Városhatár

Az elfek hagyják őt. S ha a férfiak beszélgetnek, Mia a fáradtságát épp annyira bírja legyőzni, hogy sertepertél a sérült tündék között. Nem kíván beleszólni abba, mi lesz az útjukkal és Balál tervével. Öngyilkosságnak tartja, de hallott odahaza katonákat, akik nagy szorongatásból csodaszámba menően menekültek meg és tértek haza...Haza...megint az otthon... fejébe tolakszik a jelenet, amikor részvéttel volt a másik hontalan, Aldo felé és ő kihasználta ezt. hogy tehette?  És ő maga meg hogy hagyhatta? Most nem igazán érti magát. Szereti a Sárkánylovagot... vagy mégsem? Vagy csak aki volt egykor? Vajon lehet e még újra kerek egész? Bárcsak erős hatalommal bírna és összerakhatná darabjaiból...Talán sikerülne. De már messze jár, talán el is hagyta Sendelt. Ez már múlt idő...
Most Mia kimerültség szélén egyensúlyozva, cikkázó gondolatok közt észre se veszi, hogy gyakorlott gyógyellátása közben eltávolodik a társaitól. Igaz az elfek figyelő tekintete előtt, de ők bizonyára azért lejjebb adták a gyanújukat. Így egy kötést akar ellenőrizni, mi láthatóan nagyon átvérzett s egymaga hajol a katona fölé. Félrehajtja a sűrű homályban a vöröses nehéz köpenyt a kötésről. A fakó, erős kézfejre teszi apró tenyerét. Mintha adhatna most erőt bárki rászorulónak. Sóhajt a lelki súlyok alatt és ... elkerekedik a szeme a sötétben. Némán felsikolt:
- Aldo!

//Sárkánytánc - Mia//

*Legutóbb időben eltudott teleportálni a vészhelyzetből. Igaz, akkor a feje bánta volna, most meg csak a lába. Viszont a seb elég mély lett, szerencséjére nem szúrta át a combverőeret, hanem annak egy kisebb ágát. A szúrt sebet percek alatt ellátták az elfek, akik közé váratlanul betoppant. Eszméletét nem veszítette el egy pillanatra sem, viszont a kimerültségtől és a lépten-nyomon összeszedett sérülések miatt egy idő után elnyomta az álom a sátorban. Ahhoz képest, hogy esze ágában sem volt háborúsdit játszani, sőt nyíltan még az ellenségre sem támadott mióta itt van, úgy érzi, szépen kivette a részét a körülötte dúló csatából.
Arra ébred, hogy egy könnyed női kéz érinti meg kézfejét, de mire bármit is szólhatna, a kéz tulajdonosa nevén szólítja.*
- Mi? Mi a...Mia?!
*A következő mozdulata, hogy kezét elkapja a Miáétől majd minden erejét összeszedve megpróbál felülni majd felegyenesedni. Amennyiben Mia felé nyúl, vagy megpróbálja megakadályozni, finoman, de határozottan ellöki magától.*
- Hagyjál! Meghoztad a döntésedet, hát én is. Soha többé nem akarlak látni!
*A kijárat fele veszi az irányt, de ahogyan sérült lábára lép, az meg is adja magát és összerogy. Most veszi észre, hogy a kötés is teljesen átvérzett.*

Mialatt Ruton asszony a sebesültek közé lépve szorgoskodik, Balál terhét, Akyrtepet is közéjük helyezik az elfek. A vezérük, bizonyos Ylyndar elé vezetik őket.
- A nevem semmit sem mondhat neked. Nem tartozom mágus rendbe, se a seregbe. Én nem vagyok túl érdekes. Ám egy oldalon harcolunk! Balál Tangeran szolgálatodra! Ez itt Akyrtep- biccent  feléje-, aki régen és most is a bajtársam volt, míg maga alá temette egy ízzó fal. Tudom, sötét elf, mégis kérlek, segítsétek a gyógyulásban, amennyire lehet! Teljesen hontalan, a multjának, talán családjának elvesztett nyomait keresi...Emez a barnamágus Shuga. Az ifjú hölgy már bemutatkozott....khm..
Megvárja reflektál-e az eddigiekre Ylyndar, majd lehetőség szerint félre eső helyre áll, hol nem hallhatja őket mindenki. Láthatóan rögzült gyanakvása, avagy valami mondandóját nem kíván közzétenni.
- Uram! Volna itt egy terv, amit Ruton aaszony említett. Azon az eszement ötletemen alapszik, hogy a sárkányok gyógyító helyét megtámadva kettéhúzhatnánk az erejüket és egyben csapást mérhetnénk a gyenge pontjukra. Oda tartunk. Ahogyan a hölgy mondta, még az éj leple alatt jó volna odaérnünk. Ám varázstudó és katona bajtársainkból kifogytunk az úton...Nem tudom, tudnál-e támogatni bennünket? Ha kivánod, elmondom az ötletem amit kidolgoztunk Shugával!
Azzal, ha Ylyndar hallani akarta, elmondta, vagy elmondták neki ők ketten, miként is tervezik kivitelezni az őrült tervüket. Kezdve onnan, hogy Balál runás varázskövének, mit érinteni is métely s tetszhalál, hogyan erősítenék fel varázslattal a hatásat, s szórják azt szét a kő körül hangrobbanást idézve elő, folytatva azzal, hogy ő vállalta teleportálva bejuttatni a sebesült tábor sűrűjébe a követ akár az élete árán is. Tekintve, hogy ereje fogytán s a teleport sose volt erőssege. Befejezve ott, hogy a tetszhalálba taszítottakon mutatnának példát,hogy jár az a sárkány, ki seregeikkel kezd...Nem tudta, mennyit értett az egészből az elf vezér. Azt viszont igen, hogy ha megérti, talán nem habozik segíteni néhány fővel őket, ezért igyekezett jól összefoglalni, s hiteles lenni.
Igaz, hogy mikor a végére ért s pont azt kérte, kérdezzen Ylyndar, akkor valami megtört benne....egészen mélyen...megrogyott. majd hirtelen a lába is. Ha ült, tartása meggörnyedt. A haja és szakálla ismét ősz tincseket nevelt csíkokban és nőni kezdett szabálytalanul. A szemei elrévedtek és légzése percekre elakadt. Olyan volt, mint ki ott sincs.
Zihálva kapkodott utána levegőért. Titokzatos könyvét előkotorva írni s rajzolni kezdett mit látott. A főszereplő egy bőrruhás fekete nő volt egy pincejárat mélyén.
- A fekete sárkány!- Nyögte rekedten,mikor meg bírt szólalni.- Fúria... Így már érthető a korán beállt csend! Rá...ta...lált a vezérkarra!

//Mese sárkánytánc//

Eszem vesztem hogy elfek fognak ránk fegyvert, legszívesebben széttépném őket és ennék a kihűlő testükből. De sajna most szövetségesek és a sárkányból degradált selejtes démon nem eszi meg szövetségeseit. Még ha az ötlet nem is hülyeség. Balál tart rögtönzött bemutatót, én korrigálom kicsit.
-Én a Birodalmi mágusokhoz tartozom, szóval köszönünk minden segítséget.
És Balál bele lendül csak ontja magából a szavakat közben én némi számolást végzek felmérem hányan is vannak. Elsütök egy csendes életerő érzékelő varázst ami a közelben egy ismerőst bök ki kezdetnek, lehet hogy meg kéne néznem ki az? Mindegy nézzük a számokat. Az elf hadúr néha kérdez lassításra készteti a szürkét, aki csak mondja mondja és nem áll be a szája. Aztán Balál szemei fent akadnak és Rajzolni kezd amit rajzol nem tetszik és amit mond mellé pláne nem.
Gyakorlatilag egyszerre ismerjük fel kedvenc fekete nőstény sárkányomat aki a fejemet birtokolja.
-Nini Fúria...-majd elharapom a megkezdett mondatom, hisz kicsi az esélye hogy egy hozzám hasonló külsős béna mágus ismerje Fúria őnagysága hát mit ne mondjak vonzó alakját. És buzgón remélem hogy mindenki Balálra figyelt és nem ránk.
-Már miért változna meg szimplán kikergetjük őket mi a garancia hogy megtörtént és különbem is ki ez?

-Kém? Balál? Ezt kizártnak tartom. Nem rég végzett egy humán alakban rejtőző sárkánnyal, ahogy én is végeztem eggyel~Reménykedjünk benne kerge démon~Balál ugyan fura alak de segített megtalálni a merénylőt és társát akik megöltek egy fehér köpenyest. Az életem is rá merem bízni Balálra, ha kém akkor én is ~Néha befoghatnád, pontosan tudod hogy miért, lehet hogy kergék voltunk már sárkányként is és ezért öltek meg hm? Ne adj tippeket Ylindarnak, nofene ez a név honnan került elő mintha már találkoztunk volna vele, nos remélem nem mert akkor hülye gyerek erősen pácban leszünk.~ Tehát kérem mindenképp óvatosan menjenek a hely felé.
Türelmesen várok és Balált figyelem majd eszembe jut Mia.
-Elnézést a hölgy kevés ruhában merre is távozott, remélem nem tünt el....

// Elnézést, de betegség miatt nem tudtam időben feltenni ezt, már korábban irtam meg. Látom egyszerre tettük fel a mesélővel, de most nem tudok ujat írni sajnos. Szeretném így hagyni nagyon fontos mondanivalói miatt, úgyhogy kérlek ezt értelmezzétek a jelen helyzethez mérten, Ylyndar, Shuga és Kedves Mesélő!//

A szürkemágus lassan eszmél a valóságra. Míg feltápászkodik a földről, több faj változatos káromkodásit nyomja el részben a bajsza alatt. Láthatóan gyűlöli, hogy ilyen kiszolgáltatott helyzetbe kerül, vagy amit nem tudhatnak, magát a látomásokat is.
Egyenesen Ylyndar közelébe megy, ha engedik, és egészen halkan így szól a tündéhez:
- Bölcs döntés. Jól tetted, Ylyndar, hogy maradtál, s nem adtál ki azonnali visszavonulási parancsot.- Közben szórakozottan, elmélázva igazította el a szeméből előre lógó, hosszú, ősz tincsét, majd mintha csak mellékesen morfondírozna magában, s nem megerősítésnek szánná, mégis jól érthetően folytatta:- Nálad az igazság, meg kell bizonyosodnunk, mi is történt s megtörtént-e. igaz, ami ebben a könyvben, ahogy atyám nevezte, a Valóság Könyvében le van írva, vagy meg van rajzolva, az kivétel nélkül megtörtént, vagy meg fog történni...
Ráharapott az alsó ajkára s pár pillanatig kicsit zavartan fürkészte Ylyndar tekintetét, hisz többet mondott örökségéről a tündének, mint szeretett volna. Minden tisztelete a tündéké, de azért gyorsan visszatért eredeti mondandójához.
- Ha vezérnek való lennék, és maradnék, én magam két lehetőséget látnék, vagy továbbmegyek az akcióra, mit elterveztem és végrehajtóm legjobb tudásom és lehetőségeim szerint, ha a fene fenét eszik is, hátha megoszthatom a városhatár és a város belseje közt a sárkányok erejét; Vagy bemennék a központba s ott keresném meg az ideiglenes gyülekezőhelyüket, egy kissé módosítva a tervet. Ám a választást gyorsan kellene megtennem, mérlegelve azt, hogy vajh' mennyi időnk maradt, mielőtt elterjedhet éjszaka a sárkányok páros járőrözése közben a híre annak, ami esetleg az emberi vezérkarral történt. És vajon a sárkányoknak, főleg ennek a Fúriának vajon eszébe jut-e elhíresztelni a városban, legkésőbb hajnalhasadtával, ami történt. Az is egy taktikai lépés, mivel számolnom illenék.
Mintha csak megerősítésképpen történne, a két sárkány a közelben leszáll, de ha sejtenek is valamit a csapat ottlétéről, semmit sem tesznek. Aztán Balál még szintén a falhoz lapulva ezt mondja:
- Ha számolnál hasonlóképpen te is, megkérlek, számolj azzal is, hogy kijutnunk a városból jelenleg szinte egyenlő a lehetetlennel, bemenni a város szívébe pedig a vakmerővel. És van itt még valami, ami rám semmiképpen, de rád, uram, teljesen igaz...
Megvárja, hogy Ylyndarral  a tekintetük összefonódjon ismét, s csak akkor fejezi be.
- Egyetlen személy van a városban, ki minden seregeinket vezetni képes eme helyzetben.Te, Ylyndar. S bár már évekkel ezelőtt felhagytam katonai szolgálatommal, szolgálatodra felajánlom e csatában a kardomat, az íjamat s mi fontosabb az utolsó csepp véremet Parancsnokom! Rendelkezz velem! S ha véget ér itt a városban, az oldjon fel neked tett katonai esküm alól! Ám az Istenekre, bármikor leteszem neked újra, ha túléljük Sendelt s még találkozunk! Miért nagyon fontos a döntésed? Ha Sendel elveszik, nem állítja meg a sárkányokat semmi kelet felé. A kereskedelmi utaknak pedig végük. A menekülési utakat délre immár egykönnyen vághatják el...Ez pedig Lanuria vesztét jelenti. Ám, ha nem is nyerhetünk, de megállítjuk őket, időt nyerünk az országnak a védelmi vonalak rendezésére. Adj hát parancsot uram! Mit tegyünk?

*Nyilván nem megy tovább, mint amennyire az ereje engedi. Hagyja, hogy a katona visszakísérje a gyógyítóhoz, s erőtlenül befekszik iménti fekhelyére. Amennyiben Mia még a sátorban van, tekintetével messzire elkerüli, ha közeledni próbál hozzá, nem tűri, hátat fordít neki.
Tudja, hogy magatartása 180 fokos fordulatot vett Miával szemben, hisz ő miatta jött be e lángoló katlanba, de azóta történt egy s más, s míg testét egyre súlyosabb sérülések érik, belső énjét már halvány fátyolként érzi szertefoszlani. Egy ideje nem tud különbséget tenni Constantine, sem Aldo között. Mi van, ha egyikük sem létezik már, s helyüket átvette egy harmadik, Antoniushoz hasonló apátiás, abuliás lény. Mi van, ha nincs visszaút sem már? Minden összemosódott...*

Amikor Ylyndar közölte merre keressem Miát köszöntem és léptem is mielőtt olyat is elmondok amiről totál nem kellene tudnom. Több kört futottam mire megtaláltam a sátrat ahol Mia segédkezhet. Legnagyobb meglepetés mégsem ő volt hanem Aldo aki kötéssel a lábán feküdt nem kevésé durcásan mint egy gyerek akinek nem csak elvették a játékát de az orra előtt törték össze.
-Helló Mia készülj lassan megyünk a hős szerintem nem kér a segítségedből, szedd rendbe a ruhád és menjünk hamarosan itt se lesz jobb. Szöszi te meg ne duzzogj gyere velünk addig se lépsz bele minden szarba és túl is éled. És ha még mindig kedvet érzel hozzá ha végeztünk akár meg is ölhetsz majd csak ne hidd el azt a sok maszlagot ami a fejedben járhat.
Amint végeztem a kis buzdító (vagy a bosszantó jobban hangzik?) szövegemmel türelmesen végignézek a sátron az elfünket leellenőrzöm aztán vissza térek a vezéri sátorhoz.
-Nem akarok újabb negatív dolgokat közölni de perpille az élő vezérekre pályázhatnak ahol megtámadják a járőr díszsárkányait erősítés fog érkezni. Aztán módszeresen kipucolják a maradékot. Legalább is én ezt tenném Furia és a helyettesei helyében. Te elég előkelő helyen állsz a listáján, szóval csak óvatosan.
Oda sétálok Balál mellé- Ha jobban vagy menjünk mert ha kiszúrják ezt a tábort nekünk lőttek.

//Mese- Sárkánytánc//

Rezzenetlenül nézi végig, amit Aldo művel. Túl van minden bántáson. Arcizma se rezdül, amikor összeesik a fiú az ajtóban.
Látott már hasonlót, nem kellett érte messze mennie, atyja lélektörő, lélekölelő varázslatai nem voltak gyakoriak, mert ezeket még ő is kegyetlennek tartotta, de nem egyszer hoztak hozzá a birodalomból például kémeket, akiket aztán valószínűleg bábként viszaküldtek oda, ahonnan jöttek. De az is előfordult, hogy Mia gyereklányként kilesett titkos jeleneteket a bezárt ajtók mögül...nem egyzsrr előfordult, hogy meglátta az arcukat, a szemüket ezeknek az embereknek, ahogy elmúlt belőlük a küzdés vágya és elmúlt minden emberi mélység, mindaz ami az embert emberré teszi. Aldo lelkéből is távozni látszottak majdnem az utolsó foszlányok. Mintha elmúlt volna apránként mindaz, ami a múlthoz köti.
Így Mia csak állt és nézte őt. Vagyis azt az ellelketlenedő lényt, amivé válik. Hiába olvasott annyi könyvet erről, a gyakorlata elenyésző volt megállapítani, pontosan milyen stádiumban van. Most valahogy kevésbé tűnt veszélyesnek őrá, vagy sebezhetőnek a szó szellemi értelmében. Mint egy zombi. És a lány útálta a zombikat. De valószínűleg hamarosan pontosan ettől lesz igazi veszélyforrás. Nevezzük nevén, gyilkológéppé válhat, hiszen Aldo egy harcos, csatamágus, nem kevés gyakorlattal. Ha nem történik valami, meg fogja öletni saját magát.
Megpróbálta elképzelni, hogy akik ezt az elrontott, félbehagyott kínzást végezték rajta, vajon mi célból tehették és milyen feladatokat akartak ráróni. Ezt kideríteni csak egyetlen mód van, Evolyranba kell mennie! Meg kell keresnie ezeket a szörnyeket. Kikémlelni őket és megtanulni a varázslatokat, amikkel dolgoznak. Egy dolog állhat az útjába. Az idő. Ja, és még egy. Aldo Barras személyesen.
Mire a vörösmágust visszakísérték az ágyra, ahol lenyhén szólva letargiába esett, Mia meghozta a döntését. Ha túlélik Sendelt és pihen kicsit valahol megbújva, amint bír, Evolyranba utazik. A hajóút hossza miatt aggódott, de még van egy kis ideje kitalálni, hogy megkerülhetné-e. Könyörögni fog az Istenekhez, hogy segítsenek neki a leggyorsabban átjutni a távoli földre, s megtalálni Aldo megkínzóit!
E percben Shuga lépett hozzá, mondván, hogy induljanak.
Hálásan pillantott rá ezért, hogy megtörte a gondolatait.
Annyira gyűlölte, hogy így használnak fel embereket, hogy örült, ha minél kevesebbet kell ezzel foglalkoznia az evolyrani varazslókkal való találkozásig. Ám nem tud mást tenni. Úgy hitte, hogy nincs a világon senki más, aki megtenné, hogy segít Aldon. Neki pedig minden adottsága kéznél van. Ha másképp nem megy, ki kell tanulnia és megtenni, amit lehet.
- Aldo nem hiszem, hogy velünk tart. Induljunk!

Ylyndar kérdése mélyeb megérinti.
- Elcsigázott, fáradt és sebesült katonákat látok Ylyndar!

Végignézett más szemmel is rajtuk.
- Még van bennük erő, ha összefogod őket!
Hamarosan megérkezik a hírnök a központból s megeròsíti Balal látomását.
Aztán a vadász nagy levegőt vett.
- Megtisztelsz Ylyndar! Köszönöm a társaim nevében is! Elfogadom a segítséget! Azonnal induljunk!
Shuga is ezt mondja, nem késlekedhetnek tovább.
Amint mindenki összeszedi magát indulhatnak. Balál még utószor visszapillant az ajtóból, hátha csatlakozna Hófehér, de immár nem sok reményt fűz hozzá.
Odakint az éjszaka csendes sötétségbe burkolta a romvárost. Elégedetten végignéz a csapaton.
- A városhatárig nem minket fognak keresni. Valószínűleg csak a város csapdái állhatják utunkat. Ott viszont biztosan át kell majd jussunk megfigyelőállasokon. De addig kisebb sejtekben juthatunk el legészrevétlenebbül! Onnan pedig egyenesen a sebesült táborukba kell mennünk! Most tehát osszátok be magatokat a sejtekbe, és gyerünk! Nem késlekedhetünk tovább!

-Na nézzük eltökélt célja hogy ki irtson minden kétlábút aki zavarja. De ez csak terelés valójában a sárkányokat akarja kiszabadítani a börtönükből.-nézek a vezérre- Ha igaz amit Balál állít nem fizikai támadást fog tervezni hanem össze akarja zúzni a maradék akaraterejüket és ezután végezni minden potenciális veszély forrással. Bárkivel aki elég erős ahhoz hogy a kiesett vezetést pótolja. A helyében a vezérkar  tetemeit szórnám szét, és ahol erre harcok alakulnak ki elpusztítanám. Furia érdeke mint mondtam nem a háború csak a sárkányok egyeduralmának visszaállítása plusz az örült rabok vissza hozása a 800 évvel ezelőtti börtönükből. -Csendesen megrágom mit is kellene mondanom mielőtt Balálal távozunk, majd úgy döntök sokkolom kicsit- Emlékszel ki volt az utolsó sárkányok egyike? A kis vörös nimfára akinek valójában a győzelmet köszönhettétek és a szerelmére? Nos rossz hírem van Lanuria földjét tapossa újra és ti észre se vettétek.
Balált támogatva kisétálok már ha engednek ha nem akkor félre tolom őket nekem ők nem parancsolnak.

//Mese: Sárkánytánc//

*Az egyik sebesült katona könyökölt fel, s fordult a mágus felé, Aldo viszont csak annyit látott, hogy mozog a szája. Szavai értelmetlenül eltorzulva jutottak fülébe, egyszerre zúgott minden szó és gondolat fejében, mintha egy zuhogó vízesés közepén állana. Aztán bejön Shuga is, s ágya mellé állva intézi mondandóját Aldohoz, de mágusunk szintén nem ért meg semmit. Nagy nehezen felül ágyában, kezeit ökölbe szorítja, mintha megütni készülné a barnaköpenyest, de rögtön vissza is hanyatlik. Ezután még látja Miát távozni a sátorból Shuga társaságában és ez elég is, ahhoz, hogy szemeit jó időre becsukja. Álomba is szenderül.
Nem tudni mennyi idő telhetett el, viszont az éjjel még mindig tart, amikor felébred. Az az éles zúgás most nincs ott a fejében, a lábában is kicsit a fájdalom mintha enyhült volna. Ami viszont leginkább meglepi, hogy mindent olyan könnyűnek érez, ahhoz képest, hogy eddig malomkő nehézségű súlyok húzták mind lelkét, mind fejét. Viszont ez sem lehet jó jel. Általában akkor szokott minden testi meg lelki kín ennyire pihekönnyűvé válni, amikor már az ember feladta és jön érte a megszabadító végzet. Legalábbis így rémlik neki valahonnan.*
~De nem, nem adhatom fel. Én soha!~
*Nemsokára az is feltűnik neki, hogy körülötte minden olyan csendes, mintha egy földalatti verem legmélyebb zugában lenne, elzárva a kinti világtól, az élet zajlásától. Hát valóban ez lenne a vég? Gondolatai, melyek akár az utolsóak is lehetnek, vissza-visszatérnek életének nagyobb fordulópontjaihoz. Meg lehet keresik a hibát, hol ronthatta el.*
~Glorien! Milyen szépen kezdődött és hányszor véget is ért. Igaz, minden véget ér egyszer, de a mi történetünknek lehetett volna más befejezése. Talán ha nem erőltettük volna valahányszor az újrakezdést. Ha megálltunk volna az egyik után, mint például amikor én hagytam ott szándékosan, mert az éjszaka teremtményévé váltam. Örök életem volt és elcseréltem erre a befejezésre, ahol minden bizonnyal már ő sem él, sem egyik gyermekünk, s nem sokára én is követem...~
- Nibelon!!!
*Kiáltott fel az éjszakában minden erejét még egyszer összeszedve. Utolsó reménye, hogy talán az istenség újra lesz olyan kegyes és beavatkozik, mint eddig is oly sokszor. Már megfogalmazódott a gondolat benne, hogy mit kérne tőle, ha valóban megjelenik, de vajon érkezik-e megváltás az éjszakában vagy soha többé nem lesz már hajnal számára?*

- Risan…
- Ez lehetetlen….! Azt hétszáz éve nem nyitott aki senki. Nem juthatott ki.
- Ki vagy te valójában?
-Egy barát, akinek fontos hogy túlélje mindenki ezt a katyvaszt mert ami utána következik senki nem fogja megköszönni se ti se a sárkányok ki ideát maradtak. A nevem úgy se mond semmit Shuga vagyok barna köpenyes. És szeretem meghallgatni vándor madarak pletykáit és egy nyomorékra vadászom lassan 20 éve. És Ylyndar vigyáz magadra sok múlhat rajtad.
Majd kilépek hogy menjünk már, idekint türelmesen várok legalább is ezt az arcot látják viszont szívesebben lennék bárhol máshol mint itt.
-Balál mozgasd meg a testedet mert ide alszom és nem szeretnék Darlath-ba botlani mozgás.
Amikor végre elindulunk elfekkel vagy nélkülük szinte fütyörészni lenne kedvem de sajna kihagyom mivel nem tervezek korai halált. Ylyndar és serege változtathat de akár el is pusztulhat tervünk őrültség de kedvemre való amire készülünk biztos halálba vezet de így van esélyünk drága Furia röpködő gyíkjait meglepni és néhányukat még súlyosabb állapotba hozni amint feltöltődöm a kristályokkal élesítem az alkarvédőm fegyverzetét is hisz nem azért "kaptam " hogy élettelenül lógjon a kezemen. Amennyiben Balál kristálya passzol az utolsó üres helyre majd azt is elhelyezem így teszem halálossá a végzetüket. Ha nem akkor aktiválásnál helyezem a markolat végébe és így fogom használni. De most futás.

//Mese: Sárkánytánc - Dremer//

*Már megfogalmazódott a gondolat benne, hogy mit kérne tőle ha valóban megjelenik Nibelon. Vissza, vissza mindent! Még ha az elmúlt időt nem is lehet már visszakapni és a belekarcolt hibákat kijavítani, legalább azt az állapotot ami az átváltozás előtt volt újra visszaszeretné állítani. Amikor még vámpírként létezett, nem kellett tartson attól, hogy elveszíti a lelkét, meg az eszét. Minden éjszaka az izgalmas vadászatokról, a féktele vérengzésekről szólt. Többször is, mondhatni istenként avatkozott bele egyszerű halandók életébe, tartotta kezében azoknak sorsát és szüntette meg egyetlen mozdulattal törékeny létüket. Még egy várat is birtokolt, Neloradot, amelyben arra tévedő fajtársait is legyilkolta, ha azok túl hosszú időre befészkelték magukat nála, gondolván, hogy egy vámpírtanyán vannak, nem pedig Aldo Barrass birtokán.
És képes volt mindezeket elhagyni, csak hogy visszakaphassa családját...Nem is kellett Nibelonnak sokáig könyörögnie, ki tudja, talán épp ezért, mert az idő istene már akkor előre látta, hogy mindaz ide vezet. Ha ezt tudta volna akkor Aldo is...*
~Miért? Miért nem szólt?! Miért engedte, hogy jó útra térjek! Csak még többet szenvedtem. Én is meg Glorien is. Jöjj hát el idők istene, amíg még bírom uralni szétszakadt elmémet és fásult lelkemet!~
*És egy adott pillanatban úgy tűnt, szavai meghallgatásra találtak. Kékes fehér fény villant föl előtte. S bár kicsit torzultabb alakjában, de mégis megjelent előtte az isten. Mágusunk szemei még egyszer felcsillantak, ajkai is halvány mosolyra húzódtak. Rövid ideig azt hitte, hogy valóban megérkezett a felszabadulás számára, de az alak, mely előtte feltűnt, másféle szabadulást osztogatott.*
~Ki ez? És miért van kasza a a kezében?!~
*Egyik kérdésével meg is válaszolta a másikat, viszont elhinni még mindig nem akarta, hogy maga a halál látogatott el hozzá. Ahogy felé közelített, kezében tartott kaszája meg-megcsillant fényesen, Aldo sebesen körülnézve a sátorban, figyelve a többi fekvő reakcióját, hamar konstatálta, hogy ami előtte zajlik most, azt csak ő maga látja...meg hogy ezek szerint nagy bajban van, nagyon nagy bajban.
Az arctalan kaszás hatalmas alakja már egészen közel volt hozzá, kétségbeejtő szavai és horrorisztikus kacaja Aldot teljesen megbéklyózták. Aztán már nem fájt a feje, s benne a széttört személyiségek gyötrő harca is fokozatosan leállt. Mintha az idő állott volna meg, mint mikor hatalmas vihar után lenyugszik a tenger, s nem fodrozódnak rajta még apró hullámok sem. Minden, minden egyszínűvé, üressé és monotonná vált. Az átok beteljesedett.
Vajon akad még lélek benne, amit Dremer elragadhatna. Egyáltalán létezik még személyisége, akivel szóba állhat az istenség, vagy egy zombival találja magát szemben, kit többé a létezés puszta gondolata sem foglalkoztat már?

//Mese: Sárkánytánc - Dremer//

*Dremer félelmetes és egyben lenyűgöző kaszája az idők kezdete óta kebelezi be a kihunyó életek hátramaradt esszenciáját a lelkeket, s már mágusunk is úgy látta, amint a kasza megmozdult az isten kezében, hogy ő is búcsúzhat mindentől. Talán pont ez a pillanat volt számára sorsdöntő, hiszen éppen az ellenkezője történt annak, mint amire számított. Nem meghalt. Újjászületett.
Persze az átok létrejött, elméjének és lelkének darabjai most már megállíthatatlanul süllyedni kezdtek egy feneketlen sötétség mélyére, ahonnan talán soha nem is találtak volna vissza. De az a momentum, midőn kaszáját Dremer megemelte, vízválasztó volt élet és halál között. Meglehet az istenségnek esze ágában sem volt lesújtani vele, azonban Aldo és ami maradt belőle még egyszer teljes öntudatra ébredt. A kasza nem volt más, mint egy mélybe lesugárzó utolsó fénynyaláb a süllyedő ember számára. Ugyanazt a reakciót váltotta ki minden porcikájából és tudatának összetört darabjaiból: Élni akarok!
Ráeszmélt a pillanat jelentőségére, nem számított már, hogy mennie kell-e a túlvilágra Dremerrel, vagy sem, viszont tudta, hogy ha most nem ragadja meg a pillanatot, akkor úgy távozik, mint aki rég feladta. És nem kellett nagyon erőlködnie, tudatalattija beindult, s sorra pörgette le életének eseményeit egészen a jelent pillanatig. Érezte, hogy újra él, még ha csak egy pillanatig is.
A halál urának iménti szavait fejében és mindenütt visszhangozva hallva, az emlékek, melyek Nibelon, az idő istenéhez kapcsolódtak, most mind felidéződtek.*
~ Minden alkalommal ott terem? Nem, dehogyis, hiszen soha nem kértem a segítségét előtte, amíg egyszer csak fel nem tűnt Evolyrani tartózkodásom alatt és bele nem kevert valami zűrös helyzetbe Hiswával. Az volt az első találkozásunk az istennel. Aztán másodjára megállított abban, hogy megöljek egy számomra kedves lányt, Casve-t. Igaz, ő kérte tőlem, hogy végezzek vele, de Nibelon szintén közbeavatkozott. Nem is a lányt mentette meg, hanem engem azon az éjszakán...Azután már tudtam, hogy ha valami nagyon nagy baj van, van akire számíthatok. Így jutottam odáig, hogy vámpír létemnek véget vetettem az ő segítségével és újra halandó emberi lénnyé válva útra kelhettem, hogy megtalálhassam Glorient és Galwort, a fiamat. Aztán...hogyan is kerültem a végén ide, erre a pontra? Igen, a tekercs, ami a róluk szóló emlékeimet tartalmazta...Evolyranon elmentem az ő templomába, hogy segítsen visszaszerezni. És megsegített...Bár, kis kerülőt kellett tegyek szintén ebbe a városba, de végül minden...ó, dehogy minden, semmi sem jött ki jól. Elrontottam az egészet!~
*Felnézett, újra Dremer előbbi szavait hallotta mindenhonnan.*
"Ne reménykedj, szenvedéseid még nem szűnnek meg!...Viseld hát döntéseid következményeit méltó módon!"
*Keserédes mosoly húzódott szája szélére. Megpróbált lábra állni, de csak felülni tudott fekhelyén. Még mindig ott áll a szakadék szélén egész lénye. Nem kell lökés sem, elég ha hagyják és örökre elenyészik Aldo Barras.*
- Se...segíts hát kérlek, hadd birkózhassam meg mindazzal, ami jön még: a döntéseim és tetteim következményeivel! Egy pillanatra újra önmagam lehettem, amikor azt hittem, hogy elvágod életem fonalát, de megint kezdek kifogyni mind az élet, mind a lelki erőmből. Vedd le rólam ezt az átkot és megígérem nem folyamodok többé egy istenhez sem segítségért életem utolsó pillanatáig. Akkor is csak azért, hogy gyors legyen a kaszád, már ha nem szenvedtem még addig eleget...