Elonar erdeje

Tárgy: Re: Elonar erdeje 2010-11-21, 9:25 pm

Ahhoz képest, milyen régen nem jártam ebben az erdőben, sőt, hogy mennyire sokszor még a közelében sem jártam a tájnak, sikerélménynek könyveltem el, hogy elsőre megtaláltam a helyet, amit kerestem. Nem mintha mikor még itt voltam, nem kellett volna jó mélyen az eszembe vésnem, hogy melyik úton megjek, de ezek a kijelölt ösvények az idő múlásával átalakultak, és ha eltéved errefelé az ember, a napon kívül nem talál olyan tájékozódási pontot, ami itt volt egy évszázaddal korábban is. Mázli, hogy a térismeretem még mindig elég jó, és kb. a távokat is fel tudom mérni, hiszen így nagyon elvesznem még soha nem sikerült. Errefelé minden ugyanolyan, valaki az erdőben akár hetekig is tudna bolyongani anélkül, hogy a közelébe kerül a nimfák falujának, de természetesen az ilyen nem túl gyakran fordul elő. Ha mégis valami halandó erre téved, először küldenek valami állatot, hogy próbálja meg kivezetni, ezzel megakadályozva, hogy mélyebbre jusson, és bántaniuk kelljen a falu védelmének érdekében...
Most, hogy már itt vagyok, kicsit körül is nézhetek, és komolyabban megfigyelhetem, mi minden változott a kb. fél évtizedben, amíg nem jártam erre. Az biztos, hogy a fák nem a növekedésükről híresek, legalábbis gond nélkül tudtam még mindig pattogni rajtuk, igaz amennyit mostanában, meg az elmúlt években közlekedtem a föld szintje felett, szerintem 15 méter különbséget se nagyon tudnék észrevenni. Viszont amióta elmentem innen a magasságom még nem nőtt, és ugyanakkorának néz ki minden, szóval, tuti, hogy tényleg nem volt itt nagyobb változás, már ami az erdő fáit illeti. Ráadásul a legtöbb nimfa is ugyanolyan, és ha jól emlékszem ők is változnának az életterükként szolgáló növényekkel együtt.
Azért maga a város, akárhonnan is nézem, már messze nem ugyanolyan, mint volt. Kicsivel több a ház, ami arra utal, a lények száma is megnőtt, és ez oka lehet annak, hogy nem ismertek fel. Na, meg éjszaka sincs, és én holdfény nélkül elég nehezen tudok rendesen kapcsolatba lépni a természettel, pontosabban az élettelen részével, egyedül az állatokkal megy ilyenkor rendesen. Ha nagyon akarnám, el tudnám érni a növényeket is, de az a szokásosnál is jobban lefárasztani. Meg tudom érteni a területvédő nimfák viselkedését, én is valami hasonlót tettem volna a helyükben, így utólag bevallom. Bár a kisugárzásom messziről figyelmezteti őket, ha jobban megfigyelik, hogy isteni lény vagyok. Ráadásul tudtommal rajtam kívül az egyetlen, aki be szokott táncolni ide, az maga Izra, de még mindig én vagyok a gyakoribb vendég.
Elonar a szokás szerint meg sem rezzent a belépőmtől, hiába értem földet tőle alig fél méterre. Hiába, már megszokta, hogy nem a szokásos módon, előre bejelentve érkezem, mivel én sem tudom pontosan, mikor is lesz kedvem egy újabb látogatáshoz. Na, meg persze valamennyire van beosztásom is, és bár nem szoktam hallgatni rá, annyit még mindig tudok, hogy mikor nem tehetem meg, hogy kihagyjak valamit. Roober például nem nyúz meg érte, ha eltűnök a találkozónkról, de ugyanezt nem lehet mindenki másról is elmondani. Amúgy pedig ide estem én már be érdekesebb módokon is, így tényleg nem éri meg még csak meglepődni sem rajta, hogyan bukkanok fel.
A rám támadó nimfa mindenesetre az istennő szó után elég érdekes arcot vágott, szerintem csak most sikerült tudatosítania, hogy baj van. Nem vagyok azonban dühös, miközben a "korelnök" éppen hozzám beszél, bár ez nem túl szép dolog, megeresztek felé egy aprócska mosolyt, megnyugtatásul. Közben többen is abbahagyják az éppen aktuális feladatukat, és pilognak errefelé, így nekem van időm kicsit megnézni az arcokat is. Valaki ismerős, a legtöbb lány az, de egyesek nem. Mindenesetre jó pár régi barátnőmet felfedezek közöttük, ők azok, akik még akkor is engem néznek, hogy a többiek már próbálnak visszatérni a feladatukhoz. Tudom én, hogy ez utóbbi csak látszat, fél füllem még mindig felénk figyelnek, hátha el tudnak csípni egy-egy mondatot a beszélgetésükből is.
- Rendben, hagyjuk a hivatalos hangnemet, örülök, hogy veled találkoztam. - most váltott át a hangulatom a felszabadultba, és ennek örömére kicsit meg is ölelgettem szegény Elonart. Tudom, nem éppen a kedvence a dolog, legalábbis úgy emlékszem, ennek ellenére nem tudtam kihagyni. Ugyan már, száz évente egyszer igazán elengedheti magát, és még akkor is megmarad olyannak, amilyen. - Mesélj, mi minden történt itt? - kezdtem el izgatottan, hiszen soha nem lehet megszokni, hogy lemaradok az érdekes dolgokról.

Tárgy: Re: Elonar erdeje 2010-11-22, 4:54 pm

*Elonar valóban meglepődött az ölelésen, de nem tolta el magától az istennőt. Tudta, hogy ezzel olyan jelet adna, ami nem valós dolgot igazolna, így végül visszaölelte Akahanát.
Közben rámosolygott ő is megnyugtatóan Adelára, jelezve, hogy semmi baj nincs, térjen vissza őrhelyére.
Nimfái pedig ott serteptertéltek körülöttük, azt mímelve, hogy épp valami fontos feladatuk van, hogy minél közelebb kerüljenek az istennőhöz.
Akahana rendszeres látogatójuk, de azért így sem túl sűrűn látják, az öt év még a hosszú életű nimfák életében sem eseménytelen.
Elonar rámosolyog tündöklő mosolyával a lányra.*
- Gyere inkább beljebb kicsit, ne az város főutcáján állva beszélgessünk. Egy csésze forró tea bizonyára neked is jól fog esni.
*Persze tud miről mesélni, hiszen megszaporodtak errefelé az események, bár a várost ritkán érték el. Egy fejvadász elfet hozott éppen Akahan bátyja, Roober, nemrég az erdőbe, de járt errefelé sárkány is, megfordultak orkok is egy sötét mágussal, akit talán épp a fejvadász lány keresett, s eme csapat sajnos nimfák életét is elvette, mire elűzték a földjükről.
Elonar azóta is sajnálja, s tudja, mely erdőrészek pusztultak ki eme nimfák elestével.
De tud arról is, hogy Roober és Lust, az elf lány utolérték őket és el is bántak velük.*
- Készíts elő gyorsan teát a vendégnek, a legfinomabb keverékből!
*Szólt az egyik épp ott tétlenkedő nimfának, míg Akahanára mosolyog.*
- Tudtad, hogy a bátyádnak több rajongója is akad? Istennők forgolódtak körülötte az erdőnkben. Nem is olyan régen járt itt egy elf fejvadásszal.
Még mindig olyan jóban vagytok?
*Igen, néha Elonarba is tud költözni egy kis cinkosság, s ez most épp kibújt abbéli örömében, hogy eme kedves ismerőse meglátogatta.
Remélte, hogy vele tart az istennő. Nem a fogadóterembe hívta, az a hivatalos látogatóknak van fenntartva, inkább egy félreeső kis helyére a városnak, ahol kevés a nimfa is, s tudja, aki ott él, nem beszél azokról a dolgokról, amiket hall.
Nem, hogy nem bízna bennük, csupán úgy érzi, szükséges az, hogy néha kettesben tudjanak beszélgetni, mert vannak témák, amikről nem kell tudnia társainak. Ez a vezetéssel járó terhek egyike. A tudás, amely mindig jelent egyben súlyt is, nem csupán előnyt.*

Tárgy: Re: Elonar erdeje 2010-11-23, 8:02 pm

Ahogy sejtettem, Eloran nem éppen a csupa móka és kacagás vértípusú nimfa, éppen azért egy ölelés is jókora sokk lehetett az ő értékrendjeben. Azt azért nagyra értékeltem, hogy ennek ellenére nem húzódott el az érzelemkitörésem elől, hanem egy igazán beletörődő sóhajjal viszonozta is azt. Ezzel megjegyzem, elérte, hogy a közelben tartózkodó nimfák álla valahol a padlóval egy szintben kössön ki, ha nem még annál is lejjebb. Na, igen, még én sem tudhatom, hogy a rangomra való tekintetettel reagált így, vagy egyszerűen csak hiányzott neki az egyéni viselkedési stílusom. Ez utóbbi mondjuk kétséges lenne, hiszen bár majdnem száz évet töltöttem el ebben az erdőben, az nem tegnap volt, és amilyen könnyen megszokták akkor a jelenlétemet, szerintem az utóbbi időben ugyanilyen egyszerűen el is felejtkeztek róla. Legalábbis a nagy része így lehet ezzel, aki meg nem, az nyilván a közeli baráti körömhöz tartozott, ezért nem tette meg. Igen, tudom, nagy csoda, de tényleg van ilyenekből is jó egypár, és ők aztán végképp nem arról híresek, hogy milyen feltűnés nélkül tudnak a tömegben elvegyülni. Sokkal inkább a harsány, vagy éppen szoaktlan jellemeket kerestem én is magam köré, például azokat, akik kicsit könnyebben veszik a dolgokat, kevésbé szívbajosak öltözködés és viselkedés terén, esetleg valamilyen szélsőséges ízlést tükröznek. Nekem mindegy volt, ki milyen helyet foglal el a közösségben, csak legyen valami rajta, amivel nem tud beolvadni a tömegbe, és én örömmel fogadtam. Az egy a millióból lányokkal soha nem jöttem ki, bár nem útáltam őket, de inkább a különlegességek érdekeltek. Még most is így van ez, egy sima halandóval nem sokat lehet foglalkozni, ellenben egy paprikás kedvű sárkány hamar elérte, hogy rá figyeljek. Régebben nem éppen ez volt, de majdnem. Eliza még mindig hiányzik például, ő az egyik legjobb barátnőm volt itt. Kedves lány volt, szelíd, meg minden, csak éppen nem örvendett közkedveltségnek, mivel egy balesetben megsérült az arca, és a heget nem sikerült maradék nélkül eltűntetni. Azt mondják, az idő mindent begyógyít, szerintem neki is már csak egy apró forradása van, de régebben nem szívesen találkoztak vele, hiszen akaratlanul is sajnálni kezdték a vörös seb miatt, ami elcsúfította az arca bal felét, ő pedig ezt nem bírta. Hm, szerintem ő is itt lesz valahol a tömegben, hiszen általában két perccel a megérkezésem után már a nyakamban szokott kikötni örömében. Remélem hamarosan kiszúrom, vele is szeretnék még beszélni. Mondjuk, ma kifejezetten ráérek, és hála az időnek, tudok maradni is gond nélkül.
Miközben követem Elorant az egyik kisebb fogadóhelyiség felé, kicsit elgondolkodva újra körbe nézek. Furcsa, biztos voltam benne, hogy barátnőim itt lesznek, de most van pár közülük, akiket nem látok, a többi meg valamiért nagyon távol van. Nem értem a dolgot, de előbb-utóbb ki fogom deríteni, hogy mégis mi a fene történt errefelé. Remélem cska egyszerűen ők fogták ki a beosztás szerint az erdő ellenőrzését, és estére vissza tudnak jönni. A jelenlétemben egy nagyon hálás dolog általában tud lenni, hála a holdfénynek, és a vele lévő állandó kapcsolatomnak, ilyenkor a nimfák is visszatérhetnek ide a városba egy kis időre. Nem tudom, talán ez lehet az egyik oka annak is, hogy mindig olyankorra teszem az újabb látogatásaimat, amikor biztosan telihold lesz, hiszen ilyenkor a legerősebb a kapcsolatom a természettel, és érzékelek mindent lényt, amely az erdőbe csak beteszi a lábát. Kicsit olyan, mint egy jókora pókháló, amelyet a szél fúj. Nem tudom elmondani pontosan hogyan, de a pókhoz hasonlóan, aki csak a beleakadt kisállatokra reagál, én is akkor észlelek csak valamit komolyabban, ha illetéktelen behatoló téved erre. Érdekes erő ez, nem volt könnyű kifejleszteni, de itt szépen megdolgoztattak érte.
- Hogy mi? - a nimfa vezető szavai igaz megérintettek, de különösebben nem vettem őket figyelembe, ám mielőtt válaszolhattam volna neki, az egyik szó mégis eljutott a tudatom mélyére és eléggé kijózanító hatással volt rám. Nem, nem a kedves bátyám említése volt ez, hanem egy felvadászé. Mégis mi a fenét keres ő egy fejvadásszal abban az erdőben, ahonnan közismerten kiutáltam, hála az állandó zaklatásainak? Ez a világ sem a régi, az egészen biztos. Már értem miért nem akarja néha elmondani, hogy merre járt éppen, hiszen kerek-perec kijelentettem neki, hogy ha a nimfákat fogja háborgatni még a végén meg találom folytani. Ráadásul, ahogy én ismerem, az az elf sem éppen vele azonos nembe tartozhatott. Oké, ezért még kapni fog, ha valami bajt is okozott. - Mármint, ezt elfelejtette említeni nekem. Mi történt, ugye nem okozott bajt? - néztem Elonarra aggódva, miközben már kezdtem azon fantáziálni, hogy ezúttal mit fogok rásózni, ha igennel válaszol a hölgy. Elvégre mindennek van határa, amit nem szép dolog átlépni. Ráadásul szerintem most még Izra segítségét is megkapnám, hogy kicsit kitoljak a szeretett és mélyen "tisztelt" testvéremmel. - Egyébként te is tudod, hogy kifejezetten "jó" viszonyban vagyunk. Leszámítva a nőügyeit, arról egyrészt nem akarok tudni, másrészt pedig nincs az a barátnőjelölt, akit egy találka velem nem térítene jobb belátásra... - pedig olyankor kifejezetten jó kislány vagyok, legalábbis a Rooberrel szembeni átlag viselkedésemhez képest nagyon tudom magamat moderálni, és akkor még nem mondtam semmi olyat.

Tárgy: Re: Elonar erdeje 2010-11-23, 10:10 pm

*Elonar ismeri Akahanát. Tudja, milyen fontosak neki itteni barátai. Talán lényéből adódik, hogy a nimfák közül, akik között köztudottan nem él férfi, könnyebben lelt barátokra.
Nem beszélt róluk, egyenlőre.
Hátrapillantott a lány reakciójára. Neki is furcsa volt az istenség megérkezése, mármint Rooberé egy elf fejvadásszal, de a sárkányisten szívesen látott vendég náluk, még ha Akahana nem is látja szívesen, s így, akit ő hoz, az is.
Megérkeztek közben.
Takaros kis asztal, amely egy kidőlt fatörzsből lett faragva már jó régen, mellette vesszőből fonott karosszékek helyezkednek el. A nimfa mutatta is őket az istennőnek, hogy foglaljon rajtuk helyet.
Megvárta, amíg kihozták a teát és remélhetőleg Akahana is így tett, mivel Elonar nem beszélt addig. Nem kívánt hozzászólni Akahana testvérével kapcsolatos megjegyzéséhez. Legendásan viharos az ő történetük. Még a nimfák is tudnak róla.
Mikor a nimfa, aki a kannát és a csészéket kihozta, s töltött is a két nőnek, hallótávolságon kívülre került, szép szemeit a vendégre emelte.
Ritkán láthatott fájdalmat az istennő ezekben a szemekben, de most ott bujkált bennük.
Elonar elfordítja arcát és a távolba mered.*
- Nem is olyan régen egy csapat ork és egy sötét mágus érkezett az erdőbe. Egy gyermeket tartottak fogva.
Az őrző észlelte őket és bár látta, hogy sokkal erősebbek, mint amivel elbírhat, szembeszállt velük.
Jelzett nekünk, mielőtt harcba bocsátkozott volna.
Mire megérkeztünk, őt már legyőzték.
Sikerült kiűznünk őket az erdőből, de sajnos több társunk is életét adta ezért.
Ezután érkezett meg a bátyád és a fejvadász. Az elf a mágust kereste.
Elmondta, hogy Tarsisból elraboltak egy gyermeket, ezért jött közénk, mert a nyomok ide vezettek, az erdőbe. A gyermeket akarta kiszabadítani.
Sokat nem segíthettünk, csupán abban, merre keressék a hordát.
Figyelemmel kísértem, ahogy megtalálták őket, és ahogy legyőzték az orkokat és a mágust is és megmentették a kislányt.
A bajt nem ő okozta, csupán végleg elhárította.
*Elonar elhallgatott. Sötétség telepedett szívére, melyből úgy érezte, egyre több van a világban, félő, hogy hamarosan nem csak jelen lesz, hanem újabb életeket is fog követelni.*

Tárgy: Re: Elonar erdeje 2010-11-25, 10:23 pm

Eloran régen megtanulta már, hogy mivel tudja az emberek idegeit kicsit felpiszkálni. Sajnos ezen tapasztalatait nekem nem adta át, de örömmel gyakorolta most is rajtam. Miközben végre elértük a fogadóhelyiséget, és leültem az egyik székbe, végig azon agyaltam, vajon mit nem akar nekem elmondani. Tudta, hogy nem erősségem a türelem, és két dologgal kapcsolatban pedig abszolút nem tudok megülni a fenekemen, mégis képes volt szó nélkül szemlélődni jó ideig. Nem hiszem el, hogy ennyire kegyetlen tud lenni, hiszen ismer, már megtanulta, hogy a nimfák miatt sok mindenre hajlandó vagyok. Hiszen ők a legjobb barátaim, nem tudom csak úgy figyelmen kívül hagyni, hogy nagy eséllyel valami baj történt velük. A másik meg, hogy jobban szeretem tudni, éppen mit követett el a testvérem, ellenkező esetben beindulna a képzelőerőm, és annak az eredménye 99%-ban rosszabb ezerszer, mint a valóság. Most pedig mindkét kérdésemre vagy egy millió ötlet kering a fejemben, aminek még csak a felébe sem szeretnék komolyabban belegondolni. De persze mivel Elonar nem lát a fejembe, erről fogalma sincs, és nem is szándékozik megszólalni komolyabban. Oké, ő tudja, de ha sokági lesz itt még némaverseny, és felpattanok, és keresek valakit, akinek jobban megy a mesélés, mint neki.
Végül mikor már az utolsó nimfa is eltűnt a környékről, a hölgy méltóztatott rám nézni. A szemében viszont olyan fájdalom tükröződött, amitől komolyan megilyedtem. Láttam én már őt sok állapotban, nem egyszer volt gyilkos hangulata, de attól az arckifejezéstől messze nem ilyedtem meg annyira, mint ettől a szomorú szempártól. Valami nagy baj történt itt, az már egészen biztos. Bármit is titkol előlem, az nem sima mese, és van egy olyan érzésem, hogy nem fog ez jól végződni. Már értem miért ilyen ideges mindenki, nem lehet kellemes a tudat, hogy valakit elvesztettem. Már biztos vagyok benne, hogy ez történt, különben nem lenne ilyen pokolbéli a hangulat. Mikor pedig végre elkezdődött a mesélés, azt hittem rögtön rosszul leszek. Csak azt nem tudtam hirtelen eldönteni, hogy a düh vagy a szomorúság okozza ezt. Hiszen Roober nagy eséllyel mindenről tudott, mégsem vette a fáradtságot, hogy ezt velem is közölje, megtámadták az erdőt. Már értem az elővigyázatosságukat... Miközben a történet egyre inkább nyúlt, bennem is kezdett valami felszínre töni. A bánat. Valami mélyen szorította a szívemet, és tudtam, hogy nem fog egykönnyen elmúlni. Hirtelen tört rám a szomorúság, a sokk elmúltával, és ezt kívántam, bárcsak vissza tudnám szorítani. De nem ment, szépen kezdett eluralkodni rajtam, és közben lelki szemeim előtt felrémlettek a régi barátnőim, amint integetnek nekem. Jó időbe telt, mire a két elhomályosodott, utána pedig visszatértem a székbe, és a történet a végéhez közeledett. Alig tudtam nyugton maradni. Nem akartam Elonart félbe szakítani, de majdnem megtettem. Tudni akartam, tudnom kellett, hogy kik voltak az áldozatok. Nem értem miért, de mégsem voltam képes ezt megkérdezni. Többször is kinyitottam a számat, de a sokk túl nagy volt, nem voltam képes konkrét kérdést feltenni.
Végül úgy pár perc után megtört a jég, és két könnycsepp kíséretében sikeresen visszakaptam a hangomat is. Láttam, hogy a nimfa vezető sem érzi sokkal jobban magát, és meg tudtam érteni miatta. Ez olyan dolog, amit nem lehet könnyen megemészteni. Lehet, hogy számomra ismeretlen lányok az áldozatok, de a vesztük akkor is fájna. Ő ellenben a tanáruk és bajtársuk volt, és emiatt piszok rosszul éreztem magamat.
- Köztük volt... Eliza és Agatha is? - csak egy egyszerű kérdés, de nekem a világot jelenti, és kétszer is megbicsaklott a hangom, miközben kipréseltem magamból. Nem, nem akartam valójában, hogy eltitkolják ezt előlem, de éreztem, ha most nem kérdezek rá, a jövőben nem leszek képes. Úgy sajnálom a dolgokat. Hogy tudott ilyen megtörténni? A nimfák senkinek és semminek nem ártottak soha, miért pont őket akarták akkor lemészárolni?
A gondolataim annyira elkalandoztak már, hogy el is felejtettem, elviekben mérges vagyok a bátyámra, amiért erről az egészről nekem nem szólt. Talán nem is baj, legalább amíg nem rá gondolok, biztosan nem fogom szidni sem a nem létező kedvességét. Remélem legalább jól érezte magát, ha már nekem nem adta meg a lehetőséget a visszavágásra...

//bocsi nem a legjobb üzim, de nem leszek két napig és mindenképp előtte akartam válaszolni//

Tárgy: Re: Elonar erdeje 2010-11-26, 1:14 pm

//Semmi baj, jó kis hsz lett ez Smile

//

*Elonar még nem vetette le gyászát, sem akkor, amikor Roober járt itt a mágus és követői után kutatva a fejvadásszal, sem most, hogy Akahana van itt.
Tudta, hogy a hír megviseli majd az istennőt is. Tudta, hiszen majdnem annyira szereti a nimfák népét, mint ő maga.
Egyetlen lány elvesztése is hatalmas fájdalom, de féltucatnyié még inkább.
Végül Akahana ránéz, láthatóan túl van az első sokkon.
A kérdés Elonart is fájdalmasan érinti, hiszen a sebek még elég frissek, s így újra eszébe ötlenek azon pillanatok, amikor a kopasz mágussal folytatott szoros küzdelmet.
Elonar nem gyenge harcos, sok mindent megélt már, sok harcon túl van, de az a mágus az ő erejét is próbára tette.
Bár egész seregnyi orkkal vette körül magát, azokból csak pár marad, mire visszavonultak a város alól.
Nem tudtak betörni, talán nem is akartak, de nyilvánvaló, hogy akadályba ütköztek, a gyermek pedig fontos lehetett sötét terveikben, mert őt nem engedték kiszabadítani.
Oly ügyesen oldottak kereket, hogy még Elonar sem tudta követni őket, s miután látta, hogy milyen nehézségekbe ütközik, nem is akarta. Neki népe mellett a helye.
Az erdő befogadta a holt nimfák testeit, ahogy egykoron belőle is születtek. Most ismét egyek vele, lelkük pedig ott van már Izrával. Mégis fájdalmas.
Szólásra nyitja ajkait, hangja nyugodt és visszafojtott érzelmekről árulkodik.*
- Eliza volt az őrző azon a napon. Agatha pedig velünk érkezett erősítésként, s ő is elesett a harcban, mint Irina, Helma, Izisz és Eleneth is.
Bátran adták életüket az erdőért, társaikért, a városért és az ártatlanért is, akit nem engedtek ki karmaik közül az orkok.
*Elhallgat. Valahol megnyugtató a tudat, hogy a gyermek azóta már jó kezekben van. Tudja, az erdő sok mindent mesél, s a fák elsuttogták neki, milyen véget ért a harc a sárkány isten és a mágus között. Ahogy azt is, hogy a fejvadász is kivette a részét az akcióból.*
- Már Izrával vannak, jó helyen.
*Tudja, hogy Akahanának ez nem hoz megnyugvást, neki sem hozott, de talán ez a hit adhat erőt a továbblépéshez idővel.
Szeretett erdejében vannak kiszáradt rétek, vízfolyások, elhalt óriási fák, melyek egyek voltak az elesett nimfákkal. Meglátogatta őket. Tudja, az erdő majd újra benövi idővel a területet, ahogy az élet is megy tovább.
Addig pedig ezek a helyek is őrzik a lányok emlékét.*

Tárgy: Re: Elonar erdeje 2010-11-29, 9:08 pm

Féltem, nagyon féltem a választól. Furcsa, mindenki azt mondja, az isteni lények tökéletesek, nem sírnak, nem látják őket gyengének, a viselkedésük kifogástalan, ráadásul pedig olyan erő van a birtokukban, amit elviselni sem éppen a legkönnyebb dolog, nem még irányítani. Hát, nekem akkor nagyon nem sikerült jó helyre születnem, hiszen majdnem minden indokba bele tudok bukni, egyesével is, nem még együtt. Először is tökéletes messze nem vagyok, elismerem, hogy több rossz tulajdonságom van, mint bárki másnak a közelben. Ráadásként még ezeknek a fele olyan is, amit bárki más a legszívesebben kiirtana belőlem, hiszen nem a legkönnyebben elfogadhatóak. Ennek ellenére még mindig megvannak, és eszem ágában sincs róluk lemondani sem most, sem máskor. Egyébként az erőm is hagy még kívánni valót maga után, amit akarok, azt el tudom érni, de úgy vagyok vele, hogy mással inkább nem próbálkozom, mert lehet belőle egy-egy fére sikerült eredmény is. Egyszer próbáltam meg például a vicc kedvéért változtatni a külsőmön istenségként, az eredmény az lett, hogy én szereztem egy csomó méreglila körmöt, ami igaz nem állt rosszul, de vele együtt a holdat is ilyesmi árnyalatúra színeztem. Oké, ez utóbbit el is tüntettem, amint észre vettem, de akkor is, szerintem rajtam kívül nincs más olyan szeretcsétlen személy, aki ennyire mellé tud fogni egy-egy próbálkozással. bár másodikra már jobban sikerült a dolog, amikor próbáltam magasabb lenni, igaz akkor csak megállni nem tudtam rendesen, így kénytelen voltam kiegyezni a magas talpú szandállal. Mondjuk az se rossz megoldás, ráadásul ha érdekes a készítési módja, nem örül neki senki sem, hogy van bátorságom simán eltaposni. Fájdalmas élmény, az biztos, pattogtak is miatta már páran, miközben próbáltak nem szitkokkal a pokol mélyére üldözni, hiszen akkor megismételtem volna az akciómat a másik lábon.
Olyan jó érzés volt elkalandozni, nem itt kellett ülnöm a gyászomban, hogy azért a pár pillanatért is hálás voltam, hihetetlenül. De most már visszatértem a saját helyemre, az erdőbe, és hallgattam, hogy sorolja fel Elonar a halott nimfák nevét, és közben már megint elfogott a sírhatnék. Mindet ismertem, mind a hat barátnőm volt, és a két legjobb is köztük volt. Már értem miért nem láttam őket, de képtelen vagyok elfogadni a hiányukat. Hihetetlen, hogy elmúltak és soha többé nem fogok velük találkozni. Lélekben testvérek voltunk, nem értem, miért nem tudtam meg hamarabb a hírt. Olyan rossz ez így, hiszen Eliza például maga volt a jóság, és szerintem ezt nem érdemelte meg. Agatha pedig, ő az erő volt, bárkit meg tudott védeni, ahol ő elbukott, ott hatalmas túlerő lehetett. Annyira sajnálom őket, hiszen most már eltűntek örökre. A nimfák testét a föld újra befogadja, csak egy-egy patak nyoma vagy korhard fa fogja jelezni, hogy éltek. És persze az emlékeke, azok egészen biztosan bennünk maradnak örökre. Talán el is tudnék tőlük még búcsúzni, bár ahhoz meg kellene látogatnom Izrát és nagy eséllyel Halerant is. Nem tudok melyik örülne kevésbé a felbukkanásomnak...
Mindenesetre a sokk és depresszió szakaszon túl vagyok, és bár nem kellene, vigasztal a tudat, hogy nekem még talán van esélyem egy utolsó találkozóra velük, és minenki nevében el tudok tőlük búcsúzni, valamint megköszönni, amit tettek. Mind erősek voltak, biztos voltam benne, hogy ha ők nincsenek, ezek az alakok egészen a faluig jutottak volna, és hatalmas pusztítást hajtottak volna végre. Ebből a szempontból ők voltak a bevehetetlen fal, ami megvédett minden mást, és ezért nagyon hálás vagyok. Akárhogy is, próbálom őket felfogni megmentőknek, és bár ez nehéz, elfogadom, vagy legalábbis el akarom fogadni, hogy életüket adták mindenki másért. Nem könnyű dolog, de sikerülni fog, szerintem egészen biztosan.
- Sajnálom, ez nem lehetett könnyű, mindegyikük a barátnőm is volt. Meg tudok érteni, mit érzel, én is gyászolok. De reménykedem benne, hogy még tudok velük találkozni... - válaszolok röviden, miközben megpróbálom letörölni az időközben újra kibuggyanó könnyeimet az arcomról. Hiába döntöttem el magamban, hogy nem fogok sírni, úgy tűnik a szívem másképp gondolta a dolgot, és a néma könnyek csak nehezen akartak elakadni.
- Csak azt nem értem, ezt Roober miért nem közölte velem... - jegyeztem meg, majd rájöttem, hogy van ennél fontosabb dolgom is, amin el kell gondolkodnom. Először is teszek róla, hogy senki ne tudja még egyszer megismételni ezt az esetet. Ennek pedig a legegyszerűbb módszere, ha egyszerűen elintézem, hogy valaki mindig értesítsen, ha itt baj van. Próbálkozzunk Elonarral, szerintem ezt még ő is megteszi. - Szeretnék itt hagyni egy madarat. Ígérd meg, hogy ha bármi erősebb támadás éri az erdőt, elengeded. Ő meg fog találni... - kezdem el, persze még távozni nem szándékozom, csak kitelik tőlem, hogy ezt is elfelejtem...

Tárgy: Re: Elonar erdeje 2010-12-01, 1:30 pm

*Elonar maga is küzd még a fájdalommal és látja, ahogy Akahana is ezt teszi. Nem könnyű az emlékezés, az sem, hogy a mágus olyannyira lefoglalta, hogy nem lehetett társai segítségére és hiába tiszta a lelkiismerete, hiszen a kopasz varázstudót bizony nála sötétebb hatalmak is segítették, az érzés, hogy talán tehetett volna többet is, mindig ott marad.
Mégis a nimfák úrnője uralkodik magán. Neki már volt ideje arra, hogy túl legyen az első sokkon, ahogy népének is. A várost akkor betöltötte a sírás, s betöltötte a gyászoló nimfák mások által sosem hallható búcsúztató éneke.
De utána is csend borult az erdőre, ahogy a csend még nyomokban most is fellelhető.
Elonar megindultan, de csendesen válaszol az istennőnek. Nem öleli át, nem az a fajta, tudja, hogy Akahana maga kell, megbirkózzon a dologgal, s az ölelés csak abban segítené, hogy mindketten sírva fakadjanak.*
- Köszönöm az együttérzést, minden nimfa nevében, Akahana. Tudom, akik eltávoztak barátaid voltak és sosem feledjük el, hogy te különös barátsággal viseltetsz irántunk, akárcsak teremtőnk, Izra.
Roobernek köszönhetjük, hogy a sötétség sokkal nagyobb erőkkel nem tért vissza. A mágusnak tervei lehettek az elrabolt gyermekkel, és az ilyesféle tervek sosem kicsik és sosem jók.
Nem tudhatom, miért nem említette neked, nem ismerhetem a ti szándékaitokat, de nem hiszem, hogy rossz szándékból. Mi, nimfák tudjuk, hogy sorsunk fonalát nemigen lehet eltéríteni, s talán ez veletek, istenekkel sincs másképp. Talán így kellett lennie…
Tudom, ez a fájdalmat nem csökkentheti, a miénkre sem gyógyír, abban csak az idő adhat enyhülést…
*Elhallgat. Akahana olyasféle kérést tesz, amire nem mondhat nemet. Már csak azért sem, mert tudja, hogy népének érdekeit szolgálja. Bár azt is tudja, hogy az istenek sem lehetnek ott mindenütt és mindenkor, Izra is azért nem jelenhetett meg, s azt is tudja, hogy van, amikor nem avatkozhatnak bele a halandók életébe, hiszen nekik is meg kell harcolniuk a maguk csatáit.
Mégis örömmel fogadja el a felajánlott segítséget.*
- Ezt a segítséget örömmel fogadjuk el tőled, tudjuk, hogy őszintén gondolod és számíthatunk rád.

Tárgy: Re: Elonar erdeje 2010-12-02, 6:20 pm

Furcsa nézni, Elonar miképp uralkodik magán. Nekem már jó pár sort sikerült kisírnom magamból, és nem mondhatnám, hogy a bánat vagy a hiányérzek akár csak egy kicsit is javult volna. Ugyanazt érzem még mindig, mintha valami éles kést szúrtak volna a szívembe, és megforgatni készülnének. Nem tehetek róla, a halállal sosem bírtam kijönni, nem könnyű elfogadni, hogy valaminek, ami ennyire feltűnő és csupa jó volt, ilyen könnyen vége szakadjon. Az emberek élete gyorsan eltelik, ezt meg lehet szokni, de hogy egy nimfa is csak eltűnjön, mint a kámfor... nem tudok rá jó szót mondani. Talán az egyik oka mindig is azt volt a nimfák iránti szeretetemnek, hogy ismertem őket, és bízhattam benne, hogy bármikor térek vissza hozzájuk, ott fognak rám várni. Az ő életüket nem kötik meg a betegségek és háborúk, pontosan ezért van az is, hogy ha csak egy évtizedben egyszer találkozunk, akkor sem látni rajtuk változásokat. Izra nagyon jó munkát végzett velük, hiszen sikeresen megalkotta a leginkább istenekhez közel álló fajt, amit valaha is láttam. Ráadásul a tudásuk és a viselkedésük is elég érdekesen formálódott, ennek köszönhetően kielemkedő helyen szerepelnek nem csak a természetben, hanem például a hozzám hasonló istenek életében is. Elvégre én itt, a lányokkal együtt nevelkedtem egy ideig, tőlük és Elonartól tanultam meg, hogy mint a természet részének, nekem is van elég hatalmam hozzá, hogy kapcsolatba lépjek vele, hiszen ezek olyan dolgok voltak, amelyre akár a szüleim vagy a nem éppen kacifántos erővel megáldott bátyám nem tudott rendesen felkészíteni...
Sajnos minnél többet gondolok a lányokra, annál több az emlék, amely megjelenik a lelki szemeim előtt róluk és rólam. Még most is emlékszem rá, mennyi helyet találtunk az erdőben, ahova elbújtunk néha, és kibeszéltük egymással a titkainkat. Ráadásul ők voltak azok, akik komolyan bánták, hogy el kellett mennem, és a legjobb indokok rá, hogy visszatérjek. Hiszen tudtam, amint felkeresem az erdőt, ők tárt karokkal fognak várni, és nem hányják a szememre, hogy nem olyan vagyok, mint ők. Eszembe jut most hirtelen rengeteg közös kirándulás, a csínytevések, amelyekkel szegény idősebbek idegzetét próbáltuk tönkretenni, és felejthetetlenné válik a legtöbb, akár egy véget nem érő körforgás részei. Nem fogom őket elfelejteni soha, ebben már most biztos vagyok. Mindenki emlékszik a legszebb pillanatokra életéből, és az én tinédzser koromnak, nevezzük így, ők is szerves részei voltak, ezzel kitörölhetetlen emlékké válva. Bár, ha képesek lennének egyesek valamiféle módon el is érni, hogy ne emlékezzek rájuk, bevallom, nemet mondanék. Azt akarnák ők is, hogy vidáman, fájdalom nélkül tudjak róluk majd mesélni mindenkinek, akit érdekelni fog, mi történt az erdő óriás fáival és tiszta vizű patakjaival.
- A nimfáknak köszönhetem még mindig az erőmet, ne feledd, Elonar! Akármi történik is, ez az erdő az iskolám marad. Nem tudnám elfelejteni, vagy elhanyagolni... - válaszolok neki, hiszen nem Izra lesz és volt az egyetlen istenség, aki gondoskodott erről a helyről. Bár a legtöbb isten a saját birodalmában, vagy a Főnix-völgyben tartózkodik, én ritkán vagyok megtalálható ott. Jobban szeretek a holdon lenni, vagy éppen valamelyik erdőben a sok közül, amely benépesíti Lanuriát. Oly sok hely van itt, ahova mehetnék, nem fogom a fejem szétunni egy olyan unalmas helyen. Ráadásként pedig ez a hely, és a nimfák városa még mindig olyan számomra, mint egy utolsó mentsvár, ahol biztosan fognak barátok várni rám, és ez többet ér, minthogy elpocsékoljam csak úgy. Nem, egészen biztosan vissza fogok ide jönni, sőt, ami azt illeti, gyakrabban fogom megtenni, mint eddig, hiszen nem tudhatom, mikor történik itt újabb tragédia. Ha van rá esély, nem akarok elszakadni innen, és nem érdekel, ha emiatt magával Izrával, vagy éppen a kedves vezetőmmel kell is szócsatát vívnom. Könyörgöm, abban nem tudnak megverni, már régen megtanultam Roober mellett a megfelelő időben elejtett megjegyzésem hasznosságát...
- Rendben, ebben az esetben... - kezdem el, majd egy éles hang szeli át az eget, amelyről nem lehetne pontosan megmondani, hogy milyen erős. Mindenesetre elég magas a szintje, és egy apró sípból tört elő, amelyet én fújtam meg pár pillanattal korábban. Erre a jelre csak egyetlen dolog reagál, amiről viszont jól tudom, hogy a közelben tartózkodik, hiszen teljességgel levakarhatatlan. Hamarosan meg is hallom a szárnysuhogást, és egy kilőtt nyíl sebességgével kezd el valami közeledni felénk, mielőtt az utolsó pillanatban le nem telepszik kinyújtott karomra, ott is az alkar védőre. Innen nézve már látszik, hogy az illető egy vadászsólyom, hatalmas karmokkal és fekete szemekkel. - Ő Hórusz, pár éve mentettem meg, még fiókaként, és azóta sem tudom lerázni. Bárhol megtalál. Nála jobb keresőt nem tudna senki mondani. - foglalom össze röviden a tulajdonságait, miközben óvatosan megsimogatom és próbálok rámosolyogni. Arcomon apró húzást érzek, és letörlöm immár oda száradt könnyeimet róla. Nem tudom mikor hagytam abba a sírást, de örülök, hogy megtörtént...

Tárgy: Re: Elonar erdeje 2010-12-03, 5:09 pm

*Elonar nem szól ellen, bár sejti, hogy Akahana is tudja, nem a nimfáknak köszönheti erejét, csupán azt, hogy megtanult bánni vele.
Emlékszik még a fiatal nimfák és a szinte tinédzser istennő mókáira, melyeknek nem egyszer az idősebb városlakók látták kárát.
Gyerekcsínyek voltak ezek, s bár az istennő még most is sokat megőrzött akkor önmagából, örömmel látja, mennyit komolyodott az eltelt idők alatt.
Közben Akahana sípot húz elő.
Hallja a hangot is, amellyel a madarat hívja Akahana és nem sokára érzi is erdőben felé közeledő állatot.
Ez az erdő első sorban rá van bízva, mint az egyik legidősebb nimfára. Nem véletlenül hívják Elonar erdejének.
Nagyon hamar értesül a benne történő mozgásokról, változásokról, így tudta megfigyelni a sárkányisten és a fejvadász csatáját a mágussal.
Elonar szemrebbenés nélkül kíséri figyelemmel, ahogy a vadászsólyom az istennő karján landol.
Gyönyörködve szemléli a természete eme csodás teremtményét.
Mint általában minden élő dolgot, a madarakat is nagyon szereti, s tudja, hogy az istenek igen jó munkát végeztek, mikor a világot létre hozták.
Bólint a madárról elhangzottakra.*
- Ha jól értem, őt kívánod nálunk hagyni.
Ismerem az állatok hűségét, nem sok erősebb létezik az övékénél.
*Nyugodt tekintetével Akahana szemét keresi.*
- Nem is meséltél, veled mi történt azóta, hogy utoljára megtiszteltél látogatásoddal minket.
Öt év alatt nagyon sok minden megeshet még egy istenséggel is.

Tárgy: Re: Elonar erdeje 2010-12-03, 6:17 pm

Szerintem Eloran előbb tudott a madárról, mint én. Velem ellentétben ő érzi az erdő szinte minden rezdülését, és olyan jó az összhangja az otthonával, hogy nagyon kevés dolog van, amiről nem tud. Esetleg előfordulhat, hogy valamiről késve szerez tudomást, de ez sem olyan dolog, ami túl gyakran fordulna elő. Ez a kis sólyom viszont egy igazi szabadulóművész, eddig sehogy sem tudtam magamról lerázni, de vagy egy olyan érzésem, a nimfa vezető csak meg tudja tartani. Szerintem nincs előle olyan dolog, ami komolyan meg tudna szökni, és ezt nem csak hasból mondom, tapasztaltam is, nem egyszer, és el kell mondanom, nem volt kellemes. Példának okáért régebben imádtunk bújócskázni az erdőben, szinte minden rejtett helyet felfedeztünk, ehhez képest, ha az ő órájáról akartunk ellógni, hát arra nagyon fel kellett készülnünk. Bár akkoriban is profik voltunk eltűnésből, az esetek 90%-ában neki elég volt két perc, és valami leadta a drótot, hogy merre keressen minket. Szerintem nincs olyan porszem sem, amit a szél anélkül keresztül tudna fújni az erdőm, hogy Elonar tudomást szerezne róla. Nekem az ilyesmi csak éjszaka megy, amikor jó erős a holdfény, pontosan ezért is tudom még mindig csodálni őt, hiszen neki minden segéderő nélkül is sikerült ezt megtanulnia. Mindenesetre ha Hórusz előle is meg tud szökni, akkor elelem kalapomat, és egészen biztos, hogy soha többet nem fogom megpróbálni lerázni magamról.
Ez a madár kb. négy éves, még legalább tíz évig él, és mióta pár hónaposan megtaláltam, mindig sikerült legkésőbb egy napon belül akkor is rám akadnia, ha puszta szeszélyből Lanuria egész földjének éppen a másik felén próbáltam elbújni. Ha nem tudnám, hogy lehetetlen, fogadni mernék, hogy valamelyik istenség sózta rám a kis tollast, bár az egyetlen, akiből ezt ki tudnám nézni, az apa, neki viszont köze nincs az állatokhoz, sőt még anya sem tudná a kérésére egyiket sem rám állítani. Bátyus szintén kilőve, a sárkány nem sólyom alakú és 30 centis, szóval végképp kifogytam az ötletekből. Marad az utolsó lehetőség, az állati ragaszkodás, ami azért eléggé elképzelhető. Igaz madaraknál még nem láttam, hiszen ők a szárnyaik segítségével szabadságnak a felsőbb fokára tartoznak, és nem is szokásuk valakihez ragaszkodni az anyjukon kívül, és őt is csak egy évig méltányolják. Elmondható, hogy Hórusz viselkedését szerintem a legképzettebb madárszakértő sem tudná megmagyarázni, így én sem fogom vele a fejemet fájdítani. Elonarnak meg sok sikert a megtartásához.
- Igen, ő levakarhatatlan, így tökéletes hírvivő. Ja, és ha valami olyan dolog történik, simán, postagalambként is tud viselkedni, csak idő előtt nem szabad elengedni... - mondom, miközben elgondolkodva simogatni kezdem a tollas fejét, és nyakát. Sejtettem, hogy tetszeni fog neki, mivel a legkisebb érintés után is a feje szinte belesimult a tenyerembe, melynek eredményeként kicsit olyan lett, mint egy kitömött sólyom, amit most formáztak meg ilyen alakúra. De ő él, ennek a legjobb bizonyitéka, hogy lélegzik, pislog, és meleg, nem az a hideg szobor, mint amilyeneket látni a különböző nagy vadászok gyűjteményében. Bár szerintem ez utóbbi alakok közül egy sincs, aki elmondhatja, hogy élete legjobbját már megszerezte jó ideje.
A következő kérdés szokásosak közé tartotik, készültem is rá, hogy az első nimfa, akivel szembe fogok találkozni, felteszi nekem, de nem tudom rendesen megfogalmazni, hogy mit is érzek. Valójában úgy gondolom, hogy mindenki tudna erre válaszolni, de én most nem akarom Elonart az unalmasabb részekkel traktálni. Valójában az elmúlt öt évben, hogy úgy mondjam, próbálkoztam a saját erőmmel, és annak korlátaival megismerkedni, aminek hála, most már sokkal jobban tudom irányítani az egészet. De még mindig nem az igazi, picit túl sok energiát követel.
- Hát kicsit nomád életmódot éltem, sokat utaztam, és próbáltam tanulni mindenről, amivel csak kapcsolatba kerültem... - mondom röviden, hiszen az olyan részeket feleslegesen részletezem, mint a szokásos vitáimat Rooberrel, vagy éppen a miniháborúkat apával...

Tárgy: Re: Elonar erdeje 2010-12-05, 11:32 pm

*Elonar csendesen elmosolyodik azon, ahogy Akahana jellemzi a madarat. Ő is tudja, az állatok milyen szorosan tudnak ragaszkodni.
Szép szemei megállapodnak a madáréin, s kedvesen, mosolyogva tekint bele a fekete szemekbe.
Majd ahogy Akahana ismét beszélni kezd, immár saját öt évéről, teljes figyelme ismét az istennőé.
Bólint, hiszen fontos a tanulás, ki ne tudhatná jobban egy istenségnél.*
- Mind tanulunk, gondolom, ezzel az istenek sincsenek másképp. Mindig van, amit még nem tudunk és ahogy megismerjük tudásunk határait, majd kitágítjuk, akkor látható csak, mennyira határtalan még a tanulni valónk.
De ezt te biztosan jól ismered.
*Közben a nimfa már a teát kortyolgatja. Időszerű, hiszen nem akarja megvárni, hogy elhűljön.
Majd mikor leteszi a csészét, ismét a madáron akad meg tekintete.
Kinyújtja kecses ujjait és végigsimít a tollakon.
A kellemes érintésre a madár bizonyára pozitívan reagál, hiszen a nimfák vezére tudja, miként lehet varázslat nélkül elbűvölni valakit.*
- A Hórusz igazán királyi név. Hogyan sikerül épp ezt adni neki?

Tárgy: Re: Elonar erdeje 2010-12-07, 9:02 pm

Elonar nagyon ügyes, már ami a tapintatot illeti. Eléggé érdekes vele beszélni, hiszen hiába tudjuk mindketten, hogy nem azonos a tudásszintünk, bárki, aki kívülről hall minket, ezt hiheti. Vannak dolgok, főleg a történelemmel, természettel és persze ezzel a hellyel kapcsolatban, amikről soha nem hallottam, ellenben a nimfa vezető a legkisebb részletekig teljesen tisztában van vele, és képes úgy beszélni róla, mintha komolyan csak egy emlékezet felidézésére alkalmas kis csevegés lenne. Ezzel eléri, hogy én is figyeljek rá, és előbb-utóbb csak sikerül teljesen megtanulnom ennek a módszernek az alkalmazásával a dolgokat is. Nekem ez még nem megy ilyen jól, ezért igyekszem olyan témákat nem boncolgatni részletesebben, amik a teljességgel kiszámíthatatlan erőmhöz kapcsolódnak, vagy éppen a különböző idegesítő szokásaimhoz. Azzal csak kikergetni tudnám a világból az embereket. Elonar azonban más. Csodálatos, soha nem lekezelő a hangja, azt akarja elérni vele, hogy bármi is a téma, nekem felkeltse az érdeklődésemet és meg is jegyezzem legalább egy időre a dolgokat. Kb. addig pont elég, hogy leírom a naplómban, utána már csak forgatnom kell benne, és minden rendben lesz. Aha, nem is rossz kezdetnek, kár, hogy az a szegény viharvert könyv nagyon nehezen éli csak túl az idő múlását. Hiába, nem vagyok a legjobb gazdája, mellettem az a védelmi varázslat, ami épen tartaná, simán elkopik pár hónap alatt, és most is egy ügyes mágusnak köszönhetem, meg a megerősített ráolvasásának, hogy még mindig el lehet róla mondani, nem ötven darabból áll. pedig párszor már repülni tanult, landolt vízben, tócsában, mocsárban, egyszer-kétszer már el is ázott, ráadásként pedig rendszeresen vágtam hozzá valakihez, amikor hirtelen felhúztak. Ja, és kb. rongyosra is olvastam párszor, mikor éppen nem volt mit csinálnom, és jó sztorit kerestem, volt időm lapozgatni benne... mázli, hogy nem díszítettem a szélét virágokkal, azt már nem hiszem, hogy túlélte volna. Ideje lenne szegényt nyugdíjazni, csak előtte be akarok szerezni egy másikat, amelyik szintén erősített, és varázslat van rá szórva, hogy csak én lássam benne az írást. Ezt más nem kaphatja meg, inkább biztosra megyek. Az a jobb módszer... Egyébként is, errefelé nem olyan egetverően nehéz feladat találni egyet, aki képes egy tisztességes rejtővarázs elvégzésére, éppen ezért, szerintem egykettőre meglezs a dolog, persze csak azután, hogy megtalálom a minden kívánalomnak megfelelő könyvet. Elvégre egy ilyen írás nem lehet sem túl feltűnően díszített borítóban, sem egyszerűben, útálom az aranyvonalakat a széleken, és elég kicsinek kell lennie, hogy mindenhova magammal vihessem, ahova csak akarom. Ráadásul pedig a papír minősége is fontos, hiszen ha nem jó, akkor átütnek a betűk oldalakon keresztül, ami picit sem könnyíti meg az írásom mellett amúgy sem túl rózsás átláthatóságát. Az egyetlen, amire eddig nem volt velem kapcsolatban panasz, az ugyanis a kézírásom. Elég gyorsan írok, ráadásul szép kidolgozott, tipikusan gyöngybetűsnek nevezett írással, csak éppen a betűk tényleg tudnak igazgyöngy nagyságúak lenni, így egy gyengébb szemű egyén a leveleimet nem bogarássza át soha az életben nagyító nélkül. De legalább én nem produkálok olyan gyenge minőségű macskakaparásokat, mint a családban pár hímnemű illető, akiket nem szívesen említenék meg, mert a végén még leharapják a fejemet. Mondjuk, ez is csak olyan indok lenne, mint a másik pár száz, szóval tökéletesen felesleges....
- Bár nekem kell egy jókora fenékbe rúgás általában, hogy végre elkezdjem a tanulást... - teszem hnozzá, hiszen Elonar bizonyára még emlékszik rá, mennyit is szenvedtek a nimfák vezetői azzal, hogy rávegyenek, egyáltalán nyissam ki a könyveimet és kezdjem el bennük olvasni a dolgokat. Egyetlen előnyöm azt volt, hogy két olvasás után majdnem szóról-szóra tudtam idézni a szövegeket, így viszonylag hamar szabadultam. A memóriám elég jó még mindig, ha nem vesszük az apró dolgokkal szembeni feledékenységemet, ennek hála, nem is nagyon kell huzamosabb időt eltöltenem egyazon helyen, ha nem akarok. Már nem vagyok kis bakfis, akit lehet kényszeríteni, oda megyek, ahova csak akarok, és ebben senki nem tud megakadályozni soha. És újabban figyelmeztetésnek ajánlom mindenkinek, hogy nem is érdemes megpróbálnia.
Hórusz... honnan is vettem a nevét? Tudom, hogy egy könyvben találtam, de hol is? Megvan, a legutóbbi ezer oldalas dögben, amit apám a fejemhez vágott, egyrészt mert mérges volt és az akadt a kezébe, másrészt pedig, amiért megpróbált rávenni, hogy olvassak valami normálisat is. Ha jól emlékszem, nagyrészt különböző, ezer éves vallásokról volt benne szó, amelyek leginkább arra voltak jók, hogy az embereknek vígaszt nyújtsanak. Eléggé szélsőségesek voltak, volt olyan, amelyben szinte mindennek volt külön istene, és az élet a földön nem számított, másban csak egyetlen mindenható isten létezett, aki mindent és mindenkit irányított. Nem tudom melyik volt közülük a legjobb, vagy a legrosszabb, engem mind elbűvölt. Az egyetlen, amire emlékszem, hogy egy vallás szerint az istenek félig állatok voltak, és ott volt a nap istenének sólyomfeje, ezért szívassuk aput alapon ugyanazt a kedves nevet adtam a sólymomnak, mint ahogy ezt a mindenhatót hívták. Igen, kár, hogy abban a vallásban nem voltak sárkányok, volt egy elnevezésre váró kígyóm is, és van egy olyan érzésem, azzal a bátyust szívattam volna meg. De lehet, hogy csak jobban meg kellett volna néznem azt a kétszáz oldalt, ami erről szólt. Majd előbányászom még a jövőben egészen biztosan...
- Egy régi könyv szerint, az ókori vallások sólyomfejű napistene volt Hórusz. Köszönetnyilvánítás apunak, amiért fejbe vágott az ezer oldalas könyvvel... - mondom vidáman, miközben még egyszer megsimogatom az állat barna, tollas fejét. Nem tudom mi baja van, de azért bevallom, hiányozni fog néha az állandó jelenléte...

Tárgy: Re: Elonar erdeje 2010-12-08, 1:39 pm

*Igen, Elonar emlékszik rá, milyen nehéz volt tanítani az istennőt, de arra is tisztán emlékszik, mennyire gyorsan szívta magában a tudást, amikor tényleg nekiállt a tanulásnak.
Csak csendesen mosolyog.
Az a „fenékbe rúgás” általában igen érzékeny reakciót váltana ki Akahanából, helyette inkább a „lassú víz partot most” technika a megfelelő, bár ahhoz meg kimondottan acélos türelem kellett mindig is a Holdistennőhöz. Mentségére legyen mondva, a nimfákat sosem bántotta, s rossz szava sem volt, de mint minden eleven gyermek, a kötelező ellen zsigerből lázadt.
Most, hogy kikerült az iskolapadból, már senki nem kötelezheti tanulásra, magának kell önmagát rávennie.
Persze a nimfa nem is iskolai, könyvből tanulást értett első sorban ez alatt.*
- Van jobb tanár a könyveknél és az iskolánál. Az élet. Észre sem veszed, de ahogy találkozol új dolgokkal, mind által tanulsz valamit. Így leszünk egyre többek és tapasztaltabbak, ahogy éljük életünket. Nektek, isteneknek ez az idő végtelen, de mi, nimfák sem panaszkodhatunk…
*Nem folytatja, hiszen az élet vége könnyen újra a nemrég távozott lányokra terelheti a gondolatokat és ezt nem akarja. Lesz idő bőven még arra, hogy gyászoljanak, s emlékezzenek rájuk.
Érdeklődve hallgatja Akahana válaszát a sólyom nevéről. A maga részéről nemigen foglalkozik a régi idők hitvilágával, hiszen az emberek, akik ezeket követték, mindig is ingadozó lelkűek voltak, s mindig nagy szükségük volt arra, hogy hitükkel támogassák meg akaratukat. Így formálták saját igényük szerint képzelt isteneiket, miközben a valódi istenekkel vajmi keveset törődtek.
Az ő népe is ismeri az isteneket, s tiszteli is őket, de nincs szüksége döntéseihez arra, hogy támogatását kérje az isteneknek, vagy épp Izrának.
Többet ér a saját döntésük, s szívük iránymutatása.
Saját maguk irányítják életüket.*
- Nem tudom, az igazi Napisten milyen véleménnyel volt erről….minden esetre a névválasztás igen illő ehhez a madárhoz.
*Mosolyodik el még. A tea lassan elfogy, hiszen beszélgetés közben észrevétlenül is kortyolgatják.*
- Kérjek még teát?

Tárgy: Re: Elonar erdeje 2010-12-08, 5:45 pm

Elonar szerintem még mindig tudja, milyen nehéz volt engem bármire is rávenni, ami kötelezőnek számított. Ha egy esély volt rá, mindegy milyen kicsike, én megpróbáltam ellógni, betegséget szimulálni (ez utóbbi nem nagyon jött be, ugyanis az istenek ellenállóképessége lekörözhetetlen), vagy éppen egyszerűen csak az első kifogással, ami az eszembe jutott, legalább addig távol kerülni a forgatagtól, amíg valakit helyettem ki nem pécéztek a napi szívatásra. Szerencsétlenségemre azonban kifogták mellém az összes türelmes jótétlelket, akiknek simán volt rá idejük, hogy kivárják egy-egy feladattal, amíg lehiggad az istenek közötti önfejűség bajnoka. Mondjuk az eltartott néha akár napokig is, de ez még mindig nem volt elég nyomós indok ahhoz, hogy felmentsenek a feladat alól. Máig sem tudom, ki volt az a született zseni, aki kitalálta, hogy engem a nimfák közé kell berakni, majd ők megtanítanak arra, ami kell, de szerintem egyszer még nagyon hálás leszek érte neki. Persze csak miután egyesével fosztottam meg minden szál hajától, amiért azt hitte, pár hét munka engem ki tud annyira kupálni, hogy utána ne számítsak közveszélyes, felügyeletre szoruló személynek az istenek világában, vagy éppen a Főnix-völgyben. Halva született ötlet lenne a javából, merem remélni, hogy senki nem akar még egyszer komolyan megpróbálkozni vele, hogy helyre tegye a szerintem már eleve nem létező jómodort a fejemben. Ugyan már, szinte mindenkinek van rossz szokása, az enyém ez, tessék szépen eltűrni. Nem szoktam senkit sem teljesen kikészíteni, ennek hála vagyok még életben, akkor meg mégis mi a fenének kéne azon mániázni, hogy a nagy többséggel ellentétben nem vagyok hajlandó meghunyászkodni és hazudni a saját érdekemben. Köszönöm szépen, amit akarok, azt megszerzem, és senki kedvéért nem fogok jópofizni, akár egy idomított kutya. Különben is, még az istenek világában is ritka kincs az olyan, aki konkrétan ki meri mondani az igazságot, de tőlem a legtöbbször még akkor is ezt lehet hallani, ha nagyon kegyetlen dolog az, és egy kicsit meg is bántom vele az embereket. Ugyan már, istenek, egyszer csak meg kell tanulniuk nekik is, hogy tök felesleges a sértődés, ugyanis senki sem lehet teljesen hibátlan, hiába is próbálkozik vele akár az idők végezetéig is. Nekem is vannak próblémáim, kívül-belül egyaránt, de ezeket nem fogom annyira komolyan venni, hogy bárkinek, aki felhozza, hogy hiányosság, leszedem a fejét. Vannak dolgok, amiket nem szívesen hallok, de csak egyetlen egy van, amit ha témának hoznak fel, komolyan ki tudok készülni. Már megtanultam elfogadni, hogy nem örököltem semelyik ősöm szép magasságából, már ami azt illeti, majd húsz centivel alatta vagyok a legtöbbek testhosszának, de legalább ilyenkor úgy nézek ki, mint egy törékeny porcelánbaba, és kevesebb az olyan, aki megtámad és nem becsül közben alaposan alá. Az egyetlen indok, ami elég erős hozzá, hogy én támadjak először szóbeli irritációra, persze nem játékosan, ha valaki azt merészeli mondani, lapos vagyok. Az illetőt ilyenkor a legszívesebben alaposan fenékbe billenteném, utánam elküldeném egy brutális szemorvoshoz, ugyanis kikérem magamnak, éppen megfelelő a testalkatom, csak ezt ő nem veszi észre. Bocsánat amiért nem szerelek magamnak a mellkasomra landolópárnákat, de sokkal jobb nélkülük, azok csak akadályozni tudnának a mozgásban. És kifejezetten észrevétlen tudok lenni, ha nem áll furán egy köpeny rajtam.
Különben meg megint iagazat kell adnom Elonarnak, az éeltnél jobb tanár nincs, és talán soha nem is volt. Amit senki nem tudott nekem elmagyarázni, hogyan is hajtsam végre, azt kitapasztaltam, és tekintve, hogy ritka fura kombinációt kaptam az erőből, ez eléggé gyakori lehetőség volt. Nem tudom még mindig, hol van a hold erejének a határa például, de már tudom, hogyan lehet növellni, a derengését erősíteni, a fényét egyfajta pókhálóként használva mindent megtalálni, ráadásul pedig amikor nem figyelek, vagy béna vagyok, még képes, és színt is vált nekem. A lila változatát azóta sem heverte ki szerintem senki, aki látta, és komolyabban összeismerkedett vele. Szerencsére el is sikerült időben tüntetni, és fogyó hold mellett próbálkoztam vele, így nem vették észre az istenségek. Mondjuk néha komolyan nem értem őket, maguktól kaptak erőt, az oké, de hogy a féne várják el tőlem a jó teljesítményt, ha húsz lesi nagyítóval a legkisebb hibámat is. Ez a hála azért, mert picit később születtem. Fogadjunk nekik sem mennének ilyen jól a dolgok, ha valaki végig a nyakukba lihegett volna, nekem ráadásul több tucat ilyen valaki volt a felügyelőim között. De legalább már megszabadultam tőlük. Szerencsére, a hosszú életű lények közelsége nagyon tud feszélyezni, ha mind idősebb nálam, és folyamatosan okítani próbál...
Elonar válaszán kicsit meglepődtem, és először eléggé érdekes fejet vághattam neki. Nem tudom, talán rosszul fogalmaztam, de biztos voltam benne, hogy kiérzi a burkolt, "most megkaptad" jelentést a mondandómnak abból a részéből, hogy a napisten után neveztem el egy öntapadó ragasztót játszó madarat. Elvégre tényleg illett hozzá a név, a könyvet pedig apa vágta a fejemhez, aki, ha technikai értelemben vesszük, betölti a napisten helyét ebben a világban. Hiszen a napnak nincs külön istene, de amikor fenn van az égen, az fény, és azt apa irányítja. Mondjuk nem tudom honnan kaptam én pont az éjjeli fényt, az ő szöges ellentétét, de a kitalálója jól szórakozhatott rajta.
- Röviden szólva? Tajtékzott... - foglalom össze tömören, mi is volt az a vélemény, amit ezért a húzásért kaptam tőle, amikor megismertettem a legújabb madarammal. Nem tudom mi baja volt, illett hozzá a név, de ha nem passzolom le pár napra szegény Hóruszt a madarak istennőjének, szerintem most közel sem lenne ilyen jó állapotban, ami azt illeti. De sikerült túlélnie, én pedig megtanultam, hogy ha véletlenül haza látogatok, ne zárjam kalitkába, akkor nagyobb az esélye a túlélésre. Közben a tea is folyamatosan fogyott, hiszen rég nem ittam ebből a fajtából, és mesélés közben jól esett. Hiába nincs hideg, azért ez a fajta gyógynövénykeverék melegen fogyasztható csak, és őszintén szólva nem is bántam, hogy eliszogathatom.
- Ha nem fáradtság. Nekem ezt valahogy sosem sikerül rendesen elkészíteni...

Tárgy: Re: Elonar erdeje 2010-12-09, 5:07 pm

*Akahana szemmel láthatóan sokat gondolkodik. Elonar nem tudhatja, hogy mik zajlanak le a fejében, bár utolsó megjegyzésére fura arccal bámult rá.
Csak utána osztotta meg az információt arról, hogy milyen fogadtatása is volt a Hórusz nevezetű sólyomnak Alseran házában.
Minden esetre őt kevésbé ismeri a nimfák vezetője, mint két gyermekét. Fura is belegondolni, hogy ilyen sok istennel tart kapcsolatot, míg más halandóknak egész életükben nem adatik meg, hogy találkozzanak eggyel s tudják is, ki az, akivel szót váltottak.
Valahol mindig is hálát érzett ezért, s nem utolsó sorban azért is, hogy épp rájuk bízták az akkor még nagyon kis rakoncátlan istengyermeket nevelésre.
Valahogy apja helyett akkoriban még bátyja, az akkorra már teljes jogú sárkány istenség is többet látogatta a nevelésre kiadott lánykát.
Régi emlékek ezek, miközben a Holdistennő végre válaszol is a teával kapcsolatos kérdésre.
Elonar kecsesen felemelkedik ültéből.*
- Ó, hát ha gondolod, szívesen megmutatom az elkészítés módját. Nem kell túl sok dolog hozzá, s legalább én sem ugráltatom addig szegény Ambrosiát.
*Teszi hozzá mosolyogva, hiszen nemigen kedveli, ha kiszolgálják, normál esetben nem is szokta engedni. Van őneki két keze, két lába, egy szép és okos feje is, s nem kicsi varázsereje. Nimfáinak épp elég dolguk van anélkül is, hogy elvégezzék az ő munkáját is. Mert ehhez tartozik saját maga kiszolgálása.
A szolgáló nimfa feladata csak protokolláris eseményekre vonatkozik, s ez már régen nem az, inkább egy baráti csevegés.*

Tárgy: Re: Elonar erdeje 2010-12-09, 9:57 pm

Furcsa, Alseran nevének említése mindkettőnket elbizonytalanít. Nem tudom miért, de apámmal nem tudtam soha kiegyezni, és ez azóta sem változott. Kicsiként azonban még nem értettem, miért van az, hogy apámat szinte soha nem látom, anyámmal nem is tartottam a kapcsolatot, az egyetlen, aki úgy-ahogy törődött velem, az a bátyám volt, de rajta is látszott a legtöbbször, hogy jobb dolga is lenne, mint a kis pisis hugicáját pátyolgatni. Nem azt mondom, hogy nem szerettek, csak egyszerűen nagyon keveset foglalkoztak velem külön-külön az istenek, és egyszerre többen is. Mindig én voltam a kicsi a csapatban, amelynek eredményeként mindenki más úgy viselkedett velem, mintha az ő felelőssége lenne, hogy ne kövessek el semmi hibát. Probléma voltam, és bár igyekeztek ezt alaposan eltusolni, mindig is éreztették velem. Furcsa volt, mindig kisebb voltam a többieknél, és soha nem volt olyan szerencsém, hogy hosszabb időre egyedül maradhattam volna a szobámon kívül. Bárhova bújtam, előbb-utóbb megtaláltak, és nem volt túl kellemes az, amit azután kaptam, ha rossz embert szívattam meg. Nem tudom miért, de akkor úgy érzem, csak fél életem volt. Azután kezdett a valódi énem teljesen a felszínre törni, hogy kitalálták, adjanak be olyanokhoz nevelésre, akik képzettek a lányok és a természet irányításában is. Ennél jobb helyen nem lehetett volna, a nimfáknak teljes mértékben tudtam azonosulni, és nagy örömömre velem egykorúak is voltak közöttük, akikkel együtt neveltek, és soha nem éreztették velem, hogy nem tartozom a soraik közé, és ha nem az lenne az apám, aki, egészen biztosan messzire elküldenének. A legfurább az volt az itt tartózkodásomban, hogy időközben teljesen elszoktam a Főnix-völgytől, és azóta sem hiányzik. Ráadásul megszabadultam mindenkitől szinte, ha Kain néha nem látogatott volna meg, teljesen meg tudok lenni nélküle is. Egyszerűen ez csak egyfajta nyugalom volt, hogy senki nem tud végre úgy nézni rám, mint valami tudatlan csitrire. Talán ez is az egyik oka, hogy nem túl gyakran járok vissza apához, és még kevesebbszer vagyok hajlandó beszélni is vele. Egyébként felesleges lenne, nagylány vagyok, meg tudom oldani a problémáimat, különben pedig mindenen csak összeveszni tudnánk. Az eddig is sikerült, és ennek hála néha ő a tetlegességig fajuk. Fura, a bátyám tuti nem tőle örökölte a türelmét, mivel őt még nem nagyon sikerült a sodrából kihoznom. Mondjuk Alseran sem éppen az a bántó, de néha tényleg hozzám vág ezt-azt. Szerencsére azonban profi kidobós vagyok, ennek hála a könyvön kívül szinte semmi nem talált el. De legalább le lett zúzva az összes ronda váza, amit merészeltek kitenni a társalgóba.
Elonar kérésére azonnal elmosolyodom, hiszen szívesen mennék én vele főzöcskézni. Inkább, mint egyedül, mert semmi kedvem részletezni, hogy milyen mesterien képzett antitalentum vagyok. Sajnos az egyetlen, aminek a használatát rendesen ismerem a konyhán fbelül, az a teafőző edény. Azon kívül szinte semmivel nem boldogulok, maximum a nagy kések használatával igazodom ki. Addig nem volt probléma, amíg csak darabolnom kellett az alapanyagokat, de miután meg kellett jegyezni, hogy mit és mennyi ideig kell főzni, párolni, grillezni, vagy bármilyen más módon alaposan elkészíteni, köszönöm szépen, én bedobom a törölközőt. Ilyennel soha nem is tudtam, és szerintem az életben nem is fogok tudni akkor sem kiegyezni, ha valaki erőszakkal vonszol oda egy konyhapulthoz, és addig nem enged el, amíg el nem készítek valamit jól. Az egyetlen kivétel, amikor mondhatni gyakorlok, ha ezt a teát próbálom megcsinálni. Ez egy speciális nimfa recept, az egyik kedvenc italom, de sajnos nekem soha nem sikerül tökéletesen. Volt már olyan, hogy jó pár alapanyagot kihagytam belőle, máskor nem főztem meg a kényeseket, vagy éppen siekresen túlfőztem párat, és csak utólag vettem észre. Mázli, hogy az isteneket nem lehet megmérgezni, különben a főzési tudományom mellett én és a fél társaság már régen kipusztult volna. Azonban most talán végre egyszer lehet sikerélményem is, már persze csakha Elonar képes lesz túlélni a napot. Ez a feladat nem volt a tanulnivalók mellett, szerencsére, különben úgy megvágnak belőle, hogy máig itt gyakorolnám a készítését a különböző fogásoknak.
- Rendben, de tudod, hogy nem vagyok jó szakács... - hogy én ilyenkor milyen szépen is tudok fogalmazni. Ki hitte volna, hogy pont a legjobb időpontban találkoztam egy ilyen nimfával, aki igazi tündér tud lenni a konyhában. Lassan nagyon elege lehet már belőlem, hiszen több rossz tulajdonságom van, mint bárkinek a közelben. De remélem azért legalább megtanítja, hogyan csináljam a kezdeteket, utána pedig egy jó kis könyv segítségével talán gyakorolni is tudok. Persze előbb kéne egy önkéntes, aki meg is meri kóstolni a kreálmányaimat. vajon melyik nép a legellenállóbb a mérgekkel szemben?

Tárgy: Re: Elonar erdeje 2010-12-10, 1:03 pm

*Elonar arcán mosoly fut végig. Igen, emlékszik Akahana hírére, már ami az istennő konyhatündérségét illeti. Azonban ő úgy tervezi, hogy párhuzamosan, ketten végzik majd a tevékenységet.
Be is invitálja magával a közeli faházba, annak is a konyhájába, amelyben a tűzhelyben még az előző teafőzés után vígan lobog a tűz.*
- Gyere csak bátran!
*Elonar gyakorlott kézzel leemel a polcról pár üvegcsét. Az egyikben vegyesen szárított gyümölcsök vannak, a másikban apró, szálas, fűszerű teafű, a harmadik viszont a még mindig az asztalon pihenő és cseppet sem fonnyadt menta.
A nimfa vezető nem kedveli, ha a teába a bele való füveken kívül mást is tesznek és véleménye szerint ebbe nem is kell más, csak a hozzávalók.
Az üvegeket kiteszi az asztalra és leveszi a tetejüket. A gyümölcsösből édeskés illatok áradnak, míg a másikból enyhén savanykás.*
- Csináljuk párhuzamosan! Van itt elég edény és elég hely a tűzhelyen is. Fontos, hogy először a szárított gyümölcsöket tett bele, mert tovább tart a főzésük. Amikor felforr a víz, akkor kell a gyümölcsöt beletenni, majd a tűzhely szélére húzni, ott nincs olyan meleg. Épp, hogy csak lobogjon.
*Közben el is kezdi csinálni és fél szemmel figyeli, hogy a lány is követi-e őt.*
- Mint általában az ételek is, a tea is törődést igényel. Figyelni kell, hogy a gyümölcs ne főjön szét. Amikor már at látod, hogy kezd fakulni a színe, akkor teszel bele összesen egy kanállal a citromfűből.
*Közben persze a víz vígan forrogat benne a gyümölcsökkel és eközben mondja tovább a teendőket.*
- Hagyod még forrni, amíg elszámolsz harmincig, aztán leveszed a tűzről, rászórsz néhány friss mentalevelet, és lefedve állni hagyod. Nem kell sokáig, csupán körülbelül tízszer annyi ideig, ameddig a citromfűvel hagytad forrni. Ezután már csak le kell szűrni és készen is van.

Tárgy: Re: Elonar erdeje 2010-12-10, 4:18 pm

Elonar eléggé bátor, ami azt illeti, hiszen nem gondoltam volna, hogy azok után, amit eddig sikerült egy-egy főzési kísérlet során produkálnom, találok olyan embert még, aki be mer vezetni egy konyhába. Szépen szólva, ha véletlenül sikerül is valamit összehoznom, annak a kajának mindig van valami hibája, ami miatt fogyasztásra tökéletesen alkalmatlan mások számára. Ezek közül az egyik leggyakoribb indok, hogy az étel egyben marad, valami megállapíthatatlan, nonfiguratív formában, és olyan kemény lesz, hogy csatabárddal sem lehet szelni, nemhogy egy egyszerű késsel. Az olyan remekmű egyedül arra jó, ha valakit jó alaposan le akarok vele ütni, vagy fura levélnehezéket kérek, egyébként teljességgel használhatatlan bármire is. Na, és persze ott van a másik véglet, mikor hígabb majdnem, mint a víz, és ennek hála az életben nem halászod ki a bele pakolt elméletileg ízesítésre alkalmas dolgokat. Ráadásul ha nem vigyázok és rossz fűszert kapok el, az eredmény előbb lesz padlósúroló szer és bútorpalírozásra alkalmas favédő főzet, mint fogyasztható étel. És persze van még egy-két más dolog is, például az aprócska balesetek. Pár növényt, ha rosszul főz meg az ember, eredménynek olyan aromás lesz a kész étel gőze is, hogy egy mocsárban és lápban fürdőző ork hozzá képest kellemes az orrnak. Azt hiszem nagyjából ennyi az, amit nekem sikerül produkálni, már amikor nem égetem szénné a kezdetek kezdeték az alapanyagokat, mert elfelejtek olyan kis mellékes dolgokat, mint például az edény használata. Ráadásul ez még csak a kezdet. Főzési balesetek is léteznek ám, és hamár balesetek, mellettem azok sem átlagosak. Az olyan apró hibák, mint például egy-egy kis vágás, nem problémák, simán túlélem őket, gyorsan gyógyulok, ráadásul nem is fordul elő gyakran. Inkább olyasmit lehet mondani, hogy felgyullad a közelben minden, esetleg egy-két szerencsétlenül arra járó teremtés is kap súlyos égési sérüléseket, minimum a bőre egy részére. De jó, látszik, hogy milen tehetséges katasztrófa csináló vagyok. Apuci szeme fénye, éljen az akaratlan tűzpiszkálási tudásom...
Mindezek ellenére szépen csak követtem Elonart a konyhába, és felkészültem rá, hogy megint lesz egy-két érdekes baleset is. Kezdetnek hagytam, hogy Elonar neki álljon az alapanyagokat gyűjteni, és sikeresen meg is szagolgattam őket, hogy felismerjem melyik mi. A gyümölcsök és a füvek még oké, a menta szintén, de amikor ezek után Elonar végre feladta a gyűjtögetést, komolyan ráncolni kezdtem a homlokomat. Ha jól emlékszem az én receptemben még ott van a borsmenta is, végül pedig a zsálya. Hogyhogy ezek most nem virítanak az asztalon? Először kéne őket hozzáadni. Talán már az edényben vannak? Ezzel a gondolattal kezdtem, de közben Elonar volt kedves utasítani, hogy kezdjek neki a gyümölcsök főzésének. Oké, ez talán még sikerülni is fog, remélem legalábbis, hogy nem nyúlok mellé, és akkor már nem is lesz itt baj. Szóval forrjon a víz, eddig megvan. Gyümölcsök bele, oké. Közben pedig egyszerűen a fejemben jegyzeteltem mindent, hogy ki tudjam javítani a saját receptemet, amit egyértelműen egy tréfás kedvű nimfától kaptam, aki alaposan ki akart velem tolni. Mázli, hogy jobban már nem leszégyeníteni engem a főzőtudásommal sem, különben ez eléggé ciki akció lett volna. Remélem azért jót nevetett magában.
- Lizának annyi lesz. Tőle kaptam a receptet, és az első pontja a borsmenta volt... - jegyzem meg savanyúan, miközben újra megpróbálom az elkészült részre öszpontosítani a figyelmemet. Most már végre tudom, hogy miért nem sikerült egyszer sem rendesen elkészíteni ezt a teát, egy szerencséje, hogy nem valami olyat rakatott velem bele, ami erősen mérgező, mivel soha nem egyedül iszogattam meg, mindig volt valaki más is velem, aki mondjuk meg is kóstolta, miközben majdnem az oldalát is kiröhögte a tudásomat és az arcomat látva. - Azt hiszem ez már kezd alakulni... - jegyzem meg, miközben látványosan csinálom a mentás lefedést. Csak éppen az időt nem fogom én leszámolni, öt perc az saccra is elég lesz, nem kell olyan pontosnak lenni hozzá. Nekem így is ez lesz az eddig legjobban sikerült próbálkozásom ezzel a teafajtával.

Tárgy: Re: Elonar erdeje 2010-12-11, 1:49 pm

*Elonar nyugodtan szemléli, ahogy az istennő mellette ügyködik. Úgy látja, egyenlőre nem követ el komoly szarvashibát, nem is érti, hogy ezt a teát hogy lehet nagyon elrontani.
Aztán persze fény derül mindenre, amikor Akahana megemlíti Liza nevét a recepttel összefüggésben.
Jól ismeri a tréfás kedvű nimfát, sokaknak okozott már galibát szándékosan félrevezető receptekkel, álhírekkel, félreértelmezheti magatartással és elejtett megjegyzéseivel.
Elonar széles mosoly kíséretében meg is szólal.*
- Nos, Liza nemrég megjárta. Mind jól ismerjük már és bizony néhány fiatal nimfánál be is telt a pohár.
Láttál már nimfát mézben, majd tollban meghempergetve? Nos, néhányan tőrbe csalták őt, először is mivel este szokott fürödni, s a fürdővize mellé általában csupán egyetlen szál gyertyát tesz, így nem láthatta, hogy nem vízbe, hanem mézbe engedi le fáradt tagjait, s mikor kiszállt volna, a törölközőbe óvatos kezek egy jókora adag madártollat helyzetek, így mikor a mézbe merülve érezte, hogy még a haja is tiszta ragacs lett, kiszállva belőle megpróbálta volna magáról letörölni….
Persze én nem voltam ott…
*Teszi hozzá cinkos mosollyal.*
- De úgy hírlik, mikor mérgesen kirontott lakából, néhány fürge inda kapott a hóna alá és komisz módon körbe is tekerték, hogy mozdulni sem tudott. Így találtunk rá, miközben ő kiáltozva hívott segítséget. Ott lógott a levegőben, mézesen, tollasan….
*Közben szemmel kíséri a Holdistennőt, amint ügyködik és a nimfa keze sem áll le. Egymás mellett készülnek a teák. Maga Elonar sem számolja, de főzte már annyiszor, hogy körülbelül tudja, mikor kell abbahagyni.*

Tárgy: Re: Elonar erdeje 2010-12-13, 5:30 pm

Fura, nem kell többször mondani, hogy béna vagyok. Oké, tévedtem jó pár hatalmasat, de akkor is, ezek szerint a főzéssel nincs bajom, csak kicsit figyelmetlen vagyok, és képes lennék bármit felgyújtani, ha elbóbiskolok. De ez nem azt jelenti, hogy született bénaság vagyok, csak egyszerűen jó alaposan fenékbe kell billentenem Lizát, amiért volt mersze nekem olyan recepteket leírni, amelyek el vannak rontva. Egyre inkább az az érzésem, hogy képtelen leszek az életben egyszer is tök komolyan idejönni és meg is tartani ezt a komolyságot. Lassan már nevetni fogok, ha rájövök, mennyi fura dolgot találtam én azokban a receptekben, amelyeket nem akartam eredetileg belebűvölni egy-egy ételbe, de végül, mivel amúgy sem vagyok egy nagy szakács alapon mégis megtettem. Ezek szerint nem kellett volna. Sejtettem én, hogy a kedvenc mogyorós kekszembe az istenek nem gombát pakolnak, hanem vaníliát, de azért kipróbáltam azt is. Most már lassan komolyan kezdem érteni, miért volt az, hogy amikor recept nélkül, találomra dobtam össze valamit, sokkal ehetőbbre sikerült, mint mikor voltam olyan kedves előbányászni a viharvert papírból a "valódi" leírását a dolognak. Na, az pont annyira volt valódi, mint az én egyszer elhibázott lángvörös frizurám. Jaj de jó, hogy annyira komolyan vettem eddig Liza írásait, bár a macskakaparása mellett csoda, hogy a szavakat nem néztem el. Nem azért, de vagy ötödszörre sikerült csak komolyabban kibányásznom minden egyes betű valódi jelentését. Asszem kénytelen leszek hamarosan a teljes listámat ide hozni, átírni, és Elonarral minden felesleges részét kihúzatom, átíratom, hátha sikerül akkor egy ehető dolgot is összehoznom végeredményben. Remélem sikerülni fog, unom már a folytonos ugratásokat, hogy egy salátát sem tudom összehozni tisztességesen. Kikérem magamnak, ilyen receptek alapján más sem tudna, még véletlenül sem. Egyszer tuti megszívatok valakit vele, ha tovább fognak idegesíteni.
Elonar mesélni kezdi, hogyan szívatták meg Lizát, mire alig tudok visszatartani egy hangos kacagást. Mézes fürdő? Ez már magában is éppen elég nagy átok lehetett neki, hiszen amennyire én emlékszem rá, az egyik alapvető dolog, amit ki nem állhatott, az az volt, ha bármi miatt is gubancos lett a majdnem fenékig érő haja. Na, most egy kád méz egészen biztosan szépen lekezelte azt. A tollakat sem nehéz ráképzelni Lizára, igaz, egyszer mi már szétszedtünk egy párnát a feje fölött, csak azért sikerült. Bár megnéztem volna, ahogyan szegény, szerencsétlen, vicces kedvű nimfa kikötve, nyakig mézes-tollas pakolásban díszíti az óriásfák egyikét. Hát, az biztos, hogy lett volna mit nézegetni rajta, hiszen nem mindennapi látvány az ilyen, És bár Elonar előre leszögezte, hogy nem sok köze van a dologhoz, én fogadni mertem volna, hogy végig nézte. Elvégre a humor neki sem idegen dolog, és biztosan tudott róla, hogy pár temperamentumosabb erdőlakó ki akar tolni a csínytevés bajnokával. Jaj de jó ezt tudni, most már biztos vagyok benne, hogy vannak nálam nem kevésbé fantáziadús egyének is. Nekem annyi is bőven elég lett volna, hogy leöntöm alaposan paradicsomlével, és eltűntetek minden törlőeszközt valamint vizet a közelből. Nem ilyen feltűnő, az biztos, de utána napokig szó szerint rákvörös lett volna a mókabajnok feje, hiszen ezt a színt nem könnyű magáról levakarnia az embernek. Talán még meg is kapja, ha kiderül, hogy volt kedves minden egyes receptemet alaposan felturbózni, és emiatt váltam én hosszú időre nevetés tárgyává. De ideje túllépni rajta, toltam ki már velem máskor is, ennyit igazán le tudok nyelni. Ha meg nem, akkor is, más már elvégezte helyettem a piszkos munkát, csak azt sajnálom, hogy én ezt nem láthattam.
- Bárcsak láthattam volna én is ezt... - jegyzem meg vágyakozóan, miközben újra és újra eszembe ötlet a nyakig tollas és mézes Liza képe. Szegény lány, nem lehetett túl boldog, hogy így kitoltak vele. Szerintem ideje lenne megtanulnia, hogy nem minden alakul úgy, ahogy azt az ember elvárná. De szerintem ezt nem fogom az arcába dörgölni, épp elég megalázó lesz neki az is, ha fogom magamat és látogatás közben megemlítem neki, Elonar volt kedves bavatni a büntetése minden kis részletébe. Na, attól az arckifejezéstől szerintem nevetőgöcsöt kapok, amitől megint a falra tudna mászni. Hát, most már biztos, hogy pár napig maradok, és kicsit végig nézek a lányok között, hiszen nem tudhatom, mi minden változott, mialatt én a saját idősíkomban próbáltam rendesen boldogulni, mondjuk úgy a családom körében. Bár szerintem őket kevesebbet láttam, mint a kedvenc barátnőimet. - Azt hiszem ez lassan készen is van... - szólalok meg, miközben végre teljesen összefőtt a tea és a menta. Most már csak leszűrni kellene, de szerintem azt átengedem Elonarnak, a végén még leönteném szegényt a tűzforró teával. Ahogy magamat is, csak a különbség annyi, hogy én gyorsan gyógyulok. Rajta viszont pár napig biztosan látszana a szerencsétlenkedésem nyoma, és ezt nagyon nem akarom elérni.

Tárgy: Re: Elonar erdeje 2010-12-14, 5:11 pm

*Elonar jól látja, hogy Akahana örömét leli kis elbeszélésében Liza büntetéséről. Abban is biztos, hogy az istennő sejti, Elonar is tudott a „merényletről”.
Hát hogyne tudott volna!
Éppen csak nem volt tevőleges résztvevője, de aktív megfigyelője igen, s hogy, hogy nem, a gyökerekhez neki is volt némi köze.
Nem kell ezt azonban nagydobra verni. Jó, ha tudják nimfái, hogy bölcs vezérük nem alacsonyodik le ilyesfélére, de mivel Liza valahol ártott is a közösség egységének azzal, hogy másokat megtévesztett és megvezetett, szükségét érezte egy büntetésnek, mely valamelyes elveszi a kedvét tőle.
Néha le kell törni a szarvait azoknak, aki azt hiszik, mindent megtehetnek.
Liza még fiatal, azok közé tartozik, akik nem ismerik fel a határokat, amelyeken túl már lehet bántó is a vicc.
Közben Akahana jelzi, hogy készen is van a tea, s igaza van. Elonar tiszta, kifőzött ruhákat vesz elő, melyeket szorosan rárögzít egy-egy teáskannára.
Ezután megfogja előbb Akahana edényét és lassan, óvatosan önteni kezdi belőle át a teát a vászonra. Nem feszítette meg túlságosan, hogy nehogy visszacsapódjon róla egy kis tea is, így simán átszűrődik rajta a nedű, miközben a gyümölcs és a füvek felül maradnak. Persze arra azért ügyel, hogy az edény aljára ülepedett sűrűje ne essen rá a vászonra, mert akkor szedheti le.*
- Látod, ez sem valami nagyon bonyolult…s igazán semmi különleges nem kell hozzá.
Mindjárt kész is.
Liza sokak szemében elvetette a sulykot, ezért kapta a büntetést, hogy tudja, hol vannak a határok. Szükséges volt, de nem jelent örömöt bármelyikünk bántása sem.
*Ezzel már a sajátját szűri.*

Tárgy: Re: Elonar erdeje 2010-12-16, 7:16 pm

Liza büntetését még akkor is jogosnak tartom, ha tudom, hogy nekem is előfordulhatott volna, hogy hasonló helyzetbe kerülök. Amikor még itt voltam, én is rengeteg csínytevést követtem el, amelyeket nem szívesen emlegetnek fel azóta sem, de én mindig megúsztam őket. Talán azért, mert jó voltam kibeszélésben, vagy éppen leírták az egészet egy tinilány feltűnési viszketegségének, nem kizárt azonban az sem, hogy a származásom miatt tettek velem kivételt. A lényeg nem sokat változik ennek ellenére, ha valamit elkövettem, megúsztam kisebb letolással. Talán, most így belegondolva azonban én sem voltam sokkal jobb, mint Liza, és ami azt illeti, ha mi ketten együtt akartunk elkövetni valamilyen égbekiáltó rosszaságot, akkor azt gond nélkül végre is tudtuk hajtani. Egyszer, emlékszem, hogy nagyon emlékezetessé tettük az emberek számára a nimfákat. Nem tudom pontosan honnan jött az ötlet, de mikor pár lány az évi segítségnek kitalálta, hogy gyógyító nedvet fog főzni, és azt viszi be az emberek városába, hogy segítsen a sebesülteken, mi nagyon hamar akcióba lendültünk. Jó adag próbálkozás után sikerült egy olyan főzet receptjét kitalálnunk, ami egyesítette a szerelmi bájital és a sebforrasztó főzet tulajdonságait, majd ennek a receptjét juttattuk be a lányok elé, akik teljes lelki nyugalommal megfőzték azt, majd miután letesztelték valami szerencsétlenen, hogy működik, a városba is bevitték. Persze csak utólag kezdett el a másik hatás érvényesülni, de a nap végére így is egész szép kis rajongótábort gyűjtöttek be, akik nem bírtak volna tőlük távol maradni. Azt hiszem kész menekülést produkáltak, amikor vissza próbáltak jutni az erdőbe, és a következő két hétben vagy húsz szerencsétlen eltévedt vendéget kellett kivezetni. Tudom, utána ők hónapokig rettegtek, ha férfi hangot hallottak. Azt hiszem ez volt a legnagyobb csínyünk, amit csak elkövettünk. De arra már nem emlékszem, hogy kiderült-e végül, hogy ki volt a bűnös. Azt tudom, hogy nem kaphattunk túl nagy büntetést érte akkor sem, ha lebuktunk, mivel a legrosszabbakat az ember nem felejti el, és erre határozottan nem emlékszem. Hiába, kezdek kicsit idősebb lenni. Persze szokás szerint ez sem a kinézetemen látszik meg. Ideje előszedni a jó öreg naplómat, most már tényleg, és kikeresni benne ezt az emlékezetes részt. Az biztos, hogy nem semmi egy alkalom volt...
Közben Elonar leszűrte a teákat, ezzel elérve, hogy a kifőtt gyümölcs és gyógynövény még véletlenül se kerüljön bele a friss nedűbe. Nem rossz tipp, én is alkalmazni szoktam, vagyis még egy dolog, ami jól van leírva a receptek között. Aha, ezt is jó tudni, főleg mivel minden, csak nem könnyű kitalálni fejből, mit hogyan kell csinálni. Közben újra beszél, de csak fél füllel figyelek rá. Remélem azért nem fog rajta megsértődni, természetesen tudom mi a téma, csak szokás szerint egy picit elkalandozik a fantáziám egy-egy mondat után. Azt tudom, hogy a nimfa vezető nem éppen a büntetések híve, és ezt az értésére is adja mindenkinek. Ugyanakkor néha kénytelen bekeményíteni, amit nem szívesen tesz. Ellentétben velem, például. Nálam egy rossz szó is elég, hogy robbanjon az a bizonyos bomba, és tényleg valakit alaposan elintézzek. Persze nálam is vannak fokozatok, a perverz disznókat általában csak istenesen nyakon vagy arcon csapom, hogy még véletlenül se felejtsenek el következőre viselkedni, de nem idegelem magamat rajta különösebben. Az egy fokkal rosszabb, mikor valaki sebezhető kislánynak néz, és próbál valami nem túl szép dolgot tenni velem, olyankor jön a csonttörés fázis, ami kiterjed a tőrrel való fenyegetésre is, ha tényleg nem tudják egyesek hol a határ. Valamint ott a harmadik eset, amikor vannak olyan ragaszkodóak egyesek, hogy az előzőkből nem értenek, vagy kedvük támad éppen mintát venni kézzel egyes testrészeimről, ilyenkor simán kapnak egy alapos tökön rúgást, hogy biztosan megtanuljanak a helyükön maradni. azt hiszem ennyi nálam, mivel gyilkolászni nem szokásom. Elvégre, ha valaki életben marad egy velem való brutális találkozás után, az cikibb, mintha alulról szagolná az ibolyát, mert akkor legalább tudná, hogy kiérdemelte amit kapott. Így viszont viselheti el a mindenféle szívatásokat. Nem tudom megmondani, miért, de szerintem ez a rosszabb helyzet. Jól van na, nem a megbocsátás istennője vagyok...
- Igazad van, nem az... - mondom, miközben próbálok valami újabb téma után keresgélni lázasan az agyamban. Azt már kitárgyaltuk, mi történt a barátaimmal, és nem akarom megint szóba hozni. Az én életemről is volt szó, meg Elonarról is, így már nem sok olyan maradt, amiről vele tudnék beszélni. Jól el vagyunk, de bizonyos határok után egyszerűen már nincs mit mondanunk a másiknak, és éppen nem vagyunk messze egy ilyen ponttól. De jó, már csak ez hiányzott, meg a nagy semmi. Rendben, csak van még valami, ami nem volt téma eddig közöttünk. Megvan, oké... - Egyébként a tanáraimmal mi történt? Kiheverték már a sokkot, amit okoztam nekik? - teszem fel a kérdést tréfásan, hiszen tényleg nem voltam valami jó kislány, ami azt illeti.

Tárgy: Re: Elonar erdeje 2010-12-17, 9:20 am

*Láthatóan Akahana kalandozik is közben, és bár Elonar nem veszi jó néven, ha nem rá figyelnek, amikor beszél, de azért még nem ítélt el senkit.
Szíve joga rá mindenkinek, hogy szabadon gondolkodjon.
Ez inkább rá nézve jelent némi negatívumot, hiszen nyilván nem elég érdekes, amit mond.
Közben elkészültek a teák és az istennővel el is indulna vissza a kis asztalhoz további teázásra.
Közben hallja Akahana kérdését a volt tanárairól.
No igen, volt, hogy ő is okította a rakoncátlan teremtést és nem volt könnyű.
Acél idegek, magas fokú önuralom és belátás kell hozzá.
A nimfa vezető elmosolyodik.*
- Vannak, akik már biztosan, a többiekről pedig akkor derül ki, ha találkozol velük.
A nimfák gondolataihoz nekem nincs közöm, így csak azt tudom, amit látok és hallok.
Úgy tudom, nem ment el senki közülük, tanítanak továbbra is mind, hiszen mindig vannak olyanok, akiknek rájuk van szükségük.
Jó tanárok ők.
*Teszi még hozzá. Szerencsére bár az istennő maradandó élmény volt mindannyiuknak, azért már nem most volt, hogy Akahana távozott az iskolapadból.
Közben még eszébe jutnak a régi esetek is, amikor neki kellett közbeavatkoznia, hogy az istennőt rávegyék a tanulásra.
Nem volt mindig könnyű, főleg, amikor barátnőivel elszöktek és elrejtőztek, ha olyasmit kellett volna tenniük, amihez nem volt kedvük.
Persze még enélkül is eltűnhettek, hacsak épp ahhoz volt kedvük.*

Tárgy: Re: Elonar erdeje 2010-12-17, 6:27 pm

Hoppá, Elonarnak is feltűnt már, hogy nem éppen itt vagyok. Pontosabban félig már messze járok innen, elhagyva pár fát és megtalálva a többi nimfát. Bevallom, tényleg már egy ideje ők azok, akikre gondolok, és bár tudom, hogy a nimfa vezető ennek nem örül, de akkor is, nem tudok ellene tenni. Nem akarom, hogy szegény Elonar magát hibáztassa, amiért nem tudja elérni, hogy maradéktalanul rá figyeljek, mert ez nem igaz, csak mi már jó ideje itt vagyunk egymással beszélgetve, ezért egészen eddig nem jutott komolyabban eszembe, hogy mi lehet a többiekkel valójában. Habár ő vezeti az egész erdőt, meg minden, ha azon múlik, a nimfák nagyon tudnak titkot tartani, és ha én végre meg akarom tudni, hogy mi minden történt velük, akkor egyedül kell odamennem, és vallatóra fogni a dolgot, lehetőleg még azelőtt, hogy megneszelik, a közelben járok. A meglepetés erejénél semmi sem nagyobb, ilyenkor nem tudnak mit kitalálni, hogy megmeneküljenek a kérdéseim elől, ezért ha lehet, most kéne még odamennem hozzájuk. Utána még Elonarral tudok beszélni, csak éppen jelenleg szerintem ez egy iciri-picirit fontosabb elfoglaltság lenne, mint egyszerűen csak ülni itt és kellemesen csevegni. Na, nem mintha nem élvezném ezt is, elvégre alig vártam már, hogy bármit is meg tudjak az itteni helyzetről, de komolyabban szólva sajnos minden, csak éppen nem könnyű dolog elérni, hogy őszintén beszéljenek velem. Azok, akik ismernek ugyan még csak megteszik, de akiknek fogalmuk sincs róla, hogy kicsoda vagyok és voltam itt, azok eléggé tartják velem szemben a távolságot, főleg az első időszakban. Előbb-utóbb attól még felengednek, de akkor sem mindegy, hogy ez mikor történik meg, pár óra, vagy pár év után. Mert ez utóbbira biztosan nincs esély, mivel most sem tudom túl sokáig itt maradni. Ennek oka, hogy először is nem szeretném kihasználni a nimfák vendégszeretetét, másodszor pedig, hogy vannak egyesek, akik azért nem a kedvenceim, meg én sem az övék, és nem akarom komolyan próbára tenni a türelmüket...
Mindegy, a lényeg annyi, hogy miközben a nimfa bevitte a teát és elkezdte mesélni, mi van a tanáraimmal, én már azon gondolkodtam, hogyan is tudnám neki tapintatosan megmondani, hogy egy időre lelépek. Persze simán is közölhettem volna vele, de az nem lenne még tőlem sem túl szép dolog, már ami azt illeti, ráadásul pedig mindenki megérdemel egy kis türelmet. A mesének hála pedig komolyan visszagondoltam rá, ki mindenki is volt megátkozva, vagyis lefordítva, azzal büntetve, hogy tanítania kellett. A legtöbben szép korosak voltak már, és bár nagyon jó volt a tanári képesítésük, hogy úgy mondjam, azért eléggé nehéz volt őket megszokni, főleg mivel a türelmüket meg az ép idegszálaikat már előttem pár száz évvel is alaposan próbára tették, minek hála nem éppen a megértő típusba tartoztak. De azért ha jól emlékszem volt pár kezdő is, akik valamivel könnyebben vették a dolgokat, és a csínytevéseinkre csak kacagással válaszoltak. Azt hiszen nem túl meglepő dolog, ha azt mondom, őket sokkal jobban megkedveltük, ráadásul pedig nem is féltünk nekik véleményt mondani, bármiről is kérdeztek. Köztük is volt pár nem túl engedékeny, de legalább emlékeztek arra, milyen volt, mikor ők ültek a helyünkön és voltak kénytelen olyan dolgokat magolni, amelyek nem nagyén érdekelték őket, így tudták is tolerálni a botlásainkat. Nem tudom, de szerintem ők még mindig tanítanak, hiszen nem telt el azóta olyan nagyon sok idő, és egy nimfánál kicsit másképp van mérve az évek száma, mint az embereknél vagy más élőlényeknél. Talán ők az egyik leghosszabb életű lények, akiket csak ismernek az emberek. Legalábbis biztosan nem a fiatalabbak közé tartoznak, már elég csak arra gondolnunk, hogy van pár köztük, aki már régen elmúlt ezer éves is. Szerintem az én koromnál is majd a fele többet ért meg, pedig azért már nálam is háromjegyűek azok a számok, amik az éveimet mutatják. Bár azt mondják, egy istenségnek tízszer annyi ideig kell élnie egy kort, mint bárki másnak, és ez alapján még simán benne vagyok a tinédzser részben. Mondjuk már picikét a végét taposom, de akkor is, a határ még nincs közel, és szerintem az átlépése után sem fogok megváltozni. Ugyanaz a szertelen és hiperaktív lány leszek, aki eddig voltam. Talán csak abban tudok reménykedni, hogy az alatt az idő alatt növök pár centit, mert nem lennék mérges, ha a 165 centis lécet azért magassarkú nélkül is le tudnám verni a helyéről. De ennek kicsi az esélye, hiszen már most látszik, hogy nem egy égimeszelőnek születtem. Bár ami azt illeti, nem venném zokon, ha a családom nem tornyosulna több mint egy fejjel fölém, mert ez így nagyon nem kényelmes felállás.
- Tényleg ügyesek, az biztos. Ha nem haragszol, én elmennél egy kicsit megnézni Lizát és a többieket. Tudod, már nagyon hiányoznak... - kezdem el óvatosan a beszédet, de mivel látom, hogy Elonar eléggé bele egyezően bólogat, egy apró mosollyal már kelek is fel a székből. Minél hamarabb megtalálom őket, annál több időt lehetek velük, hamarosan úgyis visszajövök ide, hiszen Hórusz az istenért sem fog most itt maradni. Mindenképp hozom, addig meg talán lehet dolga egy nimfa vezetőnek is, hagynom kéne, hogy végezzen. - Remélem azért nem foglaltam le túl sok idődet, és nemsokára újra találkozunk... - fordulok még felé, majd miután kiiszom a maradék teámat, távozom. Nem kell elkísérnie, ezt a helyet még mindig betéve ismerem, ráadásul pedig kevésbé vagyok feltűnő jelenség.

//köszi a játékot és bocsi, de már nem volt ötletem a folytatáshoz//

Tárgy: Re: Elonar erdeje 2010-12-19, 11:42 pm

*Elonar jól látja, hogy Akahana gondolatban már egészen másfelé jár. A teát kortyolgatva hallgatja meg a lány óvatos próbálkozását, hogy lehetőleg minél probléma mentesebben kilépjen a társalgásból.
Megérti ő, hiszen már jó ideje beszélgetnek és bizony sosem álltak annyira közel egymáshoz, mint a barátnőivel. Nincs emiatt miért hibáztatni, nem is teszi.
Bólint Akahana szavaira.
Amikor az istennő feláll a székből, a nimfa vezető sem tesz másképp, udvariasság is ez, és tisztelet egy istennek, aki szerény hajlékában vendége volt neki.
Néha elgondolkodik, milyen gyorsan is szalad az idő. Néhány változást azért észre lehet már venni a rakoncátlan Holdistennőn. Ilyen például, hogy régen nem lett volna tekintettel arra, hogy esetleg megbántja azzal, hogy be akarja fejezni a beszélgetést. Most azonban meglepően tapintatosan igyekszik megszakítani azt.
Elonar nagyon jól tudja, hogy a változások legtöbbször kis dolgokban jelentkeznek először, csak később jönnek a nagyobb dolgok mindenkinél. Így van ez az istenekkel is.
Elmosolyodik, amikor Akahana Hóruszt említi, majd gyorsan válaszol is a lány kérdésére.*
- Ugyan, dehogyis. Számodra amúgy is mindig van szabad időm.
*Néz még a távozó istennő után, majd csendesen elkezdi leszedni a teázás maradványait. A szennyes edényeket behordja elmosni, míg a székeket visszaigazgatja a helyére.
Nemrég jelzés futott be hozzá az Őrzőtől, hogy látogató, érték el az erdő határát.
Az Őrző nem ítélte veszélyesnek, így neki sincs egyenlőre dolga ott. Azért az utóbbi események miatt összeszorul a torka, ahogy olvassa a jelentést.
Nem bánná, ha egy darabig nem jönne senki.*

//Én is köszönöm és semmi gond. Én is kifogytam már. //

Tárgy: Re: Elonar erdeje 2010-12-20, 2:04 pm

//Nawara'Sou időn túli játék, Tasis városkapu folytatása//

*Hallgatom Sou válaszait. Gondosan agyamba vésem, hogy emberi alakban sebezhetőbbek a sárkányok.
Ez mindenképpen fontos információ, bár azt kétlem, hogy használhatnám valahol, hiszen én csak valódi formájukban ismerem fel a sárkányokat. Souról sem mondtam volna meg, hogy ő is az, ha ki nem sikerül szedni belőle.
Nem is rajtam múlik az, hogy ember formában tartsuk a vöröst, gondolom, ez csak rajta múlik.
Habár ki tudja, talán útitársamnak van erre mutató ötlete.
Közben én is érzem az egyre erősödő esőszagot, s a szél növekvő erejét is. A sistergést nem tudom különválasztani a fújó szél hangjától, az én érzékeim gyengébbek, de talán a közeli veszélynek, talán a nehéz fellegek nyomásának köszönhetően feszültebb vagyok, mint általában, és a hangulatom is meglehetősen nyomott.
Jó lenne már a fák között lenni, lehetőleg minél mélyebben az erdőben.
Úgy tűnik, felvetésem meghallgatásra talált a sárkánynál.
Már nem lepődök meg az újabb alakváltáson, ezúttal sötétbe öltözik. Nem vágok arcokat rá, de azt el kell ismernem, hogy igen egyszerű módja ez az öltözködésnek.
Én magam sem tétovázok tovább, fellendülök a lovam hátára, s megpaskolom az oldalát.
Storm mintha tudná, lehet, tudja is, hogy miért futunk, vágtára gyorsít. A még száraz földúton patái felverik a port mögöttünk. Nem épp szerencsés, ha a vörös észreveszi a felszálló porfelhőt, mert pontosan mutatja, hogy hol haladtunk el épp.
Minden esetre nincs más választásunk, vágtatunk.
Még vágta közben hátrapillantok és a várt fehérség helyett valami terepszínű, zöldes sárkányt látok magunk mögött, miközben Storm is tovább gyorsít. Hihetném azt, hogy a vörös váltott arcot, ahogy Sou is képes rá, de akkor még látnom kellene hátul, vagy valahol a fehéret is.
Feltételezem, hogy nem futott el, ha akarta volna, már megtehette volna korábban.
Átugratjuk az első bokrokat, mikor elérjük az erdő határát, majd még amíg a fák engedik, beljebb is megyünk.
Megálltunkkor érkezik mellénk Sou, immáron emberi alakjában.
Kicsit sok nekem már ez a sok átváltozás, lassan nem is tudom, melyik külsőt kössem ehhez a lényhez, annyi alakban láttam már.
Storm még ideges, mikor megállunk, fülei hátracsapva, horkantásokkal figyeli a sárkányt, érzem, ahogy izmai is remegnek még alattam.
Én is csak most nézek körbe, s a mindenfelé tekergőző alakú fákra esik a tekintetem.
Egyik majdnem Sour formázza, másik inkább egy sok fejű kígyóhoz hasonlítható ismét másik gondolkodó ember alakját vette át, egy harmadik pedig sovány medvére hajaz.
Ámulva tekintek körül, s csak kisvártatva esik le, hogy a fehér sárkány kérdezett.*
- Igen….ez Elonar erdeje…

Tárgy: Re: Elonar erdeje 2010-12-20, 5:40 pm

[időn túli - Tasis városkapu : Marius Dior]

Szívesen odalépne Storm mellé és dicsérően megpaskolná a nyakát, de inkább nem teszi, hanem emlékezteti magát, hogy jön a paripának valami finommal. Szusszanva egy fának veti a hátát, a repülés ilyen távon és sebességgel nem volt kimerítő számára, csak, így mintha könnyebben szabadulna meg a feszültség jelentős részétől. Mintha csak egy ilyen egyszerű mozdulattal lerázhatná magáról az elmúltakat, szemeit is lehunyja, hogy tudatosítsa magában, még nem biztos, hogy vége van.
Marius felől is megérkezik a válasz s maga is a fákat veszi szemügyre. Kétség sem fér hozzá, Elonar erdejében vannak, máshol ilyen fákat nem találni, rémisztőek és végletekig kreatívak. Sou elrúgja magát attól, aminek eddig támaszkodott és szembemosolyog a rémarccal, most sem mondhatni, hogy hidegen hagyják a torz formák, de már nem borsódzik tőle a háta. Bezzeg mielőtt elkezdődött volna számára ez a nagy utazás, inkább csak a határában sétálgatott, viszolyogva figyelve őket, mindig szemmel tartva a réteket, hogyha úgy nézne ki baj van, akkor legyen hová menekülnie. Az sem volt elhanyagolható, hogy itt békén hagyták a volt barátok, akiknek egy jó szava nem volt hozzá, miután kiderült micsoda.
- Az erdőig sosem merészkedtek el .. – Motyogta maga el, szigorúan az egyik nem is igazán tudná megmondani mire is hasonlító törzsön nyugtatva a tekintetét. A falú még nagyon messze van, ez azonban nem gátolja meg abban, hogy némi vágy ébredjen benne az irányában, hogy hazamenjen. Haza? Ki fogadná örömmel? A testvérei és fogadott szülei talán, de ki tudja, hogy mit kellett kiállniuk otthon, hiszen az ilyen kis közösségek sosem felejtik el az ilyen dolgokat. Sárkányt bújtatni, nevelni, mint egy embergyereket.
- A maga nemében nagyon szép hely, bár én egy másik szegletébe inkább bujdosás végett jöttem, de gondolom a nimfák városa még szebb. Vagy erről már beszélgettünk? Nem emlékszem .. képzelem milyen leszek idős koromban … Bocsánat, kalandozom! – Körbe tekintett, nyilvánvaló volt, hogy a hagyományát nem folytathatja, így nem igen volt más útirány, mint egyenesen az erdő szívébe. – Akkor menjünk tovább, minél beljebb annál biztosabb a vörös ellen. – Megvárta Marius válaszát és ha másként nem lett határozva, hát elindult. Kivételesen nem csak a lába elé nézett, hanem ezeket a különös rémalakokat is elnézegette, ha valaki egy igazi kísértethistóriához keres alapot, itt biztos megtalálja. S örömmel konstatálja, hogy végre más körül is megfordulnak a gondolatai nem csak holmi alig megzabolázható belső ördög körül, s ama veszedelem körül, ami valahol mögöttük ballag, levetve karmazsinvörös páncélját. Nem lesz könnyű dolga, a sietségben felkavart port, könnyedén keverte fel még jobban szárnycsapásaival és egyben szórta szét, így csak sejteni lehet, hogy merre mentek, de azt már nem, hogy hol léptek az erdőbe. Esetleg letört ágak fognak árulkodni a helyről, de a föld nem őrizte meg a paták nyomát és a fű is felegyenesedik.

Tárgy: Re: Elonar erdeje 2010-12-23, 1:06 am

*Ahogy elnézem, mindketten az erdőt figyeljük. Úgy kell figyelmeztetnem magam arra, hogy ez a hely egyáltalán nem biztos, hogy visszatartaná a vörös sárkányt a támadástól.
Valószínűleg ugyanúgy be mer jönni, ahogy mi tettük.
Csendes szemlélődésem Sou motyogása zavarja meg.
Mielőtt kérdezhetnék, újabb mondatok hagyják el a száját kéretlenül, és sok információval.
Figyelmem rá irányul, de azért fülelek ez erdő határa felé is.
Igaza van, minél beljebb kell mennünk, a sárkány annál kevésbé jöhet utánunk.
Más választásunk amúgy sincs, hiszen én is azért jöttem, hogy találkozzak a nimfákkal, s itt, az erdő szélén nem hinném, hogy könnyedén megjelennek előttem.
Ephenezer erre az egyre nem tért ki, ki tudja, miért.
Mármint arra, hogyan is kell felvenni a kapcsolatot az erőd lakóival, mintha természetes lett volna neki, hogy én az tudom.
Bólintok hát a sárkány szavaira és el is indulok beljebb, az erdő mélyére.*
- Igen, mást nem is tehetünk…
*Az erdő változatos alakjaival, formáival hagyott elég nyomot bennem máris, pedig nem vagyok egy ijedős alkat.
Fogalmam sincs, hogy a hogyan és mikor fogok kapcsolatban lépni Elonar népével.
Az esőfelhők pedig a jelek szerint végül átlépték a Hajnalt, mert előbb csak a fák levelein hallani halk koppanásaikat, majd a fejemen és arcomon is érezhetőek már a fák koronáján áthatoló első cseppek.
Beljebb húzom a nyakam, de még várok azzal, hogy igazán beinduljon az eső.
Nem is kell rá sokat várni, hamarosan egyre sűrűbben tör át a lombokon és én a fejembe húzott csuklyával pillantok hátra útitársamra, hogy vajon ő hogy boldogul az esővel.
Még időben kapom előre a fejem, hogy lássam, ahogy előbb előttünk, majd mellettünk is mintha megelevenednének a vízfüggönyben a fák, ágak, indák kezdenek mozogni, elhajolni, felénk kúszni, mintha ránk akarnának tekergőzni, hogy foglyul ejtsenek minket.
Kardom előhúzom tokjából, úgy figyelem a mocorgó erdőt.*

Tárgy: Re: Elonar erdeje 2010-12-23, 9:24 pm

Elfeledte a közeledő felhőszakadást s figyelmét addig nem is hívta fel magára, míg nyakába nem cseppent egy kövérebb darab. A torz arcszerű alakzatokról rögvest az ég felé fordította tekintetét, az acélszürke ég fel felvillant a szélben táncoló levelek között. Még ha bőrig ázik is, még ha fázni is fog a vizes gúnyákban, megéri, mert semmi nem marad mögöttük, belőlük. Sem nyomok, sem pedig szagok, az eső, ahogy árja falvakat képes elmosni, úgy sodorja, szétzilálva majd minden árulójukat. Most már csak az ő jelenléte lehet támpont a másiknak, s ha ez bekövetkezik, hát fájón, de búcsút fog mondani Mariusnak, hogy a vörös nem őt kövesse, hanem azt, akinek van is némi esélye vele szemben.
Minden baljós gondolata ellenére mosolyogva ballag, ismét hátramaradva néhány lépéssel. Élvezi az egyre erősödő esőt, ami lemossa arcáról a port, még ha az nem is jelentősen lepte be. Aztán, ahogy sűrűsödnek a cseppek, összefüggő függönyt alkotva úgy érezte, ideje megidéznie köpönyegét és alig egy szívdobbanásnyi idő múlva a sötét kelme újra elfedte, jó köpenyhez illően, az eső kövér cseppjeitől is megvédve. Ha nagyon akaródzott volna neki tovább figyelte volna a fákat és egy kicsit jobb kedvre hangolva magát a szörnyűséges alakok helyett, valami mást képzelt volna, valami mulatságosat. Mert azért lehetett, ez is olyan, mint a felhők, valaki nyulat lát, de másnak inkább egy feldühödött bikára hasonlít ugyan az a gomolyag.
Azt azonban álmában sem gondolta volna, hogy az erdő fái képesek mozogni. Régi történetekben hallott olyan lényekről, aki fának mutatják magukat, közben ugyan olyan értelemmel bírnak, mint mondjuk, csak úgy példaképpen, az ember. Kis híján bele is ütközik Marius hátába, mert történetesen nem a fákat figyelte, hanem a lába elé, elnézve a sárossá váló avart. Először az előtte feszülő hátat nézi meg, majd kiles mögüle, hogy még is mi történt és akkor szembesül a káprázattal. De tényleg csak a szemük csalja meg őket, vagy az erdő életre kelt, mint a driádok?
- Szerintem nem bántanak, ha nincs rá okuk. – Szemét lehunyva próbálja az esetleg megtévesztett érzékét kiiktatni, ám az eső amilyen jó barát, most legalább olyan nagy ellenség is. Kopogva, cseppenve pendíti meg a keményleveleket és zizeg tőle minden, kellemetlen zúgást hagyva Sou fülében, kibogozhatatlanná téve, hogy tényleg mozognak e és a föld. Folyós és remeg a dörgések nyomán. – Ezzel a látvánnyal még nem találkoztam, pedig jártam már ennél beljebb is. – Sok segítség, mint eddig is, talán jobb lett volna, ha csendben marad. Ám azért felkészül, kard helyet az amúgy is fújó szelet szólítva.

» Olassië erdeje