Főnix templom - A templom belseje

Nem tudhatta, egészen addig a pillanatig biztosan nem tudhatta volna, miféle érzés kél majd kissé már keményebbre edzett mellkasa mögött a semmiből, amikor olyan múltat lát megelevenedni jégszínű szemei előtt, melynek nem volt részese, mégis úgy érezte, valamelyest benne is tovább él. Úgy érezte, egészen az Olassië erdeje mellett található elhagyott farmházban töltött három nap óta úgy érezte, Laryss megtalálása után azért fog tovább küzdeni, hogy ők ketten, az Ibolyaszemű, és az Égboltszemű egyszer majd szemtől szemben álljanak egymással, s életük, amennyire lehetséges, újra összefonódjék. S bár ehhez végül nem kellett az ő közbenjárása - elég volt, hogy az őrült, bolondos, sértegető és mégis törődő démonmágusszellem útját keresztezték -, hiszen a két otthonától elszakadt, földönfutóvá lett leány nem ezen az éjjelen pillantotta meg egymást AZÓTA. Azóta, hogy ő, és egyetlen, aprócska, zavaros elméje miatt elkövetett hibája fenekestül felforgatták Nienna nan E'Leinor-Syllen életét, egyúttal pedig felfedték előtte Laryss Orowennë azon titkait, melyek minden egyéb mellett végül azt eredményezték, hogy elvesztették egymást. Részben talán botor szülők önkényes cselekedetei okozták ugyan a bajt, ám az ifjú fehér sárkány nem merte volna letagadni, ha bárki is a felelősek közé sorolja - hiszen ő is oda sorolta saját magát.

De legalább az ostromért felelősek, s az ellenség közé nem került; sem a dolgukat végző, hol varázsoló, hol pedig távozó, idegen alakok, sem pedig a vezérüknek tűnő idősebb mágus által - hiszen az utóbbi egész biztosan nem nézhette meg AZÉRT... nemde? Micsoda képtelenség lett volna - hiszen nem tett semmifélét, amivel magára vonhatta volna a Két-lábon-járó figyelmét, s ha mégis, hát honnan is tudhatta volna amaz, ha egyszer mágus volt, embermágus; ő pedig csak egy fehér elf a - nem túl szokványos módon - egyszerre jelenlévő három közül? Az emlékek azonban élénken éltek benne a legutóbbi alkalomról, amikor azon gondolkodott, hogy a gyanakvó és gyanús illető csak egy mágus, s bizony, igencsak meg is lehetett jegyezni, mi lett belőle: Shuga Melfyomer, a hím, akit egykor az édesanyja, az eroniai Kilime választott; az ikrek, Zaeya és Zandros nemzője; az érzelmekkel táplálkozó, különös démon-szörnyeteg; és egy barnaköpenyes, aki felettébb idegesítő... Mindez pedig egy testben, egyetlen egyben. Még egy ilyen talány-teremtmény felbukkanása egészen biztosan nem tartozott azok közé a dolgok közé, melyeket az ifjú hátralévő élete során el akart érni, így hát határozott fejbólintás kíséretében útjára engedte a Végigmérőt, vele pedig a tette által felkavart emlékmorzsákat is. Ő megteszi, amit kérnek tőle - megteszi, mert önnön szándékával megegyező tartalommal bír: megvédeni a két leányt, kik nem sokkal ezelőtt rövid időre még egymás karjaiba is borultak a nem várt viszontlátás hozadékaként. A fehér elfek egyébiránt sem arról voltak ismeretesek, hogy holmi jöttmentek utasításai ellen lázadozzanak, így aztán a ragadozó csendben maradt, elméjét pedig hagyta eltelni Nie egyáltalán-nem-várt üdvözlő mosolyával, és... mióta is NEM ódzkodott a valódi neve használatától? Nos, ezt is egészen biztosan megjegyezte az Altatókat Éneklő részéről, noha nem lett volna képes megmondani, miféle érzést szított benne e zavaros összesség. Nem dönthette el, hiszen a Fehér Város Bukásán kívül, melynek éppen csak töredékét szemlélhette; sosem látott még igazán csatát - ILYET nem -, s most nem csak néznie kellett volna, hanem részt is vállalni belőle - hisz' rész volt a bajba jutottak menekítése, s a templom védelme is, igencsak nagy rész, mely összeszedettséget, s felelősséget kívánt; ahogyan Laryss és Nie megóvása is.

Nem csoda hát, ha nem volt képes visszamosolyogni az Égboltszeműre. Nem csoda, hogy nem tudott tettekkel, s szavakkal is osztozni kettejük kevésbé rejtegetett örömében - bár ennél büszkébb igazán nehezen lehetett volna akkor, amikor az egykori grifflovas mindennél jobban féltett jegyeséről beszélt, s ismertette a tervet; mely hangzása alapján a korábbiak során sikeresnek, működőképesnek bizonyult, ezért hát nem lett volna oka elvetni azt. Nem lett volna, ha a tündeleányok őt is megkérdezik, ám ezen reményei gyorsan tovaszálltak, amikor - Laryss tetteinek reá gyakorolt hatása nyomán - néhányat közelebb lépvén, megpillantotta azt a tekintetet... azt az ibolya tüzet, amely ebbe a templomba is elhozta őket. Mi tagadás, Kilime aztán tudta, hogyan eddze felügyelete alatt még borzasztóbbá a Pengeélű Jégvirág vasakaratát. És bár a templom falaira védőigéket olvastak, behatoló pedig nem akadt több; Valturaan még mindig úgy érezte, az előtte álló két teremtés - illetve a másik kettő is - sebezhető, törékeny és szakadatlanul védelmezendő.

- Igen. Úgy, ahogy régen csináltuk. - felelte a gyógyító az Égboltszeműnek, s lerítt róla, micsoda kincset bocsátottak rendelkezésére.

Az ifjú szemén át Laryss Orowennë már-már felragyogott Nie tervének hallatán, s maga a nőstényelf sem érezte másként, noha keserédes örömét, szemének csillanását csupán Amyas egykori tanítványának tartogatta - amikor ugyanis a velük maradt két mágustanonc felé fordult, s a formális utasításokhoz ért, e boldogságot mélyen magába süllyesztette, mintha féltené tőlük, ám valójában mindössze kéréseit igyekezett nyomatékosítani.

- Nienna pedig bátrabb és tapasztaltabb harcos, mint hinnétek. Már nem a levegőből vigyáz ránk és a védtelenekre, hanem idelent, de ez semmit sem vesz el az erényeiből. Egyike a legjóságosabbaknak ezen a világon. - mondta, s ekkor végleg vissza kellett szorítania azt az érzelemtengert, amelyen sötétségből felderült lelke hánykolódott - Nem vagyok tisztában a templom elrendezésével, és a jobb hozzáférhetőség érdekében is azt gondolom, hogy itt alakítsuk ki a fekhelyeket, ahol szabadon közlekedhetünk közöttük. Lesznek fegyver általi és mágia okozta sebek; előbbiekhez kötszerre, gyógyfüvekre és vízre is szükségünk lesz. Előbb mindig a legsúlyosabb sérülést látjuk el mágiával, és fokozatosan haladunk a felszíniek irányában. Kivételek ez alól a szabály alól a bűvölt kencék, italok és borogatások - azokból mindent felhasználunk, mert a mi varázserőnk sajnos véges, és nem biztos, hogy kitart az ostrom végéig. - folytatta, ám ekkor egy pillanatig mintha megállott volna, hogy tétovázzék - Nem szeretném, ha a hamarosan ide érkező gyermekek haldoklókat látnának - számukra jó lenne egy külön helyiség, ahol a sértetlen menekültekkel együtt lehetnek. Egyelőre ennyit kérek.

Laryss ekkor végleg elhallgatott. Nem beszélt parancsolóan - valóban szívességet kért, ahogyan a mágusmester is jelezte segítségük szükségességét, s ő nem mondott volna nemet, egyáltalán nem. Akkor sem, ha az ifjú sárkány időközben már jelezte volna ragaszkodását a távozáshoz - mert néhány pillanatban sejtette, hogy ez jár a fejében, s az sem kerülte el a figyelmét, amikor az idős mágus szemügyre vette őt. Helyeslésért, avagy tiltakozásért szemlélte tovább Nie-t és a két tanoncot, eközben pedig egyetlen pillantás erejéig a Jégszemű felé fordította fejét.

- Úgy hiszem, te tudod a dolgod. - mondta neki lágyan, szinte már féltőn.

Bármennyire is igyekezett Nie előtt semmit sem tenni, amely megrémíthetné, vagy undort kelthetne benne, egyszerűen úgy érezte, már nem sokáig képes elviselni az általa érzett feszültséget. Hiszen először látta az Égboltszeműt, úgy, hogy a kevésbé-hártyás-bőrű is velük volt, s még mindig nem volt biztos benne, miként is kezelje a helyzetet. Valturaan azonban másként vélekedett volna, ha ideje, s alkalma nyílik megkérdezni őt. A sárkányt ugyanis Nie már felmentette ígéretei alól, ez pedig jel volt; olyan jel, mely nem akadályozta volna meg abban, hogy a szeme láttára magához szorítsa a gyógyítót. De nem tette, egyelőre nem - csak a kezét fogta meg, s eltelt az érintéssel; abból merített erőt magának arra, mely előttük állott.

- Őrzöm a templomot. - válaszolta halkan.

Szándékosan e szavakat használván.

A fehér elf gyógyító sokszor érintett; otthont, biztonságot, s magát az élet értelmét jelentő ujjai úgy kulcsolódtak az övéi közé, akár egy míves zár, s annak csakugyan nagy gonddal megmunkált feloldása - a hószín teremtmény pedig nem eresztette el őket, látván, hogy a másik leánynak szemmel láthatólag nem akadt kifogása ellene. Legalábbis, nem olyan, mely ki is kívánkozott volna belőle, avagy nem túl kívánatos irányban megváltoztatta volna lélegzését, szívdobbanásait, s talán még az Égboltszeműre jellemző alig-észlelhető aromát is, mely e templom falai közé vezette a két gyermeket. Az, melyre a borzasztó szagú, zsúfolt, fejfájdítóan összevissza-borzasztó városban véletlenül bukkant, s ha a különös grifflovas-jelzésben kifinomult hallása nem leli azt a hangot, mi akkor, az erdőben dalra fakadt előtte; úgy félő lett volna, hogy az illanó-nyom valóban elvész a káosz uralta, testetlen tömegben, mely az ifjú sárkány érzékeit ostromolta minduntalan. Azonban az eseményeknek hála, minden úgy alakult, ahogyan Valturaan is alakította volna, valamikor később - ... s egészen biztosan nem ostrom színhelyén tévén azt -; a két Fészkéből Kiszakított pedig találkozhattak hát, s úgy, hogy ezúttal azon személy is tanúja legyék e rég vágyott jelenségnek, ki önkényesen legfőbb felvigyázójukká nevezte ki magát, s e pillanatban is azt leste, feni-e fogát reájuk veszély.

Túl drága volt szívének látni őket, s hallani egymáshoz intézett szavaikat. Túl drága volt már minden, mit megszerzett, s megkapott - és semmit... SEMMIT nem adott volna belőle vissza. Semmit nem akart veszteni - s ez akaratán kívül is komoly ellenféllé tehette őt a botor behatolóval szemben; amíg kitartása, esze, s csekélyke felépített ereje engedte volna. Nem tűnt túl ajánlatosnak hát felhergelni őt, s az Ibolyaszemű pontosan ki is olvasta eme következtetéseket a jégszín tekintetből, mely fénytelen árnyként vetült reájuk a templom éjszakai világánál.

- Ne igével gyújtsatok fényt. - mondotta azután, hogy kijavítsa a letűnt város grifflovasát, továbbra sem hangosabban a megszokottnál; mintha attól tartana, éppen kihallgatják őket - Laryss jól látja, minden azon múlik, hogy meddig tartunk ki. - tette hozzá, ám ekkor néhány pillanatra elhallgatott - És az ellenségünk, maga a mágia.

Talán még ő is megrettent saját szavaitól, ám állotta a tovatűnő hangok keltette morajlást háborgó bensőjében. Állotta, mert állania kellett, s gondolni sem igen igyekezett annak távolabbi, valós értelmére, már a maga érdekében sem. Nem akarta tudomásul venni, miért tudja ezt, honnan tudja, s miféle következményekkel járhat majd, ha reá lelnének a leendő, harag s gyűlölet szította értelmetlen forgatagban - nem akarta, s bízott benne, Telar támadóinak sokkalta fontosabb célpontjai is akadnak, mint egy közönséges templom, mely számukra nem rejt semmit, de semmit a világon... Számára azonban jóval többet annál: a csaknem két évvel ezelőtt meglelt Ibolyaszemű kedvest, és a Honvágy-gyógyítót - kinek egész lényén egyetlen légvételnyi félelmet sem fedezett fel irányában; s e megállapítás igencsak elgondolkodtatta. Vajon mi történhetett Nie-vel, hogy így vélekedett? Mi történhetett a közelségétől is összerezzenő, a farmházba bezárkózó fehér elf leánnyal, azóta, hogy nem kereste fel? Mi okozhatta a benne bekövetkezett, szemmel láthatólag is hatalmas változásokat, ha ők ketten azóta sohasem találkoztak? Mert a jégszemű ifjú csaknem biztos volt benne, e történés életre hívásához nem lehetett elég az, mit legborzasztóbb fájdalmában vele művelt, ott, a tűzhely előtt... nem, arra Amyas tanítványának nem szabadott emlékeznie sem, nemhogy gondolkodnia róla; és ami a többit illette, jobban tette, ha azokkal sem bánik különbül. Mindazt, mely ahhoz a különös, idegen, kellemetlenül hűvös, mégis szokatlanul langymeleg, elszálló pillanathoz vezetett, mikor karok kulcsolódtak a térdek köré, s a magányának, kínjának tengerén hánykolódó, lehajtott fejet puha, sosem-ismert kéz simította. Mintha az egykoron volt grifflovas csupán egy közéjük való, hanyag lélek elveszett, tanácstalan gyermekét lelte volna meg a sejtelmes nyiladékban, s nem a hamar-felnőni-kényszerült, rémületet keltően elanyátlanodott ragadozót. Azt a veszedelmet, mely akkori ismeretei szerint mindössze pusztítani volt képes.

- Akkor lámpások kellenek. - javította ki a gyógyító leány az ifjú félbehagyott gondolatmenetét, nem is sejtvén, mi végre maradt oly' nagyon magára a szavak földre ejtett fonala.

Hagyta, hadd kémlelje Valturaan a templomot, nem is sejtvén, hogy amaz elméjében járt-kelt, némán, s észrevétlenül kutatván azon válaszokat, melyeket szíve, lelke e percben sokkalta fontosabbnak vélt, mint azt, hogy a - számára teljesen megfelelő - látási viszonyokon volna jó végre javítaniuk. Hagyta őt, hadd tegye, mit tenni óhajt, abban bízván, csupán megfigyel... felmér. Hallgat. Vagy talán a falakra olvasott védő-igék természetét vizsgálgatja. Laryss Orowennë hagyta volna, bármivel foglalkozzék; csak ne azon törje magát, hogyan tudná eltávolítani a leányokat a városból. Mert az Ibolyaszemű nem akart elmenni - a tűz-lepte tekintet még mindig maradásvágyát jelezte, s igazán remélte, Valturaan sem tartotta semmit-érőnek azt a bólintást, melyet az idős mágusnak címzett. Nem... hiszen nem tarthatta. Ismerte már. És a fehér sárkány sohasem mondott volna le ígéretei betartásáról.

- Az edényekről elfeledkeztem... - szólt hirtelen, noha aggodalmait igyekezett nem mutatni a másik nőstényelf felé - Kés is kell, és egy mozsár is jó lenne. Ezeket nem találnánk meg valamelyik helyiségben?

A gyógyító leány Nie alakját fürkészte, a mutatott irány feltérképezése után, s gyors választ remélt. Cselekedni akart, fagyosan-forrón égette izmait a Fehér Város ispotályának felidézett emlékképei nyomán kélt, ösztönös tettre-készség. Egészen úgy, mintha most is ott lett volna... ott, ahol talán már sosem lehet újra, hiszen Inaeth és katonái talán még e pillanatban is őrzik a romokat. Ám az Égboltszemű válasza nem érkezhetett azonnal - útját állotta egy baljós kijelentés, mely az ifjú fakó ajkait hagyta el, ki még mindig az épület falait, oszlopait, s íveit kémlelte - abba a hamis tettbe rejtvén minden borzalmat, mely bensőjét elözönlötte; s nem úgy tetszett, mintha bármikor is elhagyni kívánná azt.

- Olyan, mintha az egész várost egy hatalmas burokba zárták volna, ami elnyelte a varázslatod. - szólt, s meglepő hirtelenséggel irányította jégszínű szemeit Artanis leánya felé - Ez nem jó. Csapdában vagyunk.

Hogyan is tudhatott volna megállapítása helytelenségéről, ha sohasem járt még a Sárkány-hegységben, hogy hallhatott volna Filnoren szörnyűségekkel teli, pusztító égi váráról? S ha mégis hallott, vajon elhitte-e azokat? Vajon beszélt-e eleget történelemről a démonmágus, midőn okította, s felügyelte őt, avagy Jégkarom-csúcs új-korában sem tartották eléggé fontosnak kiművelni őt a világ dolgairól? S vajon Orod Opelë falai közt olvashatott-e, tanulhatott-e letűntnek hitt csatákról? Vagy talán maga Amyas Orowennë vetemedett arra, hogy kínzó részletességgel megáldott tanmeséi körében említést tegyék róla? Ha pedig megtette, vajon volt-e annyi erő az ifjúban, hogy felidézze a kiképzőmester gyűlölt szavait?

Dehogyisnem lehettek volna.

Ezt gondolta az ifjú fehér sárkány, mialatt csendbe burkolta önmagát, akárha egy második köpenyt vett volna használatba hűvös lég, fagy ellen - ám sem második köpenyre nem volt szüksége, sem pedig halálra dermedéstől nem kellett tartania élete során egyetlen percre sem. Hiszen észak fia volt, a Lanur-hegységé, mely, kétséges volt, fagyosságát illetően felérhetett-e egyáltalán Eroniához; ám ridegnek mindenképpen számíthatott a kontinens többi részéhez mérten. S ily' ridegségében hullámzott most mégis a gyermek-ragadozó kínzón feszülő mellkasa mögött minden kiejtett szó, mely Nie ajkait elhagyta. Mindegyik. Egyesével. Egymás után... Mert emlékezett a nevén nem nevezett repülő városra; emlékezett, hogy okították róla, s emlékezett arra is, milyen hatást gyakorolt közvetvén az ifjú akkori otthonára, s annak lakóira. Hiszen Avlanion ostroma 714-ben volt - azon évnek elején, amelyben a Fehér Várost is elvesztették - utolsó menedéküket Därur haragja, s a háború elől. Megelőzte azt, akár egy baljós, véres, éjnél is feketébb árnyék, s ő mégsem sejtette a vész közeledtét. Sohasem sejtette volna, hogy valaha is célponttá válhat az a jelentéktelennek ítélt jégbörtön, mely fogságba zárta őt, s mely egyben megannyi csodálatos történésnek is bölcsőjévé vált ott töltött évei során. Észvesztő közelségbe kényszerítette őt a leánnyal, sokkalta erősebben, mint bármely szándék, érzelem, s szó egészen odáig; és e láthatatlan hatalom töretlen falakat, magasodó erődöket rombolt le bennük, s biztos kezekkel formálta tovább jellemüket - akkor is, midőn úgy hitték, már nem lehetne mit formálni rajtuk. Akkor is, amikor úgy tetszett, mintha eddig is túl sokat változtak volna, s egyre jobban és jobban különböztek volna attól, mi megszokott, mi elfogadott, mi menedéket nyújt... de nyújtott-e vajon, ha mégis maguk mögött hagyták, eldobták azt, mintha nem volna szükségük reá?

Lehettek volna. Igazán lehettek volna oly' erőpajzs foglyai, melyet nem véltek látni egyetlen pillanatra sem. Lehettek volna, s az, ki köréjük idézte, könnyűszerrel be is engedhetett rajta arra felhatalmazottakat. Kiderülhetett volna, hogy mégis csapda, fogda, átok-kupola, mely kirekesztette a mindent, hogy idebent semmivel tehessék egyenlővé a világot. Kirekesztette őket a menekvésből, s bezárta helyette legszörnyűségesebb rémálmukba, melyre talán zilált elméjük még csak nem is emlékezett vad és durva ébredésük idején, s úgy tűnhetett, a borzalom örökre feledésbe merül. Ezidáig. Ám mégis, az ifjú sárkány ezernyi kín-képet választott volna, s nézte volna hitetlenkedvén lassú, vontatott, vérfagyasztó megelevenedésüket odabentről, a templomból. Nézte volna, s akkor is féltette volna a két tündeleány életét. Akkor is mérhetetlen dühöt érzett volna önmagában a kiontott vérért, a felesleges erőszakért, a temérdek kegyetlenségért, s leginkább: a már-nem-fiókák, fiókákat meghazudtoló, felbecsülhetetlen ostobaságáért, mely az ifjú szilárd meggyőződése szerint egyes-egyedül vezetett most ide. Ide, a jelenbe; amelyben egy vész-kupolának mondhatni még örvendezett is volna Filnoren lebegő várával szemben.

- Val... - kélt szárnyra az Ibolyaszemű hangja, ki tudomásul vette az egykori grifflovas tekintetében megbúvó, rejtett értelmet.

Úgy festett, mintha azt a megszólítás nem is igazán neki szánták volna. Úgy festett, mintha... mintha a beléje plántált lélek-csitító hanglejtés sokkalta inkább címeztetett volna a másik fehér elfnek, ki tanúja volt már az Égi Erőd pusztító erejének. Úgy festett, mintha az a Val, az az elhamarkodott, téves megszólítás mégis akképpen vált volna a közelmúlt egy aprócska töredékévé, hogy az Égboltszemű nevét hordozta a fehér pikkelyű ragadozóé helyett. 

S Valturaan nem bánta a dolgot. Nem szólt, még csak reájuk sem nézett, nehogy megzavarja őket, s a pillanatokat, melyeknek avatott szemeken át ragyogó fényében egymás bensőjét, lelkét próbálták fürdetni, akárcsak két búvóhelyén lapuló állatkölyök, kik vihar elől húzódtak be, s anyjuk helyett most ők próbálták melengetni egymást. A Jégszemű pedig talán valóban két védelmezendő Kétlábú-fiókát látott a leányok alakjában. Oly' kincset, melyet Melfyomer szavai nyomán a kihalófélben lévő égbe emelkedő faj dédelgetett minden egyes gyermekük világrajövetelével - s talán az ifjú érezte ezt. Talán érezte magában az óvni akarást. Nem. Nem talán. Egészen biztosan. Haragját pusztításban kívánta volna anyagiasulni hagyni, ám mégsem mozdult vadul, nem üvöltött fel fájdalmában, s tehetetlenségében; hiszen nem volt az. Nem volt addig, amíg lélegezni képes, szíve egyre csak újabbat, újabbat dobban, és ő megóvhatja, mi annak, s lelkének kedves.

- Tudod, rengetegszer szóba került. - folytatta a gyógyító, ki ekkor mintha elszakítani igyekezett volna tekintetét Nie arcáról, noha nem járt túl sok sikerrel.

Nem kívánt éppen most emlékezni azokra a percekre. Nem akart felidézni semmit, inkább csupán még mélyebbre temette volna önmagában mindazt, mely a felettük leselkedő vész eredményeképpen elméje felszínére bukott fel. Nem találta alkalmasnak sem az időt, sem pedig a helyet arra, hogy ekkora terhekkel birkózzék-hadakozzék - s bensőjét sem ítélte ehhez elég erősnek. Nem ítélte, így hát csendben maradt - abban lelte meg múlandó, pillanatnyi megnyugvását, hogy lélegzetet vehessék -, csendben maradt, és nem folytatta, nem mondta ki a NEVET. Nem mondott ki semmit többé.

- Tudom. - érkezett a rövid felelet, s az ifjú ekkor még egyszer, utoljára megszorította a gyengéden fogott kezet, azután végleg elengedte azt.

Nem lett volna képes anélkül tartani tovább, hogy a nőstényelf ne érezhette volna ujjai, s erős karja remegését. Mert félt, rettegett a fehér sárkány; félt, s mégis haraggal telt el. Haraggal, melyre lágyan hullámzó lepelként borult az óvni akarás áttetsző fátyla, s amikor leereszkedett, irdatlan gyorsasággal szilárdult keményre. Keményebbre, mint bármi e világon. S akkor a halovány tekintetben felgyúlt az elhatározás hűvös, mégis simogató lángja, a jégszínű szemek pedig az első válaszolni igyekvőre - Nienna nan E'Leinor-Syllen-re - függeszkedtek. 

- Jöjjenek csak. - felelte, még a másik leány első szavaira - Úgysem érhetnek hozzátok.

Nem, Därur fia Valturaan nem óhajtott volna minden fehér elf leánygyermeket oly' módon oltalmazni, ahogyan azzal a lelkében tekintélyes posztot elfoglaló kettővel szándékozta cselekedni, azóta, hogy új küldetést, s új értelmet kapott tőlük keservesen, céltalanul ingázó, különös létének - kimondatlanul, s mégsem egészen úgy. Nem, mindegyikükkel szemben nem viseltetett volna elrejtett, álcázni igyekezett gondoskodással, hiszen nem ismerte őket; s ha nem ismerte őket, ők pedig nem szolgáltak reá a megtiszteltetésre, úgy az ifjú egyetlen szalmaszálat sem mozdított volna értük. Nem, nem mozdított volna, noha éppúgy feldühödött volna, ha ártatlanul céltáblának ítéltetnek... Ártatlanul? De hisz' nem lehettek egészen ártatlanok... nem lehettek, ha úgy gondolkodtak, ahogyan nemzőik, s az egész fajuk. Nem lehettek, ha semmit nem számított volna szemükben az ifjú sárkány igyekezete, s akkor sem, ha csupán addig ért volna bármit is, míg azok beláthatatlan események folytán meg nem ismerik igaz valójának szörnyűséges titkait. S a ragadozó-gyermek nem akarta, hogy megismerjék... nem akarta, mert tartott tőlük; tartott tőlük is, s tartott ő mindenkitől a világon, egyúttal pedig nem tartott. Nem tartott, nem hajtott volna fejet, nem hódolt volna be senkinek, semminek - soha. Már nem kérte volna számon a tetteit övező, s majdan követő csalódást rajtuk, mert hitte, hogy nem értik őt, s ez fordítva is igencsak így lehetett. Hitte, s nem érdekelte e percben, hálásak lennének-e feléje a telariak, hogy nem fut el, nem menekül, nem viszi menedékbe az egyetlen jelen lévő, valamire is használható gyógyítót, s egykori barátnéját. Hogy nem próbálja meg elrejteni azt, amit még e könyörtelen kontinens elvehet tőle - s nem próbálta, mert azt is szentül hitte, hogy nem rejthetné sehová sem igazán. Nem elég jól. Nem örökre. Nem rendítette hát meg a láthatatlan, nem-létező közöny, iszonyodás, s undor, melyet a képzelete-szülte-városlakók fognak reája zúdítani egy haloványan előtte lebegő jövőben; s az sem ért el hozzá ekkor, mivé válna, ha nem értékelnék, ha nem látnák, mit tesz értük. Mert hiszen nem láthatták... nem láthatták, hogy félti az életeket, félti azoktól, kiket gyűlölnek, s ő is gyűlöl. Félti azoktól, kik őt és őket is gyűlölik. Nem láthatták. Nem hallhatták. S ha elkiáltotta volna magát, sem lehetett volna biztos benne, hogy válaszokra lel majd, s azok elnyernék-e tetszését. Nem... Nem érdekelte többé e lesújtó gondolattömeg. Egyedül azért állott még itt, hogy önmagáért ne hagyja veszni a két leányt, s azokat, kik majd úját keresztezik. Önmagáért kellett megtennie, mert nem akart viszolyogni saját ujjaitól, saját légvételétől, s szíve dobbanásaitól. Nem akart, s elhatározta, hogy nem is fog. Egy ideje már senki, de senki nem mondhatta volna meg, mit tegyen, mit ne tegyen, s mit gondoljék, akármiről is essék szó. Pontosan annyi ideje, amióta a hatalmas változásokat hozó, s elindító Ibolya Tűz nekilátott, hogy megolvassza az ifjú sárkány ridegen meredező, gyilkos-éles, veszedelmes jégtornyát. S eme változások AKKOR, Olassië erdeje mellett új irányt, s új életet kaptak. Egy másfajta lángot, mely tiszta égbolt kékjével vegyült a pengeélű nyelvek közé, hogy megtartsa, megőrizze, s táplálja azokat.

S a balga ifjú azt hitte, hószínű szárnyai védik a Két Tüzet, óvják a durva, viharos széltől; eltakarják a rontással fertőzött, mocskolódott víztől - azt hitte, s néhány pillanat erejéig gyanútlanul elmerült, megfürdött Nie hálájában, hogy tisztán nézhessen feladatai, kötelességei, s ígérete elébe. Megfürdött, hogy újult erővel vehesse magára elhatározás-vértjét, s szembeszállhassék azzal a "jönni fognak"-kal, mintha testetlen ellenség volna, ki a templom árnyai közül lesi támadása legmegfelelőbb alkalmát. Nem sok kellett hozzá, hogy Valturaan torkából vészjósló mordulás törjék fel, s igazán nagy baj történhetett volna, ha a kis fehér szabadjára engedi magát. Nagy baj, hiszen nemcsak a keze elengedése miatt neheztelő Laryss különös, metsző, kutató, s mégis aggodalmas pillantása kereszttüzében találta magát; hanem egyenest veszélybe sodorhatta volna akár mindhármuk életét is, ha az ostromról alkotott velős, tömör véleménye az érkező tanoncok fülébe jut. Hallgatott hát, s úgy, csendesen - megfeszülvén - szemlélte, ahogyan lerakodják terheiket Laryss előtt. Szemmel láthatólag nem vonták kétségbe a leány fel-nem-fedett-tehetségét, s e tettüket bizony helyeselte a hósárkány. Jobban tették, ha tisztelik Laryss-t, s Nie-hez sem intéznek egyetlen rossz szót sem, különben... Különben fogalma sem lesz róla, meddig tudja még elodázni azt a bizonyos felhördülés-felüvöltést. Nézte hát a leányt is, ki meghajtotta fejét az igyekezetet értékelvén, s az ifjú érezte, ahogyan a gyógyító szíve megváltozik. Laryss Orowennë nem akarta, hogy bárki is féljék körülötte. 

- Köszönöm. - mondotta, miután kissé meghajtotta feléjük fejét, s ugyan - miután az Égboltszemű maga is válaszolt nekik - továbbra is határozottan beszélt, mégis valami egészen megnyugtató is fellelhető volt a rózsás ajkakról szárnyra kélt szavakban - Igen, így van. Mi idebent biztosítjuk a telariak épségét, és túlélését, a sajátunkkal együtt. Rátok is szükség lesz, és arra is, hogy időnként megerősítsétek és kijavítsátok a falak védelmét.

Nem, a gyógyító valóban nem akarta, hogy akár csak az ismeretlen tanoncok is rettegjenek; úgy, ahogyan ő, Valturaan sem, s ahogyan Nie sem -akkor pedig a balga ifjú, úgy festett, egyszeriben megszűnt balgának lenni. Eltűnt bensőjéből az a csekélyke elégedettség is, amellyel - hamisan - konstatálta, hogy próbálkozása sikerrel járt, s védelmet-adásáról ily' könnyedén biztosította a két hegyesfülű-leányt, kik ezért cserébe hálát sugároztak felé. Az a hála ugyanis nem egészen hála volt, hanem, kissé közelebbről, s tüzetesebben megvizsgálván, egyenesen mintha ők akarták volna a fiókát megnyugtatni, s nem pedig fordítva. A jégszemű teremtmény ekkor; midőn a régvolt grifflovas segítségi szándékát jelezvén, sietve cselekvésbe is fogott; lepillantott sötét köpenye rejtekében megbúvó végtagjaira - mintha azt gondolta volna, azok remegése árulhatta el a nőstényelfek számára mérhetetlen félelmét, s féltését. Ám gondjaiból semmi sem látszott a takaró lepelnek köszönhetően, s azt sem egészen értette, miért kezdtek volna olyan törékeny, felvigyázandó lények őérte aggodalmaskodni, ha maguk miatt sokkalta hevesebben kellett volna e különös, hátborzongató helyzetben. Ami Laryss-t illette, az Ibolyaszemű egyetlen, teljességgel zökkenőmentes nap bármely pillanatában képes lett volna félteni őt, jól-létét, lelkének, elméjének nyugodalmát, azonban e felettébb érdekfeszítő légkörben nem effélét vélt felfedezni... sokkal inkább olybá tűnt, mintha itt, az orra előtt, a szeme láttára, s mégis titkon, összefogtak volna a Fészküket Elvesztettek, s elhatározták volna, hogy hirtelenjében vigasztalandó gyermeknek tekintik őt, ekképpen pedig gyorsan, rejtvén meg kellene akadályozniuk, hogy bármi is felzaklathassa. Egyszerre volt számára felháborító, érthetetlen, s mégis szívének kedves, noha igazán remélte, hogy Laryss Orowennë nem volt oly botor, hogy megosztotta volna Nie-vel az ifjú zsenge életkorát övező tényeket. Nem, a leány nem tehette volna, már a saját érdekében sem, azt pedig megtiltotta neki, hogy túlzásokba essék az ő védelmét illetően - egészen azóta, hogy a 718. év végén történtek alaposan rajtahagyták bélyegüket a fehér elf leány elnehezült, zaklatott lelkén.

Nos, az ő lelke pedig azért vált zaklatottá, mert a Honvágy-gyógyító elhagyta a védett falakat, s az őrizhető, nyílt teret - azért, hogy az ifjú számára valami egészen elképzelhetetlent hajtsék végre.

- Azokkal a karokkal hogyan akar asztalt cipelni? - kérdezte a mellette guggoló, túlbuzgó gyógyítótól, ki már bele is vetette magát abba, hogy a kapott eszközöket saját ízlése szerint válogassa szét, s elkezdje munkáját, ülőhely, s dolgozó-felület ide vagy oda. Laryss nem késlekedést tanult az Égboltszemű édesanyjától, Artanis-tól, annyi bizonyos volt: Valturaan érezte a mágiát, amint az hangtalanul, némán, s lopakodván felmelegíti a leány tenyerét, azzal együtt pedig az üvegcséket is, melyeket a kezelésük után alaposan bezárt az arra szolgáló fedelekkel, kallantyúkkal, s dugókkal. z ifjúnak nem tetszett a hő, s meg mert volna reá esküdni, hogy Amyas leánya sem viselte jól a körülöttük lévő lég legapóbb felmelegedését sem, így aztán lehajolt melléje, hogy egy megfelelően széles szájú tárolóüveget megmenthessék a nőstényelf karmaiból - aki ekkor feléje fordította hószínű orcáját, s szinte már ravaszul nézett vissza reá.

- Azokkal a karokkal képes lenne komolyan ártani neked. - mondotta, ám nem sokkal azután csak komoran fújt egyet, s lopva, óvatosan végigsimította az ifjú felkarját a sajátjával - Ne aggódj. Tudod, hogy okoztunk már néhány meglepetést.

- Tudom. - válaszolta a fehér sárkány egykedvűséggel, mintha abba igyekezett volna elrejteni minden létező egyéb érzelmét, mely mellkasában kavargott.

A leány érintése a sok kelmerétegen át is bizsergette halovány bőrét, s egyre csak sürgette őt tervének végrehajtásában. Valturaan ugyanis ekkor ajkaihoz emelte az üvegedénykét, s lassan, egészen óvatosan reá - s belé - lehelt. A kezei körül aprócska jégkristályok, s pelyhek töltötték meg a lég egyes szegleteit, s bár az ifjú bőréhez érvén nem olvadtak el, azon kívül egyetlen helyen sem őrződött meg a csillogó csoda - vízzé olvadt hamarosan, ahogyan az üvegben lévő társával is megesett. Eztán pedig a fakó, fényes tekintet a leányét kereste, hogy átadja ajándékát: oly' tiszta, érintetlen - s felettébb hideg - folyadékot, mely az ősvízből való volt. Abból, mit a mágia szült, s ennélfogva makulátlanabbnak tetszett bármely más hozzá hasonlótól. A gyógyító leány pedig minden porcikájában hálával telt el a látvány, s a gesztus szemléltével. Amikor úgy vélte, egy időre végzett az edényekkel, elvette jegyese kezéből a frissítőt, mely jól esett neki az ártó melegség után. Elvette, s csillogó, ibolya tekintetét reá emelvén, lassacskán megitta azt; mialatt szabadjára engedte szívét, s a heves, hálától duzzadó ritmussal köszönte meg a sárkány különös figyelmességét.

A dolgos, elhivatott fehér elf leány hamarosan végzett mindennel, melyet forrósággal kellett volna, tisztítson. Bensőjéből kiindulván hűtötte őt az ifjú ősvíz-lehelete, s ekképpen alig izzadt meg, míg dolgát - kötelességét - végezte, amely még csak ekkor kezdődött el; és az Ibolyaszemű tudta ezt. Tudta, hisz' nem ez volt első csatája, számára nem ez volt a szörnyűséges, letaglózó szembesülés napja; s szánta jegyesét azért, mit át kell majd élnie - szánta őt, s talán jobban is féltette leendő tapasztalásaitól, mint bármely más élőt e világon. Jobban óvta volna, s nem csupán azért, mert tizenegy évvel ezelőtt választottjává tette őt: azért vigyázta volna lépteit, s gondolatait, ha teheti; mert kimondatlanul is értette, mert egyetlen reávetett pillantásból is látta már, maga Valturaan is ráébredt már, mekkora árat is fizet majd, s miféle lesz. Noha nem választott magának támogatott felet az ifjú fehér sárkány, közel sem lehetett volna azt állítani, könnyebb útra lépett ezáltal - ó, nem... Éppen ellenkezőleg: hiszen ha nem vigyáz, egyszerre KÉT sereg által is elpusztulásra ítéltethet, azok árulásért vádolhatják őt, cserbenhagyásért, s meggyanúsíthatják, miközben egyetlen, hatalmas testté összeolvadván, mind-mind vakokká válnak az igazságra. Arra, hogy a gyermek-ragadozó egytől egyig elítéli őket, s erőszakos, értelmetlen, ártalmas tetteiket, ám egyúttal mégis hajlandó arra, hogy megvédje, megmentse életük. Mert a leány ezt tanította; annak idején, ezt, s nem mást - hogyan is vélekedhetett volna másként? S hogyan vélekedhetett volna másként mindannak tükrében, mit rövidke negyven, s még egy nem-is-egész életéve alatt elébe sodortak tapasztalás gyanánt? Hogyan gondolhatta volna bármely ellenkező módon is, azok után, hogy a gyógyító megannyi esztendővel ezelőtt fényt gyújtott félrevezetett, képlékeny elméjében, s felfedte előtte az élet, s a lét értékét, szépségeit, becsülendőségét? Hogyan, ha már nem ölt volna meggondolatlanul, mindösszesen azért, mert megteheti, képes reá, s módjában állana? Hogyan, ha már hallotta Csupaszbőrű-, s Sárkány-szív ütemes dobbanásait, hallotta lélegzetüket, látta lépteiket, mozdulataikat, s mindükben, egytől-egyig az ÉLŐT látta? Niveria-t látta, ki ifjúságát feláldozván, megpróbálta felnevelni őt? Édesanyját, Kilimét, ki megbocsáthatatlannak hitt hibái ellen szállott harcba, hogy azok mégis megbocsáttathassanak...; s a bosszantó barnaköpenyest, ki, bármennyire is ellenkezett, saját fiaként szerette őt? Nie-t látta, s puha, simogató - elfogadó - kezének melegét, melyet még e pillanatokban is érezni vélt, oly' erősen emlékezett reá? Laryss-t látta, ki megkímélte, megismerte, s megszerette őt, azután ujjai közé csúsztatta lényének minden porcikáját, akárha felettébb bizalmas üzenet volna? Hogyan, ha...

Ha SAJÁT MAGÁT látta?

Mindenütt egyet, egységet, mely mégis széttörni kívánt, s a szilánkok egymást vágták volna zúzott-dühükben. És vágták is, megállíthatatlanul... Vágták hát az ifjú szívét is, ki gyötrelmét, szenvedését, félelmét, bánatát semmiért, de semmiért nem mutatta volna - senkinek a világon. Csupán fékezhetetlen haragja volt képes lyukat ütni üresség- s kifejezéstelenség-pajzsán, így pedig, magát észrevévén, azt kellett hinnie, még csak megszólalni sem képes többé. Nem, nem képes, hiszen meg kell válogatnia, mire - kire - zúdítja mindazt, mely jeges-fagyos magmaként, dér-csilingeléssel, s hó-robajjal fortyogott benne. Meg kellett, s egészen biztosan nem az Ibolyaszemű leányt kívánta részesíteni benne, ki minden aggodalma ellenére lágyan, szelíden nézett felé, ahogyan munkálkodásából fel-felpillantott reá. Reá, aki már látta Nienna nan E'Leinor-Syllen erejét. Látta, mire képesek azok a karok, s a gyógyító még csak szólani sem tudott, amikor ő, mintha egyenest fellelkesült volna az Égboltszemű teljesítményén; hangtalanul követte őt, s a két mágustanoncot, hogy maga is ott segédkezzék, ahol a legjobban tud. Hátrahagyta hát a kedvest, hadd keverje alkoholos tinktúráit, hadd áztassa ökléből teremtett vizében a tépést, hadd őrölje a levelet, szárat, szirmot; s ő úgy segített neki, ahogy társaságuk többi része. Asztalt hozott, kerevetet, kelméket, s amit még keze ügyére bíztak - mindezeket pedig megannyi fordulóval, s mindvégig némán, magába temetkezvén; mintha a leánynak szóló, megtisztelő gesztus, s ő maga, ki szívének szélesre tárt ajtajával végezte azt, nem is e világi volna. Képzelet szüleménye csupán, egy higgadtabb, boldogabb ifjúról, ki töretlenül viseli, mit elébe sodor a szél, s nem hajlik meg sosem látott ütközetek sosem képzelt veszélyei alatt. Ám ő meghajlott, s tört is. Tört, akár az egész szilánkjai; jóllehet, az ő haragjának alkonyszín lángjait merőben másféle fa táplálta.

Nem állott meg, egyetlen pillanatra sem. Akkor sem, amikor a várva várt menekültek is megérkeztek, mintha csak tudták volna, hová jöjjenek. S talán tudhatták is - hiszen tanulta az ifjú, tanult Telar múltbéli eseményeiről, sok minden egyébbel karöltvén, amikor a leány ráébredt, mennyire bosszantja is saját tudatlansága, s a szemére boruló, átláthatatlan átok-fátyol, melyet származása függesztett elé, hogy sose láthassék tisztán. Azokkal a jég-tükrökkel, melyek simábbak, fényesebbek voltak bármely befagyott északi tó, folyó felszínénél, s jobban ragyogtak a csillagoknál is, ha gazdájuk úgy akarta. S Laryss szerette azokat a veszélyes szemeket. Szerette, ezért hát csendesen szánta az ifjút, s hagyta, hadd dolgozzék, hadd állítsa fel Nie, s a két tanonc oldalán a rögtönzött ispotályt. Hagyta, hisz' nem akadt más választása: szólította a kötelesség, melynek Artanis tanai alapján kívánt eleget tenni, s úgy vélte, erre minden lehetőséget, s eszközt rendelkezésére bocsátottak már. Fekhelyet kellett osztaniuk a sebesülteknek, s legalább pokrócokat, takarókat azoknak, akik állni, ülni bírtak, ráadásul mindezt úgy, hogy folytatja saját félbe-félbehagyott előkészületeit, s a tanoncok, s Nie segítségével ellátják azokat, kik arra rászorultak - úgy, ahogyan korábban már megjegyezte. Előbb a súlyos sebeket, s főként azokat, melyek halálhoz vezetnek - mert bizony, akadt olyan is. Akadnia kellett ott, ahol pusztító kő hullott alá az égből, s átkok, varázslatok szelték a levegőt, akárha megbabonázott, láthatatlan, s olykor látható nyílvesszők volnának. Látta a leány a sok vért, látta a rémületet a gyermekek, s asszonyok arcán; látta a veszteség keserű könnyeit, látott zúzódást, karcolást, s elvesztett végtagot. Hallott is... hallotta a félelmet. Hallotta az ellenséges mágusokat, s Filnoren lakóit jelző szavakat - hallotta őket, s Avlanion rémlett fel emlékeiből. Azokból az emlékekből, melyeket most, erővel, végtelen akarattal, kínkeservesen elfojtott, s lénye leges-legmélyére zárt. Oda zárta, mert ott találta mos helyét, nem pedig előrébb, nem a lámpások, s a templom fényeinek világánál. Nem ott, ahol higgadtságra, koncentrálásra, odafigyelésre, cselekvőkészségre volt legnagyobb szükségük, mert; ha nem is az esetek mindegyikében életek megóvása, azonban a szellemek, elmék megnyugtatása, még ha puszta jelenlétükkel is; csak rajtuk múlhatott. Csak őrajtuk. S az Ibolyaszeműt nem úgy ismerték, mint aki megfutamodik, avagy kétrét görnyed felelőssége súlya alatt. Keményen fénylettek a különös lélektükrök, ahogyan a templom bejáratától legmesszebb, ott, ahol a legtöbb asztal volt, s némelyek összetolva; kevergetett, áztatott, őrölt és kötözéshez készült fel, miközben kicsiny láng felett főttek a szükséges főzetek, s az asztalok, kosarak mellett ő maga is úgy pattogott, akár a széles karimájú tálakban az aprócska, éghető anyag-darabkák. Ide-oda járt, máris és fáradhatatlanul, hogy tudásával, s mágiájával segédkezzen azoknak, kiket az ajtótól nem messze állomásozó, oda vissza-visszatérő tanoncok irányítottak - s olykor vittek is - hozzá. Nekik is adatott munka, olyasféle, melyre a gyógyítónak nem maradt elég ideje, s mellyel a terem közepén serénykedő Égboltszeműt sem kívánta leterhelni. Inkább őt is előrébb mozdította volna azzal, hogy meghagyja nekik, az elkészítést gyorsítsák, a folyamatokat könnyítsék, s enyhítsék a tudat élességét is, ha módjukban áll, s szükséges. Őket küldte, ha a másik leánynak szüksége volt valamire, s ők voltak azok, kik kettejük között mozogtak. Többnyire ők ketten... ugyanis a jégszemű ifjú, a némán, s láthatatlanul gyötrődő ifjú igen kevésszer mozdult az ajtó mellől.

Akkor tette csupán, ha végleg nem bírták emelni a tárgyakat, s személyeket, noha, mintha ódzkodott volna az idegen bőr, idegen-szagú kelmék érintésétől. Mintha maga sem tudta volna, ordítson-e velük, ijesszen-e reájuk, hogy meghallgassák, s befejezzék végre az ostobaságaikat, avagy életüket, jól-létüket óvja, azzal, hogy hozzájuk ér, s vezeti őket, lefekteti őket, ellátja őket. Idegeneket, kik első szavaira pengét mártanának szívébe, s vérét ontanák. Idegeneket, kik ugyanezt tennék a gyógyító leánnyal is, ha megtudnák, mire adta fejét, hová, kihez kötötte magát, s jövőjét - ha volt még. Idegeneket, kiknek nem köszönhetett volna semmit, s kiknek nem tartozott volna semmivel. Kiket éppoly vehemenciával gyűlölt, s megvetett, mint az említett mágusokat - azokat, kik a halomnyi pernyére emlékeztették, melyet már feltakarítottak -, kik saját fajtájuk ellen vonultak hadba; s a fattyakat is, kikről már megtanították neki, megtanították jól: ha halálukat lelik, kővé válnak, s azt is magukkal ragadják Dremer világába, kik életüket kioltották. Gyűlölt, s megvetett mindent, mindenkit, még az övéit is, kikről egyelőre árva szót sem hallott az érkezők felől, mégsem kételkedett jöttükben. Nem kételkedett, s abban sem, mit tennének vele, ha itt találnák... mit tennének a két leánnyal, kik melléje álltak, s mit tennének Telar lakóival - azokkal, kik éppúgy végeznének vele, ha meglelik, mint ők maguk. Valturaan célpont volt. Ellenség. Mindenki számára. Mindig. S mindenütt. Ezen szilárd, megingathatatlan, s hátborzongató meggyőződése pedig e percekben sem változott meg. Nem változott, s kilökte őt a világból. Megfosztotta attól, hogy testét, mozdulatait érezhesse, így csak cselekedett - cselekedett, ha kellett, s közben egészen másutt járt-kelt, nagyon messze onnan. Messze, s mégsem egészen, hiszen érezte a mágiát, érezte a rengeteg szagot, melyek súlyos, kavargó örvényként tolakodtak be kifinomult orrába, hogy hamarvást erős fejfájással fenyegessék. Eltompították érzékeit a történések, s a szagok, a hangok, a látvány, melyet magukkal hoztak. Az a látvány, mely cseppet sem egy sikeres vadászatra emlékeztette, mégis vért látott, s vörös, melegséggel teli húst. Cseppet sem találta étvágygerjesztőnek, sőt, egyenest felfordult tőle a gyomra, s eltaszította volna magától a vérszagot is. Eltaszította volna, ha tudja - ám erre képtelen volt. Az az egyetlen, az a megfoghatatlan mindent felülírt, mindenen átgázolt, s úgy fészkelte be magát elméjébe, mintha parázsnak képzelte volna magát. Oly' parázsnak, mely menten felszíthatná a bensőjében növekvő harag-fagy-lángokat, ha az ifjú hagyná, s maga sem tudta, miért is nem hagyja már. Miért is nem engedi szabadon, hogy előre vezesse, s addig hallassa hangját, addig törjön-zúzzon, amíg meg nem hallgattatik, s mindenki meg nem érti, mennyire ostoba is valójában? Miért... miért nem tette hát, ha legapróbb része is erre vágyott oly' nagyon? Miért nem indult meg, hogy tisztánlátást megtagadó gondolatainak engedelmeskedjék? Mi tarthatta vissza?

Nézte a két leányt a tömegben, nézte az ajtó mellől, hová az imént visszatért. Nézte őket, addig, míg bele nem vesztek újfent, s akkor ő megint magára maradt az iszonyat, erőszak, ostobaság, és vér szagával. Magára maradt az ispotállyá vált, lelkekkel megtelő templomban, s alig érzékelte csupán, hogy újból nyílt az ajtó. Mintha nem is kísérte volna igazán figyelemmel - mintha még sárkányok ellen is kellőképpen feltűnésmentesnek bizonyult volna a ruha árnyalata, melyet a belépő, idegen nő viselt - az alakot, kinek haja, s bőrének árnyalata egészen az ősanya-szellem, a Griffkarmok Őre, a Taikohoää művelőinek leszármazottja, az eroniai Frvaia Kétlábú alakjára emlékeztette őt. Nem... talán még tőle is sötétebb színeket öltött reá az istenség, ki megalkotta őt. S noha érzékeit igencsak hasznavehetetlenné tették a körülmények, a szagok összekavarodtak, a mondatok, jajveszékelések, felszisszenések egybemosódtak, ha igazán figyelt, könnyűszerrel hallhatta, mit mond az érkező az első oszlopoknál állomásozó tanoncoknak - s hogy miért szentelte ennek minden megmaradt figyelmét, melyet zavaros elméjén át kipréselni tudott? Látta, mit hordozott kezében a nőstényalak - legalább látta, ha kiszagolnia nem is sikerült -, látta, s a látvány semmiképpen sem töltötte el jóérzéssel. Bajt jelzett, így hát mozdulatlanul, keresztbe font karokkal állván a falnál, csupán tekintetével követte az idegen nőt, s minden fejfájást okozó hangot igyekezett eloszlatni magában - mintha a sosem hallott kiejtésre kívánna egyedül fókuszálni. S úgy is tett. Amit pedig eme erőfeszítések közepette megtudott... az több, mint elég lett volna arra, hogy útjukra indítsa a szikrákat, s a lángokat. Több, mint elég volt, bizony, s az ifjú sárkányt nem érdekelte Kalaran mester, ki oly' sokáig nézte őt. Nem érdekelte, hogy ő e fészek, e kolónia vezetője, s nem volna jó ellent mondania, engedély nélkül cselekednie. nem volna jó, nem volna bölcs, ám mégis... az sem volt jó, mi bensőjében lakozott. Kínozta őt, s szabadulni akart tőle, e pillanatok pedig megfosztották még maradék önuralmától is. Attól az egészen csekélyke, sóhajnyi, szellőnyi erővel bíró, aprócska cérnadarabkánál, mely tiszta tudatát még e helyhez kötötte. S a zöld... az a zöld dolog, és a szavak éles pengéjű késként szelték ketté, játszi könnyedséggel, gyorsan, kegyetlenül, s mindennemű késlekedést mellőzvén. Azt sem érdekelte, micsoda az a zöld - szerzett ő tapasztalatot mérgekről is rövidke élete során, nem is keveset, noha arra az időszakra igencsak kevéssé emlékezett, s még inkább homályosabban, ahogyan telt az idő. Nem emlékezett, mivel, s hányszor ítélhette halálra Amyas Orowennë, avagy egyik felhatalmazottja, ahogyan arra sem, hogyan hatottak reá e gyilkos szerek. Nem emlékezett, s nem is kívánt most emlékezni: egyedül arra a kapcsolatra koncentrált, mely e veszélyes anyagok, s az élők között húzódott, akár egy gyanútlan árnyék, s mégis oly' kivehető volt, hogy az ifjú úgy vélte, menten megmarkolhatná, s kitéphetné azt Telar valóságának sűrű, káosz-itatta, szennyezett szövetéből, és még csak karmait sem kellene beléje mélyesztenie. Igen... úgy vélte, megteheti, s meg is akarta tenni. Most azonnal. Elhatalmasodott benne a harag, s folyóként hömpölyögvén árasztotta el tagjait, ő pedig nem figyelt többé semmi másra, csupán a mellette húzódó ajtóra, melyet azonnal, résnyire, meg is nyitott - éppen csak annyira, hogy kiférhessék rajta, ezúttal jótékonyan takaró köpenye nélkül, melytől már régen megvált. Akkor, amikor a rögtönzött ispotályt rendezték be Laryss-nak - az Ibolyaszeműnek, kit e pillanatban hátrahagyott az ifjú. Hátrahagyta őt az Égboltszeművel, mielőtt még megjelenhetett volna a mester. Mielőtt még elérhetett volna hozzájuk a hír, s eszükbe ötlött volna, hogy maguk oldják meg a feladatot, bármily nehéznek ígérkezzék is. Betette az ajtót, s lezárta a biztonságos fészeknek ítélt templomot, ám még egyszer, utoljára visszanézett reá - mintha édesanya volna, ki fiókái jól-létéről igyekszik meggyőződni, mielőtt vadászatra indul. Ám hűvösen izzó, jégszín tekintete csupán az ajtót, s a falakat lelte, nem pedig a két Csupaszbőrű leányt; ő pedig elfordult az épülettől, s pillantásra sem méltatva a gondosan megmunkált kertet, a gyönyörű növényeket, avagy a templomot kívülről őrző tanoncokat, azon nyomban futásnak eredt, s meg sem állott volna egyhamar, ha nem állják útját. Nem, nem állott volna, ám ahogyan elhaladt az ismeretlen, ifjú varázslók mellett, s egyre többet és többet látott a csatatérré változó városból, egyre többet hallott a sikolyokból, a kövek földbe csapódásából, s egyre több és több vér szagát érezte az émelyítő kétlábú-tömeg aromájából kiválván, úgy lassultak léptei mindinkább, s úgy vándorolt tekintete is maga körül, zaklatottan, s helyét keresvén a világban.

Ám nem lelte azt. 

Annyira sem, mind ezidáig. 

Arra már ügyet sem vetett, mit feleltek egészen pontosan a tanoncok, s miért tehették azt. Meghallgatta őket, ám nem társított értelmet szavaik mellé rendre, úgy, ahogyan szokta, s úgy, ahogyan a közös nyelvet - az emberek nyelvét - felvigyázójától, ellene fordult nővérétől Niveria-tól ideje elérkeztével némiképpen megtanulta. Éppen csak elég volt arra, hogy szót értsék a fehér elf leánnyal, húsz évvel ezelőtt, a fenyvesben megbúvó tisztáson - a leánnyal, kit tán az istenek vezérelhettek, hogy e nyelven öntse formába közlendőjét sajátja helyett, mely akkor még rejtelmek netovábbját képezte csupán a fióka számára. 

Mert a tanoncok bizony elmondták a déli nőstényembernek, hogy Kalaran mestert nem lelheti az odabenti forgatagban, mert a toronyba távozott, s visszatértére várnia kell még. Várnia, a fiolát pedig vigye magával, s ha kívánja, mutassa meg a Fénymágusnak, ki a terem közepén szorgoskodik. Mutassa, csak ügyeljen a még mindig alakulni látszó ispotályra, s annak mozgatható elemeire, a sérültekre útja során. Menjen csak hozzá, s ő majd talán továbbiakkal is szolgálhat számára. Ők azonban nem kísérték - az érkezőkkel, s a már bent lévőkkel kellett foglalkozniuk, így hát egyedül rajta múlott, eljut-e az Égboltszeműhöz. S hogy azután mi lesz vele, s a fiolával? Arra meglehet, egyikük sem lelt volna választ, míg Kalaran mester elő nem kerül.

Túlságosan elfoglalt volt.

Igen. Túl elfoglalt, elméje túl leterhelt, ereje pedig csak fogyatkozott és fogyatkozott, ahogyan szíve ritmusára dobogván, egyszerűen átrohantak rajta az anyagtalan, láthatatlan percek, bensőjében pedig ólmos súlyú nyomás terjengett szét hangtalanul, csendesen, már-már lopakodván. Egy ideje már pillantásra sem méltatta azt a két alakot, s a hozzájuk tartozó, szívének kedves körvonalakat, kik hozzá leginkább közel állottak, s kiket leginkább féltenie kellett volna. Tette is a gyógyító leány, úgy tette, hogy mások ne érezhessék, s várta a pillanatot, amikor majd újfent feltekinthet... várta, mikor nem kell sebet kötözni, vért, könnyeket felitatni, gyermeket csitítani, s amikor a mákonnyal is végzett, kiadagolta,  hígította, ha kellett, s megfelelő mennyiségben el is juttatta kezeltjeihez, akkor - akkor tekintett fel, s látta meg a mindig kötelességtudatos Nie, s a templom őrzésére felfogadott ifjú sárkány hiányát. Akkor kezdte keresni őket másutt, valahol, a főképpen emberekből összetevődő, bútorokból, kosarakból, edényekből álló zavaros, számára azonban mégis átláthatóbb tengerben - ám nem bukkant rájuk sehol. Nem lelte meg őket, s nem értette, hová lehettek mindketten egyszerre. Nem értette, s nyughatatlanságot, csípő-szúró aggodalmat ébresztett bensőjében e tudás. Ez az átkozott tudás, mely reá telepedett, s megpróbálta kiszorítani az éltető levegőt, még saját lelkéből is. Megpróbálta, annak ellenére, hogy bízott bennük, végtelenül bízott, s úgy vélte... vélte? TUDTA, hogy okkal tűntek el szem elől. Tudta, hogy ők is dolgukat végzik, ahogyan ő, s nem neheztelhetett rájuk azért, hogy lelkét aggodalomba taszítják. Nem, nem gurulhatott dühbe ezért, s nem is engedhette meg magának a késlekedést, hisz' ha eltávoztak - bármily indíttatásból is tegyék -, az reá is hatást gyakorolt: több feladata lett, s e többet is győznie kellett. Akárhogyan is, de győznie, bírnia, kitartania, amíg vissza nem térnek, s újra megoszthatják a munkát. Megoszthatják... de megoszthatta volna azokkal is, kik körülötte tartózkodtak. Megoszthatta volna azokkal, kik képesek voltak munkát végezni; s eme ötletét megragadván, a már kezébe vett mozsarat az asztalra helyezvén vissza, óvatosan megkocogtatta annak oldalát a keverőbottal, s a tompa, különösen felhangzó pendülésekkel próbálta felhívni magára azok figyelmét, kikét sikerült magára vonnia.

- Aki szeretne segíteni, az bátran forduljon hozzánk, adok utasítást! Van feladat elég, jelentkezzetek! Segítünk rajtatok, de a ti segítségetekre is szükség lesz. Még csak most kezdődött... - folytatta elhalkulván, mintha gondolkodnia kellene a következőkön, ám azután újfent felemelte hangját, hogy mindenki tisztán hallhassa őt, ki közelében tartózkodott - Van valaki közöttetek, aki bármit is ért a gyógyításhoz? A segítségemnek dolga akadt, és egy időre elment.

Igen. Elment. S Laryss Orowennë bármit megadott volna azért, hogy tudja, merre indult Nienna nan E'Leinor-Syllen, s miért tette. Félbehagyta volna még egy törött láb kezelését is, ha annyi idő alatt kideríthette volna, hová lett a fehér sárkány, Valturaan, kinek élete első csatáját az ő közvetlen közelsége, s nyugtató szavai nélkül, egyazon teremben, s mégis egyes-egyedül; a lehető legrosszabb, leghálátlanabb oldalon kellett volna megvívnia: sajátján.

Nézte, s hallotta a csatát az ifjú. Jégszínű szemei egy időre követték az odafönti sötétségben cikázó grifflovasok alakját - kiknek felbukkanásán egyébiránt talán elgondolkodott volna, ám e pillanatokban nem lelt sem időt, sem pedig elég erőt, hogy ezt végrehajthassa -, s a különös, sosem látott lényekét, kik halálos küzdelmet vívtak a zajoktól, szagoktól terhes légben, mely minden felismerést, elkülönítést megrontott, s megfosztotta a ragadozó-gyermeket oly' sokra tartott tájékozódásától, érzékelésétől. Eltompította azt, s talán jobban is, mint az odabenti zárt, mindenséggel megtelt, s tőle elnehezült templom-terem-tér - igen, sokkalta jobban... olyannyira jobban, s olyannyira ismeretlennek is tetszett a Fehér Város vesztekor nem túl éber, s józan ifjúnak, hogy azt hitte, része az is, mi bensőjéhez elért. Az a különös, nyomástól tompa, s mégis veszélyre, figyelemre ösztökélő érzés, mely egy ősi jelenlétének sajátja volt ugyan, ám Valturaan-nak nem volt alkalma megtanulni ezt. Nem volt lehetősége, hogy eszébe vésse, felismerje, s most sem adatott alkalma, gondolata, hogy foglalkozzék vele. A forgatag egy részének vélte azt, s úgy érezte, mindössze borzasztó, s kilátástalan helyzete kelti benne e nyugtalanító észlelést. Az a helyzet, melynek minden szegletében ártalom rejtezik, s pusztítás, halál... a felnövekedettek ostobasága nyomán életre hívott, s talán egyedül csupán a három istenség, Haleran, Dremer és Garath kedvére való káosz. Mert a fehér sárkány nem képzelte, hogy e gyötrelmet bárki is élvezhetné. Nem képzelte, hogy bárki, akárki, kinek legalább megfordult elméjében, mi sajátját éltette; élvezettel vetné bele magát a vérrel vörösre festett, kiáltásokkal, sikolyokkal, s robajjal meghímzett éjszaka kusza szövetébe. Nem, nem képzelte, s igencsak megvetette volna azt, ki így tesz. Első dolga lett volna, hogy bensője felgyülemlő terhét reá eressze-szabadítsa, s addig romboljon és pusztítson, amíg a szóban forgó feltételezettnek értésére nem adja, hová is tegye magát, s elméje átkozott szüleményeit, melyek az összes többi hozzája hasonlóval egyetemben megrontották e világot.

Látta az ostromot. Látta, mi - ki - hullik alá, s hogyan. Látott villanásokat, s a földön pedig megannyi test különálló mozgását, melybe mintha csupán még jobban belesajdult volna a feje. Látta azt is, hogyan közelednek egyesek a templomhoz, mágiával átitatott falaitól remélvén menedéket e felfordulásban. Látta őket, s hagyta, hogy elhaladjanak mellette. Hagyta, akkor is, ha segítenie kellett volna a bokáját fájlaló, szőke fiúcskán, ki felmenői nélkül vette célba az ajtót, mely előtt Kalaran mester tanoncai állomásoztak. Nem nézett reá, s nem fordult meg, hogy segítsék rajta - még csak hozzá sem ért, mintha irtózna tőle, s az átkozott összevisszaságból kivehetetlen szagától. Mintha nem vette volna tudomásul szenvedését, s nem érezte volna a parányi, zakatoló szívet a kicsinyke mellkas mögött. Mintha nem mozgatott volna meg benne semmit, s mégis, éppen ellenkezőleg történt. Valturaan még dühösebbé vált, lélegzete még szaggatottabbá, gondolatai pedig egyre ziláltabbá, s ziláltabbá, ám nem engedhette, hogy dühe felülkerekedjék rajta. Jól emlékezett, hogyan használta érzéseinek erejét testvérbátyja ellen, annak idején, amikor az földre taszította őt, s karmaival, fogaival fenyegette épségét. Jól emlékezett reá, s beléje kapaszkodott, szinte nem is gondolván rá, mit tesz, és miért... csak tette, mit lelke, s indulatai diktáltak, melyeket igyekezett megfogni medrükben, s talán; talán éppen ezért hagyta kifolyni mágiáját egy másikból. Pedig még csak a szóra is aligha gondolt. Úgy létezett elméjében, akár egy árny, melyet megvilágítani készül, azonban mire elért volna hozzá, az eltűnt, s maga is fénnyé változott, mintha megtisztult volna elnyert szabadságától.

Igen, ezt gondolta, e szó súrolta elméje határmezsgyéit, s amikor a szeplős, holtsápadt, szőke üstökű embergyermek tovább haladt mögötte, egyszeriben már nem érezte éppen-csak-kificamított bokája fájdalmát. Nem érezte, s néhány pillanatra összezavarodott; tekintetével, s ide-oda fordulásával igyekezett rájönni, mi is érhette őt, ám az egyetlen közelében lévő alak csak állott tovább, neki háttal, s nézte a várost. Nézte, mintha láthatná is azt. Nézte, s hallotta a lépteket, melyek nem távolodtak tőle. Hallotta őket, ám csupán akkor, amikor az Égboltszemű már egészen közel ért hozzá - akkor ismerte fel csupán a jellegzetes ritmust, mely éppoly' sajátja volt minden teremtménynek, akár a gondolatai, s a hangja - a hang, mely a lépteket követte, s a hang, mely csaknem véget vetett az ifjú hajszálon függő önuralmának. Az pedig, amit hordozott, arra késztette volna őt, hogy megforduljék, s a nőstényelfre kiáltson. Miért jött ki a védett búvóhelyről? Miért veszélyezteti magát, s ezzel miért zaklatja fel őt? Miért hagyta hátra Laryss-t, ha tudta, hogy segítségre szorul? És miért gondolta, honnan vette a bátorságot, hogy azt gondolja, Ő képtelen ellátni a feladatot, melyet önkényesen magához rendelt? A hósárkány nem értette Nie indítékait. Felháborítónak találta, hogy óvni próbálja, s félti őt, egyenesen lealacsonyítónak, s igencsak türtőztetnie kellett magát, hogy nem szóljon egyetlen szót sem. Még csak egyetlen egyet sem... hiszen dühtől volna terhes minden hang, mely torkát elhagyja, s e düh okozója valójában nem Nie, az Égboltszemű volt. Nem a Honvágy-gyógyító, a puha-tenyerű-gondoskodó, a bátor, és botor. Nem, nem ő volt. Így hát csendes maradt az ifjú, s visszanyelte indulatait, amennyire tudta. Visszanyelte, mert ezt kellett tennie, ha nem akarta megrémíteni a másikat; azt, ki utána eredt, s vele kívánt tartani, magát is veszélybe sodorván ezzel. Biztonságának hátrahagyása izgatta az ifjút, ingerelte őt, eggyel többnek érezte feladatainak listáját, s mégsem szólalt meg, ezúttal nem. Nem szólalhatott, ha nem akarta bántani a fehér elf leányt - és nem akarta, ahogyan akkor sem vált volna örömére, ha megteszi. Nem vált volna, s eddig is azért hallgatott, hogy őket megkímélje, hogy megmentse a két leányt attól, mi benne tombolt szakadatlan. Mert tudta, nem érdemelnék, s tudta azt is: ha megtenné, örök időkre gyűlölné magát érte.

Megfordult hát, s némán, csendesen reáemelte jégszínű tekintetét. A halovány arcra, melyet elsőként látott meg, midőn visszatért az életbe Olassië erdeje mellett. S Nie ezúttal is fájdalmat lelhetett e szemekben - fájdalmat, mélyre temetett indulatokat, zavartságot, s bizony, félelmet is. Nézte őt, néhány pillanat erejéig, azután pedig kimérten bólintott, s minden erejével azon munkálkodott, hogy védelmet sugározzék felé magából. Mintha tudatni akarná vele, biztonságban lesz, ha vele tart - hiszen vele akart tartani, s az ifjú bármit megtett volna azért, hogy épségben hozza vissza őt az Ibolyaszeműnek, kit hátrahagytak a sérültekkel. 

Noha az Ibolyaszemű szavai nem találták meg keresettjeiket - hiszen jobbára menekültek érkeztek a templomba, egyszerű városlakók, s ki nem szerzett sebet magának, a rögztönzött ispotály ügyeinek igazgatásában tudott volna csupán segédkezni -, úgy festett, hangjában rejlő üzenete eljutott a hozzája közel lévőkhöz, s néhányan megindultak, hogy a mellettük tartózkodó sérültek gondozását előrébb mozdíthassák, úgy, ahogy erejükből telik. Hatalmas szerencse érte a fehér elf leányt, amikor felpillantván látni vélte, hogy Nie hűlt helyét, bár át nem vették, még megtöltötték a gyermekekkel foglalatoskodó asszonyok, s így legalább ők biztonságban, siető lábak útjába nem kerülvén ücsöröghettek családjuk, s olykor bizony, idegenek körében. Volt, ki elárvult, s e gondolat most sem látszott elkerülni a gyógyítót, ahogyan befejezte gyors, kapkodva bevégzett szemléjét, s visszasüppedt saját teendői ütemes egymásutánjába; amíg az egyik mágustanonc, kit a mester rendelkezésükre bocsátott, oda nem ért hozzá, hogy átadhassa az Égboltszemű üzenetét, egy fiolát hordozó nőről, a mérgezett vízről a kútban, s arról, hogy ők ketten máris elindultak, hogy a bajt kivizsgálhassák... a főtérre. Az ostrom-sújtotta városba, hol már nem védik őket a templom mágiával átszött falai, s Kalaran mester tanítványai, kiknek egy része most is ott sürgölődött a menekültek körül, hiszen a leány sem érthetett mindenhez, s legfőképpen: nem lehetett egyszerre az összes helyen, hol szükség lehetett volna reá. Ezért kérte hát a segítséget, s ezért szemlélte meg lopván, mire is jutott vele; legalábbis ameddig meg nem kapta a nyugtalanító híreket - s amíg meg nem látta a fiolát hordozó embernőt, kinek földöntúli szépsége Laryss szemein át vetekedhetett volna egy nimfáéval, s éppen szokatlansága, finom vonásai jóvoltából. Talán eltöprengett volna e gondolatokon, ha nem ekképpen látta volna meg, azonban most nem szakíthatott időt egyes népek női szépségének összevetésére. Nem most, amikor léptek, szavak, s nyögések karcolták fülét, mintha tűk lettek volna, s a lég is oly' terhessé vált, mintha romlással átitatott köd telepedett volna köréjük.

Abba a ködbe pedig ekkor maga Kalaran mester is alámerült a toronyból megérkezvén, s Laryss Orowennë nem értette, miért nem várták meg szavait az eltávozók. Nem értette, miért nem hallgatták meg, mit javasol, s miért nem várták meg megállapítását, miféle anyag lehet az a zöld folyadék, a kellemes színű kelméket viselő alak könnyed ujjai között tartott fiolában. Nem értette, aggodalmai pedig elérték volna a díszes mennyezetet is, ha kitörhettek volna lélegzéstől hullámzó mellkasa mögül. Ám a gyógyító leány csak sóhajtott, s megvárta, míg a készséges, borostás, negyvenévesforma emberférfi rásegíti az ifjú törpét az előtte lehelyezett székre, mintha nem is oglalkoztatná, hogyan kerülhetett ide a hegyekből, avagy a mocsárból, s főképp olyan fiatalon. Hiszen alig hagyhatta még maga mögött sihederkorát, erről pedig erős szálú, ébenfekete szakáll-kezdeménye is bátran tanúskodhatott. Sápadt bőrén végigvfolyt a vörös vér, amely fejsebéből távozott - úgy tűnt, valamiféle éles tárggyal való találkozás következményeként. Hogy harcolt-e avagy magát mentette, s hulló töremlék, repülő fegyver vághatta meg útjában, azt nem kellett megtudakolnia, ugyanis azok ketten, az ember a feladatai, s a törpe a sérülése ellenére, igazán sok szót váltottak egymással; amely jelenség már önmagában is ijesztően szokatlannak számított. Hiszen éppoly mogorvák, s maguknak valók voltak Mardan lakói is, ahogyan a fehér elfek... de talán a félelem, s a közös ellenség működött közre, ahogyan a gyógyító szerint lennie is kellett volna egy efféle ostrom esetében. Hiszen aligha távozhatott volna bárki, ha maga Filnoren fente rájuk vérrel szennyezett, sötét agyarát az égből, honnan minden élőt látott, mely még mozogni tudott.

- És nem is látsz? - kérdezte érdes hangján a mogyoró-hajú, széles állú, borostás ember.

- Nem. A bal szememre nem. - válaszolta az ifjabb, ki a székre telepedett.

- Hallom, és látom. - érkezett a kimért válasz Laryss részéről, ki, bár igazán sajnálta őket, e rendhagyó esetben sem tűrte volna egyetlen lélektől sem, hogy ekképpen szóljék hozzá.

De nem számíthatott többre tőle a férfiember. Nem számíthatott, hiszen egyrészről, segítette egy másik nép tagját, amely cselekedetet a gyógyító mérhetetlenül értékelte; másrészről pedig, sem a hely, sem pedig az idő nem tűnt alkalmasnak arra, hogy helyére igazítsa azt az alakot. Különben sem járhatott oly' táncot idegein, mint a démonmágus, Shuga, ha mindösszesen ennyire futotta összes tudományából.

- Tépést kérek. - vándorolt reá a metsző ibolya tekintet, bízván a férfi segítőkészségében, s nem kellett csalódnia.

Az ugyanis megértette, hogy rosszul szólt, s eredt is útjára, hogy beszerezze, amivel megbízták. Eközben pedig a fehér elf melegvizes kendővel látott neki, hogy megtisztítsa a seb felszínét, azután pedig óvatosan megvizsgálta az érintett, fényes, éjsötét szemet is. Csakugyan ifjú törpe volt még, bár állotta a fájdalmat, s egyet sem szólt, amíg Laryss ellátta - akkor sem, amikor erős, alkoholos tinktúrával fertőtlenített. Mire készen lett, s a gyógyulást gyorsító varázst is ráolvasta a felduzzadt, bevérzett, fényes szemre, a kért tépés, s a kenőcs, melyet az ifjú, hullámos, hollóhajú törpe fejére szánt, megérkezett a borostás férfiember által, ki ekkor magukra hagyta őket, hogy egy idős, és sánta fajtársáról gondoskodjék. Az Ibolyaszemű már ügyet sem vetett a különös szóhasználatra - azt látta csupán, amit tett, s ekképpen fejezte be a zömök, izmos, sápadt törpe kezelését.

- Hamarosan észre fogod venni, hogy megkezdődik a gyógyulás. - magyarázta a leány sietvén, midőn a kötést rögzítette - Viszketni fog, de ne vakard, és ne dörzsöld. Két nap, és sokkal jobb lesz.

- Köszönöm, hölgyem. - érkezett a nem várt válasz, s a leány egy pillanatra még meg is lepődött rajta.

De hát ő sem mondhatta volna magát átlagos, befelé forduló, szótlan, savanyú fehér elfnek. Egyszerűnek pedig még annyira sem. Már nem. Következő teendői után nézett, mikor biztossá vált benne, hogy a borostás visszatér újdonsült ismerőséért, s akkor találta szembe magát egy, már korábban lefektetett asszonnyal, kinek mellkasán semmi jót nem sejtető, alvadt vérrel tarkított szélű, mély seb húzódott végig. Légzése szaggatott volt, s temérdek fájdalomról árulkodott, noha ereje már elhagyta őt, így alig mozdult meg a kereveten, amelyre lefektették. Kalaran mester egyik tanonca állomásozott felette, s úgy festett, hamarosan sikerül elállítania a vérzést, azonban Laryss úgy érezte, segítsége elkél ott, s már fordult is, hogy még némi mákonyt vegyen magához, hátul, az asztaloknál, hol tégelyek, fiolák, s üvegcsék sorakoztak, odalent, alattuk pedig kosarak hevertek, hol senki sem boríthatta fel tartalmukat. Arrafelé erős szárított, őrölt, s egyéb módon eltárolt gyógynövény-aromák lengték be a levegőt, mely enyhítette a fehér elf leány mérhetetlen aggodalmát, ám hószínű, gondterhelt orcájáról el nem tüntethette azt. S az az orca most nem emelkedett fel, hogy körbetekintsék, s felmérje a rögtönzött ispotályban folyó dolgokat, avagy személyeket, tárgyakat keressen - nem, hiszen minden egyes pillanatra szüksége lesz, ha harcba kíván szállni egy ismeretlen életért.

Minden pillanatra...

Hiszen maga is tanonc volt még, s különös képzésén átesvén sem érthetett mindenhez a világon. Legelső mestere, Artanis, az Égboltszemű Nie édesanyja sem értett, ennélfogva pedig, amikor ottani tanulásának Inaeth támadása véget vetett, s a fehér elf leány oly területeken volt kénytelen bujdosni az eroniai Kilime szárnyai alatt, hol nem jég és hó uralta, szabta az élet mikéntjét; igazán feladatott számára a lecke. Feladatott, hiszen az elérhető hozzávalók, a lehetséges betegségek, s tüneteik is megváltoztak, így aztán, más mester, s megfelelő könyvek hiányában, azon éveit nem éppen hasznosan töltötte a gyógyítás-tanulás szempontjából. Nem, hiszen engedték ugyan, hogy útitársain gyakoroljon, ha úgy adódott, Laryss nem kaphatta meg tőlük a kellő ismereteket, s a kellő tapasztalást sem, elvégre választottja népe aligha betegedett meg, sérüléseiket pedig, már tudta: kissé máshogyan kell ápolni, s rengeteg esetben vezethet mellékhatásoz, ha Kétlábúaknál használatos növényt alkalmaz rajtuk. Valturaan balesetei, s azok orvoslási kísérleteinek nyomán is ráébredt már erre olykor, a hetedik évszázad első, ám annál érdekfeszítőbb éveiben, s az Ibolyaszemű biztos volt benne, az ifjú sem felejtett. Feltételezte a leány, tanulta, hogy a két-lábon-járó fajok között is felmértek már bizonyos különbségeket, egyetlen népen belül pedig a dózis-érzékenység ingadozott, akár tízszeres mértékben, a hatástalanságot is belefoglalván. Hiányosságait akkor próbálta pótolni, amikor Kilime és lojálisai, Frvaia segítségével elfoglalták Jégkarom-csúcs területét, s a fehér elf leány attól kezdve annyi könyvet, feljegyzést kaphatott, amennyit csak szerezni tudtak neki. Ám olvasni, s alkalmazni más, különös dolog; mester nélkül pedig kevéssé fejlődött, s talán más irányban, mint amely jelen helyzetben gyümölcsöző lett volna számára. De Laryss remélte, hogy tudása, együttesen Kalaran mester tanoncaiéval, elegendőnek bizonyul, hogy a templomba érkezőkön segíthessenek. El sem tudta képzelni, mi folyhatott a valódi ispotályban, ha efféle látvány jutott osztályrészükül e falak között - s ha nem aggódott volna oly' nagyon a két eltűntért, talán itt-létükben megkérte volna őket: menjenek, s nézzék meg, ha tudják, merre van. Nézzék meg, mi lehet velük, vannak-e elegen, s ha talán túl sokan is, úgy ide is oszthatnák őket, hogy biztonságos pillérekként támasszák a védtelenek ingatag hitét, s enyhítsék félelmüket, sajátjaikkal szemben.

De a leány most nem lelt enyhülést semmiben. Lassacskán tudásának végére ért a tinktúrákat, oldatokat, kencéket és cseppeket illetően, s jól látható volt, hogy megannyi rendelkezésére bocsátott növény közül igazán kevéshez konyított egyáltalán valamicskét. Ami mégis fogyott belőlük, azt nem ő használta fel, így pedig, bár nem tartotta magát elég alkalmasnak, mégis arra készült, hogy megpróbálja megzabolázni az ismeretlent; hogy segítségére válhassék a mogyoró-hajú tanoncnak, ki igéivel tartotta féken a halovány vörös kereveten fekvő, sápadt, s gyenge embernőt. Balról oszlop takarta őket, a fehér elf jobbjáról pedig csak néhány lépés választotta el őket a hátsó asztalokig vezető egyenes úttól. Oda igyekezett volna a gyógyító, ám előtte még el kellett döntenie, milyen hígításban adagolja a mákonyt, s vajon mit adhatna még, ami segít. Vajon mennyit abból, mi gátolja a vér szakadatlan folyását, s kissé talán még meg is alvasztja azt? S mivel keverje, hogyan tegye? Ideje is kevésnek tűnt, ezért hát arra készült, hogy a közepesen hígított mákony csekélyke maradékával kel útra a tanonc felé; amikor azonban szavak - s minden bizonnyal neki címzettek, hisz' csupán ő tartózkodott az asztaloknál e percekben - riasztották fel gondolatainak tengeréből; oly szavak, melyeket a holdszín arc talán mások számára már-már meglepő megkönnyebbüléssel fogadott, nem pedig hideg közönnyel, s tartózkodással, ahogyan azt fajtájától elvárták volna. Nem, Laryss már nem olyan, s azzal is vitatkozni lehetett volna esetében, vajon milyen is az az olyan, s megfelelt-e egyáltalán neki valaha is? Nos, nem tudhatta ezt a barnabőrű, különlegesen szép embernő, csupán annyit vehetett észre az Ibolyaszeműn, amennyit korábban még itt lévő társán is, rövid találkozásukkor. Kiábrándítóan közvetlen, jóindulatú, nyitott, s főképpen: együttérző.

- Miben segíthetek? Gyógyfüvekkel foglalkoztam eddig, azokhoz értek.

- Ó, végre! - bukott ki a halovány ajkakon némi gondterhelt sóhaj, bánat, fájdalom, s aggodalom kíséretében, amelyekkel azonban valóban megkönnyebbülés vegyült - Ahol én lakom, ott sok minden nem terem meg... fekete nadálytő sem. Próbáltam kezelni, de nem sikerült... Ott lent - mutatott a legszélső asztal alá - találsz belőle, és még sok mást is. Van, aminek még a nevét sem tudom. - vallotta be, noha mindvégig valamiféle bujkáló tekintélyt, tartást árasztott.

Mintha idősebb volna ifjú koránál, s tapasztaltabb. Mintha többet is megélt volna már annál, mi kilencvenkilenc évbe beleférne, s csakugyan így történt. Húszéves kora után elvesztette édesanyját, azután a felnőttkor küszöbére sem érvén, nyakába szakadt egy rejtélyes sárkányfióka, majd pedig, mintha csak pislogott volna egyet, már egészen máshogyan szemlélte aprócskának tetsző régi világát, mely igencsak naggyá nőtte ki magát az évek alatt. Megtanult elfogadni, megszeretni, áldozni, kitartani, hibákat belátni, s népeket egy fedél alatt tartani. Nem egészen lehetett volna közönséges fehér elfnek nevezni, s akárhogyan hallgatott róla, valamelyest azért mégis látszania kellett. S látszott a másikon is, hogy érte már sebesültek lesújtó látványa. Tettre kész volt, nem rettent meg, pedig felsírt egy gyermek, s nem sokkal azután hallani lehetett, ahogyan visszaugrasztanak egy ízületet a helyére - avagy pontosabban azt, miként vélekedett erről az ízület tulajdonosa; szavak nélkül, s fájdalommal telt kiáltással. Ez juttatta eszébe a leánynak saját félelmét a súlyosan sebesült nőt illetően, s a gyanút, mely álnokul kerülgette őt a szeme sarkából, miután belopózott elméjébe, s nem hagyta nyugodni őt. Laryss úgy vélte, nagy esély van rá, hogy a kereveten fekvő, kit a mogyoró-hajú tanonc próbált megmenteni, nem éri meg a hajnalt.

- Biztosan jobban értesz itt mindenhez, mint én. - folytatta az Ibolyaszemű, a hátsó asztalokra utalván ezzel - Kérlek, készíts, amit jónak látsz, vagy amire Kalaran mester tanítványai megkérnek. Mákonyból még maradt valamennyi, de arra most szükségem lesz, annál a kerevetnél. - magyarázta, s ekkor odalépett a jellegzetes tartalmú üvegcséhez, hogy elvegye azt helyéről, több másik, egyéb tárolására szolgáló társa mellől.

A sápadt ujjak megmutatták a déli, finom vonású nőnek az oszlopot, s a baljós látványt, mely eléjük tárult, amint a nőt vigyázó tanonc kissé arrébb lépett. Érezhető volt a légre nehezedő, fojtogató nyomás is, melyet egészen ezidáig egyedül kellett, lélegezzen a leány, s melyet most önzőn, aggódva, s félve osztott meg az arra tévedővel, ki a mester elé járult, hogy elhozhassa neki a fiolát.

- Ha tudsz valamit, ami segítene rajta, ne habozz utánam hozni. Én ott leszek, de ha nem találnál, mondd, hogy Laryss-t keresed... - kerített alkalmat a különösre sikeredett, feszültségtől, s aggodalomtól terhes bemutatkozásnak is, majd még hozzátette - Ha ezeket megtennéd, az nagyon jó lenne... A társaim elmentek a kúthoz.

Bizony, ideges volt a leány, s nem csak az életéért küzdő idegen nő miatt, hanem Valturaan és Nie hollétét, s hogylétét illetően is. Laryss úgy érezte, mindkettejük szívét az övéhez köti valami megfoghatatlan, ámde igazán erős fonál, s ha nem tudta, mi lehet velük, hogy merre, s hogyan doboghat most az a két számára kedves szív, úgy érezte, tisztán gondolkodni sem volna képes. Ám most mégis meg kellett tennie, s emlékeznie arra: bízhat bennük. Bízhatott bennük külön, s hát bíznia kellett együtt is, noha sohasem lehetett még tanúja, mivé is lesznek egymás előtt, egymás mellett. De bármi lett légyen is a válasz, az Ibolyaszemű érezte, nem fog csalódni bennük.

Aggódott a tünde-leány.

S nem csupán a templom által befogadott menekültek egyenkénti sorsa terhelte szemét, s azon át lelkét is. Nem csak eltávozott-elsietett kedvese, és régen-szívéhez-közel-engedett fajtársa láthatatlan tettei, helyzete foglalkoztatta elméjét, hanem a hatalmas, oszlopokkal támasztott, magasban húzódó tetejű terem végében, a lépcsők mellett felsorakoztatott asztalokon lévő, oda felpakolt, avagy általa, s mások által készített üvegek, tárolók értéke, s értelme is magához vonzotta figyelmét. Megannyi éven át tanult, s tevékenykedett Nie édesanyjának, Artanis-nak határozottan mozgó, sürgölődő, s olykor mágiát művelő karjai alatt; azon fájdalmas, szigorban eltelt, ám gyakorta kellemes megkönnyebbüléssel átitatott napok, és éjjelek pedig lényébe égették, mennyire sok is múlhat egyetlen, aprócska részleten. A legjelentéktelenebben is, melyet bizony, igencsak nehéz lehetett észrevenni, megtalálni, ha már nyakukon volt a vész. Megtalálni? Jóformán az utána való kutatás gondolatának születését is gondosan összesűrített koncentráció kellett, táplálja-asszisztálja, ahhoz pedig nem szabadott utat engedni semmilyen aggodalomnak. El kellett zárni, egészen mélyre, hol még nem feledkezünk meg róla, azonban hol már nem zavarhat bennünket dolgunk végzésében, elménk folyásában. Oly' helyre kellett hát tennünk, ahol kitartássá, lendületté formálódhat át félelmeink, s mások buzdító-bátorító, hatékony cselekedetei által. Ezen munkálkodott hát Laryss is, miközben végigtekintett a megannyi gyógynövényen, eszközön, a porokon, leveleken, virágzaton, kiszedett magvakon, a gyökereken, az alkoholos üvegeken, a forró vízbe áztatott, és még száraz, összetekert kötéseken, gyolcson, tépésen... Ezen, hogy egy aprónak legkevésbé sem nevezhető dologra, egy hatalmas segítségre fókuszálhason, amelyet a csokoládé-bőrű, szép-vonású, déli nőtől remélt megkapni, s nem abból, hogy vele tartott, nem abból, hogy meghallgatta őt. Nem abból, hogy munkába állt, miután ő mondandója végeztével távozott az oszlophoz, hol tudása legnagyobb szükségét érezte. Nem abból, hogy figyelt reá az ismeretlen. Nem. Abban vélte felfedezni eme segítséget, amit elsietésekor, s utána látott. A hozzáértést, mely minden mozdulatból, minden tekintetből sütött, mi az idegenhez tartozott; s nem csak azt. Az Ibolyaszemű látta cselekvőkészségét is; látta, s bízott benne, hogy a másik nő is a templom szolgálatába bocsátja minden ismeretét, minden tudását, praktikáját, erejét - mert szükségük volt reá, ahogyan az egymásba szótlanul, némán, lopva vetett bizalomba, összetartásba is. Mert annak volt itt az ideje, s nem másnak. Megjegyezte már ezt a fehér elf leány, s újból megtanulta minduntalan, miután 714-ben felfordult életének új alapot teremtettek. Nem ő. Éppoly' ismeretlenek, mint azok, kik e védett falak között sürgölődtek egyetlen testként, összeolvadt karokként, csermelyeket magába szívó mágia-folyóként. A gyógyító szembenézett már a nem-látás, nem-tudás félelmével. Harcolt már haraggal, értetlenséggel, felháborodással, megbocsátással, elfogadással pontosan ilyen idegenekkel szemben, s még talán veszélyesebbek is akadtak közöttük.

Hűvös volt az oszlop, melynek a mogyoró-hajú, kimerült tanonc támaszkodott, mikor a leány megérkezett. Elfáradt már, s Laryss nem tudta megítélni, vajon túl sokat varázsolhatott, avagy most érte utol, mi eledig reá leselkedett, még e falak közepette is? Mert leselkedett az mindenkire, ki ide menekült, s látta, érezte a számukra láthatatlan, csupán szavak formájában élő csata következményét. Szánta is őket a tünde, s bármi volt is a fiatal férfi csüggedésének, támaszkodásának oka, nem hagyhatta annyiban, akkor sem, ha igyekeznie kellett.

- Mindent megtettél, amit lehet. - mondta elismerően, s talán kissé bátorítóan is - Köszönöm.

Nem tehetett érte többet, és nem is volt szabad őt részesítenie előnyben a fekhelyet elfoglaló asszonnyal szemben, kihez akkor fordult, amikor a mogyoró-hajú, pelyhes szakállú tanonc tudomásul vette dicséret-jutalmát, s egy sóhaj kíséretében maga is közelebb lépett, hogy segítse a lány munkáját. S amikor Laryss leguggolt a kerevet mellé, ő lehajolt, hogy elvegye a sebre terített, átázott kelme-darabot.

- Minden más sérülését elláttam. - közölte vele segítsége, erre pedig bólintott a gyógyító.

Megkönnyebbülten bólintott, ugyanis, bár sápadt volt még az embernő, gyenge a vérveszteségtől, a mély seb is valamelyest ellátottnak tűnt a felszínen, s a leány érezte, hogy valamiféle gyógyító varázslat is dolgozik rajta még. Volt hát esélyük, és ő megragadta azt. Letörölte a mellkast, melyet csupán részben takart már a felmetszett ruhanemű, mely akadályozta volna a hozzáférést. Megtapogatta a bőrt, mely melegnek tetszett a felnyíláshoz közeledvén. Közelgő lázat jelezhetett, azonban Laryss jól tudta, ha nem hideg a tapintás, az sokkalta biztatóbb. Életről tanúskodik, akkor is, ha a szemek csukva, a lélegzet pedig akadozó. Már csillapították a fekvő fájdalmát is, konstatálta. Minden készen állott ahhoz, hogy a belső károkkal foglalkozhassék, amelyek további teendőket igényeltek, és ő nem kívánt késlekedni egyetlen másodpercet sem.

- Pígo i avras en-naedh*. - mondotta övéi nyelvén, s beleszőtte erejét.

Célja az volt, hogy belülről kifelé enyhítse a szöveteket ért károkat. Fontos volt, hogy az embernő fontosabb szervei éppé váljanak - sokkal fontosabb, mint a megrepedt utolsó borda. És a tanonc nézte Laryss melengető, bizsergető kezét, melyet a nyílt seb fölé helyezett, ahogyan a leány is koncentrált; amikor pedig végzett, a pusztítás máris sokkalta csekélyebbnek tetszett, noha korántsem múlt még el a veszély, és ő jól tudta ezt. Ült hát a kerevet szélén, s szemlélte munkáját, amikor a magára hagyott idegen, a déli nő megérkezett, s nem csupán a segítséget hozta magával, hanem az Ibolyaszemű beléje vetett bizalmának megtérülését is.

- Köszönöm. - nyúlt hát a tégelyért az elf leány, s nem is volt rest felhasználni annak tartalmát, hiszen még mindig ott kellett tartaniuk a fertőtlenített kelmét, hogy magába szívhassa a szivárgó vért.

Határozott volt, s hagyta, hogy nézze őt a másik, hagyta, hogy szóljon, ha esetleg túl sokat adna. Úgy tett, ahogyan a másik javasolta, majd, miután végeztek, újabb kellemes csalódás kellett, hogy érje őt. A korábbi úr volt az, kezében a gyolccsal, amelyre nemsokára szüksége lett volna - az, ki a fiatal, ébenhajú törp legénynek segédkezett valamiféle okból - s ki tudja, mit hozott bennük is felszínre eme iszonyat-tenger? Ha efféle változásokat, ily' megrendítő, megkönnyebbülést hozó dolgokat, úgy hát Laryss nem kérdezősködött. Senkitől, semmi iránt, amely iránt nem kellett.

E mondat közepette került hozzá a forrázott kötés, a fatállal együtt, amelybe kimerték. Még mindig főzik - ezt is helyeselte a gyógyító. Tették a dolgukat, és ez így volt jól, így kellett lennie. Még akkor is, ha az él - ismeretlen okokból - még most sem akaródzott távozni a furcsa ember hangjából vele szemben.

- Igen... - válaszolta a leány gyorsan, s hagyta, hogy a mogyoró-hajú tanonc elvegye a tálat, miközben ő újra megszemlélte a csillapodófélben lévő vérzést - Hogy van?

- Megmarad a kis kölyök. - érkezett a felelet, s noha ebből semmi hasznosat nem tudott meg a holdszín-bőrű, hagyta hát, hadd siessen - hisz' benne is bíznia kellett: van hová - Jó munkát.

Hogy jó volt-e? Mit lehetett annak nevezni e nem-akart helyzetben? Laryss nem volt oly' pozícióban, hogy ezt méregethetné, így hát inkább kötelességével törődött, s figyelte a nőt, kinek bőre alatt még mindig akadt élet, noha annak színt nem adhatott. Figyelte őt, hogy lássa tettei hatását, s figyelte akkor is, midőn a mester egy másik tanítványa, egy vállig érő haját füle mögött hordó, kissé zömökebb alak termett mellette, tolmácsolván az asztaloknál munkálkodó szavait. És bár a tört növényről semmit sem tudott azon kívül, mit elmondtak, a kiképzőmester gyermeke nem habozott megállítani a vért itató tanoncot, hogy a második őrleményt is a sebbe szórják. A fekvőnek mostanra már ereje sem akadt volna, hogy fájdalmait jelezze, de a leány tudta, hogy a mogyoró-hajú gondoskodott arról, amiről módjában állt. Hát úgy tett, ahogy javasolták neki, s hagyta, hogy a tanítvány átvállalja a kötözést. Talán a feszültség munkált benne, vagy talán egyszerűen csak segíteni akart - nem volt képes eldönteni, ám nem is gátolta meg abban, hogy kibontakozzék. Csupán szemmel tartotta őt is, ahogyan alkalma nyílott a teremben folyó eseményekre is feltekinteni, s látta a hatalmas feladatot. Látta Nie hiányát a gyermekeknél, az egyszerűbb sérüléseknél. Látta Valturaan hűlt helyét. Látta, s azt kívánta, bárcsak ne kellene aggódnia értük - bárcsak itt lehetnének, hol felnézhet reájuk, ha ideje engedi. Azonban látta azt is, miként dolgozik az idegen, látta, hogyan küldi munkáit szerte a teremben, s lelkére némi nyugalom telepedett - olyasféle, amely elősegíti a kitartást, s erőt ad a továbbhaladáshoz.

* ~ Csökkenj, seb-mélység.

// A sindarin nyelvben nyújtott segítségért hálás köszönet illeti Nie-t  //