kain Jó volt ^^ Bocsi mindenkitől! //
- Gilchanar nagyúr az, de most pihenj, hisz sok sebet kaptál, s tested is kimerült. *Hangzanak a gyógyító szavai Daxához. Hangjában tisztelet vegyül, hisz ő ott volt akkor is, midőn Elsgából távoztukkor Gilchanar Gilgedron oldalán mentette a menthetőt, pajzsokat hoztak létre Agare, a fekete sárkány haragja ellen, s minden alkalommal, midőn e pajzsokat szertezúzta a sárkány tüze, újabbakat emeltek, csak, hogy a nép menekülhessen távol onnan. Gilchanarnak még sikerült, noha hosszas időkig vegetált, mire sebei, s lelke is gyógyultak, ám olyan, mint annakelőtte, már sohasem lett. Áldozatot hozott népéért, s megint áldozatot hoz. Az elf harcosok fegyverüket emelik, hogy ha kell, védjék a menekülteket a kapun átérő lénytől, ám Daxa szavai hatására csupán kísérik lándzsáikkal, nyilaikkal őt. A kron gazdájához üget, s a szarván lógó ork hulla mutatja a helyieknek, bizony kivette a részét testvéreik oldalán a harcból. Nem bántják.* - A te társad ez a lény? *Kérdezi meg egyikük Daxától.
Merilien mellett is ül egy gyógyító, s a nő arcát megsimítva csitítgatja őt csendesen.* - Nem jönnek át, Gilchanar úr gondoskodik róla. Pihenj….! *Avarist áthozni nem tudják, hiszen ő tartja nyitva a kaput, s ha harcosaik ott ragadnak, hát nehezebb lesz az út hazafelé, mint a kapun volt oda. Ám még egy ok nehezíti ezt, nem tudják, ki is az édesanyja Meriliennek. A gyógyító kezét ismét a hercegnőre helyezi, hogy fenntartsa benne az életet, s igyekezzen gyorsabbá tenni gyógyulását e vészterhes időkben. Nem tudja, kivel van dolga, de ha a város elveszik, könnyen lehet, ez az ifjú vér elf nő lesz megmaradt népének új vezetője.*
Daxa Lavenir Zöld elf
Hozzászólások száma : 372 Életkor : 186 Munkahely : Idomár
Szótlanul hallgatom a gyógyítót, míg Arakh'is át nem jön a kapun. Az elfek szerencsére nem támadnak rá, kérdésükre rájuk pillantok. - Igen, a neve Arakh'is. Külhoni, megbízható társ... Igaz e? - paskolom meg az állat homlokát, amely fekete pettyes az orkok ráfreccsent vérétől. Látva a füvet az állatnak nem is kell több, hogy arrébb döcögjön és leheveredjen, s úgy, lustán fekve kezdjen neki az étkezésnek. Halovány mosoly kúszik az arcomra, s oda ülök mellé, hátamat oldalának döntve figyelem a kaput, s Merilient, ahogy két ájulás között riadtan kiabál. Sajnálom szegény párát... de még van remény a családjára, még ha tán nem is oly sok. Ismerem az érzést... én is csak reménykedni tudok szüleim épségében.
*A gyógyítók, s a néhány katona, kik még a őrzik a kaput, egymásra pillantanak, midőn látják a kapcsolatot a lény, s gazdája között. Ha Arakh’is engedi, leheveredése után leemelik a holttestet szarváról, ám ha nem, hát csupán megjegyzik Daxának.* Nemes állat. *Néhány ork vérben ázott harcos e pillanatban hozza át karjaiban Sol’tis nagyurat. Nem messze fektetik Merilientől. A sápadt vér elf szemei lehunyva, mellkasa sem látszik emelkedni, süllyedni. Ám élet még van benne, ha kevéske is. A helyi gyógyítók közül többen jelennek meg nála, s veszik kezelésbe. Erejükkel próbálják az élet ezen oldalán tartani a vezért, ám tekintetükön látszik, ők sem mindenhatók, s immáron csupán az istenek kegyelme az, mi megmentheti Sol’tis nagyúr életét.*
Daxa Lavenir Zöld elf
Hozzászólások száma : 372 Életkor : 186 Munkahely : Idomár
Arakh'is egészen nyugodtan fekszik, habár a csámcsogásban megáll, amikor közelítenek felé az elfek, de búgó hangomra, simogatásomra nem tesz semmit, hagyja, hogy lehúzzák róla a tetemet, azután nyugodtan nyammog tovább falatjain. Tovább figyelem a kaput, majd mikor látom kijönni rajta a katonákat Sol'tissal, arcom az eddiginél is komorabbá válik. Együtt érzően figyelem az apa-lánya párost és nagyot sóhajtva döntöm fejem hátasomnak, s így felpillantok az égre. Szemeim előtt még a téren fekvő halottak és darabjaik lebegnek, a sikolyok és halálhörgések töltik meg a fejemet. Fal fehéren kelek fel Arakh'is mellől, hogy arrébb sétáljak kicsit a többiektől.
Merilien Lumel'Auvrea Vér elf
Hozzászólások száma : 335 Életkor : 737 Munkahely : Vérelfek vezetője, vérelf-hercegnő
Lassan felnyitom a szemeimet, és halkan nyögök. Nyelek egy nagyot a friss, üde levegőből, ami még nem telítődött meg a vérrel, a csata szagával, a halál rothadó bűzével. Oldalra pillantok, és elakad a lélegzetem. Látom, hogyan fektetik mellém apámat. Szeme csukva, arca sápadt, mint a téli hó, és a mellkasa sem emelkedik úgy, mint kellene. Kinyújtom a kezemet és megfogom apám érdes, véres kezét. Látom a sebeit, és könny szökik a szememben. - Apám... - suttogom, és megszorítom a kezét. Lehunyt szemmel, halkan mormolok el érte egy imát, majd néhány perc múlva ülő helyzetbe tornászom magam. A kapu felé pillantok. - Anyám? Hol van anyám? - nézek körbe, a mellettem ácsorgó-guggoló elfekre. Riadt pillantásom, mint egy körbekerített állaté keresi a nőt, aki életet adott nekem. Fogalmam nincs, hogy mennyi ideig voltam eszméletlen, hogy tart-e még a csata, hogy anyám nyitva tartja-e még a kaput. Látásom még nem tiszta, nem teljes, és az erőm is csekély még. Ám az aggodalmam hatalmasra nő és válaszokat várok. Azonnal!
*A csata a Sötét fenyvesben fekvő Lumel’Auvreáért véget ért. Az ork sereg maradványai részenként futnak ki az erdőből, menedéket keresve. Arash, a sereg vezetője maga is igyekszik irányítani őket, de nem mind hallgatnak rá. Vannak, kik az Áldás terén futnak bele Gilchanar úr és társai nyílzáporába, mások Inan és csapata kardjaitól hullnak a földre, s megint mások az északi falnál ütköznek bele Taltaur csapatainak fegyvereibe. A vér elfek maradéka immáron az Áldás terén gyülekezik. Egymás után lépnek át a kapun, s egyre több zöld elf csatlazik, valamint néhány kimerült vér elf is Avarishoz, hogy helyette tartsák fenn az átjárót a Nyugati szeglet erdeibe. Gilchanar nagyúr elrendeli a visszavonulást csapatainak. Zöld elf kürtök szólalnak meg a füstölgő romok között, a sötétség uralta erdőben. A fehér hajú nagyúr Avarist támogatja át a kapun, mit már mások tartanak működésben. Sol’tis asszonya megöregedett, erejét veszítve támaszkodik remegve a nagyúr karjára. Haja hófehéren omlik vállára. Látta, miként viszik át férjét holtsápadtan a kapun, mégsem engedhette el, látta, miként viszik át leányát, mégsem hagyhatta záródni az átjárót. Látta, miként hull el népének színe-virága, pusztul, mit Sol’tissal közösen építettek, mégis kitartott. De most, hogy nincs már oka kitartani, elgyengülten rogy a földre a nyugati szeglet hűs fái alatt, férje mellett. Az érkezőket gyógyítók veszik körbe, így az úrnőt is, noha ő félretolja őket, s férje fölé hajol. Remegő ujjaival simítja a férfi sápadt arcát.* A férfi még kinyitja szemét, s megszorítja leányának kezét. Gyenge mosoly jut feleségének, majd lehunyja szemeit, s lelke távozik Dremerhez. Avaris arcán könnyek csordulnak le.* - Thilio in gîl na bâd lín! Le melithon an-uir! //A csillagok ragyogják be utadat! Örökké szeretni foglak.// *Suttogja könnyes szemmel. Tudja, Merilien is ott van, ám szívét még inkább fájdalom járja át, s nem az öröm, hogy gyermeke él. Jeremy is átjutott a kapun Sol’tissal, ő segített lefektetni nyugaton, s immáron hozzá is fordul egy a helyi erők közül.* - Van sebesülésed? *Méri végig a tolvajt, s ha nincs neki, hát odébb áll, hisz sokan szorulnak még segítségére. Daxát csupán együtt érző tekintetek követik. Többen is vannak oly idős tündék a helyi elfek között, kik még éltek, midőn Elsga városa tündökölt, midőn az volt az elfek fővárosa. Átélték mily erő lakozik egy őrült fekete sárkányban, mely maga pusztította el azt a dicső várost. Átélték a csatát, a remény vesztettséget, midőn Gilgedron, a bölcs magát áldozta fel, csak, hogy testvéreit mentse, s állt szembe a sárkány dühével. Elsga romjai a bizonyíték, mily pusztító is tud lenni a gyűlölet, s azon sebek, mik kitörölhetetlenül ott vannak minden nyugati elf szívében. Ők nagyon is tudják, mit érez Daxa, de azt is tudják, az élet megy tovább, Agare eltűnt, beszélik az istenek elégelték meg tetteit, s tüntették el a föld színéről. Hagyják, hadd élvezze a csendet, a békét, mit e liget nyújthat. A kapun utoljára egy arany-türkiz színű vértbe öltözött, vértől mocskos elf harcos lép át, mielőtt az bezáródna. Taltaur az, s pillantásával keres valakit. Merilien az, ha megtalálja a vörös hajú elf lányt, odasiet hozzá. Sisakját ledobja, haja előreomlik, s kék köpenye is akadálytalan csúszik le válláról a dús fűbe. Nem szól, csupán megöleli a vér elf lányt.
A városban Ilsa és Syllis néznek egymásra. A sötétség megszűnt terjedni, de jelen van, s midőn az orkok távoztak, itt maradni nincs értelme. Ők nem lépnek át a kapun, de megvárják, míg kik távozni szándékoznak, megteszik azt, s többen is csatlakoznak az átjáró fenntartásához. Így a vér elfek távozhatnak vezéreik, s megmaradt családtagjaik csoportjához a Nyugati szegletben. Kesa, ha kívánja, szintén csatlakozhat, ha átlép az átjárón, a nyugaton rejtve élő tündék oltalma alá kerül, onnét nincs is oly messze birtoka.
//Köszönöm mindenkinek a részvételt, remélem, jól éreztétek magatokat! A jutalmak legkorábban egy hét múlva kerülnek megállapításra és kihirdetésre a résztvevőknek. Merilien, veled még külön egyeztetünk, az Admin 2-vel megbeszéltek szerint. Ha úgy alakul, akár a Mesélővel folytatódhat is a játék, de Taltaur továbbvitelét meghagyjuk Thalionnak, ő örömmel vállalja, ha szeretnéd.//
*Telik az idő, a sárkányok mind nagyobb területet égetnek fel nyugaton. Az emberek falvai képtelenek útját állni az égből jövő veszedelemnek, s ezt Furia pontosan tudja. Azonban van más is. Az ősi sárkánynak fülébe jutnak a hírek a lumel’auvreiai csata alakulásáról. Nem tetszik, hogy elvesztették Malliathot, és az sem, hogy az ork sereg vereséget szenvedett. Nem hagyhatja azt a területet. Nem kell, hogy az ő csapatai uralják, csak az, hogy ne Lanur hordái. És ezekhez sorolja már az elfeket. A magát bölcsnek gondoló nép, amellyel régen viszonylag kevés gondjuk volt, mostanra egészen a Birodalom részévé vált, Lanur és utódai talpnyalóivá, pedig az első háborúban nem bántották őket addig, amíg az elfek oda nem álltak az alantas emberi hordák mellé. Furia hamarosan maga elé hívat egy újabb sárkányt. Loivissa már harcolt az előző háborúban is, tapasztalt és erős sárkány.* - Menj, vedd át Malliath helyét! *Utasítja a kék sárkányt, aki további tájékoztatás nélkül is tisztában van azzal, mi is volt Malliath feladata.* - Tartsátok egyben az orkok seregét azzal a nyomorulttal! Amikor kell, majd útnak indultok. - Úgy lesz, Furia! *Dörmögi a kék nőstény, s szárnyra kapva el is hagyja a sereget. A fekete sárkány körbenéz, ebben a pillanatban a sereg java épp nincs jelen. Van ideje elgondolkodni azon, vajon mennyiben volt elegendő a kétlábúak csatájában tett röpke látogatás. Talán alábecsülte őket, s azok az erdőben nyüzsgő csapatok mégis képesek voltak megfordítani a megnyert csata sorsát. Még egyszer ez nem fordulhat elő. Azonban e pillanatban ott van még a nyugati haderő. Jól tudja, hogy élnek még elfek azokon a tájakon, ahogy az emberi népesség java is megvan még, katonákkal együtt, s maga Verinol is áll. Elhúzza szája szélét, kivillantva fekete pofájából hatalmas, egészséges, fehér fogait. Halk morgás hagyja el egészen mélyről.*
Igazán büszke vagyok magamra! Végül kitartottam a végsőkig, míg a vérelfek és a zöldelfek, mint ott gyülekeztek a kapunál és segítettek az úrnőnek fenntartani az átjárót, ami rá is fért, hiszen talán már csak az akarat tartotta benne a lelket. Őt a zöldelfek vezetője támogatja a túloldalra, míg én segítek férjét átsegíteni, aki szintén ereje végére ért. Sebei és állapota még nekem, aki nem konyít a gyógyításhoz, láthatóan végzetesek, de megérdemli, hogy megmaradt társai és párja oldalán távozzon, nyugalomba, ha az Istenek is úgy látják jónak. Mikor átérünk mindenhol sebesültek hevernek és Sol’tis-t hamar átveszik tőlem a segítő zöld elfek. Arrébb vonulok és a földre rogyok fáradtan. Látom, ahogy a vérelfek vezére felesége és lánya között távozik az élők világából, ami egyszerre tölt el szomorúsággal, hogy újabb halottja van ennek az értelmetlen háborúnak és örömmel, hogy legalább sikerült még utoljára egymásra lelniük. - Nem……azt hiszem nem. – riadok fel a gyógyító kérdésére, önkéntelenül végig tapogatva magam, de az már rohan is tovább. ~ Hát életben vagyok……..még mindig, pedig mostanában egyfolytában pengeélen táncolok! Valaki nagyon jól szórakozik odafenn! ~sóhajtok, aztán elfekszem a fűben-
//Köszönöm a játékot //
Merilien Lumel'Auvrea Vér elf
Hozzászólások száma : 335 Életkor : 737 Munkahely : Vérelfek vezetője, vérelf-hercegnő
A háború hát véget érni látszik. A kapu immár csukottan áll talán az idők végezetéig. A városunk, Lumel'Auvrea elpusztult, vér, por és hamu fedi egykor szeretett városunkat. Szörnyű fájdalmak szabdalják a testemet, és örülhetek, hogy élhetek. Hálát adok hát ezért és agyamban gondolatok kezdenek formálódni. Kinyitom a szememet, és oldalt fordulva látom apámat feküdni a földön, majd anyám is megjelenik. DE ó jaj, hogy néz ki! Borzadva nézek végig immár törékeny testén, hófehér haján, ráncokkal szabdalt, barázdált arcán, és véres ruháján. - Anyám! - suttogva hagyja el ajkamat a megtört szó. Nem tudok többet mondani, fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék. Ő a hős a mai napon, ezt senki nem vitathatja. Hatalmas erőről tett tanúbizonyságot ma és ezért szépségével fizetett. Összeszorul a szívem, ahogy figyelem szüleimet, ahogy anyám apámra borul. Tudom, hogy vége. Tudom, hogy elment. Lassan felülök és igyekszem összeszedni magamat. Tekintetemet végigvezetek a tisztáson, ahova a kapu hozott bennünket. Rengeteg harcos, sebesült elf fetreng a fűben, és szorgos gyógyítók serege igyekeznek felvakarni őket. A tömegben egy ismerőst pillantok meg, és a szemem felcsillan: Taltaur erős, határozott testét látom meg, és ahogy tekintetünk találkozik, a férfi határozottan indul meg felém. Nem szól, csak letérdel mellém és megölel. Halk sóhaj hagyja el ajkamat, majd a gyengédség, és egy oldalpillantás apám holttestére elég: a könnyek utat törnek maguknak, és zokogni kezdek. Görcsösen szorítom magamhoz a férfit, aki habár maga is sebesült, talán nem annyira,mint én. Elhesseget pár gyógyítót, majd halk, nyugtató szavakkal kísérve vesz a karjába és sétál be a városba. Határozott paranccsot ad arra, hogy Avarist is vezessék be és lássák el. Néhány napot pihenek, szükségem van arra, hoy visszanyerjem a varázserőmet, a fizikai erőmet és a sebeim is begyógyuljanak. Egy baldachinos ágyban ébredek, a hajnal éppen kopogtat az ablakon, madarak lágy dallama kúszik be a nyitott erkélyajtón, ám mintha ők is éreznék azt, ami történt: dallamuk halkabb, drámaibb és szomorkásabb, mint szokott. A város feketébe öltözött, emléket állítva a hősi katonáiknak, akiket elvesztettek a csatában, és a fekete zászlók közé egy-egy vörös is kerül: a vérelfek méltó búcsúzásakép. Az erkély felé nézek, lassan mozdulok, amikor is a szoba oldalsó részéből mozgást vélek felfedezni. Megremeg a testem, és halk nyögéssel fordulok arra, hogy aztán lágy mosolyra húzódjon a szám. -Taltaur Uram! Ön mit keres itt? - suttogom lágy hangon, majd végigvezetem a férfi testén a teintetem.Immár rajta sincs seb, kipihentnek és frissnek látszik. Lassan felülök, és a kezemet nyújtom felé. Remélem, hogy elfogadja, és leül az ágyam szélére. - Mesélj kérlek! Meddig aludtam? És... - aggodalomtól tágul ki a szemem: -...anyám hogy van? És a többi vérelf? - látszik rajtam, mennyire aggódom a népemért. A népem. Igen, úgy tűnik apám halála után én leszek az utódja... Minek is? hiszen alig maradtunk egy maréknyian, akik vérelfnek mondhatják magukat, akik ismerik a vér mágiáját. És városunk sem maradt. Talán csak néhány sziklarom, por és hamu. - Vissza kell mennem a városba! - jelentem ki határozottan. A szememben elszántság csillan és a férfi is láthatja, hogy senki nem állíthat meg. De még nem most. Még itt van rám szükség...
//Köszönjük szépen a mesét. Kicsit szomorkás vége lett, de azért izgalmas volt! R.I.P. Apuci! //
*Taltaur serege élén betört a keleti fal résén, elfoglalta az északi falat, majd onnan befelé fordult az Áldás tere felé. Hajtotta valami, tán magának sem vallotta be, hogy mi, s midőn a füst, a sötétség alatt, hol vér szennyezte türkiz-arany vértjét, eljutott Ilsáig, s a kapuig, melyet immáron elfek csapata tartott nyitva, kérdezősködött a túlélőktől a vörös hajú hercegnőről. Nem látta senki, az csata hevében nem figyelték Sol’tis és Avaris leányát, ám végül csak akadt a zöld elfek között egy, ki emlékezett rá. Néhány szóval beszélte meg Ilsa Namorral, Thalion nagyúr helyettesével szándékát, s az engedte neki, hogy utolsóként átléphessen még a kapun, mely nyugatra vitte a túlélőket a Sötét fenyvesből. Itt jutott el a földön heverő Sol’tisig, a megőszült Avarisig, s leányukig, ki már felült ekkorra, Merilienig. Végignézne tán a tömegen, a megmaradt harcosokon, sebesülteken, a távolodó, elesett fiaiakat, apáikat sirató civileken, kiknek szerettei már nem léphetnek át a kapun, mert vér elf, vagy nyugati elf nem maradt odaát. A kósza remény még odaláncol többeket, kik fogyó reménnyel keresnek a zöld elfek gyógyítói között heverő sebesültek között valakit, kiért szívük aggódik. Ám Taltaur szíve most nem nyitott ezen testvéreire, a nőt keresi, ki a láncot adta egy békés korban, mely nem is oly rég tűnt le. Midőn megérkezik a nő mellé, kit azóta sem sikerül kivernie elméjéből, s szívéből sem tán, sisakja a kövér fűben puffan tompán, köpenye válláról csúszva hull a vér áztatta fűbe, míg ő maga letérdel a nő mellé. Átérzi fájdalmát, s szavak nélkül igyekszik támaszt adni annak, kire hamarosan megmaradt népének lesz szüksége támaszként. Zokogni kezd a lány, s Taltaur erős karjai biztonságot kínálón zárják maguk közé. Keze, mely még mindig ork vértől mocskos, a vörös hajat simítja nem egyszer, nem kétszer, tán százszor is. Nem érdeklik sebei, hisz tudja, oly sebet ő most nem szenvedett, mily seb a szívét döfte át a hercegnőnek. Nem vezér ő e vidéken, noha ismeri Gilchanart, ki fehér hajával most is kitűnik a tömegből. Halkan, határozottan utasít, rendezi a tömegeket, ám Avarisra mégis Taltaurnak van figyelme.* - Vigyétek Edainba a királynőt, törődjetek vele, hisz ma a legnagyobb áldozatot ő hozta. *Majd karjaiba veszi a nőt, ki miatt jött, s maga viszi a zöld elfek erdőbe bújtatott településére. Nem oly nagy, mint Olassië, hisz rejtőznie kell nem csupán a sárkányok elől, de mindenki más elől is. Így akarta Gilchanar nagyúr.* -Anann le ú-gennin melethril nín! //Régóta nem láttalak, kedvesem!// Immár a béke simogatja lelketek, s én melletted maradok, míg szükségét látod. Eljöttem hozzád, megkerestelek. Hajtsd fejed vállamra, s én támaszod leszek. *Folytatja még gyengéden, halkan, szinte csak a hercegnő hegyes füleibe súgva szavait, miközben karjaiban tartva viszi őt. S szavát tartja is. Napokig virraszt, míg Merilien alszik, s gyógyul. Csupán röpke pillanatokra mozdul ágya mellől, ám azon időkben, mikoron nem volt bent, tájékozódott. Gilchanar úr gondoskodott a menekültekről, elhelyezte, vigasztalta, gyógyította őket. Anyátlan, atyátlan néppé váltak azon kevesek, kik túlélték a csatát. Avaris már gyenge volt, hogy összefogja őket, s a fájdalma is terhelte szívét, s lelkét is. Gyászolt, mint mindannyian. Az ébredésre, midőn Merilien megmozdul, Taltaur felemelkedik a székből, hol eddig üldögélt. Megfogja a felé nyújtott kezet, s mosolygó szemmel ül oda a nő mellé.* - Nem kerestél a láncért, hát eljöttem én, midőn hírét vettem, mi készül ellenetek. Thaliontól magam kértem, legyek része a felmentő seregnek…. *Mély levegőt vesz, megsimítva Merilien arcát erős kezével, majd folytatja, hisz nem akar titkolni semmit.* - Édesanyád sokat áldozott, hogy kik most élnek, élhessenek. A gyermekek, a vének, kik nem harcosok, itt vannak Edainban. Gilchanar nagyúr óvó védelme alatt, ám Avaris…még gyászolja atyád. Miként mind gyászolnak, hisz sokan elestek a harcban. *Merilien korábbi szavaira meghajtja fejét a harcos. Sok csatát megélt már. Látta, mily fontos egy erős vezető, ki reményt ad egy meggyötört népnek, látta, mit tesz csata után felállni, hol testvérek, barátok, rokonok estek áldozatul az ellenségnek. Sokat tapasztalt.* - Néped bizonyára várja már, hogy mutatkozz előttük, s eljöhet az idő, hogy Lumel’Auvreába is visszatérhess. Ha kívánod, elkísérlek…
Merilien Lumel'Auvrea Vér elf
Hozzászólások száma : 335 Életkor : 737 Munkahely : Vérelfek vezetője, vérelf-hercegnő
Gyógyulásom elég sok időt vesz igénybe, de pár nap múlva immár kipihenten, ám gyásztól terhesen nyitom ki szememet.Körbenézve szívem örül, ahogy meglátom Taltaur szálfa termetét a szobám homályában. A Nap épp előbújik, lágy, vöröses színbe varázsolva a szobámat, és a férfi alakját. Nem gondolkozik sokat, pár puha lépéssel az ágyamnál terem, és lágyan veszi kezébe a kezemet. Kicsit még gyengének érzem magam, de bízom benne, hogy ez már csak a sok alvástól van. Hamarosan üdén és frissen kell megjelennem, hogy lássa a nép: jól vagyok, élek. - Valóban, a lánc... - emlékszem vissza a találkozásunkra, ám Taltaur láthatja a szememben, hogy nem a láncra emlékszem vissza, hanem arra az estére - éjszakára, amit együtt töltöttünk. Volt már dolgom néhány férfival, de ilyen elffel, mint Taltaur még nem találkoztam. Őrizem emlékét a szívemben és nagyon örülök, hogy újra láthatom őt. - Örülök, hogy végül visszahozott hozzám a lánc, Taltaur! - suttogom a szavakat. Szemem örömtől csillog, habár arcomon ott ül a bánat és a gyász is. Apró öröm a nagy veszteségben a férfi számomra, és ezt ő is érezheti. Lágyan szorítom meg kezét és húzom ajkamhoz, hogy egy lágy csókot leheljek rá, mikor keze az arcomhoz ér. Szomorúan hallgatom a férfi szavait, és eszembe villan anyám ősz, ráncos arca, teste, melyben alig van már élet. Sóhajtok egyet, visszatartom könnyeimet. Erősnek kell lennem, most már nincs helye a gyengeségnek, hiszen valakinek viselnie kell a hatalmas gyászt és szomorúságot, ám új élet reményét is kell adnia valakinek. És úgy tűnik, hogy ez most én leszek. Habár tudom, hogy apám néha csalódott bennem, nekem kell a helyére állnom. Egyelőre... - Én nem vagyok vezető, Taltaur... - suttogom a szavakat. Szememben félelem és aggodalom csillan és megcsóválom a fejem. - Fogalmam nincs, mit kell tennem. Hogyan adjak a népünknek reményt, ígéretet egy új, szebb életre, amikor én magam sem hiszek ebben és szívemet betakarja a gyász? - hangom telis tele van aggodalommal, és ismét megszorítom a férfi kezét. - Adj nekem erőt, kérlek! - húzom magamhoz a férfit és lágy csókot lehelek az ajkaira, remélve, hogy nem utasítja el reményvesztett kérésemet.
*A férfi szemei elmerülnek Merilien szemeiben. Ő is örül, hogy a lánc elhozta, ám jobban örül, hogy életben találta a nőt, aki olyan nagy hatással volt rá. A nő ajkaihoz húzza a kezet, s megcsókolja. Nem kíméletlen, ám mégsem hazudhat arról, ami történ. Sem Sol’tis nejéről, sem pedig a megmaradt népről. Nem érezheti át, mily küzdelmek dúlnak a lány lelkében, miként azt sem, mily érzés egy elárvult nép vezetőjének lenni. Csak látta a nagyúron a küzdelmet, mit Thalion vívott nap, mint nap, midőn Elsga elesett, s Gilgedron, a bölcs, népének vezére feláldozta magát a fekete sárkány ellen.* - Eclair útjai kifürkészhetetlenek, Merilien. Ha ő úgy látja, hogy néped vezére kell légy véred örökségében, tán úgy is van. Ám én úgy látom, döntésünk mindig van, s e döntések azok, miktől széppé válik e világban élni. *Hallgatja tovább a lányt, s megértő pillantással szemléli a lányt.* - A népnek egy jelkép kell, mire feltekinthet. E jelkép vagy te. Jelenléted ad nekik reményt, felnéznek rád, mint atyád örökösére. Ez az első lépés. Tán jobb, ha nem ígérsz olyat, mit nem tudsz tartani. Ígérj olyat, mit tudsz, adj nekik egy pontot, mire a gyász sötétségében felnézhetnek. Ez a kezdet. A többi pedig majd jön magától. *A nő magához húzza, s megcsókolja, mit Taltaur viszonoz is. Karjaival átöleli a nőt, s közelebb helyezkedik az ágyon, hogy ha úgy kívánja, ott leljen menedékre a csók közepette.* - Melletted maradok, kedvesem, s megadom, mi erőmből, tudásomból telik, neked. *Suttogja, midőn egy pillanatra ajkaik eltávolodnak.*
*A levegőt hasító sárkány szárnyai alatt elterülő földön pusztulás nyomai látszottak, orrát megcsapta az égő falvak szaga. ~ Kevés az épen maradt terület errefelé. Nem volt nehéz kitalálnia, hogy hamarosan megérkezik céljához. A messzi távolban sárkányok hadát látta repkedni, így időben leszállt a földre. Nem akarta, hogy észrevegyék. Magára öltötte elf alakját és elbújt egy leégett pajta mögött, ahonnan még mindig gyenge füst szállt az ég felé. Egy egyszerű kis igével megidézett egy smaragd színű kolibrit, aki pajkosan várta az utasításokat. – Vezesd ide a testvéremet! – súgta neki Alamaise, mire az szélsebesen a sárkányok felé iramodott, amíg idézője tétlenül várt, mivel nem tehetett mást. Lecsücsült a romos pajta tövébe gondolkodott, hogy hogyan menthetné ki nővérét a bajból. Nem sokkal később megérkezett a várva várt testvér, és húga nyakába borult. – Szervusz! Igazán örülök, hogy semmi bajod – mondta Alamaise kimerültem, mégis megnyugodva. – Elég kimerültnek tűnsz, csak nem siettél? – De... most hogy kérded, eléggé siettem, hogy időben itt legyek. – Ó, jól van, mert végül is nem kértem, hogy siess. Alamaise erre testvérére hunyorított. – Ügye most csak tréfálsz velem? – kérdezte, de eszébe jutott, hogy nem időzhetnek sokáig, így megrázta a fejét és testvérére nézett. Elmondta neki, hogy mivel sárkányként szinte teljesen egyformák, helyet cserél vele, így ő távozhat és senki nem fogja keresni. Ezek után ismét megölelték egymást és elbúcsúztak. Kärmen egy láthatatlanná tevő igével elszelelt, Alamaise pedig a sárkányok tábora felé vette az irányt. Kissé ideges volt, mert bár sárkányként egyformák voltak, humanoid alakjuk teljesen különbözött egymástól. Ráadásul nem tudta, kivel milyen kapcsolatban volt a testvére a táborban. ~ Majd megoldom valahogy, aggodalmaskodott, majd felvette sárkány alakját és fajtársaihoz sietett. Talán még életében nem látott ennyi sárkányt egy helyen, ráadásul a távolban ott magasodott Furia, a sárkányok vezére. Bár még fekete sárkány alakjával nem találkozott, a helyi szóbeszéd megelőzte úrnőjét, így már tudta, hogy ő vezeti a seregeket. Bármennyire is próbálta, nem tudta levenni róla a szemét. ~ Hogy lehet valaki ilyen hatalmas? – kérdezte magától Alamaise, miközben próbált végignézni a sárkány monumentális méretein.*
*Sárkányok ezrei. Ellepik egész Nyugati-szegletet észak felől lassan. Az ősi sárkány valódi formájában pihen egy kopár dombtetőn. Valaha lankás domboldal volt, amelynek a tetejére emberi nemesi uradalmat építettek, s most már csak egy kopár kiemelkedés, amiről mindent letarolt a sárkányok dühe. Az emberek, a nemes, nem menekültek el, közeledtükre. Botor módon azt hitték, szembeszállhatnak több ezernyi sárkány pusztító haragjával. Nem kellett hozzá Furia ereje, a sereg néhány sárkánya tarolta le a nemest házával, szolgáival együtt. Mind vele haltak, majd testüket a győztes sárkányok fogyasztották el. A sárkányok egymás után jelentenek neki. A terület déli oldala mellett elf sereg próbál elóvakodni. Nagyon is jól sejti az ősi sárkány, kik azok. Ők is ott voltak felmenteni a vér elfek fenyvesbeli városát. Nyugatnak tartanak, tehát arra élnek, s ez szöget üt a sárkány fejébe. Ezek szerint nem csak emberek élnek a Nyugati szegletben, hanem elfek is még, s nem is oly kis számmal. A másik jelentés az orkokról szól, akiket a tündék megvertek a Sötét fenyvesben. Arash és az odaküldött nőstény komoly munkát végeznek, hogy egyben tartsák a sereget, újra beleolvasszák a környéken kóborló túlélőket. A következő jelentés Lanur tornyáról szól. Annak a mocsadéknak az építménye még mindig áll. Erős mágia védi, katonák és kísértetek. Talán itt lesz az ideje, hogy felszámolják a helyet. Csupán egy varázstorony, amelynek pusztulnia kell. A kísértetek pedig már régóta piszkálják az önérzetét. Hogy merészelnek a kétlábúak mellett állni?! Ahogy a fekete szemek átvillannak a tömegen megállapodnak egy kék sárkányon. Az igen komolyan figyelmezi őt, s noha nem zavarja egyáltalán, érzi a tekintetet magán. Int egyiküknek, akik körülötte állnak, s az menten szárnyra kap. Jól szervezett a táborhely is, megvannak a levegőben a kijelölt utak, hogy ne kavarodjanak egymással össze a sárkányok, s így azt követve jut el a vörös sárkány Alamaise mellé. Könnyedén landol, majd fejét meghajtva előtte köszönésképpen, rögvest a tárgyra tér.* - Furia hívat téged. Ne várakoztasd, kövess! *Ha Alamaise vele tart, közelebb érve még hatalmasabbnak láthatja az ősi sárkányt. Ha landol előtte, a fekete nőstény lenéz rá holló szemeivel, s közelebb tolva pofáját, megszagolja. Hangosat fújtatva fújja ki a levegőt, majd megszólal.* - Van számomra jelenteni valód? *Hangja mély, mégis, sárkányok között még így is nőies.*
*Alamaise vizsgálódását egy felé határozottan közeledő vörös sárkány törte meg. Pontosan előtte szállt le, és közölte vele, hogy Furia magához hívatta. A kék először sután maga köré nézett, de mivel nem állt mellette senki, így számára is teljesen világossá vált, hogy hozzá beszél. – Várakoztatni? Ugyan már, sosem merném – feszültségét idétlen heherészéssel igyekezett enyhíteni, de úgy tűnt a másik rá sem hederített. Azonnal az ősi sárkány felé vette az irányt, így Alamaise sem késlekedett, s robusztus testét egy kis nekifutással a magasba emelte. Amint fentebbről is megfigyelhette a rögtönzött tábort, egyből feltűnt neki, hogy nem holmi szedett-vetett sárkányok gyűltek itt össze. Mindenkinek megvolt a maga helye és dolga. Még a levegőben is a meghatározottak szerint folyik a közlekedés. – Hűűű – álmélkodott el halkan a nő. Sárkányhangja elég mély volt, de azért hellyel-közzel fel lehetett ismerni női mivoltát. Annyira lekötötte a látvány, hogy szinte meg is feledkezett arról, hogy azt sem tudta, miért kell úrnője előtt megjelennie. Erre csak akkor döbbent rá, amikor már egészen közel értek, és maga előtt már nem a tájat látta, hanem a monumentális, fekete testet. Alamaise úgy érezte, hogy még a nappal fényét is elemésztik a sötét pikkelyek. A vörös Furia előtt landolt, mögötte pedig a hívatott sárkány, aki azt sem tudta, hova kapja a tekintetét, mivel a hatalmas szemek azonnal rá meredtek, s ő képtelen volt egyszerre belenézni mind a kettőbe. A másik pillanatban a fekete már körbe is szimatolta, hangosan kieresztve a levegőt, s a nő a mellette elsuhanó fuvallatot még vastag bőrén keresztül is érezni vélte. Az elhangzott kérdésre csak egy pillanat múlva tudott válaszolni, amikor is rájött, hogy mindez valóság. – Jelentenivalóm? – tátotta el a száját, de azonnal összecsukta és határozottan válaszolt. – Ó, nincsen úrnőm, semmi rendkívülit nem tapasztaltam. – Mondandója közben tekintete gondolkodón cikázott maga előtt a földön. Meglepte Furia hangja, mivel méreteiből adódóan ahhoz illő színezetű hangra számított. Most még nem volt ideges, de aggódott, hátha olyan kérdések szegeződnek felé, amikre nem tud majd válaszolni. A kissé szapora szívverést jelen esetben normálisnak tartotta. Már sejtette, hogy mit érezhet egy kétlábú, ha egy testesebb halandó sárkánnyal találkozik, bár ettől még nem érzett szánalmat irántuk.*
*Az ősi sárkány gondolkodóban esik. A szag ismerősnek tűnik, s talán valamiért emlékeznie kellene rá, de annyi halandó sárkánnyal akadt dolga csak az elmúlt évben, hogy képtelen felidézni, miért is emlékezteti valamire őt a kék sárkány. Ám nem szaga keltette fel figyelmét. A kék sárkány tekintete, amelyet le sem tudott venni róla, mintha először látná. A többi sárkány már megszokta, hogy a Törvény, egy Legenda van köztük, már nem kell csodáló, tisztelettel teli, avagy félő pillantásokkal találkoznia, ám ez a sárkány pontosan úgy nézett rá, mintha először látná, vagy mondani valója lenne számára. Utóbbira gondolt, hiszen nem várható el, hogy emlékezzen minden egyes sárkányra abból a több ezres hadból, amit ide vezetett. A kérdés ennek szólt, s a fekete pofára most értetlen kifejezés ül ki egy pillanatra. Ha nincs mondanivalója, esetleg titkolni valója, amit meglehetősen gyengén titkol, akkor viszont a korábban taglalt első okból figyelte olyan áthatón.* - Mióta vagy a sereggel? *A kérdést egyenesen neki szegezi, miközben egyik mellső mancsával előrébb is csusszan. Óriási fekete szárnyai most oldalára csukva pihennek, nincs oka kinyitni őket, így méretei is kissé kisebbnek hatnak. A kék sárkány jól megtermett, erőteljes tagja a seregnek, nem csodálja, hogy be lett hívva. Mégsem hagyja a gondolat nyugodni, hogy dolga van vele, s a faggatás is ennek köszönhető, valamint a feltűnő tekintetnek.*
*A kék sárkány számára meglehetősen nagy kihívást jelentett ekkora méreteknél egy egybefüggő arckifejezést leolvasnia, de azt azért érezte, hogy saját viselkedése jelen esetben nyitott könyv úrnője előtt, így igyekezett kevesebbet mocorogni, és tekintetét egy irányban, vagyis a sötét szemeken tartani. Ekkor szegeződött neki a második kérdés. – Nagyjából egy hete, úrnőm. – Alamaise agyán hirtelen suhant át, hogy mikor is kaphatta meg a levelet testvérétől, de úgy gondolta nem tévedett sokat. Szeme sarkából pillantása akaratlanul is a felé közeledő mancsra vetült, de hamar visszatalált annak gazdájára. Tartja magát eredeti elhatározásához, hogy ne nagyon mocorogjon. ~ Talán nem kellett volna olyan feltűnően vizslatnom, gondolta magában, csak a bajt hoztam megint a fejemre. De hogy pontosítsak, a legnagyobb bajt a testvérem hozta az én ostoba, naiv fejemre. Úgy érzem, nagyon-nagyon sokba fog ez kerülni neki, ha túlélem, és ismét a szemem elé kerül. A nagy morfondírozás közben – ami kimerült abban, hogyan fogja megfojtani testvérét – támadt egy ötlete. – Van számomra valami feladatot, úrnőm? – tette fel a kérdést, hátha ezzel elébe mehet a számára kínos faggatózásnak, és csak remélte, hogy ha kap, akkor azt maradéktalanul el is tudja végezni.*
*A kérdésre adott válasz meglepi az ősi sárkányt. A sereg maga már több hete, hovatovább, hónapja is úton van. Enionból, a Völgyből indultak útnak, s a Nyugati szegletben sem egyetlen hete pusztítanak csupán. A hollófekete sárkányszemekben érdeklődés csillan, s a hatalmas pofa közelebb is húzódik a kék sárkányhoz az előbbinél, hogy annak szemébe nézhessen.* - Nem emlékszem, hogy újabb sárkányok csatlakoztak volna indulás után a sereghez. El pedig nem sok sárkányt küldtem, és azok közül sem tért még vissza senki. Hogy lehet, hogy te csupán egy hete vagy itt? *Csaknem kérdésével egyidejűleg teszi fel a halandó sárkány a kérdést, amivel talán a választ elől akarhat kibújni, vagy valóban unja már a táborozást ezen a széles, nagy területen. A kérdés újabb kérdéseket szült, s ezúttal csak a fekete fej mélyén fogalmazódtak meg. Derengeni kezdett neki a szag után egy évekkel ezelőtti találkozás a Völgy kapujában. Mintha ez a kék sárkány egy lett volna azok közül, akiket árulóra vadászni küldött. Azonban nem biztos benne, hogy jól emlékszik, így a kérdésre végül kérdéssel felel.* - Az előzőt teljesítetted? Elhoztad nekem egy áruló sárkány fejét? *Függ a választól, hogy mit fog tenni, s mit fog mondani, mert valójában lenne feladata, s az nem is csak egyetlen sárkánynak szólna.*
*~ Akaratom ellenére eléggé ingoványos talajra tévedtem, fogalmazódott meg Alamaiseban a gondolat. Mégis mit találjon ki, hogy hihető legyen? Éppen erre járt, és gondolta katonáskodik egy kicsit? Netán egy sárkányoknak szóló hirdetésben olvasta ezt a nagyszerű lehetőséget? Persze mindez csak több mint egy hete jutott eszébe. – Hosszú utat tettem meg, hogy itt lehessek, úrnőm! A hírek a széllel messzire szállnak, s hozzám is eljutottak. Fülembe jutott, hogy népemnek szüksége van rám. Így hát felkerekedtem, hogy szolgálhassalak. Utam rögössége miatt tudtam csak most csatlakozni hozzád és a sereghez – válaszolta, beszéde lassú és jól érthető volt, de határozott, és közben végig Furiára emelte tekintetét remélve, hogy rövid története ezáltal még hitelesebb lesz. Széles mellkasa eközben ritmusosan mozdult minden lélegzetvételére. Azonban jött a következő kérdés. Alamaise nagyon reménykedett abban, hogy a fekete nem fog emlékezni első találkájukra, és ha mégis rémlik neki valami, akkor le tudja tagadni. Azonban a kérdés világos volt, és kissé furcsa lenne, ha most elkezdene értetlenkedni és visszakozni, szóval maradt a magyarázkodás. – Úrnőm, nézd el nekem, de egyet sem találtam. Azok a mocskok nagyon jól álcázzák magukat, úgy bujkálnak, akár a padló alatt a csótányok. Ha egy kőlapot felfordítunk észre sem vesszük, és már a másik alatt vannak – szegte le egy kissé a fejét, és akaratlanul is eszébe jutott Astarot. Csak rimánkodni tud őseihez, hogy az az alak tényleg az legyen, akinek mondta magát és hogy valóban nem keverte bajba.
~ Lehet, hogy már saját fajtám is veszélyt jelent rám, kámpicsorodott el a kék, de azért örült annak, hogy ilyen sokáig távol tudott maradni az efféle konfliktusoktól. Elhatározta, hogyha ennek vége ezután is jó távol marad majd tőle.*
*Már emlékszik a kapunál ejtett találkára. A kék sárkány szaga onnan maradt ismerős, míg pofája már kevésbé ragadt meg emlékeiben, hiszen annyi más sárkány is van körülötte! Szavai alapján távolról jött, hogy szolgáljon, s ha olyan kígyó, mint a többi áruló, talán még e hűség népéhez, s a Törvényhez becsülendő is. De Furia már nem olyan naiv, mint a háború előtt. Nem hisz abban, hogy a halandók egy vér-egy akarat alapján cselekszenek. Álnok, rút árulók tarkítják soraikat és ha azok nagy részét le is vadászták, akik egykor ellene fordultak saját fajtájuknak, hogy egy arra érdemtelent védjenek, a többi talán okult belőle, mindig lesznek olyanok, akik azt hiszik, bölcsebbek, mint az ősiek törvényei. Azt hiszik, van joguk ellen fordulni a szabályoknak, melyeket az idők kezdetén alkottak, s szembeszállni saját bajtársaikkal. Hangosan horkant egyet a gondolatra, s mancsával a földre csap.* - Álnok kígyók egytől egyig mind! *Harsan hangja, s a sereg jelentős része a fekete sárkány hangjára felkapja fejét, félbehagyva azt, amit eddig folytatott. Megnézik a kék sárkányt, aki Furia előtt áll, s csak amikor látják, hogy az ősi sárkány nem tépi szét Alamaiset, térnek vissza dolgukhoz. A holló szemek ismét a kék sárkányt figyelik.* - Keleten ólálkodik egy elf sereg. A Sötét fenyvesből igyekeznek haza, ahol szövetségeseinket ölték….Hamarosan sereget küldök oda. Légy része ennek a seregnek, s ne maradjon egy sem, ki túléli közülük a találkozást velünk….! *Metsző, éles a hang, de már halkabb. Hidegen szeli a levegőt, egészen a kék sárkányig.*
*Hangos horkantás, és még annál is hangosabb és földet rengetőbb a csapás, ami Alamaise mellett dörrent. A kék sárkány összerezzent, s csak néhány másodperc múlva – amikor körülötte ismét elindult a ténykedés – ébredt rá arra, hogy még életben van, lélegzik és még most is Furia előtt kénytelen zsugorodni. Eddig mélyen elzárt és jól leplezett félelme lassan kezdett a felszínre törni, s szíve még hevesebben kalimpált. Magában őseihez fohászkodott segítségért. A kijelentésre próbált helyeselni, azonban még jó néhány pillanatig moccanni sem mert. Azt viszont megkönnyebbülten nyugtázta, hogy a faggatózás talán abbamaradt. Azt viszont már kevésbé, hogy parancsba kapta elfek halomra gyilkolását. Mivel sokáig élt közöttük, szimpatizált a hegyes fülű néppel, sőt ha jobban belegondol az embereken kívül más kétlábúval nincsen gondja. De a parancs az parancs, ha fájó szívvel is, de teljesítenie kell, nincs mese. Ráadásul hogyan is utasíthatná vissza egy ősi sárkány akaratát? Halandó legyen a talpán, aki dacolni bír vele. – Ahogy parancsolod, úrnőm! Legjobb tudásom szerint cselekszem, s remélem nem okozok neked csalódást. Azok az átkozott, hegyes fülű fűzabálók megkapják, ami jár nekik, a földdel teszem egyenlővé amennyit csak bírok. Még valamit óhajtasz szerény személyemtől? – kérdezte a kék, mondandója közben ismét leszegte fejét, majd annak befejeztével felnézett, várva úrnője válaszát. ~ Keleti szeglet… hű de csuda messze van, ráadásul emberhordák, ameddig csak a szem ellát. Most már meglépni sem tudok, ez után a beszélgetés után Furia biztosan szemmel tart majd… ó, drága testvérkém, mibe sodortál? Az ősanya kegyelme kísérjen engem… ~ morfondírozott Alamaise, és közben egy alig hallható sóhaj hagyta el pofáját.*
*Haragjában nem foglalkozik azzal, hogy a halandó sárkány hogy húzza össze magát előtte. Nincs kétsége afelől, hogy a kék, vörös, arany, fehér sárkányok mind tartanak tőle valahol. Ahogy tartanak Inaethtől, Risantól, tartanának Anzartól, és a többiektől is, akik még élnek, csak bezárva tartja őket a kétlábú cafka átka az Éj-hasadékban. A parancs az parancs, s miután az elfek is Lanur és hordája oldalára álltak, habár a sárkányok nem akartak velük háborúzni, már nincs számukra sem bocsánat. Nem is keresik azóta sem népének kegyét, barátságát, jól érzik magukat az emberek társaságában. Hát haljanak akkor velük együtt! Nem fog könnyet ejteni értük, amikor ezt a földet megtisztítják a fertőtől. A kék sárkány elfogadja a parancsot, s még rá is tesz egy lapáttal. Mi sem lenne ennél jobb, mint az. Azonban nem ilyen könnyű szabadulni a fekete sárkány színe elől. Nem tudja, hogy némileg tévedésben van a hellyel kapcsolatban az előtte álló, így nem is javítja ki. Azonban erre szüksége sincs, hiszen ha a csapattal útra kel majd, lesz, aki pontosan tudni fogja, hogy az az elf sereg valójában még távol áll a Keleti szeglettől. Elonar erdejétől nyugatnak vonulnak déli irányba, hogy a sárkányok által uralt földeket kikerülve térhessenek haza otthonaikba.* - Mi a neved? *Kérdez még az ősi sárkány, hiszen bár szagára, s az esetre emlékszik, nem jut eszébe a kék sárkány neve. Talán, ha majd említi, megvilágosodik.*
Tárgy: Re: Nyugati szeglet 
2015-12-25, 1:04 pm
//
//
//
//
//
