Főnix templom - A templom belseje

Csaknem két éve nem volt már ilyen szabad.

Sőt, egyáltalán azt sem tudta, volt-e valaha is azelőtt ilyen szabad; s hogy miből is tevődött össze eme értékes szabadság valójában. Még mindig  nem, noha kóstolgatta már olykor-olykor egy ideje. Csak azt tudta volna összegyűjteni, s erővel-marokkal megragadni, milyen volt előtte a világ, s milyen volt neki benne élnie - neki, kinek, ha innen - Telar-ból - hazatér, ugyanúgy óvó-parancsoló szempárok fognak immáron kevésbé-csont-és-bőr alakjához tapadni, mint ahogyan ezeddig tették. Édesanyja, az eroniai Kilime 715 óta gyakorolt teljes hatalmat a Lanur-hegység közép-északnyugati részén fekvő Jégkarom-csúcs felett, melynek őrzőjévé a több, mint 11000 éves sárkányszellemet, a Griffkarmok Őrét, Frvaia-t tette meg; s kimondatlan tervei közé tartozott többek között az is, hogy mind az öt gyermekét e biztonságos, kissé talán túlméretezett fészekben nevelje tovább - csakhogy az évtizedek során bensőjében felhalmozódott túlbuzgó oltalmazás egyelőre mindössze töredékében távozhatott a fehér nőstény mellkasából. Elsőszülöttjei, az Ikrek, Shuga Melfyomer gyermekei hat évszázaddal mögöttük már jócskán kinőttek marasztalásának szemmel láthatatlan határmezsgyéiből, s amióta apjukat nem kellett Valturaan után eresztenie, azóta nem egyszer előfordult, hogy melléje szegődtek, s úgy, ahogyan eddig is; akkor tűntek elő ismét, amikor úgy akarták. Akkor is efféle helyzet állott elő, ha nemzőjüktől független utakon jártak, bár nem mintha másképp történt volna bármi is, midőn otthon tartózkodtak. E napig is jobban kívánták elszigetelődésüket még annál is, melyet fajtájuk megszokhatott, s igazán kevés kivételt képező érv létezett, mely kiránthatta őket általuk készített önkényes kalitkájukból. Kilime akarata, idősebb, s erősebb lévén, érvényesülhetett ugyan felettük, azonban ő nem ily' eszközökkel vélte legmegfelelőbbnek összeolvasztani azt, mi már régen széthullott.

Nem - a makulátlan hó színével bíró, átható tekintet már máshogyan szemlélt, s más által vezéreltetett. Fényességgel nyílt fel hamvaiból, akár erdőtűz után a sűrű sötétség alól kitörő hajtás, s oly magot ültetett el az egykoron volt rengeteg kellős közepén, melyből ő maga sem tudta, mi születik majd meg. E magvat pedig a néhai Sziklaféreg büszke nősténye legifjabb fiókája, Panu életével táplálta, kit különös neveltetésben részesített egy temperamentumos, családjától megfosztott hegyi törpe asszony, s egy fehér elf leány, az elveszett Orod Opelë egyik grifflovas-kiképzőmesterének gyermeke segítségével. Arra tanították, mire közöttük még soha senkit - elfogadni a népeket, egyenlőként tekinteni reájuk, s békében élni velük, egyetértésben. Szövetségben. Kilime és Frvaia törvényeket hoztak, s annak, ki fagyos, zord, mégis megannyi csodát rejtő otthonuk határain belülre kívánt lépni, élete árán is meg kellett, feleljék nekik.

A negyedik gyermek, Niveria azonban úgy festett, szikrányi hajlandóságot sem mutat apja, Därur elhagyására, nemhogy a szabályokat tisztelte volna. Megközelíteni is csaknem lehetetlennek ígérkezett, s még édesanyja is oly' keveset tudott második leánya sorsa felől, hogy talán meglelnie sem sikerült. Talán... ámde nem ez lett volna az első alkalom, mely során titoktartáson kapják, s történések, emlékek, szívek, akaratok útvesztőjén át Laryss Orowenne, az ötödik gyermek, Valturaan jegyese egyes pillanatokban esküdni mert volna reá, hogy legalább a barnaköpenyes megpróbált már szót érteni vele - főképpen azután, hogy a jégszemű ifjú 718-ban végül biztonságos helyre: anyja oltalmába került; temérdek aggodalomtól, s fájdalomtól megfosztván őket.

Akkor vette hát kezdetét az a csaknem-két-év, mely Valturaan rendelkezésére állott, hogy több-mint-nyolc-évnyi borzalmat, s iszonyatot helyére tegyék önmagában; lelket, szellemet, s testet igénylő, hatalmas feladat keretében. Oly teher volt ez, mellyel egyes-egyedül nem bírt volna el, s az Ibolyaszemű félt: a súlyos, baljósan csilingelő, egyre csak szoruló, s csavarodó fémláncok egy nem is olyan távoli napon egyszerűen összeroppantják majd az ifjú sárkányt. Hisz' ő maga is e sorsra ítéltetett volna, ha a nagyasszony nem karolja fel a Fehér Város pusztulásakor - a gyógyító leány is nagy árat fizetett azért, melyre 700-ban adta a fejét, s együtt fulladozott szörnyű kínoktól a négylábú kedvessel, olyan tengeren, melynek vizét gyorsabban, hevesebben pótolták, mint ahogyan apasztották. De Laryss már látta azt, mi mindkettejüket megmentheti; s előbb vonakodván, azután mohón kóstolt bele feltámadott, felfordult életébe, melyről sokáig maga sem hitte volna, mennyire áldásos hatást is hordoz magában. Ezért tett hát meg mindent, hogy az ifjú Jégkarom-csúcsra kerüljék; s ezért dolgozott a különös mágusteremtmény is, ki Három, s Mégis Egy, közös erővel pedig megfordították, mi Kilime által megfordíthatatlannak ítéltetett. Elérték, mi lehetetlennek tetszett, megvilágították azt, mi mulasztás, fájdalom, harag, bűntudat sötétjébe veszett, s ezzel visszaadták a száműzött, meghurcolt, magára hagyott fióka életét, melynek valóságos megmentése nehezebb, s hosszadalmasabb feladatnak tetszett annál, mint amilyen volt. Ellenállással, makacssággal, értetlenséggel, más-akarattal telt meg, mely előbb csupán még több kínt hozott, s azután érkezett csak el a feloldozás; egészen apránként, már-már gyötrő lassúsággal, azonban a haladás, a mozgás egyetlen apró, erőtlen szélfuvallata is táncra perdítette a gyógyító leány törött szárnyon repdeső szívét, mely sokáig nem lelt magának megnyugvást - akkor sem, amikor a jégszín szemek már hűvösen izzó, duzzadó életerőt hordoztak magukban.

Kegyelemért esdeklő lelke akkor talált magának megnyugvást, amikor Kilime is elégedett volt... amikor már a fehér nőstény ezernyi darabból összeforrott lelkében sem maradt egyetlen, egészen apró repedésnyi kétely, s félelem sem. Amikor Kilime végre kieresztette széltől is óvott fiát a hegyes csúcsok közül - mert már eleget pihent, eleget gyarapodott testben-lélekben-elmében ahhoz, hogy teljességhez közelítő bizonyossággal érezze: visszatér, amint feladata elvégeztetett. Visszatér, mert életben marad, s visszatér azért is, mert menedékre lelt; olyan helyre, ahová igazán tartozhat. Ahol nem szorítják elvárások, hazugságok közé; nem fojtják meg vágyait, s nem rabolják ki lelkét, nem tapossák el, mit érzett, érez, s érezni fog. Azt, hogy a leány az övé, s övé is lesz, amíg lélegezni képes, amíg hatalmas szíve újabbat és újabbat dobban. S talán még azután sem ereszti, hogy a Csupaszbőrű messze túléli őt. És Laryss-nak kedvére való volt e fogság, melyet sajátjára kapott viszonzásul - olyannyira kedvére való, hogy a 719. évben megesett, legkülönösebb, s legborzasztóbb távozása előtt számot adott az ifjúnak ígéretéről, s másodjára is jegyben járásra kötelezte, mintha azt mondta volna: Visszatérek. Várj rám, és azután majd együtt várunk tovább... És visszatért a leány, megannyi tapasztalattal gazdagodván - csaknem lelkesedéssel a jövő, az ismeretlen, a váratlan iránt -, mert tudta, próbára tette saját magát is, nem csak a jégszín tekintetűt, s e próbák azután gyarapodtak, mássá váltak, ők pedig elfogadták azokat, hogy segítsék épülésüket; noha a fehér sárkány sokkalta kevésbé változott könnyedén. Még több idő kellett, hogy lehiggadjék, hogy ne lásson mindenütt kihívó feleket, kik szótlanul lökik versenybe oly' dolgokért, melyeket talán alig tudott volna megfogalmazni. Hogy ne érezze fenyegetőnek a szokatlan kolónia tagjainak, és a mágusszerzetnek közelségét sem; hiszen közöttük senki az ég-világon nem óhajtotta bántani többé. Még Melfyomer Ikersárkányai sem, noha volt idő, amikor másképp vélekedtek... azonban az már tovatűnt, elmúlt, s lassacskán az is képlékennyé vált; jóllehet, talán még vontatottabb tempóban, mint az ifjú helytelen, kimerítő nézetei.

Így esett meg hát, hogy Valturaan még mindig nagyobb szabadságnak vélte látni azokat a napokat, amelyeken kimerészkedhetett a jeges, nyársalóan éles csúcsok közül, hogy saját és reájuk bízott cselekedeteiket ő és a gyógyító-tanonc is kissé önállóbban elvégezhessék - együtt. Laryss számára nem ez volt az első Telar-ban töltött alkalom, s noha minden erejével azon volt, hogy meggyőzze kedvesét saját biztonságáról, s arról, hogy a Vén Kujonban való legutóbbi tartózkodásakor sem történt semmi különös, főképp, hogy a két kék sárkány sohasem hagyta őt egyedül; a ragadozó mégis hajthatatlan volt. Szó sem eshetett róla, hogy afféle helyre vigye, sőt, egyáltalán semmiféle helyre nem vitte volna, ahol bárminemű hím-tekintet is az izmos, formás alakon, a rózsás ajkakon, s a különlegesen izzó, ibolya szemeken nyugodhat. Azt már nem... bár kénytelen volt elviselnie eme gondolatot, ha friss, a lanur-hegységitől jóval melegebb levegőt kívánt szívni, messze az óvó-vigyázó tekintetektől, hatalmas Kétlábú-tömegben, s mégis egyes-egyedül, a fehér elf lánnyal, ki ezévben már pontosan kilencvenkilencedik évét töltötte - ő pedig a negyvenegyediket. E jelentős különbségen már jó ideje nem töprengett, s nem tűrte azt sem, hogy másvalaki tegye meg helyette. Az ifjú tudta, ami a minap még hatalmas távolságnak tetszett, virradóra hamarost csökkenni kezd, s a jelenben mégsem az számított, csökken-e avagy növekszik. Egyedül az: érzik-e hogy létük-életük immáron egy, s ahogyan telik az idő, mind-mind jobban és jobban eggyé válik. Teljes egésszé, mely tökéletlen összeolvadtságában is összetörhetetlen, elpusztíthatatlan; bármi történjék is, bármekkora vihar támad lélekben, s másokéban. Az ő hatalmas, kifeszített, lágyan suhanó szárnyuk nem szaggattatik véres, fájdalmas cafatokra. 

Nem számít, ki, s mi próbálja tépni azt.

Egymás ideghúrjait azonban még most is gyakorta pedzegették. Bőven maradt még, min egymás között dolgozzanak, így aztán Laryss Orowennë meg sem lepődött, amikor leendő szálláshelyükről folyó apró vitájuk követte őket útjukon, s akkor sem hagyott alább, amikor már a hatalmas falakban, s az azokon belül fekvő építményekben kellett volna gyönyörködniük. Gyönyörködniük? Nos, az ifjút ezúttal sem nyűgözte le úgy semmiféle alkotás, mint ahogyan a tündeleányt, sőt, visszafogott összeszólalkozásaik hatására a ragadozó-fióka még mindig kissé mogorva hangulatban volt. Őt magát sem kerülte el az eltávozásukat beárnyékoló keserédesség, hisz' békét szeretett volna, nyugalmat, s amikor ezt jelezni próbálván, lefejtette az ifjú válláról a köpenyt, s megadóan beléje karolt; Valturaan végre-valahára észrevette magát. Igen, így van. Belátta tettének hozadékát, s a leányhoz simult, miután elüldözte feszültségét izmaiból, testtartásából. Engedte, hogy elérjék hozzá a magasan járó Nap megvetett-melege, s némiképpen felolvassza mozdulatainak, lelkének jegességét; azután pedig, mintha ezidáig is a míves kúton töprengett volna, a gyógyító-tanonc selymes, puha hajjal keretezett, hegyes füléhez közelítette ajkait, s csendesen megszólalt - mintha a szavakat kizárólag az Ibolyaszeműnek szánta volna ajéndékba.

- Nézzenek oda. - kezdte - mintha még sohasem látta volna -, mialatt lassacskán, szelíd léptekkel elhaladtak a különös szökőkút mellett; s hanghordozása játékos sértettségtől volt terhes - Mit képzelnek magukról ezek? Hol a "fehér"?

A tünde-leánynak beletelt néhány pillanatba, mire felzárkózott az ifjú gondolataihoz, s megváltozott, megenyhült kedélyéhez. Mellkasát könnyedség járta át, s hagyta a sárkánynak, hadd tréfálkozzék - kissé talán jogosan is tévén azt, hiszen mindössze három színt vélt felfedezni az emberi művészet vízköpő-szüleményein: kéket, aranyat, s vöröset; mintha Eronia népe, s a csakugyan-rejtett Jégkarom-csúcs kolóniája nem is létezett volna az alkotó számára. Laryss csendesen felnevetett, a jégszemű ifjú pedig felbátorodott ezen, s folytatta, továbbra is megrendezett, ál-morcossággal hangjában, s halovány, hószínű orcáján.

- Szégyen-gyalázat. - mondotta - Felháborodásom határtalan.

- Majd otthon, a lakrészünk előtt, vagy a télikertben lesznek fehérek. - csatlakozott a leány a sárkány játékához, s úgy tett, mintha csitítani-engesztelni próbálná a négylábú kedvest - Rólad mintázom őket. Így megfelel?

Eközben testének minden porcikáját elárasztotta a forró szeretet, s hamarost azon kapta magát, hogy alakítása ellenére, gyakorlatban megedzett, erős keze a másikét keresi-kutatja - azt a kissé nagyobb tenyeret, mely övéhez hasonlóan, oly’ sok idő után végre maga is megerősödött. Laryss összekulcsolta ujjait a legkevésbé sem tiltakozó teremtményével, s egymás érintésétől felelevenedvén, maguk mögött hagyták a még mindig társalgásuk középpontját képező, csobogástól, s hullámzástól hangulatos híres telari szökőkutat, melyet most először láttak közösen.

- Ha te csinálod, akkor rosszabb lesz, mint ez... - tiltakozott nagylelkű ajánlata ellen Valturaan, mire a gyógyító csak fújt egyet.

- Ha Zan csinálja, akkor nem lesz fejed... - vágott vissza, s a Csupaszbőrű-alakban rejtező érezte, hogy játéka igazán viszonzásra talált - Ezt szeretnéd inkább?

Megvonta a vállát - akárha Kétlábú lett volna. Akkortájt tanulta az efféle gesztusokat, s mozdulatokat, amikor csaknem hetente, s egy héten több alkalommal is a Fehér Város közelségébe repült a Lanur-hegység északi vonulatain át, hol semmiféle Hártyabőrű nem vetette már meg lábát. Azóta megannyi alkalma nyílott gyakorolni, s olykor azon kapta magát, hogy szóhasználata is megváltozik, mintha elméje nem emlékezne már, ki is volt, mi is volt, s csak abba kapaszkodott: mivé lett, noha maga sem tudta volna megmondani.

- Ha Shuga csinálja, akkor sem lesz. - válaszolta, mintha csak azt mondta volna: "nekem egészen mindegy", s tovább vezette a leányt egy darabon.

Élelemmel akarta ellátni őt, gondolatai pedig szándéka kivitelezésének legjobb módját való megkeresése körül örvénylettek. Nem kívánta újfent megismételni magát a Vén Kujon kapcsán - egyszerűen nem tűrte volna meg elméjében még az esélyt sem, hogy Laryss-nak baja eshet, s ugyan nem űzte már lelkét kimerültség, menekülés, és nyomozás észvesztő terhe, így pedig éberebben aludt, s az sem esett volna nehezére, ha virrasztania kellett volna a leány felett, hogy megvédhesse; mégsem kívánt kockáztatni. Rövid élete során éppen elégszer tapasztalta már, hány, s hányféle nálánál erősebb, gyakorlottabb szerzet járta Lanuria vidékét; és bár nem volt már oly’ könnyen földbe-taposható, mint két évvel ezelőtt, azt sem éppen lehetett volna állítani róla, hogy kihívást jelentett volna esetleges ellenfeleinek. Egyedül leleményessége izzasztotta meg időnként edzőit, melyre Kilime, s Laryss is igazán büszkék voltak, azonban a furfang, az észjárás sajnos nem minden, ahogyan önmagában maga az erő sem az. A Kujon tehát utolsó lehetőségként sem szerepelt a jégszemű ifjú íratlan listáján. Egyenest arra adta fejét, hogy a legbiztonságosabb környéket mérje fel előbb, miután azt megnevezte - s a korábban látottak alapján talán a Főnix templom körüli utcákat mondta volna, ha netalán kérdezik. De Laryss nem kérdezte őt… s Valturaan nem is óhajtotta tudtára adni tervét, amíg még nyugalmasan sétálhattak.

Az Ibolyaszemű ezzel szemben néhány lépés után megosztotta vele azt, merre eddig ki nem mondott gondolatai vezették. Szelídségre cserélte a csendes-jókedvet, s igyekezett némi komolyságot is szavaiba csempészni. Sohasem hagyta abba az ifjú tanítását, s egyszer azt kérte tőle, ő se tegyék így vele szemben. Akkor sem akarta volna másképp, akkor sem dolgozott volna kevesebbet a jegyesével, ha ugyanazon fajba tartoztak volna. Szentül hitte, hogy egy tőle eléggé különböző fehér elf, s egy kellően elfogadó sárkány között nem tátongott akkora szakadék, hogy hidat ne lehetne építeni föléje.

- Ne mondj ilyet, Val. - kérte , s hagyta, hogy vezessék - Nagyon szépen dolgozna, csak neked is szépen kellene megkérned őt.

Így hívta most, s ahányszor megszólította, az ifjú szíve hangosan dobbant egyet. A leány hangján különös erővel csengett az az egyetlen szó, s akármilyen megnevezéssel illette volna, Valturaan eltűrte volna… szerette volna - mert végre megértette; megértette, hogy első látásra kellemetlen, s olykor idegesítő dolgok mögött is rendkívül sokszor gondoskodás, és mérhetetlen szeretet lakozik. Ezért hagyta, hogy testvéröccse úgy nevezze, ahogyan Niveria nem tehette volna, ha nem akarta volna, hogy az ifjú haragudjék rá. Panu megannyiszor gömbölyödött melléje, amikor már jobban érezte magát - s akkor is, amikor még nem volt túl a nehezén -, s ahogyan Laryss-tól eltanulta, minden egyes alkalommal illendően elköszönt tőle éjszakára, ha nem merítette ki teljesen saját taníttatása, edzése, s a lassú, ám energia-igényes fejlődés.

„Jó éjt, Vali.”

E mondat, miután felégethetetlen, elpusztíthatatlan tanyát vert zárt kapuitól megszabadított szívében, csaknem folyvást arra emlékeztette, amikor először hallotta ugyanezt Nienna nan E’Leinor-Syllen-től Olassië erdejének közelében. Arra is emlékezett, ahogyan ott állott, az elhagyatott farmház konyhájában, magára maradván azzal a három szóval, s azon gondolkodott, mégis hogyan vetemedhetett arra az Égboltszemű, hogy őt becézgesse. Ha azok a történések a közelmúltban estek volna meg vele, úgy tetszett az ifjúnak, titkon inkább örült volna a törődésnek, noha nem mutatta volna előtte egyetlen másodpercre sem. Talán nem… nem úgy, ahogyan félelmét, s könnyeit tette eléje a nőstényelf térdeit ölelvén védelemért. S talán… talán újra megtette volna, újra menedéket keresett volna nála, ha elhatalmasodik rajta a szörnyűséges káosz, a süvítő-ártó, erős szél, s Laryss elvesztése által keltett borzasztó félelem.

Ekkor azonban, amint a lelkét-szívét-mellkasát szorító érzés emléke számítón feléje kúszott a sötétségből, az ifjú felismerte az emlékeket megfertőző rosszat, s igyekezett azt a leány kézfejének simításával szándékosan eltávolítani magától. A művelet biztossága érdekében pedig visszakanyarodott a szórakozás útjára - még egyszer, utoljára, mielőtt valóban foglalkozni kezdene az elf leány, s a maga ebédjével.

- Nincs szükségem szökőkútra ahhoz, hogy értékeljenek. - közölte, s nem érdekelte, hányan mennek el mellettük; hányan fogják hallani a következő kijelentését - Felbecsülhetetlen vagyok, és ezt mindenki tudja.

Nem. Teljességgel hidegen hagyták a zajos-szagos kétlábúak, s hagyta, hadd ússzanak tova különös árjukkal egyetemben, akármerre is mentek. Ő pedig vezette a leányt, vezette a templom tornya felé, mely a házak teteje fölé magasodván jelezte haladási irányukat. Vezette, hisz’ emlékezete kevésszer csapta be őt, s mérget mert volna venni reá, hogy valakinek avagy valaminek köszönhetően korábban már tudomására jutott egy arra található kisebb fogadó. Nem, ha volt is nagyobb, azt nem választotta volna… Csupaszbőrűekből is megártott a sok, s főképpen azokból, kik nem voltak képesek viselkedni ( - gondolta az, ki  gyakorta maga sem tudott - ); azt pedig nem akarta, hogy bárki vagy bármi is foltot hagyjon ottlétük puha, simogató kelméjén.

- Felbecsülhetetlenül bosszantó. - hangzott fel a ravasz válasz, csakhogy a leány, szavainak csípős dallamával szemben mindeközben viszonozta a hímsárkány hüvelykjének mozgását, s ahogyan jobban megszorította az erős kezet, érezte, ahogyan a jobbján hordott gyűrű puha, hószínű bőrükbe nyomódik.

Valturaan nem sokat várt reá. Felkanyarította magára korábban levetett köpenyét, melyet még belépésekor az ajtó mellett álló ülő-alkalmatosság karfájára terített, s csuklyáját a szemébe húzván, elrejtvén alá lófarokba fogott, hosszúra nőtt, immáron ülepe alá érő fehér haját; átlépte aznapra foglalt, apró, ám a leány benne terjengő illatától otthonos szobájuk küszöbét, s nem nézett hátra többé.

Laryss Orowennë maga is így cselekedett. Felöltözött, háta közepén végigfutó sietős-kusza-hajfonatot készített, melyet ibolyaszín szalagjával kötött össze; s az ifjú másik pár ujjatlan bőrkesztyűjét is felhúzta, hiszen, noha csupán sétálni indultak, hogy háborgó kedélyeiket nyugtassák, sohasem tudhatta, miféle veszélyeket vonz magába a város éjjelente. A gyertyafényben ezüstösen csillanó gyűrű már a nyakában pihent, a kard-medál mellett, melyeket egyetlen mozdulattal ruházata alá rejtett, majd pedig maga is felvette köpenyét, s kardját is az oldalára csatolta, a sárkányhoz  hasonlóan, ki maga is övébe helyezte fegyvereit. Elfújta az aprócska, utolsóként lobogó lángot, majd pedig betette az ajtót, s kulccsal, végül varázslattal zárta azt. Az ifjú csendesen, szótlanul várta őt a fal mentén állván, s nem nézett reá most sem. Nem nézett reá azóta, hogy apja, Amyas, az egykori kiképzőmester, s nem sejtett holléte szóba került; a leány pedig tudta, miért nem teszi. Az ifjú sárkány saját felelősségének tekintette, hogy elszakította tőle az Ibolyaszeműt, így aztán nem volt maradása az ágyban sem tovább, miután beszélgetésük fonala az életüket veszélyeztető, mégis hiányolt személy körül gabalyodott össze végérvényesen. A gyógyító leány értette őt, s maga is nehézséggel mellkasában lélegzett azután, ám nem hagyta volna, hogy a fehér sárkány egymaga induljék útjára az éjszakában. Ő is elkészült tehát, s némán búcsúzott a pihenéstől, noha nem bánta váratlan elválásukat. Nem bánta, ha nem találkozhatott álmával a hószín teremtmény puha-bőrű-alakjának karjai között.

Csendesen indultak el egymás mellett a félhomályba burkolózott, izzadság-, étel-, s fa-illatú folyosón, azután jobbra kanyarodtak, s lesiettek a lépcsőn; majd pedig, azt sem nézvén, ki tartózkodik körülöttük, egymást követve kiléptek a hűvös, éj-lepte, kővel kirakott utcára, s akkor sem tekintettek egymásra. Éppoly csend vonta körbe őket a külvilágból érkezvén is, mint amely egymás között reájuk telepedett, s ugyan az első percekben ennek nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget, álláspontjuk nemsoká gyökerestől megváltozni látszott. Alig tettek néhány lépést, az ifjú fehér sárkány, minden fájdalmát, keserűségét, lélek-marcangolását elfeledvén az elf leány keze után nyúlt, s néhány pillanatra magához vonta őt sötéten lengő köpenyük takarásában. Megszorította a gyógyítót, s félrevonta, az épületek eresze alá, míg a csillagokkal pettyezett, éji eget kémlelte. Laryss nem tudta, mit érezhetett a ragadozó, ám ismerte már annyira, hogy sejtse: inkább rosszat, mintsem jót. Habozás nélkül, lélegzet-visszafolytván hajtotta fejét a kétlábú-teremtmény mellkasára, s orcájával beléje fúrt, hogy közelebb legyék az egyre gyorsabban, s gyorsabban dobogó szívhez. Az övé is hevesebben vert, noha nem kedvese közelségétől - ezúttal nem. Valturaan csendessége, s felfelé irányuló tekintete aggodalmat ébresztett benne, ahogyan megpróbálta kitalálni, merre nézhet, s mit kémlelhet a Hold fényénél. 

Megindult az ifjú, lassan, a falak mentén. Nem először, s nem is másodszor járt itt - jól tudta tehát, mennyire védett is a város, mennyire komolyan veszik őrségének szervezését… s éppen ezért nem értette, miért lehetett ennyire nagy a csend. Miért nem hallhatta a grifflovasok szárnycsapkodását, s miért nem láthatta őket? Ha felette keringtek, magasan lévén, a különös lények, melyekért az ősanya, Frvaia úgy odavolt, nem érezhették meg az ifjú szagát. Talán nem, hisz’ eddig sem tették, egyetlen arra alkalmasnak tetsző helységben sem; s ha meg is érezték volna, sem tartotta volna bölcs ötletnek részükről, hogy mindannyiuk egyszerre hagyja el őrposztját, csak azért, hogy egyetlen egy sárkányra vadásszanak, lakott területen, hol botorság volna bármilyen harcba is kezdeni. Tarsisban sem vezetett jóra a felfordulás, melyet - többnyire - Ahrol okozott, ki a Veszélyes Nevűt  - mint később kiderült, Kain-t - üldözte, s ellentétükbe „csodálatos” hozzáértésével a fehér sárkányt is belevonta.

Nem, a Jégszemű egészen biztossá vált benne, nem őérte hagyták fel a körözést. Nem őmiatta hiányoztak helyükről, hanem, valami egészen más miatt; s az az egészen-más egyre inkább nyugtalanította őt, ahogyan lassacskán kivezette Laryss-t az utcából, mintha ott, a sarkon akarná eldönteni, merre is haladjon tovább. Visszafelé, a fogadóba, a szobájukba, hogy inkább mégis pihenni próbáljanak? Vagy inkább ki a városból, nehogy a tarsisi fiaskóhoz hasonló ismétlődjék meg? Nem… A fehér sárkány addigra már mindkét eshetőséget elvetette, vagy legalábbis, elodázta, ugyanis a Főnix templom terére kiérvén, immáron felismerhetetlenül megcsapta érzékeny orrát egy illat. Egy ismerős, - s legfőképpen: fontos - illat, mely az Égboltszemű fehér elfhez tartozott, ki valódi alakjának vakmerő érintésével életet rázott belé Olassië mellett, s azután sem hagyta őt lelkében elveszni. A másik fehér-városi leányét, ki kérésére altatót énekelt neki az erdőben, melynek szavai a sárkány elméjébe égtek, s azóta olykor új életre kaptak, mikor elhagyták ajkait; hogy az Ibolyaszeműt emlékeztessék, s fagyos-forró, keserédes valójukkal, ismétlőjük kevésbé elfogadható énektudásának ellenére hűvös megnyugvás-fátylat terítsenek a gyógyító köré, amikor az úgy érezte, e súlyos világban egészen apróvá, sebezhetővé zsugorodott - s néha talán akkor is, ha az ifjú csupán kedveskedni akart neki.

Felfedezését, mely, Laryss feltételezhető válaszát ismervén, merőben átformálta az ifjú terveit; azonban nem maradt ideje megosztani a karjai között védelmét élvező Ibolyaszemű kedvessel - ugyanis ekkor az önként, s nem dalolva, hanem egyenest rikoltva árulta el magát a leánynak, ki ekkor halálra váltan dermedt meg a cseperedő sárkányfióka ölelésében. A jellegzetes, Laryss, s talán még Valturaan által is megannyiszor észlelt hang kísértetiesen hasonlított Clea, vagy bármely más griffmadár „énekéhez”, noha fülük meglehetősen elszokott tőle, mióta jobbára csak az ősanya előadásában hallhatták, talán kissé máshogyan, mint az imént.

- Ez a… - próbálta a gyógyító társasága tudomására hozni, hogy felismerte a jelzést, azonban suttogássá halkuló hangja elakadt, s ő a sárkány mellkasát borító ingbe markolván várta, a reá érkező választ.

Amely azonban elmaradt, körülöttük pedig továbbra is kísérteties csend honolt.

Valturaan is suttogott, mintha el akarna rejtőzni a világ elől, s elrejteni magával a leányt is, bármi is történt, s bármi is történjék. De többé nem tudta, hová rejtse, merre fusson vele; egyes-egyedül csak abban volt bizonyos, hogy nem titkolhatja az Ibolyaszemű elől, mit felfedezett. Nem titkolhatta… ennek értelmében pedig ölelését némileg megbontván, a torony felé mutatott ujjával a leány válla felett, mely annyit jelentett: szerinte onnan érkezett a hívószó.

- Laryss… Nie szaga a templom felé vezet. - tette hozzá, s mintha az istenek küldték volna megerősítő jelként; az építmény tornyának tetején ekkor fényvarázslat kelt életre.

Ám ahelyett, hogy világosságával bevonja az éj egét, s az odafönn tartózkodók szeme világát segítse; az egyöntetű sötétség vásznát kettészelő kés-ige hozadéka úgy foszlott semmivé, akárha feloldódott volna valamiben - s a torony újra feketeségbe veszett, melyet a leány már nem volt képes úgy áthidalni, mint ahogyan az ifjú sárkány, ki néhol még magát a falat is látta a város körül, s a háztetők cserepét, a kéményeket, az üres utcákat… És látta ő a gyógyító hízó-növekvő rettegését is. Hallotta a törékeny szív dübörgő ritmusát, s azt kívánta, bár megkímélhetné… azt kívánta, bár megállíthatná azt, mi a városra szabadult. Mert a varázs nem tűnhetett el csak úgy, nem semmisülhetett meg oly hullámzón magától, s végképp nem szíthatott volna láng-gömböket a toronyban.

- Valturaan! - szólt, s jegyesének neve ezúttal úgy hangzott, akár a kétségbeesett jajszó.

A fehér elf leány ekkor megszorította az őt védelmező karokat. Nem mondott egyebet, csak válla felett az ifjúra pillantván, szúró-tépő-éles tekintetével jelezte felé fájdalmát, félelmét, s a tagjain eluralkodó tehetetlenséget. Megbénította őt a remegő föld távoli robaja, s a rabszolgapiac irányából feltörő aranyos fényesség, mely minden bizonnyal tűzhöz tartozott. Nem kellett volna senkinek kijelentenie, elárulnia számukra, mi történt. Mindketten életükre megtanulták azt Orod Opelë bukásának napján, melyen minden elveszett, s ők maguk is elvesztették egymást, hosszú, magányos, szenvedéssel teli évekre, szenvedéssel teli évek után. És a gyógyító nem bírta elviselni e gondolatot.

Lelke mélyéről iszonyat tört elő, mely hatalmába kerítette testének minden apró szegletét. Bebörtönözte őt az elméjét ostromló, gyomorforgató emlékek hada közé, s egyetlen pillanatra úgy érezte, elhagyja az erő. Nem, nem akarta. Egészen biztosan nem akarta ezt. Nem akart itt lenni, nem akart… nem akart. Térdei megrogytak, s ekkor a rémültségét leplezni próbáló ifjú a nőstényelf hóna alá nyúlt, s erősen megszorította őt. Megfordult a fejében, hogy gyűlölt teleporthoz folyamodván, véget vet a leány szenvedéseinek, azonban a forrón, s mégis dermesztően hűvösen ölelő gyógyító ekkorra már újfent felemelte fejét - mintha feltörni készülő zokogása egyszeriben semmivé vált volna. Mintha darabjaira-robbanni készülő érzelem-láncai hirtelen elpárologtak-eltűntek volna, s az ibolya tekintetben nem maradt más, csak meghökkentő, tiszta, hátborzongató elszántság. Nem. Még egyszer nem követi el ugyanazt a hibát. Nem… még egyszer nem hagy hátra senkit, ki szívének kedves. Még egyszer nem… S mielőtt a sárkány bármit is intézhetett volna hozzá; mire az általuk ezeddig gondosan elkerült, fájdalmas látványú rabszolgapiacra alázúgott volna az égből a Tűzmadár - addigra Laryss Orowennë már a Főnix templom bejárata felé rohant, s az ifjú sárkány követte őt. Maga is leküzdötte menekülésvágyát, noha egyelőre nem vált egészen meg tőle. Úgy vélte, ha megtalálják az Égboltszeműt, akkor majd eltávozhatnak, s ő biztonságba terelheti a két nőstényt.

Hiú remények.

Nem tudhatta. Nem tudhatta, hogy az Ibolya Tűz, mely a Hold fényénél csillanó szemekben ébredt, őt magát is átformálja majd. Nem hitte, hogy ily’ gyorsan teszi. Nem hitte… nem gondolkodott, csak rohant - rohant, ahogyan tudott, s ha utolérte a fehér elfet, talán még fel is kapta őt. S ha nem állta semmi útját, úgy egyenest a templom ajtajához sietett, meg sem állván, amíg el nem érte azt.

Néma volt az ifjú, noha úgy érezte, igencsak terhes körülötte a lég, s kavarog, hullámzik, meg-megremeg a történtek súlya alatt, akár egy túlságosan megrakott, régi fából készült polc - s abban is biztos lehetett, hogy nem fűszerekkel és varázskönyvekkel rakták meg, hanem fájdalmas, rémítő, bénító erejű leckékkel, miket, úgy festett, venniük kellett volna, még az éjjelen. Akkor is néma maradt hát, amikor a Főnix templom sötétbe burkolózott ajtajához érvén, leeresztette karjaiból a fehér elf leányt, ki rögvest fegyvert is ragadott volna, ha meg nem állítják az erős ujjak, melyek mégis különös gyengédséggel fonódtak a hószínű csuklóra. Laryss nem értette, miért tartotta vissza a ragadozó, mégsem szólott hozzá, hogy megvétózza döntését: sejtette, hogy okot talált a hallgatásra, s tapasztalatai alapján, melyeket Kilime kolóniája társaságában, s jóval azelőtt szerzett, bíznia kellett a másik élesebb érzékeiben. Bíznia kellett benne, hogy nem szükséges a harckészültség, s ebbe kapaszkodván, újonnan megtalált bátorságával és eltökéltségével karöltvén, engedelmesen megvárta, míg amaz kissé kitárja az ajtót - egészen kissé, mintha settenkedni akarna, elrejtőzni. Ám a Jégszemű nem bujdosott. Nem volt miért, hisz' odabentről már érezte az Olassië mellett hagyott régvolt-grifflovas szagát, több másikkal egyetemben, s bár mindezek káoszos kavargásában csakugyan zavaros mágia nyoma is felütötte fejét, eltompítván azokat az érzékeket, melyekben a kétlábú oly-nagyon bízott; egyetlen hallott nesz sem utalt arra, hogy küzdelem folyna odabent. S ha nem folyt küzdelem, Valturaan jobbnak látta, ha nem felemelt pengével pillantják meg őket elsőként, s főképpen nem ebben az átkozott, baljós helyzetben, mely életet adott a sárkány elfojtott rettegésének, hogy az minden lélegzetvételnél jobban és jobban mélyeszthesse karmait a növekvő gyermek húsába. Fojtogatta őt, akárcsak az emlékek, melyek a magasba repítették, hogy az kibonthassa megtépázott, véres szárnyait, s rettegett árnyékot vessen a Fehér Várost megtagadókra, a cserbenhagyókra, a menekülőkre, a gyávákra. Mert nemcsak a gyógyító árulta el addigi otthonát, nemcsak ő fordított hátat népének, hanem az ifjú is, ki meghúzódhatott a rejtett falak mögött, s ki már tudta, ott-tartózkodása nem maradhatott titokban; ennélfogva pedig bizonyosan voltak, kik szánt szándékkal nem oltották ki életét. Lenniük kellett olyanoknak, kik békét hagytak neki, s némán engedélyezték ottlétét, ha pedig így volt - s így lehetett -, akkor ő elárulta láthatatlan pártfogóit - elárulta őket is az Ibolyaszemű mellett, s e tettére már képtelen volt büszkén, képtelen volt könnyedséggel, elégedettséggel - szabadulásként - tekinteni, hiába erőlködött. Bűntudata már akkor tanyát vert darabokra szaggatott lelkében, amikor az hitte, csupán apját vette el a leánytól; Amyas Orowennë-t, Falqualion nagyúr grifflovas hadának egyik kiképzőmesterét, s a tanonc családjának egyetlen életben lévő tagját; azóta pedig megannyi további történést átértékelt-átgondolt magában, mely végül elvezette e pillanathoz is. 

Ahhoz a pillanathoz, amiben újfent döntenie kellett.

Hangtalanul léptek be a szagoktól, érzésektől, s varázslattól cseppfolyós összevisszaságba taszított épületbe, s ekkor a sok lélek egy helyre került, a sok orca megmutatkozott, közülük pedig egyetlen egy sem húzódott már árnyékok közé. Az ifjú sebes rohanásától igazán kevesebb is elég lett volna ugyanis, hogy csuklyájukat lesodorja a hófehér fejekről, s ők nem húzták vissza magukra akkor sem, amikor eldöntötték, üres kézzel jelzik majd ártalmatlanságukat. Mindkét sápadt arc más volt, mint ahogyan egyéb fajok közönséges fehér elfeket elképzelhettek volna - hiszen, bár igyekezték rejtegetni ijedelmüket, azt már kétségkívül egyikük sem tervezte elnyomni magában, mennyire megkönnyebbültek, amikor épen találták az ismerős vonásokat a megannyi ismeretlen között. S míg Laryss ibolyaszín tekintete aggodalomtól, elszántságtól csillogván a másik leányra függeszkedett, ő pedig sietős léptekkel megindult feléje, hogy - talán kissé magán kívül - megtudakolja tőle, nem esett-e baja; addig az ifjú sárkány végigmérte a gyülekezőket, a szürkéllő halmot, végigmérte a koros varázslót is, s mintha elkergetni kívánná elméjéből - többek között a hamu által keltett szörnyű emlékeket is, egy balszerencsés tarsisi napról, ám sokkal inkább - a szavakat, melyeket finom hallása eljuttatott oda, örvénylő gondolatai közé... mintha tagadni próbálná őket, s azt, mire belőlük következtetett; egyszerű, s mégis szükségesnek ítélt cselekedetben keresett menedéket.

- Nem jelentünk veszélyt. - mondta, immáron teljességgel szárazon, mindennemű érzelmet kifacsarván hangjából, melyben Laryss, megszokásának hála, mégis érzékelni vélt valamit... valami bajt - Hallottuk és láttuk a jeleket.

A fehér elf leány ekkor - félúton kedvese, s gyermekkora kedvelt, sosem feledett, féltett barátnéja között - megtorpant. Mintha elfeledte volna, amit tervezett, noha fényes, zaklatott, megzavart, s féltő tekintetét még egyszer az Égboltszeműre irányította.

Ezt suttogta - szinte csak tátogta - övéi nyelvén, elhalóan, s lopva, akár egy bujdosó, mintha tilosban járna. Mintha nem tartaná odaillőnek... Azután az idős mágusmesterre szegezte az iménti tekintetet, immáron sokkalta határozottabban, keményebben, és erősebben; s a közös nyelven folytatta tovább, hangosan.

- És grifflovasok sem vagyunk. - tette hozzá az előtte szólóhoz, majd pedig beszélt is tovább, nem sejtvén, hogy szavaival végérvényesen megadja majd a kegyelemdöfést az ifjú csend mögé rejtőző, robbanni készülő elméjének - De gyógyító és mágus igen... és elegünk van már azokból, akik mindenünket tönkretették.

Égetett a fagyos, pengeélű ibolya tekintet, melyet elhivatottság lobbantott hűs lángokra, s égetett mögötte a jégszín szempár is, mely nem volt ugyan meglepve a leány felszólalásától, mégsem fogadta jól az érzést, melyet a belépéskor Nie szájából feltörő szavak, most pedig ezek keltettek benne. Úgy tetszett számára, mintha mindezek megcsavarták volna bensőjét, s azon igyekeztek volna, hogy összepréseljék, összenyomják; hogy a ragadozó végre térdre essék az iszonyat előtt, megalázkodjék a magába zárt rettegés és emlékek baljós fellegeinek tajtékzó vihara előtt, s olyat tegyen, melyet később még megbánhat. Mert megtette volna... kiáltott volna a két felelőtlen nőstényelfre, s megmondta volna nekik, hogy egyetlen másodperccel sem maradnak tovább. Megmondta volna, hogy hazaviszi őket, akkor is, ha ellenkeznek, ha mérgükkel fájdítják szívét; ha minden lélegzetükkel ellene ágalnak - megmondta volna, mert Laryss-t... nem, megmondta volna, mert egyiküket sem akarta elveszteni. SEMMIT sem akart elveszteni többé, s hirtelen azt sem tudta, elég volna-e Jégkarom-csúcson elbujdosni. Elég volna-e most elmenekülni, avagy teljességgel felesleges, hisz' úgyis rájuk lelnek; hisz' Frvaia ereje úgyis véges... ő pedig úgy érezte, az egész világ ellene szövetkezett most. Nem tudta... nem tudta már, mivel veszítene többet - nem tudta, mert látta a két Halott Városból valót, s látta a körülöttük lévőket is, kikhez szintén dobogó szív, szintén dolgozó elme, szintén emelkedő-süllyedő mellkas tartozott - s akkor, akárcsak egy gyakorlat keretében testvérbátyjától érkező gyomron vágás, melytől néhány pillanatra minden élet kiszorul belőle... akkor elért hozzá lelke rejtekéből a mérhetetlen felháborodás, a harag, a zabolázatlan indulat, a megvetés a háborúskodók iránt... s e pillanatban akár az egész város ellen is felemelkedett volna, annyira dühös volt az ostoba vérontókra, annyira, de annyira, mint még soha azelőtt. Mert itt voltak, körülötte, s nemcsak azt pusztították volna, ki szívének kedves, hanem egymást, s ezernyi, megannyi ártatlan lelket, kik nem tehettek semmiről, semmiről e világon. Úgy, ahogyan ők sem tehettek arról az Ibolyaszeművel, mi sorsukban megíratott.

- Igen. - válaszolta hűvösen, mintegy megerősítésként az előtte elhangzottakra - Most nem hátrálunk meg.

Alig tudta visszanyelni rémséges, minden tagján elhatalmasodni látszó dühét. Alig volt képes megfékezni magát, hogy ne üssön át szavain az elborzadás, s a harag, melyet az ostobák irányában táplált. Hiszen ostoba volt számára mind, ki egymással birokra kelt - pusztító szörnyeteg, mely, bár önnön érdekeit védi, nem látja meg, hogy érvei hamisak; nem látja meg, hogy céljához szentesített eszközét ártás fertőzte; romlás, rosszindulat, vér, erőszak, öldöklés, és káosz. És az ifjú sárkány legszívesebben mindegyiküknek megmutatta volna, mit is tesznek valójában egymással, s a világgal... saját magukkal. Igen, megmutatta volna, üvöltött volna, s nem higgad le, amíg mindenkivel meg nem érteti.

Laryss Orowennë némán olvasott benne, ahogyan hátranézett reá a válla felett, éppen csak egyetlen pillanatra ugyan, az mégis elégnek bizonyult hozzá, hogy értse a nehéz csendbe burkolózott két-alakban létezőt. Értette őt, hiszen húsz éve ismerte már; értette, amennyire csak érthette, s értette hát most is. Tudta, hogy bensője feltörni készülő hegymély gyomraként fortyog dermesztő hűvössége ellenére, s osztotta érzéseit. Osztotta őket, ám ő céltudatos maradt, s arra koncentrált, amire a nagyasszony tanította őt. Arra, hogy ha bármikor is ütközetbe keveredne, védje az övéit, s mentse az életeket, kérdezés és ítélkezés nélkül. És ő pontosan ezt tervezte megtenni. Letekintett a szürke halomra, mely a támadó mágusból maradt, s mivel egyetlen lélek sem zokogott felette, valószínűnek vélte, hogy ellenség volt, s abból sem éppen a szánandó fajta. A kis domb felé mutatott - mintha kezdeti bátorsága elmúlott volna, s többé már nem tudná, mit mondjon az egykori grifflovasnak - s megkérdezte:

Bizonyára ő okozta a tüzet. Ezt gondolta a némán dühöngő sárkány is, noha nem tudta volna megmondani, örvendjen-e a halom láttán, avagy inkább elfordítsa tőle fejét, s megfeledkezni igyekezzék róla, és arról, amit emlékezetébe idézett. A tarsisi incidensről, melynek következtében csaknem megfojtották, s valamiféle árulónak titulálták. Igen. Ostoba árulónak. Valturaan nem lett volna képes figyelmen kívül hagyni a különös helyzetre gyakorolt hatást, melyet az a két, egyedül árválkodó szó idézett meg reá, s álláspontjára - mintha a halott vadásznak még mindig dolga lett volna vele; mintha újfent, s újfent temérdek erővel és annyi év múltán is felháborodást okozván, e két közönséges szónak még mindig messzire kellett volna taszítania őt, egy másik irányba, amerre tovább haladhat. S útját most is, ezúttal is kérdések, bizonytalanság, rettegés és harag fogják szegélyezni.

- Nie... - mondotta ki a nevet, melynek hallatán a tétovázó, késlekedő, aprócskává zsugorodó Laryss csupán még jobban megdermedt - Nem így akartalak újra látni. Ne ez legyen az utolsó alkalom.

S ugyan a fehér elf leány meg volt róla győződve, hogy őt is súlyos gondok, súlyos terhek emésztették; mégsem kerülte el figyelmét önnön terhein át az élettelen hangban megbúvó tompa, szívmelengető lágyság. Olyasféle, amely az ő suttogásával kélt nem sokkal azelőtt. S nem kerülte el az utolsó mondat sem, amely, jól tudta, nem csak az Égboltszeműnek szólt, s korántsem oly' tompasággal. Parancs volt. És egyben remény.