Nemesi udvarház

Szerencsére Elmiron könnyed mozdulattal terel maga mögé, így az elf hölgy csak neki ütközik, nekem nem. Csendesen követem végig tekintetemmel a nőt, majd nézek körbe, mások is értetlen csendben figyelnek. Végül inkább visszafordulnak a maguk dolgához, ahogy mi is. A nemes karját nyújtja, én pedig bele karolok.
- Szívesen szívnék egy kis friss levegőt. Kezd idebent fullasztóan meleg lenni. - pillantok az erkély felé. Valóban, kissé meleg van itt, a sok vendég hamar be leheli a teret, főleg, ha közben táncolnak is. Ha a férfi ki kísér, úgy lassan kilépek vele a hűvös levegőre. Bundás köpenyem kicsit összébb húzom magamon, közben kezem sérült vállamra teszem, s finoman, pillantás nélkül "vizsgálom" meg ujjaimmal. A seb... úgy gyógyul, mintha egy gyógyító órák óta csak kezelne. Ami egyrészt jó, másrészt... A férfire pillantok, fürkészőn, másodpercekig csak nézve, s gondolkodva azon, hogy lehetséges ez, majd halkan megszólalok.
- Azt hiszem... szükségem volna egy percre, s egy szobára.. - mondom, hirtelen meggondolva magam. Nem kívánok mosdóba, vagy fürdőbe menni. Habár nemesség él itt, mind tudjuk, hogy kik takarítanak ezek után, s ha éppen nem ért rá a cseléd, mielőtt bementem... Mondjuk inkább úgy, nem akarom, hogy sebem elfertőződjön. Azonban ha ilyen mértékkel gyógyul továbbra is, lesz más gondom vele. Megfordulok a terem felé, s elindulok vissza. Ha Elmiron elkísérne, nem gátolom meg, kellemes társaság annak ellenére, hogy tudom, a nemesség nagy része maszkot hord... ahogy én is. Ez a kelme, az ékszerek, a tánc, a beszéd. Mind-mind álca, mert ez illő... de magam inkább képzelem egy szalmakazal, vagy fatövébe, ágy helyett aludni.

Igazából akart válaszolni a férfinek, hogy örülne a segítségnek, de eszébe jutottak a sebével kapcsolatos tennivalók, amik teljesen kizökkentették.
- Kaptam egyet, igen. Bár csak megmondták hol van, s felvitték oda a táskám, de ... őszintén szólva már fogalmam sincs, mit mondtak. - mondom kicsit elpirulva szégyenemben, s oldalra is pillantok, egy kósza tincsemet hátra tűrve fülem mögé. Nem igazán figyeltem oda arra, amit a cseléd mondott, mert hadart és közben haladt, rengeteg vendéget kellett fogadnia és átvennie a csomagjaikat, engem pedig jobban lekötött a hely és a magam bánata. Így visszagondolva talán jobban is odafigyelhettem volna. Kár, hogy a kulcson nincs rajta a szobaszám.
Mindenesetre, ha Elmironnak nincs jobb ötlete, hát útba igazítást kérek, hátha megkeresik. Ha addig várni kell, benyúlok köpenyem alá, s megtapogatom sebem, míg magam elé bambulok. Kész csoda. Azonban a csodáknak is lehetnek hátrányaik, s ezúttal is van egy aprócska, de könnyen kezelhető.. remélhetőleg.
Leengedem kezem, és ismét a férfire pillantok.
- Visszatérve... örülnék, ha valamilyen módon apám nyomára tudnánk bukkanni.

A cseléd lány végül kideríti a szobám hollétét, míg Elmiron az én hogylétemért kérdez.
- Nem fáj, egészen más a gond. - mondom rápillantva, nyugtató mosollyal, majd mikor a lány visszatér, követem a férfivel.
- Miként lehetne rátalálni? - kérdezem lépeink közben a férfitől. Amint meg van a szoba, már nyitom is ki a visszakapott kulccsal, majd megállok az ajtóban, a férfit nem engedem be egyenlőre.
- Csak... egy perc. Bocsánat. - szabadkozom, majd becsukom az ajtót. A tükrös fésülködő asztal felé sietek, köpenyem út közben kapcsolom ki és dobom le, s a sérült vállamnál kicsatolom a ruhát, hogy letekerhessem róla a kötést. Megállok a tükör előtt, óvatosan lehúzom az utolsó fehér anyagot a vállamról, hogy megnézhessem a sebem. Ami... már szinte nem is seb. Kell egy perc, hogy ezt fel tudjam fogni. A varratok, amik benne vannak lassan bele nőnek, ha most nem szedem ki. A varratok saját készítésűek, kivéve egyet. Nem a szokásos fajta, amit a vajákosok használnak... Természet mágiával kért pókok szőttek erős fonalat, hogy ne szakadhasson el. A vállam mindkét felén, elől is és hátul is bevarrták a sebet... És a combom. Hamar felhúzom a szoknyámat, a kötés alá pillantva megnézem azt a sebet is. Úgy áll, mint a többi. Visszapillantok a tükörbe, saját szemembe, az asztalra támaszkodva. Feltenném a kérdést, hogy ki lehet, de talán soha nem kapnék választ. Szemeim lesiklanak a tükörről és más után kutatnak. Ollóm nincs, csak késem.
Halkan sóhajtok.
Kénytelen leszek azzal ügyködni. Megfordulok, gyorsan megkeresem a behordott cuccomat, s a legkisebb, legélesebb késemet kiveszem belőle. Visszasietek az fésülködőasztalhoz, leülök, szoknyám felhúzva leszedem a gézt, majd óvatosan vágom el a varrataim, majd ajkamba harapva óvatosan húzom ki őket. Az érzéstől borsódzik a hátam, és kicsit fáj is... De szükséges.
Amint meg van a négy apró, de vastag pókfonál, a földre dobom megkönnyebbülten.. Azonban még a vállam hátra van.

Ha Elmiron közben utánam kérdez az ajtón át, kérek még egy-két percet.

Elől is kiszedem a varrataimat a vállamból, pár az is bele telik egy-két percbe. Számomra kevéssé tűnik így fel az idő múlása. Azonban van egy gondom. Hátra pillantok vállam felett... Ehhez kell még egy ember. Ismét a tükörbe pillantok. Ha egy gyógyító szedné ki, nem zavarna. Ha egy ismerős, egy családtag volna... De egy idegent nem kérhetek meg rá. Lerakom a kést az asztalra, nem babrálok a kötésekkel, a vállamra egyedül amúgy is aligha tudnám feltenni. Visszacsatolom a vállamon a ruhát, majd felkapom a földről a köpenyem, magamra terítem és kilépek a szobából, az előbbi kellemetlen érzésektől kicsit sápadtan. Ha Elmiron ott van, lehajtva fejem, biccentek kissé.
- Elnézést, hogy megvárakoztattam.

- Úgy hangzik, mintha nem lenne nehéz önnek megtalálni Őt... - mosolygom rá a szobámhoz érve.
Odabent a varratok kiszedésével töltöm az időt, már ahonnan tudom... Sajnos a vállam hátuljához nem tudok hozzáférni, így nem tudom onnan kiszedni. Persze a férfi már percek óta odakint várakozik, s már érdeklődött, én pedig kénytelen voltam még egy kis időt kérni.
Mikor ki megyek, a férfi aggódón mér végig, s már is kérdezi, mit tehetne, mire haloványan rámosolygom.
- Azt hiszem, ebben a sorrendben mindkettő jól jönne... Mondja, van vajákosa az udvarháznak? - kérdezem újfent belekarolva a férfibe, szét nézve a folyosón. A színem kezd végre visszatérni, de a vállam azért még aggaszt. Ha sokáig halogatom a varratok kiszedését... Bah, bele gondolni is rossz.
Ha elindulunk valamerre, s megkapom a válaszokat, bólintok, s hagyom, hogy a férfi vezessen abba az irányba, amelybe gondolja.

A férfibe karolva elindulnak a folyosón. Lépteim tartása ugyan olyan, mint azelőtt, pedig sebeim fájdalmát ugyan úgy éreznem kellene a varratok rángatása miatt. Szemem sarkából a férfire vizslatok, de csak egy pillanatra, mert a folyosón, találkozunk is egy cselédlánnyal. Az elszalad, hogy vizet hozzon, én pedig addig a bálteremből kiszűrődő zenét hallgatom, miközben gondolkodom. Még mindig a sebem gyógyulásának csodája piszkálja a csőröm, s habár sejtem, hogy ez a nemesi dolog csak egy maszk -akár csak az enyém-, még sem merem szembesíteni a férfit... Túlságosan félek attól, hogy elveszne a lehetőségem megtalálni a családomat. Inkább tartom a számat és játszom tovább a játékot, amelyet ő szeretne.
Ekkor már vissza is tér a szolga, s nyújtja is a vizet, amit megköszönök, s apránként ki is kortyolok. Ezután le vezet minket a gyógyítóhoz. A cseléd bekopog, s egy fehér köpenyes nő nyit ajtót. Elmiron szavai mellé mézes mosoly jár. Nemes.. el is felejtettem neki mondani, hogy vér szerint nem vagyok az. Mondjuk ezt biztos leszűrhette abból, hogy vadász az apám, s nem egy gróf. A mágus méreget minket egy-két másodpercig, láthatóan értetlenül.
- Kérem.. - szólalok meg én is, mire kinyitja az ajtót és beenged minket. Oda bent csak két ember van.. Az egyik a fiatal lovászfiú, aki egy könyvet bújik éppen, a másik egy férfi, aki az egyik ágyon fekszik, s erősen alkohol szagú. Meglehet, neki rövid volt az este, gyors út vezet az ivászattól a betegellátóba. Mikor a nő rákérdez a probléma mibenlétére, leveszem a köpenyem.
- Volt egy lőtt sebem, amit összevarrtak. A varratokat kellene kiszedni.
- Had lám. - mondja közelebb lépve, közben mind a ketten jelentőségteljesen pillantunk Elmironra, s a mágus elhúzza a fehér térelválasztót. Ekkor kapcsolom ki a ruhát a vállamon. - Az istenek szerelmére, ezzel előbb kellett volna gyógyítóhoz mennie! Szerencsére azért még nem késő... - mondja, s elsétál pár dologért. Addig a paravánra pillantok, a férfi felé, majd mikor visszajön a nő, se perc alatt, gyors és gyakorlott mozdulatokkal végzi el a dolgát. Megnézi elől is a sebet, melyet magamnak szedtem ki, aztán a combomon is megmutatom, csak hogy biztos legyek benne, nincs gond. Nincs, de a fejét rázza, mintha valami bele ment volna a fülébe. Egy gyógynövényes edényből, édes keserédes illatú kencét ken még a sebekre vékonyan, majd int, hogy felöltözhetek.
- Ha legközelebb megint varrásokat szerez, ne halassza ilyen sokáig a kiszedésüket... - mondja szigorúan, eltolva a paravánt, addigra én már a köpenyem veszem fel.
- I-igen.. köszönöm... - biccentek még neki mélyen, aztán a férfihez lépek. - Mehetünk...

Nem kerüli el figyelmemet Elmiron pillantásai.. vagy inkább az, hogy szinte szemmel fal, de nem teszem szóvá. Ez is egy fajtája a bóknak, csupán szavak nélkül. Ez kevés ahhoz, hogy zavarba ejtsenek, a vadonban bárhová megy az ember lánya -ha épp nem rút- ehhez hasonló tekintetekkel van körülvéve. Hozzá kell szoknia, ha nem akarja, hogy egy idő után idegesítő legyen, s a bókokhoz is, mert persze azok sem maradhatnak el a vizslatások mellett.
A varratokat kiszedi a mágus, majd mikor végeztünk, elindulunk kifelé, a férfi kinyitja előttem az ajtót, amin halkan köszönve, biccentve lépek ki. Elmiron megjegyzésére rápillantok egy halovány mosollyal.
- Köszönöm, jobban is érzem magam. - mondom, majd a férfi kérdésére elmerengek. - Lepjen meg. Szívesen élvezem a társaságát akár kint a csillagok alatt, vagy bent, a kellemes zene mellett. - mondom, s ha ismét felajánlja karját, újfent bele karolok. A kinti hely jobban vonz, de nem ragaszkodom hozzá, ez már csak az életstílusomból is fakad. Nem bírom túl sokáig a mulatozás hangját és hevét, annál nyugodtabb fajta vagyok. De ettől függetlenül elviselem, főleg ha elterelik róla a figyelmem, s hát van elég olyan témánk, amely figyelem elterelő. Figyelnem kell arra is, hogy ha bár én nem vagyok, a férfi attól még lehet éhes, vagy szomjas, így ráhagyom a választás lehetőségét, hogy kielégíthesse igényeit.

A férfi elmosolyodik, ahogy rábízom a választást. Belekarolok és elindulunk. Fura érzés, hogy nem fájnak a sebeim. Illetve nem az érzés fura, hanem a tudat... Majd megöl a kíváncsiság, de tartom a számat, mert félek attól, hogy egy kérdés véget vet ennek az egésznek, s nem találom meg apámat soha. Habár most már nekem sem lenne más dolgom, mint végig kérdezni a nemeseket, nem állt-e szolgálatukba rövid időre egy elf vadász. Elmiron szavaira pillantok fel. Nem tudom, merre járunk a házban, egyre kevesebb a vendég, már inkább csak őrök és mágusok vannak itt-ott. Az első gondolatom az, hogy biztos megkóstoltatom vele az öklömet, ha valami sötét, szűkös helyre visz és próbálkozik.. A férfi szavaira rápillantok.
- Természetes úton valóban nem sokat változunk. De rajtunk több heg gyűlhet az évek alatt, s könnyebben bolydulunk meg a magányban, vagy a hosszú céltalan életben. Voltak akik inkább saját kezük által végeztek magukkal, mint hogy még egy évet megéljenek. Mások pedig mindent megtennének, hogy oly hosszú életre tegyenek szert, mint a mienk. Fura az élet. - válaszolom, s pár újabb lépcső fok után egy ajtó mögött a tetőre lyukadunk ki. A hideg szél megfújja karomat, mire elengedem a férfit és magam köré kerítem köpenyem. Már is jobb. Szavai mellett lépkedek előrébb a korlátig, s figyelem Tarsis nyüzsgő éjszakai életét, majd felpillantok az égre.
- Habár mostanában nem vagyok oda az istenekért, azért mindig is letudott nyűgözni kreativitásuk; az csillagok és felhők óceánja, a tájak változatossága, az állatok és növények sokszínűsége... - mondom, s kissé keserű lesz a hangom a szavak alatt. A látvány, aminek boldoggá kellene tennie, inkább elszomorít, habár közel sem vagyok ahhoz a rossz állapotomhoz, mint amilyenben ide jöttem. Féltem a világomat, az életet, amelyet megismertem. A háború már most nagyon sok dolgot átalakított. Nyugatot elsöpörték, Északot szintúgy. A zöld legelőjű, sárga kalászú tájak helyett csak fekete halott mezőket találni. Emberek helyett égett húsú csontvázak tarkítják a tájat, s az állatok riadtan keresnek élhetőbb vidéket. Lehajtom a fejem és csendbe burkolózva figyelem az emeletekkel lejjebb, az udvaron és az utcákon hangoskodókat. Nem értem őket. Próbálok én is felhőtlenül mulatni, de nem megy. Jobban érzem magam a férfi közelében, ez tény, de szinte azt is érzem, ha most Elmiron vissza lépne azon az ajtón, akkor visszazuhannék oda, ahol voltam.
Ez a gondolat pedig megrémiszt. Tudom, hogy ez egy tökéletes randi hely, s a férfi jelei is egyértelműek. Nem akarok kötődni hozzá. Egy emberhez sem akarok mélyebb érzelmeket táplálni, túlságosan félek a végtelen élet végtelen fájdalmától az elvesztésük után. Félek attól, hogy miért érzem ezt a férfi közelében, hogy mi váltja ki és mi lesz ezután.
Ez a sok érzelem és érthetetlen dolog pedig rendkívül feszültté tesz.

A férfi szavaira hátrapillantok, míg mellém nem lép.
- Minél idősebb valaki, annál nehezebben halad az idővel, ami aztán elveszti értelmét. Nem számolja már az éveket, s hacsak nincs tökéletes élete tökéletes társakkal, az idő és a fájdalom megrútítja az életet. - válaszolom. Kijelentésemre, hogy mostanában nem igen kedvelem az isteneket, rákérdez, miért is.
- Tényleg tudni akarja? - kérdem meglepetten ránézve. Kevesen bonyolódnak bele hitvitákba, már pedig ez is lehet, azzá fog alakulni. - Jaj már megint ez az istenek útjai kifürkészhetetlenek dolog! Mindjárt levetem magam a tetőről! - jegyzem meg viccelődve, majd rátekintek. Hajam a pislákoló fényektől akár a tűz, szemeimben a csillagok óceánja tükröződik vissza. - Szerintem az isteneink a szüleink. És mint szülők, náluk nem ismerni rosszabbat... Egy szülőnek az a dolga, hogy tanítsa és óvja porontyát, míg annak be nem nő a feje lágya. Azonban a generációk múlásával ez a lágy rész újra és újra kiújul az új generációkkal, hisz mi halandók vagyunk. Ők viszont nem tanítanak minket újra és újra, ahogy kellene. Főleg a maga népének körében fakult meg a tudás, hiszen ott ha egy ember nem adja tovább, vagy nincs lehetősége tovább adnia a tudást, akkor az utána lévő gyermek már anélkül nő fel. Még köztünk, elfek között is megfakult és eltűnt Eclair néhai tanítása... Ebből a szemszögből a sárkányokat sajnálom a legjobban... Mert őket még arra sem tanította meg Atyjuk, hogyan uralkodjanak hatalomvágyuk, vérszomjuk és bestiális énjük felett... De hát azaz Anya is milyen, ki figyeli, és nézi végig, ahogy egy anakonda támadja meg fiatal, éretlen gyermekét, s harapja le kezét, lábát... mondván, majd tanul a hibáiból, majd megvédi magát... Mert még is mi más járhatna az istenek fejében, mint az, hogy majd tanulunk belőle? De miért kell egy egész világnak szenvednie csupán azért, mert nincsenek az erőviszonyok kiegyenlítve? Régebben legalább megáldották Lanurt egy olyan erővel, amellyel rendet tehet.. De ennek sincs értelme! Ahelyett, hogy a háború magját fojtanák el és megáldanák a sárkányokat az együttélés képességével, adnak egy kardot, hogy a kinőtt gazt levághassuk.. De soha nem fogunk sehova jutni ezzel, mert a gaz újra és újra kinő majd, s ha nem a sárkányok lelkében, akkor a miénkben... A tudatlanság miatt. - monológom heves és érzelemdús. Az érzelmek, a feszültség, a harag a félelem mind-mind átjár és könnyeket csalnak a szemembe. - De ők persze mind elbújnak, nehogy felelősségre lehessen vonni őket! Pedig volna miért és mire felelniük! Miért ily kegyetlenek? Ők nem érzik a fájdalmunkat? Nem unják a szenvedést? Nem félnek velünk együtt? Vagy nekik ez talán kedvtelés? Ők okozzák mindezt? Bábuk, babák vagyunk a kezükben, amikkel kedvükre játszhatnak? Miért nem szólnak semmit, miért nem adnak magyarázatot? Miért volna nekik baj, ha a halandó végre egyszer tisztán látna? - kérdezem rápillantva könnyes szemmel. Aztán mintha magamhoz térnék elfordítom a fejem és lesütöm a szemeim. - Nem kellett volna így kifakadnom, sajnálom... - motyogom, majd érzem, ahogy hozzám ér. A keserű érzés, a harag és a nyugtalanság hirtelen kezd eltűnni.. És ez összezavar. Miért nyugszom meg egy érintésétől is? Elhúzódom, s összezavart, félő, kissé riadt tekintettel meredek rá pár másodpecig, magamon jobban összehúzva a köpenyt. A csillagokról beszélve felnézek azokra, s hirtelen egy lehull az égről, hosszú fehér csíkoz húzva maga után. A babonáról beszélve kívánságon jár a fejem, de túl sok minden kavarog az agyamban ahhoz, hogy egyet kívánjak.
~ Bárcsak volna valaki, aki észhez tudná téríteni a sárkányokat. Bárcsak véget érne a háború, bár ne lenne több áldozat... Válassz csillag... rád bízom.

Úgy tűnik, kezdek végre egy kicsit ellazulni, hiszen ez az első, hogy együtt nevetek a férfivel. Mikor megköszöni a "megtiszteltetést", ismét elvörösödöm, még a fülem hegye is olyan lesz. Hogy is mondhattam ilyet!
- Nem úgy értettem! Én csak... maga is érti, ne forgassa ki a szavaimat! - mondom zavaromban félre pillantva. Persze, nevetésén tudom, hogy ő sem gondolja komolyan, de már a felvetése is... mekkora ostobaság, de tényleg... Aztán persze szavaim után meghallgatom őt is és szinte a korlátra csapok a nagy egyetértésben. Igazából tényleg most kezdek felszabadulni. Inkább vagyok ez a kicsattanó, heves, és őszinte, mint a finomkodó úrihölgy. Lassan kezdem ledobni maszkom, s észre sem veszem.
- Hát ez az! Lanurnak és az "isteni" segítségnek köze sem volt a győzelemhez! A kisujjukat sem mozdítják meg, s ha megteszik se segítenek hosszútávon! - mondom, s végül bocsánatot kérek a kirohanásomért. Ő megnyugtat, hogy nem kell emiatt aggódnom, meg mesél arról, hogy miként lehet még az istenekre tekinteni, én azonban -tudva Aranamophe megjelenéseit Ambaronban- nem tudok így rájuk pillantani.  Mögém lép, szavai közben és érzem, hogy ismét hozzám ér, s megfeszülök kicsit, de végül nem érzem úgy, hogy máshogy éreznék, mint ahogy kellene. Ekkor kissé megnyugszom, s el is feledem eltolni magamtól, mert folyamatosan a sárkányokról mondattak hangzanak a fejemben. Elkerekedett szemekkel nézek magam elé. Persze, hallottam olyat, hogy egymásra támadtak a sárkányok, de honnan lehetne tudni, hogy ezek árulások miatt voltak..?
- Ezt honnan tudja...? - kérdezek is rá egyből, s kicsit oldalra fordulva pillantok hátra rá, s ha engedi, talán meg is fordulok, hogy a szemébe nézve hallhassam a választ, mintha csak hazugságon akarnám fülön csípni. Hiszen ez... ez nem lehetetlen, de még is... Lehet, hogy csak találgat, vagy ilyesmi. Rajta akarom kapni.

Hamar lezárjuk a kiforgatós témát, helyette más köti le a figyelmemet. Például az, hogy eddig mintha manipulálva éreztem volna magam, most viszont újabb érintése nem okoz semmit. Ez valahogy megnyugtat, s így hagyom, hogy fogja vállam. Nem tudom megmagyarázni, mi volt ez az előbbi érzés, de amíg nem érzem újra, nem érzem magam fenyegetve sem. Hisz az, hogy valaki elméjét, érzelmeit irányítják, meglehetősen erőszakos eszköze az ismerkedésnek.
Azonban a téma az áruló sárkányokról valahogy jobban leköt, mint az, hogy milyen erők rejtőznek a sötét szemek mögött, amelyek az én tekintetembe fúródnak. Kérdésemre sok dolgot felsorol, de végül csak magyarázatot kapok a több felhozott érdekes téma mellett... Mert tény, bizonyos embereknek jól jön a háború, a kovácsok és azok, kik eladják munkáikat jól járnak, az erőviszonyok cserélődnek, a rangok változnak. De ez, hogy tanítások vannak áruló sárkányokról. Ha ez annyira egyértelmű, s nem csak területvita, vagy ilyesmi, hanem teljesen biztosan eszme állt szemben eszmével, miért nem tudja az egész világ? Miért nem keresünk ilyen szövetségeseket, vagy azok miért nem keresnek meg minket? Minden egyre több kérdést szül bennem, s ezek elnémítanak. Hinni akarok a férfinek, hogy létezik ilyen, hogy a változás magja ott van köztük, csupán ők is elfojtják. Van még remény köztük. Nincs okom kételkedni a férfiben, míg ki nem derül ennek ellentettje, sőt, igazából szívből remélem, hogy amit mond, azaz igazság. Így talán kívánságom, hogy legyen valaki, aki feltartja őket, félig talán már teljesült is.. Talán épp közülük lesz valaki, aki saját népét meggyőzi végre, hogy hagyják el a vérgőzös életmódot.
- Mit tud még róluk? - kérdezem, mert a tudás elől soha nem zárkózom el, s ha netán van még valami, amely jól jöhet később, szeretném tudni. A férfi bölcsebbnek tűnik -de legalább is jobban informáltnak- mint én. Az eddigi érzések miatt is majd megölt a kíváncsiság, KI is ő, de ez egyre nagyobb méreteket ölt bennem. A nem közkeletű tudás, a szinte tapintható energia körülötte. Félfüllel hallottam, hogy tagadta családja mágikus képességeit. Talán ő maga még nem is vette észre, vagy csak füllentett? Többet szeretnék tudni róla...

Az éjszaka hűvöse nem érint meg igazán, a bundás köpeny, mely körbeölel, megtartja melegem. A fehér köpönyeg kiemeli meleg színű, tűzvörös loknijaimat, ahogy ráomlanak, s az pedig fehér bőrű arcom emeli ki, amelyen mint két kristályvizű tó ülnek szemeim, érdeklődéssel figyelve és hallgatva a férfit, miként mesél tudásának forrásáról. Kezeit kerek vállaimon pihenteti, s érzem, hogy minden szóval, közelebb ér. Zsákutcának ugyan nem mondanám a helyzetet, hisz hiába van mögöttem a korlát, könnyen ki tudok slisszanni a helyzetből, s meg is teszem. Egyik kezem már ki is bújtatom lebernyegem alól, kissé hideg, puha ujjaimmal és kezemmel fogom meg a férfi egyik kezét, s emelem meg vállamról. Pördülve, mintha csak légből lennék bújok át keze alatt - most, hogy sebeim szinte begyógyultak, ilyesfajta mozdulatok szinte gyerekjátékok -, míg fogom azt, majd arrébb lépek, s hogy ne érezze magát teljesen reménytelen helyzetben, ujjaim finoman simítva hagyják ott kezét. Fent tartom az érdeklődést, de nem adom magam ilyen könnyen, ilyen gyorsan. Incselkedő mosollyal figyelem, ahogy ott áll.
- Meséljen magáról. Csak átutazóban van itt? Csak a bálra jött, vagy az északi helyzet miatt szállt meg itt? - kérdezem, s szavaim közben újra a korláthoz lépek, kezeimmel rátámaszkodom és felpillantok az égre, amely olyan, akár ékkövekkel teleszórt fekete selyempalást. Szeretek gyönyörködni fényeiben, habár az állatok szépsége sokkal jobban elkápráztat. Nem véletlenül lettem idomár csillagokat vizsgáló tudós helyett.