Éj-hasadék

//Bocs a késésért.//

Csendben figyeltem mit válaszol az elf vezér, majd bólintottam.
-Értem.-Mondtam halkan majd ellöktem magam a fától.~Végül is igaz. A régi város az elfeké volt, a vezérnek kötelessége leróni a tiszteletét a holtak előtt... Gondolom minden évben ellátogat oda, pont úgy mint én a szüleimhez...~Gondoltam, magamban majd megint eltekintettem a hasadék felé. Végül sóhajtottam, és visszanéztem. Nem akartam még menni, de kifogytam a kérdésekből amit feltehetnék. Ha nem kezdeményezett valami mást akkor megint oda sétáltam az egyik fához. Végig simítottam rajta a kezem és kiszívtam egy kevés vizet a törzsből, nem túl sokat épp annyit ami egy kortyra elég. Persze volt kulacsom is, de a fa nedvei sokkal finomabbak voltak számomra, bár én sem tudom miért.

//Ismét elnézést. El se tudod képzelni, milyen fárasztó hetem volt//

Egy pillanatra megremegek amikor meghallom az elf hangját, és megfordulok. A vezér nem volt túl kedves hozzám, bár ez érthető, hisz kevés olyan nép van akik hasonlóan szeretik a természetet. Egy kicsit hezitáltam majd megfordultam.
-Igaz... Elnézést.-Mondtam halkan, majd a kulacsomhoz nyúltam, és kibájoltam belőle egy kevés vizet, majd egy gyors mozdulattal bevittem a fatörzsbe a megfelelő szövetekhez, ami elindult, hogy táplálék legyen belőle. Igaz ez nem volt, igazán kárpótlás, de több a semminél.
Egy kicsit vártam, majd sóhajtottam, és hasadék irányába néztem, majd vissza Thalionra.
-Nos... Akkor viszlát.-Mondtam, azzal elindultam ismét, hogy túl legyek ezen a felderítésen, és újra nyugodtan vándorolhassak.

//Kösz a játékot.//

*A vörös sárkány az Éj-hasadék közelében haladt el, amikor meglátta a hasadék szélén álló alakot. Talán észre sem veszi és elhalad mellette, ha a szél nem mozgatja meg a fekete hajat. Rögtön tudja, hogy nem közönséges halandó. Egy fekete sárkány. A vörös megtorpan a levegőben, majd leszáll. Egy villanás, és a helyén egy vékony elf lány áll. Igyekszik elrejtőzni és nézi a karcsú alakot. Azon gondolkodik, hogy most mi legyen. De nem gondolkozhatott sokáig, mert a fekete sárkány eldöntötte helyette és felszólította, hogy lépjen elő. Habár tudta, hogy fölösleges, de azért körülnézett, hátha valaki másnak szól a felszólítás. De nemhogy sárkány, de még ember se volt a környéken. Csak ő. Mélyen beszívta a levegőt és elrendezte a vonásait. A megérzése azt súgta, hogy baj lesz. Remélte, hogy téved, de öreg tanítója mindig azt mondta, hogy hallgasson a megérzéseire. Mindenesetre nem hitte, hogy ha rémülten lép ki, az sokat segítene. Legalább a látszata legyen meg, hogy magabiztos. De legalább ez nem okozott gondot: az emberek között töltött idő alatt volt ideje gyakorolni. Két másodperccel a fekete sárkány kiáltása után kilépett.

*Az intésre közelebb lépett. Tisztában volt vele, hogy nincs választása. Végignézett az ősi sárkány felvett alakján, miközben tudta, hogy a másik is ezt teszi. Ámulva nézte, hogy milyen fensőbbséget sugároz. "Ilyet nekem sose sikerül."
A másik kérdése megingatta amúgy is bizonytalan nyugalmát. Erre mit mondjon? Legyen teljesen őszinte, amikor nem is ismeri? Úgy döntött nem lehet nagy baj, ha elmondja az igazat. Még sose találkozott ősi sárkánnyal, hatalmas erejükről pedig csak hallott, és nem tudta, mi igaz belőle.*
- Engem pont a hely hozott ide. - *arról egyenlőre hallgatott, hogy eredetileg ne itt akart leszállni* - Nekem mindegy, hogy a boldog, vagy a nehéz idők jutnak eszembe. Én örülnék a legjobban néhány emléknek, de csak az elbeszéléseket ismerem, nem csak az Éj-hasadéki csatáról, de magáról a háborúról is. Nem emlékszem semmire.
*Hirtelen megrémült. Miért mondta el ezt? Eddig egyetlen embernek mesélte el. Már sok évvel ezelőtt. Próbált rendet tenni a gondolatai között. Sose jutott eszébe, hogy bárki másnak elmondja. Erre most találkozik egy teljesen ismeretlen sárkánnyal, ráadásul egy fekete sárkánnyal, és pár percen belül elmondja neki. Ettől teljesen összezavarodott.*

*A fekete sárkány szavaiból kiérezte, milyen véleménnyel van róluk a kétlábúakról. Érezte a rejtett szándékot, de eszében sem volt megemlíteni ember tanítóját, még akkor is, ha az öreg annyira sem tartozott a többi ember közé, mint némelyik sárkány. Ráadásul sokszor hangoztatta, hogy bár a háború lezárására szükség volt, a mód nem volt tisztességes.
Megint előjöttek a vele kapcsolatos emlékei, amit szerettett egy lezárt ajtó mögött tartani. Megpróbálta az emlékeket visszaparancsolni, de önkéntelenül is elkezdett rajtuk gondolkozni. Csak akkor vette észre, hogy a földet nézi, amikor a másik kérdésére fölnézett. a kérdéssel az ősi sárkány tudtán kívül megmentette, nem csak az emlékektől, hanem az elbeszélések forrására vonatkozó rejtett kérdéstől is.*
- Silarona. -*Nem tudta eldönteni, megkérdezze-e a másik nevét. Végül úgy döntött, hogy majd elmondja, ha akarja.
Aggódva gondolkodott azon, hogy mit fog mondani, ha nyíltan is rákérdez, hogy kitől hallotta a történeteket. Egyébként se tartotta volna jó ötletnek egy ősi sárkánynak beszélni az öregemberről, a szemben álló nő szavai pedig végképp meggyőzték erről. Hazudni pedig nem akart.
Felnézett az égre.

*"Az én nevem is eltűnt. De én kint vagyok és oda megyek, ahova akarok. A többi sárkánnyal ellentétben, akik bennrekedtek, amíg valaki ki nem találja, hogy hogy lehet kiszabadítani őket."
Sose gondolkozott el azon, hogy hogyan vesztette el az emlékeit. Mindig az foglalkoztatta, hogy visszaszerezze őket.
"Egy kétlábú mágus? Lehetséges?" Tudta, hogy a kétlábú mágusok sok mindenre képesek, de nem tulajdonított nekik ekkora erőt.
Már megint. Tudta, hogy nagy valószínűséggel nem tudja elmondani, hogy miben volt más öreg tanítója, mint a többi. Hiszen azok az emberek gyilkolták meg, akikkel egy faluban élte le az életét.
A háborút ő mesélte el neki, de a legtöbb emberrel ellentétben nem úgy, mintha a humán népeknek lett volna igazuk: az olyan témákban, amiben a humán - sárkány ellentétekről volt szó, nem mondott véleményt, bárhogy kérte is a vörös sárkány. Azzal indokolta, hogy neki kell eldönteni, melyik oldallal ért egyet.
"Terveim?" Ez a kérdés váratlanul érte. Már régóta nem tervezett pár napnál hosszabb időre, és azt is bizonytalanul. *
- Én... Nincsenek. Szívesen megyek a Völgybe.

//Bocsánat a késésért! //

*A szemben álló elmosolyodott. " A Völgybe megy."
Elmehetne vele. El kéne mennie. De valami zavarta. Próbált rájönni, hogy mi.
Egy pillanatra megzavarodva állt. Tudta, hogy nem a Völgyel, vagy a szemben álló fekete sárkánnyal van baj. Valami más.
Egyre nyugtalanabb lett. Egy perce még el akart indulni a Völgybe. Most úgy érezte, előtte még el kell mennie valahova. De hova? És miért?
Mindenesetre nem megy a Völgybe. Illetve megy, csak nem most. Előbb ki kell
derítenie, hogy mi ez.
Megszólalt: *
- Nekem még el kell intéznem valamit, mielőtt elindulok.
*Ránézett a hasadékra. Onnan, ahol ő állt, csak a szemközti falat látta.
Két hely jutott eszébe először, amikor a megoldás keresésére gondolt: ahol felébredt, és az apró falu, ahol lakott. Ha ott nem találja meg, akkor idejön. Vagy... Rögtön nézze meg itt? Nem tudott dönteni. Majd eldől.*
- De amint végeztem én is megyek.Nem halaszthatom el a dolgomat, de igyekszem minél hamarabb végezni.

*Bólintott.*
- Köszönöm. Megkereslek, ha még ott vagy.
*A vörös sárkány nézi, ahogy a másik megfordul. Az előtte álló úton töpreng. Nincs hozzá kedve. Megint egy hosszú út.
Nem mintha mást csinált volna az utóbbi években, mint utazott. És jó volt ez így. Legalábbis eddig így érzett.
Eddig azért utazott, hogy ne legyen egy helyben. Most azért kell mennie, hogy kiderítse, miért ilyen nyugtalan. Annyiban hagyhatta volna a dolgot, majd elmúlik alapon. De ismerte magát annyira, hogy tudja, hogy sose lesz nyugta, ha ezt most nem oldja meg.
Eszébe jutott a legutóbbi alkalom. Akkor szó sem volt ennyire különös dologról. Volt egy vékony ezüstlánca egy apró medállal. Napok múlva fordult vissza. Vagy másfél hetébe került a kitérő.
A mostani utazásnál ennél sokkal több időre kell számítania. És mindezt, hogy megmagyarázzon egy érzést.
Felkapott egy kavicsot a földről, csak hogy lefoglalja az ujjait. A kőnek különös, halványfekete-piszkosfehér csíkos mintája volt. A sárkánynak furcsa módon egy öregasszony jutott róla eszébe, aki ugyanabban a faluban lakott, ahol ő meg a tanítója. Emlékezett, hogy amikor a falusiak csőcselékké váltzotak, a tömeg szélén állt. Nem próbálta megállítani őket, de nem vett részt az őrjöngésben sem. Előtte mindig barátságos volt vele, de miután felvette valódi alakját olyan gyűlöletet látott meg az asszony szemében, ami megdöbbentette. Csak kétszer látta a következő napokban, ebből egyszer akkor amikor elhagyta a falut, de a gyűlölettől izzó pillantást végig ott érezte a hátában, amíg elég messze nem került a falutól.
Elgondolkodott rajta, hogy megpróbálhatná kideríteni, mi volt az oka. Akkor viszont mindenképpen találkoznia kéne a falu más lakóival, de erre csak akkor lesz hajlandó, ha nincs más megoldás. És tudta, hogy nem csak ő nem szeretne találkozni velük. A falusiak sem őriznek kellemes emlékeket róla. *

// Megintcsak bocsánat! //

*Felnézett a szemben álló hatalmas sárkányra. Valószínűnek tartótta, hogy a bemutató szándékos volt, de el kellett ismernie, hogy hatásos volt. Ámulva pillantottt fel a hatalmas fekete sárkányra.
Eszébe jutott az ő alakja: mekkora ő egy emberhez képest... Ha humán alakban találkozott egy kétlábúval, akkor is mindig tudta, hogy ő mennyivel nagyobb. Ez az érzés hozzá tartozott az életéhez az utóbbi években, amikor nem igazán találkozott más sárkányokkal.
Most érezte, hogy milyen kicsi a másikhoz képest. Nem úgy, mint amikor humánalakban találkozott egy másik sárkánnyal. Akkor tudta, hogy ő is van akkora. Most rájött, mit érezhetnek az emberek egy halandó sárkány jelenlétében. Hát még egy ősi sárkányéban. Talán jelentéktelenséget. A saját lényük apró mivoltát.
Nézte, ahogy ahogy a fekete sárkány eltávolodik az égen.
Sóhajtott, és ő is felvette sárkány alakját. Kitárta a szárnyát, felszállt, majd lebukott a hasadékba. Körül kellett néznie.

// Köszönöm a játékot! //

//Dropie Dannal időn kívüli játék//

*Az Éj-hasadék mentén egy mocsári törpe kaptat. Ha valaki távolról szemmel tartja, jól látható, milyen nagy ívben kerüli a hasadékot.
Raman hátán borsódzik a hideg, ha arra gondol, hogy nem is olyan régen innen szabadult ki Risan. Ő aztán tudja, hogy ki az az ősi sárkány. Riana mesélt róla eleget, de már volt szerencséje neki is látni élőben. Éppen Lanur tornyát vette ostrom alá Singarme és az őrszellemek ellenére is.
A gondolatra még inkább távolodni kezd a hasadék mélyéről. Ő aztán nem keresi a bajt. Már az is balszerencse, hogy erre visz az útja, de ez a legrövidebb, amelyen eljuthat a toronyba.
Igaz is, a vörös nimfa is felbukkanhatna már. Raman régen találkozott már vele és mi tagadás, a mocsári törpének hiányzik.
Azért abban nem bízhat, hogy a sárkányölő Raman, ha innen kiszabadulna egy újabb sárkány, túlélné azt is.
Megcsörgeti az övére akasztott sok fényes és csörgő koloncot, melyek mindegyikét fontosnak tartja. Ettől most nem lesz nyugodtabb.
Ha nem sértené a büszkeségét, szapora lépteit még sebesebbre fogná, s akkor futva sietne legalább a legközelebbi facsoport felé, hogy ha kell, el tudjon bújni.
Most nagyon messzinek tűnik innen bármilyen fedezék.*

*Már majdnem ott az erdő. Persze néhány fa egy sárkány ellen nem védi meg, főleg nem Risan ellen, de a mocsári törpének esze ágában sincs ott maradni. Az csak rejteknek jó.
Lanur tornya a célja.
Ha kevésbé lenne elfoglalva azzal, hogy minél távolabb kerüljön a hasadéktól, biztosan meghallja a közeledő vidám fütyörészését, de így marad csak a meglepetés.
Raman egy pillanatra hátrahőköl, de aztán úgy van vele, hogy miért is tartana egy ilyen apró kis lénytől, mint ő maga?
Sárkány nem ölt ilyen testet, akkor pedig mivel nem törpének néz ki, marad a surranó kifejezés.
Azért amikor neki szegezik a kérdést, arca, szakállastól megnyúlik egy pillanatra.
Már hogyne tudná, hogy mi mellett ment el, pont azért ment el ilyen messzire tőle.*
- Raman vagyok.
*Nyögi ki végül, mikor már szívverése ismét a rendes tempót produkálja. Szakállát simogatva fordul meg és néz el a hasadék irányába.*
- Tudom én, hogy mi mellett jöttem el….de erre jobb jönni, mint másfele.
*Közben azért pislogva szemléli a fura szerzet kezében tartott még furább dolgot.
Ő inkább marad a szokásos dolgoknál, amiket az övér akasztva hord. Azok már kihúzták a pácból egyszer, nem is akármekkorából. Azoknak köszönheti, hogy nem egy sárkány gyomrában végezte, hanem éppenséggel sárkányölő Ramanná vált. Persze ettől még nem válik jobb hangulatúvá, sőt, inkább sietve még távolabb kerülne a kérdéses helytől. Persze ezt a világért sem árulná el.*

*Nem értik meg egymást, ez már egyértelműen kiderül. Míg a surranót vinné közelebb kíváncsisága, addig a mocsári törpét a tapasztalat vinné minél távolabb onnan.
Bosszantja a surranó kuncogása, olyan érzés, mintha rajta nevetne magában.
Pedig a kis (csaknem akkora ő, tehát kicsinek igazán nem nevezhető) surranó tényleg kuncog.
Azonban mikor Dropie meggyanúsítja tériszonnyal, Raman kihúzza magát, miközben megcsörrennek az övére aggatott kacatok.*
- Tériszonyom? Nekem? Én Lanur tornyában élek, sosem volt tériszonyom!
*Megfordul, ahogy az oktalan kis lény elindul a hasadék irányába, majd meg is torpan.*
- Te sem lennél olyan vakmerő, ifjú surranó, ha tudnád, hogy a hétszáz éve oda zárt ősi sárkányok közül egy nem is olyan rég szabadult ki onnan.
*Mutat a hasadék irányába, melyből, mintha csak a törpe mondandóját akarná megerősíteni, hűvös fuvallat tör elő.
Raman hősiesen áll a lábán, pedig legszívesebben már inalna is a fák közé, de ezt a túl kíváncsi kis fickót mégsem hagyhatja itt csak úgy. Ha megint kiszabadul onnan egy sárkány, neki van több tapasztalata, no, nem a harcban, csak abban, hogy is élje túl azt a találkozást.
Már sikerült egyszer, amikor megölte az a sárkányt. Igen, megölte, még ha büszkén éppen nem is tekinthetne vissza rá.*

*Ramanban felébred a gyanú, hogy rosszat mondott, amikor látja a surranó hirtelen hátraarcát maga felé.
Ezt hirtelen fokozza a sárkány hallatára még inkább felcsillanó szempár a másik férfiban.
Kész, a mocsári törpe kezdi elkönyveli magában hogy egy gyengeelméjűvel hozta össze a sors.
A hirtelen sorozatban érkező kérdések még inkább meggyőzik erről. Még a gyerekek is hallottak a Nagy háború hatalmas, fekete sárkányairól, akiket nem fogott sem kard, sem nyíl, sem másmilyen fegyver.*
- Nem vesztettél sokat…
*Szólja el magát és fúj is egyet, amiből teljesen nyilvánvalóvá válhat, hogy a törpe nem rajong értük.
Fejét csóválja, de a világ minden kincséért sem menne még közelebb a surranóhoz.
Onnan, a helyéről mondja mondandóját.*
- Ráadásul bárhogy kinézhetnek, nem tudod megmondani, hogy én nem vagyok-e például ősi sárkány.
*Utóbbi gondolatra kicsit meg is áll, belegondolva, milyen lenne, ha a rettegett, híres fekete sárkányok egyike lenne.
Talán még akkor is lehetne barátja Rianának.
Megrázza a fejét, így szakálla és haja is száll mindenfelé.*
- Ne akard látni őket, mert könnyen eltehetnek láb alól!
Tarts inkább velem, minél messzebb a hasadéktól. Nem vár ott semmi érdekes.
*Bármennyire is érdekes a surranó, nem kívánja halálát.*

*Raman nem hirtelen haragú törpe hírében áll. Általában a mocsári törpék sem azok, így ez érthető is, de a törpe most érzi, hogy kezd felmenni a pumpa benne.*
- Dehogyis! Hova gondolsz? Mocsári törpe vagyok.
*Az meg, hogy még közelebb is merészkedjen ahhoz a hasadékhoz, a netovábbja a surranó eszement ötleteinek. Még hogy ő oda közelebb menjen! Na, azt már nem. Inkább hátrál kicsit, be néhány fa jótékony takarásába. Majd onnan meglesi a surranót, ha minden erőfeszítése ellenére mégis oda akar menni.
Raman megtorpan. Azért van olyan büszke, hogy nem kezd el szaladni az erdőig. Mégiscsak ő az a Raman, aki megölt egy vörös sárkányt. Megáll a lassú hátrálásban.*
- Hát menj, ha akarsz! De ha mégis előbukkan onnan egy sárkány és kettéharap, aztán lenyel egészben, akkor ne engem hibáztass! Én szóltam előre.
*Hajthatatlankodik tovább a törpe. Ő ugyan nem megy közelebb ahhoz az átkozott hasadékhoz. Látta már eleget.
Mióta Risan megjelent, inkább széles ívben kerüli. Pedig azóta nem volt hír újabb sárkány kiszabadulásáról.
De nem bolondult meg, hogy keresse a bajt magának.
Raman inkább csak előveszi kis fokosát kezébe, és úgy áll ott, ahogy a surranó elindul a hasadék felé.
Megborzong, Risanra gondolva, de tudja, hogy az az ősi sárkány már nem jön elő onnan. Reméli, hogy az ősi sárkánynak nincs olyan perverziója, hogy a hasadékot látogatja, vagy nem épp most támad kedve kiszabadítani a társait.*

*Raman teljes csendben lesi a surranót. Nyugodtnak tűnőn áll a helyén, ahogy a surranó fütyörészve odalejt.
Még akkor sem mozdul, amikor a surranó beles a hasadékba.
A mocsári törpe szemei csak akkor kerekednek ki, amikor a bosszantó, apró termetű fickó ordítozni kezd a hasadék szélén.
Ő ugyan nem megy oda!
A surranó magának kereste a bajt. Ha egy sárkány, akkor ideje lelécelni, még mielőtt úgy dönt, hogy megnézi, elsődleges zsákmánya kihez is ordítozik.
Raman nem rest és el is indul, ám nem a hasadék irányába, hanem a közeli facsoport irányába, mindezt egyetlen szó nélkül teszi.
Ő ugyan nem akar még egyszer egyetlen sárkány karmai, fogai közé kerülni. Legfőképpen pedig nem akar a lejjebb, a gyomrában lenni. Egyszer bőven elég volt, köszöni szépen!
Még ha a surranó utána is fordul, akkor sem reagál, mintha nem hallaná.
Viszont a surranó is jobban tenné, ha lefelé nézne, mert az a bizonyos alak, aki az előbb még lentről szemlélte a kis ordítozó alakot, már ott áll mellette, s a szürkés füstköd épp el is oszlik, mikor Dropie visszafordulna.
A mocsári törpe, Sárkányölő Raman csak akkor pillant vissza, amikor már az első fák és bokrok takarásából nézhet vissza. Szemöldökét összehúzva, kitágult pupillával, kissé fújtatva nézi a hasadék környékét, készen arra, hogy még lélegzetét is visszatartsa, ha arra van szükség.*