A Főtér

A furcsa némaság pecsétje megköti a nyelvemet, a szavaimat, így a saját véremből formázom meg azokat a szavakat, melyeket kimondani nem tudom. Látom, hogy a fehér hajú férfi ajkaink mosoly játszik, én pedig elfintorodom, nemesi hölgyhöz nem illő módon. Legszívesebben leköpném ezt a férfit, aki így játszadozik velem, de biztos vagyok benne, hogy csak ő tudja megszüntetni ezt az átkot, így nem lenne jó idő előtt felbosszantani. Habár tanultam alázatot, nem szeretem. Most viszont nincs más lehetőségem. Csak határozottan, pislogás nélkül nézek a vörös szemekbe, és mintha magamat látnám bennük. Az a határozott, fellengzős pillantás, mely öntelt és magabiztos, mint én. Egy fekete tőrt húz elő a háta mögül, én pedig erőteljesebben markolok rá a kardomra. Vajon harcolni fogunk? És vajon melyikünk fog nyerni? Figyelem furcsa mozdulatait, mintha valóban tánclépéseket tenne, mintha valóban táncba hívna. De ez veszélyes tánc... Kíváncsian hallgatom a szavait, de feszülten figyelem minden egyes mozdulatát, hogyha támad, akkor egyből tudjak válaszolni tánclépésére egy újabbal.Készenlétbe helyezem az izmaimat és a figyelmemet. Egy pillanat múlva, mikor befejezi a beszédet, meg is indul felém, tőrjét kardomhoz csapja, mely hangosan csattan a kietlen, néma pusztaságban, és a falak verik vissza a visszhangot. Izmaim megfeszülnek és erőteljesen tartom a tőrt, bár érzem a hatalmas erőt. Halkan felnyögök, bár még nem hallatszik a hangom. Hirtelen kapja el fehér ingemet, és húz magához. Az egyik kezem mellkasának feszül, és közvetlen közelről nézek fel rá. Szeretem ezt a testhelyzetet, főleg, hogyha férfivel van dolgom. Csábosan elmosolyodom és felvonom a szemöldökömet, bár sejtem, hogy erre a férfire nem hat olyan könnyen a csáberőm. Szembe nézve akaratot és eltökéltséget láthat. Hogy élni akarok-e? Hát persze, de talán mást is szeretnék ettől a férfitől. Először is a hangomat, a beszédkészségemet. Másodszor pedig... Nos, amit kaphatok tőle... Kimondja a szót, mire érzem, mintha valami súlyos csomó került volna le a nyelvemről. Lassan elengedi a ruhámat, én pedig hátrébb lépek tőle, ismét megszorítom kardom markolatát.
- Ezek után miért kellene elárulnom, hogy ki vagyok? - csattanok fel, hangom határozott, ám sértett, mint egy kisgyereké.
- Lumel'Auvrea, a vérelfek városának trónörököse vagyok! - húzom ki magam.
- És gyűlölöm, ha játszadoznak velem! - vicsorgok, majd hirtelen mozdulok és a férfi derekához csapom a kardom.

Mikor végre lekerül a pecsét az ajkaimról és ismét tudok szólni, határozott, szinte durcás hangon árulom el, hogy ki is vagyok. Úgy tűnik, hogy a férfi vagy még nem hallott városomról és népemről, vagy egyszerűen nem érdekli a dolog. De úgy vélem, hogy az előbbi, hiszen elég gunyorosan pillant rám. Gyűlölöm az olyan embereket, akik nem tisztelik el a nemességet, és azt, hogyha az ember igenis valaki. Határozottan jelentem ki, hogy utálom, ha játszadoznak velem, és már lendül is a kardom, de a férfi is gyors. Elugrik előle és csak egy gombja hullik a földre, lágy porfelhőt okozva ezzel a földön. Figyelem a gyors, határozott ugrását. A megjegyzésére ismét dühös leszek, ám kivárok, nem rontok neki egyből, meghagyva a lehetőséget neki is a támadása és a felkészülésre. Hiszen ki tudja, hogy mit akar csinálni velem és hogy mennyire ért a harchoz. A közelharchoz. És személy szerint egész jó vagyok a közelharcba, de az íjat mégis jobban preferálom, mely most is ott lóg a hátamon. Gyors mozdulattal dobja le a kabátját és a táskáját, majd dárdáját felé fordítva néz rám és kajánul vigyorog. Dühömet nem tartom vissza, és határozott ugrással fordulok felé, kicsit oldalt, hogy a dárda mellett ismét az oldalába vágjak.

Nem szeretek harc közben beszélni, felesleges fecsegésnek tartom, elterelő hadműveletnek, és aki terel, az valamiért sunnyog és nem áll ki teljesen, tisztán. Határozott mozdulattal ugrok a férfinak, és a kardomat az oldalába vájom, habár nem olyan erősen, hogy csontig hatoljon a vágás, inkább csak hogy érezze, én sem játszadozom, és én is tudok úgy harcolni, ahogy esetleg ő. Sejtem, hogy nem fog nagyon elvérezni, hiszen ahogy ő is mondta, vérmágussal van dolgom, bár nem tudom, hogyan is lehetséges ez. Gyors mozdulattal ugrok vissza, hogy védhessem az újabb támadást, ami most a mellkasomat éri: a férfi a tenyerét tapasztja rám, és határozott lökéssel küld hátrébb néhány métert, hogy a falba csapódjak. Kiszorul a tüdőmből a levegő, és hangosan nyögve érkezek meg a falhoz, majd csusszanok le a földre.
~Ki a franc ez?~nyöszörgöm gondolatban, és igyekszem megcsóválnia fejemet, majd újra talpra állni. Veszek egy nagy levegőt, ismét megdolgoztatom a tüdőmet, majd a férfire nézek.
- Nem vagyok olyan talpnyaló nemes, aki nem ért semmi máshogy, csak az üres fecsegéshez, és a diplomáciához. - köpöm a szavakat. Ironikus, hogy pont erről volt egy nem túl kedves vitám apámmal, mielőtt ide jöttem.
- Sajnálom, hogy vérmágus létedre nem hallottál a vérelfekről. Remélem, hogy hamar pótolod ezt a hiányt! - jegyzem meg és figyelem, hogy mit is csinál a férfi. Eldobva a dárdáját puszta kézzel igyekszik nekem indulni. Határozottan húzom ki magam, és büszkén, felemelt fejjel nézek le a férfire. Meglepő mozdulattal állítom bele a kardomat a földbe, ami még kicsit rezeg is.
- Nem akarok harcolni veled. Nincs időm ilyesmire. Egy tekercset keresek a régi könyvtárban. Tudod hogy hol van, vagy nem? Ha nem, menj Isten hírével és hagyj békén, ha pedig igen, akkor mutasd az utad. Fizetek is érte, ha kell. - a hangom határozott, és szinte parancsoló, érződik benne a nemesi hangsúly. Állom a férfi tekintetét és így, immár fegyver nélkül várom a reagálását.

A férfi elég határozott, azonban meghallgatja, amit mondok és szerencsére nem is támad rám. Hiszen én letettem a fegyvert, azt hiszem, hogy nagyon undorítónak kellene lennie ahhoz, hogy ezek után megtámadjon. Elárulja, hogy nem mágus, amit annyira nem értek, hiszen akkor hogyan is tud varázspecsétet irányítani? Hogyan is tud megnémítani egy ilyen elfet, mint én? Ismét összeszorítja az öklét, éles elf füleim hallják a roppanásokat, de nem rezzenek tőle. Rossz ízületek, kellemetlen, főleg idősebb korára lesz rossz. De hogy nem rémít meg, az biztos. Ismét szóba hozza a pecsétet, én pedig sértődötten, felemelt állal nézek fel rá, düh csillan a szememben. Meg akar némítani? Hát tegye! De nem fogok megalázkodni egy ilyen senkiházi előtt, aki még arra sem képes, hogy harc és fizetség nélkül adjon egy útirányt. Mikor kimondja a szavakat, értem, ahogy ismét mázsás súly nehezedik a nyelvemre, a torkomra és habár nem próbálom ki, érzem, hogy ismét elvette a hangomat. Hát ez remek... Nem vagyok egy fecsegős elf, de azért szeretem a hangomat. És biztos vagyok benne, hogy más is. Nyitnám a számat, de inkább nem próbálkozom, nem akarom, hogy gúnyosan kinevessen. Hirtelen lép elém, én pedig felnézek rá. Figyelem minden izmának rezdülését, hallom, ahogy a szíve a vérét pumpálja és szinte érzem, ahogy a meleg folyadék száguld a testében, az ereiben. Mikor az államhoz ér, hagyom és lassan lehunyom a szememet és felsóhajtok. Mikor a csinos arcomat dicséri, hirtelen kinyitom a szememet és vörös szememben bujaság és vágy lángol, mely - hogyha tényleg férfi - biztosan hatással van rá is. Igyekszem nem elfintorodni a férfi szavaira, hanem csak izgatóan nézni rá. Ezzel már sok mindent értem el, és sejtem, hogy most is el fogok érni valamit. Lágyan megnyalom az ajkamat, ahogy a férfi hátrébb lép. Elárulja a nevét és elmeséli, hogy alázattal kérjem tőle a hangomat. Felvonom az egyik szépen ívelt szemöldökömet, és kecses léptekkel sétálok hozzá közelebb. Lassan felemelem az egyik ujjamat, lágyan és izgatóan végigsimítok az ajkamon, enyhén megnyalva az ujjamat, majd lassan a férfi ajkaira teszem azt, jelezve, hogy bizony van, amit megtennék, hogy visszakapjam a hangomat.