Főnix templom - A templom belseje

Elméje rendezetté vált az összehangolt munkálatok láttán - még akkor is, ha nem lelte a másik két fehér alakot a sürgölődők között. Nem lelte, s e ténybe kénytelen volt belenyugodni, ha újult erővel akarta folytatni feladatai sorát, mik előtte állottak. Kénytelen volt, ekképpen pedig visszafordult hát a mogyoró-hajú tanonchoz, hogy asszisztálhasson a kötés befejezésénél, s megbeszélhessék, hogyan is tovább. Mert meg kellett beszélniük, tudatnia kellett vele, hogyan lássa el a többi sérültet, s hogyan cselekedjenek a teremben dolgozó társai; ez alatt pedig cseppet sem azt feltételezte, amazoknak fogalmuk sincs róla, hogyan kezeljenek égési sebeket. Mert látta őket a leány, s egyre többet látott közülük, karon, lábon, háton, de még arcon is. Látta a vöröslő, sérült húst, mely fedetlenül fénylett nedvesen a templom világosságánál, s eszébe jutott minden tapasztalata, minden emléke, mely ahhoz a látványhoz volt köthető... Szörnyűséges. Azonban nem veszhetett el bennük - tennie kellett, s tehetett is azért, hogy a kínzó képek nyughelyre leljenek elméjében. Szükségesnek tartotta hát megosztani gondolatait, miközben az asszony sebét fedték be, s gondoskodtak róla, hogy kelmék alatt, melegben maradhasson.

- Az égési sebeket csak fokozatosan szabad lehűteni. - kezdte az Ibolyaszemű, s a tanonc hallgatta őt - Nagyobb kárt okoz, ha nem így teszel. Ez vonatkozik a fagyott végtagokra is, csak éppen fordítva... Ahol pedig már nem maradt bőr, ott óvatosan hűtsetek, és azután próbáljátok meg felépíteni a szövetet. Elég, ha csak vékony rétegben fed, hogy kisebb legyen a nyílt sebfelület. - magyarázta, s még egyszer ellenőrizte, hogy helyén van-e a kötés - Csak akkor gyógyítsátok meg teljesen, ha megbirkóztok vele, ezt mindenkinek mondd el! Kevesen vagyunk... A gyógyfüvesre pedig hallgassatok! Sőt, kérjétek a segítségét! Életeket menthetünk meg vele.

Megvárta, míg a mogyorószín hajjal keretezett orca jelét adja, hogy értette a hozzá intézett szavakat. Az ismeretlen emberasszony kezelése befejeződött, s már csak reménykedés volt, mit érte megtehettek; így hát nem volt miért marasztalni a Kalaran mesterként emlegetett mágus tanítványát - és Laryss nem is akarta, hogy ne távozzék, s ne vigye hírül szavait, utasítását. Nem akarta hátráltatni sem, ám még bőven akadt volna, mit meg kívánt osztani vele. Mégis úgy érezte, ideje szűkös, gondolatainak legnagyobb részét pedig már azon érkezők töltötték be, s irányították, kiknek szenvedése belülről fakadt, bensőjükből, hasüregükből, s fájdalmuk szemmel láthatólag ok nélkülinek tetszhetett volna egy ostrom sújtotta városban. Azonban a fehér elf leány, s azok, akik még hallhatták a csokoládé-bőrű érkezésekor elhangzó szavakat, tisztában voltak vele, mi eshetett meg velük. Bizonyára a vízből ittak valahol... A vágások eredete nem keltett kérdéseket a nőstényelfben. Háború sújtotta a kontinenst, hát mi mással estek volna egymásnak a népek? Bár ott éktelenkedtek közöttük, - s az érkezők között - a harapásoknak vélt, különös sérülések is. Oly sérülések, melyekre éppen úgy nehéznek bizonyulhatott volna magyarázatot lelni valakinek, aki kevesebbet ért még meg nála - hiszen az Orowennë-gyermek hallott már az orkok különösen kegyetlen harc-stílusáról. S noha túl messze volt a mágiával megerősített falak védelmébe érkezőktől ahhoz, hogy a mozgolódó embercsoportok közepette jobb rálátást nyerhessen jelenlegi helyéről; remélte, hogy csupán ork-harapásokról van szó. Remélte, hogy más miatt nem kellene aggódnia, hisz' a rengeteg égési seb már egyébiránt is súlyos gyanút keltett benne az odakinti állapotokat illetően. Akkor is, ha erre-igyekeztekor ő maga is tanúja volt a tűzgömbök lecsapásának. Akkor is, ha, midőn a Főnix templom ajtaja kitárult, s csukódott, az Ibolyaszemű elé borzasztó képek tárultak, akár egy kiterített-kifeszített hadi térkép. Látta a sárkányfattyakat, s a velük küzdő mágusokat, noha egy-egy pillanatra csupán; mégsem hagyott benne kisebb, s kevesebb... könnyebb nyomot. Nem, nem hagyott. Nem hagyott, azonban neki igyekeznie kellett, s minden tudását latba vetve kideríteni a méreg mibenlétét, mely a kétrét-görnyedőket kínozta. Útjára engedte hát a mogyoró-hajút, ki a zömökebbik, korábban őhozzájuk is őrleményt szállító társához igyekezett, hogy rajta keresztül értesíthesse az asztaloknál tevékenykedő másik gyógyítót, munkája létfontosságú szerepéről, s szükségességéről. Laryss remélte, hogy összefogásuk sikeres lesz, s abból merített erőt, hogy a vízből részesültek segítségére siethessék, aggódván a kereveten fekvő asszonyért, s megannyi más lélekért is mindeközben.

Csakhogy léptei, azok a könnyű szellő-léptek, melyek övéinek sajátjaiként voltak ismeretesek, ezúttal nem érinthették oly kecsesen a templom kövezetét. Nem mozdították előre szilárd lendülettel, nem, nem tehették, ugyanis minden megremegett körülöttük. Minden, melyet az épület magába foglalt, mintha tartása, súlya, a rideg kő, melyből épült, hullámzott volna, megtört volna. Azonban ép volt minden, a jelenés múló, s csak a szörnyűséges hang emléke maradt hátra, hogy távol tarthassa a képzet gyanúját. Nagyon is valós volt az a robaj, valós a megrázkódtatás, és egyenesen felülről érkezett - talán a toronyból. Félelmet hagyott hátra maga után, és összezavarta a leány bensőjét, tehetetlenség letaglózó érzésével árasztván el őt. Hiszen nem tudhatta, mi tévő legyen, nem tudhatta, megnyugtatni siessen-e a rémülteket, avagy saját rettegésén felülkerekedve eredjen utána, s derítse ki, mi történt. Nem tudhatta, hová lett a mester, kire irányadóként tekinthetett volna e helyzetben, s nem tudhatta, követői közül lesz-e valaki oly' vakmerő, hogy magához ragadja azt. Azt sem tudta, vajon hagynia kellene-e, hogy az esetleges szóban forgó tanonc egyedül cselekedjen. Egy része rohanni akart volna, sietni, hogy másnak ne kelljen; azonban a másika visszarántotta őt, felelőssége, s félelmei nyomán.

Mintha a különös sűrűsödő-tömörödő fény ruházta volna fel őket testtel, s vált volna dolga végeztével semmivé. Talán eltűnődött volna a mágia sokféleségén, újfent, s régi lelkesedését újjáélesztvén, akárcsak Orod Opelë falai között tette azt, Laryss oldalán. Hiszen a leány sok mindenre megtanította, s még több mindent mutatott is neki, hol gyakorlatban, hol pedig könyvek, tekercsek segítségével. Valturaan tudta, hogy a mágia él, tudta, hogy megannyi foszlányra szakad szét, s mégis mindegyik darab egyetlen egész, különálló, és ami a legfontosabb: egyedi. Megismételhetetlen. Hosszas jegyzeteket készített volna arról, miben tér el Nie és Laryss varázsereje, minden bizonnyal ezt tette volna, ha nem kellett volna itt lennie. Itt, ebben a mozgó, sodródó, pulzáló, zajos őrületben, melynek ingerei megrészegítik az elmét, s az érzékeket. De Valturaan bizony itt volt most: épp akkor jelent meg a Főnix templom terén a jótékony, puha, s mégis határozottsággal rendelkező fényből, amikor az Égboltszemű tünde is, s csupán azért vette szemügyre, hogyan kúszik ruházatuk ráncai, s izmaik közé a jelenés, mert szüksége volt néhány másodpercre, hogy tudatát, s önmagát rendbe szedhesse. Rendbe? De hiszen odabent, a kemény, kétlábúénak tűnő koponya mögött éppoly káosz, éppoly tombolás uralkodott, akár a hószínű mellkas védelmében - az a káosz és tombolás pedig, bár egyelőre odabent gomolygott, s küzdött, hogy kitörhessék; odakint is nyomát hagyta már. Nyomát hagyta a Honvágy-gyógyítón, a míves - és az ifjú szerint borzasztómód látóideg-sorvasztó - kút mellett, hol, bár Nie rábízta a kék színű folyadék eloszlatását, ő zaklatottságában csak az odafent látható, csupán a feltörő vízben tette azt, így hát annak előbb le kellett folyni a föld alatti tárolóba, hogy lent is akképpen elegyedhessék. Hogy valóban egyenletesen szétoszlatott szer kerüljön minden vezetékbe, minden csatornába, s végül minden víznyerőbe is, ha használják. A fehér sárkány egyetlen szerencséjét az képezte, hogy a zárlatról is megfeledkezett, melyet "bajtársa" hozott létre. Szerencséjét? Igen. Szerencsésnek nevezhette volna magát, ha eszébe jut, mit tett - azazhogy mit nem tett odalent, amit odafent már igen -, s ráébred: azok a jégtorlaszok, melyeknek megalkotását érezte, egy második célt is szolgálnak immár. Megteremtik a mester által hozott fiola tartalmának eloszlásához szükséges zárt teret, s ha majd elolvadnak, ha szélükből annyi hiányzik, hogy útjára engedjék az elegyedett folyadékot; akkor Telar lakossága talán valamelyest megmenekül.

Azonban eme történések még csak az ifjú ragadozó figyelmét sem ragadhatták magukkal, sem akkor, sem pedig most. Most már egészen biztosan nem, hiszen Laryss védelme hajtotta őt előre, a gyógyító veszélyben létének lehetősége, s egy efféle tudás akár őrületbe is taszíthatta volna őt. Önmagában. Azonban ahogy feleszmélt az utazás általa leggyűlöltebb módját követően, mindösszesen egyetlen pillanat erejéig konstatálhatta csak a másik, vele tartó elfnőstény biztonságát - hiszen az megszűnt létezni, amint felemelte fejét, s eléje tárult a mágusmester tanoncainak, s Filnoren kétlábú-szerű, szárnyas lakosainak küzdelme, kiket még sohasem látott, s azt sem értette, mi céljuk lehet Telar-ral, avagy egyenesen az ősiek seregével való szövetkezéssel. Talán így életben maradhatnak? És ezért ölni is képesek? Vagy talán kétlábú-gyűlöletük nyugszik ily' közös alapokon a Völgy teremtményeivel? Nos, jelen pillanatban az sem érdekelte volna Valturaan-t, ha valaki felszólal s választ ad ki nem mondott kérdéseire: a templom bejáratát elállták, s mindössze ez volt, mi számított neki. Ez, s nem kevesebb. Izmai megfeszültek, hószínű bőre alatt kékes erek domborodtak ki, ahogyan az akadályt szemlélte; azt, mi elválasztja a leánytól, s annak tudásától: biztonságban van-e még? Mert nem jelentett számára semmit a harc, mi előtte elterült, s nem is jelenthetett. Nem lehetett bizonyos afelől, hogy valaki be nem jutott, itt vagy akár máshol, s pusztítást nem rendezett odabent. Már csak ezért sem lehetett volna, ám itt nem állott meg a sebes helyzet-felmérésben. Nem állhatott, mert nem lelte a robbanás helyét a kapunál, s a falakon; nem lelte a korábbi hang forrását, s ennyit mégis késlekednie kellett. Kellett, ha érteni akarta, mi történhetett, s miben érintheti ez Laryss-t. Kellett, hogy meglelhesse azt, ki ártani merészelt neki - meglelhesse, s megmutassa neki, miért is nem kellett volna veszélybe sodorni, a közelébe merészkedni, de még csak reánézni sem. Éktelen haragra gerjedt, hasonlatosra ahhoz, amelyben Shuga Melfyomer-t részesítette két évvel ezelőtt Valian mellett - hasonlatosra, mert hiszen még nem talált felelőst magának, kire mérgét, dühét zúdíthatná. Még csupán a magasba nyúló torony vesztét látta, s valami olyat, amihez foghatót még soha. Egy fekete, egy ősi fente fogát az épületre, s valami oknál fogva mégis egyetlen lélek vette csak fel vele a harcot: a mágusmester. Valturaan érezte a nyomasztó jelenlétet, s talán azonosítani is tudta volna forrását, ám e látvány, s főképpen az, hogy a csak-egy-embermágus bizonyosan nem lesz képes sokáig feltartani a hatalmas feketét; teljesen betöltötte elméje maradék szegleteit, s akkor... akkor már nem volt képes visszatartani magát az ifjú. Nem, nem volt - hiába fogta fel elméje a különös, varázslat előszeleként szolgáló fényt, melyhez mérhetőt nemigen tapasztalhatott még rövidke élete során, senkitől, Főképpen nem egy közönséges Hártyabőrűtől. Nem maradt több önuralma, ereje küzdeni, s úgy érezte, ideje is egyre csak fogy... hogy az esély, mely szerint Laryss Orowennë-t épségben találja, rohamosan, dübörögve csökken - akárcsak az előttük földet, s eget betöltő csata.

Megindult hát, sebesen előre, akár egy kilőtt nyílvessző. Megfeszülve, s dacolva a léggel, az ellenszéllel, dacolva józan ésszel, s őrülettel - készen arra, hogy mindent elsöpörjön, mindent elpusztítson, mi útjába kerül, mi árthatott Laryss-nak, s készen arra is, hogy az azt megelőző akadályt is helyén kezelje. Dehogy volt most ideje egyenként, fegyverrel, igékkel leszámolni a küzdőkkel, s nem tette volna azért sem, mert Nie épségét is szem előtt tartotta, valamint azokét, kik távolabb várták a bejutás ezidáig halovány esélyét, ám most talán feléledhetett bennük a remény, a két érkező idegen láttán. Nem, ezúttal valóban nem intézett hozzá, a másik leányhoz semmit. Nem hangzott el semmiféle "Maradj, amíg végzek", nem küldte a sebesültekhez, menekültekhez, nem tartotta volna vissza, ha csatlakozni kíván hozzá, hiszen a Honvágy-gyógyító, az Égboltszemű elnyerte bizalmát a csatatéren is. Ott is egyenlővé vált vele, egy erővé, amelyre számíthat, amelyre támaszkodhat, mert megvédi magát, s különbözetet alkot, nyomát hagyja a világban tetteivel, miket gondosan megválogat. Nem. Nem kiabált a nőstényelfre, csak elrohant mellette, ökölbe szorított kézzel, s akár bárkit halálra válttá tévő ábrázattal, melyet elszántság, düh, féltés, s félelem alkotott létezővé. Hátborzongatóvá. Senki sem tudhatta, kinek szól, ki az a szerencsétlen, kit a sárkány bensője terhének címzettjéül választott - ám ekkor még ő maga sem sejthette. Csak ment, feldühödve az eléje tárulkozó helyzettől, s ahogyan hatalmas, hosszúra nyúló, sebes lépteivel megközelítette a harcolókat, elfojtott morgása kiáltássá fajult, s szállt tova a vésszel terhes légben.

Úgy hangzott, akár egy csatakiáltás. Más nyelven ugyan, ám ez bizonyára nem számított senkinek, ki életre kelésekor jelen volt a templom előtt, a felbolygatott virágágyások között, s mellett. Valturaan még csak nem is sejthette, hogy büszke tulajdonosuk hozta a városra a vészt, s hogy a szerencsétlen, elrabolt nimfa, s kissé modortalan kísérője-felvigyázója egyáltalán létezik. Nem. Nem sejthette, hisz' alig érezte a szagokat e helyen, s ha tudta volna, mi történt, sem állt volna meg egyetlen pillanatra sem. Gyors volt, mozdulataiba szélmágia vegyült, a jól ismert ki nem mondott ige, mely megnöveli sebességét, s így elkerülheti a feléje irányuló csapásokat, kitérhet előlük, avagy támadói talán nem is követhetik őt egészen jól. Hiszen ember- s kétlábú-feletti iramban tört előre, amely még egy sárkánynak sem adatott meg egykönnyen. Ő azonban ideje korán felfedezte erősségét, s kitanulta-kikísérletezte azt, így hát az sem esett volna nehezére, ha valódi alakjában kellett volna végrehajtania. Azonban nem így történt, és ő egy-kettőre közel férkőzött az első két támadóhoz, majd pedig a többihez is, ha semmi nem szegte lendületét. Igen. Közel férkőzött, hogy csökkentse mágiája hatótávját - merthogy az volt a csatakiáltás, egy parancs, amely arra kényszerítette a fókuszát, hogy engedelmeskedjen a reá ható nyomásnak, így pedig ezúttal a fattyak nyaki erében csordogáló vér, s az ereket alkotó sejtek víz-részének adta tudtára, hogy miként is viseljék magukat. Azt az eret akarta kissé eltorlaszolni, amely a fejbe vezet, hogy legyengítse őket, s aléltságot okozzon. Ám ha erre nem lehetett képes, úgy talán legalább akadályoztathatta őket annyira, hogy a tanoncok megtegyék a dolgukat. Ők, kiket nem érintett az ifjú dühe, sem pedig a parancsa. Ők, kiket Nie-hez hasonlóan elkerült a fióka bensőjét felőrlő, pusztító harag, melynek csupán töredéke tört felszínre. Egyelőre.

És a fehér sárkány ekkor eltávolodott, hogy megszemlélje művét, s lássa, segít-e a leány, lássa, hányan maradtak még ellenük és Kalaran tanítványai ellen. Hogy lássa, mire jutott, s újabb rohamra induljék, bárki, bármi is szeli ketté útjukat, mely elválasztja őket az Ibolyaszeműtől.

* Rasittää: Általános parancs, mágiaigénye a távolsággal és a fókuszált felülettel, tömeggel egyenes arányban növekszik. Többnyire folyékony anyagok nyomását és viselkedését változtatja meg legkönnyebben. Ebben az esetben az erekben és a sejtekben lévő víz egymáshoz nyomására szolgál, hogy csökkentse az ér átmérőjét, és így a véráramlást az agyba, és ezzel oxigénhiányt okozzon.

Vajon tud-e forrni a dermesztő északi jég? 

Tud-e maró hűvösséggel égetni, s születhet-e dühből, melyet a köznyelvben csupán átkos melegséggel illetnek?

Hamis-e a képzet, a meglátás - a harag tüze?

Az ifjú fehér sárkány egy pillanatra semmit sem érzett, amíg megperdült tengelye körül, hogy tetteit számba vegye, s másodpercek leforgása alatt döntse el, hogyan is legyék tovább az események folyása. Nem, ekkor nem lelt bensőjében semmit, csak üres várakozást, amely korábbi érzelmeire telepedett, akárha vastag, szürke, kihűlt hamuréteg volna. S bármit is rejtegetett alant; bármekkora halomban gyülemlett fel a ragadozó indulata, az nem kélt újra szárnyra. Hiszen nem tudott. Nem tudott, mert nem engedhette az elme és a szív. Ugyanaz, amely repülése - száguldása - szabadságát kölcsönözte számára, meg is fosztotta attól, midőn a szem - az alig-színű, fakó lélektükör - már látni vélt. Látni azt, mit az elme és a szív nem hitt az álcázott testben lakozó, folyvást és fáradhatatlanul örvénylő mágia cselekedetei nyomán. Mert nem hihette a követ, nem hihette az ok nélkül kioltott életeket, de még csak azt sem, amire számítania kellett volna. Mintha a lábakon való repülés különös táncának borzasztó lendületével földre kényszerített mágusok oly dolgot jelentettek volna, mit szintúgy nem akart az ifjú. Nem. Egyiket sem akarta azok közül, melyeket látott, haragjának hamvaiból pedig nem született semmi sem. Semmi? Semmi, amivel pusztítani lehetne. Csak néhány fonnyadt levelet táplálni igyekvő, göcsörtös, megviselt inda kanyargott a gyér fény felé odabent, minden erejével kapaszkodni akarván az ingatag porrétegbe, s mindabba, mely alatta rejtezett a világ elől. Felismerés volt, kórság-sújtotta halovány virága pedig Iszonyat - a tettek ára, mit a hányatott sorsú fióka nem sejthetett. Nem. Csupán az ismerhette, mit szabadíthat ki magából, ki már tanította, avagy eléggé ismerte; de talán olyan szerencsétlen is akadt, ki rosszkor találkozott vele, s ez okból tudott a veszélyes fegyverről, melynek még markolatát is méregbe mártották, hogy forgatója is szenvedjék, miután bevitte csapását. Mert szenvedett a kis fehér - szenvedett a felismerés-iszonyatától; szenvedett, mert szenvedhetett. Mert nem jéghegyekből faragták szívét, s ha mégis, úgy volt, ki mostanra megolvassza. Volt, ki okítsa az életre és annak értékeire. Volt, ki nevelje, érezni tanítsa. Megmutassa a lélek titkait, s az örömöt, fájdalmat, mi velük jár. 

És most rémült volt.

Rémült, elkeseredett, és még megannyi más, mit ki sem tudott volna választani a benne kavargó mindenségből, mi hirtelen termett, s betöltötte tagjainak minden szegletét. Mellkasa elnehezült, s valami egyre csak azt kántálta odabenn: nem jó. Ez nem jó. Valamiért nem jó. Nagyon nem jó. Nem vadászat. Nem, nem olyan. Értelmetlen. Undorkeltő. Viszolygással teli. Rettenetes.

És akkor minden újra hanggal telt meg. Mozgással, szagokkal, tettekkel. Mintha egészen ezidáig néma csendben állt volna valahol, távol innen, távol ettől az őrülettől. És mégsem. Nem azok a hangok, színek és képek támadták tudatát és érzékeit, amelyek felé fordult, hanem sokkal inkább olyanok, mik a háta mögül érkeztek. A legfrissebbnél is frissebb kiontott vér fémes aromája, s a karmok különös, mások számára hátborzongató szaggatása arra emlékeztette, amikor fajtájával együtt táplálkozott. Azokra a ritka alkalmakra, amelyek eljövetelével nem féltette életét, nem féltette zsákmányát, s így, e végtelen tisztelet övezte módon osztotta meg bizalmát azzal, akit magához közel engedett. Csakhogy... ez valóban nem a vadászatok mezeje, a portyák erdeje volt, hanem... hanem egy csatatér. A pusztulás és pusztítás azon bölcsője, mely a legkevésbé sem volt helyes és elfogadható Valturaan szemein át, s úgy ragadta magához az ifjú figyelmét, mintha az lett volna az utolsó ép gondolata. És talán az is volt - hiszen a küzdelem megállt. Minden megállt körülötte, mintha magának Nibelonnak is vérét vették volna valahol, ki nem tudja tovább pergetni az időt, így pedig Ritalea sem képes beteljesíteni Lanuria ott lévő szülötteinek sorsát. Nincs ütközet, mit Haleran élvezhet, s nincsenek halottak sem, kiket Dremer továbbkísérhet útjukon. Itt, nincsenek. Nem volt semmi, csupán az a hang, amely egy jól pozícionált támadás révén szerzett tetem szétszaggatását idézte, noha a kellemes érzésekkel egyenesen szemben lévőket ébresztett a csaknem-gyermekben. Vér hullott szét - a csizmájára is fröccsent belőle. Meleg volt. Túlságosan meleg, hogy ne szítaná fel a szívében, lelkében tomboló káoszos iszonyatot. A rettegést, amely már nem is csupán rettegés volt, hanem sokkal inkább fájdalom. Szenvedés. Kín. Annyira félt, hogy mindene belesajdult, elméjét pedig elnyelte a sikoly, melyről még csak azt sem lett volna képes megállapítani: sajátja volna-e. Már nem látta, mitől félt. Laryss sorsától, mi még csak nem is ismerhetett? Az életek kiontásának súlyától, mit még csak nem is érezhetett meg egészen? Telar ostromától, mit még csak most kezdett igazán megtapasztalni? Igen. És nem. Minden volt, mi történt, s minden volt, mi történni fog, mi észak szülöttének tudatában testet öltött, majd pedig összeállt, hogy soha fel ne ismerhesse az igazságot. Soha meg ne lelhesse azt. Mert valóban félt mindattól, amit látott. Félt attól is, amit nem; amit csupán elképzelt, s ami most szívét-lelkét ostromolta, akár támadók a Magas Falak Városát. Megbénította őt, összezúzott-összemosott benne minden érzést, minden tapasztalást. Múltat a jelennel. Valóst a valótlannal. Egyszerre látta apja vezérségének tagjait, egyszerre hallotta őket, érezte szigorukat, s érezte azt is, hogy beszélnie kell, különben nem menekülhet. De nem beszélt korábban sem, és ezúttal sem fog. Nem, mert ha nem beszél, nem hazudhat - s ha nem hazudhat, hát Laryss élni fog... Laryss... Laryss is veszélyben volt, és most nem láthatta őt. Nem tudhatta, baj érte-e, elérte-e a harc. Nem tudhatta, ahogyan azt sem, Niveria megtalálta-e őt. Valaki más rálelt-e, amíg Inaeth serege porrá rombolta a Fehér Várost. A Bukott Várost - melynek elbukását úgy látta maga előtt, mintha egyidőben történne Telar-éval, s már azt sem tudta, hol keresse az Ibolyaszeműt. Azt sem tudta, a mester házának rabja-e még, étlen, s megfosztván igaz valójától, napról napra álommal kicselezvén a halált. A halál. Azt is látta. Látta, hogyan döfnek át Csupaszbőrű testén kardot, dárdát, mérgezett tőrt, s látta, hogyan nézi végig a gyógyító leány. Szem látta szemben a rettegés csillogását, s meglátta sajátjáénak fényét is benne. Látta, mígnem sötét, s mégis színtelen lángokban foszlott semmivé a holdszínű alak, s az ifjú azzal találta szembe magát, amitől a fák alatti nyiladékba menekült, a mit sem sejtő Égboltszemű puha érintésébe. Ám azután az érintésből Kilime született meg, s még megannyi más lélek, kit fontosnak vélt. Látta, hogyan halnak újra és újra, látta őket cafatokban, látta elégni, látta... látott mindent, és mindazt egyszerre látta. Azután nem látta. Mintha nem is ismernék. Mintha nem is léteztek volna. 

Mintha ő sem létezett volna.

Minden és semmi járt végtelen, bódító, bénító, fájdalmas táncot, a rettegés szőnyegén, amelynek szegélyét borzalommal szőtték, s nem látszott, hol a vége. Nem haladt előre, akár a megállított idő, a megállított harc. Mintha nem létezett volna maga a tánc sem, hiszen... a létezéséhez mozgás kell. Élet. Hang. Szín. Aromák. Képek. A távol mozgott. Alakok keresték a fák menedékét, s fajtájabeliek hatalmas, kékesen fénylő teste ütközött meg egymással, hogy azután mindez újra visszasüppedjen a távoli mozgásba, s csak a közel maradjék meg. A rettegéssel teli Örök Jelen. A tehetetlenség földje.

Azonban a tehetetlenség veszélyes szó. Veszélyes volt, ha felmerült az ifjúban, s az ijedelem, a fájdalom, a szeme, s elméje elé tárt veszteségek mind-mind, egytől egyik azt sikoltották, azt üvöltötték felé: tehetetlen vagy. És bár a rengeteg kín, mit mutattak neki, egyre mélyebbre, s mélyebbre taszította önmagába Valturaan-t; éppen e mélységes mély volt az, amelyben elveszett. Amelyben eggyé vált az iszonyattal, s eggyé vált a tehetetlenséggel. A változtatni, cselekedni képtelenséggel. Amely, odalent, az ifjú fehér sárkány bensőjének mélyén rejtegetett szeretettel és féltéssel fonódott össze, ezáltal pedig felszínre lökött egy aprócska magot. Egy sérült héjú, egészen kicsiny darabot, mely alig hallható, tompa puffanással landolt a hamurétegen, egyenesen a Felismerés gyökereinél. Kín öntözte azt, s kihajtott, kirobbant, felkúszott, egészen az Iszonyatig, hogy gyermeteg szirmait széttépvén új virágot bontson. S midőn a fényes, erős, vakító szirmok szétrepültek a beléjük szálló élettől; a jégszínű szemekben felvillant valami.

Folyékony indulat.

Pusztítóbb, mint minden addigi, s hidegebb bármely északi szélnél.

A harag képlékeny, fagyosan lángoló jege, melyet maga a félelem táplált, s növel egyre nagyobbra, mígnem magába temette azt - ha képes volt rá. Elnyelte - ha elnyelhette. Mindent elnyelt, mit el tudott. És a Hártyabőrű-alakba-zsugorodott kék tekintete metszően, maróan fénylett fel a pusztulástól terhes, súlyos éjszakában, hogy kényszeredett rabságának utolsó láncait, a mellkasában tomboló sikoly utolsó hangjait mélyről jövő üvöltéssel űzze el magától, s hirtelen megfordultában jégbe borítsa, mit dühe korbácsának vélt.

A Bukott Város egykori leendő gyógyítója nem döntött amellett, hogy elhagyja pozícióját, s félelmével birokra kelvén, utánajár a robaj rettegett okának, egyedül avagy némely tanonc kíséretével. Nem döntött, hisz' nem dönthetett sem kedve sem pedig szíve szerint, mely megnyugvásért könyörgött, legalább egyetlen ok miatt, mi a tünde mellkasára telepedett, megannyi másikkal egyetemben. Bizony, megannyi másikkal, mely nem hagyta számára, hogy két feladata között fellélegezhessék, s nem engedte szabadulni elméjét sem a tudattól, hogy két, lelkének igazán kedves személy most odakint rekedt, az ütközetben, egyedül, nélküle, azonban mégsem maradhattak magukra - hisz ott kellett, legyenek egymásnak, ezúttal pedig még erősebben reménykedett az Ibolyaszemű. Hiszen már látta az odakint harcolókat, látta, amikor az utolsók megérkeztek a templom - ezidáig - védett falai közé, s e borzasztó felfedezés egyáltalán nem könnyítette meg mozdulatait, de még gondolatai felhőjét sem. Mert nem csak az erre tévedtek rekedtek kívül... pontosan ezért. S azért, mert ő nem mehetett ki, hogy segítséget nyújtson. Nem mehetett, mert idebent kellett tudása, s egy-kettőre az égési sebek felé tartott, hogy útja közben megszemlélje a tanoncok munkáját. Amikor odaért, s még egyszer elismételte korábbi szavait, hátrafordult, hogy megnézze magának, merre halad a másik általa elküldött üzenet. Látta hát, hogy bár a kézbesítés meg-megakadt, az minden bizonnyal azért történt, hogy az általa küldött egyik arrafelé haladó tanonc segíthessen azokon, kik a vízből ihattak, és most úgy festettek, akár a haldoklók, kínjaik kezdetén, mikor még haladni képesek. Úgy festettek? Hiszen volt ott elég haldokló, kik megannyi oknál fogva küzdöttek életükért, s kik vagy tovább folytatták néma - olykor pedig nem egészen néma - harcukat, avagy pedig elvesztették azt, s kihunyt szemükben minden fény, mi az életet jelezte. Volt helye már a holtaknak, s az első testek ki is hűlhettek a leplek alatt, amelyekkel az érkezettek, s érkezők elől igyekezték eltakarni súlyos, nehéz látványukat. Volt helyük, a templom őrzött ajtajától nem messze, a legsötétebb sarokban, az oszlopok közt, mintha attól enyhébbnek remélnék a terhet, melyet a leplek szükségessége, s az alattuk kiformálódó végtagok, fejek, arcok jelentettek.

Úgy vélte, a víztől szenvedőknél fontosabbak a súlyos égési sebek, ezért sietett oda; ezért fogott munkába közöttük, s az őket ellátni igyekvő, szavait szem előtt tartó mágusok mellett. Sebesen járt ajka, s keze is, ahogyan dolgozott - így, s ekképpen láthatta meg Fela is az Ibolyaszeműt, és küldhette érte, kinek keze épp szabad volt. Kalaran mester növendékének sem kellett hát sokáig keresnie az északról jött leányt, kihez hamar elérhetett, ha már jól bejárt utakon közelítette meg őt. Oly csapásokon, melyet a rögtönzött ispotály forgatagában szabadon hagytak a közlekedő ápolók számára. Azokon vezették a sebesülteket is, kiket lehetett, s hozták azokat, kiket nem. S ahogyan megkésve bár, de fordítva, úgy hát elért a déli gyógyító üzenete is az északihoz; aki pedig ekkor, értesülvén az eset megdöbbentő súlyosságáról, azonnal ellátta azt, kinek kezelésébe még belefogott, azután pedig sietve követte az érte küldöttet. Követte akkor is, midőn a mester megjelent, kinek, bár nem értette szavait onnan, hol állott, azt már látta, hogy bármi volt is közlendője, mágustanulókat mozgósított körülötte, akik a fájdalomtól szenvedő katonákhoz, menekültekhez siettek - talán parancsot kaphattak, hogyan orvosolják az ismeretlen gondot. Talán azért beszélt az embermágus a szépséges déli nőhöz, hogy segítségét kérje, mivelhogy pedig őérte senki nem küldettetett, Laryss Orowennë nem késlekedett többé, még bámészkodással sem. Határozott, sebes léptekkel iramodott tovább a katonához, kit egy leterített székre ültettek. Hogy nem merték-e lefektetni, avagy tudták, hogy nem szabad, a leány nem gondolkodott rajta. Tekintetével, s igenlő fejmozdulatával jelezte a körülötte lévőknek köszönetét, melyet a segítségükért, kitartásukért nyertek el tőle; azután pedig ő maga hajolt le a rövidre nyírt hajú, csapzott harcos kissé már ráncos arca elé, mintha vizsgálna valamit. Szemében kereste az értelmet, s midőn meglelte azt az ijedség mellett, vállára fektette hófehér tenyerét, úgy fonta figyelmébe szorosan az ork nyilat. Merthogy az volt - ezt könnyedén megállapíthatta a végéből. Nem éppen volt ritka tudás, arra sem, amerre ő élt korábban: a bukott város, Orod Opelë egykori falait rejtő vidékeken. Tudhatta hát azt is: hegyét nem mártják méregbe, s nem munkálnak reá fogazatot, hogy kihúzását gátolhassák. Ez jó jel volt. S némivel több esély arra, hogy az ismeretlen túlélje a borzalmas sérülést. Nem hatolt mélyre a lövedék, éppen csak egy-másfél negyedig, s ez is biztató voltával siettette a gyógyító leányt. Gyakorlott ujjai határozott óvatossággal tapogatták a fejbőrt, s állapították meg gondolatban a mögötte rejlő csonthelyzetét, melyen át a nyílhegy vélhetően a homloklebenybe hatolt. Erős volt a fegyver, páncélt is átütő, pontos, és halálos - ha a törzset, szemet éri, s ha máshol találja el a szerencsétlen, rémült katona fejét. Laryss azonban megtanulta már, hogy ne osztozzék kezeltjeivel az érzelmek bénítóságában, s tartsa őket távol magától - távol annyira, hogy dolgozni hagyják, ám mégis elég közel, hogy élő maradhassék. Érző.

- Hallod, amit mondok? - kérdezte halkan, s dallamosan, akár a többi tünde - hiába beszélt a közös nyelven.

Türelmesnek, mégis tettre késznek és gyorsnak kellett lennie. Azért beszélt hozzá, hogy megismerje a sérülés mibenlétét - hogy minden bizonnyal kizárhassa a halláskárosodást, és még megannyi más lehetőséget. Csak figyelte a sötét szemeket, figyelte bennük az értelmet, mely a szavak nyomán ébredt; a reá irányuló tekintetet, s hallgatott. Figyelt. Felmért. Nem érkezett válasz, hiába volt értelem, s hiába volt hallás. A katona szemében csupán nőttön nőtt a félelem, s ekkor Laryss leemelte kezét a válláról, hogy megfogja az övét, mely az ölében nyugodott tehetetlenséget, s zavarodottságot sugározván. Rákulcsolta ujjait az ismeretlen kézfejére, s úgy folytatta tovább, immáron a körülötte lévőknek címezvén mondandóját.

- Mire van szükséged? - érkezett igenlő felelet helyett egy kérdés az ott tartózkodók közül.

A mogyoró-hajú tért vissza, hogy segítse az Ibolyaszemű munkáját, s bár megrettent a látványtól, hősiesen küzdött maga ellen. Laryss nem tágított helyéről, tovább vizsgálta a nyilat, s a behatolás helyét - úgy felelt számára.

Azzal útjára eresztette őt. Fel sem nézett. Nem láthatta, hogy a mogyoró-hajú zömökebb társa, kit korábban az üzenettel elküldött, a mérgezetteket igyekszik egy helyre rendezni, hogy könnyebbé tegye a déli nő dolgát. Nem láthatta, hogyan várja az utasítást ő is, hogyan cselekszik társai mellett. Nem látta, mi folyik körülötte, nem látott semmit, csupán az ork nyilat, s a módokat, amelyekkel eltávolíthatja azt onnan, hová nem való. Alaposan és gyorsan kellett átgondolnia elkövetkezendő tetteit. Tudta, mit tilos, és mit nem. Tudta, bajt okoz a vér, ha kihúzza a nyilat, s további károkat ott, hol már így is akadt. Hát döntött a tanítvány - Artanis Örököse -, döntött, s cselekedett, látván, hogy van, ki törölje a vért, van, ki mozdulna, ha szót ejt. Nem volt egyedül, s ez is akképp táplálta bátorságát, mint a beléjük vetett hite, a csokoládé-bőrű gyógyítóba vetett hite, Nienna-ba és Valturaan-ba vetett hite. Lassan fogta hát meg a nyílvesszőt, s lassan kezdte húzni, midőn fénypászmák kúsztak reá a fogásra szorult tenyérből. Hűvös, kellemes, puha nedvességet hordoztak magukban, s egyenesen behatoltak a beszédképtelen, rémült katona fejébe, hogy fájdalmát elmulasszák. Fényesség gyúlt az összeforrt csontok mögött, mely átvilágította az agy szövetét, és haloványan a külvilágba sejlett át. Húzott egyet a leány, egészen aprót, s idegeit, akaratát, figyelmét megacélozván, ekkor, ezzel egy időben így szólt:

Így akadályozta meg, hogy vér árassza el a sebet, mely akár az idegen halálához is vezetett volna. Így, ám nem ez volt minden, mit tenni tudott. Minden egyes apró húzáskor ezt ismételte meg; azok között pedig, amikor a nyíl útja megszakadt, a kéz pedig, melynek nem szabadott még csak remegnie sem; megpihent; egy másik igét használt.

Ezzel védte az agy képlékeny, érzékeny szövetét a húzás roncsoló erejétől, s szakadatlanul koncentrált, annyiszor ismételvén e két sziklaszilárdan álló parancsot, ahányszor kellett. Addig, amíg az ork nyíl végleg, s teljesen a kezében nem maradt.

Egyetlen pillanat sem telt el, míg megfordult.

Többé nem a Főnix-templom terét szemlélte, s valójában.... nem is szemlélt semmit igazán. Csak hagyta, hogy földöntúli, haragos üvöltése jégfújásba forduljék át, a kiszabadult indulatok pedig mindent beborítsanak, mit elérnek. Azután ért el tudatáig a templom bejáratának, falának látványa, s az előtte szárnyas, arc nélküli kétlábú-testet öltő, végtelennek tetsző sötétség, mely a karmos alakot formázta meg. Valturaan sohasem látott még hasonlót hozzá. Kiváló szeme nem fénytelen sziluettekhez szokott a sötétség leple alatt, hanem melegséget árasztó, élő testekhez, melyeknek mozgását hővel, vagy akár a hold fényénél is követni képes. De az a formát felvett feketeség-gomolyag egyszerűen nem volt "semmi" sem. Semmi, amíg jege el nem érte, s mozdulásában dermeszteni nem kezdte azt - magát a Sötétséget -, ezzel pedig hűvösebbre nem festette környezeténél. De hogyan is volt képes megdermeszteni a Fénytelenséget? Hogyan festhetett az a fagy, volt-e virága, s fogott-e rajta a borzasztó éjszaka világa? Nem volt sem ideje, sem pedig önuralma ahhoz, hogy ezen tűnődjék. Nem volt, hiszen halovány szemét bántotta a fény-lény, mely közé, s a Félelem-hozó közé telepedett, így pedig ő maga is a dermesztő düh áldozatává vált. Az a védelmező varázslat, melynek az ifjú sárkány sem forrását, sem pedig támadását nem láthatta iménti szörnyűséges helyzetében; s egészen hunyorognia kellett, hogy a szemében kélt éles fájdalmat némiképp csökkentse. Úgy láthatta hát csupán, hogyan lép, hogyan halad felé a démon, s hogyan kebelezi be dermedtében a hegyi ragadozót formáló világosságot. Fény és Sötétség egyaránt kihűltek előtte, egyaránt megfagytak, mígnem a szárnyas iszonyat, a félelem átkának hordozója el nem nyelte a mágia-hiúzt, s magába nem olvasztotta, mintha sohasem létezett volna. Bekebelezte, maradéktalanul, s bár a sárkány lehelete, mely élővel végzett volna; feltartotta, megakadályozta, hogy tépjen, szaggasson; meg nem állíthatta az arctalan szörnyeteget. Nem, azonban átka sem foghatott már a megkeményedett lelken, szíven, mely aggodalomtól terhes harag martalékává vált, s elvakította a ragadozó gondolatait, akárcsak a néhai fény-hiúz a jégszínű szemeket. Nem foghatott rajta, hisz' a pusztító, északi fagy-tűz-gyűlölet csak növekedett az ellenség felismerésétől, s a fodultában eléje tárult látványtól: a darabokra, cafatokra szaggatott, szerencsétlen tanonctól, ki felismerhetetlen hús-dombként terült el a földön, szétfröccsent-szétfolyó vérével öntözvén a templom virágágyásait. Betöltötte elméjét a lépdelő sötétség, s a holdvilágnál fénylő vörös nedvesség... nem látott mást bennük, mint puszta akadályt, mely a Laryss-hoz vezető utat állja el, s minden porcikájában érezte, egy dolga lehet csak az efféle akadályokkal: elpusztítani őket. Mindet. Bármennyi jön még, s bármifélék legyenek is.

Korábbi indulata sokszorozódva, őrült lendülettel támadt fel benne, s festette meg számára új vonásokkal az átkozott, szörnyűséges telari éjszakát. Nem fordult meg, hogy kiderítse, a mögötte harcolókat - Kalaran tanítványait, s a bizonyosan a templomba bejutni kívánó fattyakat - sújtó mozdulatlanság, s a szívükben kélt fájdalmas, sikoltó félelem megszűnt-e, elmúlt-e jégszikrás üvöltése nyomán, avagy sem. Nem érdekelte most az összecsapók sorsa, nem érdekelte az odafenti csata alakulása, s nem érdekelte az ősi sárkány eltűnése sem. Nem láthatta a két kék fajtájabeli ütközetét, s ennélfogva nem tűnődhetett el annak okán, lehetséges kimenetelén sem. Nem érezhette annyi aroma között éppen azt az egyet, amely elárulta volna számára: a tünde nőstény által fedezékbe irányított menekülők között ál-Csupaszbőrű rejtezik, ki tudja, mi okból, s veszélyes-e egyáltalán, avagy nem kívánna részt venni a harcokban. Nem érzékelhette jelenlétét a megszokott módon sem, hiszen túl messze volt, a történés pedig túl sok - túlságosan tömény és letaglózó ahhoz, hogy megfordulásra, helyzetfelmérésre, annak szükségességére késztesse-emlékeztesse Jégkarom-csúcs szülöttét. Nem foglalkoztatta a fényvarázslat eredete - nem tehette, hiszen Laryss elmondásai alapján nagyon is jól tudta, kihez tartozhatott. S ha az Égboltszemű Nie képes volt varázsolni, úgy hát nem eshetett baja; ő pedig folytathatta, amit elkezdett. Folytathatta, mert még tombolásában is bízott benne, s nem feledte, hogy a másik leány mit vívott ki magának. Nem feledte, ám borzasztó dühe fogságában arra sem volt alkalma, hogy felfogja: érte is teremtődött az a hiúz - érte, hogy megvédje a holt tanoncot aprító karmoktól, melyek tehetetlenségében minden bizonnyal elvették volna életét. Nem érezhetett hálát sem tehát, sem pedig büszkeséget - pedig immáron gyakrabban volt képes reá, s arra, hogy kellőképpen ki is mutassa azokat. Ám nem most, és semmiféleképpen nem addig, amíg más munkált benne szakadatlan erővel. A háború iránt táplált féktelen gyűlölet, s a hamis, csalóka tudat, mely szerint az Ibolyaszeműtől próbálják elszakítani. E kettő megállíthatatlanná tette őt, eltántoríthatatlanná. Bátorrá és vakmerővé. Meggondolatlanná. Pusztítóvá.

Nézte a széttépett varázslót, s nézte a közeledő-dermedő Sötétséget. Ő is szaggatni akart. Megbontani a formát, elvenni lényegét, s addig meg nem állani, amíg az legapróbb alkotóira nem esik. Ám ahogyan fagyasztani sem lehetett volna képes az anyagtalant, úgy - azt képzelte az ifjú -, a démont, a valódit, a Melfyomer-hez nem is fogható arc nélküli gomolyagot is hiába csépelte, hiába támadta volna éles, fényes, kivont karmokkal. Nem. Úgy érezte, lehetetlen volna, ostobaság. Botorság, akárcsak az, ha kiderült volna, hogy a szárnyas lény szervekkel, szövetekkel rendelkezik. Hiszen már halálra fagyott volna. De nem tette, s az ifjú mégis újra dermesztő hideget árasztott magából, ahogyan második leheletéhez készülődött. Maga sem tudta, miért teszi - csak tette, mi elsőként zavaros elméjének felszínére bukott fel, s összeforrasztotta azt indulataival, melyek rombolásra sarkallták. Ismét erővel, haraggal, elhatározottsággal töltötte meg a tüdejébe szorult levegőt, mielőtt kieresztette volna onnan, hogy még jobban megdermessze a felé törekvő, kifejezéstelen alakot; s apró, finom pelyhekkel hintse meg útja során környezetét. Szinte fagyva-szikrázott a lég, midőn Valturaan fakó ajkai eltávolodtak egymástól, s fénylő, nedves tekintetében valami hátborzongató csillant meg. Azt akarta, fagyjon meg egészen, akár a valódi, élő test; azt akarta, hogy széttörjön, szétszakadjon, megsemmisüljön az Eroniát is megszégyenítő, pusztító hidegben. Azt akarta, noha nem tudhatta, mi történik majd. Nem tudhatta, látja-e majd magát a jégszilánkok fénylő felszínén; s lesz-e alkalma kimondani a jégtörő varázst - avagy feltartja, késlelteti csupán a közeledő véget, s ezzel esélyt ad a Honvágy-gyógyítónak, bármit tervezzék is. Nem tudhatta, megelégedésre lel-e dühe csillapításának ezen formájában, ahogyan azt sem, csillapodik-e egyáltalán. Nem tudhatta, azonban egyvalamit annál inkább.

Nem áll meg, amíg a mindennél jobban gyűlölt, megvetett háborút, s művelőinek ostobaságát el nem törli e világról.

Ment hát a mogyoró-hajú, Laryss szavai nyomán, tisztelettel, s engedelmességgel illetvén őt, szótlanságában is.

Ugyan nem tudta sem nevét, sem életkorát, de még azt sem: felnőtt volt-e avagy gyermek, egyszerűen csak olyasvalakit látott, ha reánézett, kit ismeretéért, s kedvességéért érdemes meghallgatni, kérdezni. Tanulni próbált tőle, gyorsan és alapossággal - oly dolgokat, melyekre ő is képes lehetett, akkor is, ha nem kapott az Ibolyaszeműhöz hasonlóan gyógyítói kiképzést. Akkor is, ha sokszor azt sem értette, honnan állapít meg, s miféle dolgokat. Hitte, amit mondott, s összefogott vele, ha tehette... amiben tehette. Az ork nyíllal sebzett katonáért azonban, kinek fejét, vállát, ruházatát saját vére szennyezte megannyi másik mellett; úgy érezte, egyebet nem tehet, mint hogy továbbítja az északi tünde kérését a másik gyógyító, a déli nő felé. Ezért tört hát előre azon rendszerben, melyet csupán az nevezett volna így, ki tudja, ismeri működésének titkát. Ki látja az ösvényeket, melyeken haladni lehet, s látja azt is, hol és mit tehet, mikor és meddig. Kereste hát a mester tanítványa, kit keresnie kellett, ám ha úgy vélte, az túlságosan elfoglalt, úgy egy társának adta át Laryss üzenetét - ha pedig e feladatával végzett, úgy maga is újat keresett, akárcsak a többiek, kiket Kalaran erre utasított. Várta, mikor, s kitől érkezik meg hozzá az, amit a fehér elfnek kellett vinnie, addig pedig a vízből ivottakon próbált meg segíteni, legjobb tudása, megmaradt ereje szerint. Hol támogatta őket, hol fájdalmukat próbálta enyhíteni, hol pedig azt leste, mit tesznek mások, s hogyan használ, mire használ. Akkor indult csupán vissza, ha megkapta, amit kért - addig nem tágított a rájuk zúduló feladatok útjából.

Ami a Jégszemű hátrahagyott kedvesét illette, ő nem tehetett semmi egyebet a rémült, csaknem beszédképtelen katonáért. Letörölte róla a vért, a piszkot nedves rongyokkal, azután hagyta, hadd üljön a székben, hadd szedje össze magát. Nemet intett a fejével, midőn az fegyveréért nyúlt volna, jelezvén: nem harcképtelen. És valóban nem is volt az... nem volt, azonban a leány nem eresztette volna addig, míg el nem látja a sebet. Nem maradt ereje lezárni a koponyát, s nem is volt épp ajánlatos ezt tennie, hiszen bármit bezárhatott volna oda - oly dolgokat, melyek később akár meg is ölhetik az idegent. Nem kereste a bejutott csontszilánkot sem. Nem tehette, hiszen ereje fogyatkozott, s úgy festett, szükségességét sem látja. Az agy különös szerv volt... gyakorta gyógyult jobban, ha inkább békén hagyták, mondhatni magára; hogy az végezze el, mit el kellett. Nehéz és kockázatos dolognak számított agyszövetet regenerálni, és bár Laryss-nak adatott némi gyakorlat efféle hajmeresztő események terén is; sem ereje, sem ideje nem engedte volna, hogy megpróbálkozzék vele. Ráadásul kapcsolatot nem tudott építeni... nem, nem tudta összeszervezni a sejteket úgy, ahogyan voltak. Nem tudott varázslattal tanítani valamit magának avagy másoknak, nem tudta képessé tenni őket, hogy olvassanak, írjanak, lássanak... Nem így, s nem e módon. Csupán a lehetőségük, esélyük alapját adhatta vissza, nem pedig személyiségeket. Nem gondolkodásmódot. Csak sejteket. Nem tudott volna életet, avagy annak részletét teremteni, és ez így volt jól.

Valami más azonban már nem egészen...

Egyre inkább foglalkoztatta nyilvánvaló ismeret-hiánya Lanuria növényei terén, s az általa okozott bonyodalom. Nem várta volna magától, hogy az egész kontinens flóráját és faunáját betéve tudja, ám egyre inkább elkerülhetetlennek tartotta eme tudás gyarapítását, megszerzését. Próbálkozott már az északi gyógyfüvek, fás- és lágyszárúak felhasználását másféle tájakon honos fajokéval összefésülni, ám sem ideje, sem pedig megfelelő könyvei, tekercsei nem voltak hozzá az elmúlt években, addig pedig, nos... akadtak fontosabb dolgai is ennél - mint például egyes fehér-pikkelyes, bundás egyének életének védelmezése, és lelkének, szívének, elméjének megművelése. Artanis szárnyai alatt tanulni egyébként sem olyasféle dolognak számított, melyet könnyedén sorolhatnánk az egyszerűek listájához. Az Ibolyaszemű vállaira nehezedő teher csak nőttön nőtt az évek során, noha egészen másféle volt, mint amellyel Nie-nek kellett szembenéznie. Azonban egy szó, mint száz... ha innen kikerül, s élve teszi, az istenek nevére is megesküdne, oly' bizonyos volt benne, hogy tanulnia kell. Keményen. Addig pedig bíznia... bíznia azokban, kiknek gondos kezei között a katonát hagyta, hogy ő maga folytassa tanácsadását, segítségnyújtását más helyeken; ott, hol szavaira, kezeire szükség volt. Mágiáját tartalékolta immáron, s igyekezett két rövid szóváltás között pihentetni elméjét, testét, hogy minél tovább kitarthasson. Mert ki kellett, ez már régen nyilvánvalóvá vált. S úgy, ahogyan az égési sebeknél is tette, járt hát a leány körbe, s beszélt, röviden, érthetően; azután pedig, amíg kérése megérkezésére várt, nekilátott hát, hogy nagyobb rendet teremtsem a templom oszlopai között. Nem törődhetett a halottakkal - hisz' nem tehetett volna már értük semmit -, azonban az élőket, kiket már elláttak, s kik arra nem szorultak, ám segíteni nem tudtak, nem akartak; valahogyan el kellett távolítani az útból. Laryss látta korábban, hogyan kísérik el a Nie által megjelölt folyosón a gyermekeket, nőket, s nem habozott odaküzdenie magát, és megállítani egy arra induló itt-lakót, megkérdezvén tőle, mennyien férnek még el, s volna-e szükség még több terem, szoba biztonságossá nyilvánítására. Elvégre hamarosan megmozdulni sem tudnak majd, és az mindannyiuk számára hatalmas nehézségeket fog eredményezni.

Nem, nem habozott.

Óvatosan, ugyanakkor pedig gyorsan közlekedett, azokon a mostanra csaknem láthatatlanná váló ösvényeken, amelyeken Kalaran tanítványai, s alkalomadtán a másik gyógyító is haladtak, ha el kellett jutniuk valahová. Ami a láthatatlanná válást illette, éppen az hajtotta előre - azazhogy hátra - a hószínű leányt - hiszen, nem sokkal ezelőttig még bőven érkeztek menekülők, sebesültek a templom óvó falai közé. Őket kellett hát elhelyezni, hogy ne vesszenek az ösvények, ne foglaljon helyet az, kinek nincs rá szüksége, az elől, kit kezelni kell; s éppen ezért figyelte arra haladtában, immáron az asztalok mellett, mögött történő mozgást az Ibolyaszemű. Olyat keresett, aki arra halad, hogy utolérhesse, s egyéb feladataival együtt reábízza saját kérdéseit is. Ekképpen lelte meg a néhány, elfoglaltabbnak tűnő alak között azt az alacsony, rövidre vágott hajú illetőt, aki nem cipelt semmit, s nem kísért senkit. Egyedül vette célba a korábban az Égboltszemű által megmutatott folyosót, s a gyógyító-növendék nem volt rest, hogy utol is érje őt. Nem habozott, ha ismeretlenekről is volt szó - hivatásához illően közvetlennek számított, sokkalta jobban, mint bármely átlagos fehér elf. Olyasvalakinek, aki bárki segítene; igazán bárkin. S bárkivel szóba is elegyedik, ha arra elhatározza magát. Ezért hát finoman, ámde határozottan érte az érintés az idegen vállát, s ahogyan ő első meglepődésében megfordulni látszott, már választ is kapott meg sem fogalmazódott kérdéseire.

- Kérlek, várj! - kezdte gyorsan az ifjú sárkány nősténye - Ha a helyiségek felé mész, fel tudnád mérni, hogy mennyien férnek még el? Az ellátottak nem maradhatnak itt, csak a súlyos esetek, és a többi menekültet is jó lenne beljebb vezetni - túl sokan vagyunk. 

- Várok, és látom. - érkezett az ugyancsak gördülékeny tempóban kimondott válasz, mely egyáltalán nem tartalmazott ellenérzést avagy közönyt - csupán félelem, fáradtság és bánat végeláthatatlan kavalkádját - Megnézem, mi a helyzet, de előbb kerítek még kötszert.

Legalább egy fejjel alacsonyabb volt az északi leánynál, erős végtagokkal, s szeplőtlen bőrű, kerek orcával. Sötét, szálegyenes, rövid haja fésületlenül lengedezett körülötte, ha megrezzent, hangja pedig cseppet sem árulta el Laryss számára társalgófele nemét avagy életkorát. Azonban tettrekészségében, s viszonzott közvetlenségében merült el inkább, minthogy azon tanakodjék, hogyan is szólíthatná meg legközelebb. Ami pedig ezen dolgokat illette, amint az korábban is igencsak szembetűnő lehetett sokaknak: a kiképzőmester gyermekénél elfogadóbb, gondoskodóbb személyt ritkán ért a népek fia. Nem is gondolkodott a gyógyító, s ha tette volna, sem furcsálló, ártó szándék vezérelte volna. Hát továbbra is minden időveszteséget megelőzvén válaszolt.

- Tedd csak előbb, amire kértek, ennyit még várhatunk. - felelte.

- Visszajövök, nemsokára. - biztosította az idegen - De legyél itt a közelben, mert messzebb nem foglak meglátni.

Laryss bólintott, majd pedig szabadon hagyta a gondterhelt, mégis lendületes tanítvány útját.

És ő várt. Ott maradt, nem messze a folyosótól, hiszen bízott azokban, akikben volt még erő, s bízott abban is, tudják, mit kell tenniük; ha pedig mégsem, korábban, idejövetele előtt meghallgatták szavait, amikor körbejárt közöttük, s eligazgatta azt, akinek szüksége volt rá. Emlékeztette őket, hogy semmiképpen sem szabad lezárni a nyílt sebeket fertőtlenítés és a déli nő gyógyfüvei nélkül; és azt is elmondta, hogy az égési sérülést szenvedőkkel fokozottabban itassanak vizet, amelyet ők teremtettek, vagy a korábban kútról hozottból vegyenek. Elmondta nekik, ha ki is jutnának, semmiképpen sem szabad vizet hozniuk, amíg nem tudják, hogy biztonságos - amíg nem térnek vissza azok, akik továbbadhatják, hozhatnak-e egyáltalán az elkövetkező időkben. És azt is meghagyta nekik, hogy mindig a súlyosabb sebekkel kezdjék, s csak akkor keressék őt vagy küldessenek érte, ha nem tudják, mit tehetnének - hiszen az ő ereje is véges volt. Abban sem lehetett biztos, meddig képes még bármit is tenni a kritikus állapotban érkezettekért... Csupán annyit tehetett, hogy segített rendezni az oszlopok közé fogadottak sorait, s kísérőiknek elárulta, hová igyekszik: férőhelyet kérni, s biztosítani ellenőrzéssel is akár, ha kell. Mert nem feledkezett meg a torony irányából érkező robajról, feladatai közepette sem; ó, dehogy. Azért értesítette Kalaran mester néhány tanítványát, s olyanokat is, kik nem sebesültek meg, hogy közeledjenek a terem hátsóbb részeihez, s vezessék előbbre az idősebbeket - mert volt, ki közülük is elért ide. Bízott benne, hogy a gyermekeknek, s édesanyjuknak fenntartott helyek még nem fogytak el, s mindenki összefog majd, hogy kevésbé legyen zsúfolt a gyógyítók, varázstudók munkakörnyezete. Tanácsai, szavai alapján főképpen csak azok maradhattak a teremben, akik segítettek, sebeket láttak el, harcolni is hajlandóak voltak behatolás idején, avagy folytonos felügyeletet, ellenőrzést igényeltek állapotuk miatt. Amint számukra, s a leendő kezeltek számára elég hely szabadul fel, megállhatnak, vehetnek néhány mély levegőt, hogy azután újfent belevessék magukat a teendőkbe.

Állt hát, a fal mellett, s gondolatait igyekezte rendezni, amíg várakozott. Kissé magába süllyedt, hogy elméjét pihentesse, figyelme azonban a legkevésbé sem szűnt meg: szemmel tartotta a mozgolódást, szervezkedést, a varázslatokat, s a gyógyfüves munkáját is. Látta a mogyoró-hajút, s látta, hogy ő is észrevette, ezért hát nem indult felé, hogy elébe érkezzen - megvárta, míg amaz sietős léptekkel odaküzdi magát, s megmutatja szerzeményeit.

- Megvan, amit kértél. - tárta fel tenyerét, hogy biztosítsa, azonban nem adta át annak tartalmát - De hadd csináljam én. El tudom végezni.

A tünde leány óvatosan és gyorsan vizsgálta meg a mágia-használó arcát, hogy felfedezhesse indítékait; noha nem túl sok ült ki oda közülük, hiszen a mérhetetlen elszántság és tenni akarás minden apró bőrfelületet elfoglalt. Laryss engedett. Engednie kellett, s engedni is akart. EngedHETett, mert bizalma volt a fiatal férfiban, s látta már keze munkáját, látta igéi hatását is. Látta, s a borzalmas helyzet, a beszűrődő, iszonytató hangok, a halottak, haldoklók, síró gyermekek, léptek, s szavak közepette; mégis mintha e lesújtó érzelmeket hordozó környezettel merőben ellentétben álló érzések hullámzottak volna rajta végig.

- Akkor legközelebb ne kérdezz. - válaszolta, s utolsó megerősítésként saját maga siettette az ujjak összezárulását, aztán pedig útjára engedte a másikat.

Amaz bólintott, majd pedig eltűnt a tömegben. Az ifjú sárkány jegyese szemmel tartotta, ameddig tudta, ám azon túl már csak ő és a gondolatai maradtak, ha az arra közlekedőket nem számítjuk. Ő, a gondolatai, s ibolyaszín tekintete, mely, bár szemlélte a történteket, mégis valahol máshol is járt azzal egyetemben. Az ostromlott város képzeletbeli, romos utcáin, két hófehér alakot keresvén, kiket egyelőre nem lelt. Nem lelhetett. Csupán az ajtó nyílását láthatta, ám azt, hogy ki, kik érkeztek rajta, már nem volt képes kivenni; hiszen eltakarták a menekültek, a gyógyítani igyekvők, de még az oszlopok is. Nem láthatta, hogy sebesült leányt hoznak, s azt sem konstatálhatta, hogy aggodalmai véget értek: ugyanis nemcsak a kaput támadó ellenséget sikerült térdre kényszeríteni odakint, a sötét éjszakában; hanem a kút vizét is megtisztították. Sőt, maguk a megtisztítók is lassacskán beérhettek a templomba. Nem mozdult helyéről, nem mozdulhatott. Csak reménykedni próbált, csendesen, észrevétlenül, akárcsak mindenki más, kibe érzelem szorult. Reménykedni, és pihenni, amíg tehette; hiszen nemsokára feltűnt a mogyoró-hajú, nem messze tőle, ő pedig, valami bajtól tartván, odasietett hozzá. Baj azonban nem akadt - csak szólni jött, hogy ellátta a rémült katonát, aki még mindig nem ejtett ki egyetlen szót sem... azonban legalább élt, még mindig, s a beszédet is újra megtanulhatta idővel.

Így találhatott rájuk a sürgölődő gyógyfüves, a másik gyógyító nő, ha kissé eltávolodott az asztalok, kosarak, mozsarak, üvegcsék területétől. Laryss meghallotta szavait, s bár a tény előbb lesújtotta, azután rögvest igyekezett válaszolni.

- Megnézem, mit tehetek. - válaszolta - Ha el kell hagyni az épületet, csak olyan tegye, aki valamennyire meg tudja védeni magát. Ne menj egyedül. A barátaim a kúthoz mentek. Várjuk meg, amíg visszajönnek.

Ennek megfelelően pedig, mivel a mogyoró-hajú is értesült a problémáról, elküldte őt, hogy kérdezzen, ha ideje akad rá. Kérdezzen, hátha rejtőzik még valahol egy-egy szárítani felkötött csokor, néhány üvegnyi tinktúra, vagy bármi más, amit a lágyszárú-fajokat betéve ismerő déli nő felhasználhat. Az Ibolyaszemű hálás is volt, nem csak aggodalmas, s ez határozott, erőt sugárzó szavain éppúgy érződött, ahogyan hirtelen ijedelme is. Nem tartotta fel őt, hadd menjen a dolgára... ha ő maga végzett, majd utána igyekszik, s együtt kitalálnak valamit. Nem hagyta el a helyét, bármennyire is égette tenyerét a feladatok hada - megvárta, míg néhány pillanat múlva felbukkan az alacsony, fényes szemű mágusnövendék, a meglelt kötésekkel egyetemben, s azonnal neki szentelte minden figyelmét.

- Még vannak szobák. - mondotta amaz, a sietségtől kissé szaporábban véve a levegőt - Látom, már ide is rendelted őket. Jöhetnek.

- Nagyszerű... - könnyebbült meg a gyógyító, s ha nem nyomta volna valami a mellkasát, azonnal meg is kezdte volna az elhelyezést - De... legyetek nagyon óvatosak. Nem tudom, mi történt odafent; akár be is juthatott valaki. Nem biztonságos.

A ruganyos léptű, lendületes, alacsony ember megvonta a vállát tanácstalanságában. Nem úgy tűnt, mintha aggódott volna ilyesmin. Ha akadt volna, ki az úját állja, egészen biztosan nem habozik, ám Laryss látta, hogy, miután másnak adta terhét, mégis erősítés mellett dönt, s magával visz még valakit, hogy elvezessék azokat, akiket kell, és lehet. Ez pedig azt jelentette, a fehér elf szabad; hogy Fela után eredhet, kinek ugyan nem tudja a nevét, azonban bízott benne, hogy a csökkenő tömegben hamarost megleli őt. Bízott, s ekképpen fordult meg, hogy útját keresse, hogy gondolatait a növényi alapanyagok hiányára összpontosítsa, hogy közelebb kerüljék az ajtóhoz, amely kinyílhat, s remélt látogatók érkeznek rajta keresztül... hogy megperdültében azon nyomban ismerős, szorító ölelés kellemes fogságában találja magát.

Hátborzongatóan hűvössé változott a telari éjszaka azon szelete, mely kénytelen volt magába fogadni egy északi fehér sárkány vészesen maró, jeges leheletét. Hold fényénél csillantak az apró pelyhek, a szilánk-darabkák, melyek ritkás harmat-porként hintették körbe a Főnix-templom bejáratának közvetlen közelségében meghúzódó követ, talajt, de még a virágágyást is. Dermesztő, lanur-hegységi metsző szelet idéző hideg lengte körbe az ajtó előtt állókat, s minden jel arra mutatott, hogy a sötétségből született, szárnyas emberlényt is mindinkább elnyelte, ahogyan a neveletlen, dühtől és aggodalomtól tajtékzó fióka megismételte korábbi támadását - noha nem egészen volt megérthető, gondolkodott-e avagy csupán indulatai uralták tetteit. Egészen addig bármelyiket el lehetett volna hinni e kettő közül; amíg a Fehér Város falaitól, korábbi életétől megfosztatott Égboltszemű be nem vetette saját támadását, azon cikázó fénygömbök formájában, amelyek a lépteiben megállított, alakot öltött feketeséget célozták. Azt a sötét, testetlen masszát, amelynek külseje bár megfagyni látszott; amint egy-egy vakító gömb keresztülszáguldott rajta, az érintetlen, mélyebben rejlő átkos gomolygás máris azon volt, hogy kijavíthassa a károkat.

E jelenség azonban, míg másvalakit tán elkeserített volna, s feladásra ösztönzi; az ifjú fehér sárkány féktelen haragját csak növelni látszott, szítani a jeges lángokat, a hűvösen szikrázó pusztítást. Nem állott meg hát a Csupaszbőrű-álcában rejtőző. Halovány tekintete még jobban megkeményedett, s még nagyobb koncentrálással folytatta, mit elkezdett; még hevesebben, még erősebben, s még gyorsabban hűtvén le a lég rétegeit maga körül. Ezt tette, hisz' látta, hogy érdemes, hogy használ az arctalan ellen - hogy együtt használ a kettő, a Jég és a Fény. Látta, mint dermed meg egyre jobban és jobban, mélyebben és mélyebben a démonlény, amelynek szilárduló egészéből egyszer csak kisebb-nagyobb darabok törtek ki a fehér elf varázslata nyomán, végül pedig a félelem-béklyót-hozó osztozott abban a végben, amelyet Kalaran mester tanítványának ítélt nem sokkal ezelőtt. Osztozott, mert hiszen széttépte őt a fény, ha volt már mit tépnie. 

Ám a sárkány nem nézte elégedettséggel a csillogó-éles tömbök és szilánkok földre kerülését.

Nem. Egyáltalán nem tűnt megkönnyebbültnek, de még csak büszkének sem látszott, ráadásul nem az ajtó, nem a szabaddá vált bejárat keltette fel érdeklődését, hanem, úgy festett, valami egészen más. Hátrébb lépett, s megfordult, mintha további akadályt keresne, melyet útjába kívánnak helyezni. Szembe állt a tér általa belátható részével, s azt figyelte, mi mozog, ki mozog, s miért teszi ezt. Nem volt ínyére, hogy elválasztották a nőstényétől, ahogyan az sem volt, hogy az ostrommal egyenesen tönkretették itt töltendő idejüket, s még egymásét is. Többet is annál: életeket. Figyelt, s látta az életben maradt tanoncokat, látta a holtakat, s látta a kivégzett sárkányfattyak után maradó kőtömböket is. Látta az élettelen fejen: nem számított azon végre, mely elérte, bármi volt is az. Valami váratlannak lehetett tanúja mind, s ha a Hártyabőrűek okozták, ha nem, minddel végeztek. Egyetlen egy lélek, egy démon sem tartózkodott közelükben, hogy újra útjukat állja; s maga Valturaan sem tette ezt. Hagyta, hadd menjenek előre, hadd vigyék a sérültet, s hadd vezesse be Nie a templomhoz igyekezetteket. Hagyta, még akkor is, ha szíve kalapálása, hevesen áramló vérének szédítő sebessége nem csillapodhat, míg Laryss Orowennë arcát meg nem pillantja. Még akkor is, ha ő akart az első lenni, ki lábát tenné a mágiával megerősített épület falai közé, hogy a gyógyító lába nyomát keresse. Maradt, s továbbra is szemlélt, fülelt, akárcsak egy veszélyes ragadozó - hiszen az volt. Nem akarta, hogy abban az esetben, ha nem a tanoncok, s nem a démon erejének megszűnése okozta a meglepődést; a valódi kiindulópontja őket is meglelje magának. Nem, nem akart több akadályt, nem akart több életre törő támadást. Nem. S nem aggódott azért sem, amit az imént végrehajtott, nem féltette lelepleződését; elvégre nagyon jól tudta, miféle sokrétű dolgokra képesek a mágusok, ő pedig éppen annak adta ki magát, köpeny, s egyéb formalitások ide vagy oda. Nem törődött ezzel, csupán hallgatott, s ha kellett, bólintással, intéssel tessékelte be azt, ki be akart jutni - hiszen ez volt az igazi feladata: őrizni a templomot. Ezért sem hagyhatta figyelmen kívül a csatától terhes éjjeli eget, az égő házak, hús, kelme émelyítő szagával eltelt utcákat, hol mindenben a támadót kereste. Azt, ki rájuk feni fegyverét, fogát, avagy arctalanul, árnyékból indítana elme-rohamot ellenük. De nem lelt ilyet.

Csak káoszt talált, pusztítást, rontást, indokolatlan vadászatot. Vadászatot? Mészárlást. Az élet tiszteletének földre döntését, s megtaposását - azét, amit Laryss tanított meg neki, midőn maguk is felhagytak egymás megsebezni kívánásával. Veszteséget, fájdalmat, haragot talált, amerre nézett, s ameddig ellátott. Zuhanó grifflovasokat, mélybe zúgó köveket, villanást, robajt, rikoltást, fémes csilingelést. Fehér sárkányokat. Eroniaiakat. Talán anyja vérét. És valahol, kicsit odébb, egy szokatlan létformát, melyet bárhol felismerne a világon. Egy őrültet. Egy hatalmas, vörös szörnyeteget, akit túl jól ismert, s aki sokszor túlságosan idegesítette ahhoz, hogy komolyan figyeljen rá - mégis tanult tőle. Mégis hallgatott, ha beszélt, s mégis reábízta magát, olykor pedig önnön életét. Annak az őrültnek az ittléte, a látványa éppúgy nyugtalanítani kezdte, ahogyan ezelőtt történt, ha valami baja esett... ha túl erősen edzettek, ő és a gyermekei; ha váratlan baleset történt. Akkor alaposan igyekezett elrejteni döbbenetét, aggodalmát, azonban most nem kellett - nem volt, ki elől rejtegetnie kellene. Nem volt ott senki, kinek szeme oly' éles, hogy láthatta volna a csatát a falakig. Nem volt senki, ki a barnaköpenyes-démon-szellem-lény segítségére sietett volna. Ő sem tette. Nem. Bízott erejében, elismerte azt, mert el kellett, már oly' sokszor el kellett. Egyezségük is volt, megannyi volt már; többek között becsületről, tiszteletről és meg-nem-alázásról. Mégis menni akart. Menni, és maradni.

Legszívesebben megfogta volna Kilime szövetségesének grabancát, s úgy, ahogy érte, behajította volna a templom falai közé, hogy védett helyen tudja. Igen, ezt tette volna, ezért ment volna oda. De hogy mihez kezdhetett volna ott, azt maga sem gondolta át egészen, s talán jobb is volt, hogy nem indult meg. Jobb volt, hogy féltette a tünde leányt, kit látni akart - jobb volt, mert így, ekképpen tán nem keverte magát újabb bajba. Jobb volt, míg megállhatja. Jobb volt tehát - egyelőre.

Akkor.

Most.

Most akarta látni Laryss ibolya szemeit. Most, hogy mindenki bevonult, s az ő feladata is bevégeztetett. Kínnak érezte kivárni a pillanatokat, azok égették őt, akár a bátyja tüze, ha gyakorlatkor elérte. Akár a démonszerzet felforrósított, repülő, száguldó éles kövei, s még ki tudja, mi más, mit azok ketten kitaláltak. Ment hát, s csak annyira fordult vissza, hogy megnézze, vajon valóban becsukhatják-e a kulcsot őrző mágusok a templom ajtaját. Vajon nem termett-e ott még valami, még több szörnyűség? Az, aki kint akart maradni, hogy őrt álljon, maradhatott - engedte, hagyta. Nem szólt rájuk, nem zavarta be őket... hadd legyenek szemek, karok, igék, amíg újra ki nem ér, hogy őrségét, védelmét teljesítse. Nem, nem foglalkozott velük, s azokkal sem, akik sérülten érkeztek; csupán elhaladt mellettük, s elhaladt az eszméletlen leány mellett is, kiről Nie készült gondoskodni. Hát ő is bejutott. Helyes, gondolta az ifjú, s bár a Tanács tagjának nem várt jelenléte újfajta, rejtegetett aggodalmat szült mellkasában, melyet a világ összes kincséért be sem vallott volna; ő töretlen lendülettel haladt előre a végtagok, törzsek, székek, matracok, kerevetek közepette, s mindenhol Laryss illatát kereste, akkor is, ha alig támaszkodhatott már szaglására odabenn. Akkor is, ha a megannyi test bűze, a porrá tört szárított növények aromája, s a múló élet árnyéka lengte be a zárt termet - neki akkor is meg kellett találnia a gyógyítót. Látóterében minden más homályossá fakult, ahogyan keresett: a sebesültek fekvő alakja, a mester tanítványai által végrehajtandó kezelések egymással való megbeszélése, valamiféle ajtónyitódás, s nem sokkal azután, valami különös, éppen-csak-súroló érzés, amely biztosan tévedés csupán... Hiszen a következő pillanatokban már el is múlt, ahogyan tovább lépett. Bizonyára csak odaképzelte, vagy a feketék jelenlétének maradéka űzött vele gonosz játékot... Nem kereste esetleges fajtársát; csak ment, egészen addig, amíg meg nem pillantotta az ismerős fehér hajfonatot. Észre sem vette, hogyan nézett, micsoda feszültséget árasztott magából; amely csak akkor látszott megszűnni kissé, midőn ő az éppen megfordulófélben lévő Ibolyaszemű útját állotta, s nem törődvén azzal, ki látja, ki nem; szorosan magához vonta őt, s el sem eresztette addig, amíg tüdeje színültig nem telt a tünde illatával.

- Val... - hangzott fel az ifjú mellkasából az ingbe fojtott, elhaló hang, mely a feladat-orientált leány megkönnyebbülését jelezte.

Ha lett volna ideje többre, egészen biztosan sajátos kivitelezésű vallatást végez el rajta a történteket illetően, azonban most nem adatott meg számára e kiváltság. Mindösszesen annyit engedhetett meg magának, hogy elkönyvelhesse az ifjú jól-létét, s szavak nélkül ugyan, ámde amaz is éppen ezt tette. Ő sem pazarolta gondolatait holmi szavakra, s főképpen azért, nem, mert ahogyan megnyugvása elkezdődött, más, eddig elfojtott gondolatok kerültek felszínre bensőjében.

- Láttam azt a bolondot. - közölte, s amíg nem folytatta, a leány nem tudta eldönteni, kire gondol, mérges-e avagy csak zaklatott - Nem rejtegeti a kilétét. Később meg kell keresnünk.

Hát persze. Shuga Melfoymer. Ki más lenne, akire efféle hangszínnel alkalmazná azt a szókapcsolatot? Itt-léte a fehér elf leányban sokkalta láthatóbb, s nagyobbra hízott aggodalom-gomolyagot keltett, mint ahogyan arra Valturaan számított is. Végigsimított a fehér hajjal borított fejtetőn, korábbi vadságát elemeiben meghazudtoló gyengédséggel, majd pedig eleresztette őt, hadd beszéljen - hisz' a sárkány érezte, hogy valami nyomasztja őt. Hallotta szívét Shuga híre előtt és után is. Nem csak az őrült mágus volt az egyetlen gond, mi terhelte őt.

A fehér sárkány jól értette a célzást, s érezte a szigort is, mely a leány aggodalmaiba vegyült, akárcsak édesítő helyett só a gyümölcslekvárba. Ezt a gyümölcslekvárt bizony nem szerette annyira. El is távolodott tőle, noha társaságától megválni semmi esetre sem akart volna. Várta, hogy elinduljon utána, s maga mögött hagyja az elhelyezés felügyelését; mialatt pedig a tünde szökkenő léptekkel felzárkózott hozzá, ő is folytatta.

Laryss nem lepődött meg az Égboltszemű tettén. Ismerte elszántságát, tudott tehetségéről, s arról is, hogy Artanis tanításaiból számára is csurrant-cseppent, amikor édesanyja elérte, s marasztalni volt képes őt. Ment hát, a hozzá hasonlóan feszültséggel küzdő ifjú oldalán, szemével a másik északit, s a déli nőt keresvén a lassacskán enyhülni tetsző tömeges szorongásban, nem is sejtvén, hogy párjának ettől még eggyel több oka volt visszafelé haladni.

A képzet, amely lassacskán sejtéssé erősödött-formálódott szövevényes, dolgozó elméjében, mit a korábbi események szintúgy túlterhelt érzékeihez hasonlóan tettek élesebbé, s figyelmesebbé.

Egyre kevesebb kétsége fért hozzá, többé nincs egyedül e falak között.