Nemesi udvarház

Kérdésemre bő feleletet kapok, s válasza teljes mértékkel kielégíti kíváncsiságom. Csendben figyelem őt, ahogy tartja kezében köpenyem, arca mind komolyabb lesz. A szél finoman borzolja meg ruhámat, s hajamat, mire mondandója befejeztével közelebb lép. Aggodalmas szavakkal akarja hátamra teríteni a köpenyt, de én már meg is fordulok -még mielőtt ezt megtehetné. Megfogom a köpenyem, ott, ahol tartja, kezeim éppen csak egy picit érnek hozzá az övéhez, mielőtt elvenném a bundát és kacéran csillogó szemmel terítem én magam vissza a helyére a ruhadarabot. Kérdésére, kijelentésére ismét a korlát felé fordulok.
- Valóban? - Kuncogok halkan, csenevészen csillogó szemekkel, míg ártatlan ábrázatot vágok -mintha nem is tudnám, miért mondja ezt- és a korláton lévő futónövényre helyezem mutatóujjam, majd hirtelen elkezd felkúszni rá egy vékony, zöld hajtás. Egyre nő, fel a kezemre, ám mintha nem kellene neki gyökér, elengedi az anyanövényt, s immár csak kézfejemet körbe ölelve pihen... Egészen addig, míg kezem a hajamhoz nem emelem, mert akkor át kúszik a vörös tincsekre, s nőve, belefonva magát leveleket és egy nagy szirmú, vöröses virágot hajt. A növény igazán különleges színben pompázik, s a dér hirtelen marná meg, melege miatt azonban cseppek gyűlnek rá, amelyek visszaszórják a ráomló fényt. - Köszönöm aggódását. - utalok vissza - Tényleg nem vagyok az a fajta. Tulajdonképpen társasági lénynek se mondanám magam. Illetve ez attól függ. Az állatok közt szeretek a leginkább lenni. - Mondom, majd átható tekintettel pillantok fel rá, mélyen szemeibe nézve, következő szavaimmal és arckifejezésemmel jelezve, hogy nem felejtettem ám el a furcsa történéseket a férfi körül, csupán... nem háborgatom: - Ők nem hazudnak. Nem manipulálnak. - aztán, mivel a következő szavak nem is rá vonatkoznak, ismét eltekintek a távolba, úgy folytatom. - Taníthatóak. Lelkük tiszta, akár a fény, s ha jellemüket csorbítja is valami, az is külső behatás miatt van. Intelligens, béke szerető lények, amelyek arra törekednek, hogy egyensúlyban legyenek környezetükkel. Sajnos ez sok humanoidról nem mondható el. Ezért már korán elkezdtem a természethez jobban vonzódni, mint társaimhoz. Mai napig nem sajnálom a döntést, habár a magány néha így is megtalál. Ezért vagyok a bálon is. Magányosnak éreztem magam, így eljöttem. Hátha egy kis nyugalmat lelek újabb 100 évre. - végül rá pillantok a férfire, halovány mosollyal arcomon.

Az apró mágia láttán a férfi arcán csodálat jelenik meg, majd szavaimat határozottan állva és pillantásom tartva figyel, mintha csak ártatlan volna azon "vádakban", melyeket mondok. Végül mellém lépve szólal meg, s néz rám, én is megtisztelem őt a figyelmemmel beszéde közben, ahogy ő is megtisztelt engem. Dicséretére csak egy halovány mosoly kúszik az arcomra.
- Ez csak apró trükk, amellett a mágia mellett, amelyre a valódi mágusok képesek. - a másik dicséretre szerénységből nem válaszolok, csak folytatva mosolyom köszönöm meg. Megjegyzésére ismét rápillant, aztán maga elé fordítja a tekintetét. - Régen nekem is olyan életem volt, külhonban. De az otthonom fontosabb a saját jólétemnél, így visszatértem.. S most a családomat is kereshetem. - mondom halkan sóhajtva, majd felé fordulok és komolyan csillogó szemekkel nézek a férfire. - Valóban segít nekem megtalálni őket? Becsületszavára? - kérdem mélyen szemébe nézve, arcom enyhe aggodalmat sugároz, mintha félnék a hazugságtól, hogy még sem segít, csupán azért mondta, hogy ágyát melegítsem egy éjszakára. Túl sokszor volt már tapasztalatom önző, rosszakaró férfiakkal, akik ha megkapták amit akartak, már mentek is tova. Nem akarom ezt a hibát elkövetni újra, s gondoskodom arról, hogy ne is kövessem el. Ezért tartom fent az érdeklődést, de nem adok mást, csak apró jeleket érintések képében. Tartok a tapasztalatoktól...

Kérdésem után áthatóan tekintek szemeibe és várom a választ. Ő közelebb lép és megfogja kissé hideg  kezeim, amiket nem húzok el, az ő meleg tenyerébe simítok. Halk szavait csendes figyelemmel hallgatom végig, tekintetét állom, s figyelem a sötét szemeket, miként csillognak igazan. Ígéri, hogy segít, noha azt nem tudja megesküdni, hogy meg is találjuk apámat. Nekem ez már elég.
- Köszönöm... Sokat jelent. Hálás vagyok, s ha szolgálataimmal nem is él, tartozásom fejében kérhet bármit, bármikor. Akár később, ha szüksége lesz segítségre. - mondom szintúgy halkan, halovány, köszönő mosollyal, majd lesütöm szemeim a hosszú szemkontaktus után, de arcomról az öröm nem száll tova. Lelkem egészen könnyű már, nem gondolok a háborúra, illetve ha gondolok se érzem tehernek már. Azt hiszem, jó döntés volt eljönnöm ide.

Kéri, hogy hagyjam a hálámat az utánra, hogy segített, s én lassan biccentve teszek eleget ezen kérésének. Keze meleg, bár egy északitól nem is várnék mást. A hegyek párás, hideg levegője megedzi az ott élőket. Tekintetem nem tartom sokáig lent, érzem rajtam pillantását, s ahogy felnézek, finom mozdulattal húz magához közelebb, s én ellenállás nélkül lépek egyet felé, mire felpillant a csillagokra és követve tekintetét én is felnézek a szikrázó égitestekre. Szavaira halványan elmosolyodom... Milyen... milyen fennkölt és nemes. A természet ezen csodáját nem sokan veszik észre, s koránt sem néztem volna ki pont egy emberi férfiből, hogy erre ily érzékeny lehet. A táncot semmiképp sem utasítanám el. Egyik kezem vállára helyezem -szinte begyógyult sebeimmel most már könnyedén megy-, másik kezem továbbra is övét fogva tartom.
Ez a fajta tánc egészen más értelmet nyer. Nem is inkább olyan, mint két test, de mint két elme, vagy lélek, tudat keringője. A melengető érzésre behunyom a szemem, s alig hallgató halk hanggal kezdem énekelni népem egyik dalát.
-

*Ngîl cennin eriel vi
Menel aduial,
Glingant sui mîr
Síliel mae.


Ngîl cennin firiel vi
Menel aduial,
Dúr, dúr i fuin
Naenol mae.

An i ú nathant
An i naun ului
A chuil, anann cuiannen
A meleth, perónen

A nyugodtság jár át... Az a fajta, amelyet akkor éreztem, amikor a férfi hozzámért, de most oka is volt annak. A pillanatot kiegyensúlyozottnak és kellemesnek éreztem, ahogy a társaságot is. Nem nehezítette szívem nehéz téma, emlék, vagy gondolat. A csillagok voltak, a csípős levegő és az ütemes, meleg lélegzetek, a lassú lépések. Magam is lelassultam, s körülöttem minden, mintha csak az idő állt volna meg. S ahogy a harmónia elkezdte ereimet átjárni, úgy mosolyodtam el haloványan még mindig zárt szemekkel, lelkemmel látva az éjszaka ékszereit.


*Láttam egy csillagot magasra emelkedni
Az esti égen,
Ékszerként lógott,
Finoman fénylett.

Láttam egy csillagot eltűnni
Az esti égen,
A sötét túl nagy volt, a fény meghalt
Finoman elenyészett.

Azért, ami lehetett volna,
Azért, ami volt.
A hosszan élt életért,
A félig adott szeretetért.

A tánc emelkedett hangulata teljesen átjár. Szinte hallom azokat a finom csilingelő hangokat, amelyeket a csillagok és az éter ont magából. Érzem a férfi mozgását és mikor kinyitom szemeim, arca közel van az enyémhez, s az ő különlegesen csillogó szemei az enyémmel találkoznak, mintha csak a tenger és az éjszakai ég érne egybe. A tekintet -a lélek tükre- egészen megmagyarázhatatlan érzéseket kelt bennem. Nem félelmet, vagy értetlenséget, de kíváncsiságot már annál többet. Nem húzódom el, nem lököm távolabb a férfit, nem is pillantok el szemeiből. Az egyetlen dolog, amelyet teszek, az az, hogy kezébe hajló kezem elveszem onnan, s óvatos mozdulattal emelem arcához. Leheletnyien érnek csak ujjaim hozzá, ahogy kezem újra mozgásba lendül, s haját füle mögé hajtom. E mozdulat közben simítom végig ujjaimmal fülének ívét.
Kerek.
Kétségtelen, hogy szemeim egy embert látnak, de a lelkem és a szívem csak nevet szemem butaságán és vakságán. Magyarázatot akarnék keresni, de úgy érzem, túl értékes ez a tudás ahhoz, hogy -legalább is most- megkaparinthassam. Felemelt kezem lassan leengedem, de nem a férfi kezébe, hanem másik vállára, miközben szemeim mélyen elmerülnek különleges pillantásában...

Újabb lépések, a légzésem és szívverésem gyorsul, míg lépteim egyre lassulnak a harmóniában. Újabb lépések, a férfi vállára teszem kezem, míg az övé a derekamra kerül. Újabb lépések, s érzem, hogyan húz közelebb magához, hogyan hajol közelebb. Megállok, s megáll a világ, az idő is. Szinte nem is érzem, vagy látom magam körül a világot, mintha csak az a pár lépésnyi padló lenne és csak a csillagok körülöttünk, kicsit olyan ez, mint valami meditatív, mély állapot. Behunyom a szemem, ahogy arca mind közelebb ér, s végül elfogadom a csókot, amelyet ad. Hideg ajkaim puhán érintik az övét, amelynek ez a pillanat édes ízt kölcsönöz. Fogalmam sincs, mi ütött belém. Egyszerre érzem helyesnek és helytelennek ezt. Illendő-e? Tényleg így le tud venni a lábamról valaki, csupán egy tánccal? Na de micsoda tánc... Ez valami olyasmi, amit nem mindenki érthet. Nem tudom megmagyarázni, miért gondolom azt erről a férfiről, hogy nem az, ami. Illetve, azt megtudom magyarázni, miért gondolom ezt, azt már kevésbé, hogy tényleg az volna-e. Minden, amit látszatra tett, az emberi, de aki a felszín alá néz és látja ez erők áramlását, láthatná, micsoda kisugárzása és ereje van. Mennyire átlátja még a természetet is, pedig az nem az emberek erőssége. Egy könnyed tánccal és néhány szóval olyan békét tudott teremteni bennem, amelyet talán soha nem értem volna el magam, vagy a természet által... S én meghajlok egy ilyen erő előtt. Nem azért, mert kényszerít. Azért, mert én akarom. Csókot kíván, s megkapja, éppoly lágyan és finoman, miként ő adta.

Ha nekem valaki azt mondja tegnap, hogy ezen a bálon valaki éteri magasságokba emeli lelkem, az arcába röhögtem volna. Úgy jöttem ide, hogy csak emberek közt akartam lenni, reménykedni sem mertem azonban abban, hogy valaki ennyire kiemel a sötét vermemből... és még is, most itt állok Tarsisban, a Nemesi udvarház tetőjén, egy férfivel, aki többet mutatott már most ebből a világból és szépségeiből, mint azok az elfek, akikkel valaha együtt voltam. Ilyenkor megkérdőjelezném magamban, hogy biztos diszkriminálnom kell az érzelmi életemből az embereket? Azonban a vállam csodás gyógyulása nem emberi. Innentől kezdve nem is foglalkoztam ezzel a dologgal. Kár rágódnom rajta, mert valószínűleg okkal titkolózik.. S ha felfedem a titkot, tán elmegy, amit igazán sajnálnék. Szóval a levegőben hagytam a dolgot, s így sokkal misztikusabb lett egymás kerülgetése. Nem hagytam magam csak úgy, nem estem karjaiba, de a tánc és a csillagok zenéje egyértelműen levett a lábamról... Ezek olyan apró dolgok, amelyek sokkal rétegeltebbek és mélyebbek, mint néhányak lelke, jelleme. És ő megmutatta, hogy látja és hallja ezeket, amivel nagyságrendeket nőtt a szememben. Mire észrevehettem volna már oda adtam neki ajkaim, csókom, amely az első, puha érintéssel nem is maradt abba. Ajkaink érzelmes táncba fogtak, míg éreztem, keze végig simít a hátamon, s magához húz, közelebb és közelebb. Testünk finoman simult össze, ahogy engedve karja erejének közelebb kerültem hozzá. Kezeim válláról arcára emelkedtek, ujjbegyeim légiesen, alig érintették állát, arcát, s végül tenyeremmel együtt rásimultak a férfias vonalakra. Szemem zárva, csak a lelkemet tártam ki neki, szélesre. Valahogy úgy éreztem, megérdemli a bizalmat, s most minden kétséget elfeledtem.

A csók és a testek érintése szaporábbá teszi légzésem és szívverésem. Az ajkaink finom érintései forrósodnak, ahogy a köztünk lévő feszültség is nő. Érzem, ahogy végük elemelkedik tőlem, s még mielőtt felemelhetném pilláim, szememre ad egy csókot, majd lefelé indul arcomra, s végül nyakamra. Kezeim visszacsúsznak a vállára, megpihennek a sötét ruhán, fejemet pedig csak kicsit félre biccentem, miközben hirtelen ébernek érzem magam, mintha csak egy álomból keltettek volna fel. Egyik keze tartja hátam, majd simít hajamra, a másik finom harcedzett fenekemre simul. Egy halk sóhaj szakad ki belőlem, résnyire nyílt ajkaim között. Vágytól fűtött pillantással nézek fel a csillagokra. Rég nem érintett így senki sem ajkakkal, sem kezekkel, s kifejezetten jól esik... habár tudni lehetett az elejétől fogva, hogy valahogy ide fogunk kilyukadni. Ajkaimra halovány mosoly kúszott. Ha már bele kezdtem ebbe a játékba, véghez is viszem. Válláról feljebb kúsznak karjaim, hogy átkarolják nyakát, majd az egyik kezemmel felsimítok tarkójára, mint egyfajta ösztönzés. Ha felakarja fedezni a testem, s érezhetően felkívánja, akkor tegye meg.

A tánc fergeteges volt... Végre kimozdultam a fekete sarkomból, s most már csak szálltam. A testek, lábak tánca után az egymásra talált ajkaké jött. Érzéki, puha csókok követték egymást, egyik a másikat. Az erős karok egyre szorosabban fogtak, s a csillagok zenéje helyett a fülemben csak a halk szuszogások és a szívverések harmonikus lüktetése zenét. A nyakamra mért csókok fűtöttek, de ez ébresztett igazán magamhoz abból a bódult, elvarázsolt állapotból, amiben voltam. A legtöbb férfi azt mondaná arra, amit tenni készülök, hogy bestia vagyok. Egy gonosz csábdémon. Egy mézesmadzag. És részben igazuk is van. Nem adom meg oly könnyen amit akarnak, de hát aki könnyű prédát akar, az menjen a kurtizánok után.
Ez elé a nehezebb feladat elé állítom most ismét a férfit. Ösztönzöm őt. Hagyom, hogy keze végig simítson a combomon, fenekemen, hátamon. Azt akarom, hogy minél többet érezzen és kívánjon belőlem, hogy egész éjjel én járjak a fejében, hogy biztosan visszatérjen hozzám. Újabb édes csókokat adok neki, ám mielőtt túlságosan elszabadulna a dolog, finoman elemelem ajkaimat a férfiétől és mélyen a szemébe nézek. Nekem is nehéz megállni, hogy ne folytassam, de hiába olyan a férfi, akár egy élő csoda, még sem bízok benne teljesen... Ő is csak egy férfi.
- Holnap korán kelek... Talán ideje volna visszavonulnom. Hogyha komolyan gondolja a segítséget, a reggeli tálalása előtt... értem jöhetne. - mondom arcát fürkészve. Igazából ezek, és a reggeli pillanatok lesznek azok, amikor kibújik a szög a zsákból.

Egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy féljek a férfitől és attól, hogy esetleg erőszakkal nekem esne. Egyrészt, mert nem nézem ki belőle, másrészt most, hogy sérült vállam is szinte meggyógyult, gond nélkül tudnám megvédeni magamat. Habár éreztem az erőt karján és hátán, azért félteni engem sem kell. Szavaimra a férfi úgy reagál, ahogy azt el is vártam tőle. Látom rajta, hogy kíván, hangja pedig ezt még egyértelműbbé teszi. Én sem leplezem kipirult arcomat, vagy az ajkakra sodródó tekintetet. De van, amit nem engedhetek meg csak úgy akárkinek, már találkozásunk második órájában, nem de? A mosolyt viszonozom, s mikor felajánlja karját mélyen biccentek.
- Köszönöm... - mondom és bele karolok, hagyva, hogy elkísérjen szobám ajtajáig. A lépteim nem gyorsak. Nem sietek vissza, hisz élvezem társaságát. Ha út közben szól valamit, figyelemmel hallgatom meg. Ha csak csendesen lesétálunk a szobámig, akkor a kulccsal kinyitom annak ajtaját, majd rápillantok.
- Köszönöm ezt a csodás estét. Jobban el sem telhetett volna mással. - mondom rá mosolyogva.
Ha még mond, vagy tesz valamit, akkor azt meghallgatom, figyelem, válaszolok és reagálok rá. Ha nem, ha csak elköszön, még egyszer biccentek neki és bemegyek a szobámba, magamra csukva ajtaját.

- Önnek is. - köszönök el végleg, figyelve, ahogy csókot ad kezemre, majd visszavonulok. Az éjszaka felét igazából álmodozással töltöm. Egyrészt Elmironról, az ágyban fekve ajkainak melegét néha felidézem, s kiráz a hideg. Másrészt apámékra gondolok és arra, hogy mennyire lehetek közel a célhoz... Beletelik egy, vagy két órába, míg végre álom jön a szememre. Csodás, nyugodt álom, a csillagokkal.

Reggel a nappal kelek. Nem nehéz, mert egyből arcomra süt az ablakból. Van még időm, szóval bevetem az ágyam és ráérősen lépek a paraván mögötti kádhoz. Karjaimat mellkasom előtt összefonva nézem meg magamnak a kőből faragott dolgot. Azt mondták, hogy meg van babonázva, s nem kell belehordani a vizet, mert a faragott kőhalak nyitott, üreges szájából fog bele ömleni, csupán csak bele kell ülni. Elhúzom a számat. Előkészítem nem díszes, de annál kényelmesebb ruháimat, majd feltűzöm engedetlen vörös hajam, s levetve amin rajta van, beleülök a kádba. Az első pár másodpercben nem történik semmi, azonban mikor már épp ki akarnék szállni, meleg víz kezd bugyogni a szobrokból. Kellemesen meleg, finom rózsaillatú víz. Meglepett arcomra vidám mosoly terül el, majd elnyújtózkodom a kádban, fejemet annak szélére fektetve. A víz megtölti, a kádat, de nem csurran túl. Mozgásommal keltett hullámai sem vetődnek át a peremen. Ellazulok, ahogy a finom, illatos gőz átjárja orromat. Annyira kellemes ez az érzés, hogy teljesen bele is feledkezem.
Kopogás zökkent ki a félalvó állapotomból. Úgy ülök fel, mint aki szellemet látott.
~ Elmiron! - csapok a homlokomra és szinte kiugrom a vízből. A paravánról lekapom a lepedőt, amibe belecsavarom magam és vizes lábnyomokat hagyva rohanok ágyamhoz, ahova előkészített ruháimat fektettem. Hanyag mozdulattal húztam végig magamon a textilt, bár ezzel az erővel felesleges is volt. Magamra kapom bőrből készült nadrágomat, ugrálva a paraván felé nyakamban a lepedővel, amit aztán rádobok. Aztán visszarohanok az ágyhoz, de a vizes padlón megcsúszok és majdnem elesek. Nem törődök vele, gyorsan magamra kapom a fehér blúzomat, összegombolom, nem is figyelek arra, hogy vizes vállamra és karomra tapad. Igazából még minden vizes. Felkapom még a magas nyakú, zöld mellényemet és elkezdem összegombolni, miközben már sietek az ajtó felé. Zilálva, hirtelen nyitom ki az ajtót.
- Jó reggelt.. Bo-bocsánat, kicsit... Már is készen vagyok... Mindjárt... Jöjjön be addig, ha gondolja. - gombolom be gyorsan az utolsó három gombot felül a mellényemen, szégyentől vörös arccal, majd kijjebb nyitom az ajtót, hogy Elmironnak ne kelljen oda kint várakoznia, amíg gyorsan összekapom magam. Visszasietek a szobába, csizmám keresve szemeimmel. Ha meg van, leülök a fésülködő asztalhoz, magam elé véve, s gyorsan lábamra húzom őket. - Bocsánat, hogy megváratom... - szabadkozom közben.

Bármennyire is előre akartam készülni, ez a mágikus kád lekötötte a figyelmemet... Anélkül, hogy észrevettem volna, elmúlt az idő és kopogtattak az ajtón: Elmiron. Kapkodva öltöztem fel és nyitottam ajtót a férfinek, aki ismét kopogtatásra emelte kezét. Sűrű bocsánatkérések között engedtem beljebb, míg ő azt mondta, megérné többet is várni rám. A bók nyomán haloványan elmosolyodom, majd a csizmám húztam. Szégyenemben inkább nem is néztem rá, csak amikor ismét megszólalt.
- Igen, jól, habár nehezen tudtam elaludni... - felelem sokat mondó pillantással, majd felkelek a székről, immár lábaimon a csizmával. Tekintetem találkozik az övével, s meglátom benne azt, amit tegnap este is. Örülök, hogy végül eljött a férfi. Öröm tapasztalni, hogy vannak, akiknek az ígéret nem csak kimondott szó, de fogadalom. A szobában lévő másik asztalhoz lépek, ami mellé van támasztva lándzsám. Miután felkapom az asztalon lévő övemet, amin tőröm és erszényem van, csípőmre csatolom és felé fordulok.
- Indulhatunk. - indulok meg az ajtó felé. Jobb is, ha minél kevesebb ideig nézi ezt a romot, amit itt hagytam magam mögött... Biztos vagyok benne, hogy magában már rajtam kuncog, amitől ismét csak zavart mosoly lesz rajtam úrrá, rápillantva. - Mi a mai napi terv? - puhatolózok kicsit.

Amit elsőre feltűnhet mindenkinek, hogy Elmiron folyamatosan mosolyog. De tényleg. Egy alkalom volt csak, mikor arcáról ez eltűnt: mikor otthonáról beszélt. Nem tudom elképzelni, hogy lehet valaki ilyen... vidám, egy ilyen háttér ellenére is. Valahogy olyan érzése támad annak, aki beszél vele, mintha semmi gondja nem lenne.. vagy épp csak takarja. Erre a gondolatra valahogy elszégyellem magam. És nem abban a pironkodós értelemben, hanem abban a mély, önhibáztató stílusban. A férfinek is megvan a maga gondja, s még is meghallgatta az én gondom, sőt, segít nekem és még mosolyog is, vidámmá tesz. Így bele gondolva... többel tartozom, mint azt eleinte hittem, hisz én semmit nem tettem eddig érte, pedig neki is jókora seb lehet a lelkében. Ma megpróbálok ezen változtatni.
Mikor megállok előtte, már akkor elmondta, mit tervez, de az illető neve nekem nem mond semmit, sem azt, merre él. Tekintetemmel követem kezét, amíg tudom, aztán csak a férfi arcát fürkészem...addig, míg keze fülemhez nem ér. Kicsit összerezzenve pillantok félre a kapkodás és a szoba állapotából született lányos zavaromban. A füleink -az elfeknek- alapvetően érzékenyek, legalább is nekem mindig is az volt, így ez a simítás is biztos célba ér, de próbálom leplezni zavarom és és terelni a gondolatot.
- Rendben... Remélem a nemes úr nem veszi majd magára, ha így állítok elé... - nézek végig magamon. - Vagy.. legyek elegánsabb? Őszintén szólva nem igazán van köztes megoldásom, csak ilyen göncök és a báli ruha... De lovagláshoz ez kényelmesebb. - pillantok vissza a férfire tanácstalanul. - Magát zavarná, ha Jarvard úr helyében volna?

Amikor a férfi kissé hátrébb dől, hogy végig pillantson rajtam, én is újra megtekintem öltözetem. És ekkor jövök rá, hogy mi hiányzik. Elmiron bókjára elmosolyodom. Szemeibe pillantva látom a tegnap este hatását, amely még bennem is lappang, egyre erősebben az érzékeny érintés hatására. A férfi szavaira halkan felnevetek, s megfordulok, hogy visszalépve kezembe vegyem köpenyem, amely karjaimat fogja védeni a kinti hidegben.
- Nem maga miatt voltam bizonytalan, hanem mert nem gyakran járok nemesekhez vendégségbe, kérdésekkel és kérésekkel elő állva. Egy bálra könnyebb felkészülni, de most nem tudtam, hogy miként öltözzek, de még az is jár a fejemben, hogy valamilyen ajándékot kellene vinnem, ha már úgy rárontok és faggatni kezdem. Ön mit gondol? - dobom karomra a köpenyt, majd elindulok ismét kifelé. Ha Elmiron ezúttal nem indul meg, akkor szintén megállok, hiszen ő az ajtóban áll, megkerülni nem tudom, ráadásul a kulcs is nálam van, így értelemszerűbb, ha én lépek ki utoljára az ajtón. Azonban már kezdek kicsit éhes lenni, hisz azt tegnap este és délután is kihagytam.