Főnix templom - A templom belseje

Maga sem tudta egészen, mi végre bírt uralkodni magán.

Hogy miért szólt hozzá halkan, miért tartotta elébe - elébük - a gyógyító által szerzett, s őáltala hordozott, csalhatatlan bizonyítékot, eltüntethetetlen nyomot, amikor attól fogva, hogy megpillantotta az Ibolyaszemű mérhetetlen rettegését, felgyülemlett aggodalmát; nem kívánt mást, csak hatalmas, tűhegyes fogait mélyeszteni a sötét, nyúlánk alakba. Kettéharapni... igen, azt akarta. Azért, amit Laryss-szal tett, és... mégis mi volt az a mozdulat az imént? Mintha ütésre emelte volna karját, amelyben az összpontosuló ártalom egyenesen a Honvágy-gyógyító törékeny, ámde megtévesztő alakja felé sugárzott. És az ifjú sárkány omladozó önuralmára ez cseppet sem gyakorolt kellemes hatást. Nem, ó nem... Érezte, ahogyan a lelkébe börtönzött, száműzött indulatok kalitkájuk rácsait feszegetik, s hosszú, éles, horgas karmaikkal karistolják fülsértően a megmunkált fémet - a sárkányfióka keményre gyúrt akaratát. Azonban, ne essék tévedésbe az, ki úgy hiszi, védtelen nőstényt látott az idegen fajtárs takarásában. Ne kövessen el hibát, s ne hagyja figyelmen kívül azt, mi korábban kettejük közt megesett - hiszen az égboltszemű Nie már megkapta az ifjú hósárkány tiszteletét, megkapta bizodalmát a míves szökőkútnál; következésképpen pedig a halovány, szúró-maró tekintetben felizzó fagyos lángnyelveket valami egészen más keltette életre: a készülő tett, amellyel Kra'h Lur Dazulax, a bosszantóan közönyös és nemtörődöm ismeretlen az ő bajtársát illette volna.

És mégis, a tagadhatatlanul körülötte fodrozódó felsőbbrendűség-tudat legmélyén veszélyesen csillant meg a testéből kitörni készülő indulat.

Valturaan nem értette, miért érzett fenyegetést felőle, ha lerítt róla, hogy még csak ellenségnek sem hajlandó tekinteni őt. Nem értette a sötét szemekben lapuló tömény és iszonyatos vérontási vágyat, melynek gyomorforgató szagától hűvösség vonult végig rugalmas gerince mentén, s fagyasztotta belé néhány pillanat erejéig minden rejtegetett félelmét. E külső, s belső történések hatására pedig talán érthető volt, miért nem vette észre idejében, mire készül a másik. Hogy miért várt mozdulatlanul, tétlenségben fürödvén, kezében a fémízű vérrel szennyezett tőrt tartván, mintha az megvédhetné... mintha nem csak figyelmeztette volna amazt, hanem saját magát - önnön indulatait - igyekezett volna távol tartani tőle. Tőlük. S hogy  mégis honnan kerültek ismét elő, hogy forró, égető, hosszú és csontos ujjaikkal lényegét, lényét szorongassák? Hogy kínzó lassúságú feléje nyúlásuk eredményeként most végre talán megkaparintották őt? Három gondolat vívott egymással elméjében, melyek eddigi félelméből, s dühéből készítettek harcteret maguknak, s formáltak egyetlen trónt, amelyre közös összeolvadásuk okán ülhettek magasztos, átható, szörnyűséges pillantásuk keretében, mely minden apróbb észrevételt, minden más tapasztalást egészen jelentéktelenné csonkított, s megparancsolta számukra: azonnal hajtsanak fejet akaratuk előtt. S hogy mi volt e három? A legifjabb, s legkiforratlanabb uralkodó mindössze egy következtetésből fogant - egy árva eszmefuttatás kezdeteként látott napvilágot, midőn Laryss néhány szóban elmesélte, mi folyt a templomban, amíg ő távol kellett, legyen. Egy feltételezés, mely szerint Nie szavai azért születhettek meg oly formában, amelyet ideérkezésekor meghallott, mert ő maga nem volt tisztában elrablója kilétével, s az északi ragadozó, nem tudta, mi okból, ámde nem óhajtotta felfedni e rémséges titkot. Nem... S hogy ösztöne által találtatott-e szörnyűnek, avagy az Égboltszeműt féltette volna tapasztalásai nyomán? Ha ráébredt volna, sem árulta volna el. Mélyen mellkasába süllyesztette e kérdést, s természetes érzései, szándékai, melyek a templomszolga, Kalaran szövetségese jóvoltából törhettek felszínre, most éppúgy elfojtásra kerültek, mint akkor, az égő-omladozó házban, a déli nő hálószobája előtt, midőn az egyszerű kétlábú rezzenéstelen arccal, félelem nélkül szembesítette őt mivoltával. Elfojtásra kerültek - így igaz. Egyetlen erő volt, mi dacolhatott velük. Egyetlen, lesújtó felismerés, melyben az élete megőrzéséért folytatott öldöklés kifordult magából, s többé nem tetszett ártatlannak, többé nem merült ki egyszerű, bűntelen táplálkozásban. Többé nem pergett le szívéről, lelkéről az a sok vér, mitől az ma is, most is dobbanhatott. Nem. Az ifjú ma ölt - s az a vér igaz valójához tapadt, akár egy átok, mi felfalja a húst, s megrontja a levegőt, mit tüdejébe szív. Az volt az egyetlen, mi felvehette a harcot, mi visszatartotta őt, s mi egy volt e háromból, melyeknek gomolygó, szédítő forgása megbénította Valturaan testét, mialatt ő döntésre várt. Amíg arra várt, hogy valami, ami egyszerű, s egy, végre kiemelkedjék a káoszból, s irányt, célt adhassék cselekedeteinek. Életre avagy halálra ítélje ingerületét, melyet a fajtárs viselkedésének látványa fokozott fel...

Mintha nem tudott volna mozogni - úgy festhetett, a reá szegezett fegyver mögött. Igen, úgy. Magatehetetlenül, mit sem tudván a fényről, s annak jelentéséről; reá sem hederítvén az izmos, hatalmas, erős pikkelyekkel borított farokra, melynek suhintását elnyelte volna a kavargó, zajos, vérszagú mindenség, ha nem zárta volna ki a meggondolatlan ifjú. A szánalmasan eltörpülő, aprócska tűvé váló penge úgy pergett le a szaruképletekről, mintha hangszer pengetője volna, amellyel játszani kívánnak. Cseppet sem tett kárt benne, s talán nem is azt akarta a gyermek. Talán azért vetette be minden erejét, hogy eltaszítsa magától az őt elsodorni készülőt, mert időre volt szüksége... éppen annyi időre, amíg az idegen csapása tartott. Éppen csak annyira, hogy bensőjében minden helyre, rendre leljen, s ő maga is végére érjék mindannak, mi felett döntenie kellett. Mégsem tudta volna megmondani, mely érzelem, mely gondolat győzedelmeskedett a többi felett. Nem tudott ő semmit a világon. Többé semmit. Gondolkodás nélkül engedte, hogy az ibolya pikkelyek magával ragadják elváltozó, jégszínű tekintetét, s engedte azt is, mit a másik látványa, tetteinek vad hullámzása keltett. Engedte, s önmagának is engedett - hogy neki ezt ne tehesse meg. Hogy vele, s a világgal is tudassa: irtózatos elánnal utasítja el az ismeretlen szándékot, amelyről szentül hitte, Nie ártalmára tör. Laryss ártalmára tör. Az ő ártalmára? Ó, nem. Annak talpalatnyi hely sem maradt odabent a fogságából kiszabadult düh és gyűlölet áthatolhatatlan, megállíthatatlan vihara árnyékában. És az elsodort ifjú gondolkodás nélkül tűzte övébe a nyomra vezető tőrt, s dobta maga mögé legnagyobb védelmét, életének legfontosabb megőrzőjét, hogy az előzőhöz hasonlatos, szemvakító villanás kíséretében a magas, szikár fehér elf vonásai átadhassák helyüket a hosszú, áramvonalas, dús sörénnyel keretezett fejnek, a szőrrel borított, repülőizmoktól duzzadó, kemény pikkelyekkel fedett mellkasnak, s a hatalmas szárnyaknak, melyek erőteljes elrugaszkodás kíséretében sebes iramban zárultak a karcsú test köré, hogy fentebb kitárulkozzanak, s mohón markoljanak a vészterhes légből, újra, és újra. Vad volt a gyermek, felszállási tánca éppoly baljós, mint amennyire lenyűgöző; s ő nem törődött többé a körülötte lévő világgal, a hangokkal, a szagokkal, a látvánnyal. Vicsorítva, morogva távolodott el a Főnix-templomtól, hogy utolérje a távozót, s miközben felkészítette tagjait az előttük álló, szédítő iramra; nagy levegőt vett, kitátotta száját, s dörgedelmes üvöltéssel jelezte ott-létét. Eggyel több vagy kevesebb - valószínűleg vajmi keveset számított volna bárki más számára az ismeretlenen kívül. Talán észre sem vették őt, talán süvítő, hófehér alakja annyira beleveszett a telari csata mozgalmába, hogy egyetlen lélek sem fedezte fel. S ha így volt, talán nem akadt oly lélek, ki vékony, fejletlen szarvairól, s éretlenségét jelzendő tüskétlenségéről, meglátta volna benne a gyermeket. Nem akadt, ki elgondolkodhatott volna különbözőségén, melyet nem csupán az ős-eroniai vér okozott, hanem megannyi másik, melyek sanyarú sorsok, temérdek szabadság- és élet-vesztés, végeláthatatlan kegyetlenség, könyörtelenség árán folyhattak össze vele a kontinensről, s távolról is onnan.

Hiába volt látása rémségesen éles, a vitorlázás nélküli száguldás elmosta a sötétség arany fényeit, egyenesen bele a mágiába, mely hátborzongató gyönyörűséggel világította meg a harcoló alakokat, a hatalmas romokat, s mindent, mindenkit, mit látnia kellett volna. De talán így volt rendjén. Ezt az árat bőségesen megfizette volna azért, hogy maga is éppoly rejtélyes, megfoghatatlan, utolérhetetlen maradjék - hiszen kicsi volt, s annál gyorsabb. Kétség sem férhetett hozzá, hogy Dazulax a legrosszabb választás mellett döntött erőik összemérettetésére, még akkor is, ha szándékában sem állott ilyesmi; ugyanis az ifjú, Kilime fia, a levegőben mindig előnyben lesz, bármi történjék. S most, ahogyan a távozó füstös ibolyaszín alakját követte, haragtól, türelmetlenségtől eltelvén, még attól a hangtól sem torpant meg - attól, amelyhez hasonlóakat gyakorta hallott Orod Opelë falai között, ennélfogva pedig rendelkezett némi elképzeléssel jelentése felől. Nem... nem törődött semmivel, senkivel, csak azzal, hogy az idegen elragadta szövetségesét, meg merészelte fosztani tőle, s abban a csalóka hitben ringatta magát, hogy ő semmit sem tesz majd ellene. Hát hatalmas meglepetés érhette volna, ha látja, midőn egyszer csak, a semmiből egy halovány, holdszín alak tűnik fel alatta, s alulról próbál meg taszítani rajta, mi több, az ég felé löki, minden erejével, mit izmai, s a sebesség neki kölcsönözhettek. A gyakorlatok és a szigor tették-e meg hatásukat, avagy valóban oly fontossá vált volna számára a leány, hogy ragaszkodjék önuralmához, s valódi ámokfutása előtt megkaparintani igyekezzen őt, hogy biztonságba helyezhesse? Vagy talán, sohasem bántott volna élőt, amióta a gyógyító szavait, tanításait végérvényesen magába itta? A hatalmas szárnyak összezárultak, a hosszú farok  kormányzott, míg a szarvak, s a csontnyúlványok fogást kerestek a sosem látott, lila színű fajtárs hasfalát borító pikkelyek közt, a hófehér ujjak is követték példájukat. Így vagy úgy - a fájdalomtól, avagy az ifjú karmai által, de el kellett eresztenie Nie-t. Muszáj volt... Muszáj, különben egyetlen óvatlan mozdulat, egyetlen szorítás, ütés, s életét vehetik el, ha nem vigyáznak. Abbahagyta volna, ha veszélyt érez, s menten más megoldást keres, noha nem tette volna pusztán azért, mert a Honvágy-gyógyító rettegése szúrta volna szíven. Nem... most nem volt szabad ezzel törődnie. Hiszen mindhármuk életét kiolthatják idefent.

A gyógyító leány nem veszített tettre készségéből, s gyorsan konstatálta, hogy nem rá akarták bízni az ismeretlen növények szétválogatását. Azokat ugyanis, noha részint meg tudta volna különböztetni egymástól, nem lett volna képes mélyebbre hatolóan rendszerezni, elvégre nem tanulta hatásukat, néhány kivételtől eltekintve. Azon kivételektől, amelyekkel csendes, rejtőzéssel telt éve alatt találkozott Lanuria-szerte, miután megmentették Orod Opelë pusztulásának átokkal szennyezett bölcsőjéből, s védelmükbe vették őt, kit nem kötött hozzájuk sem vér, sem örökség. Megtanulhatta volna... igen, képezhette volna magát az egész világ gyógyfüveiből, ha lett volna ideje, s ép gondolata, ám egyikből sem mértek ki számára túl sokat az elmúlt években. Ezért történt hát, hogy zokszó nélkül ítélte, s ruházta át ő is e feladatot Rubins-nak, a templom mágusának, ki segítségét, s ott-maradását ígérte a déli, ében-bőrű nőnek. 

A sápadt leány bólintott. A tinktúrákkal könnyebb dolga volt: színtelen, ám leggyakrabban sötét-olajos kinézetük miatt alaposan felcímkézték őket, s ha mindaz, mire jók voltak, nem is fért ki az üvegcsékre, a nevek alapján mégis eltájékozódott valamelyest, s szorgosan járt a keze, míg szortírozott. Hallgatott, miután feltette kérdését, s azt remélte, bármi is felelős a gyógyfű-ismerő zavart, megrázkódtatásról árulkodó állapotáért, jobb tudnia, s számukra is jobb, ha elmondhatják. Nem az aggodalom vezérelte őt tudakolózásában - legalábbis, nem az ifjú iránti, hiszen hitt neki, ahogyan, s amikor lehetett; amikor önnön érdekei, érzéseinek elrejtését nem szolgálta volna semmiféle hazugság. Alaposan kiismerte őt csaknem húsz év után, ezért hát nem kételkedett többé, egyetlen pillanatra sem, afelől, hogy a délről ideköltözött gyógyító valóban nem fedezte fel a magas, hajlékony fehér elf titkát; ennélfogva pedig, valami mást látott, mi felkavarta. Mást hallott. Mást érzett. Valamit, amely éppúgy törődése táptalajául szolgált, mint bármely családtagjának sérelme. 

Hiszen egy élő sérelme volt.

Némely üveg maga is sötéten fénylett fel a templom lámpásainak világánál. Ahogyan csoportokba tolta-emelte őket, fel-felnézett a másik nőre, s a templomszolgára is, ki csakhamar választ szolgáltatott számára, távolabb harmadikuktól, s ami a legfeltűnőbb volt: meglehetősen halkan. Mintha nem akarná még jobban felzaklatni az otthonát vesztettet, s talán, valóban nem is akarta. Talán az a makulátlan jó szándék, melyet az Ibolyaszemű benne, beszédében, tekintetében felfedezni vélt, valóságos volt, s tapintatosság, óvás szegődött mellé. Értette a leány, miért nem beszél hosszan, így hát ő sem tette, mi több, nem is válaszolt. Nem volt képes arra, s nem azért, mert az ifjúra gondolt, kinek mivoltát az imént beszélő kutatta fel valamily módon. Nem azért, mert őt féltette volna ettől az embertől, Kalaran mágusától. Nem... ha Rubins ártani akart volna neki, akkor beszél, s nem hallgat. Nem ereszti a sárkány-gyermeket, és ő nem juthat el hozzá sem, hogy Nie elrablójának nyomába eredjék. Nem... Ha az ifjú ragadozó jelenléte veszélyt, félelmet jelentett volna számára, úgy mindent megtesz, hogy a templomon kívül tudja őt - elvégre nem szükségeltettek gondolatfonal-gomolyagok ahhoz, hogy a fehér elf rájöjjön, mégis mennyi erő szorulhatott a mester tanítványaiba, ha e percig is kitartottak, s velük az épület is, melyet nem foglalhattak el filnoreni katonák, sem pedig Eronia népe porrá nem zúzhatta azt. Igen, valószínűleg mindent megtett volna, hogy soha be ne engedje többé Kilime fiát - ha pedig Laryss tévedett volna, s a varázsló mégsem rendelkezett elég erővel ehhez, akkor mégsem temetkezik csendbe, s vészhelyzetet rendel el.

Ez utóbbit azonban csaknem azonnal kizárta volna a lehetséges eshetőségek közül, tekintve, hogy mindhárman egy égő épületből tértek vissza sértetlenül, oldalukon a növényekkel. A kíséretre vállalkozó férfi cseppet sem szenvedhetett hiányt mágia terén, következésképpen pedig nem csak Fela-t óvta tettével, csendességével, hanem a sárkányt is. És a gyógyítónak nem akadt ideje gondolkodni ezen - éppen úgy, ahogyan válaszolni sem tudott, még ha akart volna, sem: elárasztották elméjét az emlékek, melyekhez látvány, s érzések társultak. Laryss Orowennë lassan, mozdulatról mozdulatra szörnyedt el, ahogyan elemelte tekintetét a mágusról, s a tinktúrák figyelésébe temetkezett, hogy rendezettsége megőrzésén dolgozzék. Nem volt szabad megadnia magát régi élete, otthona, édesapja, s Orod Opelë elvesztésének, ha tovább akart dolgozni, segíteni, hogy Fela azután másoknak segíthessen. Nem engedhetett fájdalmának, azonban megtartotta bensőjében annak anyagtalan köd-foszlányokból készült lenyomatát bensőjében, hogy érezze, s értse, min ment keresztül a remegő kezű, délről érkezett, ében-bőrű nő. Aznap, talán éppen úgy festhetett, mint most ő. Talán maga is így tartotta távol az események felfogását, hogy cselekedjék, rohanjék az álomittas hósárkánnyal az oldalán, hogy mentse őt, s mentse közös jövőjüket, mígnem a szerepek felcserélődtek, s a kótyagos, elgyengült Valturaan volt kénytelen óvni őt bosszúszomjas, ölni kész kolóniájától. Semmit sem tudatosított magában, még akkor sem, midőn az aprócska Panu-t tartotta karjai között, hogy vigyázzon rá, s félhomály lengte körbe őket, súlyos csend, melynek árnyékában megsemmisülés, rombolás, szörnyűségek hangja terjengett, messze tőlük.

Szánta, sajnálta a gyógyfüvest az Ibolyaszemű, s el sem tudta képzelni, mégis hogyan segíthetne rajta; mivel enyhíthetné veszteségét, félelmét, zavarát. Lázasan gondolkodott, amíg keze járt az asztalok sötét fája felett, ám nem lelt válaszokat, míg arra nem gondolt, mi hozott számára békét, nyugalmat akkor. A csend. Igen. A mélységes üresség, mely körbelengte őt a barlangban, s a feladata, mely mindennél fontosabb volt, s mellyel egy fiatal, törékeny életet kellett védelmeznie. Látta hát, mit tenne, ha szóba hozná, ha beszédre késztetné őt, s látta azt is: a legjobb lesz, ha együtt dolgoznak, s hagyják Fela-nak, hogy Telar népének megmentésére koncentrálhasson. S noha az odakinti felfordulás zaja némiképpen átütött a vastag falakon, Laryss maga is igyekezett teendőikre koncentrálni, s tudomást sem venni arról, mi történhet éppen a téren, s azon túl. Amikor pedig végzett a válogatással, meglepetésére azonnal új feladatot kapott a déli nőtől - az általuk szétválogatott, szárított hajtások, virágzatok, termések őrlését. Több sem kellett számára, már indult is a mozsárért, hogy az első halmot kezelésbe vehesse.

Legalábbis, indult volna, ha jelenlegi helye, s a végállomás közé egy ismerős arc nem férkőzik.

A Mogyoró-hajú volt az, s jól érezhetően távolságot tartott az ispotályvezető egykori tanítványától, mintha azt hinné, a másik északi is itt van valahol. Mintha attól tartana, hogy ismét megrémítik-fenyegetik majd, ha nem leli jó kedvében azt az alakot... vagy ezt a másikat.

- Már tudom. Elvitték őt. Drest-et küldtem utánuk. - felelte halkan a leány, s megbánással szégyenkezéssel a hangjában folytatta, valamint, talán még dühös is volt, s a tekintete... mintha feddni szeretett volna valakit, s egyszerre félt is volna valamitől - Köszönöm, hogy kerested.

Nem nézett rá többet, nem várta meg, hogyan érinti Nie eltűnése, s hagyta, hadd tegyen, amit jónak lát. Mégis, titkon reménykedett benne, hogy nem beszél, nem számol be a bánásmódról Rubins-nak, amelyben Valturaan részesítette korábban. Reménykedett, s bár a mozsár utáni kutatása eredménnyel zárult, ő pedig ismét munkájába temetkezhetett; mégis figyelte őt a szeme sarkából. Éppen úgy, ahogyan Fela-t és a sorban állókon segíteni igyekvő másik mágust is, olykor-olykor. Az első adag por nehezen készült, a homokszemcsék méreteit meg sem közelítő, egyenetlen szélű darabkák cseppet sem akartak úgy viselkedni, ahogyan a leány, s talán a gyógyfüves elvárta volna tőlük. Tovább mozgatta hát a törőt, közben pedig az ében-bőrű, különleges vonásokkal megáldott nő megközelítése mellett döntött. Odalépett hozzá, s elébe mutatta a számára felismerhetetlen fajba tartozó, rizs-szemnyi, szárított darabkákat, némi por kíséretében, s kérdezett hát.

- Meddig őröljem? Egészen por legyen? - kezdte, s még hozzátette - A kiadagolást rád bízzuk majd.

Az Ibolyaszemű készségesen adta át a mozsarat, és annak poros-darabos tartalmát a gyógyfű-ismerőnek. Minden mozdulatát figyelte attól kezdve, kizárván egy időre a nyomasztó, feszültség-keltő külvilágot. Nem ismerhette azokat, hiszen ritkán bánt ennyit növényekkel, amelyek nem északról származtak, s azoknak kezelése, feldolgozása sokszor merőben eltért attól, amire itt, és most szüksége lett volna. Leginkább nedvekkel foglalkozott, szirmokkal, s gumókat, gyökereket reszelt, ha éppen kellett, bár megvoltak a saját gyógyfüveseik erre a célra. A növények és állatok tudománya éppoly szerteágazó volt, akárcsak maga a gyógyító-varázslatok területe, a szervezetek ismeretéről nem is beszélve. Nem csoda hát, na Laryss-nak nem ment volna ilyen gyorsan, ekkora alapossággal felőrölni a szárított zsákmányt, melyet Rubins és Valturaan az égő házból mentettek. Legalábbis, csak remélni tudta, hogy az ében-bőrű déli nőt nem engedték a lángok közé. Elképzelni sem tudta, milyen lehetett látni, ahogyan minden semmivé lesz a szeme előtt... ő nem maradt, nem várta meg, akkor szándékkal, akarattal hagyta maga mögött otthonát, hogy életüket mentse, mégis irdatlan fájdalom mardosta belülről. Mert hátrahagyta az összes emléket a jobb időkből. Az édesanyjáról. Amyas-ról. Nie-ről. Ő nem szembesült vele, miként zúzzák darabokra a saját világát, a biztonságot nyújtó falakat - csak elképzelte, miközben megbarátkozni igyekezett azzal, mit új otthonaként neki adhattak. De Fela... ő nem kapott segítséget semmiféle titkos szövetségestől. Egyedül maradt, hovatartozás nélkül, és Laryss legszívesebben közbelépett volna. Igen. Fellépett volna, mint ahogyan annak idején Kilime tette azt, a lázadó, kamasz Valturaan édesanyja, Shuga Melfyomer egykori nősténye, de nem mozdult, csupán a törőt tartó dolgozó kezet figyelte, s feddte magát gyávaságáért, és azért is, hogy néhány pillanatig mégsem lett volna elég gyáva. Mert hiszen mégis mit kezdhetett volna a rendelkezésére álló lehetőségekkel? Mit tehetett volna érte? Nem vihette haza, Jégkarom-csúcsra, azok közé a szörnyetegek közé, amelyeknek a gyógyító látta volna leendő menedék-adóit most, és talán egész életében.

Nem, nem tudta volna ily gyorsasággal porrá őrölni az ismeretlen növényt. Ha nem terhelte volna őket ekkora felelősség, egészen biztosan kérdezésbe fog, mi a neve, mire való, hogyan bánjon vele; így azonban csendben maradt, s hálával fogadta az átadott tudást, amelyért tisztelete övezte a déli nőt.

- Köszönöm. - felelte, s visszavette a mozsarat, hogy a látottak példáján folytassa munkáját, s ne terhelje tovább a másikat.

Hiszen látta a sort, látta, mekkora feladat szakadt az embernő nyakába, s pásztázó, felmérő, aggódó ibolya tekintete nem egyedül vonult végig a templomon. Az ifjú tanonc, ki korábban Laryss segítségére volt, s ki most sem tágított az asztalok mellől, maga is feladatát kereste mellettük. Úgy tűnt, Drest bűnét egyelőre félretette, s ha akart is szólni feljebbvalójának, most meggondolhatta magát. Rájuk hagyta a feladatok felosztását, s ellépett a fehér elf közeléből is, ki már fontolgatta, hogy az ő kezébe is mozsarat adna. Nem mondta el, mi szándék vezérelte, csak elsétált tőlük, végig a sor mentén, s itt-ott a várakozó tanoncok, sebesültek értésére adta, hogy a súlyosabb esetek álljanak előrébb. Ha kellett, kikérdezte az állapotok mibenlétét, s vissza-visszatért az asztalokhoz, ha nem tudta eldönteni, melyik előbbre való a másiknál. Egy ilyen alkalommal, amikor arról kérdezett, a comb felső részét vagy a hasüreget ért szúrt sebet vegye előrébb, határozottan Fela felé pillantott, mintha azt is megtudakolná tőle, vajon így eleget dolgozik-e a keze alá.

Ami pedig Laryss-t illette, a Mogyoró-hajú távozása után befejezte az első adag őrlését, amelyet visszavitt a gyógyfüveshez, s egy másik edénybe öntötte át a mozsár tartalmát.

- Most már menni fog. - biztosította - Az lesz a legjobb, ha folytatod az adagolást - te ismered a legjobban, mire mennyit kell adni. Mi majd őrölünk tovább. Mindegyik végeztével kiöblítjük a mozsarakat.

Támogatás, együttérzés csillogott az ibolyaszín szemekben, melyek az ében bőrre, a meleg, sötét tekintetre vetültek. Ennyit tehetett Fela-ért, s hagyta koncentrálni őt, ahogyan neki magának is ezt kellett tennie. A következő halom növényt az elmosott tégelybe helyezte, s a törővel a kezében indult meg az asztaloknál állomásozó harmadik személy felé, útja közben a Mogyoróhajúnak szánt mozsarat felkapván. Amikor pedig odaért Rubins-hoz, a mester jobbkezéhez fordult, s a tanoncnak általa korábban, gondolatban kijelölt eszközét nyújtotta felé - még akkor is, ha látta rajta, valami mással van elfoglalva, valami sokkal fontosabbal... s valamit figyel a távolban.

- Kérlek, segíts nekem ezzel. - mondta, miközben a másik tekintet célját kereste.

Csakhamar meglátta, mit vizsgált annyira Kalaran szövetségese. A Főnix-templom kapuja a kelleténél több figyelmet kapott, s az azt őrzők, a körülötte lévők egyre inkább arra figyeltek. Laryss nem tudta, miért - a csata forgatagában, a robbanások, üvöltések, megannyi fegyver és varázslat hangzavarában korábban sem hallotta meg a kék sárkány szavait, s most, csaknem egészen hátul, az oltárnál még kevesebb esélye volt, hogy meghallhassa, mi történhet odaát. Menekülte kérnek-e bebocsátást, avagy a támadók kerültek túlerőbe, s betörni készülnek? A fehér elf inkább az utóbbit tartotta valószínűnek. Nem sejtett túl sok jót, s feszültsége még inkább növekedett, ahogyan csaknem-dermedten, őrlés közepette, azt figyelte, mi fog történni. Egyelőre nem küldött senkit az oltár mögé, s nem kezdte volna keresni a rejtett alagút bejáratát. Látni akarta, mit tesznek a távoli tanítványok, irányítanak-e arra valakit, ahogyan megegyeztek, avagy valami egészen más volt folyamatban odaát. Előbb a mágusra nézett, azután az asztalok túlsó felén hagyott gyógyítóra.

Csak ennyit mondott, cseppet sem parancsolóan, mégis határozottsággal, ahogyan korábban is beszélt. Megőrizte hidegvérét, s várta társasága beleegyezését, gondolatait, éppen úgy, ahogyan a hatalmas, nehéz ajtóknál formálandó események végét is. Addig pedig őrölt tovább, úgy, ahogyan mutatták neki, hol lefelé, hol pedig a bejáratra pillantván.

Ahogyan kínzó lassúsággal, egymás után hagyták őt maguk mögött a pillanatok, úgy nőtt mind nagyobbra az Ibolyaszemű bensőjében a feszültség; mely egyszerre volt ragacsos, képlékeny, eltávolíthatatlan massza, s egyszerre szúrta megkeményedett, sötét végű tüskéivel a fehér elf leány minden idegszálát. Egyre kevesebbszer nézett lefelé, a hűvös tapintású mozsárra, a törőre, s az alatta őrlődő, jellegzetes aromájú szárított darabkákra. Talán egy ember nem is érezte volna abban a tömegben. Abban a fojtogató légben, mely betöltötte a Főnix-templom hajóját, s mintha sosem létezett volna, feledtette Amyas gyermekével, milyen is volt Telar ostroma előtt. A vérontás, az ordítások, jajgatások, a temérdek, dermesztő halál előtt. A dühös, lázongó fergeteg előtt, mely éppen úgy igyekezte felőrölni e várost, ahogyan a hófehér kezek a lángok közül kimentett utánpótlást.

Az ibolya szemek követték a kapukat őrző tanítványok mozdulatait, mintha azok dönthetnének az idebent rekedtek sorsa felől - és talán azok is döntöttek, ahogyan az egyik szárny kitárult. Kitárult? Inkább csak kinyílt, nem messze távolodott el a másik szárnytól, mintha kilesni akartak volna rajta, megállapítani a kert mellett kibontakozott ütközet előrehaladtát, hogy azután a deszkák újfent helyükre kerüljenek, s eldőlhessen, maradnak-e avagy távoznak innen, s feladják a mágiával átszőtt falak védelmét. A leány látta a mester tanítványait, a készenlét félreismerhetetlen jeleit, ahogyan azt is, hogyan formálódik át valami mássá, hogyan nyílik tovább a kapu, hogy beeressze a célba ért menekülőket. Nem hallott semmit, a lélegzete is elakadt, s talán fel sem fogta egészen, mit is lát. Nem addig, míg a vészterhes várakozásnak vége szakadt, és ő késleltethetetlenül szembesült önnön kimerültségével... Hogy az idegei adják-e majd fel előbb avagy az ereje távozik testéből, nem értette. Nem érthette, csak azt tudta, hogy az egyik közeleg, beteljesül majd e kettő közül. A helyén maradt hát. Hagyta, hadd tegyék az ott lévő tanítványok, mit tenniük kell, hadd irányítsák a sebesülteket, vezessék el az épeket másfelé; vesztegelése azonban csupán látszólagos volt, megtévesztés, átverés a szemnek, s annál is inkább beszédes a léleknek, mely azon keresztül a világra tekinthetett. Mert hiszen a félárva leány immár sokadjára borzadt el ezen éj folyamán, sokadjára érzett fájdalmat szívében a fejek, orcák, karok, mozdulatok felfogásával, melyek mind-mind áldozatokhoz tartoztak. A megromlott világ lakosaihoz, kiknek félelme, rettegése feledtette Laryss-szal, hogy talán ők maguk is hozzájárulhattak annak szörnyűségéhez. Csak szenvedésüket látta, s gyógyítóként - önmagaként - bármit megtett volna azért, hogy ne kelljen többé ilyen arcokat szemlélnie.

Végtelenül jószívű. Ezt is tudták róla odahaza, ez is hozzátartozott csendesen számon tartott erényeihez. Érzéseket látott, lelkeket a testek helyett, s talán ezáltal lehetett képes elfogadni. Talán ez volt szükséges ahhoz, hogy jó gyógyítója, jó segítője legyék bárkinek, bárminek, ha útjuk keresztezi egymást. S egyúttal, éppen ez tette képessé arra is, hogy az arcok helyett -, melyek oly-hasonlóak voltak szeretteiéhez - gyűlöletet lásson, megvetést, erőszakot, ártalmat. Borzalmat. Pusztítást... Talán ez tette képessé annyira bízni, s annyira rettegni, egyaránt.

Hagyta őket, s mintha még mindig veszélytől tartana, meredt a bejárat felé. Észrevétlen maradt előtte Kalaran érkezte, Rubins hirtelen távozása is, ám talán, ha nem így történt volna, sem tett avagy érzett volna másképpen, midőn az idős mágus hozzá fordult. Megviselt külleme sajnálatot ébresztett benne, ám miután elért hozzá a kérdés, már csak a kétségbeesés maradt meg számára, mely sötét felhőként termett körülötte, s fogadta önmagába, hogy ne is eressze többé. Nem lelt szavakat - pontosabban nem tudta, melyeket lelje meg, s melyeket adja a kérdező tudtára, ám nem volt ideje gondolkodni. Nem volt ideje töprengeni, mit tegyen, s talán magát is meglepte vele, hogy - ki tudja, miért, de - egyáltalán felmerült benne az igazság közlésének lehetősége. Azé az igazságé, melynek puszta felidézése is rémesen összerándította bensőjét. Hiszen tudta, mire - kikre - gondolt a mágusmester, s tudta azt is, titoktartás köti, mely Valturaan életét mentheti meg. Azonban éppen ez a titoktartás kerülhet most Nienna életébe - bármennyire is úgy tűnt, az idegen nem akarja megölni őt. Kétségei csak növekedtek, ahogyan minduntalan félretolta útjából a követelőző, erőszakosan vagdalózó gondolatokat. Gyorsan felelt, igyekezvén rövidre fogni a jelentést, amelyet kértek tőle, s noha minden megmaradt erejét összeszedve próbálta elrejteni mélységes félelmét, haragját és aggodalmát; azok úgy ütöttek át szedett-vedett határozottság-álarcán, mintha jégkarom-csúcsi festékek volnának, melyek fátylat értek, s nem többet. Nem falakat, mik a legnehezebb kőtömb ellenében sem remegnének meg.

- Egy sötételf hatolt be a templomba valahogyan. Elvitte Nie-t, túszul ejtette, hogy szabadon engedjük. - kezdte, s ujjaival önmagán igyekezte demonstrálni a látottakat - Hatalmas, sarló alakú sebhely volt az arcán, a szeme fekete. Nem tudom, mit akart... - mondta, s ahogyan szavai nyomán újraélte a történteket, minden további ismertetőjegy belé szakadt.

Borzasztóan félt. Félte az idegen sárkányt, félte erejét, modorát, minden szavát. Minden tettét. Mintha sohasem léteztek volna fajtájának azon tagjai, kik ellenkező érzéseket okoztak volna számára. Mintha sohasem kérte volna egy égi ragadozó holtig tartó hűségét, társaságát, és szívét. Mintha Kra'h Lur Dazulax olyan arc volna, kihez nem tartozik szenvedés, bánat, avagy riadalom - csupán romlott szándékok, sötét gondolatok, s esztelen öldöklés ígérete. Képtelen volt arra gondolni, mennyire sebezte meg a tőr, melyet az ifjú Val-nak adott; mennyire sérülhettek lábában a szövetek. Hogy vajon félhetett-e övéitől, félhetett-e a templom falai közt csapdába esvén. A leány, ha most ránézhetett volna, nem látott volna semmit a mindent szétzúzni készülő, végtelen iszonyaton kívül.

- A jegyesemet küldtem utánuk, talán nem veszti el a nyomukat. - folytatta, hisz' nem hagyhatta, hogy lelke a mélybe húzza - Jó tanára volt.

Igen.

Shuga Melfyomer...

Még ha nem is nyomkövetésre tanította... Az ifjú azt mondta, látta őt. S ha valahogy értesíthetnék, ha elérhetnék, akkor Nie is visszatérhetne hozzájuk. Az nem lehet, hogy rajta, s Kilime fián együtt tegyen túl az az ismeretlen... Nem. De ezt sem mondhatta el. Nem merte, ahogyan a hófehér ifjút sem hívhatta már semmilyen néven. Nem állt ajkára, nem azóta, hogy a sárkány figyelmeztette őt a mágusra - még akkor sem, ha Rubins viselkedése nem árulkodott ártó szándékról. Az ibolya szemek mégsem őt keresték - az idős mágus tekintetében kutattak, mintha félnék a válaszát, s nem azért, mert elhallgatta az igazat - azért, mert hagyta, hogy bajtársai - családja - élete veszélybe kerüljön. A felelősségteljes, határozott gyógyító tartása azonban nem tört meg egészen. Tudta, semmiképpen sem kérhet, s remélhet segítséget a mágusmestertől.

Bizony, nem volt jó hír.

Semmilyen szempontból nem volt, ugyanis nem csupán egy feladatokra, felelősség-vállalásra alkalmas gyógyítót vettek el a templomtól. Nem csak egy bajtársat Kalaran tanítványaitól, s nem csak egy testvérként szeretett, családtagnak számító személyt az Ibolyaszeműtől. S éppen ez volt az... Nie megkaparintása. A sötételfnek hitt idegen sárkány rejtélyes behatolása, és még annál is rejtélyesebb indíttatásai tették súlyosabbá, veszélyesebbé a helyzetüket. Mindenkiét. Ha nem az ametiszt-szín ragadozó, Dazulax, úgy hát mások végezhetnek velük, kik az ő útján járva felfedezhetik a rést a mágikus védelmen; ennyi varázstalan és sérült pedig mindössze sötételfek ellen sem sokáig tartana ki, tekintve, hogy az őket ápolók erejük végét járták már, s a kaputól az oltárhoz elszűrődő, valamint az odakintről érkező hangok megingathatatlan biztossággal adták Laryss tudtára, hogy az idejük véges. Talán végesebb, mint hitték.

A fényes, aggodalmas szemek mégis némi rendezettségnek álcázott megnyugvást tükröztek vissza, midőn a gyógyító, lebukásuk elkerülésének rendkívül téves hitébe ringatván magát, arra kényszerítette tagjait, érzékeit, s elméjét, hogy egyéb dolgokra is koncentráljanak. Oly dolgokra, amelyek éppúgy figyelmet igényeltek, s csakugyan fontosak voltak - mit például az állapot, amelyben a mágusmester a főhajóba érkezett. Amyas leánya látta küzdelmének nyomait, s a neki szánt kérdés hallatán menten le is nézett az idős varázsló karjára néhány pillanatig. Még ő kérdezte, hogy bírja idebent, ha odakint ez - bármi is legyen -, s még rosszabb várja az élőt? A gyógyító, Artanis tanítványa mégsem akart hazudni, másodjára már nem. Körül sem kellett néznie, hogy minden szegletében ismerje és tudja a Főnix-templomban uralkodó felállás lényegét, mely bizonyára Kalaran számára is nyilvánvaló volt... hiszen annak kellett lennie. Mégis válaszolt, őszintén, s nem kérdőjelezvén meg, miért érezte szükségét társasága az ő véleményének.

- Nem eléggé. - felelte hát, miközben újra megkereste a tekintetet - És attól tartok, a többiek is erejük végén járnak. Nem bírjuk már sokáig.

Vallomása sokkal inkább helyzetjelentésnek hangzott, olyasfélének, amelyet odahaza, a Csúcson vártak tőle; jóllehet, Laryss erősebb érzelmei afelől biztosították a hallgatót, hogy szavai cseppet sem tárgyilagosságról, sokkal inkább mások iránti törődéséről, s józan eszéről, megőrizni kívánt hidegvéréről árulkodnak. Hiszen rengeteg élet forgott kockán, melyekért olykor idebent is harc folyt; közvetlenebb s fegyvertelen ugyan, ámde éppolyan lényeges, mint Kalaran küzdelme, melyről Valturaan tájékoztatta őt. Mint a tanítványok küzdelme a bejárat előtt, kik közül az életben maradtak az ajtók mögé menekültek az ibolya szemek számára láthatatlan, bár hallható túlerő elől. Az lett volna hát csodával határos, ha az északi leány fejében nem fordult volna meg, aminek meg kellett: hogy mentse azt, aki másokat ment. Rövid beszámolója véget ért ugyan, ő azonban nem adta át helyét az érkezett tanítványnak; nem addig, míg minden tőle telhetőt a templomnak nem szolgáltatott.

- Nem tudom, mi történt, de ha tehetek valamit a Mesterért, megteszem. - utalt társasága állapotára, s többek között a különös sérülésre, mely sokkal inkább tűnt számára valamiféle átok maradványának.

Nem várta meg az oltár mögött felbukkanó Rubins esetleges cselekedeteit, pedig érezte kimerültségét, s ereje végét. Nem várta meg, hogy más siessen a mágus segítségére, valaki olyan, aki talán nála tapasztaltabb is lehet, kipihentebb, gyakorlottabb. Nem tudta volna még csak megbecsülni sem, mennyi mágiára lenne szükség Kalaran meggyógyításához, ámde remélnie kellett, hogy a többi tanítvánnyal együtt talán elegendő lesz. Remélnie kellett, hogy a menekülők védelme és reménysége - elvégre nem akárki vette volna fel a kesztyűt egy ősivel szemben - képes lesz továbbra is ellátni feladatát, bárhol is legyenek majd. Laryss ezelőtt is érezte már a távozás szükségességét, a templom kapujának robaja pedig csak megerősítette őt sejtése helyességében.

Ahogyan a váratlan érkező szava is.

Az ifjú különös nősténye ismerte már a hozzájuk lépő félelfet Agare sivatagából, csaknem egy évvel ezelőttről, amikor Shuga Melfyomer őrá bízta a karaván gyógyítójának megtisztelő, ámbár borzalmasan idegtépő feladatát. Vagy... inkább a körülmények voltak idegtépőek? Azt már meg sem kérdezte volna, mégis miért gondolta, hogy két fehér elf - még akkor is, ha róluk van szó - teljesen össze van nőve, s egyszerre csak egy helyen lehetnek. Nem volt helye semmiféle haszontalan gondolatnak, sem időhúzásnak, így hát Jeremy Talbot is éppoly rövid válaszokat kapott, mint Kalaran mester, kinek a beleegyezésére, s annak esetén útmutatására is várt mindeközben. Szándékáról nem tett le még ekkor sem, sőt, a jövevény hangja nyomán csupán egyre biztosabbá vált azt, s a fontosságát illetően.

- A párommal utaztam ide... megpihenni, és beszélni a régi emlékeinkről. - mondta halkan és többé-kevésbé határozottan, úgy, ahogyan eddig is beszélt, bár némiképp gondolkodnia kellett a "megpihenni" szó megfelelésén - Nem ezekről. - utalt az őket körülvevő ostromra, s Orod Opelë szörnyűséges sorsára keserűen.

Még most sem engedett tartásából, bár fájdalma és félelme az ifjú tolvaj előtt sem maradt titokban. Buzgón sugározták magukból az ibolya szemek, s egyre inkább, ahogyan Laryss előre haladt válaszának elméjében kiterített, sietve összetákolt vázlata mentén. Nem vesztegethette idejét, s ha túl kellett, legyen rajta, hát hajlandó volt újfent szóba hozni a Súlytalan Szavú hátborzongató esetét. Hajlandó volt kihagyni a lényeget, s vállalta mindazon lelki terheket, mik ezzel jártak - megint. Ha tehette volna, felkiált, s kijavítja magát, mindent elárul, hogy mentse Nie-t, s mentse tán a többieket is; mégsem tette. Nem tehette, s nem tehettek volna semmit ők sem, hiába tudták volna az igazat. Hiába rémültek volna halálra, avagy vonták volna kétségbe a számára némán szavazott bizalmat; hiába éreztek volna akármit, ha azzal felfordulást szítottak volna, amikor a legkevésbé lett volna szükség reá. Hallgatva beszélt hát a leány, megkötött kézzel, s megkötött nyelvvel; láthatatlanul szenvedvén. Más sebekből vérezvén.

- Ugyanezt én is kérdezhetném. - tette hozzá gyorsan, bár tévednie kellett: maga is érezte, cseppet sem tűnt könnyűnek számára, hogy megismételje magát az Égboltszemű ügyét illetően, s ez a hangjában, szűkszavúságában is megmutatkozott - Nie... ő is itt volt, de elhurcolták.

Ennyi tellett tőle, nem több. Nem volt képes arra sem, mit nem sokkal ezelőtt tán sikerre vitt, s pillantásával igyekezte környezete tudtára adni: nem szabad most azzal foglalkozniuk, amit nem képesek megoldani, hiszen idejük egyre fogy, ráadásul megannyi élet függ tőlük és döntéseiktől, nem csupán egy. Nem, nem csak egy, még ha az az egy elég fontosnak is tűnt Lar számára ahhoz, hogy korábbi cselekedeteit megnehezítse. De mégis, hogyan dönthetett volna helyesen, ha Nie-t vagy a templomot választhatta csupán, s a kettőt egyszerre nem? Ha nem volt képes felülkerekedni az idegen sárkányon, s elérni, hogy őt válassza, őt vigye el, s váltsa ki magát vele fogságából... Ám ha mégis ez történt volna, a hatalmasabb veszélyt senki feje fölül nem lett volna képes eltörölni. A falakat és a tetőt akkor is támadás alá vették volna, így tehát az is mindegy, ki marad; s a leány jól tudta azt is, hogy egy másik okból is. 

Valturaan elment volna, bármelyikük végzi az ismeretlen mellett.

Az Orowennë-leány szíve egyre nehezebbé vált. Mégis tovább folytatta, töretlen kitartással. Nem volt szabad feladnia, sem érzései, sem helyzetük súlyossága okán. Immáron azonban mindkettejükhöz szólt.

- Igen. A templom már nem biztonságos. - mondta - Talán valóban jobb lenne, ha elmennénk, amíg még lehet.

Véleményét a mogyoró-hajú tanítványnak ideje sem lett volna osztani, ahogyan a sort rendezte, mely Fela elé járult gyógyfüvek reményében. Hogy Laryss pillanatnyi távolléte hogyan vetette vissza a munkát, azt sem tudta volna megmondani, ahogyan arról is csak ötletei lehettek, mit beszélhetnek a mesterrel. Ha voltak egyáltalán, elvégre nehéz dolga volt - egy sérülés láttán úgy dönteni, hogy "halasztható", s a beteget elküldeni, semmiféle esetben sem könnyű munka, és talán ezért is sietett el onnan, amint megtehette. Sietett, hogy megnézze, hogyan boldogul a déli gyógyfüves, aki jó ideje szállította szerzeményeit a falakon belülre. Noha ő maga bizonyára kevésbé értett a növények hatásaihoz, hiszen megannyi mást is tanulnia kellett; nem volt oly képzetlen az itt honos fajok terén, mint az Ibolyaszemű. 

- Van még három erős vérzés, egy törés, és nyílt sebek. - mondta, ahogyan ezelőtt még néhányszor, de nem fordult meg, s nem ment vissza a helyére.

Úgy vélte, a sor rendezettsége talán kitart addig, amíg ő besegít. Nem tudhatta, min dolgozik Laryss, s nem rohant oda, hogy megkérdezze őt, hisz' hinnie kellett benne, hogy mindannyiukért tesz ő is, s azért beszél a mesterrel és az idegennel. Neki sem volt sok ideje, hamarosan vissza kell majd térnie az ellátásért jelentkezők rendezéséhez, ezt tudván pedig gyorsan magához vette a legközelebb eső mozsarat, s úgy fordult vissza az ében bőrű nőhöz. Szeme a szétválogatott kupacokon függött, s a törő is keze ügyében volt, hogy azonnal cselekedhessen, amint megkapja a választ. Mi tagadás, Fela mellett feszélyezetlenül érezte magát, legalábbis nem megrökönyödötten és dühödten, mint ahogyan akkor, midőn az ifjú sárkány elemelte lábát a talajtól. A fehér elfhez való viszonyulását még nem döntötte el egészen, s talán ezért is tartott tőle távolságot. Nem fért a fejébe, hogyan elegyedhetett egyáltalán szóba olyan erőszakos, baljóslatú alakokkal, mint Drest Aluviel; ahogyan az sem, mégis milyen keretek között lehetett volna elfogadható az a viselkedés. Ha mindenki összedolgozott, s képes volt uralkodni magán, úgy joggal várhatta volna el, hogy ne veszítse el a fejét még egy túlságosan nagyra nőtt északi sem... és ha már itt tartott, neki magának is koncentrálnia kellett. Nem volt helye sem elmúlt dolgok miatti felháborodásnak, sem pedig az előttük egyre csak növekvő sor okozta feszültségnek.

A válasz óvatos volt, halk, mintha kimondója nem akarta volna, hogy észrevegyék. Mintha egyáltalán megszólalni sem akart volna, azok után, hogy azt hitte, a problémakör egyelőre lezárásra került, és neki nem kell többé hazudnia -, sem félig, sem pedig egészen - azzal kapcsolatban, ami valójában történt. De talán feltételezett bűne ezúttal megbocsátható volt, elvégre tényleg nem tudhatta, kivel állt szemben nem is olyan régen, hogy kinek kötötte orrára súlyos gondokat okozó helyzetüket, annak reményében, hogy önmaguk feladásával kiválthatják a fogságba esett Nie-t. Mindhiába. Az ismeretlent éppen olyan titokzatosság kísérte elmenetelekor, mint amellyel a temérdek mágián keresztüljutva a menekültek közé hatolt, a gyógyító szavait pedig fájdalom, és aggodalom lengte körbe. Az ibolya szemek tanácstalanul, kétségbeesetten igyekezték meglelni az imént elvesztett tartást, tulajdonosuk pedig nem tehetett mást, mint hogy hangtalanul figyelte Kalaran mestert, és a sivatagban megismert félelfet.

Az északi leány hangtalanul bólintva vette tudomásul, hogy segítségére nincs szüksége a templom Mesterének. 

Nincs? Nos, lett volna, ezt bárki láthatta, azonban Laryss megértette, s elfogadta Kalaran döntését, ahogyan kitartásában, erejében, önmegítélésében is bíznia kellett, akárcsak tanítványaiéban, kik most is szakadatlanul végezték a dolgukat. Ki sérülteket ápolt, ki számukra állt sorba az ellátásukhoz szükséges gyógyfüvekért, ki pedig a hatalmas ajtót őrizte, amely mögül egyre több veszedelmet sejtető hang jutott el a kiképzőmester gyermekéhez is. Őket sem szívesen hagyta magukra, s függesztette fel járőrözését, amikor Nie-nek nyoma veszett az oszlopok, kifeszített vásznak között; így hát nem okozott volna meglepetést annak, aki tudta ezt, ha az Ibolyaszemű pillantásában nyugtalanságot vél felfedezni. Senkit sem hagyott szívesen kezeletlenül. Kötelességszegésnek érezte, egyúttal pedig sokkal többnek is annál. Az élet védelmétől való szándékos elfordulásnak, amelynek azonban e fájdalommal, félelemmel, erőszakkal teli éjjelen megannyiszor meg kellett történnie, s Laryss okkal hihette, hogy nem csak általa.

És valóban. 

Áttörhetetlen védelem nem létezett. Nem létezhetett, még akkor sem, ha ennyi mágus, ennyiféle erővel próbálta oltalma alatt tartani a vastag falakat, melyek nem sokkal ezelőtt újabb csoport túlélőt fogadtak maguk közé. Olyan csoportot, melynek tagjai között most is megbújhatott egy-egy behatoló, ha Kalaran sejtései igazak, s e tény menten elborzasztotta a leányt. Ki tudja, hány ellenséges szerzet várja még a megfelelő pillanatot, hogy feladatát beteljesítse, bármi legyen is az? Mert maga a gyógyító sem hihette egészen, hogy a sebhelyes, a könnyűszavú egészen elkülönült saját fajtájától, s önmagának adott misszióinak járt a végére. Lehet, hogy csak egy utat taposott ki Enion, Filnoren seregeinek, s visszatérését türelmetlenül várták már. Jóllehet, azt nem értette, mi szükségük a Főnix-templom bevételére, hogy miért támadják ekkora vehemenciával, ha csupán sérülteket rejtegettek benne. Talán a mágusokkal akartak leszámolni ennyire? Kalaran iskolájával? Ez azt jelentette volna, hogy más itt élő varázslók már egytől egyig elbuktak volna odakint, a városban?

- Én is remélem. Itt lenne rájuk szükség. - válaszolta röviden, s már teljesen felhagyott ereje pazarlásával az általa elferdített hírek szóbeli következményeit illetően.

Hagyta, hogy érzései a maguk akarata szerint kavarogjanak bensőjében, s megelégedett a külsőségek, a látszat rendben tartásával. Értetlensége mégis átütött rajta, midőn meghallotta a mágusmester újabb válaszát. Hiszen nem értette... a Hajnal partjáig elég volna néhány ember, aki elvezeti az ide érkezetteket. Aki nem sérült, az vihetné a járni nem tudót, s itt bőven akadna még harcképes varázsló. Ha pedig csak akkor engedik útjukra a sebesülteket, amikor már kezelést kaptak, a gyógyítók is maradhatnának, s elég volna egy-két ahhoz értő tanoncot velük elküldeni. A jövőben ide betérőket pedig utánuk küldhetnék, valahogy ugyanígy. Bármit léphetnének, s kellett is volna lépniük a leány szerint. Úgy vélte, tehetetlenségük, bezártságuk csupán mindannyiuk vesztét okozza majd, noha egyelőre nem adott hangot aggodalmainak. Mérlegelnie kellett a bizalmat és a veszély nagyságát, mielőtt megteszi, s le kellett számolnia további gondolataival is. A felismeréssel, mely egyre inkább csontjaiba ivódott, s egyre félretolhatatlanabbul váltotta ki mélységes megbánását hazugságáért, Valturaan elküldéséért. Mert hiszen Jeremy nem lett volna képes felismerni a sárkányokat, s még kevésbé lett volna képes megvédeni tőlük a templomot. A Mester bizonyára a mágiára gondolt. Talán a félelf valahogyan képes volna ellenőrizni, ki ért hozzá, s ki műveli azt idegenül a tanoncokhoz képest, még ebben a láthatatlan-erők-erődjében is. Azonban ha megteszi, borzalmas veszélybe is kerülhet, s nem is kell, hogy égi ragadozóra leljen - éppen elég, ha mindenre elszánt, évszázadokon át edzett sötételf teszi lábát a főhajóba, s a felismerő élete menten kockán forog majd... és a fehér elf leány azt kívánta, bár visszatérne a jégszemű kedves; még akkor is, ha őt sem óvta volna semmi attól, ki ide bejuthat. 

Még akkor is, ha vele is könnyedén végezhetnének.

Sem Rubins furcsa viselkedése, sem pedig a Goran-ként emlegetett nem ragadhatta meg a gyógyító figyelmét, midőn szembesült vele, hogy aggodalmas gondolataival ezúttal sincs egyedül. Hogy a jövevény is látja azt, amit ő, sőt, még annál többet is, elvégre odakintről érkezett. A szavak súlyosak voltak, s ő újfent elborzadt, ám nem volt most szabad, hogy határozottsága, koncentrálása veszítsen erejéből. A pillanatok lehetővé tették, hogy a fehér elf kiszabaduljon sürgető gondolatai fogságából, s maga is szót emeljen, hogy ismertesse korábban megfogalmazódott véleményét.

S mialatt Laryss remélte, hogy kendőzetlen, szavaiba szőtt félelme elegendő lesz, és nem kell felfednie az igazságot; a Mogyoró-hajú már réges-rég feladatait végezte. Korábban határozott és gyors bólintás kíséretében a kupacokhoz sietett, majd rögvest a mozsárba helyezte a cickafarkot, s mialatt lázasan őrölte azt, visszagyalogolt a sor mentén, hogy ellenőrizze azt, s tovább állítsa egymás után a megfelelő kezeléseket. A környékét is körbejárta, kérdezett ezt-azt, s a kisebb sérülésekkel rendelkezőktől türelmet kért, noha bízott benne, hogy ők maguk is látják, s felfogják a helyzet súlyosságát. Mire visszaindult az asztalok felé, s a magára hagyott gyógyfüves felé, már majdnem készen volt, így aztán első léptei egyenesen az ében bőrű nőhöz vezették. Már korábban is feltűnt számára zaklatottsága, bár okát hiába kereste volna azok között, amelyek eszébe jutottak. Nem tudhatott az égő házról, a gyógyfüvest ért veszteségekről, így pedig másnak vélte az arcára, testtartására írtakat is. Hiszen a háború minden csatája ugyanolyan szörnyű, s számára sem épp könnyű arra gondolni, hogy mindössze néhány-tíz lépésnyire saját társai is fekszenek a halovány leplek alatt. Társak, akikkel együtt tanult, együtt gyakorolt. Akikkel mind-mind együtt élt. Akikre, mint idősebbekre, még fel is nézett talán. A temérdek szenvedő látványa sem fakasztott benne jobb érzéseket. Volt, ki mindenét elvesztette - nem, a legtöbben mindenüket elvesztették, nincstelenné váltak, hajléktalanná, árvává, özveggyé. Hát szörnyeteg volt az, ki nem rendült meg, ki nem senyvedt maga is az ostrom sötétségében. S szívtelen, lusta volt az, ki nem segített, nem fordította minden erejét arra, hogy tegyen.

- Tessék. - nyújtotta felé a mozsarat, de nem adta oda, s ha Fela nem kifogásolta a tartalma minőségét, úgy hát folytatta - Ha megmutatod, hogyan osszam szét, az jó lenne.

Ő is látta az aprócska tanácskozást, s annak megléte aggodalmat keltett benne. Tudni szerette volna, miről értekeznek, mégsem mozdult, hogy kiderítse azt. Jól látta, mekkora feladat szakadt a gyógyfüves nyakába, s nem látott senkit, kinek ideje lett volna segíteni a számára. Bíznia kellett hát saját megszerzett ismereteiben, s abban, hogy igyekezetét látván, talán majd mások is megjelennek, akik képesek némi munkát átvállalni a déli nőtől. Addig mégsem hagyhatta dolgozni, amíg össze nem esik.