Nyugati szeglet

/Juliusi 3. küldi- Elszabadult ménes/

Vogon Ramannal való találkozása után lovagolt tovább másnap a kocsmától, mely véres dolgok színtere lett az éjszaka. A sárkányvadászt nem találta a csata után, de biztos volt benne, hogy nem történt komolyabb baja, hiszen akkor sebesülten vagy halottan, de megtalálta volna. És abban is biztos volt, hogy kiszabadulás után nem kis szerepe volt a rájuk támadó banditák legyőzésében.
A Nyugati-szeglet vidékén nem ritka dolog lakott településsel találkozni. Annak ellenére sem, hogy ezek csak nagyon kicsi falvak, de a mezőn legelésző állatok, a zöld tájat színesítő kisebb szántók és kisebb facsoportok kellemes környezetet adnak.
Három ember rohanó vágtázására lett figyelmes. Kelet felől jöttek, a Nappal a hátuk mögött és nem is nagyon érdekelte őt, hogy hova sietnek. Ha rajta múlott volna, akkor simán csak elporoszkál mellettük és hagyja dolgukra.
Az elől lovagló nagyot rántott a kantárján és megállítva a hátasát kedves mosolygással fordult a rabszolgakereskedőhöz.
-Jó reggelt! Nem látott erre pár gazdátlan lovat?
-Nem. Még nem találkoztam eggyel sem. -felelte a sötét elf.
-Este elszabadult a ménes. Mire napfelkelte után észrevettük, már szanaszét kóboroltak. Tudna nekünk segíteni összeszedni? Fontos lenne, mielőtt rájuk találnak a farkasok.
-Nem. Ne haragudjon, nekem más dolgom van most.
-Megfizetném. Tíz darnát adnék, ha összegyűjti őket? -úgy tűnt a beszélgetőtársa a tanya tulajdonosa. Elég magabiztosnak nézett ki az ajánlattal kapcsolatban. Esetleg az intéző.
-Tíz pénz? Miért érné meg magának ez? Úgy látom van munkása. Nem szorul a napszámosokra. -a Beebebrox gyanakvó volt. Önmagában is neveltetése ellen való, hogy olyan munkát végezzen mások megbízásából, amit nem tanult. De a pénz tényleg sok. És a gazdának ott vannak a segítői.
-Ha komolyan nem érti, hát elmondtam az előbb. Össze kell szedni a jószágokat, mielőtt végleg elvesznek vagy a ragadozók prédájává válnak. Egy közülük akár száz darnát is megér néha. Nem leszek hálátlan, ha segít. És úgy látom, hogy lova is van, ért a jószághoz. Csak ne kergesse, hanem szépen, terelje őket! Innen úgy egy mérföldnyire van a házam, látni fogják és várják majd az otthon maradt munkásaim.
A kalmár nem volt ostoba a számokhoz. Mindig úgy tartotta, hogy a földből csak nagy kínkeservesen lehet megélni. De meggyőző volt, hogy a gazda helyében ő sem sajnálta volna a tizedét, ha csak egy darab jószágot is az előtt sikerül visszaszerezni, mielőtt végleg elvesztené. Egyedül azon csodálkozott, hogy a rabszolgapiacon jóval kisebb a leírt veszteség fogalma. Elképzelni sem tudta, hogy ő száz darnát egycsapásra elveszít.

/Juliusi 3. küldi- Elszabadult ménes/

Ugyan nem voltam igazán sötételf, de felismertem fogadott fajom tagjait, nem volt az máshogy a most előttünk álló fickóval sem. Láttam rajta, hogy elf, még ha nem is voltam benne biztos, hogy milyen, de egyértelmű volt, ahogyan mozgott, ahogyan beszélt. Én már vállaltam, hogy segítek a lovak befogásában, a szívesség jó alap lehet aztán az alkuhoz, ha nekem is szükségem lenne egy állatra, most azonban az az elhatározás is feléledt bennem, hogy egy sötételffel dolgozzak együtt. A “gazdám” már megpróbálta meggyőzni és látszott is rajta, hogy jó kalandozó módjára hajlik a munkára, még ha az önmagában nem is jelent neki kihívást vagy akár csak szórakozást, sokkal inkább az állandó tennivaló az ami élteti. Szívesen figyeltem volna még kicsit, hogy többet tudjak meg róluk, azonban nem akartam hogy sokáig várjunk.
- Sok pénz ez ember, tudja maga is. Ha vállalja hát jöjjön, kap maga is lovat, amíg nem végzünk.
Kicsit előre léptettem, hogy lássa, ki szólt. Most nem ismerhetett fel, rajtam volt a medál, ami embernek mutatott mindenki előtt, de kinyúltam a varázserőmmel és egy egyszerű fürkésző varázslatot hajtottam végre. Egyszerű kis mágia volt, amellett, hogy kicsit megismertem a körülöttem lévő világot én is felfedtem magam, de most pont annyi volt a cél, hogy megmutassam, a mágiahasználatot sötételf módon művelem, tőlük tanultam, a nyoma a mai napig meglátszik a stílusomon. Ha varázshasználó a fickó, akkor ráismerhet, ha nem az, akkor is lehet, hogy egy ismerős érzés keríti hatalmába, még ha nem is tudja az okát. Remélhetőleg ez elég less, hogy meggyőzze, hogy tartson velünk.

A sötét tünde egy a kis csoportból előporoszkáló lovasra lett figyelmes. Érezni érzett magában, de soha nem fogadta volna el, hogy ismeri az érzést. Ami keveset a könyvekből végre tud hajtani, mindig úgy vélte, hogy tévedésből kerültek a varázslatok közé.
Számára tudott, hogy a virágok a Nap felé fordulnak, ha úgy fordítod a cserepet, akkor megfordul a virág, hogy újra a fény felé nézzen. És arról is hallott már, hogy mágiával ugyan ezt meg lehet csinálni. Sosem értette, hogy mi a különbség kis illúzióval megszépíteni egy nőt vagy kisminkelni... Mind a kettőt olyan hétköznapi, kézzelfogható dolognak tartotta, amit kézzel le is lehet könnyen törölni egy nő arcáról.
Viszont a többi munkás közül kiváló lovas szavai legalább annyira elgondolkodtatóak voltak. Bármennyire is különös, hogy egy nap alatt fél rabszolga árát összeszedheti, úgy tűnik, ez most egy vissza nem térő alkalom.
-Rendben, elfogadom. -felelte bólintva- Szaurusnál nincs jobb ló. -paskolta meg a hátasát, aki mintha csak Ritalea meg akarta volna cáfolni előbbi mondatait, egy távoli farkasüvöltéstől megijedve tett egy fél fordulatot maga körül. Teljesen nem tudta befejezni, mert a rabszolgakereskedő megsarkantyúzva pont a hang irányba ösztökélte vágtára.- Gyíhá! Mentsük meg az állatokat az ordasoktól!
*Gyorsan visszanézett, hogy követik-e a többiek, vagy esetleg más tervük van. Nem gondolta végig a megugratást, csak elkapta a gondolat, hogy ahol az éjszaka teremtményei vadásznak, a környékükön áldozat is szokott lenni.

Kicsit talán még engem is meglep, hogy ilyen egyszerű volt rábeszélni az idegent arra, hogy velünk tartson, de nem volt rossz érzésem vele kapcsolatban. Talán kicsit forrófejű volt, de nem tűnt veszélesen vakmerőnek. Ahogy megsarkantyúzta a lovát mi is utána indultunk, néhány szót szóltam a megbízóinkhoz, ők balra indultak, mi az ismeretlen elffel jobbra, hogy két oldalról közelítsük meg azt a helyet, ahol az állatokat sejtettük. A vágtából hamarabb lassabb tempóra váltottunk, ahogy utolértem a férfit, majd mindketten a környéket kezdtük el figyelni. Én a talajra próbáltam meg koncentrálni, egy egész ménes nem kis nyomot kell, hogy hagyjon. Egy ideig vívódtam magammal, hogy megszólítsam-e az ismeretlent, de végül úgy döntöttem, hogy bár ezt a feladatot közösen hajtjuk végre, nincs egymással különösebb dolgunk, így nem erőltettem. Néha ezt-azt mondtam neki, hogy merre próbáljunk keresni, vagy megvitattuk, hogyan lenne érdemes mozogni, de általában a feladat végrehajtására koncentráltam. Az eredménye meg is lett, néhány óra lovaglás után feltűnt a távolban a keresett ménes, már csak az volt a feladat, hogy megfelelően tereljük őket. Megálltam, és a társamhoz fordultam, hogy megbeszéljük, hogyan fogjuk hozzá.

Vogon ahogy sikerült csitítani a paripája félelmét a farkas hangjától, szép lassan elkezdte visszafogni a rohanó tempóját. Az az ember vágtatott mellé, aki a gazda után másodjára megszólalt. Elváltak a többiektől és ketten elindultak külön utakon, hogy a lovak feltételezett helyén találkozzanak, így teljesen átfésülve az egész terepet.
A rabszolgakereskedő is figyelte a nyomokat a földön, de úgy gondolta, tapasztalt természetjáró lényként, akinek szinte a vérében van a vadászat, megengedheti magának azt a luxust, hogy más jeleket is figyeljen. Ha elhaladtak akár csak egy kisebb facsoport mellett, sötét kék szemei vadcsapások után kutattak, feltételezte, hogy egy ló is azon az útvonalon menne le a patakhoz inni, mint egy vadállat. De hegyezte a füleit is, hátha meghall valamit a távolból.
Mivel úgy gondolta, egy elf érzékeivel egy ember sosem versenyezhetne, ezért igen csak meglepte, hogy a ménes lábnyomaira és magára az állatokra is Darthys lelt hamarabb. Betudta annak, hogy valószínűleg a tulaj szolgája, aki már sok éve összenőtt a jószágokkal és különleges kapcsolat alakult ki köztük.
~Végül is Szaurust én is hamarabb megtalálnám, mint bármilyen más lovat. De most mihez kezdjünk?
-Bekerítjük ketten őket és elkezdjük a farm felé terelni vagy megvárjuk a többieket? -tette fel kérdésként a gondolatait- Egyébként Vogon Beebebrox vagyok a híres kereskedőcsalád sarja. Talán hallottál már rólunk, esetleg vásároltál valamelyik ősömnél. -nyújtotta a kezét mosolyogva. Igyekezett minden alkalmat kihasználni, hogy felhívja a figyelmet a körülötte élőknek, hogy a famíliája csak a vásárlók kiszolgálásának él. Fontos a becsületes adás-vevés. De ugyan úgy fontos, hogy mihamarabb híre menjen, ezért mindent meg is tettek már sok évezrede.

// Augusztusi küldetés. 1. küldetés – Egy elf háza. //

A kíváncsiság hajtott, az általam ismert vidékektől ily távoli földre, mikor neki indultam és a nagysíkságot választottam úti célul. Sok pletykát hallottam már az elfek csodás életéről, és még többet az őket körül ölelő meghitt környezetről. Azonban ezek csak pletykák maradtak számomra, ahogy a rosszindulatú szóbeszédek is mi szerint lenéznek, megvetnek minket, és ha tehetik, nem mennek a szomszédba egy kis rosszindulatért, ha emberről van szó. Pénzem nem akadt és munka sem egy ideje, így hát gondoltam itt az idő, hogy felfedezzem saját szememmel is azt a vidéket ahol úgy tartják még fellelhető néhány elf kolónia. Hogy milyen fogadtatás vár arról fogalmam sem volt, de bíztam magamban, és ha úgy adódik a fegyvereimben is. Arról pedig megvoltam győződve, hogy mint mindig, a természet most is ellát majd minden jóval ami az éhes gyomornak vagy a szomjazó toroknak kell.
A nap már delelőre hágott, és rendületlenül ontotta magából a forróságot, mikor a zöldellő rét, és kissé sárgásra fakult mezők egyvelegéből kisebb facsoport törte meg az egyhangú dombos táj összképét. Itt megpihenek! Gondoltam, és reméltem, hogy talán valami enni valót is sikerűr becserkésznem a fák között. Az első fák már jótékonyan eltakarták előlem a napkorong forró leheletét, mikor egy apró kis favágóház jellegű épületre lettem figyelmes. Látszott, hogy nem emberkéz építette, ahhoz túl aprólékosan volt kidolgozva a szarufája, és úgy látszott túlontúl figyelt rá az építő, hogy inkább tűnjön az erdőhöz tartozó természeti jelenségnek mintsem nem odaillő mesterséges alkotásnak. Borostyán futotta körbe, és tetejét moha borította, mindössze az ajtaján látszottak az éles téglalapot formázó kontrasztok, de még az is, ahogy én láttam fakéreggel volt bevonva. Közelebb lépve torkot köszörültem, majd gondoltam köszönök, ha már én jöttem hívatlan, bár nem tudtam lakja e valaki a kis épületet.
- Hahó, jó napot! Van odabent valaki? – Kiáltottam félhangosan majd füleltem. Az erdőt betöltő madárdalon kívül azonban nem hallottam mást, így közelebb léptem az általam ajtónak nevezett kreálmányhoz.
Benyitottam, és azonnal feltűnt, amit az imént takart szemem elől a ház elülső része. A házikó hátsó fala jókora helyen be volt dőlve, és szemeim kikerekedtek mikor észrevettem a romok alatt heverő elf nőt. Az ajtót becsukva léptem gyorsan a törékeny testhez, és mielőtt megmozdítottam volna, megvizsgáltam nem teszek nagyobb kárt benne a segítő szándékommal, mint amit úgy is elszenvedett. Úgy ítéltem, meg hogy megmozdítható, így leemeltem róla a vaskos polcozatot, és a gerendák néhányát, majd megnéztem él e még a szerencsétlen. A szíve vert, és lélegzett is bár igen gyengécskén. A másik sarokban volt egy ágyra hasonlító fekvő alkalmatosság, így óvatosan felnyaláboltam az elfet, és odafektettem. Jókora lilás dudor volt a halántékán, és furcsa szögben állt a lábszára is. A válla alatt pedig egy jókora hegyes fadarab fúródott a húsába, de szerencséjére el is zárta a vér útját, és így nem vérzett el. Aggodalmasan néztem gyorsan körbe, és próbáltam felmérni mi is történhetett, de elég nyilvánvalónak tűnt, hogy a falat szándékosan, méghozzá nagy erővel ráomlasztották. Mégpedig olyan gyorsan hogy nem tudott félre ugrani…hm…vagy csak váratlanul érte a dolog? Kérdeztem magamtól, de mindjárt választ is találtam. Egy kis a törmeléktől megroggyant asztalka állt a kunyhó közepén, előtte szék, ami az ajtó felől foglalt helyet. A törmelék között pedig egy nagyobb üst amiből ételmaradék lottyant ki, és néhány fűszer növény. Úgy gondoltam, hogy az elf háttal állt a falnak és talán épp ennivalót készített, mikor hátulról rádőlt a fal.
Államat babrálva gondolkodtam el mi okozhatta az eseményeket, vagy vajon ki? Tettem fel a kérdést magamnak, aztán a sérülthez léptem, kardomat és íjamat az asztal épen maradt lapjának támasztottam, úgy guggoltam le, hogy vele egy szintbe kerüljön vizslató tekintetem. Úgy döntöttem a lábát nézem meg először, mert úgy tanultam a felületes ez irányú oktatásokon, hogy jobb az ilyet addig ellátni még ájult a szerencsétlen. Miután felhasítottam a nadrágját, úgy láttam nem volt eltörve, de kifordult a térde kalácsa. Tarkóm vakarva, próbáltam feleleveníteni mit is mondtak az ilyen esetekben mi a teendő, végül arra jutottam, hogy visszaroppantom a helyére. Elvégre az istenek oda teremtették! Acéloztam meg az elhatározást. Elmormoltam Árielnek egy kis imát mielőtt neki láttam, nem akartam nagyobb bajt okozni az elfnek, de az is nyilvánvaló volt, hogy így nem maradhat a lába. Egyik kézzel megtámasztottam a lábát a másikkal pedig egy határozott mozdulattal visszarántottam a csontot, hogy megfelelő helyre kerüljön. Kiss reccsenés hallatszott a térd irányából, és épp fellélegeztem, mert úgy láttam sikerült a művelet, mikor fülsiketítő éles hangon felsikított az elf. Gyorsan emeltem védekezőn el a kezeimet a lábától, és kissé hátrébb is csusszantam az ágytól.
Az elf a térdét fogva nyöszörgött még néhány pillanatig, mire rám villantotta szemeit.
- Mit művelsz velem ember! Kiabálta felém az egyébként igencsak szép teremtés, de azt hiszem nagyjából ennyire futotta csekély erejéből, mert választ nem várva bágyadtan huppant vissza az ágyra.
- Bo… bocsánat, én csak segíteni akartam. Ott találtalak eszméletlenül a törmelék alatt. – Hebegtem zavartan válaszom. Félig lehunyt pillái alól nézett rám mikor kissé oldalt fordította a fejét. – Nem kell, ho…. – Nem fejezte be, mert ismét elájult, de sejtettem mit akart mondani. Végig néztem az ájult elf nőn, és úgy döntöttem nem hagyom itt, ahogy kérni akarta, hanem igenis segítek neki, akár megköszöni majd akár nem.
Raktam egy kis tüzet a kunyhó azon felén ahol úgy látszott ő is ezt szokta tenni és a kunyhóban lelt tárolt vízből forraltam keveset. Majd elláttam a vállsebét is, bár nem volt egyszerű kihúzni a fadarabot végül sikerült, és még vért is alig vesztett. Felizzított tőrömmel zártam el a még szivárgó vér útját, majd lemostam, és a szintén itt talált szövettel átkötöttem. A fején lévő színes púpra pedig vizes kötést csavartam, amit néha cserélgettem. Szerencsémre nem ébredt fel közben, én pedig a rögtönzött gyógyítást követően, leültem és egy előző nap szedett hatalmas almát kezdtem falatozni a kunyhó közepén törökülésben. Kardomat a kezem ügyébe vettem és mivel igencsak sötétedni kezdett úgy döntöttem itt töltöm az éjszakát.
Félig lehunyt szemmel félálomban forgolódtam mikor meghallottam a neszezést a fekhelye irányából.
Odafordulva immár kinyitott szemekkel, néztem, ahogy felült és lábát próbálgatja. Nem szóltam, csak néztem a szép teremtést, és vártam, hogy a helyre rakott térde elbírja az elf súlyát. Nos, nem bírta el, de rá tudott állni néhány pillanatra, ami diadalmas vigyort csalt vonásaim közé. Visszahuppanva már a fekhelyére kissé kínt sugalló ábrázattal nézett felém, szikrázó pillantásokkal.
- Jól kiszórakoztad magad ember? – Kérdezte olyan gúnnyal, hogy kissé fel is fortyantam. – Nagyon szívesen ELF. – Nyomtam meg a szót szándékosan.
- Mit kéne megköszönnöm? Nem kértem, hogy segíts, és ha tehettem volna nem is engedtem volna, hogy hozzám érj. – Vonásaiból el tűnt a kín most hogy nyugalomba helyezte lábát, és felváltotta a harag és a dac. Szótlanul köptem magam elé, és felkelve gyorsan összeszedtem a felszerelésem. Majd a köpenyem magamra penderítve kiindultam a sötét éjszakába a falon tátongó lyukon keresztül.
- Tényleg olyan kiállhatatlanok vagytok, ahogy Norlanban mondták! – Szűrtem fogaim közül szavaimat. Néhány lépés után azonban az előbbiekkel ellentétben egy lágy kellemes hang szólt utánam.
- Az éjszaka veszélyes a fák közt. Szerinted mi tette ezt a kunyhómmal? Itt töltheted az éjszakát. – Kis szünet után mondta még utána, kicsit gúnyosan. – Ember.
Komolyan elgondolkodtam, és jó néhány percig csak álltam a sötétben, hogy én aztán vissza nem megyek ehhez a némberhez, de végül úgy döntöttem jobb lesz fedél alatt. Legfeljebb majd nem szólalok meg! Tudatosítottam majd visszaléptem a tűz maradékától még félhomályos kunyhóba.
Lassan lepakoltam az imént felvett felszerelésem, és visszaültem az iménti helyemre a döngölt földre. Katonai pokrócomat leterítetem amolyan tessék-lássék módjára, majd neki háttal bevackoltam magam a köpenyembe.
A bosszúság miatt azonban álom nem jött a szememre, csak bambultam magam elé és gondolkodtam, aztán ismét a kellemes hang szólalt meg, megtörve az erdő neszezését.
- Köszönöm. – Mondta a hang, alig halhatóan. Nyilván végignézte a kötéseit, és belátta, hogy nem csináltam semmi rosszat azok ellátásán kívül. Válaszként csak morogtam valamit, és továbbra sem fordultam felé. Aztán valamikor győzhetett az álom, mert álmomból ébresztett fel, elég zaklatottan az elf nő. Még éjszakai sötét volt odakint, és fura horkantásokat hozott felém a hűvös szél.
- Ébredj ember, megint itt van. – Mérgesen pattantam fel és kardomat fogva fordultam, de a nő felé.
- A nevem Moozen ELF. – Kiabáltam felé, mert nagyon bosszantott már e teremtés. – Kell a segítségem? Hát mégis? Akkor talán megkérhetnél, és én talán segítek egy ilyen öntelt hólyagnak, mint te.  –Megszeppenve hunyta le pilláit, és bólintott kissé, - Rendben. Légy szíves segíts Moozen.
Mondta, de a sértett dac ettől még ott bujkált vonásai közt. Ekkor már közelről hallottam a horkantásokat, és ágrecsegés is kísérte. Csendben osontam a falon tátongó lyukhoz, és kardom suhintásra emelve vártam. Az elf a fekhelyén vackolta be magát, és rémülten tekintett ki a nyíláson a sötét erdő felé.
Először a hatalmas agyarak jelentek meg a lyukban, majd követte a mohával kissé benőtt orr is, mikor a szeme rám villant, számára már késő volt. Lesújtottam a roppant nyakra, és jó félig szaladt bele a pengém csak a gerincben akadt el. Égzengés szerű visítás törte meg az éjszakát, és a találatom ellenére a hatalmasra nőt vaddisznó, felhasította a lábszáram, ahogy fejét lóbálta. Hatalmas erejével kitépte kezemből a markolatot, és berontott a helyiségbe, nyakából groteszk módon meredt ki a kardom, melynek pengéje mellett a szíve ritmusára hömpölygött elő bíbor vörös vére. Sajgott a lábam, de máris tőröm után matattam, ekkor tűnt csak fel, hogy otthagyattam a nő ágy mellett. Ez remek! Gondoltam, de lassan úgy tűnt nem is kell, mert rogyadozni kezdett a vad lába, és kisvártatva el is dőlt, majdnem kitöltve a kis helyiség padlóját. Több mázsás lehetett, talán négy, öt is megvolt. Nyilván megveszett, vagy valami más betegség emésztette, különben nem támadt volna sem emberre sem elfre. Gondoltam, miközben vártam, hogy utolsót lélegezve kimúljon.
Esélyem sem volt megmozdítani, így hát otthagytam, és leültem az elf fekhelyének szélére, majd ránéztem.
- Jókora példány. Hm…jól vagy? – Kérdeztem, majd mosolyogva hozzáfűztem. – Elf. - Mosolyogva válaszolt,  - igen ember. Köszönöm. – Súgta a sugárzóan szép arcú, hegyes fülű teremtés. Mire elláttam saját nem túl vészes sebem, és ettem egy almát, mivel a disznóból nem mertem ki tudja milyen kórság gyötörte, megvirradt, és ismét léptek zajára lettünk figyelmesek. Kíváncsian nyújtóztatta kecses nyakát, ahogy én is kipillantottam a lyukon.
Egy szíjas izomzatú elf lépett be a sérült falon, és mögötte vagy négyen álltak még. Végig nézett rajtunk majd a vadkanon is megpihent kissé a tekintete. - Jól vagy Aryanen?  - Kérdezte a nőt, és látszólag velem nem igen foglalkozott. Az elf nő bólintott majd rám nézett, és újra az érkezőre.
- Hála Moozennek. – Tette hozzá, és ismét felém mosolygott. Az elf nem foglakozott szavaival, csak kilépett a kunyhóból és hagyta, hogy két társa kivigye a sérült nőt, majd hozzá tette.
- Elviszünk, a faluba ott majd rendbe jössz, és remélem jó lecke volt ez neked lányom. – Meglepődve húztam fel a szemöldököm, mert inkább gondoltam esetleg a vőlegényének, de hát, ha ő mondja biztos igaz. Gondoltam. Végül nem a férfi, hanem egy kortalan arcú szépség jött be a kunyhóba, zöld köpenye port kavarva lebbent utána. Kezét kardján pihentetve lépett elém.
-  Üldöztük már egy ideje ezt a veszett vadkant. Köszönettel tartozunk ember. – Mondta kifejezéstelen arccal, vékony ajkaival. Csak egy lemondó legyintéssel feleltem, ami szólt a tettemnek is, meg a megszólításnak. – Aryanen nevében is köszönet. Fogd ez a tiéd. – Mondta és felém nyújtott egy kis bőrön függő kődarabot. Akartam volna kérdezni, de sarkon fordult és ott hagyott a kunyhóban. Mire felszerelkeztem és kiléptem én is a reggeli fénybe, már csak alakjukat láttam a fák közt távolodni. De egyikük kit rögtönzött hordágyon cipeltek még intett egyet felém.


// Küldetés kész //

//Jeremy Talbot, időn túli játék//

*Elváltam a grifflovastól, akinek az életem köszönhetem Ambaron elesténél.
Nem is tudom, hogy mi a rosszabb. Azon aggódni, hogy megmentőm és csodálatos hátasa, aki inkább barátjának tűnt, mint háziállatának, hogy menekül meg, vagy azon aggódni, hogy a fel-feltűnő orkok elől el tudok-e menekülni.
Nem találkoztam másik túlélővel, de a csatát követő napokban több helyen emelkedett a magasba füstcsík és ez azt jelentette számomra, hogy az orkok nem álltak meg egyetlen falunál. Talán több helyen is fosztogattak és öltek azóta.
Eszembe sem jutott az, hogy lehet, hogy mások használják ki az ork hadsereg betörését és a sereg fekete vezetője, aki onnan jött, ahonnan én, irányítása alatt tartja a seregét.
Lehet, hogy nem is orkok voltak, hanem emberek, bűnözők, akik aztán gaztetteiket rákenhették az ork hadseregre.
Kerestem a napot, ahogy egyre nyugatabbra sodródtam, úgy hallottam a falunkban régen járt kószáktól, hogy az orkok nem szeretik a fényt.
Akkor pedig nekem azt kell keresnem, hogy ne találkozzak velük.
A zöld táj szinte megszédített. A kanyargó patakok, a facsoportok, mind azt mutatták, hogy ezen a vidéken nagy élet van.
Az első falu, ahova betértem, egy kis falucska volt. A földművesei ott törték fel a kemény, fekete földet, ahol tudták.
Láttam, hogy a vetésforgót is ismerik és hogy nagy kedvvel dolgoznak a földeken.
Nem árultam el semmit arról, honnan jövök, hogy talán én vagyok az egyetlen túlélője Ambaron falujának.
Meglepődtek sötét bőrszínemen és volt, aki ennek hangot is adott.
Épp most terülök el egy pofontól a földön, még a könny is kiserken a szememből. A férfinak egyszerűen nem tetszik a bőröm színe.
Másra nem tudok gondolni, semmivel nem váltottam ki szerintem haragját.*

//Fela-nak//

Az orkok terjeszkedése és a folyamatos csatározások, kisebb-nagyobb összecsapások sosem kedveztek a nyugodt tolva létnek, hiszen a népek feszültek és óvatosak lettek, ferde szemmel néztek az idegenekre, kémekre és éhes menekülőkre számítva.
Így aztán igyekeztem a rossz hírek és tapasztalatok előtt járni, de ez több vándorlással járt, mint gondoltam és szerettem volna, na meg sokkal kevesebb pénzzel.
Sosem kedveltem túlságosan a természetet, pedig félig elf létemre biztosan kellett volna, de az ilyen helyeken nem nagyon termett számomra babér.
Nem is szándékoztam sokáig maradni, csak, amíg kicsit megpihenek és folytatom tovább az utam egy másik nagyobb város felé, ahol aztán visszaszerezhetem azokat a darnákat, amiket kénytelen voltam idő közben elkölteni.
A falu nem tűnt túl gazdagnak és túl népesnek sem, a falu egyetlen kocsmájában is főként földművesek és pár olyan átutazó volt, mint én.
Poros köpenyem az egyik hátsó sarokban lévő padra terítettem, míg a megrendelt borra és a helyi specialitásra: valami sültre és cipóra vártam.
Fáradt voltam és éhes, ezért nem is követtem nagyon az eseményeket, csak, amikor a sötét bőrű lány az asztalom mellett ért földet, akkor néztem először le, aztán fel, arra a magát nagyon keménynek érző parasztra, aki megütötte a nőt.
Nekem nem volt bajom a bőre színével, a városokban aztán találkozhat az emberfia, nála különbbel is.
Mindig utáltam a vadbarmokat, akik nem találnak maguknak való partnert, ha épp verekedni akarnak.
Nagy sóhajjal ráztam meg a fejem, majd felsegítettem a lányt a földről, akinek láthatóan piroslott az arca és könnyes volt a szeme.
- Talán feltörte az eke szarva a tenyered, barátom? És egy lány arcának bőrével akarod gyógyítani? Talán a lóhugy többet segítene. – ajánlottam barátságosan a fickónak. – Nincs bajod? – kérdeztem közben az ében bőrű lányt.
Volt nálam kard, de nem akartam használni persze, de talán csak a nőkkel ilyen bátor a földtúró és, ha fegyveres lát már meggondolja, ezért nem is rejtettem véka alá, hogy az az oldalamon lóg.
Nem vagyok nagy harcművész és verekedő sem, de nem is ijedek meg egy ilyentől, ha kell kicsit megtáncoltatom a lomha fickóját.

*Egy férfikéz nyúl le értem és segít felállni. Sajog az arcom. Utoljára akkor kaptam ekkora pofont, amikor egy máguslánnyal jártam északabbra ettől a helytől.
Most viszont úgy nézek körbe, mint aki azt sem tudja, hogy hol van.
A fiatal férfi eközben nagy darab támadómat vonja kérdőre.*
- Közöd? He?
*Hökken meg a fickó, mintha meglepetésként érte volna az, hogy védelmezőre találtam.*
- Túlélem, volt már rosszabb is.
*Válaszolom én meg az idegennek. Magabiztos a tartása, és azt hiszem, hogy van benne valami megmagyarázhatatlan elegancia is, amilyet csak a grifflovasok között láttam, vagy Meriliennél.
A vörös hajú elf még mindig nem megy ki a fejemből. Talán meg kellene keresnem Lumel’Auvreát, ahol él.
Eközben azt látom, hogy a nagy darab két kézzel lök a rajtam segítő fiatalemberen.
Aztán azt is, hogy nagy, széles ívű paratsztlengőt indít el ütés gyanánt.
Én inkább hátrébb lépek. Lehet, hogy gyávaság, de nem vagyok harcos, sem elég bátor, és a faluban történtek még mindig visszatérnek éjjelente, amikor alszom.
Arcbőröm pír futja el és ég az ütéstől, de fekete szemeimből a könny már eltűnt.
Délen mi sosem ítéltük el egyik faj, vagy bőrszín képviselőjét sem.
Ugyanúgy vendégül láttunk minden kószát és elég sokan szívesen is jöttek megint a mi falunkba.
Azóta többször találkoztam ilyen érthetetlen dolgokkal, mint ma is.*

Természetesen nem lep meg, hogy a lány t bántalmazó helyi erős legény, nekem is meg akarja mutatni, hogy itt ő az úr, bár reménykedtem a „békés” megoldásban.
Ez azonban a legtöbbször nem jön be és bizton mondom, volt már jó párszor részem ilyen kocsmai csetepatéban, pedig nem is vagyok egy kötözködő alkat.
Azonban tudni kell, hogy ha ez emberfia nem tudja megvédeni magát, akkor könnyen rászállnak és akkor csak a szégyenteljes elkullogás marad, én meg még most jöttem és fáradt vagyok ahhoz, hogy tovább menjek, vagy megint a földön éjszakázzak, mikor már kinéztem magamnak a szénatárolót.
- Annyi, mint neked, pajtás. – vetettem oda foghegyről, miközben a lányt segítettem fel, akin, bár látszott a vadmarha keze nyoma, de ezen kívül csak az önérzete sérülhetett.
Szavai is azt bizonyították, hogy jól van, nem tűnt annak a fajtának, aki most kezd el majd hisztizni, vagy elájulgatni, így elengedtem és inkább a fickó felé fordultam, pont időben ahhoz, hogy rákészüljek a lökésre, aminek lendületét kihasználtam, hogy hátrébb lépjek, ezzel megfelelő távolságra kerültem, hogy egy könnyed hátrahajlással elkerüljem az öklét, mely azért nem lett volna jó, ha eltalál.
- Te most komolyan ki akarsz velem kezdeni? – kúszik egy kis vigyor a képemre, de azért nem bízom el magam.
Valószínűleg elég merev és nehézkes ahhoz, hogy egy ideig elkerüljem, de előbb-utóbb egy ütése megtalálna és attól biztos kifeküdnék, így hamar kell lerendezni az ügyet és hülye leszek ököl párbajt vívni vele.
Oldalt lépve, egy ugrással a mellettünk lévő asztalra lendülök és kihúzva a kardom, egy újabb ugrással mögötte érek földet, de közben jókorát húzok a penge lapjával a hátára.
- Nem akarlak bántani, jobb lenne, ha vissza mennél az eke szarva mellé, mielőtt még megsérülsz. Ha kiesel a munkából egy hétig, ki eteti a családodat? – igyekszem még mindig jobb belátásra bírni.
Általában ezen azért elgondolkoznak, hiszen az itteni földműveseknek ez az életük. Tényleg nem akarok, hogy komoly baja legyen, mert akkor a falu is ellenünk fordulna, most még élvezik a „játékot”. Lehet már másnak is a bögyében volt az izompacsirta. Míg megfordul és eldönti mit akar, azért biztatóan kacsintok a lányra. Igazán nem tudom mi baja a fickónak vele, a sötét bőr még különlegesebbé teszi a szépségét.

- He, pajtásod neked a hóhér!
*Böki oda a férfi immár ütésre emelt kézzel. Én csak nézek. Nem szeretnék a verekedésben „véletlenül” még egy pofont kapni, az elsőtől is zúg még a fejem. Az idegen, aki a segítségemre sietett látványosan kerül hátrébb, mintha egy tollpihét lökne el a nagy darab falusi férfi.
Látom, ahogy a vékonyabb és kisebb segítőm felugorva az asztalra tovább ugrik.
Gyors, az biztos, és a fürge mozgása láthatóan meglepi a támadómat is.
Megalázó lehet így kapni egyet kardlappal a hátára, és látom is, hogy pulykavörös fejjel hördül fel.
A fiatal fiúnak még arra is marad ideje és kedve, hogy kacsintson egyet rám, amire én egy zavart mosolyt adok válaszként és lesütöm szemeimet.
Eközben az óriás felkap egy széket, amin talán épp a fiatal férfi ült az előbb és hozzávágja az én önjelölt megmentőmhöz, aztán felkapja az asztalt is, leborít róla mindent és elindul vele a fiatalember után.
Nem a segítőmre, hiszen ha az első pofon után nem lép közbe, lehet, hogy többet is kaptam volna. A kocsma többi része inkább külső szemlélő marad. Lehet, hogy ismerik már a kötekedőt és az öklét is.
A tenyerét már én is, és nem is szeretnék még egyet kapni belőle.
Mumbasa sem volt kicsi, de ez a férfi még nála is sokkal nagyobb. Valahogy mindig eszembe jut az én kérőm, aki erőszakkal akart magáévá tenni a falu melletti nádasban. Nem tudom, megvakítottam-e, de lehet, hogy jobb is így, hogy nem maradtam ott.
Bár…amiket át kellett élnem utam során, azok között egyre több a rossz.
Nem ilyennek képzeltem ezt a világot, a vándorok, kószák meséiben valahogy színesebb és hősiesebb minden. Kezdek arra gondolni, hogy kiszínezik és könnyebbnek tüntetik fel a dolgokat, mint amilyenek.*

Pedig úgy terveztem, hogy eszem, iszom és alszom egy jót, mielőtt megint a nyakamba vehetem a végtelennek tűnő utat, de lassan tudomásul kéne vennem, hogy a vágyaim legritkább esetben esnek egybe a sorsomat irányító felsőbb hatalmak kívánalmaival, mert valahogy mindig sikerül valami bajba keverednem. És most még csak nem is magam miatt!
Azonban most már nem visszakozhatok, amiért áldott jó szívem megint elintézte, hogy egy kocsmai verekedés egyik szereplőjévé váljak.
Jó, persze talán még szórakoztató is lenne, hogy egy bunkót megtanítsak a nők iránti tiszteletre, de azért soha nem lehet tudni, hogy egy ekkora izomhegy, mit tud előhúzni a kalapból. Ráadásul nagyon meg sem sebesíthetem, mert akkor könnyen ellenem fordulnának. Általában a helyiek ilyenkor nagyon összetartók lesznek az idegenekkel szemben, hiába örvendett előtte közutálatnak a falu bikája.
Természetesen reményeim nem válnak valóra és a fickó nem futamodik meg és vonul vissza, hanem még jobban felhergeli magát, amiben lehet, hogy kis része van annak, hogy a hátán csattan a kardim lapja. Mennyivel egyszerűbb lett volna, az élével megtenni, akkor hamar lerendeztük volna, legfeljebb pár hétig nyomta volna az ágyat.
Így azonban alig bírok félreugrani a felém repülő szék elől, ami recsegve törik darabokra a pult másik oldalán, elsodorva két embert.
Az asztallal rohamozó paraszt, azonban nem tréfa dolog már és végig suhan rajtam a gondolat, hogy talán nem volt annyira jó ötlet még sem ez a cukkolás.
Nem is veszem már könnyedén, mert az asztal már túl nagy falat és éppen csak el tudom kerülni, hogy a falnak passzírozzon, még így is elkapja az oldalamat, ahogy kiperdülni igyekszem előle és amitől nekitántorodom egy másik asztalnak, fájdalmas grimasszal kaptam az oldalamhoz, aztán előkapva a tőröm már el is dobtam és, ami gond nélkül bele is állt a combjába.
Ha ez megakasztotta, akkor máris a hátába kerültem, majd a kard markolatával jó nagyot csaptam a halántékra, remélve, hogy ez végre leteríti, mielőtt még több vér folyik.
- Elég! – emelem fel a kardom és kutatóan nézek körül. – Csak békésen megisszuk az italunkat, megesszük az ételünket és tovább megyünk. – jelentettem ki, jóváhagyó bólintást várva, mint a lánytól, mint a kocsma többi vendégétől.
Ez a nyugodt nap, aminek végén jó illatú szalmában alhattam volna, már úgy is odalett.