Elonar erdeje

[Vénember]

*Ha már megtalálta az utat, nem hagyta veszni egyetlen pillanatra sem. Mivel Balál már nem kérte szemeire a kendőt, úgy vélte a férfi követi őt, ha még lassan is. Láthatóan el volt telve a gondolataival ahogy Adria is. Ez a találkozás a nimfával sok mindent felülírt a tudásában és helyre kellett tennie néhány dolgot. Az kétségtelen, hogy ez a kis kirándulás roppant érdekes volt, annak ellenére, hogy Balál sokat körülményeskedett. De már szeretett volna visszamenni a lovához, hogy érezzen egy kis otthont a lelkében. Mivel még mindig nem volt egy biztos pont az életében, olyat nem tudott érezni, hogy haza akar menni mert nem volt hova. Legalábbis ebben a világban nem volt. Egyedül Fella jelentett neki mindent és hiányolta őt.
Kissé már türelmetlen is volt emiatt, mikor azt hallotta, hogy nem hall semmit, kénytelen volt ő is visszafordulni Balálhoz. A Vénember a nimfa hűlt helyét nézte elmerengve. Talán a barátja emléke miatt, talán mert most tudatosult benne az amit a lány mondott, talán kicsit mindkettő. Adria megtorpant és karba fonta a kezeit. Néhány pillanat múlva áthelyezte a testsúlyát, egyik lábát előrébb nyújtotta a másiknál, és dobolni kezdett a csizma orrával a talajon. Balálra várt, de úgy tűnt ezt a pasi nem fogja fel. A lány nagyot fújt mikor a férfi elment mellette és úgy siettette mintha ugyan rá kellett volna eddig várni.*
-Hű micsoda szerencsém van, megfogtam az istenek lábát!
*És nem palástolta, hogy gúnyolódik. Viszont Telarba menet már nyeregbe ült.*

// Elonar, időn túli játék. //


Minden spórolt vagyonom ráment a hátaslóra, amit egy Norlantól kétnapi járóföldre tartott lóvásáron vettem. Nyugatra terveztem utazni új élmények és tapasztalatok reményében. Úgy terveztem, hogy követem a Hajnalfolyó medrének vonalát, majd Elonar erdejét jócskán elkerülve, a lenyugvó vörös korong irányát. Igen! Ez volt a terv! Mert emlékeztem még, a mára már megboldogult Wandler kapitány szavaira, még pelyhedző állú süldő koromból. " Óvakodj attól az erdőtől te kölyök, és minden lakójától! Nem tűrik az idegen betolakodót. " Rémlett fel bennem az öreg kapitány reszelős baritonja, akit apámként tiszteltem, még Norlan városában töltött éveimben. Azonban az erdő déli szegleténél, farkasok bukkantak fel, és így a sors más utat jelölt ki nekem. Kitartóan követtek, először félnapi járóföldre, majd ahogy a falka nyolctagúra bővült felbátorodtak, és egyre közelebb merészkedtek. A vágtázóknál eltöltött idő alatt tanultam néhány trükköt a távol tartásukra, de egyik sem vált be. Éhesek voltak! Nagyon! Egyik nap még rájuk is lőttem, de nem tágítottak, végül szürkületkor elszánták magukat. Nem akartam elveszteni a lovam, ezért nyeregbe pattantam és vágtatni kezdtem „Gebe” hátán, merthogy így neveztem el a jószágot. Sajnos nevéhez méltó volt a vánszorgás is, amit nyílván ő vágtának csúfolt magában. A farkasok beértek, és meg-megkapták a farát, próbáltam kardal távol tartani a fenevadakat és ez lett a vesztem. Ekkor Elonar erdejének a peremén vágtáztunk, merthogy már igencsak belehúzott, úgy látszik a harapások megtették a hatást. Gondoltam, de gondolatomat nem tudtam továbbszőni, mert néhány keresztvágásból felegyenesedve egy jókora faággal volt nem tervezett randevúm. Éreztem, ahogy a roppant ütés nyomán vérem az arcomba tódul, éreztem a kesernyés illatát, és melegét. Államon húzott bíbor patakot, mely a mellkasomon csörgedezett tovább. Elhomályosult minden, a lovam zihálása és a farkasok morgása távoli nesz volt csupán. Aztán sötétség, és csend!

Az erdő talaján az avarban tértem magamhoz, a hajnali pára beszőtte a roppant fákat, amekkorákat még életemben nem láttam. Nem tudom, hogy éltem túl, ahogy azt sem hova lett Gebe, és a farkasok. Hogy-hogy nem téptek szét, és vittek kölykeik elé prédaként? Néhányat léptem a számomra átláthatatlan, és épp ésszel felfoghatatlan méretekkel létező erdő puha talaján. A párás levegő, aranyló kardok képében engedte csak át a felkelő nap sugarait. De honnan, hova? Ekkor döbbentem rá, hogy fogalmam sincs, merre vagyok, vagy, hogy merre induljak. Az íjam, és a kardom meg volt, mos is azt szorongattam. Azonban mindössze három nyílvesszőm maradt, a többi összetört, valószínűleg a zuhanásom után. Az egyik roppant vén tölgy odvában, majdnem ember méretű víztározóra leltem, hát lemostam magamról a vérmocskos sarat, és kiöblítettem torkomból a kesernyés alvadt vér ízét. Majd próbáltam úrrá lenni cikázó gondolataimon. A jéghideg víz, érintése, elemi erővel rántott vissza a kába homályvilágból a valóságba. Rendeztem kissé zilált külsőmet, és bensőmet egyaránt, ekkor tűnt fel, a szúró fájdalom a combom irányából. Megrándult! Tudatosítottam, és ezzel az is nyilvánvaló volt, hogy beakadhatott a lábam a kengyelbe. Ki tudja meddig vonszolt a szerencsétlen pára? Kérdeztem magamtól, azonban nem sok kérdésre maradt időm. Félelem kúszott érzéseim közé, mely, lassan de módszeresen mérgezte meg, lelkem minden szegletét. Megszállt minden zugot lelkem városában, mint győzni kész ostromló had esett nekem, és acélkarmaival marcangolt még nem győzött! Talán mágia? Kérdeztem ismét magamtól, de válasz nem érkezett. A roppant fák vészjóslón suhogtak, a párás moha illatú hajnali szélben, és én már mindegyik mögött alakokat véltem látni. Akik felém vicsorognak, és életem akarják, de amint odakaptam a tekintetem felszívottak a ködben, hogy aztán ismét megjelenjenek látószögem perifériáján. Próbáltam felállni és futni, futni el innen mindegy hova csak el innen, de a lábam nem engedelmeskedett, és szúró fájdalom érzetében makacsolta meg magát, minden próbálkozásom alkalmával. Végül teljesen megzabolázva, szinte kisgyermekként rettegve huppantam le az ősi fa tövébe, hátamat neki vetve próbáltam menedéket lelni. Aztán a legvégső megoldáshoz próbáltam fordulni amit ember tehet ha már minden veszni látszik körülötte. Arcomat nyirkos tenyerembe temetve, Áriel istennőhöz kezdtem fohászkodni, monoton ismételve ugyanazon sorokat.

Arcom tenyerembe temetve próbáltam a fohász közben, lehunyt szemmel máshová képzelni magam. Bezárkózni bensőmbe, megkapaszkodni egy kellemes élmény kósza emlékfoszlányaiba. Talán ez, talán az ima segedelmével, de sikerült némileg úrrá lenni az elemésztő félelmen. Továbbra sem mozdultam, és szemem lehunyva maradt, mert tudtam, ha kinyitom, ismét az ellenséges erdei közeg fog fojtogatni. Alakok fognak mozdulni a párában kiket nem láthatok, és nem hallhatok, de tudom, hogy ott vannak. Ott vannak, és rám lesnek! Ismét kezdtek gondolataim a kétségbeesés szakadéka felé sodorni, de összeszorított fogakkal koncentráltam egy emlékre. Nem gondoltam soha hogy valaha is emlékezni fogok arra az özvegyen maradt kéjvágyó nőre, a csintalan mosolyára, ahogy kihívóan hív csillogó szemével. Magam elé idéztem minden percet, amit a kis parasztházban töltöttem vele, majd lapoztam emlékeim nem túl vaskos könyvében, és a kiképzésem nem túl örömteli pillanatai erőt adtak, hogy tenyerem elvéve kinyissam a szemem ismét. Mit sem változott a kép, de az istenekre Moozen itt nem maradhatsz, mint valami siralmas rokkant öregasszony! Próbáltam buzdítani magam, szinte mindennel, ami eszembe jutott. Az igaz katona el nem fárad! Az igaz katona odasóz százat! Csikorogtam fogaim közül az ezerszer mondott jelszavakat, talán még káromkodtam is.
A fájdalom vágott mély barázdákat vonásaim közé, mikor épp lábammal feltoltam magam a fatörzsénél. Kövér izzadtságcseppek gurultak le arcomról, és kezdett az a gyanúm lenni, hogy nem puszta kis ficamról lehet szó. Minden szívdobbanásommal együtt lüktetett a lábam is, és oly forrónak éreztem mintha csak egy máglyán állnék, nem pedig az erdő, lehullott levelektől rothadó humuszán.
Gyerünk te istenek átka! Mormogtam magam elé, majd még egy próbát tettem, de nem bírtam úrrá lenni a fájdalmon. Ekkor azonban furcsa, de kellemes hangot hozott felém a hűs reggeli szellő. Hangot és szavakat, melyek mondattá lettek a füleimben. Sandítva figyeltem a tölgy irányába ahonnan a sejtelmes fátyol kelme kandikált ki. Izra! Hallottam már e nevet! Örültem meg a felismerésnek, hogy bárki is legyen a fa mögött, végre látom, és nem libben tova. Sőt mi több még hallom is, és értem, amit mond. Yldicce Tsodamix-től hallottam Izráról, a Nimfák istennőjéről, aki védelmezi az erdőket, és aki minden Nimfa anyja. Bár jobban figyeltem volna a mondandójára…hm….más helyett akkor! Fejcsóválva, egy fintorral szidalmaztam önmagam akkori botorságomért, majd mélyet sóhajtva, gondoltam válaszolok az ismeretlen, vékonyka hang tulajdonosának.
- Helló! – Kezdtem sután, bátortalanul. – Elnézést, hogy megzavartam az erdőd nyugalmát, erdők anyja, nem volt szándékos. A lovam húzott idáig, mert mint láthatod magad is, már ha érdekel, egy ütéstől elájultam. – Nagyot nyeltem, és az igazat megvallva büszke voltam magamra, mert nem gondoltam, hogy végig tudom hadarni a mondatot. A félelem még ott ólálkodott körülöttem, és nem tudtam mennyi időm van mielőtt megint letaglóz.
- Tudod, szíves örömest elhagynám az erdőt, hidd, el mást sem kívánok, de a lábam, – mutattam kezemmel is a sérült végtagomra, ami kissé megdagadt mostanra. – Nem teszek én semmi rosszat, csak mond merre mennyek, és adj időt, hogy rendbe jöjjek kissé. Ezen a ponton már csak beszéltem, és beszéltem, volt végre egy fogódzkodóm. A ruhadarab, ami kikandikált.  Hisz tudtam, hogy néhány napba is beletelik, mire lábra tudok vergődni, sétálni meg?
- Ha szándékosan engedted látni magad, illetve a ruhád egy darabját, hogy ne tébolyodjak meg teljesen, azt köszönöm neked. - Mondtam még mielőtt vettem egy újabb mély lélegzetet.

Próbáltam szilárdan megvetni ép lábam, ahogy hátam a fatörzsnek támaszkodva lelt biztos támaszt. A mozdulat közben nyitottam volna ismét szóra a számat mikor a jelenésnek beillő tünemény előlépett a rejtekéül szolgáló óriás tölgy mögül. Ámulatom szavakban nem volt kifejezhető, midőn szemem végigfutott a Nimfa tökéletesen domboruló idomain. A vékony kelme mi takarta, igen sok betekintést engedett volna az álomszerűen tökéletes, kecses test apróbb részleteire is, de ez volt akkor a legeltörpülőbb dolog, ami érdekelt. Az sokkal örömtelibb érzés volt, hogy megmutatta személyét, és immár szemtől szembe beszélhetünk. Tekintetem felkúszott az arcára, majd, megállapodott a gyönyörű szempárban. Próbáltam egy barátságos mosolyt erőltetni arcomra, de nem voltam biztos benne, hogy sikerült eloszlatnom néhány apró pillanatra is, a kín metszette rovásokat.
- Tudom, hogy tiltott az erdő, minden idegennek. Jól tudom! – Csüggesztetem le fejem, szánakozón, hogy aztán ismét összefonhassam kék szín szemem fényét az övével.
- Mint már mondtam, nem szándékosan kóboroltam erre. – Lebiggyesztett ajkakkal bűnbánón néztem felé, mint kisgyermek, kit rajtakaptak mikor cukrot lopott a kamra rejtett polcáról. Szándékosan időztem el eztán a gyönyörű finom vonalú arcán, amit még a legkiválóbb művész sem tudna ilyen tökéletesre alkotni. Az enyhe pírral színezett fehér bőrét, és lágy vonalú orrát, mely elvezette szempáromat a telt és még ilyen távolságból is édesnek tűnő ajkaihoz, tökéletes keretbe foglalta a barna rakoncátlannak tűnő, de mégis rendezett tincsek harmonikus zuhataga.
- Hogy engedem-e? – Kérdeztem vissza egy visszafojtott nevetés kíséretében. – Jelenleg semmim sincs, a kardomon, és az íjamon kívül, amik mint látod, itt hevernek előttem. – Mutattam jobb kezemmel a földön fekvő fegyverekre, - de kérhetsz bármit cserébe, ha kijutatsz innen. Sőt! Könyörögve kérlek, hogy ne hagy itt, hanem segíts! – Apró szünetet tartva, melyre a fájdalom ismételt támadása miatt volt szükségem, kérdeztem ismét.
- Hogy visszaélni? – Derültem fel, immár felnevetve, de ez a nevetés inkább saját nyomoromnak szólt, mint sem szavainak. – Mindig igyekeztem jó célokért küzdeni, és a jóért harcolni. Még épen a sérüléseim nélkül sem ártanék soha egy ilyen gyönyörű, hamvas teremtésnek, mint te. Senki meg nem tudná parancsolni, hogy ártsak neked. Hidd el erdei tünemény. – Nem mintha egy légynek is tudnék ilyen állapotban! Gondoltam még hozzá csak úgy magamban.
- Nem vonnám magamra az istened haragját, és a tiédet sem. – Kicsit eltöprengve szavain, szóltam aztán. – Istennek emlegeted, de én úgy tudtam, hogy Izra Istennő. Tévedek tehát?



// A játék kedvéért gondoltam miért ne? Elnézést ha zavart okoztam //

Úgy látszott bármit mondok, vagy teszek, nem fogja elhinni, hogy cseppet sem vagyok abban a helyzetben, és állapotban hogy kicsit is ártsak neki. Nem mintha más helyzetben, bántanák akár egy nőt is. Soha nem tettem ilyet, bár egyszer kiabáltam egy asszonnyal még városőrként Norlanban, de az más helyzet volt, a nő pedig kiálhatatlan pletykafészek. Kezdett testemnek és fizikumomnak sok lenni az elmúlt jó néhány óra megpróbáltatásaiból, amit épp lábam időnkénti remegése jelzett is felém. Éhes voltam, arcom lüktetett és bizonyára be is kékült már az ütés helye. A jó hír az volt, hogy sérült lábam teljesen elzsibbadt mostanra, a lángolást azonban még mindig éreztem. Szemhéjaim elnehezültek és egyre gyakrabban pislogtam, amit fejem apró bólintásai kísértek. Végül szavait hallgatva rogytam a földre, hátam még mindig a fának vetve, sérült lábam kinyújtva néztem rá, immár ültemből félig nyitott szemhéjaim mögül, apró fél mosollyal.
- Ezek a karok. – Mutattam felé mindkét kezem, - sok mindent tennének gyönyörű testeddel, de ártani azt biztos, hogy nem ártanának szépség. – Mély lélegzetet vettem, miközben visszahuppantak kezeim az avarba. Ekkor már egész közel merészkedett, de még tartotta a tisztes távot. Pedig meg voltam győződve róla, hogy kettőnk közül nekem van félni valóm, nem pedig neki.
- Tudatlan vagyok! – Helyeseltem, egy hetyke legyintéssel, - de nem vandál, és nem is vadállat, hogy amit egy isten ilyen gyönyörűre teremtett, bármilyen formán is bántsak vagy….tudom is én elcsúfítsak. – Mondtam kábán, mialatt kezeitől megemelkedett kebleit fürkésztem. Majd kisé dacos pillantását keresve nevettem felé.
- A nevem Moozen Tromain! Norlani városőr, középfölde egykori vágtázója, és zsoldos. – Mutatkoztam be, igazából nem tudtam miért, de fontosnak éreztem, hogy tudja a nevem és valamicskét rólam – Te pedig? – Kérdeztem kíváncsi csillanással szememben.   – Azon kívül, hogy leggyönyörűbb, és legérzékibb nő, vagy akit valaha láttam. – Kezem felé nyújtva, néztem a Nimfára. – Néz körül! Ez a te birodalmad, én pedig sérült vagyok, éhes, és fáradt, azon kívül könnyen meglehet, hogy nemsokára már ájult is. – Nevettem el magam bágyadtan, de karom továbbra is felé nyúlt. - Cselekedj szíved szerint, tünemény. - Hagytam meg ezzel a választás nyomasztó döntésjogát számára.

Szavaimat követően, Phenia még jó darabig állt gyönyörű szoborként, mozdulatlan. Csak pillantása árulta el, hogy komoly harcot vív önmagával velem kapcsolatban. Édesen csilingelő hangján szólt aztán, és mutatkozott be. Egy mosollyal és szemlesütött bólintással köszöntem meg a gesztust.
Amit úgy láttam, ismét némi gondolkozás, hezitálás követett részéről, és nem tudtam nem észrevenni édes, már-már kislányos zavarát.
- Ne haragudj Phenia, nem akartalak zavarba hozni szavaimmal. – Mondtam halkan, szelíden, - csak igyekeztem őszinte lenni hozzád. Apám szerint csak az lehet igaz ember, aki mindig őszintén beszél. Még akkor is ha ….. – Nem fejeztem be a mondatot, mert Phenia, döntésre jutott az önmagával, vagy talán más olyan szabályokkal vívott fiaskójában, amit én meglehet fel sem tudnék fogni. Ahogy kecsesen felém lépett, és lágyan lehajolt hozzám, olyan földöntúlinak láttam, mint egy jelenés, ami csak mesékben, fantáziákban létezik. Érintésére megrezzent kissé a lábam, amit arcizmom rándulása kísért, egy elfojtott szisszenéssel tarkítva. Mégis mosolyt tudtam varázsolni ajkaimra, és derűt vonásaim közé. – Köszönöm Phenia. – Suttogtam felé, de ő már valami féle, számomra érthetetlen szóhalmazt suttogott maga elé, amitől egy pillanatra meglódult körülöttem a világ, de mire felfoghattam volna, mi történik, ismét kitisztultak az elmosódott körvonalak. Hasonló, de mégis kissé más jellegű volt körülöttünk az erdő, és lelkemre telepedő folytonos szorongás is elillant immár. Sajnálatos módon azonban sem az arcom, sem pedig lábamból érkező fájdalom nem akart alábbhagyni, mindössze a Nimfa látványa segített kisé, hogy próbáljam háttérbe szorítani a lüktetőt szúrást a térdem, és a bokám irányából. Vagy talán az egész lábszáram lüktet? Kérdeztem magamtól, mert már nem tudtam egyértelműen behatárolni a fájdalom forrását.
- Rendben. – Mondtam egy kába pislogás közben, de ahogy megláttam, finoman ívelt szemhéja mögött a csillogó szempárt, amint kitágult pupillákkal rám néz, az én szembogaram is kitágult, és vér tódult az arcomba, vörösre festve azt a fültövemig.
- Bízom benned erdei gyönyörűség…illetve…hm…bocsánat…öhm…ne haragudj. Szóval Phénia, bízom benned, és soha nem fogom elfelejteni, hogy segítesz. Azt hiszem a térdem, vagy talán a bokám fordult ki. - Próbáltam csekély anatómiai ismereteim tükrében segíteni neki. – Persze, nem akarok okoskodni. – Mondtam még, a számomra istenek közül leereszkedett gyönyörű teremtésnek akinek, már tudtam, hogy soha sem fogom elfeledni az arcát. Miért különböznek ennyire az ember nőktől? Tettem fel ismét egy kérdést magamnak, mialatt a Nimfa a lábamat vizsgálta. Ó bárcsak érezném puha ujjainak érintését, és nem csak a folytonos zsibbasztó bizsergést. Elábrándozva használtam ki az esélyt, hogy ő a lábamat figyeli, és így még egyszer aprólékosan végignézhettem lágy arcélén, a néhány sejtelmesen mellére omló hajtincsein. Lejjebb is kalandozott a tekintetem, de ezt már nem tartottam fernek vele szemben, így elkényszerítettem pillantásom a hosszú kecses ujjai irányába. Már most úgy éreztem,....Nem akarom, hogy elmenjen!

Phenia felületes vizsgálata közben, feketerigó dalát hozzta felénk a szél, és az avarban létező megannyi apró élet létének zaját használta a természet, hogy tökéletes összhangzatot komponáljon körénk. Gyomrom hangos korgással jelezte, hogy ideje lenne harapni valamit, de erre még várnia kellett. Fejem kissé elfordítva bámultam egy tölgy lehullott levelén az életéért küzdő apró rovart, amint a pókhálójából próbál kivergődni. Szegény még csak nem is tudja, hogy pont ezzel hívja magához a halált. Gondoltam, de valódi szánalom nem volt szívemben, inkább csak némi elterelésnek használtam a kis eseményt. Elterelésnek a Nimfa személyéről, mert attól tartottam, hogy ha továbbra is a szemébe nézek, miként mindketten fülig vörös színben tetszelegtünk, még előre hajolok és megcsókolom.
Ami kétség kívül életem végét jelentette volna…hm…azt hiszem. A másik eshetőség, hogy a bamba vörös ábrázatom miatt, nőügyekben járatlan, érintetlen férfinak gondol, és kinevet. No, de ki ne vörösödne egy ilyen teremtés pillantásától? Tettem fel a kérdést magamnak, amikor nagy sóhajtását követően felém intézte szavait.
Gyomrom öklömnyire ugrott össze, és tágra nyílt szemekkel néztem vissza ismét, az erdő szülöttére.
Nagyot nyeltem, és letöröltem kézfejemmel néhány hírtelen előtörő izzadtságcseppet a homlokomról.
- Maradjunk inkább a hasításnál, majd…ő…majd megvarratom egy szabóval. – Álltam elő javaslatommal, diadalmas képet vágva. Nem attól ált meg bennem egy pillanatra a szívem dobbanása, amit kért, hanem egészen más okokból. A közben kezébe került tőr pengéjén megcsillant a délelőtti nap, és bevallom lenyűgözött a fegyver kidolgozottsága.
- Ezt hogy csináltad? – Kérdeztem elismerő bólintással. – Meg mertem volna esküdni rá, hogy fegyvertelen vagy. – Toldottam meg a kérdésem egy észrevétellel, ezzel jelezve, hogy csodás idomain kívül, azért harcos szemmel is végig mértem őt.Mi van, ha a sérülés miatt még is csak meg kell válnom a nadrágtól? Kérdeztem magam, ahogy gondolataimban előtérbe került, mire is kell a vágó, szúró eszköz. Jobb túlesni a dolgon, hátha erősködni kezd, vagy tényleg megkövetelné a sérülés. Jobb, ha inkább szólok! Erősítettem meg az elhatározást.
- Hm… - Kezdtem, most aztán tényleg teljes zavarban. Pillantásom, a tekintete és a föld között cikázott vadul, és úgy éreztem magam, mint aki egy lápban kapálózik, és pont ezzel kerül egyre mélyebbre. Mint az-az apró rovar az imént a levélen.
- Tudod, nyáron sosem hordok alsót a nadrág alatt, mert tudod a leveg…… - Hallgass már te ostoba marha! Szidalmaztam magam, és az ajkamba harapva fordultam ismét oldalt, hogy ne keljen látnom a megvetés villanását, a szemében. Ha esetleg kicsit is szimpatikusnak talált most biztos kiábrándult belőled! Gratulálok Moozen, te öszvér! Fojtattam a szidalmazásom, és ha tehettem volna, a világ végéig futok a szégyen elől. Mély sóhajjal, még véletlenül sem nézve felé vártam, hogy szétvágja a kedvenc nadrágom.

A Nimfa mosolya túlragyogta még a délelőtti napkorong fényét is, a huncut kis ráncocskák az ajkai körül, ahogy még szeme is mosolyt tükröz, miközben lágyan lesüti pilláit.
A varázslat szó hallatán kissé elmélyülnek vonásaim, - sosem szerettem a mágiát! – Morgom maga elé, de vöröslő arca, és kecses mozdulati eloszlatják rossz érzetem és komoly érzelmekre sarkalnának, csak ne fájna ennyire! Gondoltam, midőn finom újainak selymes bőre ajkaimra tapadt, késztetve ezzel hallgatásra engem.
Zavarom kissé alábbhagy, szavai, és érintése nyomán, ő maga pedig szemlátomást a ruhadarabom szétvágásával foglalja le magát. Miért van ilyen zavarban? Teszem fel a kérdést magamban, talán tetszem neki? Lehet, hogy mégsem tart egy egyszerű bunkó zsoldosnak? Nincs már időm továbbszőni gondolataimat, mert a kés hegye érzékeny pont felé közelit. Kezeim a földre támasztva, kissé feljebb tolom magam a fa tövén, egy keserves grimasz kíséretében. – Azt hiszem elég hosszú már a vágás. – Suttogom a finom ujjak közt.
Jobb kezem immár nem a földön támaszkodik, hanem segédkezek vele a nadrágom szétnyitásában a vágás mentén. Egy röpke pillanatra összeérnek ujjainak az éles metszés felett, ami jóleső forrósággal tölt el. Ahogy azonban a sérülés napvilágra kerül, elmegy a kedvem mindentől, még az éhségről és csodálatosan szép alkalmi orvosomról is megfeledkezem.
- Az istenekre, ez elég ronda! – Mondom fájdalmas grimasszal, mert a nadrág széthúzása komoly fájdalommal járt. Elöntött a hidegvéritek, és egész testemben megrázkódtam, ahogy a hideg végigfutott a hátamon. Az ajkamba kellett harapnom, hogy ne kiáltsak fel, melynek nyomán vér serkent ki szám sarkából. Testem megfeszülve, vártam ki hogy alábbhagyjon a szúró, testet próbáló fájdalom. Szűntével kissé előre dőlve vettem néhány mély lélegzetet, mialatt könny öltött alakot, kövér átlátszó csepp formájában a szemem sarkában, hogy végig gördülve arcomon, cseppenjen a Nimfa sérülés körül finomkodó hosszú ujjára.  

Ahogy a Nimfa elmormolja számomra ismeretlen nyelvezetű igéjét, szűnni kezd a forróság. A szúró fájdalom kezd elviselhetővé enyhülni, bár a látvány még mindig elég rémisztő.
Aztán hangot is ad gondolatimnak, miszerint ezzel nem gyógyított meg csupán fájdalmamon enyhített.
Ahogy felegyenesedik, és izmai megfeszülnek, tátva marad a szám. Most már hogy a fájdalom enyhült nem igen tudok másra koncentrálni, mint gyönyörű arányos alakjára.
- Phenia! A csillagok fénye sem vetekedhet sugárzó szépségeddel! – Mondom enyhe mosollyal, minden szó közben a szemébe nézve. Azonban, néhány szívdobbanás telik csak el, hogy kibontakozzon bennem a felismerés: Talán elmenni készül? Már bántam, hogy hangot adtam a mágiára vonatkozó érzéseimnek, de mit tehetnék? Ezt sulykolták belém mindig. Az apám szerint a gonoszak eszköze arra, hogy a szegény kisembert, kiszipolyozzák, és még attól a kevéstől is megfosszák, amije van. A vörösőrségen óva intettek, minden mágus kinézetű egyéntől. A mágus, aki felületesen azt is elmondta nekünk, tanoncoknak hogy mire is képes a mágia, szigorúan belénk sulykolta, hogy kerüljük őket és bármi gyanúsat látunk, irányukból azt inkább jelentsük a megbízottnak. Zsoldosként is csak rosszat hallottam a mágiáról: Pusztít, öl, sanyarú sorsba dönt!
Arról eddig nem szólt a fáma, hogy életmentő is lehet. Ez sem takar mást, mint tudatlanságomat-e téren, és hát, amiről az emberfia nem rendelkezik megfelelő információval, attól fél.
- Nézd Phenia! Ha te vagy az a személy, aki mágiát akar használni irányomban, az azért kicsit más helyzet. – Mondtam felé, egy tenyér felhajtott legyintéssel, miután átrágtam magamban a témát.
- Ha rendbe tudsz hozni, ilyen kencékkel, és löttyökkel, akkor kérlek, tedd meg, gyönyörű megmentőm. Én bízom benned. A mágia elég más megvilágításba kerül a szememben, ha tőled érkezik gyönyörű Phenia. – Az apró bók után, ami teljesen szívből érkezett azért hangot akartam adni aggodalmamnak is.
- Nem akarsz itt hagyni egyedül igaz? – Kérdeztem, ajak biggyesztve, olyan ábrázattal, ami egy elhagyott kiskutya szánni való fizimiskáját kölcsönözte nekem. Karom ismét felé nyújtottam, - ha itt hagysz, nem sok esélyem marad. Persze estig azt hiszem, nem lehet itt bajom. – Toldottam meg, csak hogy ne higgyen anyámasszony katonájának, úgy véltem, hogy a tényeket mondom felé.

- Várlak vissza tünemény! – Suttogtam felé midőn a Nimfa elsuhant, és eltűnt szemem elől az öreg tölgyek, és hársfák takarásában. Még jó ideig lehunyva tartottam a szemem. Mélyeket szívtam a mohás erdei levegőből, hogy csak még néhány pillanatig érezzem azt a lágy illatot, ami nem hasonlított semmire, amit eddigi életemben éreztem. Nem volt elnagyolt, mint egy olcsó parfüméria amit Norlanban árulnak, vagy tömény, mint a drágább társaié, de ott volt! Körül lengett, és szavakkal nem tudtam leírni az illatot, talán a frissen nyílt kék orgona, vagy erdei liliom, de nem, az sem! Csóváltam meg fejem, mindenesetre egyben biztos voltam. Ez az Ő illata! Csodálatos, harmonikus, és kissé kacér, akár ő maga. Hm… gyönyörű Phenia!
A fájdalmam egyelőre nem kínzott megint, inkább csak jelezte a sérülés meglétét. Mint a vihar előtti levegő, mely rezzenéstelen csendben várakozik, hogy a vihar érkeztével zúgva pusztítson, a tájakon merre jár. Reméltem, hogy kitart a mágia, amit alkalmazott, még vissza nem tér, az én gyönyörű megmentőm.
Egy idő után sajnos hiába szívtam tele a tüdőm levegővel, már nem éreztem a Nimfa illatát. Szomorúan vettem tudomásul, hogy estig bizony teljesen egyedül leszek, és nélkülöznöm kell felemelő, éteri látványát.
Azt hiszem elbóbiskoltam néhány órára a délelőtt folyamán, mindenesetre a gyomrom hangos korgására ébredtem. Az ébredést követően azonban rá kellett jönnöm, hogy nem ez a legnagyobb baj. Borzasztóan szomjas voltam. A szám cserepesre száradt, a nyelvem taplóként ragadt a szájpadlásomra. Muszáj lesz vizet kerítenem! Nyugtáztam a gondolatot egy bólintással is, és a fatörzs mellett igyekeztem felállni. Hála Phenia segítségének sikerült is, mindössze néhányszor kellett összeszorítanom a fogam fájdalmamban. Vizet azonban nem láttam, csak a végeláthatatlan, lehullott levelektől, sárgás barna színben játszó avart. Néhány búbos vöcsök dalos vitájától volt hangos az erdő miközben egy vaskosabb ágat használva mankó gyanánt, elevickéltem a következő fához. A rettentő, nagyábol tízméteres távolságot azért kockáztattam meg, mert a fa törzsén liánok, és borostyán kúszott felfelé. Márpedig ha borostyán van, akkor ott nedves a talaj. Mondogattam magamnak a tíz percig is eltartó út során. A fának dőlve huppantam aztán a földre, és ekkor vettem csak, észre, vagy inkább ekkor foglalkoztam csak vele, hogy katonai tőrömön kívül egyebem sem maradt. A kardom, az íjam, ott maradt a fánál Elonár erdejében. Ó hogy a rossebb! Sziszegtem dühödten magam elé, de azért tőröm markolatának tapintása, megnyugvást jelentett kissé. A Norlan körüli őrjáratok alkalmával tanult módszer szerint, aztán elvágtam néhány lián köteget, és számhoz illesztve nyelni kezdtem a cseppeket. Kissé savós, enyhén föld ízű folyadék csurgott le a torkomon, melynek nyomán enyhén édeskés íz maradt a számban. Legalább kiszáradni nem fogok. Gondoltam, és kényelmesen, már amennyire lehetett elhelyezkedtem a fa tövét használva biztos támaszul hátamnak. Néha nagyokat kortyolva szemléltem a körülöttem élettől lüktető erdőt, talán olyan szemmel, ahogy addig még soha. Tudtam, hogy nagyon lassan fog telni az idő, mert borzalmasan vártam az éj érkeztét, vagyis a gyönyörű Nimfa érkeztét, de ez egy és ugyanaz volt. Hiányzott! Később, talán a délután első felében, jöttem rá, hogy nem is azért várom már, hogy meggyógyítson. Azt sem bántam volna ha nem teszi, csak láthassam, és érezhessem üde illatát megint.

Az erdőnek nem kellett sok idő, hogy szinte figyelmen kívül hagyja jelenlétem, és visszatérjen a rendes lüktető életéhez, amit megzavartunk. Már-már szórakoztató volt itt ücsörögni, sérülten, és szemlélni a megannyi apró élet igyekvését. Erdei egér mozdult nem messze az avarban, kicsit odébb pedig egy hangyaboly nyüzsgött élettel teli. Ahogy néha megmozdultam és kortyoltam a lián kínálta nedűből, mintha megdermedt volna az addig vidáman nyüzsgő erdő. Aztán ismét mozdulatlanná váltam, és vártam, hogy mikor kezd ismét felbolydulni, mikor mozdul újra az egér, mikor kezdi újra kellemes dalát a kis kék pinty, ami egy félig már élettelen bükk fán vert tanyát. Talán az én gyönyörű Nimfám küldte? Hogy így tartson szemmel? Kérdeztem magamtól, és annyira nem is tartottam valószínűtlennek a dolgot. Azt hiszem akkor aludtam el, mikor a kis egérhez csatlakozott egy másik is és eliszkoltak a rozsdaszín avarban. Vagy talán előtte..
A fák lombkoronáján keresztül néztem, ahogy a lenyugvó nap narancsszínre festi az eget, miután kusza álmaimból felébredtem. Álmomban összefolytak az események melyek történtek az elmúlt másfél nap velem. Ott volt Phenia, de féltem tőle, aztán kedves volt, de minden olyan komor hátérben történt, talán…hm…igen azt hiszem hófehér volt minden. Semmi szín, semmi báj, csak ő maga, és meg akartam ölelni, magamhoz húzni és lágy csókot lehelni édes ajkára, de az utolsó pillanatban vicsorgó farkassá alakult, és rettegést keltett szívemben. Azt hiszem ez volt a pillanat, amikor megrázkódva felriadtam.
Szúnyogok, csíptek meg néhány helyen, hogy a fene vinné el! Morogtam, mert nem értem el a helyet a hátam közepén, és rettentően viszketett. Hátamat a fához dörzsölve próbáltam enyhítést keresni, és végül is elégedetten vettem mély levegőt, ahogy sikerült.
Ekkor perdült elém a Nimfa ismét, immár egy zöldes árnyalatú érdekes mintázatú köpenyben. Végig néztem a kissé szürreális képcsoportokon, amik díszítették, majd a kezében tartott fegyvereimről gyönyörűen csillogó szempárba fúrtam tekintetem.
- Most már, hogy látlak, sokkal jobban gyönyörű Phenia. – Mosolyogtam, vagy inkább nevettem azt hiszem. Nem tudtam és nem is akartam palástolni, hogy a szívem majd kiugrik a mellkasomból, és lelkem örömünnepet ült odabent, a csodálatos élménytől hogy újra láthatom, és érezhetem selymes finom illatát. Ahogy a kiszabadult hajzuhataga, barna hullámos keretet adott finom élű lágy arcának, maga volt a megtestesült érzéki báj.
- Köszönöm, hogy elhoztad a felszerelésem, és a fegyvereim. Csodálatos vagy. – Mosolyogtam felé, és megakadt a szemem a tégelyeken is amik nála voltak, de nem kérdeztem rá, bizonyára a gyógykenőcsök amiket említett. Gondoltam és egy kissé fancsali grimasz kíséretében, tenyereim felfelé fordítva összegeztem Pheniának.
- Nos, drága Phenia: Borzalmasan éhes, vagyok, azt hiszem álmos is kissé, és elfeküdtem a hátam. Viszketek néhány szúnyogcsípéstől, és feszít a combom, miközben ég és néha lüktet is kisé. – Bólintok csalódottan, hogy nem tudok jobb hírekkel szolgálni. Aztán csillogó szemmel, mosoly mögé bújtatva folytatom.
- De van jó hír is! Százszor ennyi kínt, és keservet is el tudnák viselni ha tudnám hogy te vársz majd az út végén Phenia!

Futólag pillantottam végig a fegyvereimen, majd a tarisznyám mélyére túrva elégedetten húztam ki a kis, tenyérnyi, itókatároló alkalmatosságot. Mosolyogva pattintottam ki a dugót belőle, majd jókorát húztam az erős áfonya párlatból. Kézfejemmel töröltem meg a szám, és tágra nyílt szemekkel néztem, ahogy kecses mozdulattal eltűrte az elszabadult hajtincset a füle mögé. Lágy mozdulat volt, és fenséges, egyszerre volt bájos, és kacér. Nagyot nyeltem, és kulacsomat is előkotorva ittam, immár vizet Aztán, kíváncsian figyeltem mozdulatait melyekkel a kis tarisznyájában kutakodott. Hálás mosollyal fogadtam el a felkínált ételt.
- Tökéletes lesz, köszönöm szépen. – Búgtam felé, és elfogadva a Nimfa étket haraptam belé jókorát. Néhány rágás, és nyelés után szóltam aztán. – Ez azt jelenti, hogy gondoltál rám drága szépség? Mert én igen, még álmodtam is rólad, bizony. – Vidámság, és szenvedély ült ki vonásaimra, miközben ide-oda cikázó pillantását próbáltam elcsípni.
- Nagyon jó, kimondottan ízletes, mondjuk, egy szelet szaftos pecsenye lecsúszna mellé, de tényleg jó, köszönöm. – Tovább eszegettem, miközben a gyomrom hangos morgással jelezte, hogy épp itt volt az ideje. Aztán immár másodszor kerekednek ki szemeim, midőn érintésére fény kúszik közénk a virágok szirmai közül. Valódi csodának voltam szemtanúja, erről meg voltam győződve, bár Phenia látványa is egy csoda volt számomra. Minden mozdulatával, pillantásával, lélegzetvételével egy gyönyörű csodát láttam benne.
Bólintottam mikor felhívta figyelmem arra mi fog következni. Az első kezem ügyébe akadó botot felkaptam az avarból és számba véve haraptam rá, majd mindkét kézzel az avarba markolva bólintottam felé, jelezve hogy készen álok. Vonásaim eldurvultak, szemem összeszűkült, de szembogaram feltétlen bizalmat sugárzott felé. Bízom benned! Sugallta tekintetem.
Amint elkezdte a lábam hajlítani, szembesülök a ténnyel, hogy nem tudtam eléggé felszívni magam. Mintha tőrt döftek volna a combomba, és lassan forgatnák. Borzalmas fájdalmat és kínt éreztem, a bot, amire haraptam kettétört a harapásom alatt, és mély torokhangú ordítás hagyta el számat. Tudtam, hogy még egyszer nem leszek képes ezt elviselni, ezért a földes kezeimmel megfogtam Phenia mindkét kezét, és fogaim, no meg a bot maradékai közül szűrtem felé szavaim.
- Ha muszáj, akkor vizsgálj még, de csak akkor hagyd abba, ha többé ezt nem teszed! – Éppen ki tudtam pihegni a szavakat, és szó szerint úgy éreztem, hogy édes kecses kezeivel, most egyszerűen tőből kicsavarja a lábam. Reméltem, hogy nem tart már soká, mert fekete karikákat kezdtem látni a szürkületi félhomályban, és kék szín szemem helyett, néhány pillantást követően már szem fehérem mutattam Phenia felé, gyakori fejbólintásokkal tarkítva a jelenetet.

Távolról, fájdalmas kábaságom árnyain át éreztem csak érintését az arcomon, mintha csak egy erősebb fuvallat érintett volna, és nem Phenia.
Tekintete könnytől volt nedves, ahogy néhány szívdobbanásra találkozott enyémmel, de nem tudtam a fájdalmon kívül másra gondolni.
Lassan, sóhajtásról, sóhajtásra, múlt a fájdalom, ahogy a Nimfa befejezte a vizsgálódást, és minden pillanattal kevésbé éreztem a szúrást. Hajam átnedvesedett a verítéktől, ahogy ingem is mellkas tájon. Izzadt arcom csillogott a Phenia élesztette fényben, ahogy a kulacsomért nyúltam, szomjamat oltani, és némileg megmosni arcomat. Figyeltem mozdulatait, ahogy a tégelyekben a kenőcsök után nyúl. Szólni nem volt erőm, és nem is igen lett volna mit, nem akartam megzavarni, és mikor a combom felé nyúlt, csak egy bólintással jeleztem felé, hogy készen álok. Reméltem, hogy bármi is következik nem fog akkora fájdalommal járni, mint a vizsgálódása. Lehunytam a szemem, és próbáltam másfelé terelni a gondolataimat. El ebből az erdőből, el az időközben besötétedett erdőből, amiben csak Phenia mágikus fényei jelentettek menedéket a felénk kapkodó árnyak elől, melyek árnyék formájában nyújtóztak, és próbáltak utat törni a virágfényen keresztül, hogy sötét rettegésüket kiterjesszék ránk. El a bagoly huhogta, vészjósló neszezések elől, és minden különös számomra fel nem fogható, megmagyarázhatatlan tény elől. Csak a Nimfa volt az egyetlen fogódzóm, ami miatt örömmel voltam itt. Ami miatt örültem az egész képtelen helyzetnek, amibe csöppentem, az, az, hogy megismertem Pheniát.

A fájdalmam visszavonulót fújt, és már csak néha indított újabb rohamokat, de úgy éreztem egyre inkább ellen tudok állni a törekvésének. Biztosra vettem, hogy csakis Phenia gyógyításának volt köszönhető, a hirtelen javulás. Elámultam, hogy miként lehet egy nő ennyire gyönyörű, és ilyen okos is egyszerre. Hisz azt jól tudtam, hogy a gyógyításhoz, nem keveset kell tanulni, és önmagában az akarat nem elég hozzá, ha nincs tehetség. Mosoly formálta át kissé zilált vonásaimat, és rendezte kellemes, derűt sugárzó harmóniába, ahogy mozdulatait, és koncentrálásról árulkodó vonásait fürkésztem lassú ide-oda táncoló pillantással. Mikor a második réteg kötés is felkerült, kellemes meleget éreztem, és finom bizsergést a combom imént még kínzó szúrással sajgó felső harmadából.
- Nagyon kellemes. Csodát tettél velem Phenia. – Mosolyogtam vissza kérdésére a válaszom, és próbáltam néhány pillanatig rabul ejteni, a szikrázó szempárt, de már el is fordult egy újabb üvegcséért. Egy szusszanással tarkított félhalk mosollyal nyúltam aztán a felkínált gyógyitalért, és ezúttal sikerült összefonnom tekintetünket. A mosolya ezer napfelkeltét is túlragyogna, sőt minden csillagfényét is amit az égbolton látni lehet.
- Értem! – Mondtam halkan, és tovább szőttem szavaim, mielőtt ittam volna.
– Nem hiszem, hogy azért bajlódsz velem ennyit, hogy aztán megmérgez. Ami azt illeti, nem is hinném el senki fiának, hogy képes lennél ilyesmire. – Egy húzásra kiittam az üvegcse tartalmát, amit azért kissé meg is bántam, mert kesernyés, és föld ízű volt. Néhányat köhögtem, majd torkom köszörülve szóltam. Nem tudtam miféle hatást várhatok az italtól így hát csak vártam, hogy kifejtse erejét, és tettem egy próbát, hátha megnyílt már annyira, hogy beszélgethessünk kicsit.
- Te vagy a legkedvesebb teremtmény, akivel valaha találkoztam Phenia. – Súgom felé, ahogy pillantásom elkalandozott a kötésem felé, majd ismét a tekintetét kereste. - Tudod, annyi, de annyi kérdésem lenne hozzád, de nem akarom rád zúdítani, mert nem akarom, hogy teljesen tudatlannak higgyél. Egyet azonban muszáj megkérdeznem. – Mosolyom uralta vonásaimat miközben vártam kissé a kérdésem előtt. – Azért segítettél, mert az erdő védelmén felül ez is a dolgaid közé tartozik, vagy azért mert megsajnáltál, és esetleg szimpatikusnak találtál? – Kérdőn ívelődött szemöldököm, de úgy éreztem még meg kell toldanom a mondatot.
– Tudod, semmit nem tudok a népedről, mindössze egyszer találkoztam egy Nimfával még suhanc koromban. Tőle vettük a gyógykenőcsöket, mert sérültjeink voltak. Persze megértem, ha nem akarsz egy magamfajtával megosztani semmit a csodás népedről.

Kissé feljebb csúsztam a fatörzs mentén, két kezem segítségével, és épp lábam beljebb hajlítottam, mialatt Phenia az üvegcséket pakolta el. Néha még köhögtem kissé, mert fura kesernyés íz járt a torkomban, és csak nem akart szűnni. Aztán húztam egy nagyot a vizes kulacsomból, amiben volt még bőven, hiszen a farkasokkal való találkozás előtti estén töltöttem fel.
Phenia válaszát egy lemondó ajakbiggyesztéssel és szétárt karokkal, helyeseltem, miszerint keveset tudok még az élettől. Bár utoljára ezt még tizenévesen hallottam egy öreg veterántól, aki a kardforgatást oktatta, és sokat mesélt a régi idők háborúiról, csatáiról.
Államat babrálva hallgattam aztán szavait, és bizony koncentrálnom kellett, mert a csodás szempár, és a remek ívű arc látványa minduntalan ábrándozásra késztetett. Ahogy a virágok lágy fénye megvilágította alakját, és sejtelmesen felfelé kúszott az arcára, hogy aztán látni engedjen néhány göndör fürtöt barna hajából, megigéző látvány volt. Kicsit össze is kellett szednem a gondolataimat mikor nyilvánvalóvá vált, hogy én vagyok soron a válaszadást illetően. Egy korty víz üde frissítésébe menekültem, hogy felidézzem szavait és megformáljam válaszom. Lassan megtöröltem állam a kézfejemmel és elpillantottam a hatalmas sötét toroknak tűnő feketeségbe körülöttünk. Töltöttem már egyedül éjszakákat erdőkben, de az a kicsi félsz mindig ott ólálkodott az éjszaki láthatatlan hangok nyomán bennem. Most azonban nyugodt voltam, hiába neszezett valami tőlünk alig kőhajításnyira, hiába huhogott a bagoly vészjóslón. Nem számított! Mert ott volt Phenia! Végül szelíd mosollyal hagytam, hogy pillantásunk egybeforrjon és válaszoltam.
-  Tudod, én szeretem tudni a dolgok okait. Mindazonáltal ez a kérdés elég butácska volt részemről, ezt elismerem. – Bólintottam amolyan, megerősítve önvádló szavaimat.
– Nem akartalak felbosszantani. – Mondtam még, karom széttárva, látva a kérdőn ívelő finom szemöldöke vonalát, és ahogy orrcimpája rezdült egy dühösebb lélegzetvételtől. – Kérdeztek már tőlem is hasonlót, és én is felfortyantam a kérdéstől, mert hát a lényeg hogy segítettél. Azonban én egy kíváncsi ember vagyok, és mint mondtad, még igen keveset tudok, a hátam mögött álló harmincöt évem ellenére is. – Fejeztem be gyermekies, hamar múló dacossággal, mert kissé a hiúságomat lebbentőnek találtam az állítást. Noha volt éppen alapja, de azért láttam én már egyet, s mást. Éppen csak pillanatnyi dac uralta vonásaim megenyhülve, nyújtottam kezem felé.
– Kezd hideg lenni a levegő, és – nevettem el magam tarkómat masszírozva néhány mozdulat erejéig, - kezd begörcsölni a nyakam, hogy felfelé kell néznem. Nem ülnél le ide mellém? Kettőnk hátát is elbírja ez a kényelmes tölgy.– Biccentettem fejemmel is magam mellé. Ha Phenia leült, akkor egy a nyakam felszabadulását jelző sóhajjal folytatom felé szavaim áradatát, közelsége miatt immár halkan suttogva, a formás kis fülébe.
- Ó én mindennél jobban szeretném, ha maradnál még, - búgtam, aztán elsandítottam kissé a lombkoronákon fényét átverekedő néhány csillag felé, de aztán visszafordultam egy sokkal fényesebb csillaghoz, ami mellettem foglalt helyet. Egy apró nevetéssel folytattam végül.
- Legalább annyit akkor már tudok, hogy kötelességből cselekedtél. Nos, még egyszer köszönöm neked Phenia. Szépeket pedig csak szépről lehet mondani, tartja a közhely, de komolyra fordítva a szót, azért mert egyszerűen nem láttam még hozzád fogható gyönyörűséget soha életemben. Apám mindig arra tanított, hogy legyek őszinte, hát az vagyok. Mióta megláttalak, sok érzés kavarog bennem, hm…sajnos a fájdalom is ide tartozik, de engem nem a melegség önt el ha rád nézek hanem a forróság. – Rövid vallomásom után, tartottam némi szünetet, és hagytam időt, hogy leülepedjenek számára talán felkavaró szavaim. Aztán egy gyors koncentrálást követően adtam szavakat érzelmeimnek, gondolataimnak. – Amióta megláttalak nem tudok másra gondolni, minthogy lágyan megölellek és megcsókollak, hogy aztán csókokba borulva lehessünk együtt az erdő rejtekén. – Hatalmas robaj hallatszott volna, ha a lélek dolgai halhatóak lennének a fülek számára, mert mázsás súly zuhant le lelkemről, és örültem, hogy végre elmondtam mit gondolok. Viszont aki nem mond igazat az hazudik! Aki pedig hazudik az csal, aki csal az lop.... Gondoltam még hozzá, aztán nagyot nyelve, ha lúd legyen kövér alapon folytattam.
- Megtennék bármit a kedvedért drága Phenia, bármit, amit csak kérsz. Még ha azt kéred is, hogy most rögtön takarodjak innen, és többé még a környékre se merjek jönni. – Próbáltam a víztükörként csillogó gyönyörű szemeibe mondani vallomásom. – Még le is mondanék rólad, ha te kérnéd. –  Tettem még hozzá, és kezem finoman indult el az ő hosszú ujjait keresve.
- Persze ha felém fordulnál és hagynád hogy megcsókoljalak az lenne legjobb dolog ami történhetett velem. - Súgtam ezt már egészen halkan miközben szívem már a torkomban dobogott.

Ezúttal nem méláztam el szavain, és teljes figyelemmel hallgattam. Minden pillantását, minden lélegzet vételét élveztem és mikor végül mellém telepedett légiesen, könnyedén úgy éreztem magam, mint mikor Norlanban először fogtam meg egy lány kezét. Első néhány szaván elmosolyodtam, bár lehet kissé oktatás jellegűnek hangzott, én szívesen vettem, és hát én kérdeztem. Örültem, hogy megtudtam egy fontos dolgot a Nimfákról.
- Ezt akkor vegyem úgy, hogy te akár a nagyanyám is lehetnél? – Kérdeztem felfelé nyitott tenyérrel, szemöldök felhúzva – Vagy esetleg az ük anyám? Ahhoz képest be kell valljam, egész jól tartod magad. – Nevetve, mulattam kissé a dolgon, mert vizuális típus révén, már láttam is előttem a hajlott hátú kis mamókát, aki felém néz pergamen vékony összeszűkült szájával, az elmaradhatatlan fejkendővel. Izra majd jó főnékbe billent kis taknyos! Nagyon nevetnékem támadt, és eltelt néhány pillanat mire sikerült elhessegetnem a képzelt anyókát a gondolataimból. Aztán gyorsan ittam egy kicsit, hogy rendezzem magam, és csak utána fordultam vissza a szépség felé.
- Bocsáss meg, nem rajtad nevettem Phenia, csak vizualizáltam a dolgot…hm…emberi mértékkel. – Próbáltam némi magyarázatot adni gyermekies viselkedésemre, de reméltem, hogy talán ő is felderül kissé.
Ujjaimat övéibe fűzve hallgattam, tovább a számomra teljesen nyilvánvaló és törvényszerű tényeket. Azért mielőtt válaszoltam átéreztem a helyzet jelentőségét. Én Moozen, a kis falusi suhanc, itt ülök, és egy Nimfa kezét fogom! Ez már önmagában egy olyan dolog, ami úgy éreztem nem mindenkinek adatik meg élete során. Elidőztem az apró ajkain, ahogy kissé nyitott szájában megcsillantak fogai a halovány kellemes fényben, a tekintetében, ami túlragyogta még a legtisztább vizű tó tükrének csillogását is. Aztán szavai mintha meghallgatásra találtak volna, egy éjjeli lepke röppent az egyik kis virágra, majdnem elfedve a fényforrás egészét. A kis hívatlan vendég elhódította a pillantásom, de mindössze néhány pillanatig volt képes diadalmaskodni, mert tekintetem már ismét a Nimfa sugárzó pillantásában úszott.
- Ezzel semmi ujjat nem mondtál drága Phenia, hát igen mi férfiak vonzódunk a női nemhez, ez bizony így van. – Szavaim közben, gyengéden cirógattam meg hüvelykujjammal az összefont kezeink rejtekén, puha bőrét, és szavaim inkább voltak lágyak, mint sem cinikus hangvételűek.
- Viszont szerintem igenis tudom kezelni a vonzalmam, csak néha nem akarom. – Vigyorogtam teljes fogsorrommal felé, aztán csökkentettem a harsányságot. – Most komolyan! Aki nem tudja kezelni az általában börtönbe kerül, vagy lenyakazzák, és ha jól tudom elmeroggyantnak hívják őket. Az hogy kimondom, mit gondolok rólad, és milyennek látlak, az még nem azt jelenti, hogy bármi áron meg kell kapjalak. Még úgy is hogy esetleg bántanálak. Nem! Nem, az nem én vagyok. Mondták már nekem hogy „na, eridj odébb mielőtt odavágok” és mentem is, mert láttam hogy nincs esélyem. Különben pedig nem én tehetek róla, hogy az istenek ilyenre teremtettek. – Felhúzott vállaimmal is gesztikulálom ártatlan mivoltomat, és megtoldom egy ártatlan grimasszal is.
- Azért azt is vedd számításba, hogy ha mi nem udvarolunk, nem lesznek utódok sem, és hát, mint már mondtam, az istenek döntöttek így. Na, nem mintha magamban már idáig szőttem volna a szálat kettőnket illetően. – Tettem gyorsan hozzá, rákvörös fejjel, kissé kétségbe esve, hogy most aztán jó nagy marhaságot hordtál össze barátom! Aztán gyorsan próbáltam kijönni a dologból amolyan Moozen módra. - Szerintem a dolog rém egyszerű különben, mármint hogy én Moozen eszmefuttatása alapján. Meglátlak, - kezemmel sejtelmesen mutatva a szituációt, még hangom is kissé sejtelmesre váltottam, persze még mindig rákvörösben pompáztam elötte, - tetszel, mert gyönyörűbb vagy mindennél mit valaha láttam, odamegyek és udvarolni kezdek….hm….aztán lesz ami lesz. Vagy csalódottan, ahogy mondják, szarvam törten távozok, vagy boldogabb leszek mint sem gondoltam volna.
Egyszer néhány zsoldos cimborával….hm…be kell valljam kissé ittasan, elábrándoztunk mi történne ha az istenek másként döntenek, és a nőknek kéne udvarolni nekünk férfiaknak. Akkor mi mondhatnák, hogy most fáj a fejem, vagy mi nevezhetnénk, arrogánsnak azt ki kicsit vehemensebben udvarol. – Beugrott, hogy talán Phenia nincs tisztában néhány emberek közt természetes dologgal, így egy hetyke kézmozdulattal szolgáltam még némi magyarázattal – A fáj a fejem, az amolyan női trükk, ha nincs kedve a választottjával szeretkezni. – Most már nem éreztem magam zavarban, hogy ilyen témát érintettem, mindig könnyen alkalmazkodtam, és könnyen szót találtam bárkivel. Végtére is mindketten érett felnőttek vagyunk, és ezzel a történettel már nem vontam be személyünket is az elbeszélésembe. Ismét megsimítva kezét folytattam, mert bizony a fájdalom egyre múlt, és már inkább csak bizsergést éreztem, ami elviselhető volt annyira, hogy ne zavarjon a gondolataim kifejezésében.
- Hallottam már, hogy minket, embereket lenéznek az úgymond…..hm…hogy is mondjam… - Fej vakarva gondolkoztam el kissé, - á megvan, más fajúak. Szóval efféle nézetek vannak, és bizony sokan már elég vehemensen vallják e nézetet. Mármint azt, hogy lenéztek minket, és ezért haragszunk rátok. Én nem foglalkozom ezzel, és hiszem, hogy mindenkinek jó ott ahol, és ahogyan az istene megteremtette. Így hát, ha úgy érzed Izra törvényei megvédenek, és boldog vagy azokat betartva, akkor biztos úgy is van. A magam részéről, - nyújtóztam bele kissé a mondatba, - örülök, hogy szabad vagyok, és oda megyek, ahova akarok. Kár azonban hogy sok csoda rejtve marad előlem, és bizonyára úgy halok majd meg, hogy jó néhány dologról még csak elképzelésem sem lesz, de szabad voltam. – Kissé kezdtem bajba lenni, kicsit azért is mert talán a szóáradatom alatt lehet hogy számára sértőt mondtam, vagy talán teljesen máshogy értelmezi mondandóm mint ahogy gondoltam, kicsit pedig azért mert sok lőtyölés kezdte meghozni hatását, és éreztetni hogy a belső szerveim továbbra is teszik a dolgukat mint rendesen. Egyelőre nem volt túl kényelmetlen a tény hogy vizelnem kell, de reméltem ez így is marad.