Mardan - A törpeváros

// 1.küldetés – Adósság //

*A nap éppen készül eltűnni a dombok mögött a horizonton, jelét adva Lanurián élő embereknek, hogy esteledik. Az északi vidéken élők számára azt jelenti, hamarosan behúzódhatnak házaikba mert hamarosan hideg lesz. Fokozatosan egyre kevesebb fényben tündököl Lanuria, minden válik szürkévé később teljesen feketévé. Észak felől felébred egy enyhe hűvös szellő, átfrissítve a táj levegőjét kicsivel csípősebbre. A szél miatt a fák különös halk sírást énekelnek, mint amikor asszonyok siratják férjeiket kiket elvesztettek a harcban. Mardan felé halad egy vándor, egyenlőre azon céllal, hogy Mardanban meghúzza magát egy időre, míg el nem fog állni a nagy szélfújás ami erre végzetesek is lehetnek. Mardan bejárata nincs messze, nem most jár először itt élete során, kénytelen behúzódni mielőtt a nagy szélvihar megérkezik. Nincs hátránya abból, hogy sötétségben kell gyalogolnia mert alaposan ismeri a környéket. Háromszáz métert tesz meg akkor érkezik meg a bejárat szájához, kifújja magát egy kicsit, utána indul beljebb. A folyosón kellemesen sétál lefelé a Barlangvárosba, gondolatai pedig előre is valami finom ételen és italon járnak. A városba vezető könnyed sétaút, meg sem kottyan az ő edzett vándor lábainak. Beszélgetés hangjára lesz figyelmes, egyben jelzés, megérkezett a céljához.A törpe őrök előtt megválik a kendőjétől, úgy halad be nyugodtan, ha nem venné le, akkor gyanús alak lenne számukra. Nem áll le, a célpontja egy fogadó ahol némileg kipiheni a mai nap fáradalmait, a munkáját és legfőképpen a gyaloglást. Felfigyel arra, menni sok más fajú utazó rekedt itt a nagy vihar előtt, ami azt jelenti ha nem talál rövidesen helyet akkor le kell mondania jelenlegi terveiről. Meggyorsítja lépteit, a távolban megpillantja kedvenc fogadóját, amin örömmel olvashatja a ' Gyöngyöző Arany fogadó ' nevet. Emlékek fűzik ide, ez volt az első hely életében , ahol kocsmai verekedésbe keveredett. Természetesen nem ő volt a győztes hanem a házigazda, maga a tulajdonos. A nevére emlékszik, egy életre belevéste emlékezetébe a Kőfaragó Trufang nevét, az első törpe barátja Lanurián. Az emlékek feltörnek a felszínre, az egyik pillanatban még az utcán, a következőben már a kilincsért nyúl.
~Vajon emlékszik e még rám? ~Ezzel a kérdéssel nyit be a fogadóba, a benti melegség megcsapja őt. Minden tekintet hirtelen rá szegeződik, azonban nem foglalkozva velük bezárja maga mögött az ajtót. Ezüstös szemeit végigfuttatja egy kicsit, az új fényviszonyokat megszokva ezzel, utána indul meg a pulthoz rendelni. Új berendezéseket vél felfedezni, az egész hely fel lett újítva, a legnagyobb meglepetést az okozza, törpe barátját sehol sem találja.
~Biztosan dolga van.~Hagyja rá ennyivel, lesz ideje találkozni régi cimborájával, nem siet el.Pultnál furán néz rá a törpe a fekete kendő miatt, amely az arcát takarja.*
-Üdvözlöm a Gyöngyöző Arany fogadóban uram! Mi szél hozta?*Errefelé ez szokásos üdvözlési forma, mindenki ismeri a szélvihart, aki meg nem, az vagy tájékozatlan vagy bolond. A törpe hangjában érződik nem szívesen látja az elfet itt de ki kell használnia minden vevőt aki csillogó érmével fizet. A fogadós törpe középkorú, barna haja és szakálla van, mindkettő stílusosan omlik alá a föld felé. Erős alkatú, veterán katona lehetett hajdanán aki jó pár csetepatéban osztogatta fegyverével a pofonokat. Ruházata hétköznapi, föld színűek mind, kivétel a kék mellénye amit a tunikája felett visel. Hangja nagy, határozott jellemről tanúskodik.
-A vihar kergetett be.*Válaszol a törpének, a kendő miatt a hangja tompább. A törpe egy mosolyt húz, neki teljesen jó a helyzet. Nem habozik feltenni második kérdését.*
-Étel?Ital?Van itt minden...*Szétnéz a fogadójában van hely, a szeme megállapodik egy üres helyen, ekkor teljesen megnyugszik. Várja ezután mit kér.*
-Kecskesült sörrel locsolva, hagymás burgonyával és egy erős törpe sört. Több nem lesz.*A törpe biccent egyet, máris kezével odabök az üres helyre tömzsi ujjaival, miközben így szólal.*
-Foglaljon helyet, azonnal hozom. Azonban hadd mutatkozzak be, Fémököl Argadurin vagyok.*Megnézi amit mutatott neki a törpe, biccentve neki elindul a helyére, megérkezve jólesően ül le a kényelmes székre. Söre érkezik meg hamarabb,csak utána tíz perccel az étele.*
-Jó étvágyat!*Kíván a törpe neki jót az ételhez és italhoz, nem marad ott, megy a dolgára. Ránéz a gőzölgő ételére, megnézi az italát, egyenlőre nem fog bele a műveletbe. Nézi a személyzetet és a bejövő törpéket, hátha valamikor felbukkan régi ismerőse, az idő teltével egyre kisebbnek látja rá az esélyt. Nagy nehezen rászánja magát az evésre, továbbra figyelve a bentieket. Nyugodtan falatozik, senki sem zavarja őt a műveletében, számára mindig a sör megivása jelentette a legnagyobb kihívást. Szeret természetesen sörözni, csak a keserű ízt nagy kupából meginni nem könnyű. Pihen, megfigyeli a környezetét és jól érzi magát a bőrében. Az utolsó kortyokat nagy sokára gurítja le, átjárja testét az elégedettség érzése, nincs miért panaszkodnia.
~Kellemes a kiszolgálás, de most meg kell találnom Trufangot.~Áll fel a helyéről, ezzel egyetemben Argadurin a pult mögül odasiet hozzá, hogy bezsebelje a hasznot. Kicsit bemozgatja magát mielőtt a törpe odaérne hozzá, más részről készíti elő a pénzes szütyőjét, hogy kifizesse a fogyasztását. Mire a törpe odaért, azonnal a törpe kezébe nyomja a szütyőt. Távozni készül, mire Fémököl hangja felcsattan haragosan.*
-Nem elég az érme, hogy kifizesd a fogyasztásod! Nem mész te sehova! Vagy van nálad több pénz és fizetsz!Van pénzed?* Meg akar bizonyosodni, hogy van e nála még pénz. Kicsit meglepődik nem elég érmével rendelkezik, további pénze meg nincs. Nincs választása mint szembefordul a másikkal.*
-Sajnos több érmém nincsen.*Nyugodtan ejti ki a szavakat mire a törpe, felkapja a vizet, fekete szemei dühtől égnek. Látszik rajta nincs tisztában azzal mit csinál, a következő szavait intézi felé.*
-Akkor halld hát szavaim elf! Vagy dolgozol nekem a fogadómban míg az ennivalód és innivalód árát meg nem dolgozod, vagy ha elég tökös legénynek hiszed magad mint most, akkor kiállsz velem egy párbajra. Három sérülésig megy! Értetted? *Ordítja dühösen felé, várja a választ tőle, de nem kap választ csupán biccent felé, hogy tudomásul vette a játékszabályokat. Ránéz Fémökölre, a párbaj gondolata pedig kellő adrenalin löketet indít el testében. Nem fél, nem halálos párbajról van szó.*
-Braladag! A szekercémet!*Az ifjú inas azt se tudja mit csináljon hirtelen, mert még sosem látott küzdelmet. Az ifjú nem maradt el szakáll ügyileg mint Fémököl, a rövid haja fekete a szakállával együttvéve. Nem néz ki harcos alkatnak, inkább a lányok kedvencének lehet mondani.*
-Hozd már azt a Istenverte szekercét! Ne szobrozz ott estig!*Erre már cselekedett végre, hamar elhozta a szekercét. Argadurin a kezébe vette a fegyverét mire megszólalt keményen felé.*
-Húzd elő a pengét! Megmutatom én neked, hogy itt fizetni szokás!*Lecsendesítette elméjét, kitisztította gondolatait a küzdelem miatt. Tapasztalt harcos, így nem sietteti a küzdelmet a törpével akin egyenesen látszott olyan mint egy méregzsák, ami ki fog durranni. Gyorsan egy praktikus mozdulattal előhúzta a kardját, Fémököl természetesen erre várt. Rohamozva indult felé szekercéjét feje fölé emelve. Nagyot kiált méghozzá, mire kihasználva a törpe nagy lendületét ellép könnyed lépéssel előle jobb oldalra a megfelelő pillanatban. Elsüvít mellette a törpe nagy lendületében mire nem adva esélyt neki pördül utána, hogy szúrja finoman a hátát. A törpe idegesen felkiált, a tűz csak lobog a szemében. Jön a második támadás, ezúttal átlósan suhint a szekercével, jobb felülről egészen le a bal sarokig. Kénytelen hárítani kardjával a csapásokat, mire a kardja belereng. A törpe csépel, mint mindig egy dologgal viszont nem számol, az ő fegyvere a hosszabb. Egyik csapása elől elhajol, hogy utána kardjával a fegyvertartó kezet megsértse. Fémököl elejti a fegyverét egyben nekiugrik hirtelen, leteperve őt a földre. A kardja elgurult messzire mikor a földön találta magát.*
-Kiverem a szuszt is belőled! * Kezdi el verni a fejét, így megízlelheti azokat a acélos öklöket, acélpörölyként lesújtva rá. A törpe ütései nyomán, sikeresen ő is vérzik, egészen pontosan az orra, pár erősebb ütéstől. Próbálja lelökni magáról a törpét, azonban súlykülönbségük miatt ebben a helyzetben lehetetlen.
~A tőrőm!~Ugrik be a megoldás, odanyúl az övéhez, ahol sikeresen előhúzza. A feje így védtelenebb a másik csapásai miatt. Nem tudja meddig bírja még az ütéseket. Már a győzelem ott lenne a markában, mikor a törpe megáll és kifacsarja a kezéből fájdalmasan. Ekkor látja az alkalmat meg, a törpe közelebb hajol hozzá, rögtön lefejeli az orrnyergét, amitől megszédül Fémököl. Nem sokat totojázik ezután, megmarkolja tőrét és belemártja tövig a combjába. Fájdalmasan felordít, utána magától legurul róla. Sóhajt egyet, ezt legalább megúszta. Most tűnik fel neki, a bentiek mindvégig a küzdelmüket nézte. Lassan feláll és segít a vesztesnek.*
-Te győztél! Most meg menj! Még mielőbb meggondolom magam!*Ezzel küldi el, a fegyvereit összeszedi, aztán távozik a fogadóból. Nem sok ember mondhatja el, megküzdött az ételért, legalább ő az a egy.*

*A hideg, a hózápor, a csontig hatoló szél még az olyan jól táplált mocsári törpéknek is túl kellemetlen, mint amilyen Raman. Márpedig a mostani eléggé az volt.
Be is menekült az első adódó lehetőségnél, ami mit tesznek az istenek, maga Mardan volt, a hegyi törpék nagybecsű városa.
Persze az őrök fintorogva fogadták az ágról szakadt mocsári törpét és hezitáltak is egy kicsit, hogy beengedjék-e.
A látogató állítása volt az, ami végül erre bírta őket, miután valahonnan ruházatából előhalászott egy gyűrött pergament, s azt lobogtatva állította, hogy fontos küldeményt hozott egyenesen Lanur tornyából.
Hogy az állítás nem volt teljesen igaz? Hogy valójában az egy régi pergamen, ami nem véletlenül olyan viseltes már ruhájában? Az most nem számított, csak hogy végre védett helyen legyen és kifújhassa kicsit magát.
Beérve aztán a híres város még a sokat látott Raman tekintetét is magára vonzotta.
A hidegtől áthűlt kezeit összedörzsölgetve, fújogatva lépegetett beljebb, míg fel nem fedezte egy fogadó cégérét.
Az élelmes tulajdonos elég közel helyezte a bejárathoz ahhoz, hogy a városba érkezőknek kísértést jelentsen.
Raman is így volt vele, s miközben egy jó erős sörre vágyott, megkordult a hasa is.
Nem is törődve a fogadó nevével, kezét a kilincsre tette és be is lépett.*

*A hely zsúfolásig tele van, javarészt hegyi törpékkel. Megismerhetők, sokan még a csákányukat is magukkal hozták. Raman sose értette ezeket a hegyieket, ő csak azért vitte magával az övén most is ott csilingelő, csörgő-zörgő kacatokat, mert jól tudja, hogy esetleges szorult helyzetében ezek milyen jól is tudnak jönni. Nem beszélve arról, hogy ő azért gyakran van úton. Mióta Rianna eltűnt Lanur tornyából, azóta ő sem sok időt tölt Mogan, Singarme és a torony többi őrének társaságában.
Jóllehet, nem nézték ki onnan, mégsem találja a helyét.
Újra megkorduló gyomra, mardosó éhsége az, ami végül elfeledteti a bámészkodást vele. Annál is inkább jó ötlet ez, mert a fogadós, az a fajta törpe, akinek talán még az arcát is csákánnyal faragták gyermekkorában, nem épp szívélyesen szemléli az újdonsült vendéget.
Ennélfogva az első szabad helyre le is huppan, hogy aztán ezzel kicsit jobb kedvre derítse a tulajdonost.
Persze nem lehet véletlen az sem, hogy rögvest elé is toppan, hogy aztán Raman, jó érzékkel kiválassza a helyi specialitást.
A fogadós láthatóan jobb kedvvel biccent, majd eldübörög, és hamarosan a mocsári törpe is ott falatozik a fogadóban. Nem fog gyanút egyes fejcsóváló hegyi törpék viselkedésében.
Bár szerinte továbbra is a mocsári törpék főznek a legjobban, azért meg kell hagyni, hogy ez az étek sem disznóknak készült.*

*Az erős törpe sör is jól esik, amikor legurítja torkán, bár meg kell hagyni, az lehetne kissé hidegebb. Felmerül a kérdés, vajon a mocsári törpe, ha most érkezett be a hidegből, miért épp hideg sörre vágyik, de azóta már elfogyasztott egy jó, meleg étket, valamint a fogadó helyisége sem éppen hűtött.
Jóllakottan, elégedetten dől hátra a széken, pocakja ki is villan ruhája alól.
Fúj egy nagyot, majd még egyet, és utána úgy dönt, pihen még egy keveset.
A fogadó tulajdonosa eközben szemmel tartja a jövevényt. Így amikor látja, hogy végzett teendőivel, sőt, már megpihent, rögvest oda is siet hozzá.*
- Jó volt az étel, koma?
*Raman ráemeli szemeit és gyanakodva, rosszat sejtve vizslatja a fogadóst, aki meglehetősen megtermett, legalábbis a törpék között.*
- Jó igen. Elismerésem érte!
*Válaszol magához képest igencsak röviden, hiszen nem szeretne bajba keveredni.*
- Kérsz-e még mást is?
*A mocsári törpe már egészen gyanakszik, olyannyira, hogy felegyenesedik ültében és úgy adja meg a választ.*
- Nem, ennyi elég volt.
- Negyvennyolc darna lesz akkor.
*Raman szemei kikerekednek. Hogy egy ételért, legyen az bármilyen finom, ennyit kérjenek tőle? Ez annál is inkább jelent problémát, mivel jól tudja, hogy ennyi nincs nála. Akkor pedig hogy is fogja kifizetni?*
- Mennyi?
*Dülleszti szemeit, miközben fúj is szakállában. Ekkorra a fogadó közönségéből is egyre többen figyelnek fel a kis párbeszédre. A fogadós elégedett vigyorát legszívesebben letörölné az arcáról, de most kisebb gondja is nagyobb ennél. A hatalmas törpe szakállát simogatva dörren rá.*
- Ha nincs elég pénzed, le kell dolgoznod, mocsári törpe….vagy….
*Közelebb is hajol hozzá, mire Raman inkább hátrébb húzódik.*
- Kiállhatsz ellenem egy párbajra. Ha legyőzöl, mehetsz…
*A környező vendégek harsány nevetése arról árulkodik, hogy nem akárkivel lehet dolga Ramannak.*

*Raman nagy szemeket mereszt. A környező törpék arcából egyértelműen kiderül, hogy nem neki jósolják a győzelmet.
Node Sárkányölő Raman máskor is volt már reményvesztett helyzetben. Olyanban, amiből nem is tudott kikeveredni, csak a szerencse, vagy az istenek kegye alapján.
Ahogy a fogadós önelégült képére bámul, már eldöntötte, hogy nincs az az isten, aki rákényszerítheti, hogy kifizesse a semmi darnából, ami a zsebében csörren.
Hirtelen pattan fel, pocakjával fellöki az asztalt minden rajta lévővel együtt, míg a széket a háta mögé, ami nem kis robajjal jár, majd Raman, a mocsári törpe már meg is iramodik az ajtón kifelé.*
- Mocsári törpe!
*Bődül utána a fogadós.*
- Hol a csákányom?! Hadd hasítom ketté a becstelent!
*Hátra sem fordul, az útjába eső törpék közül viszont az egyik az ajtóban elkapja a grabancát. Raman levegő után kapkodva néz az elégedett, szakállas arcba.
Aztán kapálózni kezd, és mit adnak az istenek, érzékeny pontján találja el térdével a fogva tartót.
Persze ő maga is ülepére huppan, de nem állhat meg fájlalni. Felpattan és még hallja a mögötte a fogadó padlójában csapódó csákány hangját.
Ismét futásnak indul, noha a levegője eléggé fogytán van. Eszébe sem jut azonban az, hogy méretes pocakjából talán kellene valamicskét ledolgozni, hogy könnyebb dolga legyen.
Azt már hallja, hogy a rettenetes fogadós nem is olyan kitartó. Már csak a hangját hallja neki. Meg is áll, hogy visszanézzen, mennyi az előnye.*

*Úgy tűnik, éppen elegendő, mivel nincs további üldözője. Azt viszont kétszer is meggondolja, hogy maradjon-e egyáltlalán ebben a barlangvárosban.
Nem a hegyi törpék városával van most baja, az építészetükkel sincs különösebb gondja neki.
A fogadóban átélt élmény sarkallja, arra, hogy hagyja el a várost. Meg is áll, két kezét a térdére támasztva fújtat egyet.
Ebbe a hirtelen menekülésbe megizzadt. Nem jó evés után futni, és ezt ő nagyon is jól tudja. Éppen ezért nem is szokott.
Talán lehetett volna előrelátóbb, de a gyomra hamarabb lépett az eszénél.
Magában azért gondosan megjegyzi, hogy melyik fogadó is az, amibe nagyon sokáig nem akar belépni sem. Sőt, ha teheti, kerülni is fogja.
Nem mintha Mardanba olyan sokat vinni az útja. A hegyi törpék kincskedvelő világa nem az övé.
Sokkal inkább érzi jól magát a mocsárban, vagy bárhol máshol, mint itt, a hegy gyomrában.
De nem tartózkodik már sokáig e helyen. Inkább a hideg, minthogy a fogadós mégis meggondolja magát és a pénze után ered.
Nem az az evés lesz ez, amit Raman szívesen visszaemleget majd.
Miután kifújja magát, el is indul a város bejárata felé. Önmagát igyekszik fel is vértezni a páncélba öltözött őrök marcona tekintete ellen is.*

1.küldetés – Adósság

Nem kis nehézség meglelni a hegyek zegzugos vidékén a városokat, városkákat, hátha még egy olyanról van szó, aminek házait nem is a föld felszínén, hanem alatta húzták fel. A fáradság is rátelepedett már. Érezte az egyre fagyosabb levegőben, hogy szárnyai nehezebbek, a pára alattomosan dermedt rá éjfekete tollaira. De nem kellett egy újabb kört tennie, mert végre ráakadt arra, amit már egy ideje majdhogynem bosszúsan keresett. Egy ösvény volt az, amit jóvoltából fekete madarak tömkelege lepett el, egy pillanatig meg is telepedtek, de aztán szárnyra kaptak. Már nehéz lenne megállapítani, hogy mikor tűntek fel az égen és a raj miként tűnt el a vihart ígérő felhők között. A lényeg az alaktát átvevő sárkányt eltakarták és Sou már el is haladt a valamikor fentről lepottyanó, faragatlan oszlopként az égnek meredő kövek mellett. Felfelé nézett, elsőként, aztán gondosan feltérképezte a terepet, meggyőződve arról, hogy biztos senki sem vette észre. De semmit nem vett észe és az útja is zavartalanul telt. Lleszámítva, hogy a szél egyre élesebben fújt és olykor hozott magával a magasból egy-egy alácsüngő jégdarabot, mintegy meglepetésként, színesítve az egyhangú kutyagolást. Így legalább éber maradt, s figyelme akkor sem lankadt, mikor végre elért a barlanghoz, ahhoz, amelyik Mardan városát rejtette. Sosem járt még itt és nem is nyugodt szívvel haladt beljebb. A sötétségben megelevenedtek előtte álmai egyes rémképei, parányi fénylő gömbbel igyekezet szertefoszlatni ezeket, sikerrel. Mikor azonban megpillantotta a várost, már nem volt rá szüksége. Tekintete lassan vonult végig a látható épületeken, elismerés fénye lobbant íriszeiben és az egymással szócsatát vívó őrök láttán, még el is mosolyodott. Ami utólagos megítélés alapján, nem volt jó pont. Legalább is az őrök szemszögéből és hogy az igazság legyen szólva, Sou nem is igazán beengedtetett, mint inkább besurrant a kapun, miután elérte, hogy a korábban egymással civódó páros ismét egymás szakállának essen.
A város sajátos sötétsége, fáklyától derengő fénye olyan volt Nawara számára, mint az aranyveretes, vörös szőnyeggel leterített út. Nem igazán ismerte a törpe népséget és Sounak sem volt még dolga velük, de meglepően hamar ráérzett a gyengéikre és erősségeikre. Így míg tisztelettudó maradt és ügyelt tetteire, ahogy szavaira is, könnyedén eljutott oda, ahová tartott. Csak egy apró szívesség volt, amit a fogadós asszony egyik barátja kért és ő kapva kapott az alkalmon, hogy kiszabaduljon abból a faluból és mivel Cloud is jó kezekben volt- a lehető legjobban, oka sem volt maradni. Így cserélt gazdát végül egy csomag. A nem túl szívélyes invitálást éjszakára, érthető módon visszautasította, így köthetett ki a város sok fogadója közül az egyikben. Még a cégérre sem emlékezett belépte után, pedig igen csak jól megnézte magának, mert pont felette nyikordult egy fülsértőt. A pipafüst és a meleg azonnal fejbe vágta, kellet is egy kis idő, míg magához tért. Addig levetette kölcsönkapott vastag kabátját és kényelmesen kiválaszthatta a néhány, még magányos asztal közül a legszimpatikusabbat is.
Eredetileg csak aludni tért be, de a faluban felejtett, amúgy gondosan előkészített vacsorája nélkül, fogyasztani és kénytelen lesz, már ha nem akarja egész este a gyomra korgását hallgatni. Bár talán az még mindig jobb lenne, mint belemerülni azokba a sötét és riasztó álmokba. Rendelt hát, de arra nem számított, hogy a fogadó Nagy Öregje, jókedvében pártfogása alá óhajtja venni. És jó néhány perc múlva.
- Nem csoda, hogy ilyen nyápic vagy. Kis fogpiszkáló. Hús kell ide, no! Hús, az angyalát!
- Nem, igazán köszönöm! – Tiltakozott, ahogy asztaltársa igyekezett tápláló étket is szervíroztatni a számára, de ő jól megvolt a maga kis hajában sült krumplijával és azzal a kevés vajjal. Sou körbepillantott, de több szabad asztal nem volt, így kénytelen volt tovább hallgatni a meglehetősen idős és már pityókás törpe „jótanácait”. Aminek persze az lett a következménye, hogy egy szépen megsült malacot fektettek az asztalára, krumpli ágyon, amihez a jó fajta savanyított káposztát sem sajnálták. Persze, Sou hiába tiltakozott, illetve tiltakozott volna, de a felszolgáló törpe egyetlen pillantására torkán akadt a szó. Fel sem tűnt számára, hogy egy ideje már nem hallja az öreg hangját, csak mikor bekapta az utolsó falat megvajazott krumpliját. A törpe békésen szunyókált az asztalra dőlve. A látványára halvány mosoly kéredzkedett ajkaira. Aztán a lehető leghalkabban felállt az asztaltól és a söntéshez ment, ama szándékkal, hogy rendezi a számláját. Ekkor még csak sejtelme sem volt róla, hogy az imént hallott összeg igen csak meghaladja a fizetőképességét. Ilyen még nem esett meg vele, némileg zavartan nézegette az erszényét és azt a néhány darnát, ami benne volt. Végül csak rákérdezett.
- Ennyibe kerül a krumpli és a szállás?
- Nem. – Ingatta meg a fejét a fogadós. – A szállás, a kupa sör, a krumpli, a sült és a tej. – Harsogta, hogy az utolsó tételen had mulasson a fogadó minden vendége, de ez még nem is zavarta volna Sout. Az viszont már inkább, hogy olyasmi is az ő számlájához lett csapva, amit nem ő kért és nem is ő fogyasztott el. Konkrétan a sült még mindig érintetlen hevert ott, ahová a felszolgáló tette.
- De ebből a sör és a sült… - Kezdett volna bele a lista sorainak ritkításába, de a vele szemben álló gesztenyeszín szemeinek elsötétülése már jelezte számára, hogy ez nem fog olyan könnyen menni.
- Nono fiacskám! Máskor annyit kérj, amennyi beléd fér.
- Márpedig ezt így nem fizetem ki! – Szögezte le Sou. A fogadóst, mintha átélt volna egyszer, kétszer, talán többször is hasonlót, elfutotta a méreg. Vaskos ujjai már meg is ragadták Sou könnyű ingét és szinte felhúzta a pultra a fiatal fiút. Ezek után nem nagy meglepetés, hogy az ingen ragadott sárkány meglepődött.
- Már pedig ki fogod! – Sou megrázta a fejét. Nem. Ugyan sejtette, hogy ezzel csak olajat önt, a már így is lobogó tűzre. – Grr… Na, ide hallgass! Most az egyszer. Ledolgozhatod, de .... akár meg is küzdhetsz velem! Ha nyersz, akkor a vendégem voltál. .. Hogy döntesz? – A törpe elengedte az inget és így Sou ismét két lábbal állhatott. Futólag megigazgatta a ruházatát is, de figyelmét a fogadós kötötte le. A törpe nem fog engedni, de ő sem hajlandó. A korábbi felfedezései, mintha meg sem történtek volna, ezért is esett gondolkodóba. Felmérve a viszonyokat, a semminél kevesebb esélyt látott arra, hogy tisztességes módon –azaz mágia nélkül, legyőzze a fogadóst. Így a másik ajánlat kedvezőbbnek tűnik. Tűnhet is, de melyik fogadós ne használná ki a potya munkaerőt? Látott már hasonló helyzetet a Pirkadati fogadóban is.
- Meddig tartana a munka? – A törpe fölényesen elmosolyodott a kérdése hallatán. Nem is várta, hogy ez a vézna kis kölyök bátran kiáll majd ellene. Végigsimított hosszú rőt szakállán, majd pödört egyet kunkorodó bajuszán is, miközben vetett egy pillantást a papirosra, amin az összeg szerepelt.
- Egy hét. De ha eltörsz valamit, vagy nem végzed el rendesen a munkát, akkor még egy nap. – Mintha ítéletet hirdettek volna felette, úgy érezte Sou. Nincs egy hete, vissza kell mennie Cloudhoz. Ha felébred és ő nincs ott, ráadásul még megtudja, hogy már vissza kellet volna érnie, az a bolond biztos útnak indul. A kastélyban történtek után, egyszerűen … Megacélosodott a tekintete, vonásai elhalványodtak és így arca teljesen nyugodttá vált, néhány perc múlva pedig már egy pimasz kis mosolyt is megengedett magának. Ezt azonban a fogadós sem tudta először mire vélni, de aztán már ő is somolygott a bajsza alatt.
- Akkor, kiállok ellened! – Választotta ki, eltökéltséggel a leggyorsabb lehetőséget. A fogadó eddigi alapzsivaja most megszűnt. A fülek és a szemek eddig csak oda-odapillantottak, de hallottak már hasonló szócsatát és a fiatal kölyök kérdése után, számukra már érdektelenné is vált a dolog. De most. Most az unatkozók várakozással telve figyelnek, akik felmérték a helyzetet legyintve fordulnak vissza kupájukhoz. Rövid küzdelemnek ígérkezik, akkor meg minek pazarolják a sörre szánt idejüket.
- Lásd a jóindulatom. Első vérig tartson a küzdelem, ha nyersz, ahogy mondtam, a vendégem vagy. Ha vesztesz, akkor egy hétig nálam dolgozol. – Sou a számlával ellentétben a feltételeket igazságosnak találta, így beleegyezően bólintott. – Remek! Bri a szekercémet! – Nem sokkal ez után előlépett egy takaros, de kissé morcos törpe asszony és morogva hites ura markába nyomta a jókora fegyvert. – Valaki adjon ennek a fiatalembernek egy kardot! … - De senki nem volt adakozó kedvében, így a törpe morcosan grimaszolt és miközben kilépett a söntés mögül, a következő ajánlatot tette. – Ha eltörik, vagy kicsorbul, megfizetem az árát a kovácsnál! – Több sem kellett, a fogadóban tartózkodó vándorok közül nem is egy hagyta ott asztalát. A mozdulat, amivel Sou átvette az első fegyvert engedett némi tapasztalatra következtetni, ért hozzá, csak éppen nem bírja felemelni rendesen. Ezzel végig is vonult az első nevetés hullám a fogadón, a fogadós csitítgatása pedig nemhogy apasztotta volna a jókedvet, még növelte is. Három fegyver fordult meg Sou kezében, de egyiket sem tudta volna úgy forgatni, hogy végül ne magát sebezze meg vele. A negyediket pedig már másként vette magához. Lehunyta a szemét, ujjait végigfuttatta a pengén és a markolaton is, mintát vett.
- Csak nem a kardhoz imádkozik? - És újra jókedvű kacagásban egyesült az egész fogadó, még az a vándor is küszködött a jókedvével, akinek végül Sou visszaadta a fegyverét. A következő jelentkezőtől viszont már nem fogadta el, ez újabb érdekes fordulatnak tűnt és többen már arra gyanakodtak, hogy a fiú csak színészkedik és csak az alkalmat lesi, hogy futhasson.
- Ej, hát csak nem pusztakézzel akarsz megmérkőzni velem? – Sou mosolyogva rázta meg a fejét, majd úgy mozdította kezét, mintha oldalra vágna egy karddal és mikor maga elé emelte a kezét, már volt is benne egy rövid kard. A fogadós jókedve egy pillanat alatt elszállt, sosem kedvelte és valószínűleg nem is fogja kedvelni a mágusokat. Márpedig mostani ellenfele az. Morogva szorította össze a fogait, aztán még is egy bődületes ordítással indított rohamot. Sou hátrább lépett, de aztán egészen addig nem mozdult, míg a szekerce meg nem indult az útján. Így eltáncolhatott előle és döfhetett kardjával. A törpe súlyos fegyver viszont közel sem olyan lomha és irányíthatatlan, mint amilyennek látszik, így a megidézett kard szikrát hányva pattant le róla, amikor fordultában találkoztak. ~ Erős! Semmi kép sem szeretnék ütést, de sebet sem kapni tőle. ~ A kard megremegett, de Sou nem szorította görcsösen, így nem táncolt ki a kezéből. A következő, ami elől ki kellet térnie egy kis híján labdaméretű ököl volt, aztán a szekerce és így tovább felváltott, egészen frappáns sorrendben. Az egész olyan volt, mint egy tökéletesen megkoreografált tánc. Amiben az első hibát végül Sou vétette, amikor egy újabb sikertelen támadás után, bár a fogadós egy hajtincsét lemetszve, nekitántorodott az egyik asztalnak. Nem volt hova mozdulni és ideje sem lett volna rá. A kiélezett penge még sem érte el. Sou előtt ugyan is felfénylett a levegő, égszínkék repedések futottak végig a láthatatlan pajzson, majd akárcsak az üveg, ezüstös szilánkokra szétesve tűnt el. Ezalatt Sou kikerülhetett a célkeresztből, sőt, újabb támadást is indíthatott.
- Ne hidd, hogy a kis trükkjeid sokáig megvédenek. – Bizony, a törpe már korábban rájött, hogy nem most ütközött fegyvere először ilyen láthatatlan pajzsnak. A fiatal sárkány azonban csak elmosolyodott és a suhanó fegyver alá lebukva egészen közel sikerült kerülnie a törpéhez, ráadásul a hátához. Fegyvere el is érte, de a vastag bőrszíjat -ami a nadrágot tartotta ellenfelén, tudta csak átvágni. Még egy vágásra már nem jutott ideje, ellenben a fogadós acélos ökle sikeresen lapockán találta Sout és a lendülettől egyenesen az asztalok és széke erdejébe szédelgett. Az egyik ülőalkalmatosságon még át is esett. Levegőt venni, vagy csak felfogni, hogy belukad a háta, nem volt ideje. Az újabb csatakiáltás megtöltötte az egész teret és a szekerce lesújtott. Ketté is reped a feje mellett heverő szék támlája. Az alkalom adott volt, csak fel kellet volna kelnie, csak' nem tudott és újra kénytelen volt végignézni, hogy a puszta erő hogyan képes összetörni a mágia alkotta pajzsát. Ám mást is meglátott, kötelet, ami a csillártól a falig fut. De hiába hullott darabokra védelme, az ököl nem érte el és mire ellenfele ismét fegyveréhez jutott, már ő is talpon volt. Aztán mindenki nagy meglepetésére eldobta a kését, mert ha már kardja nincs, legalább egy kése legyen, ami igazi. Egy pillanatig mindenki értelmetlenül pislogott, a fogadós viszont megindult, de két lépést tudott csak megtenni. Kénytelen volt a feje fölé nézni. A csillár ugyan is vészes sebességgel indult meg lefelé és egyben megcélozva azt, aki alatta áll. A törpe elugrott alóla, hasra vetődve ért földet, de még csak nem számított rá, hogy ellenfele ezt fogja kihasználni. Sou azonban már ott volt mellette és megidézett kardjával nem túl mély vágást ejtett a fogadós kezén. Csend lett. Sou mereven nézte a földön fekvő fogadóst, zúgott a füle, szúrt a tüdeje olyan iramban vette a levegőt.
- Győztél! – Ült fel a fogadós, akire néhányan megdöbbenve néztek. Morcos volt, de a fiú nem futott el, megvágta, de itt maradt, mert megbízott a szavában? – Nem kötöttem ki, hogy mágiát nem lehet használni. ... Na! Igyunk egyet! Egész kifulladtam!
Néhány perc múlva helyreállt a fogadó rendje és visszatért a beszélgetések zagyva zsivaja is. Sou azonban nem kért a sörből, pihenni akart, a mosogatórongy hozzá képest valami díszes és üde kelme, legalább is ő így érezte. Pirkadatig aludt is -álmok nélkül, mint a bunda. Amint megébredt, még a reggelit sem várva meg. Összeszedelőzködött, hiszen mihamarább vissza kell érnie abba a falúba, de a fogadós megállította mielőtt kiléphetett volna az ajtón.
- Régen nem láttam ezt a fajta kardtáncot. …

//Személyes küldetés---//

Mardan kapuőrei nagy termetű fickók voltak. Ormótlan izomzat is tartozott hozzájuk, ami a vértjük alól kidagadt. Eddig csak néhány törpével találkozott, de mindegyik apró, bár zömök emberke volt. De ők... Bizonyára nem véletlenül lettek őrök. Meg is lepték ezzel Balált. A másik fanyar humoruk volt, amivel el akarták őt hessenteni a látogatástól, mondván, hogy könnyű az ilyen emberformának eltévedni a barlangjaikban, amik olyanok, mint az alagutak. Ám, mivel a próbálkozásuk épp oly gyenge, és gyermeteg volt, mintha valami kis madárkát akartak volna volna megijeszteni, hát hamar átlátott a szitán. Azért megpróbálkoztak még a fegyvereit kigúnyolni, melyeknek itt aztán nem sok hasznát venni, különösen a saját készítésű íj lett gúnyjuk tárgyává. A vadász azonban nem hagyta magát eltéríteni a céljától, s jószerivel nem vette fel a célzatos beszédet. Nem került sok szóba, s már benn is volt, visszaadva a tréfás kölcsönt, egy kis délvidéki falu sörözőjében hallott tréfával, amin aztán jót nevettek a marcona jómadarak. Messze földön híres volt ugyanis a törpesör, kivételes erejéről. A történet pedig eképpen szólt Balál szájából- aki meg kell hagyni, nem volt nagy sörrajongó:
- Egyszer egy részeg ember bement a kocsmába. "Kérek egy sört!"-mondta. "Részegeket nem szolgálunk ki!"- mondta a kocsmáros. Mire a részeg így szólt: "Nem nekem kell, hanem a barátomnak." "És hol a barátja?" "Odakinn fekszik az ajtó előtt."
Nos, ilyen évődések sora után lett szabad az út Balál előtt a városba. A városba, amit alig-alig talált meg. Napokig bolyongott a dél-keleti hegyoldalban, mire nagy nehezen rálelt a bejáratra. Már csak ezért sem akart még hosszabb időt várni, míg valamelyik őr csapat méltóztatik egyszerre beengedni... Ahogy a szikla nyiladéktól haladó bejárati folyosón bement, hirtelen kiszélesedett előtte az alant, fent, és mindenütt több szinten körbe futó csodálatos építmény. Vagyis építmény rendszer. Voltak itt egészen időtlennek tűnőépületek, de újabbak is. Ámulva bámulta az építészeti remeket Tangeran, meggyőződött róla, hogy nem túloztak a leírások, és mesék Mardanról. Azonnal megerősödött benne, hogy a térképet csak egy módon találja meg, ha utazónak tetteti magát. Talán még segítséget is kap valamilyen formában, hogy a legöregebb épületet becserkéssze. Még talán kicsit büszkélkednének is a törpék neki- volna is mivel.
Lefelé ereszkedve a jól kiépített lengőhídon, mely a barlang bejáratát összekötötte a belvárosi résszel, ötletszerűen nyitotta ki feneketlen zsákját, melynek egy kemény zsebéből kemény fedeles könyvecskét húzott elő. A könyvet még apjától kapta, néha hónapokig, évekig elő sem került. Máskor meg gyakran hívta segítségéül. nem akármilyen könyv volt. Lapjai üresek voltak mind, amikor kicsi gyermekként megkapta. Apja úgy nevezte, hogy a Valóság Könyve. Nem igen emlékezett másra, mint hogy neki kell kitöltenie a kopár oldalakat, feljegyzésekkel, történetekkel, naplóval, vagy akár rajzokkal. Valóban sok minden került már bele az évtizedek során, ám valahogy sosem telt meg a könyv. Mintha minden alkalommal, mikor kinyitotta még több hely lett volna benne,mint korábban. Néha erős késztetést érzett a gondolatait beleírni, néha így tett rendet a saját fejében-lelkében, hogy összeírta, ami benne zajlott. Máskor képtelennek tűnőötleteit írta bele. akadt, amit összefüggéstelenül, másokat meg konkrét tervszerűen. S persze leginkább a rajzaival, vázlataival, úti térképeivel teltek a lapok. Varázslat tartotta avatatlan szemek elől bezárva a könyvet. Nemhiába mágus ajándékozta mágusnak.
Most arra készült, hogy belerajzolja Mardan legöregebb épületeit. Emlékezett a regére, mely szerint egyetlenegy hatalmas földrengés volt Mardanban, mikor építeni kezdték a törpék a nagyvárost. Kevés épület volt készen ebben az időben, tehát amelyik ezek közül áll még ma is, azok viselik a rengés nyomait, és azok a legöregebbek. Valamelyiknek falában lesz a törpemágus térképe.
A magasból jól belátta, s már skiccelte is fel a szélesebb utcák, terek elrendezését. A borító kérgébe vájt tokból madártollat húzott elő. Hegyével felkarcolta hüvelykujja begyét, s alkalmasint saját vérét használta tintaként. Érdekes figura, érdekes látványt nyújthatott.

// Személyes küldi- Mardan, 2. rész//