Elonar erdeje

Csak két szó, de mint mondják a lényeg elmondásához nem kell ódákat szőni, most is elég volt ez a kettő, hogy minden tekervényes fejtegetést egyszerre és végtelenül egyszerűen oldjon meg. Előrébb lépett barátaira emelve tekintetét, szomorú volt így látni őket, hiszen a vak is tisztán érezhette, hogy nem pusztán kedvelik egymást, szeretik az idő rövidsége ellenére mélyen és őszintén egymást. Olyan szívesen szólt volna néhány bátorító szót, nem lesz baj, de a nimfák törvényét ismerte és hiába tartotta ez esetben merő butaságnak, tudta, hogy nagyobb jót szolgál.
- Értem. – Mi mást mondhatott volna? Nem hiteget és most más felé terelni a szót is hiábavaló volna, csak hogy azok a szomorú vonások átformálódjanak. Egyikük sem gyermek már, hogy lelkes bíztatással megnyugodjanak, mert minden rendben lesz?! Igen, minden rendben lesz, a nimfák népének élete visszatér a rendes kerékvágásba, noha itt van Níbe és ő is, férfiak, akik maradhatnak, pedig a szerelem az ő szívüket is megkörnyékezhetné. De, talán mert Elonar tisztában van vele, hogy az idős sárkány, bár mutathatná magát délceg ifjúnak is, akkor sem változna, hogy szíve kőből van. Vele ellentétben Sou fiatal és akár könnyen kaphatna bármely leány után, de lelke túl szabad, hogy minden szeretetét egy személynek adja. A gyöngysárkányok szívét csak egyszer lehet elrabolni és az, az örökkévalóságig tartó kapocs lesz, ha lesz Sou esetében.
Egészen közel lép a szomorú pároshoz, de fejét egészen közel elemeli hozzájuk, lentebb tartva finoman érintve meg őket orrával. Egész halk morgó hangot adva, ami így inkább dorombolásnak hat, mert nem talált egyetlen árva betűt sem amivel közelében járna annak az érzésnek, amit ki szeretne fejezni, ezért érint, akárcsak egy, az ösztöneire hallgató kutya. Mikor Marius újra megszólal húzódik visszább, csendesen szemlélve tovább, bolond gondolatait próbálva elcsitítani, hogy megy ő Marius helyett, meg hogy még rá fér a pihenés, Níbevel is szóba állna, ha tudna segíteni. De tényleg jobb lenne még néhány napot kicsikarni? Ezzel a kérdéssel együtt érkezik barátjáé is, amivel meglepetést okoz Sounak. Valamiért úgy érezte, hogy így is jobban beleütötte az orrát, mint illet volna és hát akárhogy is nézi, túl bensőséges, hogy ő ott legyen.
- Amíg engednek, szívesen. – Nem igazán fedezi fel a kérés okait, inkább csak érzi és ezért most esze helyett, a szívére hallgatva válaszolt. Megvárta míg a pár megindul és kissé lemaradva mögöttük szegődött a nyomukba, járt már az elmúlt napok alatt a „városban”, nem aggódott, hogy jelenlegi állapotában be e fér, mert meglepő módon, mindenhol kényelmesen elfért, méghozzá úgy, hogy semmiben sem tett kárt. Szokatlanul csendesen ballagott, nem akart még több bánatot okozni, hogy kérdezősködni kezd, mikor szóltak és hogy egyáltalán döntött e már Marius merre megy tovább. Ha érdemes arra, hogy ezt elmondják neki, akkor kérdés nélkül is megtudja majd.

- Marius. – Szólalt meg, mikor elérték Elonar lakhelyét. Tekintete egy rövid időre az ajtóra és a mellette álló őrökre esett, még biccentett is feléjük finoman, amolyan köszönés féle képen, aztán a párra figyelt. – Jobb lesz, ha én idekint megvárlak benneteket. Még is csak, személyes ..nem de bár. – Ügyelt rá, hogy ajkai mozdulatlanok maradjanak és helyette hangjának színével játszott, egy cseppnyi bíztatást csempészve a megértő szólamokba, parányi mosoly éllel fűszerezve meg. Megint előkerült a kettősség, menne, de nem tartozik oda igazán, eddig elkísérhette őket, de innentől nekik kell az Űrnő elé. Ám megvárja őket, mindenféle képen.
Igyekezett nem szomorú tekintettel követni őket, legalább is addig, míg el nem tűnt alakjuk az ajtó mögött, mert a fának már nyugodt lélekkel szegezhette. Persze nem sokáig, hiszen nem maradt egyedül és azt is érezte, hogy hiába szokták meg a tudatot, hogy a közelükben nem csak egy, hanem két sárkány is él, valahogy látszott rajtuk, hogy zavarja őket. Talán nem ez a megfelelő kifejezés, de valahogy Sou csak ezt találta és valahogy meg is tudta őket érteni, túl sok rossz kering a népéről és nagyon kevés jó, vagy még inkább semmi. Viszont emberi alakját már napok óta nem vette fel, igazság szerint, meg sem próbálta és valamiért most sem vitte rá a lélek, talán éppen azért, hogy váratlanul meg ne gondolja magát és lépjen barátja utána. Hogy elkerülje azt az esetet, hogy valami ős sületlenség mesével megpróbáljon kicsikarni még egy kis időt, csak rontana a helyzeten, ez csak egy érzés és bár ott duruzsol a fülében, hogyha meg sem próbálod sosem fogod megtudni. Még is inkább, leheveredik, összehúzva magát, hogy kisebbnek tűnjön, bár itt a dús zöldben csak része veszik el nagyságának. Kinyújtotta mancsait, egymásra fektette őket, hogy fejét kényelmesen hajthassa rájuk.
~ Ez szabály ide vagy oda, annyira nem igazságos. ~ Morgott magában. ~ Tudom, hogy különlegesek és még azt is, hogy így a legjobb, de azt kötve hiszem, hogy a nimfák között mindig csak nők születnek …~ Ezt valahol kezdettől fogva furcsállta, hogy férfi nem teheti be a lábát és akkor vajon, hogy születnek a nimfák. Konkrétan sosem kérdezett rá és amit Aleana mesélt, számára még mindig kicsit furcsa volt, de az is meglehet, hogy csak átsiklott valamin és ezért nem áll össze számára kerekké az egész történet. ~ Ő vajon hova jutnak, Mariusnak ott volt az emberi apja, de a többiek? ~ Az eddig füle mögött elakadó szalag ismét a szeme elé suhant, csak hogy bosszantó munkáját fojtassa. Ugyan is Sou mindet elkövetett, hogy valahogy eltűntesse, de úgy, hogy egyben maradjon a kelme darab. ~ Meg, ha már istenekről van szó, nekünk sárkányoknak is van? … Biztos van! Csak nem olyan mint Izra, elengedi a … gyermekeit? Alattvalói? Nem, nem láttam még egy sárkányt sem az istenünkhöz imádkozni. ~ Lassan, de egyre biztosabban kezdett belegabalyodni a saját gondolataiba, amik egye messzebbre és messzebbre vitték az erdőtől, Mariustól, a nimfáktól és istenüktől, a sárkányok istenétől…

//nyugodtan hagyjatok majd ki, ha úgy jön ki a lépés (: //

A múló percek alatt nem sok, még inkább semmi sem változott, talán éppen csak annyi, hogy elhallgattak egyre kuszább és tekervényesebb gondolatai. Üres fejjel, igen ez a jó megfogalmazás rá, figyelte, ahogy a szeme előtt táncolnak a fűszálak, finoman lejtve táncuk a legkisebb áramlat sodrában is, olykor ezek egyike-másik a nehéz munka árán biztonságba tuszkolt szalagot is előhúzták. Mire csak lustán sóhajtott egyet és fordított egy egész keveset a fején, ami megszülte hosszú csend után az első gondolatokat is. Valamiért úgy érezte, mintha az erdő egy hatalmas ház lenne, minek egyik legszebb szobájában heveredett le kis képzelettel a kandalló előtt, mint valami hűséges vadászeb, egy hosszú vadászat után, néma csendben várva, hogy a gazda megtérjen ebbe az idilli világba, lehuppanjon, hogy maga is pihenjen. Magában jót mosolyog ezen a dolgon, nem kutya és az erdő sem vadászlak, bár talán a sok értelmezés közül, az egyikben még ez is megállná helyét. Ebből a kevésbé bántó világból egy határozott torokköszörülés ragadta ki, nem riadt meg, fülét már korábban hegyezte, meghallotta azt az alig nesszel járó néhány lépést, amivel az ajtóban őrködő nimfák egyike lépett oda hozzá. Sou nem tudta, hogy hirtelen mit szeretne az eddig szinte mozdulatlanul álló őr, de nem látott semmi olyat tükröződni az arcán, mi arra utalna, hogy bántja szemét a sárkány látványa. Inkább csak fejét ingatta meg egy kicsit és bár bátran, de azért figyelmesen nyúlt a zabolátlan szalag után. Sou meg még segített is készségesen odatartva kobakját, abban a biztos tudatban, hogy végre megszabadul ettől a szép, de sok bosszúságot okozó holmitól. Mondani sem kell, nem így lett. A harcedzettség ellenére is kecsek ujjak pillanatok alatt elegyítették a vékony anyagot a selymes tincsekkel, elrendezve, megelégedéssel ellenőrizve le munkáját, egészen halkan jegyezve meg: Így jó is lesz! Sou csak pislogott rá, nem igazán talált szavakat, ezért inkább mélyen bólintott köszönetét e képen fejezve ki.
Alighogy a nimfa visszatért posztjára nyílt az ajtó, Sou fel is kapta a fejét, de megjött jókedve gyorsan elillant. Pillantása először Marius arcát vettette szemle alá, aztán Kitanaét, kinek szép arcán csillanó könnyek mindent elárultak, vagy legalább is majdnem mindent. Nem tudhatta, hogy végül is, ha nem most, később együtt lehet majd a szerelmes pár, ezért is vélte úgy, hogy el kell válniuk. Lágy hangot szöktek fel torkából, szavak helyett, amelyek fele annyira sem lennének képesek átadni érzéseit, mint ezek. Akkor is, ha ez egy embernek és talán nimfának is nehezen megfejthetőek, de nem is oly régen megfogant már benne, hogy az elválást nem feltétlenül kell szomorúan felfogni. Ehhez tartva magát mosolyodik el, kicsit óvatlanul is talán, kivillantva fogsorának elenyésző hányadát.
- Értem. – Szólalt meg még a hangját keresve, de nem túl sokáig. – Fel a fejjel! – Egy kicsit közelebb merészkedik, de bőven meghagyva a kellő távolságot. – Nem csak elválások vannak, hanem viszont látások is! – Biztatóan néz az érthető mód, szomorkodó párosra. El kell ismernie szépen mutatnak együtt, ha csak pillanatokra is, de látta, milyenek egymás közelében, kivirulnak, most is szeretné őket mosolyogni lát. Kevés esélyt lát rá, de azért reménykedik. – Gondoljatok arra, mennyire fogtok egymásnak örülni mikor újra találkoztok. – Tette hozzá halkan, majd visszább húzódott, összébb húzva tagjait, készen arra, hogy felálljon és később távozzon, de előbb még el kell búcsúznia egy baráttól.
- Igazán örülök, Marius, hogy megismerhettelek és bár elkísérnélek, talán jobb lesz, ha kettesben teszitek meg az utat.

Kitana szavai reményt sugallnak és egy kósza gondolatot szülnek, mely azt mondja igen is találkozni fognak és nem csak futólag, elenyésző órákra, vagy gyorsan elszálló napokra, hanem felölelően ama időre, míg élnek. Ámbár abban messze nem biztos, hogy engedéllyel hagyják el legközelebb ezt az erdőt, talán szökni fognak, vagy újabb meghallgatást kérnek az Úrnőtől, hogy bizonyítsák, az idő mit sem fakított érzéseiken. Kívánja, tiszta szívből, hogy boldogok legyenek és érzéseik megmaradjanak ugyan ilyen, vagy erősebb kötelékként. Hangosan még sem mondja ki, emberi babona végett, hogy ezen kívánságnak megadathassék, hogy valóra váljon.
Mikor Marius megszólalt nem is sejtette, hogy szívének ilyen kedves szavakat fog hallani, ha kicsit megerőltette volna magát az elmúlt percekben, most emberi bőrbe bújva bátran megölelhetné ezt az igen szűkszavú, mindig lényegre törő embert. De nem váltott alakot és nem is fog, ez még sem gátolja meg abban, hogy az ölelést megvalósítsa, bár egy egészen más formában. Újra közelebb hajolt, nem kellet tartania attól, hogy megsérti bármelyiküket is, hiszen fején két vékonyka kis szarva még mindig inkább díszként funkcionált, mint harcban bevethető fegyverként és elég távol is ültek. Óvatosan érintette meg Marius karját, lehunyva szemeit finoman, akárcsak egy kiscica bújt hozzá fejével.
- Te is rám! – Hiába ígérte meg magának, hogy nem lesz túlontúl érzelgős, valahogy nem sikerült ehhez tartania magát. Lassan elhúzódott és ezzel fel is állt, kihúzva magát, legalább is annyira, amennyire a fák ágai engedték. – A viszont látásra! – Többet nem lett volna képes kinyögni a nélkül, hogy ne társultak volna hozzá a maradásra vonatkozó kérlelések, amiknek nem volt meg a helye, nem lehetett.
Ahogy a pár elindult, nem követte őket, még túl nagy volt a kísértés, hogy szavaival ellentétben csendesen a nyomukban nem haladva elkíséri Marius az erdő széléig, csak nézte, ahogy távolodnak és fura mód, de eszébe jutott, hogyan is találkozott ezzel az emberrel. Akivel talán soha többé nem fog, de mindig hálás lesz azért, hogy kétségei ellenére is segített rajta, ellátta a sebét, pedig az átélt szörnyűség után magára is hagyhatta volna. Megbocsájtotta az elferdített valóságot, s bár indulatát kivívta, azt még sem teljes erejéből zúdította rá és a legfontosabb, hogy meglepő módon nem fogta fegyverét rá, sőt, akkor sem váltak el útjaik, mikor kiderült, sárkánnyal van dolga. Ha nem is nyúlt hónapokra az ismeretségük, úgy érzi, így is egy igaz barátot szerzett. ~ Szerencsés utat és hosszú, boldog életet kívánok, Marius Dior! ~ Pillantása még találkozott az ajtónál őrt álló nimfákéval, meghajolt feléjük aztán indult el a tó partján fekvő kis ház felé. Ahol csak sejtette mi vár rá, de bele sem gondolva, hogy hányszor hagyja majd el ezt a mesés menedéket és tér majd vissza, minduntalan megbocsájtva az idős sárkány, Níbe, csalárdságait.

//*.* nagyon szépen köszönöm a játékot! nem csak hiszem, tudom, hiányozni fog //