Elonar erdeje

Enyhe biccentéssel hallgattam Phenia szavait, és néztem közben a kis pillangó táncát a virág körül. Jól éreztem magam, nem, csak mert ily gyönyörű lélek ült mellettem, hanem, mert teljes nyugalomban éreztem magam. Talán furcsa érzés volt ez nekem, sőt biztos, hogy az volt, de be kellett ismernem magamnak, hogy talán életemben először teljes biztonságban éreztem magam. Elképesztő dolog, de így volt! Bármerre is jártam keltem, mindig készen kellett lennem a harcra, vagy legalább is ott lebegett a fejem felett a lehetőség, és ha valaki esetleg előre megjósolja bizonyára kinevettem volna érte, de bizony itt ülve Phenia mellett, aki az mellett, hogy a gyengébbik nemhez tartozott, kecses volt, nőies, és olyan törékeny. Mégis úgy éreztem semmi nem árthat, nekem még ő itt ül mellettem és foglya a kezem. Nem is akartam harcolni az érzés ellen, inkább hagytam, hogy hatalmába kerítsen és lágyan fürdőztem benne. A simogatásomra válaszul küldött apró szorítására gyorsabban kezdett verni a szívem, bár el is bizonytalanított, mert nem tudtam, hogy apró kis szidalmazásnak, vagy válasznak szánta e a gesztust, az ujjaink közti párbeszédben. Úgy döntöttem, hogy az úttóbit választom, és lágy vonásokkal nyitottam válaszra ajkaim.
- Teljesen igazad van Phenia, az valóban nagy felfordulást keltene. Ha esetleg nagy hatalmú úrnak születtem volna, abban biztos lehetsz, hogy én sosem engedtem volna a földemen, hogy bárki is akár egy újjal is bántson egy Nimfát, vagy egy elfet. Sajnálom, hogy népeink viszonya így alakult a századok múlásával. Főleg mert téged megismerve, úgy érzem, hogy ezzel csak mi vesztetünk, méghozzá rengeteget. Nem találkoztam még hozzád fogható, vagy akár csak a lábad nyomát érintő személlyel sem. Máshogy érezzük fontosnak magunkat, és teljesen más az élethez való viszonyunk is, de – nem folytattam egyrészt, mert nem éreztem elég tanultnak magam ahhoz, hogy filozofálgassak, másrészt mert úgy éreztem túl sokat beszélek. – hm… bocsánat kicsit túl sokat beszélek, és nem hiszem, hogy elég okítást kaptam, hogy mélyebben megértsem a dolgokat. Még a végén tévútra vezetlek az embereket illetően. Teljesen igazad van! Vigyázz velük, és ha lehet, kerüld őket jó messzire, sok a hitszegő közöttünk….túl sok. – egy mély sóhajjal mélabúztam el kissé, és talán sajnáltam is hogy nem tartozom ide, e tiszta lények közé, kik istenük akarata szerint élik mindennapjaikat és lehet, hogy soha nem hazudnak egymásnak, vagy nem kell állandóan azt lesniük, hogy egy mondat elhangzása után vajon mi lehet annak a valódi mondani valója. Igaz lények! Neveztem el magamban őket, beleértve Pheniát is. Felismerésem nem szült szomorúságot szívemben, mindössze némi melankóliával fűszerezte érzéseimet. Mosolyogva néztem, ahogy gyengéden a kötést igazgatta, és nem tudtam nem észrevenni, ahogy a köpenye lecsusszant, látni engedve kissé, a formás combját. A sejtelmes fényben, még az apró pihék is látszottak a selymes bőrön. Elengedve kezét, apró sóhajjal nyúltam a köpeny szövete felé, és lassan, hogy legyen ideje felmérni a mozdulat célját, húztam vissza a térdére, közben éppen csak érintve a puha bőrét. – Nehogy megfázz, – suttogtam lágyan, és a kötésemet vizsgáló kezét, két kezembe zárva emeltem el a sérült tájról. Aztán vártam néhány szívdobbanást, és mikor pillantásunk összeforrt, csak akkor szóltam ismét.
- Mindenkinek szüksége van valakire Phenia, még ha nincs is semmi értelme, vagy jelentősége. Akkor is. Jó, ha teljes szívvel számíthatsz valakire. – Elmosolyodva fogattam aztán az észrevételét velem kapcsolatban, és be kellett valljam magamnak, hogy jólesett. Én úgy értelmeztem, hogy más, mint a többi ember, és tekintve beszélgetésünk eddigi tartalmát, ezt mindenképp jónak gondoltam. Két kezem felemelve ajkaimhoz vontam kecses kezét, és amennyiben engedte, lágyan megcsókoltam a puha kézfejét. – Örülök, ha így látod, remélem, a "különöst" jó értelemben gondolod. – Súgtam bele a lágy csókba. - Te pedig különleges vagy és gyönyörű. - Leheltem még felé, és közben lassan közelebb hajoltam arcához, hogy orrunk épp csak össze nem ért. Ezzel egyértelműen jeleztem Phenia felé, hogy a következő csókkal ajkait szeretném illetni. Ennyire talán még suhanc éveimben féltem utoljára, a gyomrom egy merő gombóc volt csupán, és bár Phenia kezét fogva nem látszott, de biztos voltam, hogy ha kinyújtanám, úgy remegnének ujjaim mint a nyárfalevél. Azonban úgy éreztem ez az a pillanat. Szó szerint rettegtem, hogy megsértem, vagy megbántom, vagy a legrosszabb elijesztem.

Bár Phenia bíztatott, hogy beszéljek tovább, és ez nagyon jól esett, de úgy éreztem, hogy a szavak ideje lejárt. Amit mondani, vagy talán mondhatnám éreztetni akartam, ahhoz már nem volt szükség szavakra. Elengedve kezét, fogtam meg mellkasomat érintő jobbját, és gyengéden, bőrömhöz szorítottam, hogy érezze, a szívem majd kiesik a helyéről. Apró testjeleit próbáltam kiolvasni, miközben lágy illatával telt kellemes esti fuvallat töltötte be a levegőt, és látni véltem szembogarában egy apró kacér csillanást. Másik kezem lassan simította meg az elszabadult rakoncátlan hajtincsét, és egy óvatos mozdulattal, szépen ívelt füle mögé tűrtem, a mozdulatot kihasználva még közelebb hajoltam a nimfához. Orrunkat talán egy tölgylevélnyi szélesség választotta el, és éreztem ajkaimon finom leheletének melegét. Ujjbegyeimmel lágyan simítottam végig arcát, egészen a nyaka ívéjig, majd amennyiben engedte, apró csókot leheltem puha ajkaira. Először csak egyet, majd kis szünetet tartva, és pillantását keresve, ahogy enyém lomha táncot járt ajkai, és pillantása közt, egy kissé hosszabb csókba feledkeztem bele, és kezem közben érzéssel, kecses derekára csusszant ahogy másik, az arcát simította végig a csók alatt. Végül mintegy felhagyva az apró érzéki, leheletnyi játékkal, mindkét kezem arcára siklott, a derekán pihenő, közben érintőileg barangolta be testét a ruha takarásán keresztül, és egy mély, mindent elsöprő csókkal próbáltam kedveskedni lágyan ívelt ajkainak.

Moozen lelke a fellegekben járt még, mikor Phenia apró csókkal kényeztette mellkasát, majd engedve hogy hozzásimuljon ölelte át, és fonta karjaiba a lányt. Úgy érezte érzékei kitisztultak s csak könnyedén lebeg a nimfával karjaiban. A fájdalma erősödött kissé, de korántsem úgy, mint ahogy még a csodás gyógyítás előtti délután. Könnyed csókot lehelt a nimfa homlokára, és úgy érezte szólna talán, de fogalma nem volt, hogy is fejezze ki magát. Így inkább csendben maradt és percekig élvezte a meghitt pillanatot, ahogy bőrük összeért. Próbálta örökre emlékébe vésni, ahogy Phenia szívverését érzi, ahogy a meleg lélegzete végigsöpör mellkasán, ahol a lány a fejét pihentette. Még az erdő zajait, és az ismét csak kékesen derengő estikék lágy fényét is igyekezte memorizálni, mert nem tudta, hogy meddig marad vele a lány, és hogy mi jön, majd ha a napkorong vöröslő íve megjelenik a horizonton. A zsoldos sok éjszakát töltött egyedül erdőkben, és mindig kellemes érzés járta át mikor elérkezett a napfelkelte. Most azonban úgy érezte, mindent megtenne, hogy késleltesse, csak akár néhány perccel is hogy annyival is több ideje legyen karjában tartani e gyönyörű teremtést. Ugyanakkor nem volt egészen biztos benne, hogy reggel Phenia hazatér, és reménykedett, hogy talán van még némi idejük. Ismét szavak kezdtek gyülekezni ajkára, és nyitotta is száját, aztán látva hogy a lány pillantása arcát fürkészi, inkább egy apró csókot lehelt ismét a nimfa homlokára, majd arcát simogatva nézte a gyönyörű teremtés arcéleit, hegyes fülét, mígnem egy enyhe mosollyal uralt vonásokkal, megállapodott tekintete a másik pillantásában. Tekintete talán üzent valamit a nimfa felé, ezt maga sem tudta, de úgy érezte magát, mint a kis halász fiú, ki ellopva apja csónakját, vadul száguld a folyón, játszva élvezve minden pillanatát, de ellentétben a fiúval Moozen tudta, hogy közeledik a vízesés, és hogy a zuhanás után már semmi sem lesz olyan, mint volt. Végül elhagyta e vészes emberi gondolatait, miktől nem tudott felhőtlen örülni a pillanatnak, mert máris a holnapra gondolt. Eltökélte, hogy amíg csak lehet, minden pillanatot magába vés, és ha talán Phenia még szeretné tovább szőni ezt az éjszakát, esetleg később, ha most nem is teheti, akkor ő lesz a legboldogabb ember Lanuriában. Egy lassú szembehunyással, és mély sóhajjal ezt nyugtázta is magába és szorosabbra vonta ölelő karjait Phenia körül.

Phenia tekintete, és cirógató érintései melegséggel öntötték el a férfi lelkét, és néhány apró cirógatással kedveskedik értük cserébe a lány arcán, hogy aztán lágyan a barna tincsek közé túrjon. Egy hűvösebb fuvallat aztán, kis nyújtózásra késztette a harcost, és a gyengéden összesimuló testükre húzta az úti köpenyét, gondosan betakarva szeretője csípőjét, hátát. A kis fészkelődést követően nézet vissza a lány pillantását keresve, mosolytól uralt vonásokkal, és adott választ a nimfa kérdésére.
- Nyitott könyv vagyok előtted? – Kérdezte lágyan, arra célozva, hogy a lány úgy látszik észrevette, hogy néhány pillanatig gondolataival vívódott.
- Arra gondoltam, hogy mi következik ez után drága Phenia. – A kettőjük közt történtek ellenére a férfi kissé zavarba jött, de igyekezett folytatni.
- Mármint, most annyira gyönyörű minden, és tökéletes, de tudom, hogy menned kell majd, bár remélem ez minél később lesz. Előfordulhat, hogy te és én esetleg, - Moozen fejcsóválva pirongott bele a mondatba, és kissé derült is önmagán, - szóval láthatlak még valaha? Én nagyon szeretném, de nem akarom, hogy ez esetleg bajt okozzon neked. Az igazság az, hogy még nem találkoztam hozzád fogható nővel, és tekintve, hogy nimfa vagy azt hiszem nem is fogok. – Gyengéd csókot lehelve homlokára folytatta. – Neked itt az életed, nekem pedig az úton, de ha te is akarod, találkozhatnánk néha. Mit szolnál, ha időnként meglátogatnálak itt, csak mikor erre visz az utam. Na persze ha gyakrabban szeretnéd én abban is benne vagyok. – Nevetett fel a férfi.

Lassan de biztosan kúszott a hajnal a két szerető felé. A horizonton, már sötétkékbe váltott az éjszakai fekete ég, és noha volt még idejük a harcos úgy érezte csak percei vannak, mielőtt Phenia kibontakozik öleléséből, és talán örökre eltűnik szeme elől a roppant erdőség mélyén. Ezt nem akarta, de tudta, hogy mi a helyes döntés, és a lány szavai csak megerősítették ebben. Tetszett neki Phenia hasonlata a virággal, s gyökerével és ez volt a teljesen jó hasonlat, amit ő maga is használt volna. Semmi kép nem akarta e virágot elszakítani gyökereitől. Mert hát Moozen jól ismerte az embereket, és a városaikat. Tudta, hogy ha esetleg maga a nimfa kérte volna, akkor sem vitte volna magával, mert ott ez a gyönyörű virágszál elhervadt, megkeseredett lénnyé változott volna, és ezt a férfi sosem akarta. Egy valami azonban keserítette, a már igencsak sok női karban megfordult zsoldos szívét. Egy apró érzés, mely ott bizsergett lelke mélyén, szíve peremén, mit most szeretője simogatott kitartón. Ezt a teremtést szívéből tudta volna szeretni, és még csak élne, nem kívánna más asszonyt többé. Nem tudta bizonyítani érzéseit, Moozen egyszerűen tudta, hogy így lenne. Tudta, hogy évtizedek múlva is boldogan ébredne reggel, ha a nimfa arca, sugárzó pillantása köszöntené a hajnali napsugarakkal karöltve, és tudta, hogy ugyanolyan odaadón szeretkezne vele még hosszú évek múltán is. Azonban azt is jól tudta Phenia eddigi szavaiból, hogy valószínűleg a lány ugyanolyan üde, és fiatal lenne, mint most. Ő maga pedig egy korosodó talán betegséggel küszködő vénember.
Moozen tudta, hogy ezúttal nem nyerhet, és Phenia kedvéért hagynia kell elmenni a lányt, ha az menni, akar. Keserű kudarc kúszott érzéseibe, mert úgy érezte, hogy élete jelmondatát hazudtolja meg ezzel „Ha küzdesz, veszíthetsz! Ha nem küzdesz vesztettél”. De be kellett látnia, hogy ezúttal amiért küzdene, azzal csakis e gyönyörű lány életét keserítené meg. Egy mély sóhaj közben hunyta le szemét, és képletesen letette a kardot lelke háborújában. A lába már alig-alig fájt, és úgy vélte talán már reggel el tudna bicegni szép lassan, és biztosra vette, hogy a nimfa édes kezeivel feltett kötés tovább gyógyítja majd a sérülést. Kissé lejjebb csúszott és szeretője ajkait kereste ajkaival, egy röpke csók erejéig, mielőtt a gyönyörű szempárba nézve megszólalt.
- Sosem kérném, hogy hagyd itt ezt a csodát a kedvemért. – Mutatott körbe kezével, noha tudta, hogy ez már nem Elonar erdeje, de tudta, hogy kedvese érti mire gondol.
- A virág ott szép ahol nyílik, és ahol körbeveszik a testvérei, és ahogy utaltál is rá nekem talán még húsz, jobb esetben harminc évem van hátra, és tudom, hogy ez a te idődet tekintve csak egy apró sóhajnak fele meg. – Ismét egy finom csókot lehelt Phenia ajkára, és olyan közel maradt a lányhoz hogy szája érintse, a lány ajakit miközben beszél.
- Csak az bánt, hogy úgy érzem, téged életem végéig tiszta szívvel tudnálak szeretni drága Phenia – Suttogta szavait halkan. Majd kissé elhajolt és komolyan nézett a lányra,
- amikor majd menned kell, ne néz hátra kedves. Csak menj édes nimfám, és kívánom, hogy légy nagyon boldog. – Egy kis gondolkodás után aztán egy fél mosollyal hozzá tette.
– De ha van rá mód, hogy akár csak egyszer is találkozzunk esztendőnként, vagy öt esztendőnként, akkor tudd, hogy számolni fogom a napokat mígnem újra átölelhetlek. - Mondta és a lány haját simogatón mosolygott az édesen csillogó szempárba.

A harcos szemét lehunyva élte meg az utolsó hosszú csókot, melyet a nimfától kapott, és szomorúan nézte végig, ahogy a lány felemelkedett, majd felöltözött. Ez túl gyors volt neki, nem számított rá, hogy ilyen hamar el kell válniuk egymástól. Gyomra összeugrott a meglepetéstől, és a felismeréstől, bár látni vélte a szomorúság néhány árnyát átsuhanni Phenia vonásai között, az utolsó kérdését mégis szürreálisnak, nem oda illőnek tartotta. Nem igazán találta a választ a kérdésre, „hogy tervezed a napod?” Ismétlődött a kérdés benne és nem tudott rá válaszolni. Moozen zavart volt, és csalódott, bár tudta, hogy így fog érezni most mégis jeges fuvallatként járta be lelkét az érzés. Csak hogy időt nyerjen, felhúzta nadrágját nem foglalkozott most azzal, hogy előtte jobb lett volna megmosdani valahol. Miután a ruhadarab rajta volt, lassan felállt, és néhányszor próbálgatta a sérült lábára helyezni a súlyát. Nem volt elviselhetetlen a fájdalom és úgy gondolta így már tényleg el tud evickélni a Hajnal folyóig, ahonnan már akár egy halász segítségét kérve akár Norlanig is eljuthat. Azonban hiába volt a kis időhalasztó közjáték még mindig nem jöttek könnyen a szavak a szájára.
- Én, - kezdte zavartan pislogva, - én, nem tudom. Nem terveztem sehogy sem. – Mondta végül, kissé már összeszedettebben.
- Veled terveztem volna, legalább is reméltem, hogy ennyi időnk még van, de ha menned kell, nem hazudtolom meg magam. Azt hiszem a folyó felé indulok. – Mondta immár komolyan, miközben lehajolt a köpenyéért hogy magára kanyarintsa. Nem szólt többet, csak nézte a lányt, hol a pillantását keresve hol pedig elbarangolva arcélein a hegyes füléhez. Úgy érezte mindent elmondott, amit érzett. Az esetleges későbbi randevú felkérésére Phenia nem adott választ neki, bár pont ezzel talán mégis. Moozen nem látta értelmét még egyszer megkérdezni. Két dolgot azonban még el akart mondani a lánynak.
- Mindent köszönök Phenia, és sosem foglak elfelejteni. – Súgta, és finoman megsimogatta lány arcát.
Soha életében nem volt íj keserű a búcsú számára, hiába tudta, hogy ez a helyes, hiába súgta esze, hogy így lesz a legjobb a nimfának, végül néhány pillantás erejéig győzött a szíve, és kimondta, amit az súgott neki.
- Nem akarom, hogy elmenj. – Suttogta halkan, szemlesütve, hogy néhány arcizma is belerándult.

Moozen átölelte és magához húzta a lányt mikor az a mellkasára hajtotta fejét. Mélyet sóhajtott, hogy utoljára érezze hajának virágillatát, majd gyengéden eltolta magától, és felhúzta a többi ruhadarabját is. Úgy érezte neki kell megtenni az első elváló lépéseket, még most mielőtt meggondolja magát, és soha többé nem ereszti el a lány kezét. Kardját felcsatolta oldalára, és magára penderítette kékes köpenyét, majd végül tarisznyáját is átvetette vállán. Komor álarc mögé bujtatta keserű érzéseit, és szótlanul bajlódott immár az íjával. Mikor azzal is végzett, nézett csak ismét a lányra. Lágyan megfogta kezét, és a vékony ujjakat simítva emelte ajkához, hogy kézfejére egy búcsúcsókot leheljen. A gesztus után mosolyra húzta száját.
- Menj, már biztos aggódnak érted. – Suttogta, és lassan elindult abba az irányba ahol ritkulni látta a fákat a felkelő nap irányában. Minden lépésnél megbillent vállán az íj a bicegéstől, de ez most nem zavarta. Az addig visszatartott keserűség szétáradt benne, és sejteni vélte, hogy talán a nimfa még mindig ott áll és nézi, ahogy elmegy, Moozen nem fordult vissza, hogy meggyőződjön erről. A visszafordíthatatlan, megmásíthatatlan elmúlás, acélkarmok ként tépték lelkét, hogy még gyomra is beleremegett. Arcán hosszú ezüst csíkot vágott néhány könnycsepp, amit nem törölt le, nehogy Phenia kitalálja a mozdulatból a tényt hogy sír. Ki akart jutni az erdőből, minél messzebb, hogy a nimfa ne lássa, és ne hallja a fájdalmát. Minél előbb el akart jutni a Hajnal folyóig, és remélte, hogy egy jéghideg fürdő helyre teszi darabokra marcangolt lelkét. Persze jól tudta, hogy soha, de soha nem fogja elfeledni a lányt és a vele töltött nap emlékeit.

// Csodálatos játék volt, köszönöm szépen.   //

//Elonar//

Elonar erdejében járok, s nyugodt kimért léptekkel lépek célom felé. Délre igyekszem, mert nagyon vágyok vissza a dimbes dombos vidékre, ahol talán megtalálom a saját számításaimat.  Természetesen nem fogok egyből oda menni, hanem pár kisebb településen és pár városon keresztül szerettem volna menni. Egyrészt az élelmet pótolni, másik részben a felhasznált felszereléseim pótlása. Ha pedig találok valahol munkát, akkor szíves örömest elidőzök azon a helyen. Mint mindig a napfény igen csak zavaró számomra, annak ellenére, hogy az erdőben járok. Az első településen sikerült beszereznem egy csuklyával ellátott köpenyt, ami segít abban, hogy jobban érezzem magam. Csendes magányomat végül paták tompa puffanásai verik szét,  emellett jól hallható, hogy egyre inkább felé közelednek a zajok. Mikor meglátom azokat, akkor megállok, de alkatukból kifolyólag megnyugszom. Sosem lehet tudni, hogy az utazó kibe botlik és az óvatosság kifizetődő. A csapat élén megpillantom a gyönyörű nimfát, akinek fekete haja kilóg a csuklya alól. Találkozik a tekintetünk, mikor illemből odaszólok hozzájuk.
- Szép időt, kellemes utazást. – hallatom a kicsit mélyebb bársonyos női hangom. Nem üvöltök, mint a fába szorult féreg, de nem halk, hogy nem hallják meg. Így csuklyában biztosan nem ismerhetnek fel, hogy ki vagyok valójában, ráadásul biztos vagyok benne, hogy hallottak rólam. Kőöklű Kimyne egy nem mindennapi történet, s a városokban a legtöbb ember tud rólam, ám kevesen ismernek fel, mert személyesen sosem találtak velem. Nem, egyáltalán nincs olyan hírnevem, mint egy bátor hősnek, aki megszabadította a világot a gonosztól. Én úgy gondolom a hírnév egy kétélű fegyver, ami tud rombolni és nem csak építeni. Mivel úgy gondolom, hogy hasznos információkkal tudnak szolgálni nekem, így egyenesen a szép pillantású nimfa felé intézem a szavaim.
- Üdvözöllek Elonar! Mi hír ezen a vidéken? – teszem fel a kérdést, ezzel egyetemben pedig a csuklya lekerül a fejemről. Felismerhetővé válok számukra. Tiszteletem jeleként a mágiával átitatott sziromruhám két szélét megfogom, aztán a korom meghazudtolva hajlok meg előttük.

Hallottam már Elonar páratlan szépségéről, így nem volt nehéz  azonosítani a kilétét. Ő kiemelkedik egy picivel az őrzői közül, hogy Izra istennői alakot ajándékozott neki. Ha magamon elgondolkozok, akkor én sem panaszkodhatok, mert bennem ugyanaz a báj megvan, ám nem szabad elfeledni, hogy engem régi csúnya hegek csúfítanak el engem. Vagyis nem rossz dolognak értelmezem, hanem olyan emlékek őrzői, amit sosem fogok elfelejteni életem során. Mikor az erdő úrnőjét megszólítom, akkor azok megállnak, s ajkaimra egy halvány mosoly kerül. Biccentek egyet, mikor köszönt engem a saját otthonában, s egyben egyet kell értenem azzal a ténnyel, hogy én nem itt születtem.
- Valóban, nem e táj nevelt fel, de nem ismeretlen számomra e vidék. Lanur hegység az én otthonom, ahol kellő kő és szikla között élhetek – válaszolok vissza, hogy tudja merre éltem egykoron. Nemrég indultam el bejárni az egész világot, hogy kalandot és otthont találjak magamnak.
- Jelenleg nincs otthonom, mert bejárom a világot. – teszem hozzá, hogy ne maradjon üres folt a beszélgetésünkben. Az egyik Őrzője úrnőjét kisegíti információval, hogy én vagyok az a nevezetes nimfa, akit Kőöklűnek neveznek. Látni az űrnőn, hogy elismer engem, ami meglepően megnyugtató. Mikor meghallom a hírt, hogy orkok portyáznak a közelben, akkor szép ívű ajkaim megfeszülnek. Ami igazán meglep, hogy megkér rá, hogy segítsek neki ebben a feladatban. Elgondolkozok, míg végül beleegyezően bólintok.
- Rendben, veletek tartok, hogy azokat a portyázó orkokat elkergessük földjeidről, hogy e vidéken újra békesség honoljon. – mondom felé, miközben lassan közelebb lépek hozzájuk. Átfut az agyamon az a lehetőség, hogy beállok pár év szolgálatra Elonarhoz, aztán mikor békésebb lesz a táj, akkor tovább indulok.
- Őrző vagyok, azonban másik foglalkozásom a fegyverek bájolása. Erőm és tudásom mostantól a tiéd, rendelkezz velem, Úrnőm. – mondom felé e szavakat, majd várom, hogy mi lesz rá a válasza. Milyen érzelmeket okozok neki?

Látom, hogy Elonar intésére az egyik tartalék hátast nekem adják. Egy biccentés kíséretében hálálkodok a jófajta állatért, amivel bárki nagyobb távolságokat tud megtenni, mint a két lábán. Észreveszem nála az apró révült állapotot, hogy valamire gondolt, azonban nem vagyok illetlen, hogy rákérdezzek. Nem akarok sebeket feltépni, vagy sebet tágítani. Mikor elmeséli nekem, hogy miképpen gondolkodik, akkor magamhoz veszem a szó jogát ismét.
- Mindenki szolgálja a népét a saját érdemei szerint. A pék a kenyereivel, kovács a fegyverekkel és páncélokkal. Mindenki kiveszi a saját részét, s az ilyen időkben a gyáváknak szintén meg kell fontolniuk, jobb a menekülés vagy kitartás. – felszállok a kapott hátasra, azonban az első dolgom, hogy a neve után érdeklődjek. Nem akar levetni magáról, vagy jelezni valamilyen módon a nemtetszését.
- Megtudhatnám a nevét e nemes állatnak? – teszem fel a kérdésem, s teljesen biztos vagyok benne, hogy valaki biztosan el fogja mondani. Végül megindulunk, én meg csak most eszmélek fel, hogy igen hamar szolgálatba kerültem. Nem a saját fajtám védem, mármint hegyi nimfákat.  Azon csodálkozom, hogy ilyen hamar találtam magamnak helyet a nagy világban. Vajon Elonar bűvös külseje és megjelenése volt rám ilyen hatással? Vagy éppenséggel otthontalanságom érzetét próbáltam csillapítani. Egy ideje haladunk, mikor kiérünk az erdőből. A távolban megpillantom a sötétlő alakokat, s tudom jól, hogy őket kell elkergetni. Ha nem értenek a szép szóból, akkor kell az erőhöz nyúlni. Fogalmam sincs, hogy Elonar miképp fog cselekedni, de én követem, akár a pokol kapujáig. Számomra a harc nem idegen műfaj. Edzett a lelkem és testem egyaránt. Ifjabb koromban tán most kellően izgága és izgatott lennék, sőt minden további nélkül nekirontanék a sok orknak, de régen levetkőztem ezt a viselkedést. Fegyelmezett vagyok, s külső szemlélődő számára úgy tűnhet, hogy magam alá vonom a helyszínt és annak minden részletét.  Tekintetem parázslik, amivel könnyedén nyelem el ellenfeleim és ellenségeim kitartását és céljait. Csak az utóbbi idők során jöttem rá, hogy én ezért élek, hogy mások gonosz célját megtörjem. Még ott sem vagyunk, de a varázsbotom a kezembe veszem.

Mikor Elonar megszólal a beszédemmel kapcsolatban, akkor bólintok neki köszönet gyanánt. Ezt követően látom, hogy az irányítást magához ragadja és elindulunk a portyázó orkok felé. Én igazodok hozzájuk, emellett figyelek, mert úgy vélem tanulhatunk egymástól, mármint az erdei nimfa a hegyitől és fordítva. Végül megtudom a hátasom nevét, aminek elf neve van szerintem. Ha nekem lenne egy ilyen állatom, emellett jogom, hogy úgy szólíthatom, ahogyan szeretném; akkor mindenképpen ragaszkodnék a Hajnal névhez. Az utazásunk teljesen bökkenőmentes, mert előttünk minden növény és állat kitér előlünk. Magamban fenséges tapasztalatnak tartom, sőt jó látni, hogy ők ezeknek a barátaik. Én hegyi nimfa lévén leginkább a szikláknak, földnek parancsolok és kevés hegyi állat van a Lanur hegységben. Hasonló élményben sosem volt részem, mert én csupán egy magasan képzett őrző vagyok.  A fajtám képesek megmondani az egyes ércek nevét. Képességeim egy jó ideje csiszolom és művelem. A kettő olyan mint egy édes testvér, ráadásul elválaszthatatlanok egymástól. Hamarosan feltűnik a sok fekete pont a távolban, de cseppet riadok meg tőlük. Elonar maga mellé int, így engedelmeskedem neki. Amikor az úrnő azt mondja, hogy pajzsokat fel, akkor fogalmam sincs, hogy mit ért ezen. Ezen mágia forma ismeretlen számomra, ami rögtön kiderül, mikor a következő szavakat mondom.
- Én legtöbbször földmágiát használok – magyarán csakis ahhoz értek, de magas szinten űzőm. Természetesen ismerem a többi ág varázslatait, de nem fejtenek ki olyan hatást, mint jelenleg a földnél. Legtöbb részük csak alapszintű, mint például lágy szellő keltése, locsolás, tűz ébresztése. Hogy hasonlóan cselekedjek, így folyamodok a hasonló hatással rendelkező Kőpajzs varázslatomhoz.  A fejem felé és előtti részre terjesztem ki, így levédve Mithät. Jól látható, hogy jelenleg szemből sebezhető vagyok. Varázsbotom két kézre fogom. Elonar felszólítását meghallgatom, ám magamban az a érzés támad, hogy harcolni fogunk ellenük.

Mivel ezen varázslatom alapszintű, így nem lehet tökéletes védelmet elvárni tőle. Öt nyílvesszőt biztosan felfog, majd azokkal együtt eltűnik. Ez éppen elég arra, hogy a nyílvessző záporból egy vagy két hullámot kibírjon. Nemsokára meghallom a nimfák suttogását, hogy a természeti erőt segítségül hívva orvul elbánjanak a rusnya orkokkal. Azok a bitang teremtmények, akik kiállják ezen csapások mindegyikét, azok az igazán erősek. Emellett jól látni rajtuk, hogy dühösek és féktelen harag uralkodik el rajtuk. Felém egy kivont karddal vonuló bestia közeledik, ám fogalma sincs róla, hogy éppenséggel ki az a nemes nimfa, aki ellen korábban kell felkelni. Nem várom meg, hogy közelharcra kerüljön a sor, mert egyrészt fizikai erő terén nem vagyok olyan erős. Csak simán folyamatosan mutatok rá, aztán halkan mormolni kezdek. Egyre közelebb ér, de én cseppet sem ijedek meg. Tán már lendítené egy elsöprő csapásra az ork, azonban az igém életre kel. Egy éles kő nyílvessző reppen felé. Ha nincs rajta egy erősebb páncél, mint például vért, akkor nincs esélye a túlélésre. Az erősebb páncélok behorpadnak, s a különleges eljárással vagy a ritka páncélok meg teljesen hatástalanítják a becsapódást. Ezen varázslatnak az a előnye, hogy befúródás után nem olyan könnyű kihúzni a sérültből. Jó varázslat, ám tudni kell, hogy milyen helyzetben érdemes használni. Meg be kell valljam, hogy nem sok ember vagy lény jön rá, hogy nem csak mutogatok a kezemmel, hanem varázslat szintén szárnyra kellhet. Egyelőre nem érzem magam szorult helyzetben, így nem alkalmazok elsöprő erejű varázslatokat. Emellett tisztában vagyok azzal, hogy mik a korlátaim. Ha ezzel a kardossal végzek, akkor a következőt mindenképpen egy harci tusában szeretném legyőzni.

Nem futamodok meg, mert nem véletlenül váltam Őrzővé. A hegyi nimfák teljesen olyan lelkülettel élnek, mint egy hegy, amely évezredeken át formálódik a külső és belső hatások által. Emellett egy nagy hegyet egy mezei varázshasználó képtelen megváltoztatni. Csupán a felszínét kapargatná apró varázslataival. Úgy vélem nimfákban, sárkányokban és istenekben van csak meg ez az erő. Szóval a hegyi nimfák lelkülete a kitartásra és szívósságra alapszik, ami bennem ott nyugszik. Mikor látom a többi nimfát harcolni, akkor nem érzem ezt a lelkületet, inkább az erdő által lüktető mély bölcsességet és erőt. Felfedezem magamban, hogy az én hegyem és az ő erdőjük egy tőből táplálkoznak, hiszen mind a kettő a természet része. Beugrik az, hogy egy erdőt fel lehet gyújtani, elárasztani vízzel és hurrikánokat kavarni, mely tövestül kitépi a legerősebb gyökerű fákat is. Ezzel szemben egy hegyet felgyújthatsz, áztathatod esővel és csípős tornádókkal támadhatod, de alig teszel kárt benne. Mélyen szántó gondolataim végül megszűnnek, mikor megpillantom a következő ellenséget. Látom az arcán a gyűlöletet, mely olyan lánggal ég, mint a pokol tüze. Elemészti azt, aki az útjába kerül. Bosszú fűti, egyben vágyik a vérontásra. Számomra csak elveszett lény, ki nem eszmél fel rá, hogy hiába törekszik. Ha nem futamodik meg lényemből áradó erőtől, akkor egy leckét adok számára. Elonarra nézek, aztán a többi nimfára.
- Visszavonulás! Bízzatok bennem! – szól a mágiával átitatott mennydörgős hangom. Nem várakozok sokat, csupán megnézem mely helyre érdemes tennem a következő látványos és egyben pusztító varázslatom. Látom megindul felém az ork, ám tapasztalt varázshasználó révén kellő időben mormolom el azt, amit szerettem volna. Egy kőgolyó jelenik meg, ami a rám támadó feje felett jelenik meg. Mithä-t hátrafordítom, s ösztönzöm arra, hogy minél távolabb kerüljek tőle. Tizenöt másodperc után az a nagy kőgolyó szétrobban, hogy tövisrepeszek formájában körkörösen minden ott tartózkodó ork, vagy nem szófogadó nimfa életét kioltsa. Egy 10 méteres körzetben hat rendesen, ám ott alaposan megsemmisít mindenkit, ha nem jó a védelme. Tán azon egyedek túlélik, akik pajzsaikat ösztönösen maguk elé rakják, vagy kellő páncélzat van rajtuk. Ha ez a pusztítás, nem elég meggyőző, akkor  vagy teljesen buták az itteni orkok, vagy nemes egyszerűséggel mártirokká akarnak válni. A visszavonulás után a következő szavak reppennek ajkaimról.
- Támadás! – Lényegében, ha kellőképpen megszeppentek az orkok, akkor sokk hatása miatt képtelenek hirtelen cselekedni. Magyarán a meglepetés erejével mérhetünk rájuk elsöprő győzelmet. Ha nem tudnak valami meglepővel és hasonlóval előállni, akkor nyert ügyünk van. Ami pedig azt illeti mikor vége ennek, akkor személyesen kérek bocsánatot Elonartól, hogy az ő engedélye nélkül mertem parancsokat osztogatni. Bevallom, otthon a hegyi nimfáknál én voltam a vezető, aki a parancsokat osztogatta, miközben ugyanúgy harcoltam mint a többiek.