Nemesi udvarház

//Bál – Roober és a bálozók//
*Az ismeretlen első ajánlatát csak egy apró fejrázás követi, de az új, a táncra invitáló pontosan az, amit szeretnék.  A mozdulat, amellyel a kezét nyújtja, természetes, s kétségem sincs, hogy táncosom nem először tesz ilyet és a helyet is jól ismeri, hiszen úgy vezet át a báli forgatagon, hogy senki és semmi nem zavar meg bennünket. S a tánc sem idegen tőle, ez rögtön látszik, hiszen ujjai már körül is fonják az enyémeket, s mielőtt a tenyere a derekamra simulna, még óvatosan az ruhám uszálya után nyúlok. Az éjszín pillantás kérdez, s az én égkék tekintetem válaszol. ~ Igen… Kezdhetjük… ~

S ő vezet… Határozottan, mégis figyelmesen irányít, miközben tekintete engem fürkész. Kutató pillantása nyugtalanító lenne, ha közben nem érezném érintésének melegét. De ez a tekintet pont oly határozott, mint az ifjú maga, így csak követnem kell vállának és karjának apró jelzéseit. Csak hagynom kell, hogy az ő lépései mutassák az irányt. Mert ezek a lépések egyszerűek, mégis úgy érzem, sosem volt még ennyire légies, ennyire tökéletes egyetlen alkalommal sem a tánc. Aztán már a lépésekre sem kell figyelnem. Csak feloldódni a muzsika hangjaiban, és figyelni a gyertyák visszfényét a tündöklő feketeségben, a férfi szemeiben.

Nem tudom, meddig tart… csak percekig talán… vagy az is lehet, hogy órákig… vagy akár a végtelenségig is, mert nem érzem az idő múlását… S azt szeretmém néhány pillanatig, bárcsak örökké tartana ez az éjszaka…

Aztán elhallgat a zene, és mintha álomból ébrednék, úgy állok az ifjú előtt. A párok szétszélednek, úgy tűnik, a zenekar szünetet tart, hogy a táncolók is felfrissíthessék magukat. Még mindig őt nézem, s ahogy ráébredek, hogy már csak mi állunk a táncparkett közepén, úgy vonom ki ujjaimat a kezéből. S a kecses meghajlás sem marad el végül, hogy megelőzze a búcsút. Az álarc alatt a hálás mosoly is az övé, amelyet ugyan nem láthat, de a szavak most segítenek.*

- Köszönöm, hogy megmentett, uram… És köszönöm a táncot… Nem fogom elfelejteni…

*A tánc, amelyért vállaltam a kockázatot, már az emlékeimben fog élni ezzel az éjszakával együtt. Az ifjúval együtt, akinek még a nevét sem tudom. De ő sem az enyémet... És ez így van jól talán...*


//Az óra éjfélt ütött... //

//Alamayse. "Nahát, melyik háznál?" //

 Lehetetlen nem észrevennie, hogy a Valiani Tanácsháza és Onoria felemlítése miatt majd megfullad a lány. A rossz tapasztalatok rossz tanácsadók. Persze meglehet, hogy a főrangúaktól tartás, esetleg félelem alakult ki benne. De ahogy Mia végignéz rajta, amíg a hátát lapogatja, nem tudván, mennyire nyelt félre, erre lát a legkisebb esélyt.
 - Nana, kedvesem! Még jó, hogy csak egy kis bor.
 A címekhez való viszonya egyszerű szarmazást erősít meg. S mivel annyit járt életében a katonák közt gyermekkorától, amikor a hazatérő veteránokat ápolta, egyre inkább meggyőzi ez a viselkedés, hogy harcossal van dolga. Azon kapja magát, hogy a fegyverforgató kezeket szemléli, amikor is a lány elismeri, higy kardforgatást tanít a gyerekeknek.
Aden Nawarean halála után már Shuga nevelgette őt, hogy alkalomadtán meg tudja védeni magát, de most sajnos távol van, és valami mindig elakasztja Mia fejlődését. Hol memória törlődés, hol menekülés, bújkálás. A háború viszont annál inkább beéri, bárhol is járjon kiküldetésben, birtokgondozáson vagy úgy, mint most, nyomozás szálait kivetve. Ne is beszéljünk a tőrök és kardok iránti vonzalmáról! Ezért gyermeki örömmel fogadja a hírt, s gondolkodás nélkül rávagja:
 - El se hiszed, de a kardforgatás jeleit kutattam rajtad. Hihetetlen, de éppen alkalmi kardmestert keresek! Mond csak, vállalnád? Egy nőnek kiváló lehet egy női mester. Mond, hogy legalább megnézel, hogy lássuk, mire kell jobban ráfeküdnöm! Kérlek!
 Vár egy pillanatot, hadd emésztgesse a másik a gondolatot. Utána folytatja:
 - Fogalmam sincs, honnan jöttél, de jól megfizetnék a munkádért. Ó, ne haragudj! Hiszen még a nevedet sem tudom... Csak úgy lerohanlak, mint griffek a vezérhajót. Hogy is szólithatlak?
 Nem hagyott sok időt morfondírozásra az ötletén, inkább most elhallgat és vár.
 Addig is újra fókuszba helyezi a zenészek szünetében elhelyezkedő népeket. Egy villanásra mintha megpillantana végre valami nagyon érdekeset. Mármint azon kívül, hogy a titokzatos fehér ruhás tünde éppen faképnél hagyja a szemrevaló, ifjú táncpartnerét. Valamit, amit várt már. De ahogy jött, úgy el is tűnt a táncparkett körül kialakult jövés-menésben. Hirtelen kívánta, hogy újra felcsendüljön a zene, akkor talán jobban rendeződne a tömeg arra. Egyebként is nyugtatta és imádta a muzsikaszót, ami nem csak a varázserejét inspirálta, hanem az agytekervényeit is.
 Legszívesebben ugrott volna a teremnek abba a távoli pontjába, ehelyett csak óvatosan araszolt arra. Kézbe vesz egy tál ételt s némán kínáltja a kardmesternek, s csipeget pár szem szőlőt. Közben fürkészi, hátha megpillantja újra, amit keres, és hallgatasával segít a lánynak a válaszadásban, nagy türelemmel, ameddig csak kell.

Hááát, azt hiszem mindenre számítottam csak arra nem, hogy szó nélkül faképnél hagyjanak, minden magyarázat nélkül, pedig én nagyon udvarias voltam. Talán tévedtem és a "nemes" hölgy túl fenn hordta az orrát, hogy egy nevenincs "nemesről" elfogadjon bármit is?
Az, hogy szinte a másik, megelőzött ficsúr karjaiba futott csak még jobban fellobbantotta sértettségemet. Azt hiszem, hogy ezt pár ékszerrel és pénzeszacskóval lehet csak kiheverni!
Nem kerülte el a figyelmem a férfi megjegyzése és még meg is torpantam egy pillanatra, hogy az orra elé állva szaván fogjam, de akkor csak kidobattam volna magam, az meg még korainak tetszett, hiszen még csak most kezdtem belemelegedni. Majd mikor már megelégeltem, akkor sort kerítek rá.
~ Jössz te még az én utcámba cica! ~ morogtam majd felhajtottam mindkét italt, aztán körbe néztem.
Volt ott pár magányos hölgy, akiket megvígasztalhattam, példának okáért ott volt mindjárt kettő i kicsit félrevonultabban, az ablakok előtt.
- Szabad egy táncra? - perdültem kettőjük elé. Elbírok én kettővel is!

//Bálozók és Alamaise, Jeremy//

Hát tényleg szüksege volt a türelmére, mint egy sakkozónak, mire is ahogy kiszámítható volt, részben kitérő választ adott a lány. Végigvárja, éppen hogy csak hozzáér, ha szükséges még a felrenyelés okán, de nem szólal meg, míg be nem fejezi a másik a gondolatmenetét.
 - Gondolom, vele érkeztél ide. Úgy is mint a család barája? Nos, ha így van, kérlek, ne felejts el bemutatni bennünket egymásnak! Bár lehet, hogy már találkoztunk. Elképzelhető, hogy egy napon még szükség lehet a környezetében a munkámra, ráadásul rengeteg birtok maradt még Lanuria szerte feltérképezetlenül. Tudod, ez a munkám. Birtokgondozás, megüresedett tulajdonú birtokok felterképezése, beárazása, gondozásba vétele, hogy mielőbb értő és méltó kezekbe kerüljenek. Ez a háború...
 Sóhajtva legyint, nem kívánja folytatni, csak ha érdekli a másikat bővebben. Persze a háborúról, a csatákról, az eljövendők latolgatásáról szívesebben beszélgetne a mesterrel. Dehát eljön annak is az ideje.
 A lány végre bemutatkozna, de nem tudja elárulni a becses nevét sajnos. A kikosarazott rókaállarcos áll előttük, kisse túl pimaszul. Mia éber tekintetét nem kerülhették el az apró jelek, de távolabb, a tánctér túlfelén ismét megcsillan az a kő, abban a faragott nyélben, melyről sok hozzá nem értő egyszerűen szólva is díszkardot sejtene. Pedig ha tudnák, micsoda bűvös és sokat érő, valódi fegyver az! Ami pont egy hagyatékhoz kötődik, melyet megdézsmáltak, miután elkészült de Sanctis úr felé a jelentésével. Kisse bosszantó. A háború miatt csak a hátterben, finoman munkálkodik, így van ideje egy kis plusszra. Sajnos azonban a lehetőségei nem éppen korlátlanok. Ez a nyom most éppen kapóra jött.
 - Azt gondolod tán, hogy petrezselymet árulunk? Éppenséggel remekül szórakozunk. Igaz, kedves...barátném? - Löki eszrevétlen oldalba a könyökével a mestert, egy pillanatra se eresztve a rókaállarc alól leső szép szempárt, nehogy meggondolja magát.- Mindenesetre, egyet pördülnék veled, ez a zene kissé ropogósabb az iménti keringőnél. Jobban is lázba hoz. Persze csak, ha nem gond, hogy kicsit magadra hagylak kedves?
Ha a férfiú kezet nyújtana, sürgetően ejtené a tenyerébe aprócska csipkekesztyűs ujjait, miközben a magas elf nőhöz fordulva csak a szemével jelezné, hajolna közelebb hozzá. Halkan súg, mint az esti szellő, de a felcsapó muzsikát túl kell suttognia, így az is előfordulhat, hogy némi mondatfoszlányok a fiúhoz is eljutnak:
 - Van itt még egy apróság. Ne veszíts teljesen szem elől! Becsületbeli ügyről van szó. Ha eltűnnék a bálteremből, légyszives keress meg! Szolgálataidért arannyal vagy darnával fizetek. Meglehet, hogy szükségem lesz egy kardra, mint harcostársra. Csak nem fogunk itt unatkozni?
 Kacsint egyet Alamaysére.
 Azzal visszafordulva a fiúhoz, megenged egy kevésbé fennsőséges mosolyt felé. Sőt, egészen kedveset.

 - Szabad a nevedet?
  S várja, hogy amaz bemutatkozna, és elvezetné a tánctérre. Hirtelen sürgős táncolhatnékja akadt.
 Amint lehetett, a ragyogó kardmarkolatot és a hozzá tartozó alakot kereste tekintetével.

//A varázslatos és csodálatos bál… - és mindenki, akinek titka van//

*A felajánlott segítséggel a selyemszalag meglazítása sokkal egyszerűbb, s mikor az ujjaim oldotta csomó végre kibomlik, az álarc lekerül, én az egyik közeli asztalon keresek neki helyet. Csak néhány pillanatnyi közjáték ez, de így nyerhetek egy kis időt, mielőtt fedetlen arccal fordulok ismét felé. Szerencse, hogy a tánc s az éjszaka váratlan eseményei már így is halvány pírt csaltak az arcomra, mert a figyelmes bók már nem ronthat tovább a helyzeten. S az ifjú kérésemre már nyújtja is vissza a poharat, s a hűs ital ígérete talán segít zavarom leplezésében.

De miért is jövök zavarba? Ennyire azért nem voltak régen azokat az estélyek a Fehér Város termeiben, hogy így elfelejtsem már, hogyan is kell fogadni néhány kedves szót. Hiszen tudnom kellene jól, hogy a bálok sajátossága, hogy a hölgyek bókokat kapnak, s az urak nem fukarkodnak ilyenkor a dicsérő, szép szavakkal. Nincs ebben semmi szokatlan, s kísérőm csak az íratlan szabályokat követi…

Még ha kedvesen is teszi azt. Mert a mosoly és a pillantás már csak ráadás, s az udvarias bemutatkozás is.*

- Kérem, bocsássa meg modortalanságom! Elmiron ven Gondor vagyok. Házunk a messzi észak fagyos hegyei közül származik.

*A messzi fagyos észak hegyei… Visszhangoznak a szavak, s nem tudom, örüljek-e annak, hogy ezt mondja, vagy aggódjak amiatt, hogy találkozásunk nem véletlen. De bárhogy is erőltetem a gondolataimat, rá kell jönnöm, hogy ez utóbbi ostobaság. Hiszen oly kevesen maradtunk, kik Orod Opelë-t még otthonuknak tarthatták, így nincs okom, egyáltalán semmi okom sincs azon aggódni, vajon kit ismerhet, vagy kikkel állhat rokonságban e nemes ifjú. De egyet még megtehetek, csak hogy magamat nyugtassam, bár félek, ezzel az ő rosszallását fogom kiváltani. Már ha megtudja valaha is az igazat…*

- Elmiron ven Gondor… - hajtom meg a fejem a szokásos módon, s mosolyom már bocsánatkérés a következő szavak előtt. - Kérem, ne szabadkozzon. ~ A nagyobb modortalanságot ugyanis én fogom elkövetni azzal, hogy valódi nevemet megtartom magamnak. Csak jutna eszembe egy elfogadható név. ~ Nie… Alenie Norwenys a nevem… És nem bánja, ha arra kérem, hogy meséljen azokról a hegyekről?


//Szóval ilyen lehet, ha megpróbálsz lódítani valakinek, aki nálad ebben sokkal jobb! //

*Csak bólintok egyet s enyhe meghajlást teszek köszönet jeléül a főzetekért.
~ Kár hogy az öreg ezt már nem élte meg....
*S amint elment a nemes is távolabb, jómagam a mellékhelységbe indultam el.
~ Pont jó, gyorsan átvedlek. Kezdem unni már, hogy mindig egy álruhát hordjak ha valahova be akarok jutni.
*Amint magamra zártam az ajtót ahova még a királyok is maguk sétálnak, elkezdődött külsőm megváltozása. Felvettem saját arcomat, ruhám elegánsnak mondható mégsem túl kihívó. Mintha csak páncélban lennék ami úgy simul a testemhez akárcsak egy vászon ruha. Kezembe egy apró kis maszk kerül mit szemem elé helyezek.
- Hmmm nem is volt olyan rossz ötlet, hogy átvándoroljak ebbe az alakba. Mennyivel egyszerűbb a bejutás....
*Majd mikor kiléptem az ajtón nem volt kint senki, remek hír volt így semmi feltűnés nélkül vissza sétáltam a táncterembe. Majd mikor a terembe lépek egy ismerős arcot veszek észre.
~ Ezek szerint itt van Alameis.... S ki ez a furcsa aura, mintha éreztem volna már ezt korábban de ki is....
*Szélesre húzom mosolyom, majd elkezdem követni azt az érzést.
~ Merre vagy Jerry érzem hogy itt vagy.
*Bár nem tervezek nagy hajtó vadászatot indítani de azért oda köszönnék a kis besurranónak. Ahogy sétálok s tekintetem keresi a kis tolvajt bele ütközök azon duóba akikkel nem igazán szerettem volna találkozni. Főleg azért mert a sárkány ismer már az alacsonyabb leányt meg még Aden ismerte annak idején, akinek enyhén neki is ütközök.
- Sajnálom figyelmetlen voltam- Enyhén meghajolok- Elnézését kérem.

Egy kíváncsi és egy elégedetlen szigorú pillantással találkoztam, ahogy a hölgyek elé kerültem. Ez egy vidám este kellett, hogy legyen, ezért nem nézhettem tétlenül, hogy esetleg unatkoznak férfiember nélkül. Na meg persze a büszkeségemet is sértette, ahogy az előbb csak úgy ukmukfukk faképnél hagytak. Szándékomban állt, hogy még összefussak vele és meggyőződhessek arról, hogy az akinek gondoltam.
Természetesen pár lánnyal az oldalamon, hogy lekörözhessem azt a nyálas ficsúrt, aki lecsapta a kezemről.
- Végtelenül sajnálom akkor, ha megzavartam meghitt kettősüket. – hajoltam meg könnyedén, ahogy csak egy elf tud.
Ha mást nem is sokat, de ezt a könnyedséget jól eltudtam sajátítani tünde örökségemből.
A szavaival ellentétben viszont én úgy láttam, hogy semmi olyat nem szakítottam félbe, amit ne bántak volna, nem láttam, hogy olyan vidám csacsogásban lettek volna, mint az igazi barátnők, de hát nekem most nem is ez volt a lényeg.
Ahogy azonban a fehérruhás lány mégis kapott az alkalmon, elfojtottam egy mosolyt, mert ez jelezte, hogy bizony nagyon is vágyott arra, hogy valaki táncba vigye. Ismét meghajoltam és aztán a karom nyújtottam felé, hogy a táncparkettre vezessem, miközben a szemem az álarc takarásában a bálozókon futott végig.
Egy röpke pillanatra megtorpanok, ahogy észreveszem a szép boszorkányt, Nienna-t, aki most már álarc nélkül, kissé kipirultan édeleg a ficsúrral. Nem igazán tudom, hogy milyen érzések suhannak végig rajtam, de a légzésem némileg kapkodóbbá válik.
Szerencsére ezt a partnerem nem igen vehette észre, hiszen ő közben a „barátnéjával” sugdolózik, ami biztosan olyan „lányos” dolog, bár az a pár szó, ami megüti a fülemet…….becsületbeli… …arany…….kard……, azok nagyon nem erre utalnak. Azt hiszem jobban kéne figyelnem.
A kék, díszes ruhás és komorabb lány felé fordulok, még mielőtt elvezetném a partnerem.
- A táncrendjébe Önhöz is feliratkozhatnék későbbre? – ezzel jelzem neki, hogy őt sem akarom parlagon hagyni és…….ezek tetten sántikálnak valamiben és én szeretek titkokat felkutatni….
Eze után már könnyed léptekkel vezetem a lányt a táncolok közé, majd szembefordulva vele, a hagyományok szerint egy maghajlással kezdek és kérdésére nincs okom semmiféle álnevet használni, mert itt nem igazán ismer senki egy tolvajt.
- Bocsásson meg, udvariatlan vagyok. Jeremy, Jeremy Talbot, szolgálatára. És Önt, hogyan szólíthatom? – léptem párat a derekán nyugvó kézzel, mielőtt megperdítettem, mindig egy kicsivel közelebb táncolva magunkat a csevegő pároshoz. – Egyedül érkezett kisasszony? Sehol egy féltékeny férj....vagy bátty? – folytattam a beszédet és most már az ő szemeit fürkésztem.
Aztán ismét elvonta valami a figyelmemet.......és ez a torkomon forrasztotta a szót!
Feltűnt valaki a partnerem barátnéja mellett és ez a valaki........HOSSIN volt!
Még jó, hogy nem léptem a lány lábára és álarc volt rajtam. Azonnal a másik irányba vezettem a lányt.
~ EL KELL TŰNNÖM INNEN! ~

// A bál - Jeremy, Hossin, Alamaise//

- Én Mia Ruton nagyasszony vagyok Mannahonból. De most a Vailani Tanácsházát képviselem.
Így válaszol Jeremynek, miközben tisztázódik a felállás.
A markolathoz tartozó kard és a kardhoz tartozó alak egyelőre nem bukkannak fel. Nem gondolja azonban, hogy bottal ütheti a nyomukat. Némileg tényleg beláthatóbb a tánctér körül a nép. Meglepetésére az amúgy szívének kedves rókát ábrázoló maszk alá bújó, magas fiatalember egészen jól vezet. Mégse gondolná azt sem, hogy tévedett viselkedésének korábbi megítélésében, valahogy nem egészen illik ide a fiú, ez a maskara sem véletlen, annyi történt, hogy végülis kiderült, csak részesült olyan nevelésben, hogy eligazodjék a táncos est szabályai közt. Persze Miát aztán végképp nem izgatják a szabályok. Játeknak tekinti, amit a valóságban felrúghat, ha úgy alakul. Hiszen annyi izgalmasabb dolog van a megjátszott etikettnél! Ott a kard esete például, amin lehetséges, hogy túladnak, de a nyomok kirakósa azt mutatja, hogy vissza is akarják tenni a helyére. Na hát, ezért van itt, mert ez teszi igazán izgalmassá azt a míves-köves kardot. Ha tényleg igaza van, és úgy lovasították meg a hagyatékból, hogy vissza tudják tenni, ha lehet, észrevétlenül, akkor valaki használni akarja, és akkor bizony nem egy becsületes harcra, párbajra készül vele, hanem egészen másra. Becstelenül, orvul megrendezett gyilkosság pallosaként gondol a könnyű rövidkardra. Valakinek, valamiért fontos, hogy ezzel öljön és ne mással. Persze akadnak egyéb ötletei is, de ha igazolódik bármely feltevése, kisebb slamasztikáért s némi izgalmas feszültségért cserébe megelőzhet valamit, és megmentheti valakinek a becsületét is, és ha úgy adódik, még életet is menthet.
Könnyű pír kúszik fel az arcára, ahogy belegondol, mi áll előtte. De valójában egy ismeretlen férfiú áll ott, pontosabban botladozik. Így sajnos pont bennerekedt a válasz Jeremy kérdésére.
- Nem tud vigyázni? - robban ki akaratlanul belőle, aztán elereszt egy szelídebb fejcsóválást, nincs ideje a figyelemfelkeltésnek.
A szemtelenül ismerkedő alak kisugázása annál ismerősebb.
Gyerekkori félelmeket és gátakat juttat eszébe ez a földöntúli szellemi erő, mely után azonnal kap Mia ezernyi belső szála. Egyenesen ahhoz a született varázserejéhez kapcsolódik a kísértet, amelyet viszolygott megismerni, mégis hozzá tartozott, mint nekromantához a hullák. Elfogadta és azóta bőven túllépett ezen, ösztönei pedig már előbbi szemlélődése közben a testbitorló szellemlényre irányították figyelmét, tudta, hogy nem szabad elfeldkeznie róla. S lám, most meg itt van, egy másik alkalmi testben, s éppen illendően bocsánatot kér.
A kísértet jól érezheti, hogy szellemének láthatatlan szálai szelíden körbefonják, átjárják és letapogatják. Egyszersmint biztos lehet benne, hogy bármikor magához hívhatják, ha egyáltalán teljesen elengedi Mia ezután, amíg az Udvarházban van. Rúnája jól kivehetően felizzik a kereszttel a csuklóján. Vöröses fénye most halvány, éppen csak figyelmeztető.
- Nem történt semmi, uram. Bárkivel megeshet, hogy nem figyel eléggé. Legyen óvatosabb ebben a tömegben! Ki tudja, kibe botlik pontosan! - Válaszol kedvesen, belülről sem küld fenyegetést, vagy effélét. Szerinte felesleges is, vélhetően mindketten tudják, hol a helyük. Hagyja, ha akarja, folytassa az útját abba az irányba, amerre tart. Ha továbbléphetnek Alamaise érdekes megjegyzése után, akkor mégis a kísertet után küldi azt az imént elhanyagolt kutató varázslatot, mit még Shugától tanult, hiszen amúgyis száz szállal kapcsolódnak egymáshoz.
Jeremy Talbot kicsit talán hirtelen pördül ki a kísértet elől, de ezt Mia be tudja annak, hogy a holtak szellemei gyakran fura érzéseket keltenek a hús-vér élőkben. Afféle megérzéseket például.
A fiú szépen vezeti a táncba, nem kell kis, észrevétlen irányítás sem. Gondolataiba mélyedve hálás neki ezért.

//Bocsánat Nie es Roober, hogy közbeírtam! Remélem nem gond, ha marad?//

A kék ruhás lány egyelőre kikosaraz, de hát egyszerre csak egy hölggyel kellene koketálnom, ha nem akarok bajt a bál végére magamnak. Minden esetre nem mondott nemet sem, így azért kap tőlem egy jerremy mosolyt.
- Igen és nem fogom elfelejteni. – biccentettem felé, aztán máris a táncpartneremre fordítom a figyelmem, hiszen nem udvarias dolog, ha nem tenném, főleg mert közben a nevét is megtudom.
Még jó, hogy álarc van rajtam, hiszen pont olyan hölgyet sikerült kiválasztanom a sok közül, aki jócskán a ranglétra tetején áll és még ráadásul a hatalom és rend képviselőinek dolgozik.
Hossin felbukkanása azonban egy kis időre mindent kiver a fejemből és csak egy dologra tudok koncentrálni, hogy ne ismerjen meg és minél messzebb kerüljek tőle.
Így aztán ezen kívül mindent figyelmen kívül hagyok és partneremet igyekszem minél jobban „eltáncoltatni” az előző helyünktől, egyenesen az erkélyre nyíló ajtók felé, amin mintha láttam is volna az előbb kilépni pár embert, tehát nyitva kell, hogy legyenek.
Mia nagyasszony pedig nyugodtan higgye csak azt, hogy kettesben akarok lenni vele és romantikus szándékaim vannak. Egyébként nem lenne ellenemre a dolog, hiszen szép nő, de most ez jár a legkevésbé a fejemben.
A szemem azonban óhatatlan, hogy a csuklójára villan „menekülésem” közben, mert az fedetlen és én nem vagyok vak.
Remélem, hogy mire elhal a zene már sikerült kijutnom. A hideg megcsap és én sem vagyok kevésbé udvarias, mint a nem messze álló páros férfi tagja, aki kabátját partnere vállára kanyarította.
Én is ezt teszem, hisz hideg van kinn.
- Ön…….valamiféle ….mágus? – kérdezem rekedten, mert már ez csak hab lenne a tortán.
Főleg mivel a másik páros egyik tagjában Nienna-ra ismerek.
- Na szép! Azt mondta férjes asszony és az a ficsúr biztos, hogy nem az ura! – mormogom az orrom alatt bosszúsan, bár okom egy szál sincs rá.
Igyekszem is nem megbámulni őket, hiszen van elég bajom. Elsőre itt a nagyasszony, aki valamiben sántikál, na meg Hossin, aki …..mi a fenét keres itt egyáltalán?
Talán ha Mia a Tanácsnak dolgozik, akkor fel is dobhatnám, ezzel le lenne a gondom.
- Talán van valami, ami érdekelni….. – húzódtam közelebb a partneremhez és annak füléhez, nem foglalkozva vele, hogy Nie látja-e vagy sem.
Remélem látja!

*Elmosolyodok amint a sárkány felteszi a kérdést. Csak legyintek egyet, majd halkan megszólalok.
- Érdekes modort ölt mostanában a nemesség. Így ismeretlenül ilyen nyílt kérdést. Mi másért lennék itt mint hogy élvezzem megnyerő társaságuk felemelő érzését.
- Van ugyan maszkja de mégsem bújhat meg mögötte...
*Hideg mosoly fogadja Jeremy szapora távozási kísérletét.
-Ne fusson oly gyorsan én is csak szórakozni jöttem, nem a régmúlt ügyek miatt.
*A nagyhangu lányra vezetem tekintetem, jóval alacsonyabb mint én, hát lejjebb hajolok hozzá.
-Ugyan ugyan Mia kisasszony, hát nem fogta meg önt a jomodor? Ha már itt találkozunk?
*Ha a lány engedi megérintem vállánál majd elmosolyodok .
-Micsoda élvezet ennyi régi baráttal találkozni ezen a szép estén, még ha kicsit kellemetlen is a régmúlt.
*Kezem kinyújtom Alameis felé .
-Szabad egy táncra?

*Ahogy távolodunk a többségtől Alameis egy kérdést szegez fel nekem. Enyhe mosoly kúszik arcomra majd halk válasz követi.
- Azért amit most teszünk, egész évben csak a gyilkolás megy a háborúk. Itt végre kicsit magunk lehetünk, érzek itt hatalmasabb lényt is mint te magad. Tudod a szellemek hamar megérzik ha egy olyan van itt ki át tudná vezetni őt a túlvilágra.
*Mosolyom még mindig az arcomon ragadt, s egy kör után közelebb hajoltam a lány füléhez.
- Illetve itt aztán mindenki itt van, nagyurak katonák vezetők mindenki akinek cseppnyi információja lehet a háborúról. Gondolom te ezért vagy itt. Illetve gondolj bele ha én is így reagálok rád hogy mit keresel itt nem lett volna furcsa?
*A tánc folytatódott még pár percig majd mikor elhalt a zene elengedtem Alameis derekát, egy lépést távolodtam tőle majd enyhén meghajoltam. Egy pincér éppen mellettem fut el pár pohár itallal amiből kettőt elkérek majd Alameisnek nyújtom át jobb kezemből.
- Biztos megfáradtál a tánc alatt- mosolyodtam el- Biztosra veszem, hogy nem vagy hozzá szokva az ilyen jellegű éjjelekhez. Bár be kell vallanom egész jól fest rajtad ez a ruha. Ha már itt tartunk te miért jöttél? Gondolom nem az ez évi táncparkett meghódítása miatt.
*Közelítettem a poharammal a lányé felé ha az elfogadta az előzőt.
- A hosszú életre.
*Bár e mondatom egészen ironikusan hathat egy szellem szájából.

//Bál, a Nemesi udvarház előtt//

Csak az istenek tudhatják, hogy hogyan keveredtem oda; Valamiért meghívót kaptam valakitől, ami a tarsisi nemesi udvarházban megrendezett bálra szólt, ráadásul nem is akárhogyan! Elsősorban ugyanis nem szórakozni hívtak, hanem mások jókedvét biztosítani, annyira, amennyire csak kitelt tőlem s lantomtól. Talán az elfeknek adott koncertem miatt döntött így valaki, talán csak híre ment annak, hogy milyen olcsón muzsikálok - a lényeg, hogy egy ilyen ajánlatot igazán ostobaság lett volna elutasítani.
Elindultam tehát, hogy a lehető leggyorsabban érjek Tarsisba, viszont az udvarház kapujában valami megakasztott. Egész pontosan szemem akadt bele a tűz fényébe, mely az épület előtt táncolt, és ahogyan a kíváncsiságtól hajtva közelebb kerültem lángjaihoz az is szemet szúrt, hogy ezt a tüzet bizony körbeülték valakik, ráadásul láthatóan jókedvvel.
Kezeikben korsók, ajkaikról pedig csak úgy szállt az ének. Előttük a lángon egy megboldogult ökröt sütöttek, egyértelműen azért, hogy elfogyasszák kísérőnek a sok ital mellé, mely mértéket nem ismerve folyt torkaikba, egyre csak fokozva és fokozva örömeiket. Mögöttük természetesen ott volt az udvarház maga is és lehet, hogy ezekre a napokra már azokba a körökbe keveredtem, ahol a kétlábúak nagyja leginkább bálokban mulat, szívem mégis húzott inkább az ilyen, egyszerű tivornyákhoz - no meg mégis mi bajom lehetett, ha pár órácskát a köznép között töltök.
- 'Estét! - vágódtam be két italozó férfi mellé, miközben megigazgattam lantomat a vállamon. - Finom az ital, hogy gondolják? - kezdeményeztem valami beszélgetésfélét.
Bevallom, magam is röstellem, hogy mennyire jól szórakoztam, amíg az ő egyszerű fajtájukkal lehettem; Itt mindenképpen jól szórakozott a kétlábú, bár úgy tűnt, hogy ők többre vágytak. Nem kellett sok idő, talán egy óra telt el vagy még annyi sem, mikor az egyikük megpillantotta a vállamon lógó bőrtokot, amiben ott pihent az apámtól kapott lant és rá is kérdezett, természetesen, az ilyen beszélgetésekhez pedig elengedhetetlen, hogy megszólaltassam a hangszert, így elővettem egyik legrégebbi dalomat, mellyel nagy sikereket arattam különböző tavernákban az elmúlt években.
Nem gondoltam, hogy így fogom megnyitni a ma esti koncertemet, de úgy tűnt, mégis...