A Főtér

// Mese- Sendell romjai között //

A furcsa öltözékű lekezelően szól. Nem lett szimpatikusabb. Jobb lesz vele vigyázni, ki tudja, mit forgat a fejében. Ideje megtudni, ki kicsoda ebben bandában. Melyik lehet a vezérük?
A kutya eltűnik közülünk. A mocska ottmarad, benne a golyóbissal. Érdekes lenne megnézni közelebbről. Lám, a vörösköpenyes is ezt gondolja. Biztos magában, hogy belefürdet ebbe az utálatos trutyiba. Viccnek is rossz, de vegyük csak olybá'. Nézzük, megugranak-e a tőreim láttán?
Egy gondolat, mire végigcikázik a fejemen, már ott is termek, és a hajtókám alól kirántom a két kedvencemet. Az én kicsikéim, milyen jól fizetnek nekem. A végül tisztán maradt kabátom is nekik köszönhetem.
A rövidebb tőrrel beletúrok a kutya által ürített micsodába. Közbe visszanyelem az utálatomat. Finom érzékelés az első másodperccé, amivel kipuhatolom a golyóbis súlyát, méreteit. Aztán kis pöckölés, perdítés mindkettővel, és a hosszabb tőr hegye az ég felé tör, rajta pörögve forog a különös golyó. A fehér hajú elé lépek, mosolyom elégedett vigyorrá fajul, miközben az orra elé nyújtom a kétes gyomortartalomtól csöpögő kincset.
kihúzom magam, míg az arcát fürkészem.
- Tessék, itt van uram. Nos mit szól hozzá?
A kérdés kétértelműségét nem titkolom, jobb, ha mind tudják, nem kell engem félteni, van, amivel jól bánok, amihez jobban is értek, mint ők együttvéve. Ez pedig a kés. ha tartanak tőlem, be kell zárjanak. Ha ezután nem próbálnak elfogni valami ürüggyel, talán van esélyem megtudni, mi a csoda folyik itt.

// Mese- Sendell romjai között //

*Zöld köpenyes valamilyen varázsigét mond az oszlopoknál, amitől föld elkezd egy kissé remegni. Közben Vogon kardot emel és a zöld köpenyes felé üt, de ekkor valamilyen pajzs jelenik meg amitől közém és a másik ember közé repül.
Magamban jót nevetettem a ezen az akcióján. A remegés még egy ideig folytatódik, de amikor abba marad akkor Vörös színű szemgolyók szárnyakkal repülnek felénk a romok közül. ~Mik lehetnek ezek az izék?~ Kérdeztem magamban, de jobban teszem, hogy ha nem csinálok semmit, nem tűnnek ellenségesnek.
Közben a gyerek is előjött a helyéből és a vörös köpenyegeshez megy Vogon közben folytatja a beszédét a zöld köpönyegessel. Amikor már azt hittem, hogy nem történhet semmi egy vörös szemű kutya jelent meg előttem, és felöklendezett valamilyen golyót amint végzett tovább is állt és már éppen venném fel a golyót amikor a gyerek meg előz ebben. Hagyom, hogy elvigye és közben a zöld köpenyes felé fordulok és megszólalok. -Uram meg mondaná, hogy mi a fene folyik itt?- Kérdeztem tőle érdeklődve.*

A sötét elf figyelmesen követte az eseményeket. A gondolatait még mindig lekötötte az, hogy összerakja magában, hogy mi történhetett. A földrengés elmúlása legalább nem dönti romba az egész várost. Hirtelen lónyerítést hallott a háta mögött és oda pillantva örömmel látta, hogy a fekete ménje találta meg őt. A hűséges jószág ezek között az ijesztő történések között is őt kereste. Vagy pusztán szaladt az egyedüli helyre, ahol nem fenyegette őt a veszély, hogy valami fentről ráesik...
Örült a viszontlátásnak, de osztotta a jószág aggodalmát és távolságtartását a kutyától és az okádékától. Azért jól esett felülni a hátára és a sörényét simogatni. Szerencsére a vörös köpenyes megtalálta a módját, hogy anélkül vegye fel a kutya gyomrának tartalmát, hogy hozzá kéne érnie. Egész pontosan hogyan vetesse fel. A kölyök úgy tűnik még hasznos kisegítő lehet, ha véresebbre fordulnának a történések, ráadásul a kis csapat is úgy tűnik, letett egymás megöléséről.
Jó, nem teljesen. A Beebebrox még azért nem vetette el teljesen a gondolatot, hogy ezeket a varázslatokat és idézgetéseket azáltal állítsa le. Viszont már kezdett egy kis bizalmat szavazni a bolondnak, hogy ha nem is tudja, miket csinál, egy idő után rájön.
A legnagyobb gond a helyzetben... másként fogalmazok. Az egyik legnagyobb gond a helyzetben -ugyanis ebből több is akadt a legnagyobbak között-, hogy az egyébként is ijesztően késő banditák nem biztos, hogy eljutnak egyáltalán idáig. Vagy a felfordulást az elfogott rabszolgájuk nem használja-e ki szökésre. Egész egyszerűen megfogalmazva, az egyik legnagyobb baj az, hogy nem tudni, ő ki tud-e innen jutni valahogy és a várt üzletfele be tud-e jutni.

Ahogy odanyújtom a golyóbist, elered az eső. De mintha dézsából öntenék. Valószínűleg így is van, mert ez egy nagy mennyiségű víz, csak és kizárólag az én fejemre zúdul, mintha csak felettem lenne felhő. Mi a fene?
Aldo túl gyorsan reagál a rezdülésemre és a golyó zuhanására. Tátott szájjal állok. Tehát az ő varázslata van mögötte. Míg engem aláz, a golyó tiszta lesz.
Látom, de még épp csak felfogom, hogy nem tud mihez kezdeni vele, ezért áthajítja a zöld köpenyesnek. Minden úgy lelassul ahogy az agyam pörög.
- Ezt most miért kellett...?- Fakadok ki meglepetésemből kilábalva. - Hátrébb az agyarakkal!
A tőrök olyan gyorsan tűnnek el a ruhámban, hogy gyakorlott szemmel is alig lehet követni, hová. Egy szempillantással egy oszlop tetején vagyok. Jöjjön csak másik trükk, de innen én most körülnézek. Az az érzésem, ez mégsem egy banda, és még csak nem is összeszokott társaság. Ha pedig így van, A fehér hajú mágus nem az egyik vezetőjük, s ez azt jelenti, hogy talán nem is tudja befolyásolni őket. Magamnak kell megint a fránya dolgok mélyére tekintenem. Persze nem akarok átmenni ilyen hagyjál lógva, mit képzelsz már, mentalitásba, de sosem lehet tudni, kiben bízhat igazán az ember. Ha szőke lenne és kék szemű, hosszú copffal, és bájos mosollyal, hajtanék tovább a kegyeiért. De így... csak leönt egy dézsa vízzel. Mégis magamnak kell kimásznom a gödörből. Eléggé megzavarodott ez a város a nyüzsgő szemektől, most meg ez a kutya, nem kell ide még egy elvarázsolt varázsló is. Majd meglátom, mire számíthatok tőle... Csak türelem!!!
Ideje kézbe vennem a dolgokat. Ezek a szerencsétlenek meg csak álldogáljanak, és mulassanak egymáson!

Vogon elordította magát. Teljes joggal gondolhatják a hallgatók, hogy dühös, amikor ilyeneket csinál, mint az imént. Ordít valamit, előre lendül, meglendíti a kezét...
De jelen pillanatban igen távol áll a dühös volttól. Ez azon ritka esetek egyike, amikor a megtévesztő viselkedése félre vezetheti az embereket... és minden más lényt.
És hogy mi történt?
-Nem dobálózunk! -ordította el magát, hogy előre ugorva elkapja a levegőben a golyót és első gondolata rögtön az volt, hogy a legkisebb gyerek kezébe nyomja. Tervét az hiúsította meg, hogy már nem találta ott, ahol az előbb volt.
~Idegesítő egy suhanc. Szinte észre sem vesszük, úgy kerül mögénk majd tűnik el.
*Így jobb híján azonnal átdobta Lothárnak a golyót, fogja inkább ő.
-Elképesztő, hogy mennyire nem tudtok viselkedni! -majd kimondottan Aldohoz fordult- Rosszra neveled a gyerekeket.
*Meglepődött a saját szavain, hiszen pár hónappal ezelőtt -meggyőződése- még ezekben a fekete bőrkesztyűkben sem ért volna hozzá, amiket az esti hideg ellen húzott fel. Túl jól ismerte a fekete mágiát, hogy ne legyen pár ötlete, milyen bajt lehet hozni magunkra egy ilyen ártatlan játékszerrel. De amióta Merilien elmondta neki Telarban, hogy áldott állapotban van, nagyon megváltozott.
Vagy pusztán csak megunta a várakozást és hogy nem akar előrehaladni egyik fontos tervével sem. És esetleg csak le akarta vezetni a feszültséget egy látványos kitöréssel. Ki tudhatja, hogy mi jár egy tünde fejében ilyen fiatalon?

*Még a válaszomra várok az zöld köpenyestől, amikor Vogon lova megjelenik és úgy dönt, hogy felül rá közben a gyerek a gömböt átadja a vörös köpönyegesnek, de előtte még jó adag víz hullik rá az égből.
Mintha esne az eső, de csak rá esik másra nem ezért elkezdek röhögni rajta ~Ez nagyon jó volt.~ Mondom magamban mosolyogva. A gyerek elkezd panaszkodni Aldonak majd igen gyorsan egy oszlop tetejére mászik. Eközben Aldo megvizsgálja golyót, de közben szem golyót egyre sűrűbben jelennek meg a téren, ezért egy kis idő úgy, hogy dönt oda dobja a zöld köpönyegesnek.
De Vogon gyorsan elkapja a golyót repülésközben, majd nekem dobja szerencsére eltudom kapni a szabad kezemmel. Nagyon meg lepődtem, amikor ezt csinálta, de inkább úgy döntök, hogy magamnál tartom amíg a zöld köpönyeges nem kéri.*

Hát, mit mondjak, nem tetszett, amit fentről láttam. A manók ide rajzottak a semmiből. A város pereme fölött sötét sziluettek az éjszakai égen. Csak nem sárkányok!? Ezek meg alattam hú de okoskodnak. Próbálják kijátszani egymást. Egyik se tud mit kezdeni a golyóval, a fene tudja, kell-e vele kezdeni egyáltalán? Lehet, nincs köze semmihez, csak a kutya vacsorája, ami megfeküdte a kis gyomrát. A kutya maga érdekesebb, mer' mintha a föld nyílt volna meg, s ha lent van, akkor egyenest a föld alól, a holtak birodalmából jött volna. Mi lesz, ha tovább reng a föld? Valami menedék után kell néznem. El innen!
Egyetlen bíztatót látok, a vörösköpenyest- mindig az első megérzésed a jó. Egyik kezében egy szárnyas manóval, a másikban a golyóbissal lép a lila burok felé. Kacsintására nem tétovázok, mint egy majmocska, lendülök a széles vállára. Dühöm elillant már, mégis miközben belép velem, én emlékeztetőül a hajába csimpaszkodom, s a nyaka tövénél csippentve csavarintok egyet a húsán, mintha véletlen az ugrással jött volna. Kicsit ugyan zavarba hoz, mert másodjára érzem tömör, izmos testét. Miféle életet élhet? Azt hiszem tudna mesélni varázsláson kívüli dolgokról is eleget. Nem hiszem, hogy álomba ringató tündérmeséket...
Amikor rámnéz, szorosan átkarolom, és suttogva szólok, hogy csak neki szól:
- Mi lesz, ha tovább hasad a föld? És mindenfélét kiforgat magából, minket meg benyel? Tünjünk innen gyorsan!

A sötét elf megpróbálta a levegőben kardjával visszaütni a golyót Lothárnak, de a mágia túl erősnek bizonyult. A megrepedő üveg jellegzetes hangjával pattant le a pengéről és landolt ismét az evolyrani mágus kezében.
~Nem is olyan nagy baj. A tönkre tett varázsszerkezet legalább nem tud újabb átkot bocsátani ránk.
*Közben egy lapot vett elő és úgy tett, mintha írna rá valamit.
-Hát...hát..igazán nem akartunk mi rosszat. Sőt, úgy gondoltam, hogy ha lejár ez a mágikus bonyodalom, akkor csatlakozunk hozzád, mint rabszolgák, aztán majd megtanítasz viselkedni, mi több, gyereket nevelni is!
-Azt mondod, velem jöttök rabszolgaként? Ezt fel is írom magamnak.
*Igazából nem írt semmit arra a lapra. És már sok hónapja volt, hogy utoljára ilyet tett. Akkor épp Ramannal voltak egy poros földúton és Valakirij nem sokkal azelőtt távozott, nála hagyva családja titkon őrzött ereklyéjét. Egy térképet, aminek a pecsétje rejtélyes és nagyon homályos körülmények között tört össze a gazdája távozása után. Nos, épp ezt írta le erre a papírra és most is jobbnak látta bele lesni a másolatba, de ne tudjanak róla a többiek, hogy mit néz.
~Itt van nem messze az Éjjeli Lepke utca. Meg kéne találni, mielőtt még teljesen elveszne a kőkupacok között a régi utcák összes nyoma. Ráadásul ha bármilyen lénnyel őriztetik azt a kincset, akkor most a felfordulásban könnyebben rá lehet a természetmágusra fogni az egészet.
*Így megindult a lovával abba az irányba, ahol az egykori bordélyokat sejtette, de még félúton sem járt a térről távozásában, amikor hirtelen újabb váratlan dolog történt...

A sötét elf visszapillantott az eszméletét vesztő mágusra.
~Nos, jobb volt az óvatosság. A legjobb pedig az lesz, ha a kesztyűmet leveszem és bedobom valami tűzbe...
*Még mielőtt a gondolatok tettekké érnének egy újabb dolog zavarta meg. Rengeteg bogár támadt rájuk, bár Szaurusnak hála ő a föld felől nem kapott csak a repülő férgeket, miközben fekete kesztyűjében lekapta a kafiiáját a fejéről és a paripája lábait, a levegőt és nem utolsó sorban saját magát csapkodva igyekezett minél több kártevőt megölni vele. Eközben pedig visszanyargalva az oszlopokhoz a Telarban azon a bizonyos szörnyű estén Akirtep jelenlétében elmondott varázsszavakat megismételte.
-„Ó idők, ó erkölcsök! A szenátus tudja, a konzul látja mindezt, ez mégis életben van!” -ordította hangosan, remélve, hogy ami a Klensbane-nel történt az után, az ezekkel a szörnyű bogarakkal is megtörténik. Még akkor is igaz, hogy ilyen szavakat mondott, ha reménye nem fog valóra válni.
Nem véletlen sarkalta a hátasát az oszlopokhoz, ahogy odaért Aldohoz, lehajolt a nyeregből és teljes erővel arcon vágta. Remélte, hogy ettől felébred a mágus, ugyanis sejthető volt, hogy egy varázstalan elf fekete mágiája nem lesz elég az elszabadult Pokol megfékezéséhez. Kellett a segítség.
-Hé, Elneiros! Bevethetnéd már a természet mágiádat ezek ellen, ha végeztél a fal ismerkedésével. Nagyon is attól van ez az egész veszedelem, amit te művelsz.

/A varázsige eredetileg: O tempora, o mores! Senatus haec intellegit, consul videt, hic tamen vivit!
Vogon nem érzi, mikor mondja az eredeti nyelven és mikor nem a varázsigéket/

// Mese Sendel romjai közt. Az invázió összes túlélője. //

Jól láttam, Aldora úgy néznek egyesek, mint a véres rongyra. Pedig jó is az, ha az embernek meg van a magához való esze...
Eddig jutok gondolatban, mikor a pajzson átlépne. Abban a minutumban összerogy alattam, én meg, mintha villám csapott volna belém, követtem. Elterültem
Aldoi fején, és a törzsén. Mély álom ért utol...

// Mese: Sendel romjai közt//

*A golyóbis nem marad sokáig a birtokomban, mert Aldo varázslatot használva elveszi tőlem, közben Vogon megpróbálja megint vissza szerezni, de most nem sikerül neki és úgy dönt inkább hogy elmegy a lovával. Ezután Aldo a gyerekkel együtt az erőtér felé indul , de amikor hozzá érnek egyből a földre rogynak.
De ami ezután következett az teljesen meg lepett a golyó egyszerűen felemelkedik a levegőbe és egy nagyobb erőtér jelenik meg ami úgy látszik, hogy az egész várost befedi. Közben a zöld köpönyeges is nagyon meglepődött és ő is neki fut az erőtérnek kiütve ezzel magát. A golyó kilövi magát és a többi golyóhoz csatlakozik az oszlopok felett.
-Az Istenekre mibe keveredtem megint!- Mondtam hangosan és idegesen és kardomat is harcra készítem, de a várt ellenfelek helyet bogarak és férgek jelentek támadtak mindenkire. A kezemmel csapkodok és próbálom leseperni a testemről a bogarakat nem túl nagy sikerrel. Csípésük és a marásuk nagyon fájdalmas, de nem tűnik halálosnak, de így is nagyon zavarnak éppen hogy csak észre veszem, hogy Vogon oda megy a vörös köpönyegeshez és megpróbálja felébreszteni. ~Úgy látszik megint nagy bajba kerültem.~ Gondoltam magamban.*

Álmomban a pókokat gyűjtöttem az erdőben, egy korhadt fatörzsben, muszáj volt, mert annyira féltem tőlük. Azt figyeltem, hogyan eszik meg egymást. Az erősebb fajták mindig elfogyasztották a gyengébbeket, aztán telepakolták az utódaikkal az egész nyílást, akik amint kikeltek, azonnal elfogyasztották első étküket, a szülőjüket.
Aztán megnőttek... akkorák lettek, hogy már nem fértek el odabenn...aztán idekinn még nagyobbra nőttek, de akkorára, hogy már menekülőre kellett volna fognom, de azon gondolkoztam, hogy az is lehet, én vagyok túl kicsi. Nem bántottak, egy darabig, de aztán rám másztak. Puha lábaik csiklandoztak, mindenütt pókok voltak rajtam, és nem tudtam lesöpörni őket. Aztán szaladtam a víz felé, de elkezdtek csípni. Annyira megmardostak, hogy rettenetesen fájt! Nagyon fájt! nem akart múlni, és a pókjaim csak nőttek. Meg fognak enni, mert én vagyok a másik szülőjük, én telepítettem őket a fába. meg fognak enni... Szaladok a tó felé... Meg fognak enni. Már el is kezdték. Hatalmasakat harapnak rágójukkal!
Kinyitom a szemem, Aldo rémült arca van felettem.
- MEG FOGNAK ENNI! Meg fognak enni!- Sikítva meredek rá.- Fáj! Nagyon fáááááááááj!!!- Kiabálok.
Mozdulni se bírok. Hiába is söpörném az óriáspókjaimat... Megint elsírom magam. Ma már másodszor.. azt hiszem.

Vogon úgy vette észre, hogy bevált a terve. Persze nem biztos, hogy a pofontól ébredt fel a az egyik mágusunk, de a tényen úgy sem változtat, FELÉBREDT. És mikor Vogon elérkezett az újabb tervének kivitelezéséhez, már neki is látott irtani a büdös férgeket.
Mi volt az új terv? Egész pontosan az, hogy miközben tovább püföli a nála lévő ruhadarabbal a rovarokat, gyorsan elteszi a papírokat a nyeregtáskába. Ez jó ötletnek tűnt, mert nem akarta tönkretenni őket akkor, amikor hirtelen az eresz alján ácsorgó esővizes hordóba ugrott, hogy az igyekezete ellenére rátámadó pondrókat belefullassza egy gyors merülésbe, nem utolsó sorban, hogy tapadjon a testén a ruha.
Ez után két dolgot tett a hordóba ugrás logikus következményeként.
-ÁÁÁÁÚÚÚÚ....! -felordított, mikor a rézdarabbal megütötte magát két borda között, nem tűnt komolynak, épp csak olyannak, mint mikor egy 100 kilós izomagy teljes erőből oda vág.
A másik dolog, hogy azonnal kibújva a vízből egy nagy ugrással elkapja hű hátasa nyergét és néhány lólengéshez hasonló mozdulattal ismét örömmel konstatálta, hogy a paripája tetején a földről nem tudnak olyan könnyen felmászni a vágtázó állatra.
Az öröme addig tartott, míg rá nem jött, hogy pár bogár a vízben is lehetett, akiket most a repülő támadókhoz hasonlóan agyon kell csapnia.
~Most már zöldike elég mélyen van ahhoz, hogy innen már csak fölfelé vezessen út! Kezdheti rendbe rakni azt, amit elrontott.

A rabszolgakereskedő lekapta az íját a nyeregből és hálát adott Eclairnak, hogy nem hagyta, hogy olyan helyzetbe kerüljenek az elfek, amilyen nem valók nekik. Az ő magas termetéhez egyáltalán nem illett volna az első sorban harcolni, de még a második sem. Az első teremtmény Lothár felé mászott, míg a második elől is úgy navigált, hogy köztük legyen a másik gyerek és a mágus.
~Remélem feltartják addig a kölykök, amíg kitalálok valamit. Nem szeretnék lóversenyt rendezni, hogy ezek szaladnak-e gyorsabban, vagy Szaurus. Az én képességeim pont kimerülnek abban, hogy hátulról lövök. A kölyök fajok meg úgy is szeretnek hamar meghalni.
*Így két lábnak látszó valamibe belelőtt azon a szörnyetegen, ami Aldoék felé araszolt, hogy lelassítsa.
-Bocsi srácok! Utálhattok, mert szívtelen vagyok, de a törvény nem védi a megidézett teremtményeket. -miután letisztázta, hogy nem kíván tárgyalásokba bocsátkozni arról, hogy az eddig is csak őket támadó mágia most mennyire ellenséges új dolgot vetett ki magából még néhány varázsszót is kiejtett- A cane non magno saepe tenetur aper.
*Ha sikerült, az utolsó varázsige elhangzása után a teremtmény felső részén egy vaddisznófej jelent meg, aminek a szemeit célozva eleresztett újabb lövéseket a sötét tünde. Ha nem, akkor tovább lövi azokat a pontokat, ahol a lábak behajlanak és a térdének véli.
Néhány súlyos kődarab repült majdnem vízszintesen a feje felé, de sikerült elhajolni előle. A tér közepén messze voltak és nem is túl gyorsak, hogy ne tudjon reagálni rájuk. A távolsági harcot pedig mindig is szerette, ha az ellenfél nem tud visszalőni. Ilyenkor van ideje figyelni a környezetét, míg a keze új nyilat tesz az íjat tartó keze hüvelykujjához.
Ám bármennyire is meg van elégedve azzal a hellyel, ahol mintha semmi rossz nem történhet -egyelőre- vele, ez a sikersorozat is egyszer véget ér. Így történt, hogy az ötödik lövés előtt szokatlanul alacsonyan támadt az eddigi legnagyobb kődarab. Hirtelen abba kellett hagynia a szörny sünné alakítását és paripáját a kő felé fordítva szembe nézett a veszéllyel, ami valahol az ő combja magasságában érkezett. Pár lépést előre ugratva az utolsó pillanatban a paták felemelkedtek a földről és egy nemes mozdulattal átugratták ketten a fal darabkáját.
A lovas ekkor körbe nézett, hogy hol tart a csata...

*Látom, hogy a gyerek és a vörös köpönyeges fel kelnek az eszméletlenségből. De én még mindig a bogarakkal küzdök, amikor felnézek a pajzson hullámokat látok amik a város széle felé tartanak, de nem nézem sokáig, mert egyre több bogár jut bele a páncélomba és egyre kellemetlenebb a csípések is.
De hamarosan a föld is meg remeg és kisebb köveket és férgeket kap fel és repülnek felém ekkor a kezemet a fejem elé hogy megvédjem. Szerencsére ez sikeres volt, de látom, hogy egyes épületek összeomlanak ettől és azt látom, hogy távolabb tűz ütött ki ami nem jó jel, ha pajzs miatt be vagyunk zárva a városba.
De ez még most nem a legnagyobb, gond, mert valami kihullót az örvényből és egyenesen felém tart valamilyen skorpió szerű lény. Gyorsan előveszem a buzogányomat és elkezdem ignorálni a csípéseket, hogy az ellenségre figyeljek. Első csapásai elől gyorsan jobbra ugrok, majd megindulok, hogy oldalba kerüljem ezt a behemótot és rácsapok többet is az egyik lábára a buzogánnyal, de úgy látszik, hogy észbe kap gyorsan elkezd fordulni felém ezért inkább vissza hátrálok és várom a következő cselekvését.*

A lovon zsonglőrködő tünde sötétkék szemei mögött olyan gondolatok fogalmazódtak meg az új fejlemények hatására, hogy jobb is, hogy nem tudja Aldo és Markus, mik azok.
Az eddig is gyér eredménnyel vívott csata újabb szereplőkkel bővült, de a Sors szeszélyességének köszönhetően nem a kőhalmok bátor védői oldalára állt egyik jövevény sem. Pedig nem is akart volna panaszkodni Vogon annak, aki lecserélné őt a harcban és testévvel védené, hogy az ellenfél túl kevés vagy túl gyengének találtatik eddig. Igazán jó fej lenne és csendben tűrné, hogy minél többen azon kérlelnék, hogy ne kockáztassa a bőrét ilyen közel menni az ellenséghez.
Nem is vádoljuk a történtek ellenére, hogy közel ment volna hozzájuk, sokkal jogosabb lenne a rovarokat vádolni azzal, hogy az elf minden akarata, reménye és igyekezete ellenére ők jöttek közelebb, hogy s hogy nem...
~Túl sok dög ez már így. A mágus elemében van, szerencsére. De egyetlen csapás és vége az ő lángolásának... A kölyök meg nélküle nem sokáig bírja. Ki kellett volna nyírni ezt a nagy batárt, amíg túlerőbe nem kerültek.
Jobb lesz, ha néhány mágiának látszó trükköt bevetek én is.
*Így történt, hogy az óriás elé megidézte Lizát, az ember alakú illúzió lányt, akit kis kora óta valami különös rendellenességnek köszönhetően mágianélkülisége ellenére meg tudott jeleníteni. Remélte, hogy a nagy szörny átpártol legalább a folyton elugráló képzelet ellen, így jobb esélyt adva a túlélésre a vörös mágusnak és a gyereknek.
Eközben elrugaszkodott a nyeregből és előre ugorva végig hemperedett a földön, hogy megszabaduljon az őt egyre inkább csípő rovarok nagy részétől, hogy ez után a mellette zabolátlanul elvágtázó lovára újra felugorjon. Egy kis ideig gondjai voltak, hogy a csípésektől őrülten ugráló jószág hátán megtalálja a biztonságos helyét, de hamarosan már újra tudott az ő felé araszoló veszéllyel is foglalkozni.
Szaurus hátán hagyta, hogy megközelítsék őt a támadó rovarok, de még több lépésnyi távolságból vágtázott előttük. Majd az újabb nyílvesszők már ezekbe a jóval kisebb teremtményekbe süvítettek. Mindeközben többször oda-odapillantott az illúziójához, hogy kellő időben elugorjon, ha baj van. Remélte, hogy az érkező kisebb teremtmények már jóval sebezhetőbbek a fegyverével.
Viszont egy porcikája nem kívánta, hogy a biztonságosnak vélt távolságon belülre jöjjenek és az életét kockáztatva derítse ki, hogy valóban igaz-e ez.
Így érkeztek el néhány újabb lövés után egy égő hordók halmához, aminek az átugratásához fel kellett hagynia nyilazással és ha követik még őt a bogarak közül, akkor minden ügyességét a lángokon való átugratásnak fogja szentelni.

A vörösmágus ábrázata most már eltökéltséget s kíméletlenséget mutat.
- De, ha irtózom ezektől!- Sikítva tűröm, hogy megrázzon, de ez az utolsó, hogy elborít a félelem iszonyata. Esküszöm! Az utolsó... Nagyot nyelve dörgölöm a szemem. Újabb szörnyek jönnek. Hiábavaló küzdelmet látok...
Míg ő kék varázslatot tesz a kardjára. Kapaszkodok én a nyakába, de az eszem az máson jár.
- Te megedzetted a pengéd? Megtennéd ezt az én pengéimmel is? Kaszabolni én is tudok, és közel se kell engednem ezeket! Ha a torukba dobom a tőröm, és a fejüket lemetszitek, akár győzhetünk is!
Macskamód ugrok fel a vállán általvetni a lábaimat, aztán három tőrömet húzom elő. Jobbomban a két rövidebb, balomban a hosszabb.

Figyelem, amit csinál. Látom, nem akaródzik neki. Lélegzetvisszafojtva bámulom.
- Nem sokat használtad ezt a mágiát, mi? Képzelem, milyen nehéz lehet...
Sikeresnek látszik a manőver.
- Ha egy tőr van, az is elég jó, de jobb lenne legalább kettőt megcsinálni! Amíg az egyiket elhajítom, és utánamegyek, a másikat is tudnám használni. Utána azért eredek és emezt használhatom... jó esetben...
A micsodák özönére nézve csak rázom a fejem és máris kipróbálom az új szerzeményt, ha a mágusom engedi.
- Nyugi, rohadt gyors vagyok, uram! ne aggódj, te csak szabadítsd meg a sebesültet a fejétől! Merre akarsz menni?- Követem a pillantását.- A ló kéne, mi?- Vigyorodok el. Ravasz, nagyon ravasz... Jók leszünk együtt! Nyelek egy nagyot, hogy teljesen felülemelkedjek az iszonyomon.
Az elf felől utunkat álló, ágaskodva csapkodó óriás izé torának a kellős közepébe hajítom a tőrömet üvöltve:
- MOST!

*Hát ezt nem hiszem el a fegyverem hatástalan a lény ellen és még azok a kis sebek is begyógyulnak, amit okoztam az ütésekkel. A rovarok marása meg egyre jobban elviselhetetlen, már érzem, hogy vérzek a marások helyén ami nem jó jel. A nagy újabb csapást indít felém, de megint sikerült kikerülnöm, de ekkor egy újabb regés jött és az örvényből újabb lények jöttek, de ezek sokkal kisebbek voltak, mint az nagy dög.
Nem kellett soká várnom, hogy az egyik kisebb lény rám támadjon. ~Az istenekre már csak ez hiányzott nekem.~ Mondtam magamban, miközben kikerülöm a támadását. Ezután gyorsan vissza támadok és kétszer lesújtok teljes erőből a buzogányommal a lényre, amitől egyből földre kerül.
Nem törődök azzal, hogy él vagy hallott inkább elkezdek futni a többiekhez, mert én egyedül nem bírok ezzel a nagy skorpió szerű lénnyel. A rovarok is egyre jobban zavarnak és nem tudok megszabadulni tőlük a páncélom miatt. -Valaki segítsen egyedül nem bírok ezzel a nagy döggel!- Kiáltom a többieknek, miközben feléjük futok*

Vogon a lángoló hordókon sikeresen átugratva kis időt kap, hogy körbe nézzen, ki hogy is áll. Ekkor dönt a visszavonulás mellett Lothár, amit sajnál, mert az ő terve eredetileg az lett volna, hogy megbecsült hősükként meghal a harcban, miközben hárman a másik megidézett csótányt addig majd csak felhasogatják tüzelőnek valahogy. És ráérnek foglalkozni az evolyrani nemes ellenfelével az után.
Ezzel szemben nem hogy egyet nem sikerült ártalmatlanítani, de épp most nyitják meg a B Terv papirusz tekercsét és törik le róla a pecsétet. Az újabb ellenség megjelenésével a legkisebb esélye nem látszik, hogy győznek, így ideje mindenkinek olyan időpontban elhagyni a csatateret, amit magának jónak gondol. Egész jó számtanból a kereskedő és nincs olyan számolási szisztéma, ami esélyesnek mutatná őket. Minden baj okozója, Elneiros ájultan alszik a pajzs védelmében. Ha valaki fogadási szelvényeket árulna most a főtéren, hogy felébred-e időben és vissza tudja repíteni ezeket a lényeket oda, ahonnan jöttek, hát ő egy kisebb vagyont adna annak a fickónak, hogy nem így lesz. Majd felrántaná magához a nyeregbe és meg sem állna az első rendházig, hogy szakavatott mágusok szervezzenek egy igazi városban igazi védelmet ezek ellen a lények ellen.
De nem sok ideje volt képzeletbeli bukikon merengeni, ahogy a fogadás felvevőjének sem, ha itt lenne. Ha a nyomában rohanó lények el akarják kapni, két választásuk van. Vagy átrohannak az égő kupacon, amit az előző pillanatban ugratott át a lovával... vagy dönthetnek úgy is, hogy megkerülik. Bármelyiket választják, nyert egy kis időt. Ekkor repül Markus kezéből a második tőr az óriás nyaka felé. A sötét tünde nem ismerte fel a varázslatot, de azt látta, hogy valamit rátett előtte a vörös mágus, így egy nyilat küldött a tőr mellé. Csak egyet, mert elég sokat kilőtt már eddig is és a városból való kijutáshoz lehet kell még egy kevés tartalék belőlük. Nincs ideje felmérni most még, hogy a kisebb lényeket mennyire vetette vissza az eddigi lelkes munkája az íjjal, de remélte, hogy a tőr mellett becsapódó nyíl tesz valami kárt még. Ennyit megér, hogy segítse az össztüzet.
~Segítek a koncentrált támadásban a lény ellen, mert kellenek olyanok, akik itt maradnak és feltartják ezeket az istenekcsapásait, amíg én időt nyerek elvágtázni innen. Az emberek gyermeki gondolkodása hajlamossá teszi őket arra, hogy ilyen vesztes helyzetekben itt maradjanak és harcoljanak az utolsó vérükig. Az elf meg bölcs nép, nem tesz ilyet.
*Egy szemrebbenésnyi időt még megenged magának, hogy lássa az iménti lövése eredményét. Hasznos lehet még minden tudás az ismeretlen megidézett teremtményekről, ha találkozna a város külső részeiben is eggyel. Bár nem szándékozik akkor se leállni vele harcolni, de tudnia kell, ha félnek valamitől.